Interjú Elfriede Jelinekkel a HVG-ben

Szellem

FORTEPAN

MARTON SZILVIA

Rajk László édesanyjával az 1956-os tüntetéstemetésen, illetve az ezredforduló után a műtermében.

Nem megszokott módon

RAJK LÁSZLÓ

A NÉV VÉDELME

S Z A M I Z DAT B U T I K

Szimbolikus epizódok Barátjával és küzdőtársával, Konrád György íróval egy héten halt meg a demokratikus ellenzék egyik kulcsfigurája, a történelmi nevét dacos büszkeséggel viselő Rajk László.

„É

pítészként, látványtervezőként nekem fontosak a szimbólumok” – hangsúlyozta számos nyilatkozatában a múlt héten elhunyt Rajk László.

Ezt a hivatása mellett életfilozófiájának is felfogható szemléletet minden bizonnyal anyjától, Rajk Júliától kapta örökül. És már első „közszereplésénél”, 1956. október 6-án is „alkalmazta”. Éppen egy szimbolikus napon, az aradi vértanúk kivégzésének évfordulóján, amikor is százezres gyászoló-tüntető tömeg részvételével eltemették 1949-ben, koncepciós perben halálra ítélt és felakasztott édesapját, Rajk Lászlót.

Noha a hét és fél éves korára tengernyi hányattatáson átvergődött kisfiú nemigen foghatta fel anyja konokan heroikus küzdelmének valódi tétjét („Ha már rendeztek kirakatpert, rendezzenek kirakattemetést is!”), a pillanat emelkedettségét pontosan átérezte. „Hihetetlenül koncentráltam, hogy a csokrot és a virágokat ügyesen dobjam a koporsóra”

36

2019. szeptember 19.

– idézte fel ezen emlékét már az ezredforduló után.

Az 1970-es évektől formálódó demokratikus ellenzék egyik kulcsfigurája közügyekben ugyan az abszolút nyilvánosság elkötelezett híve volt, önmagáról, gyermekkorának traumáiról viszont inkább csak tényszerűen beszélt. „A pszichológus azt mondta: tudatos védelmi reflex működik bennem, eltolom magamtól ezeket az eseményeket, nem a megszokott módon dolgozom fel őket” – magyarázta e téren megnyilvánuló visszafogottságát.

Talán éppen azért, mert volt mit feldolgoznia. Apja után anyját is elhurcolták. A négy hónapos csecsemőt Kovács Pistikeként börtönözték be egy nevelőotthonba, s évekbe került, míg a nagynénjének sikerült magához mentenie. Mire a Laci névre egyáltalán nem reagáló fiú megszokhatta volna új helyzetét, ismét mentális probléma elé került, merthogy anyja 1954-ben kiszabaDHVG-képgaléria elérhető tableten

Murányi Gábor muranyi.gabor@hvg.hu

dult. Az első időkben nem is merték megmondani neki, ki is a lakásukba beköltöző „Júlia néni”. Bizonyosan a fentebb emlegetett védelmi reflex lépett működésbe akkor is, amikor anyjától megtudta az igazságot.

Csak annyit mondott: „Akkor téged ezentúl maminak szólítalak, anyut pedig anyunak.” Mindezekhez jött még az önazonosság szempontjából fontos névszimbolika, mivelhogy „Györk László” csak kisiskolásként kapta vissza a vezetéknevét.

A Kádár-korszakban aztán da­­ cos büszkeséggel viselte, miközben a hivatalos történetírásnak az apjáról kialakított heroikus képét az építészmérnök-hallgató egyre elfogadhatatlanabbnak tartotta. „Az volt a meggyőződésem, hogy nem az én felelősségem, nem kell magamra vennem a tetteit” – indokolta felfogását abban az életútinterjúban, melyet Mink András történész készített vele az idén példátlan gyalázatossággal államosított Oral History Archívumnak, s amelynek a Rajk

Szellem

által autorizált szövege november közepén jelenik meg a Tények és tanúk sorozatban.

Az 1956 utáni árnyékos, ám belső szabadságot adó ellenzéki oldalon nem csak Rajk élt a „történelmi patinájú” névben rejlő lehetőségekkel.

A generációval idősebb, tabudöntögető „ötvenhatos” Erdély Miklós 1981-ben a kísérleti filmek műhelyében, a Balázs Béla Stúdióban forgatta le Verziók című, 50 perces opusát. Már maga a téma, az antiszemitizmus egyik nevezetes perével, a tiszaeszlárival való foglalkozás is felért egy skandalummal, amit Erdély még egy provokációval meg is fejelt. Barátjával, művésztársával, „ifj.” Rajkkal játszatta el azt a zsandárt – Recsky csendbiztost –, aki a fenyegetést és a simogató szavakat váltogatva rávette a per koronatanúját, a négyéves Scharf Móricot az apja elleni hamis, vérvádas vallomásra. Az áthallásra korántsem mindig érzékeny hatalom ezúttal résen volt, és betiltotta a filmet.

Más esetekben viszont az (1969 óta utcanévként is) ismert név mégis egyfajta védernyőt jelentett.

Az F-dossziés – vagyis az állambiztonsággal megfigyeltetett – „Mérnök”-kel állítólag azért bántak sokáig kesztyűs(ebb) kézzel, mert az egykori belügyminiszter mozgalmi barátja – és mint később be is bizonyosodott: elárulója –, Kádár János valamikor valahol kijelentette: nem lesz még egy Rajk-per. „Tudatosan éltem a lehetőséggel” – reflektált újra és újra Rajk a korántsem mindig jóindulatú felvetésekre. „Amikor szóba került, hogy lehet-e szamizdatbutikot nyitni, úgy véltem, ezt nekem kell megpróbálni, mivel (…) rájöttünk, hogy a puha diktatúra egyik lényeges vezérelve, hogy a politikai grimbuszok ne érjék el a nemzetközi hír szintet. Erre tudatosan lehetett játszani: a nevem miatt várható volt, hogy a leghamarabb hírt adnak arról, ha köröttem valami történik, így (…) ebben nekem könnyű volt szerepemen felül elhíresülnöm.”

Amikor az egyre szaporodó szamizdat kiadványok – köztük a Demszky Gáborral közösen indított AB Független Kiadó könyvei, az akkortájt alapított folyóiratok, például a Beszélő és a Demokrata

– árusítására 1981 januárjától Rajk kedd esténként kinyitotta Galamb utcai lakásának ajtaját, a feltevés visszaigazolódott. Az egyre fokozódó vegzálások ellenére a butik 1983-ig működött, s a látszatra igen ügyelő hatalom azzal az indokkal lakoltatta ki a főbérlőt, hogy az „nem rendeltetésszerűen használja” a bérleményt.

A vele szemben tanúsított türelem fogytához alighanem hozzájárulhatott egy olyan história, amelyben Rajk is szerepet kapott. 1982 nyarán ugyanis az állambiztonság, ismét megfélemlítő taktikára váltva, úgynevezett agresszív követésbe kezdett. A célszemélyek ezúttal csapdát állítottak üldözőiknek.

A megbeszéltek szerint a szerkesztői állásából nem sokkal korábban elbocsátott Kőszeg Ferenc jó ideig békésen sétált a Ferencvárosban, a Tűzoltó és Liliom utca sarkánál viszont futásnak eredt. Utánavágtató személyi követőiről pedig Demszky – a világsajtót nem sokkal később bejáró – bizonyító fényképsorozatot készített Rajk Ladájából.

Jelképes síremléket avattak 1988. június 16-án a francia főváros nevezetes Pere-Lachaise temetőjében az éppen harminc évvel korábban kivégzett Nagy Imrének és társainak, valamint az ’56-os forradalom mártírjainak, akik – így az Emberi Jogok párizsi Magyar Ligájának szózata – „a legelemibb emberi jogok megtiprásával máig ismeretlen helyen, temetetlenül fekszenek”.

A viharban árbócatörten hánykolódó, lyukas magyar zászlójú hajót formázó – a világsajtó érdeklődésének középpontjába került – műalkotástól Rajk László a kivitelezés egy pillanatában, a szervezők körében felzúdulást keltve, hangsúlyozottan nem politikai okból elhatárolódott. „Egész életemben arra törekedtem, hogy a művészi munkámban ne kelljen kompromisszumot kötnöm, s pont ebben a munkában kényszerítettek erre” – mondta életútinterjújában, hozzátéve, mai fejével mégsem tiltakozna.

Egy évvel később, a rendszerváltás szimbolikus napján, Nagy Imréék temetésén Rajk látványtervező építész társával, Bachman Gáborral úgy díszletezte át teljességgel a Hősök terét, hogy a gyászünnepet rendező Történelmi Igazságtétel

a célsze­ mélyek ezúttal csapdát állítottak üldözőik­ nek

Bizottság tagjaival naponta konzultált, s alkalmazott művészként nemcsak győzködött, hanem a legkülönfélébb szempontokat is figyelembe vette. Az emlékezetbe beégő installációt például azért kellett utóbb a népi gyász színébe, fehér lepelbe burkolni, hogy csökkenjen az árnyékolás, különben a televíziós közvetítés „zsizsikes” lett volna.

Az 1988-ban párizsi torzóként megvalósult elképzelését átdolgozva, letisztítva indult Rajk 2005ben a veszprémi emlékműpályázaton, amit meg is nyert, s a négy elkülönülő darabból álló, lyukas zászlónak csak a tér egy bizonyos pontjáról látszó, izgalmasan újszerű köztéri alkotást 2006. október 23-án fel is avatták. Az új polgármesternek viszont első dolga volt hadjáratot indítani a szobor és a „szerződésszegő” művész ellen. A per nyolc évig húzódott, Rajk minden fórumon nyert, „csupán” alkotása végezte darabokra törve egy roncstelepen. „Ha belegondolsz, ez volt a Fidesz első, látványos szoborbontása…”

– kommentálta a történteket Rajk.

A párt öklének titulált apja politikai szerepét mindenkor vállalhatatlannak nevezte, legfeljebb olykor annyit még hozzátett: „Szegény apám annak a rendszernek lett az áldozata, amelyet maga is épített.” Viszont legteljesebb magán­ ügyének tekintette, hogy 1989 júliusában – amikor hírül adták, hogy Kádár Jánost a Munkásmozgalmi Panteonba temetik – rögvest kérvényezte szülei máshová temetését.

A hír persze kiszivárgott, Rajk ez ügyben egyetlen nyilatkozatot adva jelezte, hogy szándéka tántoríthatatlan. Noha 1990-ben szabaddemokrata képviselő lett, állampolgárként két évébe telt, mire el tudta intézni a szimbolikus üzenetű áttemetést. ¬

Szellem Napfogyatkozás

Búcsú Konrád Györgytől

39

Komikus végszó

Interjú Elfriede Jelinek osztrák íróval 42

Várjáték

Építkezés a középkorban

2019. szeptember 19.

43

37

Szellem

D

ekonstruktivista, posztmodern, radikális eklektika – ezekkel a fogalmakkal írják le Rajk László építészetét. Színes, néha csiricsáré volt, vastraverzek álltak ki házaiból, kaotikusaknak tűntek, egymásra hajigáltnak a különböző stílusokból vett, néha a giccstől sem ódzkodó idézetei, mégsem volt öncélú. Kirí a környezetből a Lehel téri csarnok?

Jobban megnézve minden eleme egy-egy főhajtás. A forma azoké a „kofahajóké”, amelyekkel hajnalonta a kofák érkeztek a budapesti piacokra. A posztmodern szerkezet mégis a klasszikus vásárcsarnokokat idézi, közlekedőútjai pontosan azok, amelyeket a régi Lehel piacon évtizedek alatt tapostak ki az emberek.

Azon kevés építész közé tartozott, akiket nem zavart, ha a használók a maguk ízlése alapján lakják be házaikat, még akkor sem, ha a magyaros „buherával” nyúlnak hozzá, amit nemegyszer maga is a művészetébe emelt. A Bécsi Collegium Hungaricum nyolcemeletes, rém unalmas kockaházából is tudott valami egészen meglepőt csinálni.

Néhány látványelemmel megbillentette a házat, megnyújtotta a sarkát, behorpasztotta az oldalát. A Corvin moziból, a benne elhelyezett tükrökkel, úgy lett csillogó-villogó plázamozi, hogy egyúttal szét is zúzta ezt az álomvilágot.

Kiállítások és filmek látványtervezőjeként is alkotott – volt idő,

38

2019. szeptember 19.

amikor csak ebben élhette ki kreativitását, mert a politika hol tiltotta, hol csak tűrte. Még az SZDSZ-es városvezetés sem kényeztette el munkákkal. A közízlést követő szürke politikusok nem szívesen vállalták be színes és radikális világát. Mégis, ezekben a műfajokban is maradandót alkotott. A Megáll az idő díszlettervezőjeként filmre vitte a kora Kádár-kori Budapest omladozó házait, szűk levegőjű, mindig félhomályba vesző, penészes lakásait, rideg iskoláit, cigarettafüstös krimóit úgy, hogy ez a rothadó, nyomasztó világ mégis olyan átkozottul otthonos volt. Tarr Béla filmjei, A torinói ló, A londoni férfi üres tereit is ő képzelte el, ahogy a rendszerváltás egyik legerősebb szimbólumát, Nagy Imre újratemetésének felkavaró díszletét is, ahol a gyászfátyolba öltözött Műcsarnok előtt felállított ravatalba egy golyó tépázta, hegyes, mégis békét hozó fehér fémzászló nyilallt bele.

K iállítá s aival képe s volt a hiányt megmutatni. A Nagy Imre Emlékhá z állandó kiállításában is szakított a hagyományos skanzenfelfogású tárlattal, ahol bekukucskálhatunk a nagy ember hálószobájába. A jobbára üres térben csak jelezte, hogy a politikus valaha itt volt otthon: a falból egyegy fehérre festett könyvespolc, képkeret, szobanövény formája türemkedik elő, vagy éppen tűnik el. Emlékeztetve rá, hogy a tel-

BENKŐ IMRE

KISS-KUNTLER ÁRPÁD

Hiánybavalóság

Az auschwitzi kiállítás és a budapesti Lehel piac.

Térben nagy

ismerte a halálgyár minden apró rész­ letét, mégis lemondott a pontos rekonstruá­ lásukról

jes vagyonelkobzásra ítélt, majd kivégzett politikusnak az emlékét is el akarták törölni: személyes tárgyai megsemmisültek.

Rajk tárlataiban nincs kötelező haladási irány, a látogató szabadon járkál a történetben, maga választja ki a számára fontos elemeket, és maga lel rá a tanulságokra is. A falakon Nagy Imre saját kezű sorai olvashatók, ahogy a Zsidó Múzeum és Levéltárban a pesti zsidó negyed történetét feldolgozó, Itt lakott Rosenthal című kiállításának fő vizuális elemei is a különböző korok betűivel telerótt összegyűrt papírlapok, amelyek egyszerre utalnak az Írás népére és a baljós zsidó listákra.

Az auschwitzi haláltábor magyar kiállítása is „üres”; egyetlen „műtárgya” a barakk. Amelynek eredeti kövezetét, ahol szenvedéssel teli mindennapjaikat élték a foglyok, kifordított vitrinként védi a látogatók lépteitől az üvegpadló.

Minden információ csak a falakra vetített képekként jelenik meg, amikre néha a látogatók árnyai is rávetülnek. Épp így tudott háttérbe húzódni a Saul fia díszlettervezőjeként is, pedig pontosan ismerte a halálgyár minden apró részletét, mégis lemondott a pontos rekonstruálásukról az átélhetőségért. Ennek köszönhetően a néző is olyan töredezetten, elmosódottan, mellékesen érzékeli a tereket, ahogy a gázkamrába hajtott áldozatok egykor. ¬ HAMVAY PÉTER

FAZEKAS ISTVÁN

Szellem

DHVG-képgaléria elérhető tableten

KO N R Á D G YÖ RG Y

SZEM LÉLŐDŐ

UTOLSÓ ÖLELÉS

Napfogyatkozás „Ami kiszúrás, az néha szerencse vagy kedvezés.” Életfilozófiája tapasztalaton alapult: itthon betiltott szerzőként nemzetközi szervezetek élén népszerűsítette a magyar irodalmat.

„A

halál legyen baleset, és nem az előkészületek koronája” – az Ásatás visszaemlékezés-trilógia Falevelek szélben című első kötetében megfogalmazott írói kívánság nem teljesült. Konrád Györgyöt betegség vitte el, ahogyan két nappal

előtte barátját, Rajk Lászlót is.

Az építész-látványtervező, aki az auschwitzi magyar kiállítást tervezte 2004-ben, felkérte Konrádot, hogy írjon szöveget a láger falaiba karcolt magyar feliratokhoz, amelyekről ő lenyomatokat készített.

Közös utazásukról Látogatás Bir-

kenauban címmel Konrád esszét közölt az Élet és Irodalom 2005. február 4-ei számában. „Mi baja volt a keresztényeknek a Biblia népével? Mi baja volt a könyvnyomtató németeknek az Írás népével?

Féltek tőle? De ha lenézték, miért féltek tőle? Ha nem nézték le, miért nem keresték a barátságát? Egy sok ezer éves kérdésnek mindmáig nincsen megoldása” – írta a publicisztikában. Érintett volt. Berettyóújfalu nagyközségben, jómódú zsidó kereskedőcsaládban nevelkedett 11 éves koráig. Aztán menekült lett, mert 1944. május 15-én beállított hozzájuk a Gestapo, és alaptalan rágalmakra hivatkozva elvitték a szüleit. Ausztriába deportálták őket, de ezt a kisfiuk nem tudhatta, amikor két hét múltán úgy döntött, elmegy a faluból. Akkor zsidók már nem utazhattak. Apjától tudta, hova rejtette a pénzt, és egy ház áráért budapesti utazási engedélyt szerzett a nővérének, két unokatestvérének és magának.

Június 5-én szálltak fel a vonatra.

Másnap Berettyóújfalu ezerfős zsidó lakosságát vagonokba terelték és a haláltáborba vitték. A vészkorszak után falujukban csak az ő családjuk maradt meg hiánytalanul. Élethosszig siratta osztálytársait. Azt, akivel barátkozott, azt, akivel verekedett, az előtte ülő Blau babát, akinek a copfját huzigálta, az elemi legjobb tanulóját, a fuvaros

Szellem

fiát, Baumöhl Jánost, Klein Verát, akinek lovagi szolgálatokat tett, és mind-mind a többieket. „Két hét alatt mindegyiküket elgázosították.

Szerettem őket, és nemigen lehet elképzelni bármiféle vétket, amely miatt az Úr büntetését kiérdemelték volna. Úgyhogy szívesen hallgattam a ’60-as években Schweitzer József történetét arról, hogy Auschwitzban összeültek a rabbik és vád alá helyeztek valakit azért, ami történt.

Kicsodát? Hát az Istent. Mert ezt nem lett volna szabad hagynia” – fakadt ki Konrád egy alkalommal.

Nem kizárt, hogy hivatása megvá-

jutott a VII. kerületi gyámhatóságon. „Ami kiszúrás, az néha szerencse vagy kedvezés” – nyilatkozta bölcsen néhány éve. Gyámügyi tapasztalatok sugallta, kafkai, filozofikus, a hazai viszonyokat feketén lefestő első regénye, A látogató kritikus hangvétele fölött valahogy elsiklottak a cenzorok. Az ötven éve megjelent mű világhírt hozott számára, rövid időn belül 13 nyelvre lefordították, és a kor vezető amerikai kritikusa, Irving Howe szerint Konrádnak ezzel az egy könyvével sikerült az európai irodalom élvonalába kerülnie.

lasztásakor tudat alatt elemi iskolás élmény is közrejátszott: Vali néni jósolta egy dolgozata olvastán, hogy ebből a gyerekből író lesz. Egy fáról szólt a fogalmazás, amelyet elsodort a víz, és a rönk beszámolt róla, mit látott útja során.

Az ELTE magyar szakán megszerzett diplomával a kritikus hangú Életképek című, akkor induló lapnál helyezkedett el 1956 őszén.

A forradalom idején a korábbi egyetemi közössége hallgatóiból szerveződött nemzetőrség tagja lett, járta a várost; soha nem használta a fegyverét, de látni akarta, mi történik. Állása megszűnt, megélhetését alkalmi értelmiségi munkákból fedezte 1959 nyaráig, amikor gyermekvédelmi felügyelői munkához

A városalapító című második regényét 1965-től betöltött, de 1973-ban politikai nyomásra elvesztett állása inspirálta, ahol Szelényi Ivánnal közösen város­ szociológiai kutatásokat végzett.

A várostervezők által a városlakók ellen hadüzenet nélkül indított háborút foglalta szavakba. „Túl sötét világnézetemhez kedvezőtlen jelzők sokasága tapadt – emlékezett vissza később. – Megírtam, hogy milyen várost nem akarok, a kiadó meg ezt a fejezetet nem akarta. Talán inkább írjam meg, hogy milyet akarok, a kiadó így próbálta megmenteni a könyvet, de az én vágyaim még inkább elfogadhatatlanok voltak.” A titkosszolgálat hírét vette, hogy az új regény hamarosan megjelenik németül és

40

2019. szeptember 19.

franciául, tehát muszáj volt itthon is kiadni – a hatalom által kritizált részek nélkül. De az író barátai túljártak az állam eszén. Könyvészeti ritkaságnak számítanak azok A városalapító-példányok, amelyekben beragasztott szalagocskákkal, oldalakkal pótolták a hiányzó részeket.

Kőszeg Ferenc és Konrád György a Beszélő összkiadásának sajtó­ tájékoztatóján 1992-ben. Nem volt született szembenálló

Nem álltak viszont nyerésre S zelényi Ivánnal a négy évvel korábban közösen írt, Az értelmiség útja az osztályhatalomhoz című esszékötet megjelentetésében. Sok rendőrségi hercehurca, lehallgatás, házkutatás, kézirat- és útlevélelkobzás, letartóztatás következett.

Az Európa több egyetemén máig elolvasásra ajánlott társadalmi koncepció íróinak végül felajánlották, hogy családjukkal együtt kivándorolhatnak, de Konrád maradt.

A demokratikus ellenzék hangadó személyiségeként 1988-ig betiltott szerző volt Magyarországon, munkáit a könyvtárak zárolták, a hivatalos média nem kérdezhette, és nem juthatott legális jövedelemhez. Nem hitte magát született szembenállónak, csak – ahogy fogalmazott – „tudtam ellenszenvet érezni a fölöttem pöffeszkedő hatalommal szemben. Nehéz egy hatalomnak nem pöffeszkedni.

A hatalom többnyire ilyen.”

Külföldi honoráriumokból élt, művei is ott vagy illegálisan jelentek meg. Amikor 1976-ban lejárt a rá kiszabott utazási tilalom, ösztöndíjakkal többször töltött egy-egy évet Németországban és Amerikában.

Ott fejezte be a XX. század ötven évének bolondokházába vezető alkuiról szóló harmadik regényét, A cinkost.

A publikációs tilalom 1988-ban szűnt meg, és azonnal öt könyvét adták ki Magyarországon. A rendszerváltás első éveiben aktívan részt vett a politikában, az SZDSZ alapító tagja volt. Egy komoly ballépését sosem titkolta: ő javasolta Orbán Viktort Soros-ösztöndíjra, mert a demokráciát építő értelmes fiatalembernek látta, de már Nagy Imre újratemetése napján rájött, hogy tévedett.

Holland és skandináv javaslatra 1990-ben a Nemzetközi PEN Club elnökévé választották, és mandátuma letelte után is szavazati joggal

Szellem

rendelkező emeritus elnök maradt.

1997-től két cikluson át első külföldi elnöke volt a Berlini Művészeti Akadémiának, sokat tett a magyar írók németországi megismertetéséért.

Számos fontos szakmai elismerés mellett 1996 és 2003 között megkapta a legmagasabb francia, magyar és német állami kitüntetéseket.

Mindeközben írta filozofikus emlékező és életrajzi regényeit, többek között a Kőórát, a Hagyatékot, az Elutazás és hazatérést, a Fenn a hegyen napfogyatkozáskor-t vagy a Kakasok bánatát.

Nem egyet a hegymagasi nyaraló meggy- és diófa árnyékolta sírkő asztalánál öntött formába.

Toleranciáját mutatta, hogy nem morgolódott, amiért a Balaton-felvidéki falu népe bedőlt a migránsfenyegetésnek, korábban nem ellenezte, hogy gyerekei részt vegyenek a közeli bányató nemzeti érzelműek rendezte amatőr sportversenyén, ahol a háta mögött azt

mondták, csak szóban urbánus, mert lám, a nyarat családostul vidéken tölti. Még korábban, amikor Csobánkára vonult el alkotni, szívesen beszélgetett vallásról a helyi plébánossal. „Engem nem

élethosszig siratta osztálytársait, azt, akivel barátkozott, azt, akivel verekedett zavart, hogy ő katolikus, őt nem zavarta, hogy én zsidó vagyok.”

Noha levélben írta meg Orbán Viktornak, hogy „a legderekabb hazafias cselekedet az lenne, uram, ha lemondana az állásáról”, az olasz La Repubblicának azt nyilatkozta, hogy jóllehet, „Orbán Viktor veszélyes autoriter politikát folytat, kiüresíti a demokráciát, elpusztítja a jog uralmát, de ez nem zárja ki azt, hogy akár helyes kijelentéseket is tegyen”.

Világpolgár hírében áll. Sokat fáradozott a diktatúrákban bebörtönzött írók kiszabadításáért, és idén tavasszal őt kérte meg Bernard-Henri Lévy francia filozófus, hogy szervezze meg állami színházak által nem fogadott, EU-párti előadása bemutatását Budapesten.

Szeretett szemlélődni, kedvelte a fákat. Ásatás-trilógiájának második darabja az Öreg erdő címet viseli. Az egyoldalas, lírai szekvenciák Indián nyár című darabjában így ír: „Ősz van, szeretném kihasználni az élet végső ajándékait, a vízszintes napsugarakat, a vénasszonyok nyarát, az utolsó falatot, kortyot, az utolsó ölelést, mintha minden, amihez hozzáérek, eltűnni készülne.

Vannak, akik a foglalkozásuk miatt nem tudnak alaposabban figyelni a mára, mert benne vannak a hasznosság, a célszerűség, a jövőért aggódás alagútjában, márpedig, mint köztudomású, az alagútban nem süt a nap.” ¬ MÁTRAHÁZI ZSUZSA

Elfriede Jelinek. arionett-előadás M tettleges résztvevői vagyunk

E L F R I E D E J E L I N E K O S Z T R Á K Í RÓ

E LVA K U LT S Á G RÓ L , A P E S T I S RŐ L

Komikus végszó Hetvenkét évesen sem veszítette el alkotói dühét, gyilkos humorát az Ausztria lelkiismeretének tartott, Nobel-díjas író. Donald Trumpról és a patriarchális világ erőszakkultúrájáról szóló véres paródiája, A királyi úton az év drámája lett Németországban.

A magyarországi ősbemutatót a Katona József Színházban tartják. ¬¬A világ állapota miatt érzett tehetetlenség vezette A királyi úton megírására? Az ihletet valóban az amerikai elnökválasztás estéje adta?

Reggel hatkor arra ébredtem, hogy Donald Trump nevét mondják be a rádióban. Megdöbbentem, majd írtam egy esszét. Ezt fejlesztettem szatirikus drámává, paródiává, az új királyt Oidipusz, Midasz és Übü király stílusjegyeivel felruházva. Tragédia, hogy tapinthatóan jelen van a világban a kétségbeesés, a félelem.

A rothadás virágai, a pestis bűze újraéled, ősi sírokból kikelt zombiként kísért a gyűlölet, a harag, a nacionalizmus, a rasszizmus.

Mindeközben egy obszcén valóságshow, marionet t- előadás tettleges résztvevői vagyunk mindannyian. Alattvalói vakság, elvakultság nélkül nem működne a politikai szemfényvesztés gépezete. Ahhoz, hogy a királyok des-

42

2019. szeptember 19.

potává váljanak, kellenek az „áldozati bárányok” is. ¬¬Hillary Clintont, Melania Trumpot is belekomponálta a játékba, önmagát vak prófétanőként, vérző szájjal, szemmel ábrázolja.

Ugyanakkor szerzői kikötése, hogy Muppet Show-figurák legyenek a szereplők.

Miért, nem egy Muppet Show az egész világ? A legnagyobb bűnözőktől a legaljasabb gonoszokig a legtöbben rajzfilmfigurákhoz hasonlítanak. A világ jelenlegi első embere is úgy néz ki, mint egy rajzfilmhős. De ha a múltat vesszük, egy hitleri beszéd ma abszurdnak és nevetségesnek tűnik, holott milliók halálához vezetett. A náci rezsim, szinte elsőként, tudatosan célozta meg a lakosságot, hogy egyesítse a diktátor szolgálatában.

A tömegmédiát, a propagandafilmeket művészi formává emelték.

Trump önmaga propagandája, önmaga szócsöve. A vak király,

felkent kirá­ lyokként feszítenek, harsányak, műveletle­ nek, mér­ hetetlenül ostobák

MTI / ERA / HANS KRAUS TECHT

Szellem

akit rontó lelkű istenek megátkoztak a születésekor. Minden eszköz a rendelkezésére áll, hogy a kedvenc médiáin, a Twitteren és egyéb helyeken terjessze az ostobaságait. ¬¬Korunk alapkérdéseit jeleníti meg a darabban a jobboldali populizmus és a szuperkapitalizmus szövetségéről, a történelem ismétlődésének veszélyéről diktatúra, tömegmészárlás formájában, az ostobaság és az erőszak robbanásszerű terjedéséről, a gondolkodók, az értelmiség némaságáról, a tisztánlátás hiányáról.

A szuperkapitalizmus a populizmusnak kedvez azzal, hogy kitermeli a Trump-féle figurákat, hogy csökkenti a hatalom feletti ellen­ őrzést, és sokakat kétségbeesett megélhetési hajszába kényszerít.

A demokratikus kapitalizmussal szemben bármiféle kritikai hangvételt elfojt, gondoljunk csak az olyan mértékadó, nagy hagyományú lapok, mint a The New York Times vagy a The Washington Post elhallgattatására tett — szerencsére meghiúsult — kísérletekre. Kiszabadult a palackból az abszolutizmus szelleme, az Európában is kísértő új uralkodókkal, akik – bármennyire is veszélyesek – olyanok, mint a tragédia utáni komikus végjáték szereplői. Felkent királyokként feszítenek, harsányak, műveletlenek, mérhetetlenül ostobák. Hegel elmélete szerint minden világtörténelmi esemény és személyiség kétszer fordul elő, Marx ehhez hozzátette, hogy egyszer tragédia, egyszer komédia formájában. Az emberek szeretik magukat a történelem alanyaként látni, és miközben nagy terveket akarnak megvalósítani valamiféle távoli jövőt megcélozva, újra meg újra a régi mechanizmusokat ismétlik. A múlt rekvizitumait húzzák elő a dobozból, az abszolutizmust, az autokráciát, és újdonságként tálalják. Az emberek nem veszik észre, hogy olyanoknak szavaznak bizalmat, akik játékfiguraként kezelik őket. ¬¬Hatékony az írással politizálni?

Nem vagyok politikus, de a munkámat mindig is politikai tettnek tekintettem. Nem pártpolitikai értelemben, noha valaha az Osztrák Kommunista Párt tagja voltam.

Ausztria mélyen jobboldali beidegződésű ország, a magam eszkö-

Szellem

KÖ Z É P KO R I K A S T É LY É P Í T É S

L ÁT VÁ N Y R É G É S Z E T

9 0 0 É V E S H A B A RC S

Várjáték A világ egyik legnagyobb kísérleti archeológiai terepén két évtizede építgetnek hajdani technikákkal egy középkori várat.

AFP / PHILIPPE DESMAZES

zeivel próbáltam némi baloldali irányt mutatni. Illúzió volt. Korlátolt csinovnyikok, az apparátus moszkovitái képviselték a baloldaliságot mifelénk, amitől nem lehetett sokat várni. De nem hagytam abba a küzdelmet egy olyan koordináta-rendszer felállításáért, amelyben világosan lehet tájékozódni. ¬¬Mennyiben a színház feladata, hogy politizáljon?

A színház ősidők óta mindig is ezt tette. Az antik görögök már megteremtették a politikai színházat.

Ezért is nyúlok vissza Euripidésztől, Aiszkhülosztól vett idézetekhez.

Sem a színház, sem az irodalom nem történelem, de megvilágíthatják a történelmet. A Perzsák című darab például nemcsak egy nagy győzelemről szól, hanem a legyőzött sorsáról is. A politikai színház nyelvén megszólalni manapság azért kihívás, mert a színházi közönség javát adó polgárság nem feltétlenül szeret a tükörbe nézni. E nélkül marad a polgárpukkasztás. ¬¬Vannak, akik feminista írónak tartják önt. Élhetőbb lenne a világ, ha még több nő jutna hatalomhoz?

Nem akarok általános fejtegetésekbe bonyolódni arról, hogy a férfiak hatalomittasak, bezzeg a nők áldozatkészek és empatikusak. Soha nem láttam a nőket jobbnak vagy magasabb rendűeknek, ahogyan egyes nőmozgalmak teszik. A férfiak a munkájukon, a pozíciójukon keresztül fejezik ki magukat, míg a nők a lényükön keresztül. Minél fiatalabbak és szebbek, annál jobbak az esélyeik.

Globális társadalmi probléma, hogy nem egyenlő mérce alapján ítélik meg a két nemet. Persze akadnak kivételek, Margaret Thatcher vagy Golda Meir szakértelmét nem kérdőjelezték meg. Soha nem tartottam a férfiakat egyedül hibásnak, a patriarchális és fallokrata rendszert ítélem el – egyes kritikusaim szerint fanatikusan, agresszívan –, amelyik nem ismeri el például a nők tudományos, kulturális, kreatív teljesítményeit. Mélyen megvetem a patriarchátusi mentalitást, a dominanciát. Jó néhány ország költségvetése összeomlana, ha a nőknek munkabérként kifizetnék azt az időt, amit a gyerekek ellátására, a családi háttér megteremtésére fordítanak. ¬ SZENTGYÖRGYI RITA

Guédelon vára. Kipróbált módszerek

„csupán” háromhek­ tárnyi fából kijött egy közepes kastély

H

ogyan emelt fel 800 éve egyetlen ember egy 400 kilogramm súlyú követ? Hát úgy, hogy készített egy hatalmas mókuskereket, amelyben gyalogolva a mozgási energiája – kötelek, tengelyek és csigák áttételén keresztül – akár egy várfal tetejére is feljuttatta az építőanyagot. A példa nem egy történelmi vetélkedő kvízkérdése, hanem nagyon is életszagú feladvány annak a csapatnak, amely immár 21 éve épít egy XIII. századi várat Burgundia erdeiben – a lehető legautentikusabb módszerekkel.

Félreértés ne essék: a Párizstól jó 180 kilométerre délre található Guédelon vára nem helyreállítás, hiszen ilyen építmény sosem létezett. Amikor azonban az 1990-es évek derekán a szomszéd kastélyról, SaintFargeau-ról restaurálás közben kiderült, hogy a XVII. századi falak – afféle „matrjoskababaként” – egy komplett XII. századi várat rejtenek, a tulajdonosban és a szakértőkben felmerült: ha már nem tudják „kicsomagolni” az eredetit, miért ne építenének egy hasonlót a közelben.

Méghozzá pontosan úgy, ahogyan azt a középkorban csinálták.

DHVG-képgaléria elérhető tableten

Guédelon rekonstrukció, de nem egy váré, hanem azoké a módszereké és technikáké, amelyekkel a XIII. században építhettek egy (francia) várat. Éppen ezért „nem annyira a végtermék a fontos, mint inkább az oda vezető út” – fogalmazta meg a projekt lényegét Anne Baud, a Lyoni Egyetem régészprofesszora, az építkezést felügyelő-támogató szakmai bizottság tagja. Ez egyben a kísérleti régészet hitvallása is, amely a történészek hipotéziseit a gyakorlatban igyekszik igazolni (vagy cáfolni). Az elmúlt két évtizedben ennek a tudomány­ ágnak vált az egyik legnagyobb vállalkozásává a régi-új burgundiai vár (hasonló projektekről lásd Így építettek ők című írásunkat).

Sok mindent kellett előre tisztázni, mielőtt belevágtak az építkezésbe. A Guédelon-projekt vezetői kitűztek például egy fiktív dátumot (1229-et) a munkálatok kezdetének (jelenleg az Úr 1250. esztendejében járnak). Erre azért volt szükség – magyarázta az Arte tévécsatorna műsorában Florian Renucci építésvezető –, hogy ki tudják alakítani a támpontként szolgáló történelmi 2019. szeptember 19.

43

kereteket. Akkoriban a francia királyságot (kiskorú fia, IX. Lajos nevében) Kasztíliai Blanka irányította régensként, akinek meg kellett küzdenie a korábbi uralkodó, Fülöp Ágost által elvett földjeiket visszaszerezni akaró bárók szervezkedésével. Ebbe a harcba – tette hozzá immár a történészi fantázia – vonhatta be Guédelon urát, Guilbert-t a királyné, és jutalmul engedhette meg neki egy lakóvár építését. A fiktív várúr nem lehetett túl gazdag, ezért egy inkább szerény, nagyjából harminc ember befogadására alkalmas kastélyra telhetett csak a pénzéből.

Az alapadatokból sok minden következett. Például az, hogy a várnak olyan stílusban kell épülnie, amint azt Fülöp Ágost az ar­­ chetípussal, az 1202-ben elkészült Louvre-ral mintául adta. Ebből a hat darab, kör alapú toronnyal körbevett, különösen megerősített kapuzatú erődítménytípusból hét évtized múlva legalább tízezer demonstrálta országszerte a királyság stabilitását – de mára alig száz maradt fenn belőlük. Másrészt Guilbert feltételezett anyagi lehetőségeiből kiindulva könnyebb volt elképzelni a főúri lakosztályok vagy a kápolna díszítését is.

Bár a vállalkozás alapítói máig emlegetik, milyen arcot vágtak a helyi önkormányzat illetékesei, amikor építési engedélyért kopogtattak be hozzájuk a műemlékvédelem főépítésze, Jacques Moulin rajzolta tervekkel, az igazi nehézségekkel a terepen találták szembe magukat.

Attól kezdve, hogy ki kellett fundálni, milyen mértékegység alapján számoljanak (a középkorban ez általában a megrendelő hüvelykje volt, amit ezúttal egy szomszédos várból vettek át), odáig, hogy a korszakról szóló forrásokban csak elvétve találtak utalásokat a konkrét munkafolyamatokra. A különféle mesterségek képviselőinek így sok esetben más várak hasonló részletei vagy korabeli ábrázolások alapján kellett visszakövetkeztetniük, mit hogyan csinálhattak a középkorban – az ácsmunkától a mészégetésen át az ablakok befedéséig. Utóbbi esetében kapóra jött, hogy Németországban, Baden-Württemberg tartományban 2013 óta építenek hasonló szellemben egy Karoling-kori kolostort

44

2019. szeptember 19.

Így építettek ők Campus Galli: Meßkirchben, a németországi Baden-Württemberg tartományban 2013 óta dolgozik szezononként 20-30 fő a IX. századi Sankt Gallen-i tervrajz megvalósításán. A Karoling-kori dokumentum egy bencés kolostor 40 épületét (a bazilikától a temetőn át az ólakig) ábrázolja, amelyek építését most először kísérlik meg, a korabeli módszerekkel, a munkát 40 évre tervezik. Az egyik leghíresebb középkori tervrajzot állítólag Umberto Eco is felhasználta A rózsa neve című regénye megírásához.

Ozark középkori vára: Az USA-ban, az ar-

kansasi Lead Hillben 2009-ben kezdték építeni Guédelon ikertestvérét: egy hasonló korszakból való francia várat, ugyancsak a kísérleti régészet elvei és szakmai követelményei szerint.

Mivel nem tudták biztosítani a projekt hosszú távú finanszírozását, 2012 óta befektetőre várva szünetelnek a munkálatok.

Turmhügelburg Lütjenburg: Lütjenburg közelében, a németországi Schleswig-Holstein tartományban egy Guédelon várával azonos korból származó fiktív középkori erődítményt és a szász lovagokat kiszolgáló épületeket építettek fel 2003 óta, többségüket fából, az eredeti technikákkal. Az együttes ma szabadtéri múzeumként működik.

(Campus Galli), és az ottani szakemberek megosztották a tapasztalataikat arról, mennyire kell kifeszíteni az ablakkeretekre a kecskebőrt, milyen olajjal kell megkenni, hogy jobban átengedje a fényt.

Akadt gond az alapanyagokkal is, pedig a helyszínt úgy választották ki, hogy minden hozzávalót

AFP / PHILIPPE DESMAZES

Szellem

összeszedhessenek a környékről.

Tölgyfából lett volna elég, ám történészek figyelmeztették az építőket, aligha tudják azokból reprodukálni a középkori tetőszerkezetek kön�nyedségét, mivel egy hektáron akkoriban 800 fa nőtt, szemben a Guédelon melletti nyolcvannal, vagyis az ottaniak sokkal zömökebbek. Hosszadalmas volt a habarcs kikísérletezése is. A z akkori kötőanyag igen lassan, hosszú évszázadokig száradt (a második világháborúban bombázott roueni katedrálisban találtak 900 éves, még nem teljesen száraz habarcsot), ami lehetővé tette a kövek mikromozgását, és rugalmasságot adott a várak három méter vastag falainak.

Az építők eleinte mindent a történészekből, régészekből, művészettörténészekből, építészekből álló szakmai bizottságtól kérdeztek meg. Az évtizedek során azonban annyi gyakorlati tapasztalat halmo-

Munkában a várépítők.

Kőről kőre

az akkori kötőanyag hosszú évszázado­ kig száradt

zódott fel a jelenleg 70 fővel dolgozó (nyaranta azonban több mint félezer önkéntessel kiegészülő) stáb mesterembereiben, hogy a tudósok nemritkán velük beszélgetve egészítik ki a szakmai ismereteiket – mesélte Maryline Martin társalapító, a vállalkozást irányító történész. Az is előfordul, hogy bizonyos fogásokat a látogatóktól tanulnak el a guédeloni kézművesek. Egy ízben egy idősebb úr mutatott egy ősi technikát, amivel egyszerű(bb)en lehet szép faléceket készíteni.

A kísérlet tudományos hozadékának sokrétű a haszna. Egyrészt sikerült korábban bevett elméleteket cáfolni, köztük azt, mely szerint a középkori várépítések „erdőfaló” vállalkozások lettek volna. Guédelonban kiderült, hogy nem száz-, hanem „csupán” háromhektárnyi fából kijött egy közepes kastély.

Az is kiderült, milyen fontos szerepük volt a várépítésnél a kovácsoknak, hiszen ők készítették az összes szerszámot is, így a kőfaragók által naponta elnyűtt vésőket, ékeket. De történészek és régészek az egyes mesterségek munkafolyamatainak bonyolultságán vagy fontosságán túl arról is fogalmat alkothatnak, mi mennyi ideig tartott. Igaz, ennek a kísérletezgetésnek „ára” van. Mint a projekt kritikusai jelezték, ezek miatt Guédelon felépítése legalább háromszor annyi ideig fog tartani, mint az egykor szokásos 7-8 év.

Az építők azonban nem kapkodnak, hiszen számukra a lényeg a munkafolyamatok hitelessége.

Más kérdés, hogy finanszírozási gondjaik sincsenek, mivel a tavasztól őszig tartó szezonok során évente több mint 300 ezer látogatót vezetnek végig a látványrégészeten, a bevételekből pedig már az ezredforduló óta önfenntartók. ILLÉNYI BALÁZS