HOGYAN lett A szerbeké DélVIDék?
HOGYAN lett A szerbeké
A DélVIDék? A 19. század elején megszülető autonóm szerb fejedelemség, amelyből fokozatosan nőtt ki a Szerb Királyság, felvállalta a szerb nacionalizmus programjának megvalósítását. Ez a program először a fejedelemség belügyminiszterének, Ilja Garašaninnak, az 1844-es évben megfogalmazott tervezetében (Nacertania) öltött konkrét formát. Garašanin fő célja a középkori szerb állam által ellenőrzött területek újraegyesítése, azaz egy nagyszerb állam létrehozása volt. Ennek jegyében igényt tartott a Magyar Királyság azon területeire (Szerémség, Bácska, Bánát), ahol délszlávok is éltek. E területek – összefoglaló néven Délvidék – megszerzésére, a Szerb Királyságba olvasztására az első világháború végén nyílt lehetősége a szerb nacionalizmusnak. A bAlkáni front összeomlásA
1918 őszére, a négy éves világháború utolsó évében, az antant a balkáni fronton jelentős erőfölényre tett szert. Ezt kihasználva a Louis Franchet d’Esperey parancsnoksága alatt álló 20 hadosztálynyi balkáni antant haderő – főleg francia és szerb katonák, továbbá kisebb angol és olasz egységek – 1918. szeptember 14-én támadást indítottak. A központi hatalmak védelmét csaknem kizárólag bolgár csapatok látták el, mivel a német és az osztrák–magyar hadosztályok túlnyomó részét más frontok megerősítése érdekében korábban kivonták. A bolgár haderő nem tudta feltartóztatni az antant
4 Nagy Magyarország
támadását, ezért Bulgária kormánya szeptember 25-én békét kért, majd szeptember 29-én Szalonikiben aláírta az ún. bolgár fegyverszünetet. Ezzel megnyílt a lehetőség az antant előtt, hogy visszafoglalja Szerbiát és eljusson az Osztrák–Magyar Monarchia déli határaihoz. Előrenyomulásuk azonban csigalassúságú volt, egy hónap alatt, 1918 októberének végére érte el a történelmi Magyarország déli határát, a Száva folyó vonalát. E balkáni hadieseményekkel párhuzamosan 1918 októberében felgyorsult a Monarchia felbomlása, sorra alakultak a különféle nemzeti tanácsok. 1918. október 5–6-án Zágrábban megalakult a Szlovének, Horvátok és Szerbek Nemzeti Tanácsa – röviden Zágrábi Nemzeti Tanács –, amely magát a Monarchia délszláv nemzetei politikai képviselőjévé nyilvánította. Nemcsak Horvátország, hanem a magyarországi horvátok és szerbek képviselőjének is tekintette önmagát. Megalakulása után két héttel, 1918. október 29-én, a Zágrábi Nemzeti Tanács kimondta elszakadását az Osztrák–Magyar Monarchiától, és kikiáltotta a Szlovén–Horvát– Szerb Államot. A Zágrábi Nemzeti Tanács azt is kijelentette, ezen állam területe a Muraközre és a Vajdaságra is kiterjed. A politikai eseményekkel párhuzamosan az antant balkáni hadereje (amelynek egy jelentős részét szerbek alkották) arra törekedett, hogy a háború küszöbön álló befejezéséig a lehető legnagyobb területet foglalja vissza a
HOGYAN lett A szerbeké DélVIDék?
Szerb Királyságból, illetve ha lehetőség adódik rá, az Osztrák–Magyar Monarchia területéből is. Franchet d’Esperey tábornok 1918. október 30-án megparancsolta a szerb hadseregnek, hogy ahol lehetséges, minél előbb dobjanak át csapatokat a Duna, a Száva és a Drina mögötti területekre – azaz a Monarchia területére –, hogy a szerb csapatok megjelenését, térhódítását be lehessen jelenteni. A Párizsban tartózkodó Nikola Pašić, a Szerb Királyság miniszterelnöke 1918. november 2-i táviratában arra adott utasítást, hogy a szerb hadsereg igyekezzen minél előbb bevonulni Boszniába, a Bánátba, a Szerémségbe és a Monarchia szóba jöhető területeire, mert várható, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia hamarosan aláírja a fegyverszünetet. Živojin Mišić vajda, a szerb hadsereg főparancsnoka igyekezett e parancsoknak eleget tenni.
érvényes lesz. Ezzel szemben november 4-én a Károlyi-kormány által Belgrádba kiküldött két katonatiszt – Kozmovszky József és Dormándy Géza alezredes – azt a tájékoztatást kapta, hogy Franchet d’Esperey tábornok álláspontja szerint a balkáni frontra vonatkozóan vele kell külön megállapodást kötni, sőt a francia tábornok közölte ennek feltételeit is. Mint látható, a Károlyi-kormány két eltérő forrásból (Padova és Belgrád) két ellentétes információt kapott a Diaz-féle fegyverszünettel kapcsolatban. Károlyi ezt az ellentmondásos helyzetet nem tudta értelmezni. Két lehetőség állt előtte: 1) Ragaszkodik a Diaz-féle verzióhoz és ennek jegyében a balkáni fronton a történelmi Magyarország déli határait próbálja
A DiAz-féle fegyverszünet és A belgráDi konvenció
1918. november 3-án az olasz front két szemben álló hadvezére, Armando Vittorio Diaz olasz tábornok és Viktor Weber, a Monarchia tábornoka, Padovában aláírta a fegyverszünetet. Ezt a történetírás Diaz-féle fegyverszünetnek nevezi. Megkötése pillanatában az Osztrák– Magyar Monarchia jogilag alig (1918. október 21-én megalakult az önálló Német-Ausztria, azaz a Monarchia „osztrák fele” kilépett a közös osztrák–magyar államból), gyakorlatilag pedig egyáltalán nem létezett. Ez azt jelentette, hogy bár a fegyverszünet egyik aláírója az Osztrák–Magyar Monarchia volt, annak rendelkezéseit már Magyarországnak és NémetAusztriának kellett végrehajtania. Ráadásul, mint azt később látni fogjuk, a győztes antant igen rugalmasan kezelte a padovai fegyverszünet feltételeit. A Diaz-féle fegyverszünettel kapcsolatos kulcskérdés az volt, hogy vajon az Osztrák– Magyar Monarchia valamennyi frontjára – így a balkáni frontra is – vonatkozik-e, vagy csupán az olasz frontra. Erre a kérdésre a választ már az események résztvevői sem tudták megadni. Weber tábornok november 2-án úgy tájékoztatta a budapesti Károlyi-kormányt, hogy a másnap aláírandó fegyverszünet az Osztrák–Magyar Monarchia valamennyi frontjára
Armando Vittorio Diaz olasz tábornok
Nagy Magyarország 5
Teleki Pál külPoliTikája
Egy úriEmbEr A HiÉNÁK KÖZT Teleki Pál külpolitikája 24 Nagy Magyarország
Teleki Pál külPoliTikája
K
A magyar–jugoszláv örökbarátsági szerződés aláírása: Aleksandar Cincar-Marković szignálja a jegyzőkönyvet, mellett jobbra Bárdossy László külügyminiszter, baloldalt Teleki Pál miniszterelnök
evés olyan magyar politikai vezetőnk akadt történelmünk során, akinek céljai és munkásságának konkrét végeredménye között annyi ellentmondás feszülne, mint amekkoráról széki gróf Teleki Pál esetében beszélhetünk. Kormányfői tevékenységének homlokterében több mint két esztendőn át hazánk német befolyási övezeten kívül tartása állt – mégis az ő hivatali ideje alatt vált Magyarország hivatalosan és visszavonhatatlanul a Tengely szövetségi rendszerének részévé. Semmit sem akart kevésbé, mint belesodródni a háborúba – mégis, halála után néhány nappal a Magyar Királyi Honvédség gyorshadteste már a Wehrmachttal karöltve robogott Belgrád felé. E később végzetesnek bizonyuló folyamatot rengeteg – részben spontán született, részben gondosan megalkotott és terjesztett – legenda, részigazság és hamis értékítélet övezi, így érdemes górcső alá venni a magyar külpolitika útját ezekben a sorsdöntő években. Teleki Pálnak rögtön 1939 februárjában, amikor átvette Imrédy Bélától a miniszterelnöki posztot, igen kényes kérdéssel kellett szembenéznie. Csehszlovákia szétesése ekkorra már a mérsékelten jól értesültek szemében is kész ténynek számított. Az előző év októberében visszatért területeken túli – elsősorban Kárpátaljára vonatkozó – magyar igények kielégítésére azonban sem Berlin, sem Róma nem mutatott nyitottságot, így félő volt, hogy az elszakadásra már nyíltan készülődő Szlovákia megtarthatja ezeket a területeket. A helyzetet tovább bonyolította, hogy Hitler ekkorra már többször is világossá tette: szívesen látná Magyarország bekapcsolódását egy esetleges, Csehszlovákia elleni háborúba, amit azonban korábban már Imrédy is elhárított, és természetesen Teleki is kizártnak tartott. A fegyveres konfliktusra végül nem került sor: március 15-én a Wehrmacht puskalövés nélkül vonult be Prágába, a pozsonyi törvényhozás pedig még aznap kikiáltotta a „független” szlovák
Nagy Magyarország 25
A DélviDéki hADjárAt
A DélviDéki hADjárAt
1941 elején a Teleki-kormánynak eltökélt szándéka volt, hogy a további revíziós célkitűzések mellett nem enged teret a német befolyás erősödésének. Az igazi trauma akkor érte a magyar felső vezetést, miután Sztójay Döme követ Berlinből meghozta Hitler üzenetét. 36 Nagy Magyarország
A DélviDéki hADjárAt
A magyar gyalogság menetben vonul be Délvidékre
1941 elején a Teleki-kormánynak eltökélt szándéka volt, hogy a további revíziós célkitűzésnek mind teljesebb, de békés úton történő megvalósítása mellett nem enged teret a német befolyás erősödésének, megőrzi a Magyar Királyi Honvédség erejét, ütőképességét a háború végéig, és jó kapcsolatokat tart fenn a „Nyugattal”, mindenekelőtt az angolokkal. Mindezek nyilvánvalóan a háborúból való kimaradást és a konfliktusok lezárása utáni kedvező tárgyalási pozíciókat jelentettek volna. (lásd: Egy úriember a hiénák között című cikkünket) Az igazi trauma 1941. március 28-án érte a magyar felső vezetést, miután Sztójay Döme követ Berlinből meghozta Hitler üzenetét, amely nagy vonalakban a következőket tartalmazta: a Balkánon új helyzet állt elő, és a fegyveres megoldás már eldöntött tény, amelyben a magyar honvédségnek is szerepet kell vállalni. Magyarország revíziós igényeit teljes mértékben elismeri, éspedig addig a határig, amelyet Ő Főméltósága szab meg. A szóba jöhető területek közé sorolta a Bácskát, a Bánátot, sőt támogatást ígért a magyar kormányzónak oly kedves fiumei kikötő ügyében is. Egyetértést kért abban, hogy a horvátok kapjanak autonómiát, és a német, illetve a magyar katonai vezetők egyeztessék a hadműveleti terveket. Mivel Hitler azonnali választ kért, Horthy Miklós magához rendelte Teleki Pál miniszterelnököt, Bárdossy László külügyminisztert, Bartha Károly honvédelmi minisztert és Werth Henriket, a honvéd vezérkar főnökét. Több órás vita után Sztójay követ a következő tartalmú válasszal utazott vissza Berlinbe: a magyar fél a háromhatalmi szerződésnek megfelelően engedélyezi a német csapatok átvonulását, a repülőterek használatát, de a magyar katonai beavatkozás mértékéről és idejéről a minisztertanács később fog dönteni. A minisztertanács még ezen a napon öszszeült. Tudomásul vették a Hitlernek küldött üzenetet, de Teleki véleményét támogatva a
Nagy Magyarország 37
interjú
Meddig tart Még a kettős Mérce? Nyugat-Európában sokkal mélyebben beivódtak a köztudatba a hitleri szörnyűségek, a náci koncentrációs táborok, mint a kommunizmus Gulag-világa, a győztes szövetségesről ugyanis nem illett kellemetlen dolgokat kiteregetni – nyilatkozta a Nagy Magyarországnak adott interjújában Anne Applebaum történész, a lengyel külügyminiszter felesége, akit a legjelentősebb nemzetközi szaktekintélyek között tartanak számon.
– Őszintén szólva az ember kissé szomorúan, ugyanakkor felháborodva lapozhat bele újra meg újra az Ön kitűnő könyvébe: a világon szinte minden benne van, amit tudni kell a Gulagról, de bennünk sajog: csak most? Szolzsenyicin óta jóformán csak ez a két kötet? Nemzedékek nőttek fel úgy, hogy egyebet sem hallottak, csak a német nemzetiszocialisták kegyetlenkedéseit, Auschwitzot, ráadásnak Buchenwaldot és Dachaut, a holokauszt szörnyűségeit, az áldozatok iszonyú szenvedéseit, a náci koncentrációs táborok poklát. A Gulag-világ titkait azonban lelakatolt szájak őrizték. És nemcsak a szovjet gyarmatbirodalom országaiban, de Nyugaton is. Az a bizonyos „kettős mérce”. Mondja, meddig tart ez még? – Megértem az indulatát, azonban néhány dologra fel kell hívni a közfigyelmet. Magyarország sorstársaival együtt közel négy évtizeden át megszállt ország volt, megszállója pedig a második világháború legfőbb győztese. Ez az alaphelyzet már önmagában sok mindent megmagyaráz ezen a téren is… – Tudvalevően a győztesek írják a történelmet… – …és mivel az oroszok Nyugat-Európával szövetségben nyerték meg a háborút, nyilvánvaló, hogy a szovjet imperialista politika érdekei által diktált felfogást nagyjából a nyugatiak is magukévá tették. Ráadásul a
68 Nagy Magyarország
interjú
nácizmus valóságát Nyugat-Európa a saját bőrén is megtapasztalta, a sztálinizmus rémtetteiről viszont csak hallott. Már amit meg akart hallani egyáltalán… A győztes szövetségesről nem illik kellemetlen dolgokat kiteregetni. És ily módon sokkal mélyebben beivódott a köztudatba, a közbeszédbe mindaz, amit a hitleri szörnyűségek, a náci koncentrációs táborok, a holokauszt iszonyatai jelentettek, mint a kommunizmus Gulag-világa. Ami a kettős mércét illeti: még tíz évvel ezelőtt is teljesen egyetértettem volna Önnel, de különösen az utolsó négy-öt évben jócskán változóban vannak a dolgok. Jelentős művek, akadémiai szintű publikációk, elemzések látnak napvilágot, növekvő mértékben, egyre több kutató foglalkozik ezzel a témával, elsősorban fiatalok. Magyarországon főként Rózsás János neve ismert, hiszen az ő Keserű ifjúsága már a változások hajnalán, 1989-ben megjelent a Szabad Tér kiadónál, de ő publikálta a magyar Gulag lexikont és más munkákat is. – A kutatásban vannak és lesznek követői? – Úgy vélem, a közelmúlt történelmének szemléletében és megismertetésében óriási átalakulás kezdődött, fordul a világ. Egyetlen friss, és azt hiszem, elég látványos példa: igaz, hogy Hollywoodban, de néhány hete elkészült a talán leghíresebb Gulag-szökésről szóló film, a lengyel Sławomir Rawicz
Nagy Magyarország 69
Halálmenet albániában
Albánia: Miraha (Szöllősy Aladár festménye)
Halálmenet albániában
Osztrák–magyar hadifoglyok kálváriája 1915 72 Nagy Magyarország
Halálmenet albániában
A
századforduló hosszú békés évtizedeinek viszonyaihoz hozzászokott európai ember számára 1914-ben valami egészen új, nagy kalandokat ígérő, hősies tettekre alkalmat nyújtó eseménynek tűnt az európai hatalmak háborúja: e nagy várakozások, az újszerűség pszichózisa hajtotta a hadba lépő országok lakosságának tömegeit a mozgósítás napjaiban az utcákra. Ám a hirtelen jött hatalmas veszteségek, majd a végtelennek tűnő háborús szenvedések fokozatosan kiábrándították az embereket, a kezdeti lelkesedés tovatűnt, s az első világháború főleg méretei és az óriási veszteségek kapcsán maradt meg az emberiség emlékezetében. A nagy világküzdelem lassan kellemetlen, nyomasztó rémálommá vált, és e generációk háborúhoz való viszonyát meghatározó rossz közérzetet csak súlyosbították a frontról hazatértek olyan élményei, mint amilyenek az írásunk témájául szolgáló albániai halálmenethez kötődtek, amikor az Osztrák–Magyar Monarchia hadifogságba esett katonáinak ezreit hajtották a szerb csapatok – télvíz idején – Albánián át Valona (Vlorë) városának kikötőjébe. E halálmenet előzményét tulajdonképpen az a hadtörténelmi tény jelenti, amelyre már utaltunk a fentiekben: az első világháború a mozgósított embertömegek nagyságával is mérföldkő a hadviselés históriájában. A történetírás máig megosztott a pontos számadatok tekintetében, de úgy véljük, hogy a két világháború közötti statisztikai kimutatásokra alapozott, kétkötetes, Baja Benedek – Lukinich Imre – Pilch Jenő – Zilahy Lajos szerkesztésében megjelent illusztris alapmű, a Hadifogoly magyarok története, elfogadható adatot közölt, amikor arról beszélt, hogy az antant és a központi hatalmak a háború négy éve alatt összesen 54 millió főt állítottak hadba. (E hatalmas embertömeg méretét érzékeltetendő, jegyezzük meg, hogy a korban jelentős nagyságú Osztrák–Magyar Monarchia lakóinak száma a háború előtti utolsó békeévben, 1913-ban 52,5 millió főt tett ki.) A bevonultatott embertömeg méretével szoros kapcsolatban álltak a hadviselő felek veszteségei is,
amelyek Ausztria–Magyarország tekintetében – más államokhoz hasonlóan – megdöbbentő értékeket mutatnak: megközelítőleg 5 millió főt (ebből 1,6 millió volt a hadifoglyok, mintegy 2 millió a sebesültek, 1,2 millió a halottak, és több mint 200 ezer az eltűntek száma). E fenti adatok tükrében válik érthetővé, hogy a háború első felében a Szerbia ellen kevés sikerrel járt hadműveletek következtében 1915 októberéig mintegy 80 ezer osztrák–magyar katona került szerb hadifogságba. Ám amikor 1915 szeptemberében megindult Ausztria–Magyarország fegyveres erőinek nagy balkáni offenzívája, amely Szerbia, Montenegró, valamint Albánia jelentős részeinek megszállásával járt, akkor közülük már csak 34,6 ezer fő volt életben. A hadifoglyok több mint fele a hadifogolytáborokban kitört fertőző megbetegedéseknek, főleg az 1915. évi tífuszjárványnak esett áldozatául. A fent említett alapműből
1915 októberéig mintegy 80 ezer osztrák–magyar katona került szerb hadifogságba megtudhatjuk, hogy e 34,6 ezer hadifogolyból a szerbek csak mintegy 23 ezer főt adtak át az olaszoknak; vagyis az eltérés mintegy 11 ezer fő. Zömük a halálmenet során veszítette életét, bár néhány ezren sikeresen meg tudtak szökni és el tudtak jutni az osztrák–magyar, vagy a velük szövetséges bolgár csapatokhoz. A fenti számadatokat kisebb mértékben határozta meg emlékiratában – Szerb hadifogság, Szerbia, Albánia, Itália 1914–1918 – a halálmenet egyik résztvevője, Szöllősy Aladár. Ő a menetben résztvevők számát 35 ezer főre tette, amelyből szerinte Albániában mintegy 6000 katonánk esett a megpróbáltatások áldozatául, vagy tett sikeres szökési kísérletet. A több ezer főnyi veszteség eltérő okokra vezethető vissza. Ezek élén az élelmezés elégtelen volta, valamint a téli ruházat hiánya állt,
Nagy Magyarország 73