„Szent Ignác igazi csodája a Jézus Társasága” interjú Pascual Cebollada SJ-vel

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságírótanfolyamának öregdiákja

Loyolai Ignáchoz hasonlóan az ötfős társaság másik jezsuita szentje szintén baszk nemesi családból származott, Navarrában nőtt fel. A család harmadik fiúgyermekeként papi pályára szánták, egyetemi tanulmányai így Párizsba szólították. Egyik szobatársa egy karizmatikus, nála 15 évvel idősebb hallgatótársa volt, aki újszerű lelkigyakorlatainak köszönhetően hamar sok követőt gyűjtött. Ferenc eleinte nem akart csatlakozni Loyolai Ignáchoz, mivel a magasabb papi titulusokról szóló elképzelései nem voltak összeegyeztethetők az ignáci szegénységgel. Kis idő után mégis csatlakozott ahhoz a nyolc férfihoz, akikkel együtt megalapították a Jézus Társaságát.

A Rómába költöző csoport vezetője Ignác volt, Ferenc pedig a rendalapító titkára. Csakhamar egész Európában híre ment az Örök Városban működő „reformált” papoknak, és először a portugál uralkodó kérte fel a jezsuitákat, hogy segítsenek az indiai gyarmatok lakosságát keresztény hitre téríteni. Az egyik kiválasztott pap megbetegedett, így Ferenc egy nappal az indulás előtt ugrott be a helyére, Ignác javaslatára.

Bár az indiai utat követően sosem tért vissza már Európába, Szent Ferenc lelkipásztori tevékenysége ekkor kezdődött csak el igazán. Folyamatosan járta India tartományait, és a hittérítés mellett elmélyült a betegápolásban is. A katolikus missziók történetében először Japánba is eljutott, ahol korábban senki nem hirdette az evangéliumot. A kezdeti sikerek után ugyanakkor megakadt a keresztény hit terjedése a szigetországban. Ferenc következő nagy vállalkozása a kínai misszió lett volna, de ezt már nem érte meg: az akkoriban gyakorlatilag megközelíthetetlen ázsiai birodalom felé félúton, San-Csao sziklaszigetén érte a halál, miután a kínai embercsempészek és az őt odaszállító portugál kereskedők is magára hagyták.

Xavéri Szent Ferenc elévülhetetlen érdemeket szerzett a keresztény hit terjesztésében, ugyanakkor missziós tevékenységére a más vallásokkal szembeni türelmetlenség árnya is vetül. A Japánban elterjedt buddhista vallást ördögi bálványimádásnak tartotta, ami sok konfliktust okozott a helyi társadalommal. Később aztán kialakult az inkulturáció módszere, melynek jegyében a hittérítést mindig a helyi viszonyok (anyanyelv, öltözködés) figyelembevételével kell végezni.

Loyolai Szent Ignác másik kortársa nem volt ugyan jezsuita szerzetes, ám szintén közeli barátságot ápolt a Jézus Társasága alapítójával. A firenzei kereskedőcsaládból származó Fülöp egész élete során Rómában működött, és ennek révén került kapcsolatba a jezsuitákkal is: 1538-39 telén közösen viselték gondját a város lakosságának a különösen zord időjárás közepette. A Fülöp életéről készült népszerű film, a „Legyetek jók, ha tudtok” gyakorlatias jellemként mutatta be, aki a szegények istápolásában jeleskedett, a lelki életben és a tudományos tanulmányokban kevésbé. Ezt a leírást csak hellyel-közzel tekinthetjük hitelesnek: bár a tudományban saját bevallása szerint sem tudott elmélyülni, a lelki életben annál inkább. Hosszú imádságai közben gyakran megesett, hogy rendkívüli látomásban vagy elragadtatásban volt része. Az egyik ilyen alkalommal azt élte át, ahogy egy izzó tűzgolyó a száján át egészen a szívébe hatol – jóval később, halála után a boncolás valóban szívmegnagyobbodást állapított meg nála.

Bár Fülöp szintén kedvet érzett a távoli missziókhoz, Ignác tanácsára is hallgatva végül Róma népének szentelte életét, kiérdemelve a „Róma második apostola” jelzőt, és különösen sokat foglalkozott a fiatalokkal. A betegápolás mellett rendszeresen tartott összejöveteleket lelki gyermekeinek, akikből később népes közösség alakult ki. Ezeket a foglalkozásokat „oratóriumnak” nevezték, és az alkalmak során a Szentírást tanulmányozták vagy népénekeket énekeltek, idővel pedig az itt kialakuló papi közösségből jött létre az oratoriánus rend.

Néri Fülöpöt már életében is szentként tisztelték követői, ennek ellenpontozásaként vette magára a védjegyévé vált bolondos lelkületet. Halálának körülményei Szent Ignácét idézik: élete vége felé sokat betegeskedett, de rendre felépült belőle, így környezetét is váratlanul érte, amikor halála valóban bekövetkezett. Nem sokkal ezután már meg is indult a szenttéavatási eljárás. Róma népe akkora tisztelettel adózott Fülöp emléke előtt, hogy az 1622-es kanonizálásokra is úgy tekintettek, mint amikor szentté avattak „négy spanyolt és egy szentet”.

Marko Ivan Rupnik szlovén jezsuita és Centro Aletti mozaikja a római International College of Gesù kápolnájában. Az alkotáson a mennyei Jeruzsálemben mások mellett Szent Ignác és Avilai Szent Teréz (balra), valamint Xavéri Szent Ferenc (jobbra) is szerepel.

Az 1622-ben szentté avatott társaságban Teréz az egyedüli nő. Loyolai Ignáchoz és Xavéri Ferenchez hasonlóan Avilai Teréz is nemesi családból származott az Ibériai-félszigetről, ugyanakkor a jezsuita szentekhez képest némileg később élt és működött.

Hivatásának kezdete Szent Ignácéra emlékeztet. Fiatalként eleinte az evilági célok foglalták le, majd megszületett benne az elhatározás, hogy Istennek szenteli életét. Csakhamar be is lépett a karmelita rend Ávilában található kolostorába. Szerzetesi életének első két évtizedében nem emelkedett ki társai közül, visszatérő betegségei és a viszonylag laza regula mellett egyre jobban elhanyagolta az imádságokat. Életének nagy megtérése végül negyvenévesen érte: Szent Ágoston Vallomásait olvasva megerősödött a hite, és egyre több misztikus élményben (látomások, lebegés a föld felett) volt része. Társai eleinte ördögi jeleknek vélték ezeket az élményeket, és a látomások Terézt is kellemetlenül érintették. Végül egy jezsuita atya lelkivezetése mellett képes volt elfogadni az Istentől származó misztikát.

Szent Teréz temperamentumos, sőt állhatatos és makacs jellem volt, akivel nehéz volt vitába szállni. Megtérése után vissza akart térni az eredeti karmelita Szent Ignác és az első társak egy korabeli ábrázoláson szellemhez, a szigorúbb rendi regulához. Ennek érdekében sorra alapította az újabb kolostorokat (élete során összesen harminckettőt). Újító jelleme miatt gyakran került összetűzésbe rendjének tagjaival, valamint Szent Ignáchoz hasonlóan Teréz is állt az inkvizíció előtt, de semmilyen vádat nem tudtak rábizonyítani.

Kolostoralapításai mellett a lelki irodalomban is jelentős életművet hagyott hátra. Legismertebb munkája A belső várkastély, amely az emberi lélek belső világát kívánja bemutatni. A várkastélyon belül hét lakást ír le a szerző, amely az Istennel való személyes kapcsolat hét stádiumát jelképezi.

A „barokk kori all-star gálából” egyedül Szent Izidor a kakukktojás, ő ugyanis 400 évvel korábban élt a többiekhez képest. A barokk kori lelkiségtől már csak az időtáv és az eltérő társadalmi viszonyok miatt is különbözik a tevékenysége, ugyanakkor az elesettek gondozása párhuzamba állítható Néri Szent Fülöp életével.

A madridi földműves az egyszerű, tiszta keresztény élet és a becsületes munka szentje. Egész élete során parasztként dolgozott, s feleségével a szegények gondoskodásában jeleskedett. Működéséhez több csoda is köthető: a szegényeknek vagy madaraknak szánt étel csodás szaporítása mellett a legenda szerint angyalok is segítették a földdel kapcsolatos munkában, miközben Izidor templomban volt. Napjainkban Madrid és a földművesek védőszentjeként tiszteli a katolikus egyház, május 15-i emléknapját látványos körmenettel szokta ünnepelni a spanyol főváros. Tisztelete Magyarországon is fellelhető a Dél-Dunántúlon, ahova kultusza vélhetően a dél-német telepesek közvetítésével jutott el.

– Ez nagyon intim kérdés – hiszen a lelki életemről szól... Titkos módszereim nincsenek, legfeljebb az, amit a Rendalkotmány előír. A jezsuitáknál egyébként általában kevés kötelező dolog van, azért is törekszünk önszántunkból fegyelmezetten élni. Naponta misézem, sokféle formában imádkozom – a rózsafüzért például nagyon szeretem! –, és törekszem arra is, hogy amennyire tőlem telik, „kivetkőzz[ek] önszeretet[em]ből, önakarat[om]ból és önérdek[em]ből” – ahogy Ignác javasolja (vö. Lgy 189). Persze csak mérsékelt sikerrel. Egyvalamihez viszont ragaszkodom: este fél 7-kor abbahagyom a munkát, elmegyek vacsorázni, utána pedig egy időre leülök teljes csendben meditálni. Ez a lelki életem gerince. Az évek során egyre hosszabbodott az erre fordított idő, most 1 óra 45 percnél járok. Én egyébként mindig szűken vagyok az idővel, az a legértékesebb a számomra, hát abból

próbálok Istennek ajándékozni. Abban a reményben csinálom, hogy az ima közben ő dolgozik rajtam. Talán olyan területeken is, ahol én képtelen vagyok változtatni magamon.

– Én Szent Ignáccal konkrét jezsuita személyiségeken keresztül találkoztam. Többen is elvarázsoltak közülük. Nemeshegyi Péter például tényleg világhírű teológus volt, mégis olyan egyszerű embernek mutatkozott, hogy bármit meg lehetett kérdezni tőle, a vacsoraasztalnál is. Vagy Nemes Ödön, aki több mint 30 évet töltött Japánban, és amikor visszajött Magyarországra, minden személyes holmija belefért egy hátizsákba. Sőt, azt beszélik, az a hátizsák nem is volt egészen tele... Én ezt nem láttam, de amilyennek megismertem, el tudom hinni róla. Benkő Antalról pedig pszichológiai intézetet neveztek el Rio de Janeiróban, itthon ő lett a novíciusmesterünk. Ezek a jezsuiták belső és külső távlatokat nyitottak meg előttem; könnyű volt elhinni a közelükben, hogy az evangélium radikális megélése a szabad és derűs élet titka.

– Én nem látom mitikus figurának. A jezsuiták között különben sem szokás valakit kritikátlanul felmagasztalni. Többször jártam azokban a szobákban, ahol Ignác lakott. Az egyikben ki van állítva a halála után az arcáról készített bronzmaszk is, eredeti fejmagasságban. Horgas orrú, alacsony emberke lehetett. De amikor a naplóját és a róla szóló életrajzokat olvastam, elkezdtem lelkesedni érte. Tele volt tűzzel! Ignác vonzódott a kalandos élethez, és rengeteg szeretet sugárzott belőle. A kalandvágyhoz elég csak annyi: még a megtérése előtt egy alkalommal a nyílt utcán kardot rántott, hogy megvédje magát, amikor az ellenségei megpróbálták sarokba szorítani. A szeretetét pedig tettekkel szerette kifejezni. Például egész életében sántított ugyan, mivel még lovagkorában megsebesült, de feljegyezték róla, hogy egyszer baszk népitáncot járt egy szomorkodó rendtársa előtt, csak hogy felvidítsa. Az is tetszett, hogy Rómában menhelyet alapított olyan prostituált nők számára, akik szabadulni akartak korábbi foglalkozásuktól.

– Én is láttam a Legyetek jók, ha tudtok című katolikus kultuszfilmet; jópofa, de Ignáccal kapcsolatban nem tartom hitelesnek. Igen, szerintem sem árt, ha egy szent szimpatikus, mert különben nem akarjuk követni. Egyszer a családon belül elmeséltem Szent Ignác életéből azt a jelenetet, amikor friss, és túlzásokra hajlamos megtérőként majdnem meggyilkolt egy muzulmánt, mert az tiszteletlenül beszélt a Boldogságos Szent Szűzről. Éreztem, hogy hirtelen megfagy körülöttem a levegő... Azóta inkább rokonszenves részleteket igyekszem kiemelni az életrajzából.

– Vele kapcsolatban inkább a hiányaimmal szembesülök. Nagyon szeretnék olyan istenkapcsolatban élni, mint ő, aki – ha hihetünk a naplója tanúságának – bármikor és bármiben képes volt meglátni Isten jelenlétét. Még három falevélről is a Szentháromság jutott az eszébe! Ezt irigylem is egy kicsit tőle...

– Hmm... Nem is tudom, hogy „példaképemnek” tekintem-e őt – ugyanis szerintem utánozhatatlan. Persze ő is saját kora gyermeke volt, ahogy mi is azok vagyunk. Viszont képes volt felismerni, abban az időben mire volt az egyháznak szüksége ahhoz, hogy megújulhasson. Fotó: Orbán Gellért Szerintem ebben áll az egyedülálló zsenialitása. Nem akart a középpontban állni, az ellen is kézzel-lábbal tiltakozott, hogy a bencések és a ferencesek mintájára követőit „ignáciaknak” nevezzék. Azt akarta, hogy Jézus legyen a középpont, a Társaságot is róla nevezte el. Ezzel nekünk is jó magasra tette a lécet...

– Hirtelen csak az jut eszembe, hogy egyszer egy lelkigyakorlatos csoport előtt elsütöttem egy poént egy szerzetesnővel kapcsolatban, aki nem volt jelen, és akit egyébként nagyon tisztelek. A csoportból mindenki Patsch Ferenc SJ az ünnepélyes örökfogadalmán nevetett és napirendre tért a dolog fölött, egyetlen kivétellel. Valaki ugyanis – érintettsége okán – úgy felháborodott az ügyetlen viccemen, hogy majdnem feljelentett érte „lelki hatalommal való visszaélés” címén. Ha megteszi, többet semmi sem mossa le rólam az abúzus bűntettének hírét, és esetleg soha többé nem adhatok lelkigyakorlatokat, pedig ez a legkedvesebb elfoglaltságom. Akkor nagyon átéltem, hogy egy hajszálon múlik a hivatásom, és végső soron minden ajándék, amit Istenért tehetek. Persze azóta jobban vigyázok a poénjaimmal is...

– Ebben a kérdésben elég radikális véleményem van: félve mondom, mert furcsán hangzik, de szerintem a bűn nem egyértelműen rossz. Isten tud belőle nagyobb jót is kihozni – ezért engedi meg. Hogy csak egy példát mondjak: már Jézus Krisztust emberi bűn vitte a keresztfára. Az eseményeket Isten mégis úgy alakította, hogy e bűn révén hihetetlen mértékű szeretet áradjon ki a világra. Azt persze nem állítom, hogy a bűn „pozitív” dolog, de hiszek abban, hogy megvan a helye a teremtésben.

– Ez nagyon fontos kérdés – hadd próbáljam valamelyest megvilágítani. A legrövidebb verzió úgy hangzik, hogy a világ változik, és nekünk a mai korban kell az evangéliumot életre váltani. Ettől azonban sokan megijednek, relativizmust látnak benne, és egyesek rögtön vádolni kezdik a jezsuitákat, sőt a pápát is azzal, hogy behódol a korszellemnek. Pedig nem erről van szó. Történelmileg kell gondolkodni. Vegyük például Szent Istvánt, aki törvényben írta elő, hogy vágják le az orrát vagy a fülét annak a szolgának, aki lopott, és véres csatákat vívott a keresztény államhatalom megszilárdításáért. Mi nem a XI. században élünk, ezért furcsának találjuk az ilyenfajta

drákói szigort, különösen egy olyan embertől, aki frissen keresztelkedett meg. A katonaszenteket ma nem érezzük közel magunkhoz – csakhogy akkoriban nem léteztek más eszközök! És ha valaki a tatárjárás idején nem fogott fegyvert, alighanem súlyos bűnt követett el, mert megbecstelenítésre és rabszolgaságra ítélte az asszonyokat és a gyermekeket. Ezért van, hogy a muhi csatában odaveszett a korabeli magyar katolikus püspöki kar legjava – ki meri állítani, hogy nem a legjobb keresztény lelkiismeretüket követték? Ma persze, hála Istennek, püspökeinknek békésebb lelkiismereti gondjaik vannak, és ezért még akkor is hálás vagyok, ha talán daliásabban mutatnának lóháton, teljes fegyverzetben... Szokták mondani, háromféle modellje van annak, hogyan lehet jó keresztényként döntést hozni. Az első, ha szolgai módon követek egy kimerevített múltbeli mintát. A második, ha megállapítok egy „erkölcsi minimumot”, amihez görcsösen ragaszkodom. A harmadik pedig, ha felteszem a kérdést, vajon Jézus Krisztus ebben a helyzetben mit tartana helyesnek. Én az utóbbi modellben hiszek. Az ökumenikus gondolkodás mögé pedig szerintem többé nem lehet visszamenni: nehéz volna elmagyarázni egy mai hitetlen embernek, hogy miért gyűlöli egymást hitkülönbségek miatt két keresztény, akik egyformán a szeretet vallását követik.

– Attól függ, mit értünk a „szent” szón. Ha nem szentté avatottakat, hanem Istentől teljesen lefoglalt, szeretettel eltelt embereket, akkor egészen biztosan vannak szentek az egyházon kívül is. Nem tudom, történelmileg menynyire hiteles, de azt beszélik, hogy a Taizé-i közösség alapítóját, Roger testvért maga II. János Pál pápa kérte meg, hogy ne katolizáljon, mert reformátusként többet tehet a hitért és az egyházért. Szóval, szerintem neki biztosan helye van a „protestáns szentek” sorában.

– Oh, több ilyen is van! Az élőkről nem mondanék semmit, de nemrég halt meg Gedeon Mihály jezsuita testvér. Nem volt pap, de ízig-vérig szerzetes, az igen! Egész életében kertészként dolgozott, és sugárzott róla a derű és a jóság. Aki csak egyszer is találkozott vele, tudja, miről beszélek. Pedig rengeteget szenvedett – egyebek között más jezsuitáktól is... Valahogy azonban élete során annyira megtisztult a hivatásában, hogy már teljesen Krisztus élt benne.

– Lássuk csak... Hát, Ignác biztosan másként látta a nem keresztény vallások kérdését és az ökumenizmusét is. Más hirtelen nem jut eszembe.

– Ez nem is számít nagy perspektívaváltásnak, mert amit én nem értek benne, azt valószínűleg ő sem értené bennem. De a mondottakon kívül például biztosan meglepődne azon is, amit ma a Biblia történeti kritikájáról tanítunk. Az ő idejében mindenki úgy tekintett a Szentírásra, mint történelmi elbeszélések gyűjteményére, ami tudósításformában beszéli el az eseményeket. Ma már nem így látjuk, pedig a Bibliát ugyanúgy kinyilatkoztatott könyvnek tekintjük, mint régen. Időközben megváltozott viszont a kinyilatkoztatás fogalma: ma már nem szó szerinti sugalmazást jelent, és nem is kell azt gondolni, hogy Isten pont hat nap alatt teremtette a világot, vagy Mózes megírta a saját halálát az egyik neki tulajdonított könyvben. A teológusnak ma is a kora tudományos színvonalán kell megfogalmaznia a hitét, ahogy régen is ezt tették. A hit és értelem között nincs ellentmondás, mert ugyanaz az Isten adta a józan eszünket, mint aki a kinyilatkoztatást.

Szerzőnk az Erkel Színház színpadán nagyot álmodik

Öregdiákként meghatározó élmények számomra a miskolci gimnáziumunkban, azaz a Jezsuban előadott darabjaink. A Szent Pál életét feldolgozó Damaszkusz című rockmusical, a La Mancha lovagja és a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról előadásaink során hol mellék-, hol főszereplőként, hol zenekari tagként kóstolhattam bele a színjátszásba. Ez a világ annyira magával ragadott, hogy még a továbbtanulás szempontjából is komolyan elgondolkodtam ezen az úton. Akkor még nem is sejtettem, hogy ezekkel az előadásokkal olyan híres jezsuita diákszínészek sorába állhatok be, mint Mikes Kelemen, Esterházy Pál, Leopold Mozart, Emmanuel Macron vagy Tom Holland, akik jezsuita diákságuk alatt szintén ráléphettek a világot jelentő deszkákra.

A jezsuita iskoladráma fő ereje – az igényes megvalósításon felül – már a barokk korban is abban állt, hogy adni akart. Adni a diákoknak, akik a kezdetben idegen nyelvű előadások által nyelvtudásukat, beszéd- és emlékezőkészségüket, kiállásukat fejleszthették. De a műfaj a tanulók készségfejlesztésén felül jellemük és személyiségük