A katalógust a Nemzeti Kulturális Alap és a Budapest Galéria támogatta
Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest III., Lajos utca 158. 1997. május 8-tól június 27-ig http://www.net.hu/koronczi/szinkron/ Szöveg: Kurátor: A szöveget gondozta: Képbevitel: Nyomás: Fotó, katalógusterv: Megjelenés: Felelős kiadó:
Bán András interjúja: Történhet másképp? Török Tamás Nagy Mercedes TIMP Stúdió NALORS Kft. Koronczi Endre 1998. március Zsigmond Attila, a Budapest Galéria igazgatója Készült 700 példányban, 150 gr/m 2 matt műnyomó papírra ©Koronczi Endre ISBN: 963 03 4589 7
Ezt a beszélgetést azért kezdjük el, mert te nagyon szeretnéd, hogy az, aki bejön egy kiállításodra, vagy kezébe veszi ezt a katalógusodat, értse, pontosan értse, hogy miről van szó. Ez furcsa... Miért lenne furcsa? ...nagyon furcsa, mert legalábbis Cézanne óta a művészek nagyobb része szeret arra hivatkozni, hogy minden benne van a műben, kár róla beszélni. Valójában még a konceptualisták is ezt tették. Azért is furcsa, mert ezzel kimondatlanul is azt mondod: olyan precíz fogalmazásra törekszel a munkáidban, hogy ezzel azok szövegnek is tekinthetők (még ha adódnak is megtervezhetetlen, lírai, szociografikus vagy egyéb felhangjaik). Miért nem elég a megérzés, a belelátás? Mert azt szeretném, hogy ne a mű legyen az előtérben, hanem az, amiről a mű beszél. Ha valaki a művet mint művet nézi, talán nincs is lehetősége a gondolat visszafejtésére. Ezért volt az az óbudai kiállításon is, hogy szövegeket fűztem a művekhez, a termekhez, az egyes gondolati egységekhez. Ezzel is azt kívántam hangsúlyozni, hogy nem elegendő a felületen tapogatózni. Nem olyan értelemben kell ezeket a kijelentéseket vizsgálni, amilyen értelemben egy adott műhöz szokott az ember közeledni, hanem sokkal inkább a művek közti összefüggésen van a hangsúly Az előbb, mielőtt a magnót bekapcsoltuk, azt mondtad, azért nem katalógus-előszót szerettél volna ennek a füzetnek az elejére, mert a korábbi ilyen kísérletekkor precíz megnevezés helyett tág, asszociációs értelmezést kaptál (pontosabban kapott a jó szándékú kívülálló néző) a felkért szerzőktől. Egy-egy adott munka vagy ezeknek a munkáknak az összessége egy nagyon jól lokalizálható pontra mutat, és mutatott eddig minden esetben; s amikor más közelített a műveken keresztül e pont felé, szerintem soha nem volt elég pontos a célzás. Az interjú egyébként is jobb forma, mert műfajában közelít e kiállítás koncepciójához: két ember beszélget, és ezeket az egymásra ható és a kölcsönhatásukban működő mondatokat párhuzamba állíthatjuk a kiállítás gondolatával is.
Ezek a mondatok a nézőt abban hivatottak megerősíteni, hogy elhiggye, amit lát. Pontosabban fogalmazva: ne a mű mögé akarjon nézni, hanem a művön át valami más felé. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy egy laza mozdulattal kiiktatod a hivatásos interpretátort, az elméletgyártót, a kritikust, aki már régóta szükséges alkatrészévé vált a jelenkori képzőművészeti tevékenységnek. Nem nagyon kockázatos ez számodra? Nem kiiktatom, csak megkérem, hogy ő is arról beszéljen, amiről én. Azt szeretném, ha a lehető legpontosabban beszélnénk, ahogy a művek is pontosan szeretnének beszélni. Azt mondod, van egy pont, amire ezek a dolgok rámutatnak... Igen, jobb, ha „dolgok”-at mondunk és nem műveket, mert a szövegek is lényegi elemek (bár nem gondolom őket különösen jól megírt szövegeknek), s a képzőművészeti és a szöveges elemek annyira különbözők a néző számára, annyira különböző módon közelítik meg ugyanazt a pontot, hogy a célzás ezáltal talán pontosabbá válik.
Tehát van egy pont. Az emberek hosszú ideje olyan korokban élnek, amelyekben nemigen vállalja fel a nyilvános beszéd – így a képzőművészet sem –, hogy határozottan mutasson valamire. Akik műveket készítenek, szorongásban élnek, hogy amennyiben a mű megfejt hető, elolvasható, megérthető, azzal üressé is válik. Minek akkor újra megnézni, elolvasni... Bármilyen pontosan célozzuk meg ezt a pontot, attól az még nem válik túl konkréttá, túl kézzelfoghatóvá vagy triviálissá. Ha így lenne, ez a beszélgetés is fölösleges volna. Eddig minden erőfeszítés kevésnek bizonyult az igazán pontos célzáshoz. Azzal, hogy kimondom azt a szót „Isten” – persze döntsük el, akarunk-e egyáltalán ilyen szavakat használni –, azzal nem fogalmaztam meg olyannyira, hogy érdektelenné vagy üressé váljon. A közhelyességtől való félelmünk ellenére is a szavakat – szerintem – ki kell mondani, hisz most épp erre vállalkoztunk. Azt mondod tehát, hogy miközben a dolgaiddal, a hozzájuk tartozó szövegekkel vagy ezzel az interjúval is ezt a pontod célzod meg, maga a pont számodra nem intellektuálisan létező, nem fogalmazható meg, talán meg sem nevezhető, csak megélhető? Ezt a pontot én is keresem, mégpedig úgy, hogy minél több oldalról igyekszem megközelíteni. Az óbudai kiállítás is erről szólt: különböző módokon, különböző látványokkal (egymástól minél távolabbi pontokból indulva) foglakozni ugyanazzal a dologgal. Számomra nagyon fontos volt, hogy az öt teremben kiállított tárgyakat öt teljesen elkülönülő munkának tekintettem; így nem volt zavaró, hogy a művek megfogalmazása, műfaja ennyire különbözött. Tehát minden teremben más-más úton kerültünk közelebb ahhoz a valamihez, amit szerintem mégsem lehet kimondani.
Ha ennyire fontos számodra a pontosság, akkor miért használsz képeket? Hiszen a képek sokkal inkább kínálják magukat az asszociatív, analógiás megközelítésnek. Miért nem használsz olyan eszközöket, mint mondjuk a ri tu á lis közös átélés, amikor közvetlenül befolyásolhatod a többieket, hogy veled tartsanak? Vagy szövegeket, amelyek alkalmasabbak az árnyalt fogalom haszná latra? Ami a szöveget illeti, egyértelmű a válasz: nem hiszem, hogy verbális úton megközelíthető ez a dolog. Ami pedig a vizuális fogalmazást illeti: természetesen azért innen közelítek, mert képzőművészettel foglalkozom. Ugyanakkor magukat a munkákat nem tekintem szigorú értelemben vett műtárgyaknak. A második teremben elég radikális eszközöket választottam ahhoz, hogy ne egyszerűen művek formájában jelenjen meg az elképzelés. Nem a saját művemet állítottam ki, hanem felkértem egy másik művészt, hogy készítsen erre a témára egy művet. Ebben a helyzetben – egy egyéni kiállításon – szerintem ez szokatlan megközelítés volt. A másik ilyen az volt, hogy művész(házas)párokat kértem fel a kiállításon való részvételre. ...akármeddig húzzuk is a bevezetőt, mégiscsak el kell indulnunk végig a termeken. Minden teremnek külön koncepciója volt. Ezek megjelentek egyrészt egyegy új munkában, másrészt egy-egy utalásban, idézetben és szövegek formájában is. Kezdjük a középső teremmel.
középső terem
A hosszan tartó érintkezések megváltoztatják a tárgyak fizikai jellemzőit (is).
A múlt koptatja a jövőt, a jövő koptatja a múltat, és ez a kettő a jelenben ér össze.
A terem „mottója”: „A hosszan tartó érintkezések megváltoztatják a tárgyak fizikai jel lem zőit (is).” Itt az idő került a gondolkodás középpontjába. Az idő, melynek egyik leg kézenfekvőbb meg jelenési formája az óra. A teremben a két szemközti fal közé két ge rendát támasztottam be, olyasfajta gerendákat, mint amilyeneket az épít ke zé seken használnak a mennye ze tek alátámasztására; azaz a tolóerő ellen ható tárgyakat. A gerendák kihegyezett végei tar tották a falióra nagymutatójának hegyét. Ahogy az óra járt, a számlap fordult el a mu tatókhoz képest, s nem fordítva. „A múlt koptatja a jövőt, a jövő koptatja a múltat, és ez a kettő a jelenben ér össze.”
A szék, melyről éppen most álltunk fel, még őrzi testünk melegét. A melegség érzékelhetősége az idő múlásával arányosan csökken.
Szerintem a múlt ugyanolyan mértékben van hatással a jövőre, mint ahogy a jövő a múltra. A szembeható erők a jelen ben érnek össze. Ezt a pillanatot tartotta a két gerenda hegye. Ebben a teremben idézetként egy korábbi munkám elemét, egy széket állítottam ki. A szék ülőkéjébe egy elektromos melegítő szerkezet van beépítve, amely olyan melegen tartja az ülőkét, amilyen meleg akkor szokott lenni, amikor éppen fölállunk róla. A szék ilyenkor a testünk melegét őrzi, de ahogy az idő múlik, a jelenség egyre gyengül. Ennél a munkánál tehát az a pillanat lett kimerevítve, amikor éppen felálltunk a székről. A melegedés annál határozottabban érzékelhető, minél tovább ültünk a széken, az ülőke akkor a legmelegebb, amikor éppen fölállunk róla, s amikor üresen marad, a jelen ség fokozatosan elmúlik. Az idő egy újabb vetülete: jelen időben beszélünk egy sok hónappal ez előtti kiállításról. Most ugyanígy csinálnád meg, hogy már láttad az ered ményt? Ezt a termet ugyanígy. Hogyan viseled az improvizációt?
Nehezen. Mindent az utolsó csavarig megtervezek. És úgy gondolom, csak így lehet. Itthon mindent kitalálok, elindulok a mű alkatrészeivel – minden szépen be van dobozolva, le van ragasztva –, és amikor kipakolok, összerakom, betekerem a csavarokat a megfelelő helyre, valójában akkor látom először, amit kitaláltam. Tehát akkor látom meg, amikor már nem lehet rajta változtatni. Engem is majdhogynem a látogatóval egy időben ér az élmény. Ebből következik, hogy vannak olyan munkák, melyeket az ember (a látvány ismeretében) más képpen csinálna másodszor – ha lenne értelme. Hogyan tudsz magadban elszámolni azzal, hogy amit az ember letesz, az mindig esetleges? Arról beszélsz, hogy a munkáid, mint a lánc szemei, kapcsolódnak. Mégis, amikor egy munkát kiraksz: az eredmény millió esetleges ség től függ. Milyen anyagot kaptál, milyen a terem, milyen a világítás, aznap hogy keltél föl... Van valami, amitől egy munka vagy jó lesz, vagy nem. De azt nem tudom megmondani, mi ez a valami. Senki nem tudja megmondani. Ha jó a mű: az esetlegességek, ki tudja miért, segítségül szolgálnak. Mindig saját magam fotózom le a kiállításaimat, és ha a fotók jól sikerülnek, úgy értem, jó képek lesznek, akkor úgy gondolom, hogy ez újabb bizonyíték arra, hogy a kiállítás sikerült. És fordítva. Ha nem lehet rendesen lefotózni a termet, akkor valószínűleg baj van a művel is. A középső terem, ahogy te hívod, a kiállítás szimmetriatengelye. Ennek a teremnek a leírását adtad meg eddig. A nagymutató hegye a kiállítás geometriai középpontja volt.
4. terem
Testünk, testrészeink és a testünkön viselt tárgyak szinkronban módosítják egymás felületét illetve állapotát. A változás mértéke a tárgyak keménységétől (is) függ.
Merre induljunk? A tengelytől jobbra eső teremben a test – ’saját testem’ és ’a másik’ – érint ke zéséből, az érintkezésből adódó hatások megfigyelése volt a cél. Hajtincseket fordítot tam egymással szembe úgy, hogy a hajtincsek vége egymásba borult, így jóval nagyobb felületen érintkeztek, mint ami a térfogatukból következne. Az öt pár hajtincs alá egy-egy kis ventillátort erősítettem, melyek fújták, mozgatták a tincseket. A hajtincsek szem lá tomást nem ugyanarról a fejről származtak, az egyik sötétebb barna volt, a másik vilá gosabb (s ez ugyan nem lett a kiállításon kimondva), az egyik haj Ágnesé, a páromé volt, a másik az enyém. Hozzá a mottó: „Testünk, testrészeink és a tes tünkön viselt tárgyak szinkronban
módosítják egymás felületét, illetve álla potát. A változás mértéke a tárgyak keménységétől (is) függ”. Idézetként egy korábbi fotómunkámat állítottam ki, a kezemről és a karórámról: a fotón jól látszik, hogy ahol a karórát viselem, lekopott a szőr a csuklómról. Ez az általános állapot, ez a mindennapos szituáció, hogy a csuklónkon karórát viselünk, megváltoztatja a testünk felületét.
Hajtincseink (ha közel hajolunk egymáshoz), egymásba omlanak; ekkor jóval nagyobb felületen érintkezünk, mint ami a térfogatunkból következne.
Ezek a megfontolások nagyon erősen kötődnek saját civilizációs hely zetünkhöz: az asszo ciációid, a hivatkozásaid, az utalásaid... Ugyanakkor amit meg akarsz fogalmazni – itt: az életkörülményeknek és a test formálódásának összefüggése –, ezek a megfigyelések sze rin ted általános érvényre tartanak igényt. Foglalkoztat-e műveid igazságának hatóköre?
Szándékosan teremtek olyan szituációkat, amelyek közvetlen rám vagy ránk vonatkoznak. Nem véletlen, hogy az én csuklómról van szó, az én hajamról van szó, az én testemről van szó, az én életemről van szó – ettől nem akarok eltávolodni. A hétköznapiság fontos ezekben a munkákban: a velem és a környezetemmel folyamatosan történő dolgokról beszélünk – az általánost magunkon keresztül közelítjük meg. De mindeközben igyekszem tudomásul venni, hogy ami az én számomra mindennapos, az másnak esetleg nem az. Két dolog egymásra hat. Amikor én érzékelem ezt, akkor sejtelmem sincs róla, hogy a másikkal valami hasonló történik-e? A kölcsönhatás eseménye más neked és nekem. Ebből műveket csinálsz: kitűzöl egy nézőpontot.
A karórám szíjának belső felülete folyamatosan koptatja a csuklómat.
Való igaz, hogy a befogadás küszöbei nagyon különbözőek. Vannak olyan jelenségek, melyeket mi könnyedén érzékelünk, mások viszont nem. Ezen a kiállításon több munkádban egyes utalások egyértelműen szexuális vonatkozásúak. Igen. De a hangsúlyt ez alkalommal a páros együttlétre helyeztem. Két együtt élő ember nyilván formálja egymást. A kiállítás tematikáját képező hétköznapi kölcsönhatások az emberek között is mű ködnek. A testek között, az együttélésből adódóan. Például az egymásra mindjobban hasonlító gesztusokban – ha csak a felszínt nézzük. Belül pedig a jellemek is együtt formálódnak az együtt töltött évek alatt. Kíváncsi voltam, hogyan működik ez a mi életünkben.
Felkértem művész(házas)párokat, válaszoljanak ők arra a kérdésemre, hogy az együtt töltött hétköznapok hogyan befolyásolják személyiségüket és művészi programjukat? Az egész kiállítás súrlódásokról és egymást alakító fo lya ma tok ról szólt. Ilyen értelemben ez is szexuális utalás. Amit ebben a helyzetben műnek tekintettem, az maga a felkérés gesztusa volt. A kiállított művek alkotóik nevével szerepeltek, én legfeljebb a termet szignálhattam volna. Szignálás: a grafikáidat aláírod Csak azért, mert muszáj. A festményeket?
Vissza: a következő terem?
Nem.
A szimmetriatengelytől balra lévő terem. Pető Hunort kértem meg arra, hogy készítsen egy munkát az adott koncepcióhoz. Hunort előtte nem ismertem személyesen. Sokan nem is értették, miért kértem valaki mástól egy művet az önálló kiállításomra. Ezzel arra a kérdésre kerestem a választ, hogy hogyan lehet egy másik művészen keresztül közelíteni afelé a bizonyos ’pont’ felé. A terem koncepciója a következő volt: „a kiállított tárgy és a kiállítási szituáció szinkronban hat nak egymásra”. A kiállított mű hogyan határozza meg a termet, és a kiállítóterem jellemzői, hibái hogyan befolyásolják a művet. Idézetként egy régebbi festményemet állítottam ki, amelyet szándékosan rosszul világítottam meg.
Viszont használsz egy betű–szám kombinációt. Tíz helyiértékből álló betű–szám sor. Az első helyi érték a technikára–műfajra vonatkozik (festmény, fotó, installáció), két helyiérték az év, a negyedik az év adott része, utána kettő: a technikán és intervallumon belüli sorszám, a hetedik-nyolcadik: sorozatmegjelölés időponttól függetlenül, a témák összekötése, az utolsó kettő a sorozaton belüli sorszám. Ezt a módszert már nagyon régóta használom, minden mű kap egy ilyen számot. A házaspár-történet folytatása: az alsó és fölső tér összekötése. Amikor meghívtam a házaspárokat, tartottunk egy „értekezletet”. Többen nehezményezték, hogy ha egyszer az én párom is művész, akkor ő miért nem kapott felkérést a pincében rendezendő művész(házas)pár-kiállításra? Ágnessel arra jutottunk, hogy a két legkézenfekvőbb lehetőséget elvetjük: sem a pincében nem akarunk közös művet kiállítani (hisz magamat nem hívhatom meg), sem fönt nem lehetett közös művünk (mert a művészházaspároknak lent volt a helyük). Ezért a lenti és fenti teret összekötő kürtőben volt Ágnes műve. Hangművet csinált, amely lentről és fentről egyaránt hallható volt. Ahogy a mesében is történt: a szegény lány hozott is ajándékot, meg nem is.
A terem címét adtad meg Pető Hunornak témaként? Igen, azt is elmondtam neki. Eredetileg közös művet szerettem volna, ő döntött úgy, hogy a témára való saját reagálását állítja ki. Őt az érde kelte, hogyan tud kívülállóként csatlakozni ehhez a koncepcióhoz. Hogyan fogadtad az ő munkáját? Szigorúan: mert azt szerettem volna, hogy minél jobban illeszkedjen az általam elmondani kívánt dologhoz. Ugyanakkor érdeklődve: hogy egy másik művészben hogyan fogalmazódik meg ugyanaz a gondolat. Hunor munkája egérméregből készült. „A pont eltűnő részei mérgezési tüneteket váltanak ki”: egy kiállított mű a legközvetlenebb értelemben hogyan hat a nézőre, a betévedő másik emberre – vagy a betévedő egérre. Másfelől: ha valaki fogyasztja a művet, annak a művön is – hiányként – nyoma marad. Amikor készült a műve, beleszóltál? Nem. Amennyiben nem találkozott volna össze a gondolatotok, beleszóltál volna? Hál’ istennek összetalálkozott. Nem tudom, lett volna-e merszem azt mondani: „ne”. Hunor volt olyan jó fej, hogy nem önmagát akarta előtérbe helyezni, hanem szívesen vetette alá magát a koncepciónak. Te hogy tűröd, ha a munkádba beleszólnak, például egy tema tikus kiállításon? Elfogadom. Hajlamos vagyok arra, hogy – akár a saját elképzelésem rovására is – nagy alázattal megértsek és el fogadjak egy számomra idegen koncepciót.
2. terem
A kiállított tárgyak és a kiállítási szituáció szinkronban hatnak egymásra.
Pető Hunor: A pont eltűnő részei mérgezési tüneteket váltanak ki
Saját kiállításodon is a dolgaid igazodnak a koncepcióhoz? Mit nevezel itt dolognak és koncepciónak? Dolog a két gerenda és az óra, koncepció az... ...amit a két gerenda alátámaszt. Válaszolok: a koncepció a fontos. Szoktak jónak tűnő ötleteim lenni, amelyeket kénytelen vagyok elvetni, mert nem illeszkednek a láncolathoz.
Sokszor sajnálom, hogy nem tehetek meg olyan dolgokat, melyeket egyébként érdemes lenne, mert – úgy érzem – az „egész” tisztaságát gyengíteném velük. Van-e értelme ennek az alázatnak? Ki honorálja? Nem a honoráláson múlik, hogy megéri-e. De ezt nem is lehet honorálni: ez belső ügy. Nehézzé teszi azt a folyamatot, amikor a konkrét műveket kell az embernek kiszenvednie magából. De valahogy egy ilyen nagy egészben hinni mégiscsak jobb és igazabb. Mire utal az idézet ebben a teremben?
A kiállítási szituáció vizsgálatán túl utal arra a festészeti módszerre, amellyen régóta dolgozom, s amelyet szintén az „egész” egyik lánc szemének tekintek. Az idézet ebben a teremben kivételesen nem egy konkrét kiállításra utal, hanem egy fiktív kiállításra, vagy valamelyik olyan kiállításra, ahol egy nagyon hasonló kép szerepelhetett. El kellene mondani, mi ennek a festészeti módszernek a lényege!
Ezek a munkák legalább két festővászonból állnak. A vásznakat egymással szembefordítom úgy, hogy a két vászon felülete egymással érintkezzen. A vásznak közé öntöm a festéket, majd a két festővászon valamilyen pályán egymáshoz képest elmozdul, és ez az elcsúszás, ez a dörzsölődés egyszerre keni szét mindkét vásznon a festéket. (Tolvaly Ernő egy korábbi írásában1 roppant erotikusnak látta ezt a folyamatot.) A vásznak elmozdítására két kézenfekvő pálya adódik: vagy a sarkuknál fogom össze és akörül forgatom el őket, ez körkörös festékelkenődést hoz létre, vagy valamelyik oldalélük mentén csúsztatom el őket, ez egyenes irányú elkenődést eredményez – anélkül, hogy mindeközben láthatnám őket. A lényeg az, hogy egyszerre kenődik el a két vásznon ugyanaz a festékadag, s amikor ez a kenődés történik, mind a két vásznon hasonló motívum alakul ki. Az egymást meg festő vásznak a szétnyitás után egy képpé állnak össze. Egy régebbi kom men tárban Faa Balázs az „önfestő képek” nevet adta ne kik.
A kiállítási szituáció visszahat a kiállított műtárgyakra.
5. terem
Két térrész – az érintkezési felületük mentén – szinkronban, és azonos mértékben hat egymásra.
„Két térrész az érintkezési felületük mentén szinkronban és azonos mértékben hat egymásra” – ez volt a leghátsó terem mottója. Ebben a teremben két, a teremhez képest nagyméretű testet helyeztem el egymás fölé úgy, hogy közöttük egy két milliméteres rés volt. Ez a rés megjelenített egy síkot, a két test érintkezési felületét. „A felső test súlyából következően: a két test érintési síkjában egymás felé ható nyomóerők lépnek fel.” Tehát ugyanakkora nyomást gyakorol az alsó test a fölsőre, mint amekkorát a fölső
gyakorol az alsóra. Két egymással szemben ható, egymást kioltó erőről van szó. Azzal, hogy a két testet el távolítottam egymástól, kézzelfoghatóvá tettem a jelenséget. A résen átvi lágított egy reflektor, megjelenítve a terem szemközti falán ezt a síkot. Idézetként egy korábbi szentendrei kiállításomra utaltam, ahol a kiállítóterem ablakai elé két függönyt lógattam. Az ablakok szemlátomást zárva voltak, a függönyök mégis lobogtak. „A függöny a külső és belső tér érintkezési felületének tekinthető. Amikor egy légáramlat meglibbenti a függönyt, az egyik tér birtokba veszi a másik egy darabját, s ez hol az egyik, hol a másik térrész javára történik.” A függöny a belső és külső teret elválasztó hártya. Amennyivel elmozdult, annyival lett kisebb a belső tér, s nagyobb a külső. Az egyik tér elrabolt egy szeletet a másikból. Az „idézet-függöny” alsó felét kifeszítettem, a felső rész csak lógott és lobogott. Megpróbáltad-e megfogalmazni azokat a mondatokat, amelyek a jóindulatú látogatójában megformálódnak? Lát két darab rosszul összeillesztett böhöm nagy dobozt, lát egy lámpát, egy fénycsíkot, a fal ra erősítve egy függönyt, amelyik... ...jó, tudom, hogy mire akarsz kilyukadni, és teljesen igazad van. Sokszor nem tudok egyértelműen fogalmazni. Valahonnan eljutok valahova: ez a ’valahova’ egy műnek a terve, de ugyanez az út visszafelé sokszor nem járható. Tudom. Ezért éreztem szükségesnek, hogy szöve geket mellékeljek a tárgyakhoz. S a szövegeket nem is a képaláírás szokásos pozíciójában helyeztem el. Azt szerettem volna, hogy egy kicsit a mű részévé váljanak. Ha valaki véletlenül betéved ebbe a terembe, látja a fénycsíkot, a testeket, nyilvánvalóan semmi nem válik érthetővé. De ha végignézte a többi termet, végigolvasta a szövegeket, akkor azt kell hinnem... Mindez együtt ad támpontot a nézőnek a megközelítés módjához, ahhoz, hogy ne a vakolat színét tartsa fontosnak, ne monokróm festői felületként szemlélje, stb.
Az elmúlt évszázadok képzőművészete mindig gondosan ügyelt arra, hogy a mű meghatározza a szemlélés módját és azt a pontot, ahonnan a mű szemlélendő. Ez a pont egy évszázada céltudatosan a művön belülre került. Te hol jelölöd meg ezt a pontot? A művön, mint egy lencsén keresztül nézünk valamit. Ez csak akkor működik, ha a megfelelő módon tartjuk a szemünk elé a lencsét. Amit én mondok az az: ha te itt állsz, akkor így tartsd a lencsét, hogy azt lásd, amit én. Megítélésed szerint a vizuális kifejezés – ahogyan egymás mellé szervezed azokat az effektusokat (tárgy formálás, tárgyak kapcsolódása, felület, szín), amelyeket birtokolsz – vajon nyelvi természetű?
A felső test súlyából következően: a két test érintési síkjában egymás felé ható nyomóerők lépnek fel.
Ez a kérdés nem foglalkoztat. Az esztétikai megfontolások sem. A leckét annak idején megtanultam, tudnom kell, mi szerencsésebb megfogalmazás és mi kevésbé az. De ez nem befolyásol. Persze vannak alkalmak, amikor az ember élvezi, hogy a dolgok úgy alakulnak, hogy rá lehet húzni egy ilyen jellemzőt is. Az ötödik teremben minden fehér volt: fehérre vakolt doboz, fény, nylon-függöny. Ha valami így alakul – a legszorosabb értelemben a tematikából, vagy a gondolati magból adódóan –, akkor engedem, a hatás nem volt ellenemre. De ezt nem keverném össze azzal, amikor valaminek pont az a célja, hogy egy erősen vizuális motívum köré csoportosítsa az elemeket. Nem hiszem, hogy ez motiválna a kitalálás közben. Sőt, éppen úgy választasz meg helyzeteket, anyagokat, hogy azok szándékosan ellentmondjanak a vizualitás tanult nyelvtanának. Az ötödik teremben ez a két vakolt doboz, hogy finomabban fogalmazzak, or mót lan volt. Nem is akartak megfelelni a kellemes látvány igényének. Működik benned egyfajta ellenszeg ü lés?
Tudatosan nem. Viszont azzal, hogy nem teszek semmit ennek az érdekében, nyilván azt érem el, hogy nem fog megfelelni ezeknek a kritériumoknak, az amit csinálok. Amikor kitalálom a dolgokat, sokkal inkább foglalkoztat az elkészítés, a klasszikus munkafolyamatok: az anyagbeszerzés, az anyagok megmunkálása, a felületek kialakítása – ezt amúgy mind magam csinálom. Nem is bírnám elviselni, ha más csinálná: kiadjam egy asztalosnak és kifizessem. A lehetőségeimen belül tökéletességre törekszem – vállalva, hogy ezek az én lehetőségeim. Az igyekezet ellenére a végeredmény mégis csak tákolás, ami ezzel együtt része az ideának: rólunk van szó, igenis mirólunk, a mi tárgyainkról, a mi környezetünkről, stb.
A függöny a külső és a belső tér érintkezési felületének tekinthető. Amikor egy légáramlat meglibbenti a függönyt, az egyik tér birtokba veszi a másik egy darabját, s ez hol az egyik, hol a másik térrész javára történik.
1. terem
Tárgyaink (sokszor velünk együtt) szinkronban alakítják egymást.
Hétköznapi környezetünk tárgyai hatást gyakorolnak egymásra.
A sajátkezű elkészítés és a „magyar snasszból” származó anyagok, tárgyak vállalása között tehát van összefüggés. Következik, gondolom, az első terem leírása. Az asztal, a kislámpa, a kispolc, mind az én életem, a gyerekkorom tárgyai. A személyes viszony volt a fontos, az össze han golt ságunk. Az ezekhez választott poszter is a mi gyarlóságaink lenyomata. A terem koncepciója a számomra fontos hét köz napi történések megfigyelése volt. Ha nincs is otthon posztered, mégis az „otthon melegé”-t jelenti számodra. Csupa olyan tárgyat válogattam össze, melyekre azt mondod, hogy a saját környezetünk tárgyai. (Csak a lépcső készült erre az alkalomra, mint „műtárgy”.) A fapolc – most is itt van mögöttem – az első lakásunkban kis konzolokkal volt fölszerelve; aztán a költözés után valami miatt máshova kellett szerelnem a konzolokat. Akkor vettem észre, hogy a a konzolok régi helyén hiányzik a festés. Azért került a polc a kiállításra, mert számomra azt illusztrálja, hogy a tárgyakat hogyan használjuk, a tárgyak hogyan kísérnek el
A fal előtt sétáló ember zakójának könyöke folyamatosan belekoptatja magát a lambériába, a lambéria pedig kikoptatja a zakó könyökét.
bennünket, és ha megváltoztatjuk funkciójukat, akkor hogyan viselik e változás nyomait. A polc egyik sarkán volt egy bevágás, melyet annak idején egy gázcső miatt voltam kénytelen csinálni. A kiállításon nem volt ott a gázcső, mégis rá lehetett jönni a bevágás okára. A hiányt, a változtatást a tárgy megőrzi a továbbiakban is. Ugyanez a helyzet a poszterrel: polcok kerülnek rá, lámpa kerül eléje, A kiállítás előtt otthon összeállítva elkezdtem ’használni’ a lambéria-falat. Egy zakós a használat nyomot hagy rajta ban sétáltam előtte, és a zakó könyökével mindig hozzá értem. Ez a hosszas gyaloglás (külön érdekes, hogy a nyomok könyökmagasságban kopáscsíkot hozott létre a lambérián, miközben a lambéria nem a falfelületen, hanem egy elkoptatta a zakó könyökét. A kiállításon a lambériát és a zakót állítottam ki, valaképen keletkeznek). A polcot mint a folyamat hangját, de ennél a munkánál is a kopást te kin tem a műnek, amely máshova szerelem, a nyoma a 15,7 kilométer gyaloglás során jött létre. Mégis, amikor idéztem ezt a munkát, a ottmarad. Az ajtó mellett egy lambéria részletét és a zakót kellett elővennem ahhoz, hogy a folyamatról, az összeszög, melyre a kulcsot akasztjuk koptatásról beszélni tudjak. – a himbálózó kulcs körkörös nyoma a poszteren megmarad. Ha a szög a kabát helye lenne, annak másféle nyoma maradna. A szög és a nyom alapján következtetünk a használatra. Bármennyire vizsgálat tárgyává vált is a művészet fogalma sok évtized alatt, a Nagy palackszárítót immár nem lehet palackszárításra használni többé. Tiszteletlenség lenne. Kiállítva a palackszárítót: a tiszteletlenségemnek tiszteletet követelek. A polcot utána leszerelted és hazahoztad. Polcként. Ez meg is történt. Én a szituációt tekintem műtárgynak. Soha nem a tárgyakban látom a dolog lényegét. A kislámpát, amelyik két hónapon át ki volt állítva, megint használjuk. A szituáció ebben a teremben nem a tárgyakról, hanem a jelekről, a nyomokról, a kopások ról szólt. Műtárgynak azt tekintem, ami lekopott ezekről a valódi tárgyakról a használat során. Idézetként a ’lambériás munka’ részletét emeltem be ebben a teremben. A munka egy Ernst Múzeum-beli kiállításra készült, egy pontosan meghatározott helyszínre és alkalomra. Egy olyan falszakaszt választottam, ahol kapcsolótáblák, konnektorok, meg ilyesmik voltak. Erre a négy méter hosszú falszakaszra készítettem el a lambériát úgy, hogy illeszkedjen a falon lévő ’zavaró’ elemekhez.
Természetesen nem véletlen, hogy a lambériát választottam a koptatás hordozójának, mert erről is az otthoni el tit kolan dó dolgok jutnak eszünkbe, tudjuk, hogy ez vesz körül bennünket, de nem vagyunk rá büszkék. A borozóban is a ned ves és málló falat lambériával burkolják, mert az teszi barátságossá és otthonossá a helyet. Aztán a lambérián ott maradnak a hosszas-hosszas használat nyomai. Még a lámpákról. Két helyen is lámpát állítottam be a szituációba. Az asztalon rafiaernyős lámpa állt, arra a bi zonyos polc ra pedig csuklókaros asztali lámpát szereltem. A terem világítását ezek a lámpák szolgáltatták. Azok a tárgyak, amelyek működnek, a kiállításon tényleg azt csinálták, ami a dolguk. És ezzel a saját atmoszférájukat te remtették meg. A polcra szerelt karos lámpa világította meg az idézetet, a felemlegetett lambéria-részletet, az asztalon lévő lámpa viszont a posztert, melyen az ernyője hagyott nyomott, ahogy rendszeresen hozzá dör zsö lődött.
Még egyértelműbb lenne, ha nem csak a konyhaasztalt hoznád el, hanem az egész konyhát. Vagy ha nem is hoznád el, hanem a néző menne el a konyhádba. Amire utalsz: a Duchamp-kiállításra valóban odavittem a konyhánkat. Pon to sabban egy mintát vettem a konyhánkból. A konyhaasztalunkat és a székeket tényleg elvittem a kiállítóterembe, a konyhafalunknak pedig a rekonstrukcióját készítettem el. És sokat gondolkodtam azon, hogy igazából akkor működne ez a dolog, ha az emberek jönnének el a konyhánkba, és néznék meg, mi történt ott. Talán csak praktikus okai vannak az ilyen ötletek elvetésének. Mi hiányzik még a terem leírásából? A kis lépcső. Az egyetlen tárgy, amit erre az alkalomra készítettem. Van egy ajtó a teremben, mely a raktárba vezet, és amelyet a kiállítások ideje alatt nem használnak, és ezért fehérre festették, hogy minél észrevétlenebb maradjon. Erre az ajtóra is egy posztert ragasztottam, egy olyan ajtóposztert, amilyent erre a célra lehet vásárolni. Az ajtó elé pedig egy lépcsőt készítettem, mintha azt az ajtót folyamatosan használnák, és a lelépés-föllépés alatt a lépcső bizonyos részét koptatnák. Zárójelben: a kiállítóházban az emeletre egy ehhez hasonló falépcsőn lehet felmenni, melynek lépcsőfokai pontosan úgy koptak el, mint az én elképzelt lépcsőmé, de ezzel a felislapok, akkor – azt mondod – szinte magától esztétikus tárgyak meréssel végül is nem kezdtem semmit. születnének. Ezzel az eljárással vi szont csak azok a lapok lesznek Új munkák és idézetek révén munkáid sorát, ilyenek, amelyeket a nyomás után kiválogatok: a teljes sorozat kis mint egy összefüggő láncot szándékoztál bemutatni hányada. Valóban az esztétikus lapokat veszem elő, ha kiállításhoz ezen a kiállításon. válogatok. De ha már itt tartunk, egy megjegyzés a lenyomat ról. Régebben, amikor gondolkodtam, vagy mondtam, vagy írtam Szó sincs arról, hogy retrospektív kiállítást valamit a ’dologgal’ kapcsolatban, akkor mindig kínosan ügyeltem, rendeztem volna. Egyrészt régebbi művek nem hogy ne használjam a ’nyomot hagy’, vagy a ’le nyo mat’ kifejezést, szerepeltek, csak utaltam rájuk, idéztem belővagy ezeknek szi no ni má it. Nem akartam, hogy a grafikusi múltból lük, másrészt az utalások csupán az öt terem megmaradt kifejezésnek látszódjék. Viszont ebben az interjúban koncepciójának előzményeire vonatkoztak. ez többször is előkerült. Lehet, hogy mégis elkerülhe tet len haszMiért nem került be a nagyon is idetartozó, nálni ezeket a fogalmakat? Arra gondolok: lehet, hogy éppenáltalad folyamatosan művelt grafikai munkákséggel hangsúlyozni kellene azt, hogy tulajdonképpen mégis ból egy sem? nyomhagyásról van szó, átvitt értelem: a hétköznapi élet, az idő, A festmény-idézet helyére kerülhetett volna a testünk, a tér, a közösség nyomairól, le nyo ma tairól a környezeakár grafika is. A grafikákat a mai napig csitünkön, az életünkön, a személyiségünkön, stb. nálom, de mint koncepció, akkorra datálható, Görcsösen ragaszkodsz ahhoz, hogy a kívülálló megértse, amit csiamikor kitaláltam. Ilyen távolra nem akartam nálsz. Ez a megértés szavakra való átfordítást jelent – miközben nem visszanyúlni az időben. a szavakat, de a szövegre fordíthatóságot még a legvadabb koncept is Ha az ember kezébe veszi a rézlemezt, megutálta. Újra eredeti rendeltetésük szerint kezded használni a kiállításon festékezi, fog egy nemes papírt, nyomtat, szinte szereplő tárgyakat. S egy sor egyéb nem igazán illendő dolgot művelsz a magától valami esztétikus dolog lesz az eredmény. művészet szalonjában. Miközben professzionális módon ura vagy eszköEz szinte elkerülhetetlen. Ezen a kiállításon pedig zeidnek, szándékod szerint megfosztod a műveket az enigmatikusságtól. az ilyen helyzeteket, az ilyen Hogy veszed ehhez a bátorságot? tárgyakat kerülted. Te tényleg illetlen dolgoknak érzed ezeket? Ha már illetlenségről Lehet, hogy ezért döntöttem a festmény beszélünk, számomra sokkal inkább ’különös’ volt az, hogy valakinek mellett. Azt azért hozzátenném, hogy ezzel az önálló kiállításán más művészek munkái is szerepelnek. Szerintem a nyomtatási eljárással rengeteg lapot ezt kevésbé tudták kezelni az emberek. Amiket te felsoroltál, arra hozok létre. Ezeknek csak kis hányada kerül pedig azt mondom: fontosabbnak tartom a célt, mint ezeknek a a nyilvá nos ság elé, válogatok közülük. Ha a szokásoknak mérlegelését. Ami tudatos, az a trendekhez, a divatmegfelelő papírra, a megfelelő festékkel, a hoz való tartozás elutasítása (bár a divatok nem kerülhetők meg megfelelő klasszikus eljárással készülnének a teljesen). De még ez sem érdekel különösebben.
Képaláírások, teremszövegek: középső terem: az óra és a melegedő szék terem munka címe idézet címe
A hosszan tartó érintkezések megváltoztatják a tárgyak fizikai jellemzőit (is). A múlt koptatja a jövőt, a jövő koptatja a múltat, és ez a kettő a jelenben ér össze. 897104SI04 A szék, melyről éppen most álltunk fel, még őrzi testünk melegét. A melegség érzékelhetősége az idő múlásával arányosan csökken. 896203PK17 – 1996, Viszontlátásra! Marcel Duchamp magyarországi hatása, Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest 2
4. terem: a hajtincsek és a karórám szíja terem munka címe idézet címe
Testünk, testrészeink és a testünkön viselt tárgyak szinkronban módosítják egymás felületét illetve állapotát. A változás mértéke a tárgyak keménységétől (is) függ. Hajtincseink (ha közel hajolunk egymáshoz), egymásba omlanak; ekkor jóval nagyobb felületen érintkezünk, mint ami a térfogatunkból következne. 897105SI05 A karórám szíjának belső felülete folyamatosan koptatja a csuklómat. 695202PK09 – 1996, Aritmia 4, Uitz Terem, Dunaújváros 3
2. terem: Pető Hunor munkája és a kis festmény terem munka címe idézet címe
A kiállított tárgyak és a kiállítási szituáció szinkronban hatnak egymásra. „A pont eltűnő részei mérgezési tüneteket váltanak ki.” Pető Hunor: Rózsaszín pont A kiállítási szituáció visszahat a kiállított műtárgyakra. 293110KF07 – 1993.
5. terem: a nagy testek és a függönyök terem munka címe idézet címe
Két térrész – az érintkezési felületük mentén – szinkronban és azonos mértékben hat egymásra. A felső test súlyából következően: a két test érintési síkjában egymás felé ható nyomóerők lépnek fel. 897106SI06 A függöny a külső és a belső tér érintkezési felületének tekinthető. Amikor egy légáramlat meglibbenti a függönyt, az egyik tér birtokba veszi a másik egy darabját, s ez hol az egyik, hol a másik térrész javára történik. 896201FG01, 896202FG02 – 1996, Téli Galéria, Szentendre 4
1. terem: a poszterek és a lambéria terem munka címe idézet címe
Tárgyaink (sokszor velünk együtt) szinkronban alakítják egymást. Hétköznapi környezetünk tárgyai hatást gyakorolnak egymásra. 897101SI01, 897102SI02 A fal előtt sétáló ember zakójának könyöke folyamatosan belekoptatja magát a lambériába, a lambéria pedig kikoptatja a zakó könyökét. 896107PK12 – 1996, A legkevesebb, Ernst Múzeum, Budapest 5
a pincetér: a művész(házas)párok terem címe
A művész(házas)párok együtt töltött civil hétköznapjaik módosítják a művészi elképzeléseiket. Vajon ugyanígy festene-e a művész(házas)párok pályája, ha másképpen alakult volna a magánéletük? 997101SI07
A művész(házas)párok munkái: Bánföldi Zoltán – Deli Ágnes: Dél, 122 x 86 cm, papír, pác Beöthy Balázs – Németh Hajnal: cím nélkül, 2 db 25 x 8 x 8 cm, RED BULL üvegek preparált cimkékkel Braun András – Káldi Kata: cím nélkül, B. A.: kerékpár, 85 x 120 x 40 cm, K. K.: rajzgép, 30 x 40 x 2 cm Gerhes Gábor – Medve Zsuzsa: Medve Zsuzsa, 160 oldalas esküvői varázs, 4 db A/4 montázs Gulyás Ágnes – Koroknai Zsolt; G. Á.: Az oszlop, 110 x 40 x 30 cm, vegyes technika, K. Zs.: Zárvány, 110 x 16 x 24 cm, vegyes technika Hajdú Kinga – Kósa János: H.K.: Gazdag termés, K.J.: Két színdonológus, 2 db 20 x 20 cm, olaj, vászon Illés Anna – Pálos Miklós: Malom, 230 x 230 cm, propeller, gipsz, szöveg Imre Mariann – Kótai Tamás: cím nélkül, 26 x 38.2 cm, fekete-fehér fotó Kámán Gyöngyi – Szűcs Tibor: Elvetett ötletek, 2 db A/4 printelt szöveg Köves Éva – Wéber Imre: Köves Éva, Wéber Mátyás, Wéber Imre, 185 x 105 x 35 cm, krétarajz a falon, borítékrajz Szépfalvi Ágnes – Veress Zsolt: 2 x 2, 2 db 50 x 60 cm, laminált fekete-fehér fotó Szőnyi Krisztina – Zsankó László: Sz. K.: ”Végtelen levél”, Zs. L.: ”Mőbiusz keret”-en, 80 x 60 x 25 cm, papír, viasz, tus A pincetér és az 5. terem közötti kürtőből Szabics Ágnes hanginstallációja volt hallható.
Született: 1968. május 25. Budapest 1982–1986 Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola, Budapest 1986–1990 Magyar Képzőművészeti Főiskola, Budapest 1990–1992 Magyar Képzőművészeti Főiskola (posztgraduális képzés)
Szervezeti tagság: Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület, 1995-től Vezetőségi tag Magyar Alkotóművészek Országos Egyesülete Magyar Grafikusművészek Szövetsége
Díjak, ösztöndíjak: 1991 Hermann Lipót Alapítvány díja 1. Nemzetközi Grafikai Biennálé díja, Győr XVI. Országos Grafikai Biennálé díja, Miskolc Barcsay Jenő Alapítvány díja 1992–1995 Derkovits ösztöndíj 1992 XXIV. Nemzetközi Művésztelep díja, Győr (megosztott díj) 1993 22. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat díja XVII. Országos Grafikai Biennálé díja, Miskolc 1994 Országos Színesnyomat Grafikai Kiállítás díja, Szekszárd 1995 Stúdió ’94 díja Római Magyar Akadémia ösztöndíja 1996 XVIII. Országos Grafikai Biennálé díja, Miskolc 1997 Lisszaboni ösztöndíj
Egyéni kiállítások: 1988 Helyőrségi Művelődési Otthon, Szolnok (Sárkány Sándorral) Iskola Galéria, Somoskőújfalu 1989 Magyar Képzőművészeti Főiskola, Barcsay Terem, Budapest Lágymányosi Közösségi Ház, Budapest 1990 Óbudai Művelődés Központ, Budapest Lágymányosi Közösségi Ház, Budapest (Faa Balázzsal) 1991 Magyar Képzőművészeti Főiskola, Barcsay Terem, Budapest (Faa Balázzsal)
1992 Helyőrségi Művelődési Otthon, Szolnok (Sárkány Sándorral) Fiatal Művészek Klubja, Budapest Aktív Art Galéria, Szentendre Győri Zsinagóga, Győr (Lévay Jenővel és Tolnay Imrével) Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest Kevi Kör Alkotóház, ARGO Galéria, Túrkeve Stúdió Galéria, Budapest 1993 Beszédes József Múzeum, Siófok 1994 Újpest Galéria, Budapest Mű-terem Kiállító, Budapest Galerie Mladych U Recickych, Prága, Csehország (Csontó Lajossal és Roman Dvorak-kal)
Végtelen gömb adott középponttal. Liget Galéria, Budapest Fiatal Művészek Klubja, Budapest 1995 Róma – Esztergom. Európa Közép Galéria, Esztergom Aktív felületek. Fiatal Művészek Klubja, Budapest 1996 Iskola Galéria, Somoskőújfalu Szerb ortodox templom, Győr (Lévay Jenővel és Tolnay Imrével) 4 Téli Galéria, Szentendre
1997 Magyar Köztársaság Kulturális Központja, Bukarest, Románia (Szabics Ágnessel)
Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest Constans. Óbudai Pincegaléria, Budapest 1998 Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest
Csoportos kiállítások: 1988 Népház, Tatabánya (Session Band) Művelődési Ház, Esztergom (Session Band) 1989 Művészeti Főiskolások Fesztiválja. Művelődési Ház, Keszthely 1990 Dömösi Galéria, Dömös (Session Band) AGORA ’90. Nemzetközi Szabadtéri Művészeti Találkozó. Fő tér, Budapest Új stúdiótagok kiállítása. Galéria 11, Budapest Kernstock Terem, Tatabánya (Session Band) Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest I. Országos Műanyagnyúl Kiállítás. MissionArt Galéria, Miskolc Művészeti Főiskolások Fesztiválja. Művelődési Ház, Szeged Popculturelle Uitvisselling Budapest. Westerkerk, Groningen, Hollandia XVI. Országos Grafikai Biennálé. Miskolci Galéria, Miskolc Tatarozás. Művészeti Főiskolások Fesztiválja. Műcsarnok, Budapest 1991 Alkotóház, Miskolc (Csontó Lajossal és Faa Balázzsal) A XVI. Országos Grafikai Biennálé díjazottainak kiállítása. Ifjúsági Ház, Eger Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest (Szőnyi Krisztinával és Zsankó Lászlóval)
Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest (Sárkány Sándorral és Zsankó Lászlóval)
A Miskolci Egyetem gyűjteményéből. Miskolci Egyetem Galériája, Miskolc Az I. Országos Műanyagnyúl Kiállítás húsvéti bemutatása. Óbudai Társaskör Galéria, Budapest A Magyar Képzőművészeti Főiskola hallgatóinak kiállítása. Magyar Intézet, Párizs, Franciaország I. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Múzeumi Képtár, Napóleon-ház, Győr 21. Salgótarjáni Tárlat. Nógrádi Történeti Múzeum, Salgótarján Stúdió ’91. Magyar Nemzeti Galéria, Budapest 1992 Első Kortárs Magyar Epigon kiállítás. Liget Galéria, Budapest Első Kortárs Magyar Epigon Kiállítás. Ifjúsági Ház, Szeged Az idegen szép. Liget Galéria, Budapest A megújult művésztelep. Fiatal festők és grafikusok a Miskolci Galéria Alkotóházából. Józsefvárosi Kiállítóterem, Budapest Kiállítás a Miskolci Galéria Alkotóházában az 1981–1992 között készült művekből. Miskolci Galéria, Miskolc JÁTÉK. MissionArt Galéria, Miskolc Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest Stúdió ’92. Ernst Múzeum, Budapest 1993 Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest (Sárkány Sándorral és Szabics Ágnessel)
Wien – Budapest. WUK – Projektraum, Bécs, Ausztria 22. Salgótarjáni Tavaszi Tárlat. Nógrád Történeti Múzeum, Salgótarján
Derkovits ösztöndíjasok beszámoló kiállítása. Műcsarnok, Palme-ház, Budapest Nyolc fiatal képzőművész. Győri Zsinagóga, Győr A Gondolat Formái I–Il. Óbudai Társaskör Galéria, Óbudai Pincegaléria, Budapest Budapest – Wien. Óbudai Pincegaléria, Budapest International Print Exhibition. Machida City Museum of Grafik Arts, Tokió, Japán 2. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Xantus János Múzeum, Győr Contemporary Printart. Nagoya, Japán XVII. Országos Grafikai Biennálé. Miskolci Galéria, Miskolc 1e Internationale Grafik Biennale. MECC, Maastricht, Hollandia Grafika most. Hetvennyolcas Galéria, Sopron SEST. Sest mladih madara / HAT. Hat magyar festő. Galerija Laurana, Zágráb, Horvátország 1994 Contemporary Printart. Toyota, Japán ½ (Fél). Stúdió ’93. Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest Gallery by Night. Stúdió Galéria, Budapest (Csontó Lajossal) Barcsay Alapítvány díjazottjainak kiállítása. Magyar Képzőművészei Főiskola, Barcsay Terem, Budapest Grafika most. Kálvária Galéria, Szeged Redukció. NA–NE Galéria, Budapest Tunnel / Alagút. Magyar Kulturális Központ, Prága, Csehország Országos Színesnyomat Grafikai Kiállítás. Művészetek Háza, Szekszárd Derkovits ösztöndíjasok 1955–93. Szombathelyi Képtár, Szombathely A Derkovits ösztöndíjasok beszámoló kiállítása. Műcsarnok, Palme-ház, Budapest B&B (Belfast – Budapest). Katalyst Arts, Belfast, Nagy-Britannia Derkovits ösztöndíjasok kiállítása. Magyar Köztársaság Nagykövetségének Kulturális és Tudományos Központja, Helsinki, Finnország (Gerhes Gáborral és Kiss Péterrel) Miedzynarodowe Triennale Grafiki ’94 Kraków. Intemational Print Triennial ’94 Cracow. Krakkó, Lengyelország A Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesületnek cserekiállítása. Galerie station 3 (BVÖ), Bécs, Ausztria 1995 Balzsam (Ember embernek balzsama). Stúdió ’94. Ernst Múzeum, Budapest Balzsam (Ember embernek balzsama). A Stúdió ’94 díjazott művészeinek kiállítása. Erdei Ferenc Művelődési Központ, Kecskemét Zusammenziehende Häuser / Összeköltöző házak. Kunsthaus, Hamburg, Németország Derkovits ösztöndíjasok kiállítása. Magyar Kulturális Központ, Prága, Lengyelország B&B (Belfast – Budapest). Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest Derkovits ösztöndíjasok beszámoló kiállítása. Ernst Múzeum, Budapest 3. Nemzetközi Grafikai Biennálé. Lakásgaléria, Győr Az 1994. évi Souvenir díjasok közös kiállítása. Fiatal Művészek Klubja, Budapest Újpest Galéria, Budapest Monászok, idolumok II. Görög Templom Kiállítóterem, Vác Pietra. A Római Magyar Akadémia ösztöndíjasainak kiállítása. Római Magyar Akadémia, Róma, Olaszország Stúdió ’95. Vigadó Galéria, Budapest
1996
5
A legkevesebb. Ernst Múzeum, Budapest Aritmia 4. Uitz Terem, Dunaújváros XVIII. Országos Grafikai Biennálé. Miskolci Galéria, Rákóczi-ház, Miskolc A csönd elemei. A makói grafikai művésztelep kiállítása. József Attila Múzeum, Makó 2 Viszontlátásra! Marcel Duchamp magyarországi hatása, Budapest Galéria Kiállítóháza, Budapest XVIII. Bienale Nationala de Gravura Miskolc – Ungaria 1996. Galeriile U.A.P. din Cluj-Napoca, Kolozsvár, Románia Hidak ’96. Pest Center, Budapest 1997 XVIII. Bijenale Grafike Miskolc. Likovni Susret, Szabadka, Jugoszlávia Europa é solo una parola? Arsenali Medicei, Pisa, Olaszország XVIII. Madarského Grafického Bienále Miskolc ’97. Státna Galéria Banská Bystrica, Besztercebánya, Szlovákia ÁtHÍDalás. Európa Közép Galéria, Esztergom Idill. Hetvennyolcas Galéria, Sopron Miedzynarodowe Triennale Grafiki ’97 Kraków Intemational Print Triennial ’97 Cracow. Krakkó, Lengyelország International Print Triennial ’97. Várna, Bulgária Constans (A dokumentáció). Vigadó Galéria, Budapest Rejtőzködő. Ernst Múzeum, Budapest De Valigia Magyarországon. / De Valigia in Hungary. Nyugati Pályaudvar, Budapest Fekete mosogató. Kék Acél Étterem, Ózd De Valigia Magyarországon. / De Valigia in Hungary. Pályaudvar, Székesfehérvár Kísérleti dokumentum. Éjjeli Őrjárat http://www.sztaki.hu/nightwatch/ 1998 Observatorium. Zamek Ujazdowski, Varsó, Lengyelország 3
Irodalom (válogatás): Koronczi Endre: Adott egy rézlemez. Koronczi Endre és Faa Balázs kiállításának katalógusa (Magyar Képzőművészeti Főiskola Barcsay Terem, Budapest), 1991. Szabados Árpád: Kicsit szárazon. (Koronczi Endre grafikai sorozatáról.) Hitel, 1991. május 15. (24-25. old.) Faa Balázs: Önfestő képek. Koronczi Endre új művei. Új Művészet, 1993/3. (28-30. old.) 1 Tolvaly Ernő: Elfordított képek. Gondolatok Koronczi Endre legújabb munkái kapcsán. Nappali Ház, 1993/2. (78-81. old.) Sebők Zoltán: Inframince. Balkon, 1994/5. (12-14. old.) Andrási Gábor: Festő, gép. / Painter, machine. / Peintre, machine. In: Koronczi Endre: Önfestő képek / Self-painting pictures / Tableaux qui se peignent. (Budapest), 1995. Timár Katalin: Constance... Constans kiállítások leporellója Merhán Orsolya: Constans. Balkon, 1997/10, 11. (21-22. old.)
Művek közgyűjteményben: Magyar Nemzeti Galéria, Budapest Miskolci Galéria, Miskolc Városi Gyűjtemény, Győr