A bonyhádi Budai utca 1930 előtt Balra: Kohn rőfös üzlete, Schönberger rövidáru boltja, a Kohn Fivérek szikvízüzeme, a Róth pékség. Jobb oldalon: Walter Hotel, Berkovits cipészet, az ortodox zsidóiskola épülete (Forrás: Völgységi Múzeum, Bonyhád)
Deportálás 1944. július 6. Sárvár
2204 férfi, nő, gyermek
Pécs
2523 férfi, nő, gyermek
Monor
3549 férfi, nő, gyermek
Budakalász
3151 férfi, nő, gyermek
Levelezőlapok a bonyhádi gettóból Vidor György, akit 1944. május 15-én a bonyhádi gettóból hívtak be munkaszolgálatra, megőrizte a levelezőlapokat, amelyeket családja küldött neki munkaszolgálatos címére. (Idézi Blau László: Bonyhád – egy elpusztított zsidó közösség. Bonyhád, 2008.)
Újra és újra olvasom – ki tudja hányadszor – azokat a megsárgult lapokat. Tudom, nem egyszerű, de megpróbálok tárgyilagos lenni. Az első lap május 28-án íródott. Rajta a pecsét: „Cenzúrázva”. Minden családtagom írt pár sort: „Mi jól vagyunk, minden rendben.” Édesapám hozzáteszi: „Ne csüggedj!” Egy másik lapon ezt írják: „Holnap nagymosás lesz.” stb. Úgy gondoltam, talán nem is olyan rossz a helyzet. A későbbi lapok azonban más képet mutattak, a június 17-i és 18-i keltezésűek szűkszavúak: „A körülményekhez képest megvagyunk” – áll az egyiken. Jóval később tudtam meg, hogy ezen a napon vallatták és kínozták meg édesapámat a budapesti csendőr-pribékek… Egy másik lap Eibenschutz Fülöp, bonyhádi ékszerész halálát adja hírül. Ő képtelen volt szembenézni a jövővel, és elkeseredésében öngyilkos lett a gettóban. A június 28-i lapon csak pár szó volt: „Drága fiam! Sokszor csókolunk, szeretettel…” Ez volt az a nap, amikor a gettó lakóit a zsinagógába vitték, majd onnan a sportpályára. A következő lap Pécsről, a gyűjtőtáborból jött július 3-i keltezéssel: „Itt vagyunk Pécsett. Munkára visznek bennünket, de
kérlek, ne aggódj, mert jó dolgunk lesz, és együtt leszünk.” Úgy látszik, még ekkor sem volt fogalmuk arról a szörnyű tragédiáról, amely napokon belül eléri őket! Július 5-i keltezéssel jött Pécsről az utolsó lap: „Még itt vagyunk, de úgy mondják, holnap tovább megyünk innen. Ritzel Margit nénin keresztül értesítünk az új címünkről. Csókol édesanyád és édesapád.” „Születésnapod alkalmából gratulálunk, testvéred, Judit.” „Szeretettel, nagypapa és nagymama.” Igen, a rettenetes körülmények ellenére nem feledkeztek meg a születésnapomról. Aztán már csak egy lap jött. „Elköltöztek” – ez a lapom Bonyhádról jött vissza július 5-i pecséttel…
A bonyhádi régi (neológ) zsinagóga épülete 1920 körül (balra, forrás: magyarzsido.hu) és belső tere (jobbra) a tóraolvasó emelvénnyel (forrás: milev.hu)
Bonyhádon épült fel az egyik első újkori magyarországi zsinagóga, 1795-ben. A hagyomány szerint a köveket a zsidó közösség maga faragta és építette fel belőlük a zsinagógát, hogy idegen kéz ne érintse a templomot. A zsinagóga külső megjelenésében alig különbözik a többi mezővárosi, uradalmi épülettől, belső tere azonban szimbólumokban gazdag. A jellegzetes, tizennyolcadik századi, négyoszlopos zsinagógában a tetőszerkezetet tartó négy oszlop kilenc mezőre osztja a belső teret. A középső mező néhány lépcsővel kiemelkedik, ez alkotja a tóraolvasó emelvényt (a bimát), amely így külön szakrális térré válik a zsinagógán belül. A középkori kabbalista könyv, a Zohár értelmezése szerint a bima négy oszlopa az isteni trónus lábait jelenti, így kötve össze a jelenvaló közösséget az égbelivel. Bonyhádon már nincs hitközség. A neológ zsinagóga 2014-ig festékraktár volt – belső tere azóta kiállító terem, az épület azonban felújításra vár –, az ortodox zsinagóga bútorraktár.
Balra: a bonyhádi neológ zsinagóga déli homlokzata, jobbra: a zsinagóga belső tere. A bima oszlopai között a Bonyhádról elhurcolt, 1944. július 6-án Pécsről deportált és a munkaszolgálatban meghalt zsidó áldozatok névsora. (Forrás: regmult.blogspot.com)
Blau Lászlóné (sz. Kuttner Sára) visszaemlékezése (In: Blau László: Bonyhád – egy elpusztított zsidó közösség. Bonyhád, 2008.)
Mikor a bonyhádi gettóba mentünk, 1944 tavaszán, édesapám már nem volt otthon velünk. József, az idősebbik bátyám, aki egyetemre járt, éppen hazajött a pészáchi ünnepekre. Miután átköltöztünk a gettóba, kérleltük, hogy menjen vissza, de ragaszkodott hozzá, hogy együtt maradjunk, mivel a nők és gyermekek férfiak híján oltalom nélkül maradtak volna. Hozzávetőleg két hónapon át tartózkodtunk a gettóban, egészen júliusig. Több családot helyeztek el egyetlen szobában és csupán egyetlen utca volt, ahova minden zsidót összesűrítettek, egy területre. Ide hoztak mindenkit Bonyhádról és a környékbeli településekről, mint például Bátaszékről és Szekszárdról. A nővéremet, Gyöngyit anyukám elküldte a földekre dolgozni a parasztokkal, így nagyobb esélye volt arra, hogy elkerülje a gettót, és ennivalóból is több jutott neki. Akkoriban ő huszonkét éves volt; én tizenkilenc, a húgom Rózsa tizenhat, míg a legkisebb húgom, Edit tizenkettő. Nagymamám nyolcvanhárom és édesanyám negyvennégy éves volt, mikor a gettóba kerültünk. Édesapám, aki negyvenhét éves volt, testvéröcsémmel, Marcellal (Marcival) már munkaszolgálatosok voltak. József, a legidősebb bátyám, mivel kiemelkedően tehetséges volt, egyetemen tanult. A legtöbb zsidó számára nem volt lehetséges a felsőoktatásban részt venni, de ő kivétel volt, és talán ha úgy dönt, hogy visszamegy, elkerülte volna a gettót és a sorsát… Az élet a gettóban szörnyű volt, de József tudott németül, így kapott tolmácsmunkát. Kihallgatásokra kísért el embereket, és kínvallatásokon kellett fordítania, és végignéznie mindent, neki, az érzékeny lelkű bátyámnak. Később, a gettóbeli tartózkodásunk alatt a lányok közül párat, köztük engem is kiválogattak, hogy a német tisztek szállásait takarítsuk. (…) Az ez előtti időszakban az élet csodálatos volt. Édesanyám nagyon fiatalon jött rokonaival Bonyhádra és tizenhat éves volt, amikor beleszeretett édesapámba. Az akkori Jugoszlávia
területén fekvő Újvidékről jött, s mivel azokban az időkben nem volt ilyen egyszerű a határátlépés, így az apám átszökött a határon, hogy együtt lehessenek. Közös életük úgy kezdődött, akár egy szerelmes regény! Apám a bonyhádi fiatalok több generációját is tanította. Az Ortodox Általános Iskolának igazgatója s egyben elismert tanára volt. Zsidó történelmet is tanított a középiskolásoknak. Össze tudta egyeztetni mind a vallási, mind a világi aspektusokat.
Fönt: Kuttner Mayer Miksa, a bonyhádi (ortodox) izraelita elemi iskola igazgatója és felesége, Debóra Lent: A hat Kuttner gyerek 1936-ban: (balról) Edit, Rózsa, Marcell, Éva, József és Gyöngyi. (Forrás: Blau László: Bonyhád – egy elpusztított zsidó közösség
(…) Lehet, hogy Budapesten, akik hivatalban dolgoztak, tudhattak valamit, de mi egyszerű emberek nem voltunk pontos információk birtokában. Bár hallottunk pletykákat, mégsem tudtunk semmi konkrétat. Az sem vált ismertté, mennyire rossz a helyzet Lengyelországban, mert hozzánk nem jutottak el ezek a hírek. Arra emlékszem, hogy írtak Hitlerről és a zsidóellenes törvényekről, de ezek ellen nem sok mindent tehettünk. Amikor a gettóba mentünk csupán egyetlen csomagot vihettünk magunkkal. Magyar csendőrök segédkeztek a németeknek, és az átlagemberek közül senki nem állt ki mellettünk, ahogy a gettóba meneteltünk. Még ekkor sem sejtettük mi jöhet majd, bár felfogtuk, hogy milyen rémisztő és hihetetlen dolog egyszerűen csak kilakoltatni az embereket és internálni őket egy apró negyedbe. Nagyon is féltünk, de fogalmunk se volt, hogy milyen mértékű borzalmak várnak ránk és mit tehetnénk ellene. Szigorúan elő volt írva, mikor lehettünk házon kívül –
kijárási tilalom volt –, és még ekkor is csak a gettó területén lehettünk, ami a zsinagógára és közvetlen környékére korlátozódott. Lehetetlen leírni, mi minden történt meg a gettóban, a kínvallatásokat beleértve, de még reménykedtünk. Együtt voltunk. Majd egy napon utasításokat kaptunk. Mindenki egy csomagot hozhatott magával és minden zsidónak meg kellett jelennie az udvaron. Ott egy napot vagy egy éjszakát töltöttünk, már nem teljesen emlékszem. Azt mondták nekünk, hogy mindenkit alaposan átkutatnak, és minden értéktárgyunk adjuk át, különben súlyos következményekkel számolhatunk. Senki sem akart átadni semmit, szóval még az este folyamán az emberek az óráikat és ékszereiket a latrinába dobták. Átkutattak minden testüreget, hátha oda rejtettünk valami értékeset. A motozásokat külön helyiségben tartották, és később hallottuk, hogy a csendőrök a latrinákat is átnézték. Hozzávetőlegesen három kilométert masíroztattak minket a vasútállomásig, de az öregeknek és a gyerekeknek nehéz volt megtenniük a távot, mert ekkorra már alultápláltakká váltunk. Ott várakoztunk még egy darabig, és néhány jóérzésű nem zsidó ember odadobott nekünk egy kis ennivalót. Innen Pécsre vittek bennünket. Ott egy olyan helyen szállásoltak el mindenkit, ami leginkább egy nagy istállónak tűnt. Talán lovakat tarthattak ott előtte. Ide préseltek minket össze, és a földön fekve vártuk a sorsunkat. Már nem emlékszem pontosan, mit mondtak nekünk… hogy áttelepítenek minket, hogy együtt fogunk dolgozni és kapunk egy kis helyet, ahol élhetünk. Tudtam, hogy ez így nem normális, de mit tehettem ellene? Legalább együtt voltunk, bár férfiak nélkül, csupán néhány öreg és gyerek társaságában, de reménykedtünk a legjobbakban. Mit tehetnénk mi, átlagemberek – nők és gyermekek férfiak nélkül – úgy, hogy fegyvert szegeznek ránk? Szóval dolgozni fogunk. Együtt leszünk. (…) Pécsen két napig maradtunk, amíg a többi zsidót vidékről be nem gyűjtötték, majd ezután marhavagonokba hajtottak minket. A víz szigorúan fejadagokra volt osztva. Úgy hiszem, volt egy vödör a szükségleteinkhez és egy másik ivóvíznek, amit gondosan ellenőriztünk, hogy elég legyen az öregeknek és a fiataloknak, de fölösleges mondanom, hogy az egész út három napig tartott, így nem volt elég. Az ajtók le voltak zárva; az ablakok belécezve. Egész idő alatt meg voltunk riadva. Világossá vált számomra, hogy ebből semmi jó nem fog származni.
Balra: a bonyhádi Beth Hamidras (imaház) tanterme 1955-ben, jobbra: az imaház bontása az 1960-as években. (Forrás: milev.hu)
Képzeljétek azt a bűzt, az éhes és szomjas embereket, akik elájultak, mire megérkeztünk… és amikor kinyitották a vagonok ajtait, fölfedeztük, hogy néhányan már meghaltak. A dolgok gyorsan történtek. Amikor az ajtók kinyíltak, a családtagok még mindig egymást keresték és próbáltak együtt maradni. Emlékszem, mikor kiszálltunk, a környezet nyugodt és szép volt – vagy talán csak a megkönnyebbülés miatt, hogy lejutottunk a vagonokról. Még mindig reméltem, hogy amit ígértek az tényleg megtörténik – együtt fogunk dolgozni, kapunk egy kis helyet, ahova „elköltöztetnek” minket. De amikor megláttam a csíkos egyenruhákat és az embereket a drótok mögött, rájöttem, hogy valami nagyon nincs rendben. Nagyon gyorsan történt minden: egy, kettő, három, és Isten biztos elvette a józan érzékelésünket vagy ilyesmi, mert nem sikoltoztunk, nem is estünk pánikba. Azután ötfős sorokba rendeztek minket, és ahogy mentünk, esélyünk sem volt egymáshoz szólni, nemhogy elbúcsúzni. Mögöttünk az SS-ek fogták ránk fegyverüket, amikor egyszer csak rájöttem, hogy nem látom mellettem az édesanyámat és a legkisebb húgomat. Ahogy leszálltunk a vagonokból, még láttam anyukámat, ahogy a két kisgyermekével utazó szomszédjának segít. Karjukba fogták a gyerekeket, és a kishúgom is biztos mellette maradt. Még ekkor sem értettem annak a jelentőségét, hogy ki melyik sorban áll, mert folyton azt hangoztatták: Újra együtt lesztek, találkozni fogtok, úgyis egy helyre kerültök. Az idős nagymamámat, akit a hosszú út meggyengített és meggyötört, Gyöngyi nővérem támogatta, aki nem akarta elengedni, amikor egy lengyel odajött és elvonszolta onnan. Gyöngyi ezt kiabálta: Szüksége van rám, hogy menni tudjon, vele akarok menni! Erre a lengyel erőszakkal arrébb tolta, és azt mondta: Majd gondoskodom róla, ne aggódj, jó helyre viszem, nem kell majd gyalogolnia.” Most már tudjuk, hogy ez mit jelentett; megmentette a nővérem életét.
A bonyhádi ortodox zsidó temető részlete (2001-ben Brick Ernő adományából újították fel a sírköveket) (Forrás: pecsizsidosag.wordpress.com)