SZEZON: Ha tehetném, újratanulnám a karácsonyt

Átadni az ajándékot és nem kérdezni, hogy mit érez. Átadni és várni, mi lapul a mi csomagunk mélyén. Félmosolyt erőltetni. Feldíszíteni a fát, de nem meghallgatni, hogyan szeretné a másik, beletemetkezni az angyalhaj-, gömb-tömkelegbe és durcásan rakosgatni az elemeket. Összeveszni, mert nem olyan lett. Cukrászlaborként működni, bejglik tucatját sütni és elégedetlenkedni, hogy reped az összes, majd kalácsokat, töltött káposztát, sülteket varázsolni, nem törődve azzal, hogy kettészakad az ember, mert konyhában készül az ünneplésre. Ajándékért szaladni, felkutatni minden üzletet, mert meg kell találni azt, amire vágyik. Fodrászhoz sietni, manikűrt szépíttetni, új ruhákat vásárolni, sminkelni, újabb félmosolyt erőltetni a karácsonyi vacsorán. Ez lenne az ünnep?

A tárgyak nem tudnak figyelni, a tárgyak nem tudnak szeretni

Karácsonykor ajándékozni téboly. Noha vannak emberek, akiknek az ajándékozás a szeretetnyelvük, ennélfogva nagy hozzáértéssel képesek előállítani, vásárolni és fogadni meglepetéseket, velük ellentétben sokaknak igazi kínszenvedés a tökéletes felkutatása. Mert a tökéletes valahogy mindig az ajándékozóról szól. Szólhatna ugyan a megajándékozottról is, de legtöbbször nem sikerül azzal meglepni szerettünket, amire igazán vágyik. A robotgépek, a játékok, a régen vágyott utazás mind-mind olyan meglepetés, ami felcsillantja a szemeket, és hangos köszönömöt, szoros öleléseket hoz magával, de azzal együtt egy hosszas csendet is. Az ajándékok kibontása után ki-ki önmagába szorul, bent rekednek szavak és élmények. Mert ezeket az év bármelyik napján megvásárolhatja magának az ember, és a tárgyakkal az év bármelyik napján ajándékozhatunk. Odafigyelést, érdeklődést, együttérzést viszont keveset osztunk, és azon az ünnepen, amely valaha érzésekről, nem pedig tárgyakról szólt, szinte meg is feledkezünk a lélekről. Idén karácsonykor legyen apróság az, ami megfogható, és nyúljon hosszúra a megfoghatatlan: beszélgessen, öleljen, hallgasson meg, sírjon, nevessen szeretteivel együtt az ember.

A karácsonyfát hetek alatt elfelejted, de a díszítés során kerekedő viták hosszú időn át kísérnek

A karácsonyfa másodlagos. Mégis ösztönlények módjára ugrunk egymásnak egy „rosszul felakasztott dísz”, egy csálé angyalhaj vagy odavetett gömb láttán. Szinte minden család hallott már legalább egy karácsonyi vitát, ami a fa alatt hatalmasodott el. A minősítgetések, egymás megmarása, a másik lehurrogása azért, mert ügyetlen, mert ízléstelen, mert nemtörődöm, valahogy nem fér a karácsonyfa alá. Megszülethet a kis Jézus, megtelhet ajándékokkal a nappali, ha sértett félként csendesedünk el a Mennyből az angyal dallamának hallatán. Mikor lett a szeretet ünnepe kizsigerelési esemény? Ha józan ésszel gondolunk bele, egymás ostorozása egy haldokló, de pompásan feldíszített fa alatt roppant nevetséges. Mennyivel könnyebb volna nagyokat nevetni, különféle díszeket kreálni, újítani és elfogadni, vállakat veregetni, egymást tanítani. Legalább karácsonykor. Hiszen a fa szemétbe kerül, a sértés viszont nehezen feledhető, éket ver az emberek közé

Bejgli, mézeskalács, töltött káposzta – mit ér a roskadozó asztal, ha belefáradsz?

Legtöbben tudjuk, miként bizsereg a lábszárcsont, hogyan feszül meg a vádli, amikor reggeltől estig a konyhában sertepertélünk. Sütemények, levesek, főételek előkészítése, precíz receptkövetés, menynyezetig érő mosatlan jellemzi az ilyen napokat, amelyek karácsony körül jókora szorongással is kiegészülnek. Mi lesz, ha nem úgy sikerül? – tesszük fel magunknak a kérdést, és máris előttünk van anyósunk, anyánk, apánk, testvérünk, kedvesünk fintorgó tekintete. Üdítő lehet arra gondolni, hogy a legtöbb konyhában megszakad egy nő azért, hogy a családnak „legyen, mit ennie”. Máris kevésbé érezzük egyedül magunkat. De mennyivel könnyebb lenne, ha eszünkbe jutna, hogy ezekben a napokban minden házban előtérbe kerül az étkezés, senki sem éhes, két nap elteltével ki-ki csak lökdösi a maradék süteményt, káposztát. Idén karácsonykor ne essünk túlzásba, mert a szeretet nem azt jelenti, hogy kifőzzük magunkból a lelket is. A család nem hal éhen a második tál sütemény híján, és az ünnep sem lesz kevesebb, ha nincs tucatnyi finomság az asztalon. Attól viszont mind kevesebbek leszünk egy kicsit, ha a féktelen sütés-főzés a kukában végzi. Valahol, talán pár házzal odébb emberek, állatok éheznek…

Karácsonyi fények, karácsonyi cicoma – van értelme a külsőségeknek, ha megmagyarázhatatlanul szomorú vagy?

A karácsony október végén, november közepén kezdődik. A bevásárlóközpontokban megjelennek a csillogó fények, karácsonyi zene üvölt a hangszórókból. Az emberek a nyomás alatt őrült hangyák módjára kezdenek sietni, keringeni, listákat gyártani, húzni-pipálni a megvalósított, meg nem valósított feladataikat. Közben ezerszer zuhannak mélyre, szomorkodnak a sikertelenségek láttán, mert hiába is sietnek, nincs az az ünnep, ami végül tökéletesként ér véget. Mert nincs az az ember sem, aki a rengeteg elvárásnak, legyen az saját vagy társadalmi, képes megfelelni. Mennyivel könnyebb volna, ha idén nem engednénk az ajándékbeszerzés, ajándékcsomagolás, fények, díszek felszerelése, a szomszéd meghaladása, a nagytakarítás, a karácsonyi frizura, a karácsonyi öltözék, a karácsonyi manikűr, a karácsonyi fotózás csapdájának, hanem tudatosan arra törekednénk, hogy az igazi énünket tegyük sziporkázóvá. Hiszen létezik még lehetőség szánkózásra, korcsolyázásra, kócos hóangyalkészítésre, erdei sétára, kirándulásra, társasjátékozásra, nagy beszélgetésre, egy régi álom megvalósítására, ahogyan egy jó karácsonyi könyv elolvasására is. Az együtt töltött idő teszi igazán fénylővé a lelket. És a lélek teszi igazán fénylővé az embert. Az ember pedig az ünnepet.

Bereczki Szilvia