Halkabban járjon, aki él, S dúdoljon csöndes éneket. Messzi sírdombok fejinél Ma ezer gyász-szobor mered.
Lányok, virágot szedjetek, Díszítsétek a sírokat. Nem lesz már vőlegényetek, Ki oly szelíden simogat.
Ezer menyasszony könnye hull, S eztán már mindig sir szegény. Mély sírban álomtalanul Alszik ezer szép vőlegény.
Mind hű volt s pompás férfi mind, Kikről legendát sző a tél. Szemük a sírból ránk tekint: Halkabban járjon, aki él
Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim, mélyen tisztelt megemlékezők! Ezeket a sorokat ugyan Gyóni Géza 1915-ben írta a fogságban, de tökéletesen érvényesek a harminc évvel későbbi eseményekre, a II.világháború szepsi áldozataira való megemlékezés hangulatához is. Mert olyan családtagok, ismerősök elvesztéséről szól, akiket szerettünk, akik elvesztése örök időkre szomorúságot, hiányt okoz a szívünkben. Bár a II.világháború immár 70 évvel ezelőtt ért véget, és azóta Európa központi részében béke honol, mégis még mindig sajog a seb, még 1
mindig fáj a szívünk, még mindig lehull egy-egy könnycsepp, elhangzik egy-egy Miatyánk! Illyés Gyula is rámutatott arra, hogy a rosszul elrendezett, a rosszul megírt múlt föltámad, visszajár, a megíratlan idő ködszerűen üli meg a tájat meg az elmét. Ezért az utókornak, az utódoknak kötelessége emlékezni és emlékeztetni arra az időszakra, amikor bírói végzés nélkül toloncoltak embereket kényszerlakhelyre, amikor igazságtalan vagyonelkobzással fosztottak meg családokat ingó- és ingatlan vagyonuktól, amikor a kollektív bűnösség elve alapján szabadságvesztésre ítéltek csecsemőt és aggastyánt, amikor ártatlanul kényszermunkára ítéltek ezreket. Ezekre az elhurcoltakra nagyon sok helyen különböző emlékművek emlékeztetnek, derékban kettétört fatörzs formájában, kettéhasadt gránitlap szimbólumán keresztül, vagy éppen az áldozatok neveit felsoroló emléktábla formájában. A hely, ahol most állunk, az elhurcoltak és a II. világháború szepsi áldozatai emléktáblája előtt, nem valós sírhelyet jelöl. Ismeretlen, távoli helyen eltemetett szepsi emberek jelképes síremléke. Azoknak az emlékére tettük annak idején ide a ravatalozó falára, akiknek csontjai idegenben, ismeretlen sírban porladnak. Nem voltak öregek: életerős, fiatal emberek voltak, akik az éhezés, a hideg, a betegség, a kiszolgáltatottság, az embertelen körülmények miatt vesztették 2
életüket. Hosszú évtizedekig csak a temetői nagykeresztnél lehetett meggyújtani értük az emlékezés gyertyáit csendben, magunkban emlékezve családtagjainkra, ismerőseinkre. Ezen az emléktáblán 58 név van felvésve. 58 név – akik ugyan csak töredéke annak a több, mint 2 millió áldozatnak, akik életét a második világháború borzalmai vették el. Ezen az emléktáblán 58 név van kivésve, akik mögött családok - szepsi családok, árvák – szepsi árvák, özvegyek – szepsi özvegyek sorakoznak. Ők a mi veszteségünk, a mi gyászunk, a mi szomorúságunk, reményvesztésünk. Vannak köztük olyanok, akik a háború alatt hősi halottként vesztek oda, de vannak közöttük olyanok, akiket a háború után a kényszermunkákon, a „málenkij robot”-ban, a lágerekben, a gulagokban veszítettünk el. Értelmetlenül egy idegen hatalom vagy annak itthoni kiszolgálóinak kegyetlensége, az irigység, a féktelen hatalomvágy vitte el őket. Tudjuk, mert voltak hálaistennek túlélők is, akik elmesélték a szörnyűségeket, a kegyetlenkedéseket, amikben a szerencsétlen elhurcoltaknak részük volt. És hogy a háború után az emberekben mennyire nagy volt a félelem, mennyire meg voltak félemlítve az itthon maradottak, mi sem jellemzi jobban, mint hogy én jómagam is – és gondolom, hogy ezzel így egyáltalán nem voltam egyedül 3
csak 40 év elteltével, már amikor polgármester lettem, tudtam meg a nagynénim elbeszéléséből, hogy mi is történt valójában a nagyapámmal, akinek a neve szintén fel van vésve erre az emléktáblára, és hogy ki is volt az a Szepsiben élő ember, aki őt lágerbe juttatta és a halálba kergette. Mennyi ilyen igazság, mennyi elhallgatott szörnyűség, mennyi félelem van elrejtve ebben az emléktáblában! Az emlékező idős emberek Szepsiben, a környéken, de az egész Felvidéken is, mennyi ilyen történetet, mennyi fájdalmas emléket tudnának visszaidézni, mi mindenről tudnának beszélni! Mindez ott rejtőzik ez emléktábla üzenete mögött. Ezt a táblát az őszinte együttérzés, a szomorúság, az emlékezés, a fájdalom állítatta fel annak idején általunk. Amikor mi ide évente kijövünk, hogy lerójuk kegyeletünket az áldozatok emléke előtt, akkor mi ide nem ünnepelni jövünk, nem örömtüzeket gyújtunk, hanem emlékezünk, gyászolunk, szomorúan, könnyekkel a szemünkben gondolunk az apánkra, nagyapánkra, a férjre, a családtagra, mert ők ezt a mi közösségünket hagyták itt egy idegen kényuralom túlkapásai folytán. Ezt azért hangsúlyozom ki, mert ebben az országban még mindig vannak más emléktáblák is. Olyanok, amelyek éppen azokat ünneplik, akik a mi féktelen szomorúságunkat okozták. Olyan emléktáblák, amelyek nem az itt élő emberek őszinte érzéseit fejezik ki, hanem éppen ellenkezőleg, azokat ünneplik, akik a fájdalmakat, a gyászt okozták. Félreértés ne essék: mélységesen tisztelem és fejet 4
hajtok mindazon hősi halottak emléke és áldozata előtt, legyenek azok oroszok, szlovákok, magyarok, lengyelek, amerikaiak, franciák, angolok, németek, zsidók vagy bármilyen más nemzetiségűek is, akik életüket adták azért, hogy Európát és a világot megtisztítsák egy másik embertelen filozófia – a fasizmus, a nácizmus ideológiájától. De nem tudtam és soha nem fogom tudni ünnepelni azokat, akik legyőzve az egyik kegyetlen izmust, egy másik, hasonlóképpen kegyetlen izmus nevében küldtek halálba embereket, csonkítottak családokat, elhurcoltak, kitelepítettek békés polgárokat, családokat, tettek tönkre emberi sorsokat! A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján összességében a történelmi Magyarország területéről 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el „málenkij robot”-ra. Ezek szörnyű számok! Mi az áldozatokra emlékezünk: elsősorban a mieinkre, a szepsi áldozatokra, de elmondunk egy imát a II. világháború összes áldozatáért is, hisz ők is valahova tartoztak, őket is megsiratták valahol valamelyik családban, az ő áldozatuk is fontos volt ahhoz, hogy a következő generációk, mi mindnyájan túlélhessünk és élhessünk egy kevésbé kegyetlen, bár még mindig nem gondmentes és ideális világban. Ezért az emlékezés nem állhat meg a sebek feltépésénél, szükség van a megnyugvásra, kiengesztelődésre, a konzekvenciák levonására is. A felejtés közönyt szül, ami számunkra, az itt élő magyarságra a legnagyobb veszélyt jelenti, és a jelen itt-ott 5
fellelhető gyűlölködő eszméi pedig nem használnak a kiengesztelődésnek, a megértésnek, összefogásnak. Tisztelt Hölgyeim, tisztelt Uraim, mélyen tisztelt megemlékezők! Visszatérve Illyés Gyula gondolatmenetéhez: a múltat is teremteni kell, s valamirevaló múlt megteremtéséhez néha nagyobb erő kell, mint a jövendőéhez. Mindent pontosan a helyére kell tenni. A magyar nemzetnek és nekünk magyar nemzetrészeknek szerte a világban sok teendője van még a múlt tisztességes elrendezésében. Mélyen tisztelt jelenlévők! Aki őrzi a háborúban meghaltak emlékét a békét építi. Tegyünk meg mindent, hogy ilyen soha többé ne történhessen meg. Ez az emléktábla egyben figyelmeztessen minket arra is, hogy becsüljük meg nemzetünket, becsüljük meg a családunkat, és becsüljük meg az emberi életet, amelyet Istentől kaptunk. Köszönöm megtisztelő figyelmüket!
6