INTERJÚ: „Egész életünkben kell tanulnunk” – dr. Bódizs György főorvos

Nem is volt más tervem. Már kiskoromban is az akartam lenni, emellett anyukám irányított erre. Ahogy teltek az évek, ez az elhatározás csak egyre erősebb lett. A családban előttem nem volt orvos, aztán utánam többen is az egészségügyben dolgoztak, ragadós lett a példám. A húgom és a sógorom is orvos lett, a feleségem gyógyszerész, a sógornőim asszisztensnők – szoktam is mondani, hogy nem ártana egy pap vagy egy mérnök a családba, mert így túl egyoldalú. Szeretem ezt a mesterséget, nem bántam meg, hogy ezt választottam, aki egyszer ilyen hivatást céloz meg, nem is szokott menet közben változtatni. Nyilván vannak kivételek, de lehet, hogy még ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik egy munkahelyes pályafutást tud leírni. 1991-ben a fertőző és a rehabilitációs kórház közül választhattam, ekkor a rehabilitációsra esett a választásom, azt mondhatom, hogy ezt se bántam meg. Ezt a kórházat le-

het szeretni, különleges. A sürgősségiektől elég eltérő a tevékenységünk, mivel a rehabilitáció a betegség vége felé történik, a felépüléskor. Nem az életmentés a mi feladatunk, hanem az, hogy minőségi életet élhessen az, akinek súlyos betegsége volt. Ez már akkor is fontos volt, amikor harminc éve elkezdtem a pályámat, de az utolsó évtizedben Romániában is felértékelődött. Remélem, hogy ez még egy darabig így marad.

2000-ben szálltam be, amikor egy idős kolléganő az egyetemről betegként megkeresett, majd elmesélte, hogy nincs utánpótlása. Ekkor vállaltam el, hogy hematológiát fogok tanítani, aztán később sok egyéb tantárgy is rátevődött. Az oktatás nagyon jól kiegészíti az orvosi tevékenységet, mert ahogy mondani szokták, egész életünkben kell tanulnunk. Ez feltételezi azt is, hogy folyamatosan képezi magát az ember. A magyar szaknyelv ismerete plusz kihívást jelenthet, bár nekem viszonylag könnyű dolgom volt, mert a marosvásárhelyi egyetemen a ‘80as években a képzés kétnyelvű volt: az előadásokat magyarul hallgattuk, a gyakorlatok közösen mentek a román kollégákkal, tehát magyarul, románul, latinul is megtanultuk a szakkifejezéseket. Bár ez jó alapot adott és sokat segít, a fordítások még mindig kihívást jelentenek. A biológia szakon kívül egyébként a ‘90-es évek elejétől tanítottam és egy óra erejéig jelenleg is tanítok a református nővérképzőben is. Most már több mint húsz éve tart az egyetemi oktatói karrierem, de nem lettem egyetemi tanár. Közben a kórháznál aligazgatói funkcióba kerültem, ami már nem teszi lehetővé, hogy főállású egyetemi karrierem is legyen, így megmaradtam ennél a kettős szerepnél, amit a kórház és az oktatás jelent.

A járvány nagyon felborította az akkori tevékenységünket. Derült égből villámcsapásként éltük meg, egyik napról a másikra rehabilitációsból fertőző kórház lettünk. Ez nagyon nehéz volt, mert nekünk teljesen más a tevékenységi körünk, az itteni orvosok közül egy sincs, aki fertőzőspecialista lenne. Ennek ellenére sikerült helytállnunk, mert az ide átutalt betegeket sikeresen tovább tudtuk vinni. Nem a friss, akut fázisban lévő betegeket láttuk el, hanem a fertőző kórházban már egy hét után, viszonylag jó állapotban lévő betegek kerültek hozzánk az első hullámban. A második és harmadikban azonban elsősorban az időseket fogadtuk, akiknek sok egyéb betegségük is volt. Nagyon sok volt az öregotthonból érkező páciens, őket etetni, pelenkázni kellett, az ápolás jelentette a nagy kihívást. Sokan itt fejezték be földi pályafutásukat is, ami nagyon megterhelő volt pszichésen. Ekkor történt a kórház személyzete részéről egy kiégési szindróma. Nagyon sokan szorultak támogatásra, kértek szabadságot. Tehetetlennek éreztük magunkat.

Furcsa volt az egész procedúra, hogy mindig be kellett öltözni. A védőfelszerelés nagyon hermetikusan kellett zárjon, ennek következtében a ruha alatt az emberek külön szenvedtek attól, hogy izzadtak, nem láttak, nem éreztek rendesen. Két kesztyűvel nehéz volt az injekciós tűt pont a vénába találni. Idén nyáron azt hittük, hogy megszabadultunk, de úgy néz ki, hogy nem. Most is van egy emelet a kórházban, ami koronavírusos betegeket fogad. 403 kórházi ágyunk van, ebből húsz a covid ágy. Ez azt jelenti, hogy az egész kórház érintett. Összesen csak 200 beteget tudunk most fogadni, mert az elhelyezésük olyan szellős kell legyen, hogy a fertőzés ne terjedjen át egyik betegről a másikra. Mostanáig sikeresen megúsztuk, összesen hat olyan betegünk van, akin itt ütött ki az otthonról hozott betegség, ami, úgy gondolom, elég jó arány ahhoz képest, hogy más kórházakban milyen esetek és gócpontok jelentkeztek.

Annyira le voltunk terhelve „szerencsére”, hogy nem is igazán volt időm gondolkodni ezen. Reggeltől estig itt voltam a kórházban, csak aludni mentem haza, a lekötöttség, a megfeszített pszichés koncentrálás vett leginkább igénybe akkor. Én nem pánikoltam, viszont a kórház néhány orvosánál komoly gondokat jelentett már a kontaktus a betegekkel, a kórterembe való belépés. Sokan nem mentek haza, hanem az első néhány hónapban a Megyei Tanács által biztosított hotelszobában laktak. Különváltak a családjuktól, nem mertek hazamenni, főleg a kisgyerekesek. Ezt úgy oldottam meg, hogy nem igazán volt szabadidőm. A családdal és a barátokkal való kapcsolattartás megsínylette ezt. Féltettem őket, nem is kerestem velük a kapcsolatot, de éreztem is egy adott pillanatban, ha az ember olyan kórházban dolgozik, ahol covidos betegeket ápolnak, akkor mindenki egy lépést tesz hátra. A szomszédok, rokonok, ismerősök, még a betegek is, akik más ügyben jöttek, mindenki igyekezett távolságot tartani, de én ezt nem vettem zokon. Az oltás óta a hozzáállásunk változott, bátrabbak lettünk, mert látjuk, hogy mégiscsak van védőhatása. A laborban több száz covidos beteget teszteltem, de a jó immunitásomnak köszönhetően egyelőre megúsztam ezt a nehéz periódust betegség nélkül. Ahogy a középkori orvosok gyógyítottak anélkül, hogy tudják, milyen veszélynek teszik ki magukat, mi is hasonló helyzetben voltunk. Főleg a legelején, amikor azt se tudtuk, mi ellen harcolunk pontosan, csak tudtuk, hogy van egy vírus, ami láthatatlan. A betegeket láttuk, de a terjedés nem volt egészen világos, akkor volt egy kis félelem.

Lassan eltelt két év, sok mindent megtanultunk. Az egyik tanulság az volt, hogy mindennap történt olyan dolog, ami premier volt. Az élet amindig is tartogat meglepetéseket, olyan helyzetek elé állít, amire nem lehet igazán felkészülni. Tanulunk, tapasztalunk, mégis mindig vannak ilyen különleges helyzetek, amelyek tulajdonképpen széppé is teszik ezt a szakmát. Soha nem lehetünk biztosak abban, hogy mindent tudunk.

Az oltással együtt még vagy két évbe fog telni, amíg ez a vírus lecseng. Kezdetben optimistább voltam, most már elfogadom, hogy kell ennek négy-öt év. Nem akar önmagától visszahúzódni, kényszeríteni kell rá, és ez nem megy könnyen, hiszen nem járunk élen az oltási kedv tekintetében. Úgy gondolom, hogy ez sokban függ attól, hogy milyen a lakosságnak az egészségügyi kultúrája, ezt pedig nem lehet megváltoztatni – sem a sajtó, sem az egyház, sem az egészségügy, sem az oktatás nem képes rá rövid távon. Ez generációk során oldható meg, ezért Románia esetében a természetes immunizálás nagy szerepet játszik. A mi kórházunkat viszont nagyon rosszul érinti, mert nem tudjuk a rehabilitációt végezni ebben a környezetben.

A betegek nem vállalják a beutalással járó kockázatot, hisz ez is kockázat, mert a szobatárs is lehet veszélyforrás. Az elmúlt nyáron tapasztaltuk, hogy milyen nehéz visszatérni a normális körforgásba. Szeptemberre sikerült, majd októberre újra hibrid formában működtünk, covidos és nem covidos részleggel. A megyének és a városnak szüksége van arra, hogy segítsünk, de tudjuk, hogy ezzel saját magunk alatt vágjuk a fát. Biztos vagyok benne, hogy amikor ez a hullám lejár, és megpróbálunk visszatérni a normális élethez, megint el fog telni néhány hónap, amíg az kialakul. Nyilván minél több hullám lesz, annál nehezebb ezt túlélni, legalábbis mint rehabilitációs kórház. Sok kollégánk elment, főleg az elején. Volt olyan ortopéd, plasztikai sebész, fiatalabb asszisztensnők, akik egyszer csak megunták ezt a helyzetet. Azóta nyilván, aki ideszegődik, tudja, hogy ezzel együtt kell élni. Érdekes módon nyugaton ezt az együttélést a koronával a kórházak jobban tudják kezelni, kevésbé építik le az orvosi ellátás hagyományos részét. Ezt is tanuljuk, de még nem csináljuk jól. Sok beteg tünete súlyosbodott a rehabilitáció hiányában. A covidra való koncentrálás a többi beteg hátrányára történik, a rendszer elhanyagolja, késlelteti a kezelésüket. A betegség könyörtelen, nem bocsát meg.

Az egyetem után kerültem ide, kihelyeztek 1988-ban. Számomra akkor Kolozsvár nagyon nagy és idegen városnak tűnt Marosvásárhely után, időbe telt, amíg megszoktam. De most már nem is tudnám elképzelni máshol az életemet, megszoktam és megszerettem. Nekem ez a város nagyon sok mindent adott. Volt néhány olyan tősgyökeres kolozsvári, aki révén úgy éreztem, ez a város befogadott. Ez a kórház, mint munkahely, olyan hely volt, ahol jól éreztem magam, a magyar kollégák szintén hozzájárultak ehhez a kedvező fogadtatáshoz, megtelepedéshez. Ezek hatására a később érkező kísértéseknek, amelyek a külföldre való távozást jelentették, ellen tudtam állni.

A ‘90-es években minket, erdélyi magyar orvosokat, fiatalokat nagyon nagy lelkesedéssel fogadtak és segítettek Magyarországon és nyugaton. Nekem úgy alakult az életem, hogy akkor lettem laboratóriumfőnök, majd 2010-ben orvosigazgató, ezután már nem is vágytam el. Amikor ilyen döntési helyzetekbe kerültem, akkor mindig felkínált valamit Kolozsvár, amivel itt marasztalt. Több mint harminc évnyi kolozsvári élet után igazán úgy érzem, hogy kolozsvári vagyok, és nem is akarok innen elmenni. Ez egy jó hely, jó itt élni.

Szöveg: Nagy Andrea Fotók: Serar Szabolcs