Barokk kori all-star gála Ignác, Ferenc, Teréz és Fülöp

fejlődését is szolgálta: a szentek, történelmi hősök alakján, tettein és történetén keresztül a diákok társaik előadásában hallhattak szeretetről, bátorságról, erkölcsről, önfeláldozásról. Az előadások nem titkolt céljai között pedig a közönség nevelése is helyett kapott, oly nagy sikerrel, hogy a kor forrásai elérzékenyült püspökökről és nemesekről is beszámolnak a közönség soraiból.

Ezek a sarkalatos pontok a Magis kórus diákelőadásaiban szintén érvényesültek. A darabok kiválasztásának szempontjai, valamint a színpadra vitel során nélkülözhetetlen műhelymunka módszere az elmúlt évek során olyan rutinná alakult, amely az ignáci pedagógiai elvekhez hűen, mégis a mai kor kihívásaira válaszolva szolgálja a műfaj rendeltetését. Ebben a kontextusban történelmi jelentőségű csúcspontként tekinthetünk arra a vállalkozásra, amikor a jezsuiták avatott szerzőkkel íratnak musicalt Ignác életéről, diákjaik előadásához, a rendalapítójuk 500 évvel ezelőtti megtérésére emlékező jubileumi évben.

Vizy Mártonnal és Tóth Dávid Ágostonnal – a musical zeneszerzőjével és szövegírójával – egy januári napon találkoztam először személyesen a hűvösvölgyi Pannonia Stúdióban. Kajtor Domonkossal, a musical jezsuita „impresszáriójával” keltünk útra, hogy közel három órán át beszélgessünk a darabról, belefüleljünk egy-két alakulófélben lévő dallamba, beleolvassunk a szövegkönyvbe. Zenészként számomra már önmagában is felejthetetlen pillanat volt a kulisszák mögötti történés, a lepel lerántása hangszerelési finomságokról, az alkotási folyamatról és a dalokról. De mindez az élmény azzal a személyes úttal, amit jezsuita diákként a színpadon, egyetemistaként szakdolgozati kutatásban, végzett énektanárként pedig a musical megvalósulásának kísérőjeként élhetek, élhettem át, leírhatatlan volt. Úgy éreztem, hogy összeáll a nagy egész, hogy megértettem valamit és beleláthattam valamibe, ami éveken keresztül csiszolódott.

A Pannonia Stúdióból szinte rögtön az Erkel Színházba vezetett az utunk, ahol a még fülünkben csengő musicaldallamokkal jártuk be a kulisszákat, az öltözőket, a színpadot, a jubileumi záróesemény programjául szolgáló helyszíneket, immár a rendtartomány Kommunikációs Irodájának stábjával kiegészülve. Az idei – barátainkat, támogatóinkat megvendégelő – Jezsuita Udvar programunknak is a színház épülete nyújt majd ugyanis otthont június 28-án, közvetlenül a musical díszelőadása előtt. A színházbejárás után emlékezetes momentumként maradt meg a pillanat, amikor hazaindulás előtt, a kocsiba beülve hallgattunk meg két demófelvételt a készülő musicalből. A tavaszi hónapok a musical szempontjából fontos mérföldkövet jelentenek. Ekkor történik a darab véglegesítése: a dalok és a szövegkönyv tisztázása nyomán befejeződnek a stúdiófelvételek, a hangszer- és éneksávok rögzítése. Mindeközben a Magis kórus is elkezdi a darab színpadra állítását. Kiválasztják a szereplőket, kezdetüket veszik az olvasópróbák, az énekesekkel történő személyes foglalkozások. Megalakulnak a darabban található műhelyek, elkezdődnek a koreográfiák, tömegjelenetek próbái.

Tóth Dávid Ágoston Herpainé Velkey Klára Vizy Márton

A kórus munkamódszerének titkos esszenciáját a kórushétvégék dinamikája és a személyiségfejlesztő, drámapedagógiai gyakorlatok jelentik. Az egyik legmarkánsabb különbség egy hagyományos társulathoz képest, hogy itt a szó klasszikus értelmében nem történik casting. A Jezsu énektanára, Herpainé Velkey Klára karnagy-rendező különös érzékkel képes megtalálni a darab karaktereinek jellemző személyiségjegyeit, melyek alapján ki tudja választani az adott szerepre leginkább alkalmas diákot. A darabban található csoportok, műhelyek tagjai sem egyszerű számszerű elosztás áldozatai: a diákok aktuális lelki állapotuk, mindennapi helyzetük és az őket foglalkoztató kérdések alapján választhatják meg azt a csoportot, amelyet hitelesen és őszintén tudnak képviselni. Ebben nagy szerepe van az ignáci lelkiségben is nélkülözhetetlen reflexiónak, melynek során a diákok egyénként és közösségben is reflektálhatnak döntéseikre, szerepükre és helyzetükre az egész munkafolyamat, a próbák, a kórusturnék során. Visszatekintve személyes emlékeimre – mind a színpad és a közönség oldaláról –, elgondolkodva ezek jelentőségén, ez a személyes törődés eredményezheti az előadások sikerét, amikor 120 diák egyszerre a színpadon állva képes 2022-ben is hitelesen értéket közvetíteni olyan színvonalon, amely bárkit mélyen megérinthet.

Mindeközben mi, a jezsuiták Kommunikációs Irodájának munkatársai a szerzőpárossal karöltve azon dolgozunk, hogy méltóképpen dokumentáljuk és hirdessük a jezsuita musical pillanatait az írástól és az első próbáktól kezdve a miskolci és vidéki előadásokon át a júniusi díszelőadásig. Igyekszünk segítséget nyújtani a musical arculatának kialakításában, betekintést adni a kulisszák mögé, és előkészíteni a darabot a média világában is werk-videókkal, írásokkal, interjúkkal.

Szent Ignácról musicalt írni 2022-ben nagy kihívás. Ismerve azonban a jezsuita rendalapító útját, lelkiségét és jellemét – nem is beszélve a készülő szövegkönyvről és a dalokról –, bízhatunk abban, hogy a musical a nagy jezsuita családon túl képes lesz Ignác 500 évvel ezelőtti alakját nemcsak a darabot játszó fiatalok, hanem mindenkori közönségük számára is közelebb hozni. Hiszen az 500 évvel ezelőtti értékek ma is értékek, az akkori kihívások lehetnek ma is kihívások, Ignác vívmányai a lelkiségben pedig ma is sokakat segíthetnek. Reméljük tehát, hogy a musical révén minél többek találkozhatnak Ignác alakjával ebben a modern, közérthető, humorral tarkított előadásban, és nemcsak egy derűs estével, hanem még sokáig elgondolkodtató élményekkel gazdagodnak, Isten nagyobb dicsőségére.

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságírótanfolyamának öregdiákja

– Mindazok, akikkel együtt élt, azt állapították meg, hogy Isten különleges ajándéka volt. Vallásos családban nevelkedett, hétköznapi életet élt. Sok más kamaszhoz hasonlóan kicsit zárkózott és félénk volt, kisebbségi érzéssel is küzdött. Figyelme szerteágazó volt, ezért a tanulmányi eredményei leromlottak. Viszont már kisgyerek kora óta pap szeretett volna lenni, amihez jó tanulmányi eredményre volt szükség. Amikor ez tudatosult benne, összeszedte magát, és módszeresen, napirendet felállítva elkezdett tanulni, dolgozni. Az érettségit már jeles eredménnyel tette le, közben tornászbajnok és cserkész is volt. Felvették a jezsuitákhoz novíciusnak, de nem sokkal a képzés megkezdése után rejtélyes, gyógyíthatatlan betegség támadta meg. Életének a szenvedéstörténete volt nagyon egyedi. A betegség és a kezelések rendkívül nagy fájdalommal jártak, de ő szelídséggel és türelemmel hordozta a megpróbáltatásokat. A szenvedéseit, életét felajánlotta másokért.

– Tisztelete halála után gyorsan elkezdődött azok körében, akik ismerték őt. De országos ismertségre Endrődy László jezsuita róla írt életrajza által tett szert, mely már a halála utáni évben megjelent, és 1944-ig 15 kiadást élt meg. Számos fiatal e könyvnek köszönhetően lett jezsuita, megismerve Kaszap István személyét, egyszerű jóságát, sugárzó voltát és a Jézus Társaságát. Élete azért is lehetett vonzó akkoriban, mert – például a több száz évvel korábban élt Árpád-házi szentekkel ellentétben – az emberek közel érezhették magukhoz azt a hétköznapi fiatalembert, aki sportol, tanul, küzd, és valami rendkívüli szeretet sugárzik belőle. Szenvedéstörténete is közel hozhatta a kortársaihoz, akik megélték az első világháború, Trianon, aztán az újabb háború tragédiáit. Életszentségének híre hamar elterjedt, ezrek kérték imáikban a segítségét és zarándokoltak el a sírjához, Székesfehérvárra.

– A könyvben leírtak számos részletben hasonlítanak Kaszap István történetéhez, csak éppen a lényeg teljesen más. Thurzó Gábor történetének főszereplője ugyanis egy erkölcsi bukás után egy szerzetesrendbe manipulatív módon beléptetett fiatalember, aki hamarosan vérbajban hal meg. Rendje politikai érdekből akar szentet faragni belőle, és babonás kultuszt kreálnak köréje. A szerző egyébként tagadta, hogy regénye Kaszap Istvánról szólt volna, de eléggé beszédes, hogy a könyvből készült színdarab plakátján „véletlenül” éppen Kaszap képe szerepel. Erős a gyanúm, hogy Thurzó Gábor az államhatalom megrendelésére írta a regényt. A kommunisták egyszerre harcoltak az ifjúság katolikus lelkipásztorai és eszményei, köztük a még akkor is élő Kaszap-kultusz ellen. El kell ismerni, hogy a harmincas-negyvenes években a jezsuita rend profi médiakampányt épített fel novíciusa népszerűsítésére, benne könyvekkel, újságokkal, képeslapokkal, imakilencedekkel, de a tisztelet alapja Kaszap István valóban hiteles élete volt.

– A halála után szinte rögtön elindult a folyamat, de a baloldali diktatúra hatalomátvétele megakasztotta az ügyet, a kommunisták a dokumentációs irodát felszámolták, az iratokat elégették. 1991-ben a székesfehérvári egyházmegye újra felvette a fonalat. A Nemeshegyi Péter SJ által írt positiót, azaz felterjesztést 1995-ben elfogadták a Vatikánban, 2006-ban pedig XVI. Benedek pápa kimondta, hogy Kaszap István az erényeket hősies fokon gyakorolta, így megilleti a tiszteletreméltó jelző. Viceposztulátorként egyik dolgunk, hogy egykori rendtársunk józan tiszteletét terjesszük. De nem is önmagában a tiszteletet kell népszerűsíteni, hanem Kaszap Istvánt kell úgy megismertetni, hogy hiteles élete a mai ember számára is megközelíthető legyen. Akár egy új életrajz megírásával, mely olyan erényeket emel ki az életéből, amelyek alapján napjainkban is példa lehet.

– Szerintem a tisztasága, egyszerű józan hite, normalitása ma is példaértékű lehet. Akár a szenvedését is annak lehet tekinteni, még ha nem is ezt érdemes a középpontba állítani. Sok jezsuita rendtársam életrajzában olvastam, hogy Kaszap István milyen fontos volt a hivatásuk kialakulásában, és tisztelete Olaszországtól Vietnámig élénken él. Kaszap István saját szavai talán jobban megmutatják, hogy miért is lehet példaképnek tekinteni: „Nem nyughatól, amíg igazán mindenkit nem szeretsz. El ne felejtkezz imádkozni ellenségeidért, gyűlölőidért, rágalmazóidért, üldözőidért, mert hogyan mutathatnád meg másként szeretetedet.” Azt hiszem, azokkal szemben is ezt a magatartást tanúsítaná, akik lejáratni igyekeztek az emlékét.

Jobbról a negyedik Kaszap István egy korabeli fényképfelvételen

A szerző a Faludi Ferenc Jezsuita Akadémia újságírótanfolyamának öregdiákja

– Végig Isten akaratát kerestem, hogy mi a célja velem, és a 2019-es húsvéti Srí Lanka-i merényletek után valami megtört a lelkemben; szerettem volna visszajönni Európába. Az elkövetők a buddhista szingalézok és hindu tamilok között – ahol egyébként a keresztények aránya is csak hét-nyolc százalék – élő muszlim kisebbséghez tartoztak. Kilencen összehangolva hajtottak végre robbantásokat három templomban és három hotelben. Világos volt az üzenet: keresztények és külföldiek ellen fordultak. Én, egy személyben mindkettő, jó célpont voltam, s nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy valakiben félelmet keltsek, épp az ellenkezőjét annak, amiért mentem: az örömhírt hirdetni. Épp lejárt az útlevelem, emiatt amúgy is vissza kellett volna jönnöm szeptemberben, de akkor már kértem, jöhessek haza véglegesen.

– Mindenhová úgy megyek, hogy ha távozom onnan, le van zárva minden. Srí Lankába egy tarisznyával érkeztem, úgy is jöttem el. Igyekszem szabadulni mindentől, ami visszatart. Szeretek mindenestől, igazán ott lenni, ahol vagyok. Nem is tartom a kapcsolatot az ottaniakkal, csak lélekben, pedig sokat jelentettünk egymásnak.

– Ahol utoljára laktam, csak kiléptem a házból, s az aszfaltút túloldalán kéklett az óceán. A segítőmmel, akinek a halászság a kasztbeli mestersége, gyakran mentünk halászni kora reggel, még sötétben. Ültem a parton, és néztem, hogyan dobálja a hálót s próbálja fogni a halakat az óceánban. Ez hiányzik. De rengeteg élmény él bennem, könnyen el tudok telni az emlékek által. Ugyanakkor sok nehézségben is volt részem. Más kultúrában, más éghajlaton, nem otthon lenni alapvető kihívás.

– Legtöbbször egyedül, nem közösségben éltem, s éjszakánként, amikor minden elcsendesedett, a szúnyogháló alatt gyakran mondtam a kedvenc verseimet. – Mi volt a legnehezebb? – Nehezen találtam valami közösre még a rendtársaimmal is, akik tamilok és szingalézok voltak. Kezdetben volt pár olasz és amerikai misszionárius is, de ők egy kivételével meghaltak, így egyedül maradtam nyugati, fehér bőrű misszionárius a Srí Lanka-i provinciában. Ez hierarchikus társadalom, ahol a papság nem azért vonzó, mert valaki szépen követi Krisztust, hanem mert tekintéllyel jár. A legnehezebb a gondolkodásbeli különbség áthidalása volt, még az evangélium értelmezését illetően is. A szingalézeknél élesen elválik az írott s a beszélt nyelv. A tekintély miatt Jézus neve után odaírnak egy szót, ami nincs is benne a Szentírásban; „Jézus őfőméltósága” – így lehetne fordítani. Nem tudom, mennyire tudják átélni az örömhírét annak, hogy Jézus egy közülük, ha az egyszerű, beszélt nyelvbe nem engedik bele az Ő valódi személyiségét. Elképzelni sem merik, hogy a mindennapi, beszélt nyelvükön hozzájuk szólhat ilyen hatalmasság, mint az Isten.

– Mindig az a hit éltetett, hogy ha én, keresztüllépve a helyi és mélyen gyökerező kulturális tényezőkön, kasztrendszeren, a bennük élő univerzális emberhez szólok, az meg tudja szólítani őket. A mindenkori ember egy és ugyanaz, időtlen s helynélküli, ezért én bizonyos értelemben nem vettem figyelembe az ottani kultúrát, s úgy beszéltem nekik Krisztusról, ahogy az evangélium fényében hitem szerint kell. Az arcokról, a szemek csillogásából úgy láttam, át tudták élni. Százötven lelket kereszteltem meg, ha számszerűsíteni kell.

– Nagyon sokat. Belenőttem a csend szeretetébe; magammal hoztam annak a tudását, élményét is, hogy egyszerűen, ősi megoldásokkal csodálatosan lehet élni. Ha kávét akarok főzni, fával rakok tüzet, s majdnem olyan gyorsan fel tudom forralni a vizet, mint az elektromos forralóval.

Fotó: Orbán Gellért