Nagy Magyarország 2011/3

Page 1

Viribus unitis


Viribus unitis

Viribus unitis KözépEurópában Miért nem válhatott világhatalommá az Osztrák–Magyar Monarchia? 4 Nagy Magyarország


Viribus unitis

Ferenc József, a Monarchia császára

A Habsburg-birodalom a 16-17. századtól kezdődően fokozatosan kiszorult kontinensünk nyugati feléből, így hatalmának megtartását a keleti terjeszkedésben remélhette. Az 1867-es kiegyezéssel Osztrák–Magyar Monarchiaként létrejövő birodalom már nem tudta tartani a lépést a versenytársaival, a nagyhatalmi versengésben lemaradt. Írásunkban arra kerestük a választ, hogy milyen geográfiai viszonyok és hatalmi döntések pecsételték meg a közös állam sorsát, egyáltalán életképes kreatúra lehetett-e a maga korában a Monarchia? Nagy Magyarország 5


Viribus unitis

A

z 1867. évi osztrák–magyar kiegyezéssel létrejött új európai állam, az Osztrák–Magyar Monarchia fennállásának bő fél évszázada folyamán (1867–1918) jelentős szerepet játszott mind a világ, mind pedig kontinensünk hatalmi politikájában. Ekkor egy sajátos, a maga korában földrészünkön szinte egyedülállóan soknemzetiségű birodalom született, amelynek későbbi sorsát jól tükrözte első uralkodójának, Habsburg Ferenc Józsefnek, Ausztria császárának és Magyarország királyának – az írásunk címében is szereplő – jelmondata: Viribus unitis (Egyesült erővel). A területi kiterjedését és lakosságának számát tekintve – vagyis már földrajzi jellemzőiből eredően is – tekintélyes Monarchia határain belül élő népek és nemzetek sokszínűsége, ezek sokszor egymással szembeni érdekeinek érvényesülése és érvényesítése azonban jelentősen korlátozta a közös állam külpolitikai, hatalmi lehetőségeit, ami 1918-ban végül a birodalom felbomlásához

6 Nagy Magyarország

vezetett. Ám az Osztrák–Magyar Monarchia nemcsak lakossága etnikai, vallási összetételében volt sokszínű, hanem abban is: határai teljesen eltérő fejlettségű, kultúrájú vidékeket öveztek, amelyeknek egy államalakulatban történő egyesítése a 19. és 20. század fordulójának Európájában egyedi politikai földrajzi konglomerátumot eredményezett. A Monarchia sokrétű föld- és néprajzi viszonyaiból pedig egyenesen adódott az az ellentmondás: ugyan földrajzi méreteit tekintve létezett ez a nagyhatalom, ám kora többi nagyhatalmával szemben az első világháború időszakára már nem tudta a lépést tartani. A nagyhatalmi versengésben lemaradt. Jóllehet történetírásunk viszonylag sokat foglalkozott e lemaradás, majd az első világháború végét jelentő katonai és politikai összeomlás társadalmi, etnikai okaival, ám az ezek mögött meghúzódó nagyon összetett politikai földrajzi tényezőknek és jelenségeknek nem tulajdonított figyelmet. Így napjainkban


Viribus unitis

a széles olvasóközönségnek alig vannak ismeretei az Osztrák–Magyar Monarchia mint államalakulat geográfiai viszonyairól, és ebből eredően társadalmunkban ma még nem tudatosult kellően: a Trianon előtti Magyarország egy nagyhatalom meghatározó tagállama volt. Amikor 1867-ben a Ferenc József vezette állam újjáalakult, akkor – a mai ember számára szinte hihetetlennek tűnhet – még elnevezése sem volt a birodalomnak. Ezt Habsburg Ferenc József császár és király csak egy 1868 novemberében kiadott, legfelső kéziratban határozta meg: nevében ekkor született meg az Osztrák– Magyar Monarchia, amely a későbbi évtizedekben területében jelentősen gyarapodott. Az első világháborút megelőzően a Monarchia három nagy területi egységből tevődött össze. Egyrészt Ausztriából, másrészt Magyarországból, harmadrészt pedig az 1878-ban katonailag megszállt és 1908-ban bekebelezett, közösen kormányozott Bosznia-Hercegovinából. Jóllehet már a korabeli szakirodalom is ingadozott – főleg az osztrák területek esetében – az egyes tartományok csoportosításával kapcsolatban, mára azonban Zachar Józsefnek a Magyarország az első világháborúban címmel megjelent lexikonban közölt, Ausztriával foglalkozó szócikke alapján tisztább képet nyújthatunk. E szerint a Monarchia osztrák fele a tartományok négy csoportjából tevődött össze. Az örökös tartományokból (Alsó-Ausztria, Felső-Ausztria, Karinthia, Krajna, Salzburg, Stájerország, Tirol, Vorarlberg), a cseh királyi korona országaiból (Csehország, Morvaország, Szilézia), a keleti területekből (Bukovina, Galícia és Lodoméria), valamint Dalmáciából és a három tartományt összefogó Tengermellékből (Görz-Gradiska, Isztria, Trieszt és Cattaro Terület). A magyar Szent Korona országait a Magyar Királyság, HorvátSzlavonország, valamint Fiume városa és vidéke – hazánkhoz csatolt külön testként (corpus separatum) – jelentették. Az Osztrák–Magyar Monarchia

megalakulásakor csak Ausztria itt felsorolt tartományaiból, valamint a magyar Szent Korona országaiból állott, területe 624 231 km2 volt, amely Bosznia és Hercegovina annektálásával 676 333 km2-re nőtt. Ez azt jelentette, hogy területi kiterjedésében Európa harmadik legnagyobb államáról beszélünk (Oroszország, valamint az egyesített Svédország és Norvégia után), ám 1905-től, amikor az utóbbi két ország szétvált, a Monarchia a kontinens második helyére lépett elő. Lakosságának számát tekintve Ausztria–Magyarország szintén kontinensünk legnagyobb országainak sorába tartozott. Az első világháború kitörését megelőzően (1913ban) lakossága mintegy 52 millió főt tett ki, s e tekintetben Európában csak Oroszország (136 millió fő) és Németország (64 millió fő) állt előtte. (Csak zárójelben jegyezzük meg, hogy a magyar korona országainak lakossága 1910ben megközelítően 21 millió fő volt.) Az Osztrák–Magyar Monarchia, ez a hatalmas méretű állam mind földrajzi elhelyezkedésében, mind geográfiai képében bonyolult természeti és politikai képlet volt. Tartományainak zöme Közép-Európában feküdt, ám Bosznia és Hercegovina annektálásával államtere már benyúlt a Balkán-félszigetre, míg Bukovina, valamint Galícia és Lodoméria már

Nagy Magyarország 7


Viribus unitis

A Cholnoky-féle ábrázolás a „geográfiai hulladékok egyvelegéről”

olykor kelet-európai vonásokat is mutatott. S ugyanilyen összetett volt természetföldrajzi képe is. Ausztria–Magyarország térképén éppúgy megtaláljuk az Alpok magas hegyvidékeit, mint a Cseh-erdő, az Érchegység, a Szudéták, a Kárpátok vagy a Dinári-hegyvidék viszonylag zárt tömbjeit, vagy mint a Nagyalföld síkvidékét és az egészen sajátos dalmáciai partvidéki tájakat. E sokféle táj egyetlen államszervezetben történő összefogása kevésbé a földrajzi tényezők kényszerítő hatásán, mint inkább az újkori Európa évszázadokon át váltakozó nagyhatalmi viszonyrendszerén alapult: ezt már a kortárs geográfusok is észrevették. Így például a századforduló és a múlt század méltán nemzetközi hírű magyar földrajzprofesszora, Cholnoky Jenő (1870–1950) a Monarchia széthullása után megjelent földrajzi összefoglaló művében – A Föld és élete (1936–1937) – egyenesen „geográfiai hulladékok egyvelegének” nevezte az egykori birodalmat, és e degradáló geográfusi véleménynek annyi alapja mindenképpen volt: túl sok, túl sokféle és túlságosan eltérő jellegű tájak alkották az országot. Ám a kor geográfusai – így köztük Cholnoky Jenő is – nagyon jól tudták, hogy Ausztria–Magyarország a történelmi folyamatok eredményeként mégis egymással természetföldrajzi kapcsolat-

8 Nagy Magyarország

ban is álló tájakat foglalt magába, és e tájakhoz ismét eltérő jellegű peremvidékek kapcsolódtak. Ha az Osztrák–Magyar Monarchia vidékeit ebből a megközelítésből szemléljük, akkor látható, hogy Cholnoky fenti pejoratív jellemzése némi finomításra szorul, még ha – első pillantásra – lehet is valami valós tartalma. Tény kérdése, hogy a kiegyezés korában a Habsburgbirodalom tartományai – ismét Cholnoky Jenő szavaival élve, ennek „csodálatos államszörnyetege” – a Kárpát-medencét kitöltő Magyarország köré szerveződtek. Ennek bizonyítékát mind a magyar, mind pedig a külföldi geográfusok (egyebek mellett a híres geopolitikai szakértő, Karl Haushofer és Cholnoky is) egy igen egyszerű térképvázlattal szokták megadni. A múlt század földrajzi szakirodalmában több helyen is közölt ábrázoláson a Magyarország nélküli Osztrák–Magyar Monarchiát jelenítették meg: az így kapott, teljesen torz alakú, s mindenhol nem is egybefüggő területű állam formája bizonyította hazánk centrális helyzetét a birodalmon belül. Jóllehet e fent említett ábra ékesen bizonyította, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia valójában elképzelhetetlen volt Magyarország nélkül, ám hazánk birodalmon belüli túlhangsúlyozásával elterelte arról a figyelmet, hogy a többi tartományok esetében is beszélhetünk centrális helyzetű térségekről. Az egykori Monarchia több, földrajzilag is elkülönülő tájból tevődött össze, amelyek közül jelentős térségnek tekintendő a Cseh-medence, valamint a Bécsimedence, amelyeknek magas földrajzi energiájú pontjain olyan jelentős városok ülnek, mint Prága és Bécs. Vagyis az Osztrák–Magyar Monarchia egyfelől három jelentős medence körüli magterület, valamint a Duna völgye mentén szerveződött, és e tájak melletti peremterületeket is birtokolta (ilyen volt például Galícia és Lodoméria, Bukovina, valamint Vorarlberg is). Ugyanakkor e birodalom földrajzi potenciálját


Viribus unitis

jelentősen növelte, hogy Dalmácia, a Tengermellék és Horvát-Szlavonország révén sok száz kilométer hosszan tengerparttal is rendelkezett, igaz ez egy melléktenger, az Adriai-tenger partvidékét jelentette. A Monarchia közigazgatási és gazdasági, pénzügyi centruma Bécs városa volt, míg három legjelentősebb kikötője Trieszt, Pola, valamint a magyar birtokban lévő Fiume volt. A mai magyar köztudatban az Osztrák– Magyar Monarchia valamiféle monolitikus geográfiai egységként él, amely – a közgondolkodásban szinte kiirthatatlanul gyökeret eresztett, téves elképzelések szerint – mindig is változatlan területű, Közép- és Kelet-Európa térségeiben elhelyezkedő birodalom volt. Ez az elképzelés azonban téves. Egyrészt hibás, mert az osztrák–magyar közös államnak – miként már említettük – voltak területi gyarapodásai, másrészt pedig annyiban sem felel meg a valóságnak: a Monarchia területi elhelyezkedése és dunai birodalmi jellege egy több évszázadon át tartó térfejlődési folyamat végső állomása volt. E két jelenség ismertetését az egyszerűbbel, a területi változások kérdésével kezdjük. Az Osztrák–Magyar Monarchia a Török Birodalom gyengülésének hatására, valamint a Balkán-félszigeten zajló nemzeti függetlenségi törekvések miatt 1878-ban katonailag megszállta Boszniát és Hercegovinát, a tartományokat mintegy három évtizeddel később bekebelezte a birodalomba. Bosznia és Hercegovina okkupációjának évtizedeiben a Monarchia erői megszállva tartották az úgynevezett Novi Pazar-i Szandzsákot (akkori Török Birodalom egyik megyei szintű közigazgatási egységét), amelyet 1908-ban, vagyis Bosznia és Hercegovina annektálásakor kiürítettek és visszaadtak a török közigazgatásnak. (E szandzsák az 1913. évi balkáni háborúban részben Szerbia, részben Montenegro birtokába került.) Az Osztrák–Magyar Monarchia végső területi változása az első világháború utolsó évében történt, amikor a háborús vereséget szenvedett Romániával kötött bukaresti békében (1918. május) 5636 km2 területsávot csatoltak Ausztria–Magyarországhoz (3-16 km széles területsáv került a Kárpátok keleti és déli lábainál, valamint Bukovina keleti határainál a közös államhoz). E fenti területi gyarapodások

Cholnoky Jenő professzor az Osztrák– Magyar Monarchiáról „…Ennek az egységes, mezőgazdaságra alapított életű medencének mintegy élősdieként tapadt reá a volt Osztrák Birodalom csodálatos államszörnyetege! Ha a magyar medence nélkül rajzolom föl az Osztrák Birodalmat, bizony, el sem fogják hinni, hogy ilyen ország is lehetett és egy-két évszázadig fennmaradhatott. 32 nyelven beszéltek benne! A Birodalom két szélső pontja Cattaro és Csernovicz olyan messze vannak egymástól népi szempontból, mint Itália és Oroszország. Valóságos geográfiai hulladékok egyvelege volt, s csak különös szerencsének köszönhető (rájuk nézve!), hogy az egységes magyar medence mintegy összetartotta őket…” Forrás: Cholnoky Jenő: A Föld és élete I. Európa (Franklin Társulat, Budapest, s. d.), 120. oldal

Az Osztrák-Magyar Monarchia lakosságának nemzetiségi megoszlása 1910-ben német 23,7 % egyéb 0,8 % bosnyák 1,2 % olasz 1,5 % szlovén 2,5 % szlovák 3,9 % szerb 4,0 %

magyar 19,8 % cseh 12,7 % lengyel 9,8 % rutén és ukrán 7,9 % román 6,4 % horvát 5,8 %

Forrás: Zachar József: Osztrák–Magyar Monarchia In: Szijj Jolán (főszerk.): Magyarország az első világháborúban, Lexikon A–Zs. (PETIT REAL Könyvkiadó, Budapest, 2000) 523. oldal

Nagy Magyarország 9


Viribus unitis

Horthy Miklós az osztrák–magyar gyarmatosításról „…Sohasem tudtam megérteni, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia miért nem szerzett a maga számára néhány gyarmatot. Tegethoff tengernagy meg akarta győzni a bécsi irányadó köröket a gyarmatbirtokok szükségéről, ahová a népesedés feleslegét el lehetne helyezni ahelyett, hogy Amerika javára lemondanánk róluk. Amit oly kis országok, mint Belgium, Hollandia és Portugália elértek, bizonyára Ausztria-Magyarországnak is sikerülne. Azonban e gondolat pártolói később is csak azt a választ kapták, amit már Tegethoff: »Nem folytatunk gyarmatpolitikát.«…” Forrás: Horthy Miklós: Emlékirataim (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1990.), 27. oldal

katonai vonatkozásait illetően mindkét esetben a jobb határvédelem szempontja is dominálta. Bosznia és Hercegovina esetében a tartomány megszerzésével több száz kilométerrel rövidült le a Monarchia rendkívül kedvezőtlen, hatalmas félkörívű horvát-szlavonországi és dalmáciai határszakasza, míg a bukaresti békében a Kárpátok jobb védhetőségeinek szempontja is szerepet játszhatott. Az Osztrák–Magyar Monarchia itt említett területi gyarapodásai azt bizonyítják, hogy a századforduló éveiben a közép-európai birodalom nagyhatalmi energiáit a Balkán és Kelet felé fordította, ami a fentebb már szóba hozott területi, térbeli átrendeződéssel függ össze. Ennek folyamata – írásunk témájára vonatkozóan – a spanyol örökösödési háború (1701–1714) időszakára nyúlik vissza, amikor a Habsburg uralkodóház spanyol ágának kihalásával nemcsak az ibériai királyság, hanem annak tengeren túli hatalmas gyarmatbirodalma is elveszett. Ettől kezdve került előtérbe az addig másodlagos szerepet játszó osztrák ág, amelynek birtokai a 18-19. század folyamán fokozato-

10 Nagy Magyarország

san kelet felé tolódtak el. Az ezekben az időkben elveszített, korábban csak ideiglenesen birtokolt országok és tartományok (OsztrákNémetalföld, Milánó, Párma, Szárd Királyság, Nápolyi Királyság, Szicíliai Királyság, Szilézia) már arra utalnak, hogy a Habsburg-birodalom fokozatosan kiszorult kontinensünk nyugati feléből, miközben Nyugat-Galícia, Galícia és Bukovina megszerzésével (1772–1795) kelet felé terjeszkedett. A 19. század első felében, majd az osztrák–magyar kiegyezést követően folytatódott a területi eltolódás. Miután a napóleoni hadjáratok időszakában jogilag megszűnt a Német-római Birodalom (1806), amelynek császári címét többnyire a Habsburg-ház osztrák ágának uralkodói viselték, s részben ennek helyébe 1804-ben Habsburg I. Ferenc felvette az osztrák császári címet, egyre határozottabb alakot öltött a korábbi Habsburg-birodalom: már a 18. század első felétől kezdve megindult dunai monarchiává válása. Ez földrajzi szempontból elsősorban azt jelenti, hogy a Habsburg uralkodók birtokai mindinkább összefüggő területre koncentrálódtak, s e területi-térbeli egység egyik meghatározó geográfiai eleme a birodalom területén áthaladó s az egyes részeket összekapcsoló Duna lett. E területi tömörülés következő nagy állomása az volt, amikor az egységes olasz nemzetállam kialakulásának folyamatában fokozatosan elvesztek az észak-itáliai tartományok (Lombardia, Velence, Parma, Modena, Lucca, Massa és Carrara, valamint Toscana) is. Vagyis az Osztrák Császárság már eleve jelentős területi veszteségek után lépett be az alakuló Osztrák–Magyar Monarchiába, aminek folyamatát a további kiszorulás jellemzi Európa nyugati térségeiből. Köztudott tény, hogy a Monarchia létrejöttét megelőző osztrák–porosz háború (1866) folyamán elszenvedett Habsburg vereség következtében a német nemzetállam egyesítése porosz vezetéssel történik: az Osztrák Császárság nyugati irányú hatalmi terveit végleg fel kellett adni. Vagyis a kiegyezés időpontjára a Habsburg-birodalom területileg Közép-Európa zömében déli területeire, a Duna völgyére és az azt övező területekre tevődött át. Ám e hosszadalmas térbeli folyamattal párhuzamosan kontinensünkön zajlott egy másik, szintén térbeli jelenség, amely éppen ellentétes irányú volt a Habsburg-birtokok


Viribus unitis

Az Habsburgbirodalom területei kelet felé vándorolnak, egyre távolabb kerülnek az Atlanti-óceántól

területi átrendeződésével. Ez pedig Európában a geopolitika által gyakran történelmi oldalnak nevezett vonal áthelyeződése volt. A geopolitika történelmi oldalnak nevezi azt a geográfiailag jól megjeleníthető térbeli vonalat, amelynek mentén a fő események zajlanak, s amely felé – ebből eredően – a társadalmak, országok fordulnak. Amerika felfedezéséig ez a történelmi oldal a Földközi-tengerre nézett. Ám 1492-ben, amikor megkezdődik az Újvilág megismerése és meghódítása, akkor e vonal áttevődik az európai kontinens atlanti-óceáni partvidékére, és az addig az ismert világ peremén elhelyezkedő országok, Portugália és Spanyolország, hirtelen a Föld már megismert területeinek közepére kerülnek: megkezdődik a spanyol és portugál tengeri hatalom korszaka. Az európai kultúrkör népei igyekeznek – még az egymás ellen vívott háborúk árán is – kijutni a meggazdagodást és a hatalmi felemelkedést jelentő Atlanti-óceánra, miközben a Földközi-tenger medencéje egyre jelentéktelenebbé válik. Mindez pedig – a térbeli folyamatokat tekintve – azt eredményezi, hogy míg a kontinens történelmi oldala délről és délkeletről nyugatra és északnyugatra helyeződik át, aközben a Habsburgbirodalom, majd az Osztrák Császárság s végül az Osztrák–Magyar Monarchia területei kelet felé vándorolnak, egyre távolabb kerülnek az Atlanti-óceántól. Ám e kedvezőtlen térbeli folyamatok ellenére az 1867-ben megalakult Osztrák–Magyar Monarchia mégis jelentős hatalomnak tekintendő. Különösen megalakulásakor volt az. A már említett területi méretei és népessége mellett azzá tették az akkoriban uralkodó nagyhatalmi viszonyok. A 19. század hatvanashetvenes éveinek fordulóján a világ vezető hatalmai még az európai birodalmak voltak (az Amerikai Egyesült Államok ugyan rohamos fejlődéssel, de ekkor heveri ki a polgárháború (1861–1865) pusztításait, és ezalatt népesíti be az állam belső területeit, ugyanezen időszakban indul Japán modernizációja is). Európában a francia–porosz háborúban (1870–1871) meggyengült Franciaország egy időre kiszorul a nagypolitikából. Így a kontinens sorsát elsősorban az egyesített Németország, Oroszország, Anglia, valamint az Osztrák–Magyar Monarchia intézi. Ám ekkor a dunai birodalom

Nagy Magyarország 11


Viribus unitis

ismét lépéshátrányba kerül. Az európai hatalmi viszonyok átrendeződésével és a nemzetállamok végleges kialakulásával megkezdődik a gyarmatosítás új korszaka; új gyarmatbirodalmak születnek. Ausztria–Magyarország azonban tudatosan távol tartja magát a gyarmatosítás lehetőségétől, s teszi ezt egy olyan korban, amikor az államok hatalmát – egyebek mellett – területeik, lakosságuk nagyságával és gyarmataik kiterjedésével mérik. Pedig korábban a Habsburg-birodalom és az Osztrák Császárság is tett kísérleteket tengerentúli terjeszkedésre. Az osztrák szakirodalom ezzel kapcsolatban három eseményt említ. A 18. század végén történt az első osztrák Habsburg gyarmatosítás, amikor előbb megalakult az Ostendei Társaság, amelyet Osztrák-Németalföld elveszítése utána a Trieszti Kelet-indiai Kereskedelmi Társaság váltott fel. Mária Terézia uralkodásának utolsó éveiben ez indította útra azt az expedíciót, amely

12 Nagy Magyarország

a Habsburg–Lotharingiai-ház számára egy rövid időre gyarmatosította a Távol-Keleten a Nicobar-szigeteket: a gyarmat azonban néhány év múlva elveszett. A másik nagy vállalkozás a napóleoni háborúk korához köthető. Ekkor a bécsi udvar a portugál trónörököshöz adta férjhez Habsburg Leopoldina főhercegnőt (1797–1826). Miután a francia csapatok elől a portugál udvar Brazíliába, a portugál gyarmatra menekült, Leopoldina is oda került, ahol férjével hamarosan kikiáltották az önálló Brazil Császárságot. Az ennek nyomán hirtelen felmerült tengerentúli terjeszkedés lehetőségével a bécsi udvar – részben Habsburg Leopoldina korai halála miatt – nem tudott s talán nem is akart élni. A harmadik alkalom közvetlenül az osztrák–magyar kiegyezést megelőzően kínálkozott. Ekkor Ferenc József öccse, Habsburg Miksa főherceg (1832–1867) francia támogatással Mexikóba került, s ott hamarosan mexikói császárrá koronázták.


Viribus unitis

Ám az európai hatalmi viszonyok változásai miatt az őt uralomra juttató francia csapatokat hamarosan kivonták az országból, ahol a helyi lakossággal értelmetlen polgárháborúba keveredett uralkodó a felkelők fogságába esett, majd 1867-ben kivégezték. Miksa halálának dátuma beszédes; ebben az évben születik meg a már többször említett osztrák–magyar kiegyezés, és ebben az évben fejeződik be az utolsó osztrák kísérlet is a tengerentúli terjeszkedésre. Ez utóbbi okát már a kortársak sem értették, mint ahogyan ma is nehezen érthető. Dalmácia birtokában a Monarchia fokozatosan fejlesztette haditengerészetét, amely – ha nem is volt a legerősebb, de – ma már tudjuk, a világ élvonalába tartozott. A tengeren túli terjeszkedés elmaradása feltehetően a Monarchia társadalmi potenciáljának mérsékelt kihasználhatóságában rejlett, vagyis ugyanabban a tényezőben, amely lehetetlenné tette a birodalom – méretének megfelelő – külpolitikai szerepvállalását is. Az Osztrák–Ma-

gyar Monarchia soknemzetiségű államalakulat volt, amelyet a partikuláris érdekek mellett megosztottak a benne élő népek évszázados, sokszor valós, olykor vélt, vagy éppen szított érdekellentétei is. A Monarchia – ha fogalmazhatunk ily módon – földrajzi tragédiája tulajdonképpen az volt, hogy egy olyan korban született meg s igyekezett soknemzetiségű hatalomként létezni, amikor minden nemzet saját nemzetállamának megteremtésén és megerősítésén fáradozott. Ebben a tekintetben unikum volt. A benne élő népek – a kor színvonalának parlamentarizmusa mellett – egyéni érdekeiket igyekeztek érvényesíteni; ez akadályozta, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia valódi világhatalommá váljon. Az egy irányba mutató érdekek hiányát a lassan a közös állam jelképévé váló Ferenc József császár és király személye sem pótolhatta, pedig nagyon jól tudhatta, hogy birodalmának sorsa csak azon múlik: Viribus unitis! Nagy Miklós Mihály

Irodalom

• Beluszky Pál (szerk.): Magyarország történetei földrajza I-II. Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs. 2005–2008. • Csuday Jenő: Az Osztrák–Magyar Monarchia politikai földirata. Seiler Henrik, Szombathely, 1881. • Dudar Tibor (főszerk.): Történelmi világatlasz. Kartográfiai Vállalat, Budapest, 1991. • Gonda Imre – Niederhauser Emil: A Habsburgok, Egy európai jelenség. Gondolat, Bp., 1977. • Győrffy István: Az új magyar föld. In: Földrajzi Közlemények, 1918/4-5. sz. 145–181. o. • Haushofer, Karl: Grenzen, In ihrer geographischen und politischen Bedeutung, [Második, átdolgozott kiadás]. Kurt Vowinckel Verlag, Heildelberg – Berlin – Magdeburg. 1939. • Nagy Miklós Mihály: Egy elmulasztott történelmi lehetőség: az osztrák-magyar gyarmatosítás. In: Közép-Európai Közlemények, 2010/3. sz. 46–57. o. • Nagy Miklós Mihály: Az Osztrák–Magyar Monarchia geostratégiai és katonaföldrajzi kényszerei. In: Közép-Európai Közlemények, 2009/2-3. sz. 31–40. o. • Nagy Miklós Mihály: Trianon földrajzi előzménye – Az első világháború geostratégiai (katonaföldrajzi) viszonyrendszere. In: Közép-Európai Közlemények, 2010/4. sz. 34–43. o.

• Pándi Lajos (szerk.): Köztes-Európa 1763–1993 (Térképgyűjtemény). Osiris–Századvég, Bp., 1995. • Pisztóry Mór: Az Osztrák–Magyar Monarchia statisztikája, A legújabb adatok alapján a jogtanulók igényeihez alkalmazva. Strampfel Károly könyvkereskedése, Pozsony–Budapest, 1884. • Rumpler, Helmut – Seger, Martin (szerk.): Die Habsburgermonarchie 1848–1918, Band IX, Soziale Strukturen 2. Teilband, Die Gesellschaft der Habsburgermonarchie im Kartenbild, Verwaltungs-, Sozialund Infrastrukturen, Nach dem Zensus von 1910. Verlag der Österreichischen Akademie der Wissenschaften, Wien, 2010. • Sonklar, Karl: Hegy- és vízrajzi leírás. In: Habsburg Rudolf (főszerk.): Az Osztrák–Magyar Monarchia irásban és képben. Bevezető kötet. Magyar Királyi Államnyomda, Bp., 1887. 19–91. o. • Supan, Alexander: Österreich–Ungarn. Tempsky–Freytag, Prag–Wien–Leipzig, 1889. • Szijj Jolán (főszerk.): Magyarország az első világháborúban, Lexikon, A-Zs. PETIT REAL, Bp., 2000. • Tóth Zoltán: Az államterület biztonsága. In: Földrajzi Közlemények, 1917/7–8. sz. 311–361. o.

Nagy Magyarország 13


Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.