SZEREPLŐK
Bányai Kelemen Barna, Bezerédi Zoltán, Keresztes Tamás, Kiss Eszter, Mészáros Béla, Rajkai Zoltán, Pálmai Anna, Pálos Hanna, Pelsőczy Réka, Szacsvay László, Ujlaki Dénes, Gloviczki Bernát e.h., Hajdu Tamás Miklós m.v., Jakab Balázs e.h., Kanyó Kata e.h., László Gáspár e.h., Pásztor Dániel e.h.
ALKOTÓK
Díszlet: Horváth Jenny, jelmez: Zeke Edit, dramaturg: Kárpáti Péter, zene: Lázár Zsigmond, videó: Török Marcell, fény: Pető Gergő, súgó: Boncza Anita, ügyelő: Héricz Anna, asszisztens: Hornung Gábor, jelmez-asszisztens: Kovács Ildikó, jelmezkivitelező: Hűgel Katalin
Permben a váróteremben nézelődtünk, figyeltük az embere ket. Kértünk egy kávét a büfében és leültünk a várakozó utasok közé, és velük ittuk az orosz kávét a műanyag pohárból. Az állomás mögött nem messze volt egy félig nyitott vásárcsarnok, ahol szétnéztünk. Az árusok mogorva kofák voltak, igazi orosz bábuskák, ilyen kurázsi mamák, nagy kontyos, kendős asszony ságok, akik szívták a cigarettát. Az egész piac kihalt volt, szinte csak mi voltunk ott. Főleg ruhaféléket és kendőket kínáltak, mi is vettünk magunknak. Kicsit arrébb a zárt részen, ahol szőrméket árultak meg bőrkabátokat, felmentünk az emeletre. Észrevette egy nő, hogy szemlélődünk, bevitt minket egy ajtón, kezünkbe nyomott egy égő viaszgyertyát és intett, hogy menjünk. A koszos ajtó mögött a piac közepén, egy lepusztult szocreál épület tetejében ott volt egy kápolna, egy működő templom, és az emberek a semmi tetején ott imádkoztak.
Olga Fjodorovna, a kalauznő, ott élt a vonaton. Hajnaltól késő estig vezényelte az utasok napi menetrendjét, eligazítást tartott, fogadta az állomásokon felszálló újabb vállalkozó kedvű kalandorokat, segített megtalálni a helyüket, elpakolni a szűkös helyen a csomagjaikat, ágyneműt és ételt osztott, hajnalban takarított, éjjelente pedig figyelte, hogy senki se kövessen el szabályta lanságot a két vagon közötti átjáróban. Vigyázott a rendre, hogy minden és mindenki a helyén legyen. Gyakorlatilag a szemünk előtt élte az életét. Mindezt mindig a lehető legpedánsabb öltözékben kifogástalan megjelenéssel tette. Láttuk, ahogy az éj szakai hálóruhájából átvedlik a délelőtti egyenruhájába, ahogy az egyes állomásokhoz külön kalapot és blézert vesz, majd az ételosztáshoz szintén újabb uniformis köpenyt vesz elő. Mindig teljes sminkben és szigorúra fésült konttyal. Hogy ez mekkora truváj volt, azt csak az tudhatja, aki maga is végigcsinált már ha sonló utazást. A vonaton ugyanis kész cirkuszi mutatványnak mi nősült minden egyes tisztálkodásra, öltözködésre, fésülködésre irányuló kísérletünk, amit a szűkös, ám tisztának felettébb nem mondható mellékhelyiségben próbáltunk kivitelezni, nemhogy még a váltakozó ritmusú zötykölődés mellett a homályos tükör ben valaki tusvonalat húzzon a szemhéjára. Olga Fjodorovnának az egész arca ki volt festve, a szemöldöke meg voltrajzolva tar tós tetovált sminkkel, de nem az a vékony, ami nálunk volt divat tíz évvel ezelőtt,hanem az a nagyon szépívű szemöldök, mint Marlene Dietrichnek, sötét szőkére tetoválva. Egy szépségpötytyöt is rajzolt magának szemceruzával, a hajában pedig egy kis csillag alakú strasszos dísz volt.
Nagyon tetszett, ahogy össze tudják állítani az öltözéküket. Na gyodafigyeléssel és igénnyelválogatják ki az egyes ruhadarabokat és kiegészítőket, és a részletek mindig nagyon finomak. A mintákat, ahogy összepárosítják, az hihetetlen. Meg ahogy magukra teszik és viselik ezt az egészet. Szeretik az élénk és a hideg színeket, és iszonyatosan jól áll nekik. Lefotóztam egy lányt: hószőke haja volt, nagyon szabályos kerek arca, amit megtört a rövid és egyenes frufruja. Citromsárga szövetkabát volt rajta, hozzá azúrkék fejkendő és piros rúzs. Valami mese volt az egész jelenség. Egy másik nő a kisfiával utazott velünk egy kupéban, egyszerű melegítőben volt, de azt mégis úgy tette össze, hogy a színek kompozíciót alkossanak: rózsaszín póló, élénk kék melegítőnadrág, leopárd mintás zokni, és hozzá a vörös haja és az átütő kék szemei. Az első mindig a tekintet, amit nézek, vagy ponto sabban meglátok. Fantasztikus ez a színvilág, ez a mintakavalkád. Nekem a fauvista festmények jönnek vissza, Malevich és Kandinsky, meg hát ez a matrjoska baba-érzés. Amikor nézed a trafikokban ezeket a babákat, túlzásnak érzed, de aztán meglátod az orosz nőket, és kiderül, hogy tényleg olyanok. A fiatal és idős nők is mind, nagy fejkendő van rajtuk, hozzá valódi szőrmemellény, és az egész jelenség vonul. Az öltözködésükből büszkeség sugárzik és valami hihetetlen szabadság.
Viszont ahogy a férfiak fel vannak öltözve, vagy inkább ahogy nincsenek, az elképesztő… A fiatal srácok mind susogós melegítőben járnak, nem is értem, és Moszkvára ez annyira jellemező. Ebben az igénytelenségben van részükről valamiféle erődemonstráció. A vidéki alter bárokban viszont úgy néztek ki a fiúk, mintha valami old school amerikai filmből léptek volna ki. A Mizantróp nevű helyen három srác versenytáncolt egymással, ilyen freestyle hip-hop-ot. Három teljesen más karakterű fiú volt. Az egyik atlétatrikóban, katonai nadrágban, talán még bakancs is volt hozzá, a fele haja felnyírva, a többi copfban, a teste meg végig volt varrva. Mellette a másik drapp ballonkabátban, feke te-fehér baseballsapkában, aminek a hátulja hálós, hozzá színezett üvegű szemüveg, hosszú szakáll, nagy bajusz, világoskék póló a kabát alatt, bokáig érő farmer, inkább az a répásabb fazon, világos zokni és fehér sportcipő. Tiszta hipszter jelenség volt, mintha Berlinből csöppent volna oda. A harmadik srác pedig bőszárú kék farmert viselt, aminek az alja fel volt hajtva, hozzá sportcipő és nyomott mintás póló, amin valami nagy cirill betűs felirat állt, persze nem értettem. Lehetett látni rajtuk, hogy ki vannak találva. Kétszer mentünk ki cigizni. Mivel a szórakozóhely egy lakótele pen volt, egy srác odajött, és kedvesen megkért minket, hogy le gyünk csendesek, mert itt laknak. A hangzavar nem sokat csitult, ennek ellenére harmadjára is ugyanúgy jött oda és nem kezdett el kiabálni senkivel. Nem lett balhé. Tudod, amikor érzed, hogy nálunk már rég verekedés lenne meg ordibálás, de ott semmi nem volt. Bezártságot éreztem ezekben az emberekben, de érdekes módon nem depresszió vagy elutasítás volt mögötte, hanem valamiféle belső szabadság és öntudatosság.
Szibéria kellős közepén, Novoszibirszkben van az úgynevezett Oroszország közepe templom, ami egy lakóház méretű kis kápolna, arany kupolával és kereszttel a tetején. Az ajtóra egy papír cetlire kézzel az volt kiírva, hogy go 16:25. Próbáltuk értelmezni, hogy ez mit jelenthet, aztán 16:24-kor kattant a zár és mi be mentünk. Rém pici hely fogadott minket, amit iszonyatos étel szag lengett körül, a sarokban volt egy kis asztalka, rajta konyhai szőttes, a tetején lábas, valószínű az ebéd lehetett benne. Lefelé egy szűk lépcső vezetett: egy néni ült lent, piros fejkendőben és piros blúzban, ő is mint egy matrjoskababa, szentképeket árult. Ő volt a néni, aki a világ közepén lakik. Nem engedte, hogy lefo tózzuk.
Európa és Ázsia határán elmentünk Karabashba, a halott város ba. (Ebben a városban az évszázados rézkitermelés következtében ötven éve savas eső esik, növényvilága mára gyakorlatilag kihalt, a környék ökoszisztémája pedig megsemmisült, ezért ökológiai katasztrófa sújtotta övezetté nyilvánították 1996-ban.) Lebeszéltük egy helyi sofőrrel, Gyimával, hogy elvisz minket a halott városba. Egy rozoga, jobboldali kormányos autóval mentünk hárman. Potom pénzért hozzák ezeket az autókat Ázsiából, és addig hajtják, amíg szét nem esnek. Tényleg azt éreztem, hogy széthullik alattunk az autó, miközben szólt a rádióból az orosz pop. Megérkezünk a szellemvárosba, ahogy kiszálltunk az autóból, savas eső esett. Mintha a Stalkerban találtuk volna magunkat. Az első, ami megrémisztett, egy nagy sárga vastag csővezeték rendszer volt, ami az ablakok előtt vezetett be a lakásokba. Végtelen hosszú volt, az egész várost behálózta, keresztül az udvarokon, hol a földön, hol derékszögben fölfelé futott. Gázvezeték lehetett. Ahogy mentünk tovább, kitörött ablakok voltak mindenütt, az épületek mind omladoztak és ki voltak belezve. Volt, amelyikbe bemásztunk, de életnek semmi jele nem volt sehol. Aztán találkoztunk egy nénivel, aki már nyolcvan éve élt itt, a rózsaszín néni – így neveztük el, mert babarózsaszínű volt a kabátja és a kalapja. Rikított a sötétszürke sav áztatta táj ban. Pár szót mondott csak, láthatóan nem örült nekünk. Aztán jöttek a rendőrök és mennünk kellett.
A kupéban egy fiatal nő feküdt. Gyönyörű volt, csodálatos szőke, tipikus orosz, olyan szemérmes, kicsit szégyenlős és megviselt. Próbáltunk szóba elegyedni vele. Annyit sikerült megtudnunk, hogy Jekatyerinburgból származik, ahonnan Moszkvába ment, elvégezte az iskolát, ügyész lett. Húsz éve nem járt otthon, de most visszamegy. Osztálytalálkozóra. Kérdeztük, hogy járt-e va laha külföldön, de azt felelte, hogy nem, és nem is vágyik. Furcsállta is a kérdést. Neki Oroszországban megvan mindene, miért is kellene onnan elvágyódnia, Moszkva különben is a világ közepe. Amikor Jekatyerinburgban leszálltunk, odaszaladt hoz zá egy nagyon magas férfi, látszott, hogy húsz éve nem látták egymást. A férfi lehajolt, megölelték egymást, nagyot nevettek, aztán kéz a kézben elszaladtak a csomagokkal.
