Csúcs(forgalom) saga

Page 1

Cs煤cs(forgalom) saga A Tollal.hu alkot贸inak toll谩b贸l


Lótuszvirág: Csúcs(forgalom)

Reggel mindenki rohan. Ki munkába, ki iskolába, van, aki sorszámért a rendelőbe, az APEH-hoz, vagy csak répáért a piacra. Egy a lényeg, hogy minél előbb feljusson a buszra, ne potyára ketyegjen az a fránya idő. Nekem nem nyűg a „menés". Tanulmányozom az embereket, akikkel a véletlen összehoz egy-egy pillanatra. Persze, nem ragaszkodom a ma reggeli zuhogó, hideg esőhöz, a koszos úttesten megálló vízhez, és az autósok szadista módszereihez, ahogy igyekeznek telibe kapni a buszra várók védtelen tömegét. Én is vezetek, vagyis nem a partvonalról bírálom az autósokat. És általánosítani sem szeretnék. Minden


tízedik lassított a megállóhoz közeledve, de csak minden tízedik! Az a másik kilenc viszont bele, a legmélyebbe, hadd ugráljon az a sok bamba gyalogos. Hát ez a reggeli ugrándozás felébresztett rendesen. Érdeklődve vártam, hogy a teli buszra ugyan, hogy fog feltolni a mögöttem álló, bosszús tömeg. Feltolt. Megnyugodva pillantottam az órámra, így biztosan elérem a vonatomat. A következő megállóban újabb felszállók préseltek bennünket még jobban egymáshoz. Lábam szárára, cipőmbe, a mellettem álló hölgy esernyőjéről csorgott a víz. Nem baj, le nem nyelheti! – oldoztam fel azonnal. És ekkor egy kedves férfihang szólalt meg a fejem fölött a magasban, bele a frizurámba, meglibbentve, csiklandozva a tarkómon szunnyadó pihéket: – Szia, kedves! De korán keltél ma fel! – mosolygott a hang. Lopva körbenéztem, hogy hátha máshoz beszél, de nem. Mindenki nyűgös képpel kapaszkodott és lépett egymás lábára a zökkenőknél. Semmi kétség, a Hang, hozzám szólt. Most mit lehet erre válaszolni? Valóban korán keltem, de Ő ezt ugyan honnan tudja? Talán egy új szomszéd lehet? Illik válaszolnom, de én nem szeretek a buszon – mindenki füle hallatára – beszélgetni, hát csak mosolygok – bár Ő ezt nem láthatja mögöttem –, és bólintok én is: – Szia, igen, korán volt. Nem találtam ismerősnek a hangot, de Ő máris folytatta: – Jó lenne együtt kávézni! Te jó ég, ez ismerkedik, jöttem rá nagy nehezen. Nem hagyhatom, hogy tovább fajuljon a dolog, le kell állítanom: – Köszönöm, én már ittam otthon. Mit sem törődve zord válaszommal, kedvesen ezt mondta, bele a nyakamba: – Szeretlek, tudod?


Na, most vagy leszállok, és lekésem a vonatomat, vagy ráförmedek, hogy elég volt, nem ismerkedem, vagy... Istenem, mit lehet ilyenkor tenni? A segítség, mint mindig, fentről jött, és leszállította forróvérű lovagomat a következő megállóban. Búcsúzóul még ennyit mondott: – Bocs, de most le kell szállnom, szia, drága! Kimérten biccentettem. A csöpögős esernyőjű nő viszont fülig érő szájjal nézte kínlódásomat. Kíváncsi voltam tolakodó lovagomra, hát megnéztem, amint leszállt. Fiatal pasi volt, fülén azzal a szörnyű hallókészülék-féle madzaggal, aminek a másik vége általában egy telefonba van bedugva... És akkor nem tudtam visszafogni magamat. Hahotáztam, mint egy bolond. Szerencsére a csöpögős ernyőjű nő is csatlakozott, a többiek pedig dühösen, értetlenül nézték reggeli vidámságunkat. Leszálláskor a nővel köszöntünk egymásnak, vittük arcunkon és szívünkben a mosolyt, és mintha ebben a megállóban nem azok a gyalogost áztató autósok közlekedtek volna...


Balage: Egymásnak feszülve

Van, hogy az ember nem irányíthatja a sorsát. Ezek a szituációk tudják leginkább megkavarni az eseményeket. Pl., ha közben csörög a mobilod, miközben egy női test feszül a tiednek. Vannak helyzetek, mikor az ember nem tehet semmit. Ez egy ilyen szituáció volt. Nem én irányítottam a dolgokat, azok csak úgy megtörténtek, s most mégis törhetem a fejem, mit is mondjak odahaza... A nő szabályosan nekem esett. Kezdetben mindent elkövettem, hogy távol tartsam magamtól. Két kézzel próbáltam eltartani testét az enyémtől, de hát mégiscsak egy csinos asszonyról volt szó. Úgyhogy végül engedtem a nyomásnak. Tudjátok, hogy van ez?! Van egy pont, mikor az


ember már képtelen hátrálni. Egy bizonyos határ, amit átlépve úgymond belenyugszik helyzetébe, megbékél a sorsával és hagyja, hogy az legyen, amit a másik akar. Meg azért valljuk be, ott van az udvariasság is, hisz ki látott már olyat, hogy egy hölgyet csak úgy visszautasítson a férfi, ha az akar valamit. Nos, én se lökhettem csak úgy ki az utcára... Éreztem, ahogy keze az enyémnek nyomódik, feje a mellkasomhoz ér. Folyamatosan mozgolódott, minél jobb fogást keresve. Figyeltem, ahogy igyekszik egyre kényelmesebb pozíciót felvenni. Teste testemnek feszült. Háttal állt nekem. Egyik mozdulatsornál valahogy sikerült a könyökét a gyomromba ékelni. Nem nagyon, csak annyira, hogy egy hangyányit nehezebben vegyem lélegzeteimet. Próbáltam oda se figyelni erre a kis kellemetlenségre. Érdekes, még arra is emlékszem, hogy hajából lótuszvirág illata csapott felém. Valahonnét az oldaláról egy apró vízfolyam indult útnak, s valahol kettőnk között csöpögött alább. Még nem helyezkedtünk el teljesen, de már majdnem megvoltunk. Egyre nehezebben jutottam levegőhöz. Nagy nehézségek árán, de sikerült hasamból kitessékelni kezének ékét és örömmel szívtam be a kissé izzadságszagú éltető erőt. Furcsa mód még az is rémlik, hogy amint kifújtam tüdőm tartalmát, az általam keltett apró szellő kissé megborzolta frizuráját, s megbolygatta tarkóján az amúgy nyugalmi állapotban levő pihék sorát. Félrefordultam, hogy légzésem se zavarja őt. És ekkor... A telefonom elkezdett berregni... Az az átkozott telefon. Tudtam, hogy az asszony az. Na jó, csak barátnő. Féltékeny típus. Hirtelen kényelmetlenné vált jelenlegi helyzetem. Szédülés és hányinger vett rajtam erőt. Menekülnöm kellett. Szinte automatikus, ám mégis suta, kapkodó mozdulatokkal fülembe dugtam headsetem, miközben igyekeztem szabaddá tenni magam. – Szia, kedves! De korán keltél ma fel! – próbáltam mosolyt erőltetni szavaimba. Valahogy nem ment túl könnyen. Hogy is


mehetett volna, hiszen az előttem álló másik nő teste még mindig nekem feszült. Mit feszült?! Mintha élvezte volna a helyzetet, még rá is játszott a dologra. S míg én a telefonba beszéltem, ő kicsit kacéran válaszolt: – Szia, igen, korán volt. Barátnőm persze egyből meghallotta az idegen hangot. Szinte éreztem, ahogy kezdett durcássá válni a viselkedése. Hirtelen kifogytam a szavakból. Csak nagy nehézségek árán tudtam kinyögni: – Jó lenne együtt kávézni! Mintha csak erre várt volna társaságom, kapásból rávágta: – Köszönöm, én már ittam otthon. Megfordult velem a világ. Nem hittem el, hogy annak a tyúknak pont akkor kellett nekiállnia poénkodni! Ilyen nincs! Le mertem volna fogadni, hogy élvezte a helyzetet. Biztos voltam abban, hogy direkt arra játszott, hogy a barátnőmtől elszakítson. A vonal túlsó fele se maradt süket. Kedvesem egyből félrelépéssel vádolt, és nekiállt elmondani mindennek. Hiába próbáltam megszólalni, semmit nem engedett. Hiába akartam megmagyarázni akkori helyzetem, esélyt se adott rá. Próbáltam csitítani azzal, hogy: – Szeretlek, tudod? De mintha a falnak beszéltem volna. Magamban azért fohászkodtam, bárcsak ne mentem volna el addig. Bárcsak kiszálltam volna korábban. Úgy éreztem, menekülnöm kell. El onnan! Vannak dolgok, miket nehéz kimagyarázni életünk párja előtt. Vannak olyanok is, amiket lehetetlen. Azt a nőt pedig biztosan nem tudnám. Kicsúsztam gyorsan mellőle, szerencsére épp megálltunk. A nyitott ajtón, mint a szélvész, úgy ugrottam ki, közben mobilomba ennyit súgtam: – Bocs, de most le kell szállnom, szia, drága! Hátranéztem, s szemügyre vettem azt a hölgyet, aki miatt kénytelen leszek egész este magyarázkodni. Akkor jöttem csak rá, hogy a zsúfolt busz bejáratánál lévő asszony is csak abban a


pillanatban vette észre fülesem, s hirtelen minden haragom, mit iránta éreztem, semmivé vált. Mosolyogva néztem, ahogy a jármű továbbindult az esőben, s szinte hallottam, ahogy kitört belőle a nevetés. Képzelem, mit gondolhatott rólam... Na de hogy fogom a szavait otthon kimagyarázni?


Eliza Beth: Lizi a csúcsforgalomban

Szörnyen unatkoztam. Anya kirángatott az ágyból. Hiába panaszkodtam, hogy korán van még, sokan lesznek a buszon, és különben is, esik az eső, menjünk később az oviba. Azt felelte: ősszel, ha iskolás leszel, akkor is pontosnak kell lenned, Lizi! Esőben is lesz ám tanítás. De én még nagyon álmos vagyok! Ha legalább beszélgethetnék, de mindig rám szól, hogy maradjak csendben. Ő persze duruzsol a barátnőjével, észre sem veszi, hogy a mellettem álló jó illatú néni szoknyáját birizgálom. Nem bántásból, csak olyan szép a mosolya! Anya ölében ülve fészkelődtem egy kicsit, mert már majdnem teljesen lecsúsztam. A néni igyekezett távol tartani magát tőlem, biztos nem akart összenyomni. De a sok felszálló folyton meglökte. A néni mögött álló bácsi is fészkelődött, pedig őt nem tartotta senki az ölében. Aztán láttam, hogy a telefonjával


bajlódik, alig tudta a kezét felemelni, míg valamit a fülébe dugott, és duruzsolni kezdett. Nem értettem, csak a néni válaszát: – Szia, igen, korán volt. Nem mondtam meg neki, hogy a bácsi telefonál. Közben Peti a Marika néni ölében ülve nagyot ugrott, mert valami furcsa formájú autót látott elsuhanni odakint. Én is próbáltam felágaskodni, de anyu visszanyomott. Ekkor megint a bácsi hangját hallottam, valami kávét emlegetett. Nem tudom, mit szeretnek azon a büdös löttyön, sokkal finomabb a tejecske. Én belenyaltam egyszer apu kávéjába, ki is hánytam azonnal, olyan borzalmas volt. De a felnőttek szeretik. Lehet, ha nagy leszek, én is szeretni fogom. – Köszönöm, én már ittam otthon. Mérges lettem. Az a kedves néni már megint neki válaszol! Igaz, nem mosolyog hátra rá, de énrám sem! Nem is néz rám a szép kék szemeivel, csak mered valahova a semmibe. Fel kellene ébreszteni valahogy. A mellette terpeszkedő csúnya néni hosszú esernyőjének végét beleigazítottam a kedves néni cipőjébe. A hideg víz biztos magához téríti, és újra rám mosolyog – gondoltam. A férfi is csendben volt most, biztos a telefon másik végén levőt hallgatta. Sikerült! Kaptam a nénitől egy mosolyt, bár nem volt olyan őszinte, mint az első, a szeme nem mosolygott. Észreveszem az ilyeneket, a felnőttek gyakran csinálják, ha valamit el akarnak titkolni előlünk. – Szeretlek, tudod? A bácsi a busz plafonját nézegette, pedig nem volt ott semmi érdekes, bár azt a piros gombot én is megnyomtam volna, ha elérem. Szavaira a néni elpirult, én úgy láttam, dühös lett, pedig a bácsi szépet mondott a telefonba. Lehet, azért, mert nem neki szólt? Talán szerette volna, ha a férfi neki mondja, hogy szereti. Anyu is panaszkodott a múltkor Marika néninek, hogy apu sem mondja már sosem, úgy, mint régen.


Fékezett a busz, a megállóban a telefonáló férfi hirtelen tolakodni kezdett az ajtó felé. Annyit hallottam még, hogy: – Bocs, de most le kell szállnom, szia, drága! Aztán a bácsi leugrott, a néni pedig olyan furcsán bámult utána. Aztán hangosan nevetni kezdett. Anyu kíváncsian nézett fel, hogy mi történt, de én nem mondtam el neki, figyelt volna ide is, nem csak a Marika néni sugdolózására. Kinéztem az ablakon, a bácsi éppen visszanézett, ő is mosolygott. Integettem neki, de azt hiszem, nem vette észre, mert csak a jó illatú néni nevetésére figyelt.


Balage: Bizalom a javából?!

Hogy a nők mennyire féltékenyek tudnak lenni!!! Legalábbis az átlag. Vajon ez alól Tündi se volt kivétel? Mint mindenki, Tündi is utálta a hétfő reggelt. Viszont annak a bizonyos hétnek a kezdete, melyről történetünk szól, kivételesen jól indult. Már előre tudta, hogy elmarad első két előadása az egyetemen, úgyhogy elég később kikecmeregnie az ágyból. Természetesen a tiniket és a huszonéveseket jellemző alvásigénye, azaz a „csak még öt perc és kelek", rajta is meghagyta lenyomatát, és már vagy negyedszer bújt vissza az ágyba, miután a nagy elhatározásra jutott. Fekete kandúrja pár percig, szemét sokszor le-lecsukva figyelte próbálkozásait, majd mint aki beleunt gazdija lustizásába, hatalmas ásítással


felkelt, mintegy példát statuálva, majd reggelit remélve bekocogott a konyhába. – Jól van, na! Értem én a célzást! – dünnyögte a leányzó, de magában még hozzátette: – Na, még egy kis pihi, aztán felhívom Kriszt! – azzal behunyta szemét és az imént felrakott kávé illatára koncentrált. Érezte, ahogy beszívja a kissé kesernyés, ám számára éltető nedű aromáját. Hallgatta főzés közbeni csordogálását, melyet a kintről beszűrődő madárcsicsergéssel tarkított meg a természet. Amint abbamaradt a kávékészítési művelet, a lány kecses testét hátrafelé, szinte félkörívbe hajlítva, kezeit feje fölött tartva, már-már a gyönyörtől átszellemülten nyújtóztatta meg testét. Élvezte, ahogy pizsamájának anyaga megfeszül combján, hasán és mellein. Aztán, mintegy gongütésre törökülésbe pattant, kezeivel mobilja felé nyúlt, majd tárcsázott. Krisztiánnal már majdnem fél éve együtt voltak, de ez volt az első külön töltött hetük, mióta kapcsolatuk úgymond a beteljesedett stádiumba lépett. Ráadásul még két hétig nem is fognak találkozni! Néha eljátszott a gondolattal, hogy kedvese valóban csak üzleti útra ment, vagy ha már fenn van a fővárosban, azért megnézi az ottani szórakozóhelyeket és a plázacicákat is? Nem mintha bármit is számítana, hisz „hadd élje az életét" alapon Tündi volt a teljes bizalom mintaképe. Nevét méltán őrizték a tündérek. Elvégre ő egy olyan nő volt, aki nemcsak hogy megbízik a másikban, de benne is meg lehet bízni. Kár, hogy itt a múlt időn van a fő hangsúly... Ahogy elhalt a kávéfőző rotyogása, úgy sértette meg a csendet a telefon búgása. Hát, nem elsőre vették fel a vonal túlsó végén! Ám a türelem rózsatermő hatásaként csak beleszólalt az a bizonyos, szívborzongató bariton: – Szia, Kedves! De korán keltél ma fel! – mosolyogta Krisztián hangja. A háttérből tömeg duruzsolását közvetítette az éter. Buszon, vagy villamoson lehet, futott át a lány agyában.


– Szia, Baby! Már legalább egy órája fenn vagyok – felelte Tündi, ám ekkor egy női hang szűrődött felé. Képzelete nekilódult egy pillanatra, de azon nyomban el is hessegette a feltörő képeket. Elképzelte, ahogy kedvesének a buszon valaki válaszolgat, nem tudván hogy ő a mobiljának beszél. – Épp most készült el a kávém. – Jó lenne együtt kávézni! – jött a fiú válasza, majd rögtön rá az előző nőnek a duruzsolása. Főhősnőnk immáron mosolyogva, áprilisi tréfáktól fűtve indította mondókáját a telefonhálózat kiismerhetetlen útjára. – Na, de Krisz! – üvöltötte mérges hangon, bár mosolyát vizuálisan már nem tudta leplezni. – Ki az a nő ott a háttérben? Csak nem megcsalsz? Szóval csak megjátszottad, hogy szeretsz!? – tette fel mintegy fúriaként a vádló kérdést, miközben szemében a játékosság tüze lobbant. Ám még mielőtt a sután kimondott, – „szeretlek, tudod?" – a fülébe ért volna, hatalmas csörömpölés hangja szakította félbe figyelmét, lemaradván a nagy vallomásról. A fekete kandúr futott be a szobába, egyik lábára kissé sántítva. A lányból erre már nem épp papírra vethető szavak is kiszaladtak. Különböző, cifrábbnál cifrább káromkodásokat dobálva a világnak, vetődött kedvenc cicája felé. Szegényke lábába egy kis üvegdarab fúródott. A vonal másik végéről zavartan még kihallatszott a „Bocs, de most le kell szállnom, szia, drága!", majd megszakadt a kapcsolat. A konyhából egy szőke félmeztelen srác, a „tegnap esti kaland" lépett elő, kezében egy törött kávéspohár darabjait szorongatva. – Ne haragudj, de eltörtem az egyik poharad. A macskádnak nem esett baja? Mint már mondtam, Tündi egy olyan nő volt, aki nemcsak hogy megbízott a másikban, de benne is meg lehetett bízni. Kár, hogy itt a múlt időn van a fő hangsúly.


Eliza Beth: A buszsofőr vágya

Régóta figyeltem Kedvest. Ha jól belegondolok, hosszú hetek alatt érett bennem szerelemmé a kezdeti tetszés. Nem jött mindennap, de kiszámoltam, az én szisztémám szerint – ami ugye nem biztos, hogy tuti – ma jönnie kell. Kicsit sajnáltam, ebben az esőben biztos ronggyá ázott már. Láttam, ahogy a szél kiforgatta az esernyőket, nem is érdemes felhúzni. Biztos ő sem tette... Lassítottam, körülnéztem. Még jó, hogy nekem van itt a legjobb kilátásom, szerencsére az ablak elé nem áll senki. Előrelátóan felszereltem egy plusz tükröt magasabbra, jóval a hivatalos fölé, hogy ellássak a fejek felett. Bárhol áll meg, vagy


ha leül is, látni fogom őt. A váltótársamnak beadtam valami maszlagot, hogy miért van szükségem még egy visszapillantóra, a lényeg, hogy nem nyúlt hozzá. Kedves – milyen kár, hogy még a nevét sem tudom – ott állt az első sorban. Óvatosan álltam meg előtte, nehogy lefröcsköljem, bár vizesebb már nem nagyon lehetett volna. Kinyitottam az ajtót, kicsit szemeztem vele, ami abból állt, hogy én néztem, ő meg nem viszonozta. Tolta a tömeg hátrafelé, de ő megragadott egy kapaszkodót a közelemben, és szinte rátapadt. Jólesett a tudat, hogy nem akar messze menni tőlem. Talán, ha ritkul az utasok hada... talán veszem a bátorságot, és ma megszólítom... talán... Elszakítottam a tekintetemet róla. Tudtam, van még időm, egészen a vasútállomásig szokott utazni. Indítottam, fél szemem az úton, a másik a tükrökön. Ó, az átkozott! Egy fiatal pasas dörgölőzött Kedveshez, szinte az egész testével hozzátapadt. Lábam megrándult a gázpedálon, a busz lódult egy nagyot, de nem váltak szét. Féltékenység lobbant a szívemben. Kedves az enyém! Szállj le róla, haver, vagy megbánod! – fortyogtam magamban. Ekkor az elvetemült finoman belefújt Kedves nyakába, hogy felhívja magára a figyelmét. Sikerült is, mert Kedves hátramozdult, hozzásimult. Valamit szólt is, kár hogy a zsongásban nem hallottam. Aztán megborzongott, rábámult a mellette ülő kislányra, megajándékozta egy fintorral, és elhúzódott tőle... neki a pasasnak! Már megint! A zöldszemű bőszen tombolt bennem. – Szeretlek, tudod? – Leolvastam a gaz csábító szájáról. Kár volt, bosszúért kiáltott ez a két szó. Nemes bosszú: ráküldtem a jegyellenőrt. Ha már itt ácsorog mellettem, vegyem valami hasznát. Igaz, nem nagy kedve volt a tömegben furakodni, de nagyon meggyőzően állítottam neki, hogy a pasi tuti bliccel. Az Aranka meg tipikus vénlány, ebből kifolyólag férfigyűlölő – pedig hát az ő kinézete volt az oka, hogy kerülték, nem a


férfinem hibája –, azonnal ráharapott a csalira. Elindult feléjük. A pasi menekülőre fogta. Láttam, súg még valamit Kedvesnek, aztán leugrott a megállóban. Nem akartam, de muszáj volt kinyitnom az ajtókat, már morgolódtak az utasok. Sebaj, Aranka elől nincs menekvés! A járdáról még visszamosolygott a nyavalyás! Kedves ellenben hangosan kacagott. Ő már látta, hogy Aranka emeli a kezét, és megkopogtatja a pasi vállát...


Lótuszvirág: A jóslat

Ma vagyok 45 éves! – döbbent rá Aranka a naptárra nézve. Mennyire kívánta ezt a napot. Már 10 éve erre várt. Na, nem azért, mert öregedni akart, hanem a jóslat miatt. Pontosan 10 éve járt Borzalmas Borinál, a jósnőnél, aki azt mondta, hogy várjon türelemmel, mert a 45. születésnapján, ha esik, ha fúj, találkozik az igazival, a herceggel, aki élete végéig hűséges, szerető párja lesz. Szó, ami szó, Aranka egy ideje már tudta, hogy ki lehet ez a titkos lovag, de gondolta, kivárja a megjósolt pillanatot, és csak akkor fogja kiszedni a királyfiból a vallomást. Ede, a jóképű buszsofőr, már régóta szemezget vele, amikor fontos, és veszélyes munkáját végzi a buszon bliccelők között.


Azt hiszi ez a buta Ede – Edus –, hogy nem tudja ő, a sasszemű Aranka, hogy csakis miatta szerelt fel egy pót-tükröt a férfi a másik mellé? Tudja ám, hogy azért kellett, hogy bármerre is ellenőrzi a jegyeket, szemmel tarthassa, és vágyódó pillantásaival ostromolja őt. Kinézett készülődés közben az ablakon, és örömmel látta, hogy szakad az eső. Megmondta Borzalmas Bori, „ha esik, ha fúj", jön a lovag! Márpedig esik és fúj is! – ujjongott. Ma egy kicsit gondosabban öltözködött, mint egyébként. Bakancsa helyett elővette egyetlen magassarkúját, a sárga szandált. Kit érdekel, hogy befolyik majd a víz az orránál! Ma, és most már mindig jól kell kinéznie, mert holnaptól már nem lesz magányos! Dudorászva kerülgette a pocsolyákat, és három buszt is elpasszolt, mert egyiket sem Ede vezette. A megállóban alig álldogáltak, és egyikük sem tűnt lógósnak. Ma kegyes leszek! – határozta el Aranka, miközben örömmel kapaszkodott fel 173-as első ajtaján a buszra. Ede kedvesen köszöntötte, de nem kérte meg a kezét. Na, majd a következő megállóban talán már vallani fog! – reménykedett. Amikor Ede arcán meglátta azt a kedves mosolyt, ami miatt beleszeretett, akkor tudta, eljött a várva várt pillanat, jön a leánykérés. Ede intett neki, hogy hajoljon közelebb egy kicsit, majd így szólt: – Drága Aranka! Azt hiszem, ma nagy napja lesz! – Ó igen, tudom Ede... – rebegte pirulva, és várakozással teli szívvel leste a folytatást. És Ede folytatta: – Látja ott azt a rosszarcú férfit, aki gyönyörű, szőke hölgyön fekszik? – Jaj, nem látok sem gyönyörű nőt, sem rosszarcú férfit, kedves Ede. – Az bizony nagy kár, Aranka, mert az a pasi bliccel, ebben biztos vagyok. Aranka tudta, hogy a férfi csak próbára akarja tenni vallomása előtt, mert kíváncsi, hogy választottja hivatástudata


működik-e. A mesében is kellenek próbák, hát legyen, adta meg magát Aranka, és elindult az ázott verébnek tűnő csapzott szőke felé. – Gyönyörű hölgy? Na hiszen! Tizenkettő egy tucat az ilyenből – dohogta, majd felébredt vadászösztöne, és az éppen leszálló bliccelő után ugrott egy nagy pocsolya kellős közepében landolva. Még hallotta az ázott veréb kacagását a buszon. Nem csak ronda, de dilis is! – állapította meg Aranka, majd visszanézett imádott Edéjére, hogy látja-e, milyen szemfüles volt, de a busz egy elegáns gázadással már el is indult. Ede tévedett, az utasnak volt jegye, de sebaj, megvárja, míg visszafelé jön, és majd folytatják ott, ahol az imént abbahagyták, hiszen Borzalmas Bori még azt is megjósolta, hogy ma esni fog!


Eliza Beth: A pszichiáternél

Kiss Jenő házassága megromlott az utóbbi időben. Felesége, Franciska annyit szapulta hites urát, hogy teljesen padlóra küldte az önértékelését. Jenő tavaly betöltötte az ötvenet, pár éve kitört rajta a kapuzárási pánik, de ez mára átalakult „nem kellek én már senkinek"-érzéssé. Ráadásul a munkahelyén sem jöttek a kreatív ötletek, pedig abból élt. Szóval összesűrűsödtek nagyon a dolgai, amikor egy kis kolléganője megszánta, és megadta neki a pszichiátere telefonszámát. Jenő egy újabb hitvesi zsémbelés után rászánta magát, felkereste a doktort. Már négy alkalommal beszélgettek végig egy órát, és tegnap terápiás gyakorlatot kapott dr. Szélestől házi feladatként. – Nem volt könnyű, de váratlan segítséget kaptam – mesélte a doktornak. – Úgy indult, mint egy szappanopera. Zuhogó eső, türelmetlen tömeg, a szokásos ócska busz. Úgy feltoltak a járműre, alig bírtam kapkodni a lábam. Egy negyvenes, érdekes


arcú nő mellett álltam meg, aki a kezében tartott esernyővel szenvedett. Nyilván nem fért el a hosszú nyele az emberek között, folyton beleakadt valaki. Jól hasba bökött vele, át is furakodtam a másik oldalára. A helyemre azonnal beállt egy szöszi, hozzátapadva egy fiatalember. Úgy néztek ki, mint a teljes testtel összenőtt sziámi ikrek. Azt hittem, a srác ismerkedni akar a tömegnyomorban, de aztán rájöttem, telefonál. A szöszi viszont nem tudta ezt, kacéran válaszolgatott neki. Az esernyős nő jól szórakozott, láttam, ahogy az arca felderült. Tudja, doktor úr, egészen megszépült tőle! És akkor eszembe jutott a tegnapi feladat, amit kiosztott rám: ma reggel szólítsam meg az első nőt, aki valamiképpen megragadja a fantáziámat. – És ez a nő megragadta? – Meg bizony! És amikor a srác azt mondta a telefonba: Jó lenne együtt kávézni! – no, akkor gyorsan, míg meg nem gondoltam magam, azt mondtam az esernyősnek: Egyetértek. Jó lenne együtt kávézni! – Mit válaszolt? – Egy olyan tündöklő mosolyt kaptam, hogy a fekete felhőkön keresztül is láttam a napot ragyogni. Hirtelen a jegyellenőr tolakodott felénk, a fiatalember le is ugrott a megállóban, de nem szabadulhatott meg tőle, mert az a perszóna utána vetette magát. Sajnáltam kissé, mert mégiscsak segített nekem feloldódni, de a busz elindult, és többé nem figyeltem rá. A szöszi kacarászott mellettünk, Piroska, az esernyős hölgy is vele nevetett, amíg a következő megállóhoz nem értünk. Ott rám nézett: Él még a meghívás? – kérdezte. – Folytassa, kérem! – Egy cukrászdában kötöttünk ki, a kávé mellett megbeszéltük, hogy a süteményt nála fogyasszuk el, de a részleteket inkább megtartanám...


Lótuszvirág: Piroska és a farkas

Hát ez a mai nap...! Kedves naplóm... Mióta egyedül élek, neked mondom el mindazt, amit 20 évig Palinak kellett hallgatnia esténként, a szürke, színtelen hétköznapjaimat. Nem voltam vicces kedvemben ma reggel, amikor a szakadó esőtől menekülve egy rossz buszra szálltam. Úgy tűnt, hogy Zuglóban mindenki ezt a buszt választotta menedékül, mert egy gyufát sem lehetett volna leejteni, annyian voltunk.


Tudod, hogy milyen rendetlen vagyok, ugye? Hát persze, hogy reggel nem találtam meg azt a helyes kis esernyőt, ami elfér a táskámban is, vittem hát Paliét, amit a gyors költözéskor itt felejtett a fogason. Reklámernyő, rajta egy cégnév, és olyan nagy, hogy egy egész család aláfér. Összecsuktam, de sehogy sem fértem el vele. Miután saját cipőmet már sikerült megtöltenem esővízzel, gondoltam feltöltöm annak a „szőkenőnek" a cipőjét is, aki mellettem kapaszkodott. Ki nem állhatom a szőkéket. Pali új babája is egy olyan dögös kis szőke, akinek elég nyaffintania, és a pasik rohannak teljesíteni a kívánságát. Addig ügyeskedtem, míg végül sikerült beletalálnom a nő cipőjébe. Elégedett örömmel élveztem a sikert. Igaz, helyezkedés közben kicsit hasba döftem egy nyúzott képű, bánatos szemű pasit, de láthatóan túlélte az akciót, mindenesetre tartott tőlem, mert odébb húzódott. Vártam, hogy a szőke majd felcsattan olyan hisztisen, ahogy csak ők tudnak lármázni, de nem. Ez a dilis még elnézést is kért, hogy ott van. Az ilyennel nem lehet összeakaszkodni, mert annyira kedvesen tud nézni azzal az ártatlan szemével, hogy feladtam harcias terveimet. Azért nem egészen normális dolog, hogy a mögötte álló fiú nem leplezett vágyódással simult a szőke hátához, és szippantgatott a hajába az anyja korú nőnek. Ne hidd, hogy leskelődtem! Áááá... Csak nem lehetett mozdulni sem, így azt is pontosan láttam, amikor a megszólaló telefonját kapcsolgatta a pasi, miközben igyekezett elhúzódni a nőtől. Azt hittem, meghalok a nevetéstől, amikor a fiú mondataira a buggyant szőke elkezdett válaszolgatni. Ő ugyanis nem láthatta, hogy a kedves szöveg nem neki szól. Amikor a fiú belesúgta a telefonjába, hogy „de jó lenne együtt kávézni”, akkor hirtelen nagyon megkívántam egy


kávét, de még a kávénál is jobban azt, hogy nekem mondja ezt valaki... És akkor megszólalt a hasbaszúrt, bánatos szemű férfi mellettem: – Egyetértek. Jó lenne együtt kávézni! Érted naplóm??? Nekem mondta! És közben úgy fénylett a szeme, ahogy a szomszéd macskáé szokott fényleni teliholdkor. Nem tudtam felelni, mert közben azért zajlott az élet körülöttem rendesen. A fiú leszállt, a jegyellenőr utána loholt, a szőke pedig észrevette végre, hogy a srác nem neki udvarolt, hanem valakinek, a madzag végén. Láttam, amint a felismerés megkönnyebbült öröme nevetéssé alakul benne, és kitörő jókedvvel nevetett a helyzeten, és főként saját magán. Kénytelen voltam elismerni, hogy a szőkéknek van humorérzékük, és leszálláskor már hangosan nevettünk mindketten. Csak a földre érve vettem észre, hogy csalódott lovagom lemondó mozdulattal nyitja ki esernyőjét, és ahogy elcsíptem búcsúpillantását, megszántam: – Él még a meghívás? – kérdeztem. A többit kedves naplóm már tudod, hiszen láttad Őt, az én Jenőmet, aki csak félig ette meg a csokis süteményét, mert egy morzsa a torkára szaladt a nevetéstől, amikor rápillantott a névjegyemre, amit elé csúsztattam. Még a hálószobában is felfelnyerített, de olyan szexisen, hogy megbocsájtottam érte neki. Miért, miért? Hát figyelj! Vannak emberek, akik mindenből viccet csinálnak, még a gyermekük születéséből is. Az én szüleim pontosan ilyenek. Hogy juthatott eszükbe a Piroska keresztnév? Már félek bemutatkozni. Nincs ember, aki ne viccelne a nevemmel, amikor meghallja, hogy Farkas Piroska.


És a helyzet csak fokozódott férjhezmenetelem után. Pali vidéki fiú. Ahonnan jött, ott az asszonyok elhagyva leánykori nevüket, Gipsz Jakabnéként élnek a ceremónia után. Pali kedvét kerestem, amikor elkövettem azt az őrültséget, hogy felvettem a vezetéknevét. Még az anyakönyvvezető is hahotázott, amikor gratulált Ordas Pálnak, és Ordasné Farkas Piroskának. Te jó ég! Naplóm, ha Jenő megkéri a kezemet, mit tegyek? Ma már nem divat a -né toldalék... akkor Kis Farkas Piroska legyek?


Katuska: Szőke monológ (8/a rész, mert a szerző még nem volt teljesen tisztában a játékkal, és egy már megírt karaktert írt meg újra)

– Na, most ne szakíts félbe, Mucikám, mert most kell elmondjam. Nem, nem várhat, és kérlek, ne szakíts félbe! Tudom, igen, itt is szakad. Szóval ritka szar reggelre ébredtem, egész éjjel hánykolódtam és forgolódtam. Nem, nem a felettem lakók kufircoltak, és nem is a szomszéd néni aludt el a sorozaton. Hanem Gusztinak rossz éjszakája volt. Igen, tudod, mióta megvolt az a kis beavatkozás, nagyon nyugtalan. Mondta a doki, hogy pár nap, és újra a régi lesz, de még mindig nem az, aki volt. Tudod, odabújós, de mégis macsós, gyengéd, ám határozott. Olyan, amilyennek megszerettem. Szóval nehéz éjszakám volt, aztán, mire elaludtam volna, kelhettem is.


Persze, Guszti horkolva aludt. Vannak napok, mikor már reggel érzed, bár fel sem ébredtél volna, jobb lenne egész nap ágyban hemperegni. Na, ez pont ilyen volt. Szakadt az eső, és utáltam, hogy megint tűsarkút vehetek, mert ez a főnök kifejezett kívánsága, és én még özönvízben sem járhatok gumicsizmában, mert van egy lábbuzi főnököm. Már majdnem teljesen felöltöztem, mikor elszakadt a melltartóm pántja, és kezdhettem elölről. Közben Gusztin kitört az ötperc, igen, ráfeküdt a lila szoknyámra ez a hülye macska, és egyből olyan lett, mint egy angóra. Nem, nem zongora, an-gó-ra. Tudod, az olyan gyapjús anyag. Na, mindegy. Szóval, ott álltam bugyiban és tűsarkúban, a harisnyámba akadva egy hisztis herélt és igyekeztem pozitívan hozzáállni, igen, pont úgy, ahogy a jógaoktatóm javasolta. Tudod, az az új. Igen. Levakartam Gusztit, aki sértetten elvonult, és előástam egy másik szoknyát a szekrényből. Aztán elindultam. Két sarokkal odébb már csillagokat láttam, mert a vizes cipőm feltörte a sarkamat. Már alig éltem, mire megjött a busz. És mit gondolsz ki vezette? Igen, igen, igen! Ő volt. Végre valami jó! Igyekeztem olyan gyengéden és mosolygósan nézni rá, ahogy csak tőlem telt, de aztán egy hülye pasi rám tapadt. De tényleg. Még a gombjait is éreztem a hátamon. Azt hittem ki akar kezdeni velem, mert mindenfélét hablatyolt a fülembe, én meg csillagokat láttam a cipőm miatt, de nem mutattam. Tudod, egy hölgy a pokolban is hölgy, ahogy a nagyi mondaná. Nem, az én nagyim. Mi? De hülye vagy! Aztán tömeg volt azon a nyamvadt buszon, megállt valami nő is mellettem, és telecsöpögtette a cipőmet az esernyőjével. Az én cipőmet az ő esernyőjével. De én erre is csak mosolyogtam, mint az üdvözült, mert mit nekem eső, tűsarkú és esernyő, ha hamarosan megismerkedhetem ezzel a cuki buszsofőrrel.


Hát persze, hogy elhatároztam, van egy volt osztálytársam a diszpécsereknél, és már beszerveztem. Holnap felhívom. Remélem, szereti a szőkéket. És tudod mitől lett végleg jó kedvem? Munka után shoppingolni indulok. Elhatároztam, hogy veszek egy új tűsarkút!


Balage: Az őrület határán

Mindenkiben két lélek lakozik. Az egyik, a jóra buzdít, a másik pedig a gonoszra csábít. Hogy kinél melyik az erősebb, az által dől el, milyen ember is ő. Vajon mi történik, ha gonosz énünk ébredezik? – Hehe, na ennek is elcsavarták a fejét – mélázok magamban, miközben elsétálok egy szétgázolt galamb mellett. – Legszívesebben hazavinnélek, szétszednélek, tanulmányoználak! – Folytatom a gondolatsort. Szemeim mélyéről vérvörös szikrák robbannak, ahogy megnézem gyönyörű madaramat. Szárnyait kiterítve, nyakát különös pózba forgatva fekszik az aszfalton, miközben mint egy angyali palást, úgy folyja körbe még meg nem alvadt vére. Ráadásként, mintha nem lenne elég a gyönyörből, a szakadó


eső különböző mintákkal is tarkítja testének piros váladékát. Érzem, ahogy az öröm úrrá lesz rajtam. Legszívesebben itt helyben kitépném a szíved! – akarom üvölteni, torkom szakadtából ordítozni, de nem lehet. Az őrültség lenne. Egyesek így is őrültnek tartanak. Megrázom fejem, kezemmel letörlöm kissé kifolyt nyálamat, és inkább elveszem tekintetem kéjem forrásáról. Esik. Imádom az esőt! Kinyitom a számat, hogy abba zúduljon bele az éltető nedű. – Bárcsak a vére lenne! Körbenézek. Remélem nem vett észre az asszony semmit furcsa viselkedésemből. Isten ments, hogy kidobjon. Gondolataim csaponganak. Csodaszép combú lányok csoportja áll be mellénk a buszmegállóba. Talán csak egyikőjükön van egy kis felesleg. Nem lehetnek többek 25-nél. A súlyosabb esetű tekintete megtalálja enyémét. Hosszan elmerülök lelkének tükrében. Legszívesebben végignyalnám testének minden egyes porcikáját. A lábujjhegyétől kezdve az orra végéig. Itt és most. Nem érdekelne sem az eső, sem a közönség. Látom szemeiben, hogy ő is akarja! Tudom, hogy akarja! Talán még azt sem bánná, ha azt a véres madarat a kezébe nyomnám. Szerintem ő is tudna vele mit kezdeni. Szeretnék elmerengni, kettősünk játékán filozofálni, de megérzem arcomon Zsuzsi tekintetét. A varázs megtörik. A leányzó is mintha megsejtett volna valamit, egy gyors kacsintással kibontakozik románcunkból. Remegve fordulok nőm felé. – Na, mi van, te kis kurafi? Csak nem a fiatal lányokat stírölöd? – kérdezi. Tekintete a képembe röhög. Mintha azt akarná csak kifejezni, hogy én csakis az övé vagyok. Nincs menekvés. Mintha az, hogy az ember már választott egy ételt, az étlap megnézését is tiltaná. Örökre megtiltaná! Legszívesebben beolvasnék neki. Persze, hogy stírölöm őket! Férfi vagyok! Gondolod, hogy elég egy nő nekem?


Szerencsére a megérkező busz belém fojtja a szavakat. Az elsők egyikeként szállunk fel, így még van helyünk, bár gyorsan telítődik a jármű. Zsuzsi hirtelen ötlettől vezérelve úgy dönt, üljünk egymás ölébe. Útálom ezt a pózt. Rühellem a tömeget is. Az izzadság, a hangzavar és mindenkinek az a bárgyú tekintete... Útálom! Magamban inkább felidézem a galambot. Miért kellett felszállnunk pont erre a buszra? Maradhattunk volna annak a szépségnek a közelében is. És mintha csak isteni jelzés lenne, elém toppannak azok a gyönyörű combú lányok is. Látványuktól egyre nehezebben veszem a levegőt, már szinte lihegek. Pár megállóig így közösen utazunk, én mint egy dilis, szinte lógó nyelvvel. Még szerencse, hogy az asszony nem mellettem ül, így nem látja arcomat sem. Az élvezettől óvatosan megfogom lába közét, de ő, mint egy frigid liba, kapásból félretol. Nem szokott az ilyen mókáknak örülni. Az egyik megállónál felszáll egy iszonyat. Egy 45-50 év körüli nő, kinek magassarkú sárga szandáljából csak úgy fröccsen szét a lábszaggal átitatott esőlé, miközben feltrappol a sofőrhöz. Olybá tűnik, mintha flörtölni akarna a vezetővel, kinek egyetlen intésére már a fülke mellett is terem. Mit terem? Inkább dübörög. Aztán meg úgy behajol, hogy csak hatalmas segge látszik kifelé. Legszívesebben leüvölteném az egész buszról. Minek jön fel az ilyen? Nem elég, hogy leszálltak a csajok, most meg őt kell bámulnom egész úton? A sofőr meg kényszeredett vicsorral az arcán próbál minél inkább elhúzódni tőle. Le merem fogadni, elküldte az anyjába, ugyanis a némber felpillant egy pillanatra a belső visszapillantó tükrök egyike, vagy még inkább az ég felé, mint aki áldást vár tetteire, majd elindul hátrafelé. Remélem, hasra esik valamiben! Ahogy mellém ér, akkor látom csak kezén azt a bizonyos szalagot. Kalauz a szentem. Érzem, ahogy hatalmas vigyor terül el a pofámon. Itt ma elkapnak valakit. Már alig várom azt a bizonyos mondatot, hogy „jegyeket, bérleteket tessék!".


Megpróbálok annyira hátrafordulni ültömben, amennyire csak az asszony engedi. Itt vérengzés lesz. Valakit nagyon kiszemelt magának. Talán nem csak a galamb jár pórul ma. Szinte érzem a feszültséget egész testemen. Zsuzsi, talán valamit megsejtett ebből, kezét szép lassan végigsimítja égnek feszülő farkamon. – Nyugi kicsim! – mondja felém fordulva, majd kacéran hozzáteszi: – nemsokára otthon leszünk, ott majd azt csinálhatsz, amit akarsz. Ám engem szavai érdekelnek már a legkevésbé. Már csakis a banyát nézem. Mindjárt odaér. Magamban drukkolok a némbernek. Igyekezz! Már lassulunk. Érj már oda! – de a busz gyorsabban leáll, mint ahogy ő elérné áldozatát. Még pár másodpercig reményt nyújtva beragad az ajtó, ám valami gonosz erőnek engedve, végül az is kinyílik. Mindketten leszállnak. Alig kapok levegőt. Mint aki ráveti magát a sivatagi oázisra, s kiderül, csak délibábra futott. Fuldoklok a csalódottságtól. Vagy fél perc is eltelik, és a busz is már megy tovább, mire megtalálom a hangom. Nem érdekel Zsuzsi, nem érdekel senki a világon. Üvöltöm, hogy: – Mi a fenéért nem siettél?! Miért nem büntetted meg?! Hirtelen minden szempár felém szegeződik. Életem egyetlen nője is kétségbeesetten ölel magához. Tudom, hogy nem szabadna folytatnom kiabálásom, de egyszerűen áradnak belőlem a különböző válogatott trágárságok. Ekkor egy hozzám hasonlóan vérben forgó szemű ipse kisség borízű hangja töri meg kiakadásom lendületét, nem is nekem, hanem Zsuzsinak szegezve kérdését. Szerencsére ő nem hallotta meg, nem úgy, mint én. Legszívesebben megölném azért a megalázó mondatért. Neki is ugrok, ha az asszony nem ránt vissza. Az ürge viszont az én reakciómra fittyet se hányva megismétli szavait. – Nem hallja kisasszony?! Fogja már be a kiskutyája pofáját!


Lótuszvirág: Eliza reggele

Zrrrrrr... Zrrrrrrrrrrrrrr!!!!! Jaj, ez a vekker! Már ezerszer megígértem magamnak, hogy veszek egy szebben ébresztő, gyengéden berregő új órát, de amikor rászánom magam, akkor összeszorul a szívem, hogy nem hallom többé ezt a förtelmes hangú, nagyapámtól rám maradt emléket, így a vásárlás mindig elmarad. Ma reggel mintha még szörnyebben szólna. Pedig menni kell! Készülődni, és futni, mint minden reggel, hogy Lizit leadva az óvodában, még időben beérjek a szerkesztőségbe, mert a főnök lenyel, ha korábban ér be, mint alattvalói. Lizi ma nyűgösebb, mint máskor. Talán az eső miatt, ami koppanásaival figyelmeztet, hogy ma nem érdemes sminkelni, hajat szárítgatni, és az a helyes kis cipő is maradhat nyugodtan a cipőtartóban, amivel ma akartam elkápráztatni hímnemű kollégáimat. Egy vagyonba került, de olyan a lábam benne, mint egy táncosnőé. Ezt a férjem állapította meg vigaszul, mert


lógott az orrom, hogy egy heti kosztpénzt hagytam ott érte a boltban. Lizi kicsit morgolódva, de csak elkészült. Szegény kiscsibém... Ősszel számára is megkezdődik a nyugdíjig tartó kötelező robot. Az iskolából nem lehet komoly ok nélkül otthon maradni. Igyekszem megértetni Vele, hogy mi az a kötelességtudat, de nem túl nagy sikerrel, hiszen hallja, érzi, hogy nem igazán meggyőző a hangom. Hát igen, magam sem szeretem a kötelező programokat, nem lelkesítenek a vezényszavak, és a szárnyaim is csak akkor nőnek ki és repítenek, ha szabad vagyok. Ez a tömött busz aztán végképp nem hiányzott! Bár mostanában egyre többször átadja valaki a helyét, ha a gyerekkel vagyok. Öregszem? Vagy csak jobbak, udvariasabbak lettek az emberek? Még jó, hogy Marika, a barátnőm is elérte a buszt, mert már nagyon kellene beszélnünk egy kényes dologról, amiről telefonon sem otthon, sem a szerkesztőségben nem lehet beszélni, mert tele van fülekkel a lakás és az iroda is. Igaz, hogy itt meg Lizi fülel, de hála Istennek akadt egy kis programja. Őrület ez a gyerek! Bármit elkövetne egy kis figyelemért. Itt van ez a szőke nő, hátán a fiatal pasijával. Az imént láttam, amint összemosolyogtak Lizivel. Szegény szőke, még nem tudja, hogy most engedte ki a szellemet a palackból. Lizi mint egy bulldog, ragaszkodik megszerzett jogához a mosolyhoz, ám a nő többet rá sem pillant, mert beszélgetnek a fiúval. Azért kicsit furcsa ez a nagy korkülönbség... Bár igazán helyesek. Na, kicsi lányom, most mit lépsz? Ezek turbékolnak, Te pedig vágyódva várod a mosolymorzsákat. Te jó ég! Jaj, csak észre ne vegye a nő, hogy mit csinált a lányom! Huhhh... Ezt most megúsztuk. Vagy mégsem? Rámosolygott Lizire, de olyan zavartan, mintha Ő tett volna valami rosszat. Szerelmes lehet nagyon, ha azt sem veszi észre, hogy Lizim


beleirányította a cipőjébe a mellette álló sótlan, érdekesen csúnya arcú nő csöpögő esernyőjének végét. Lehet, hogy nem zavarja, hogy tele lett a cipője vízzel? Ilyen ember nincs! Én már visítanék, de ez a szőke csak egyre válaszolgat a háta mögé, és hiába szigorú a szája, a szeme úgy ragyog, mint két huncut csillag. Jaj, de irigylem őket! Jöhetne már a tavasz, és egy kis pezsdülés otthon, mert kezdek berozsdásodni én is. Jaj, hát persze, hogy erről szerettem volna beszélni Marikával! De vele most nem lehet beszélni semmi komolyról, mert folyton hülyéskedik. Mióta megtudta, hogy mégsem beteg, hanem csak elcserélték a múltkori leletet, azóta duplán örül az életnek. Folyton röpköd, bolondozik, és már megint nem tudom senkinek sem elpanaszolni, hogy... Áh, nem fontos! A szőke hirtelen fölnevet, kellemes altja van, és a furcsán csúnya esernyős nő vele tart. Jé, ez meg mikor szépült meg? Mi van itt? Lemaradtam megint valami fontosról? Lizi sokat tudón néz rám, és mintha értené a dolgot, velük nevet.


Tyim: Aranka újfent Borzalmas Borihoz fordul!

Borika álmatlanul forgolódott... Közeleg az indulás ideje, és neki nagyon nem fűlt a foga a matematikához, meg egyéb ilyen szörnyűségekhez...! Az ő világa tágabb, nyitottabb az átlag tízéves kislányokénál. Ő már akkor foglalkozott az okkultizmussal, a fura jelenségekkel, mikor a nép még nem tudta, ki is az a Harry Potter! Ő már akkor járt az ódon bérház pincéjébe megidézni, varázsolni, mikor a többiek még csak a homokozóban totyogtak... Micsoda öröm volt, mikor elsőre sikerült pincebogarat varázsolni! Az osztálytársak még a nevükkel küzdöttek, ő már Piri néne leírásait böngészte, mosolyodott el a megsárgult borítóra pillantva... Ő már a felkelő nap színéből


megjósolta, lesz-e szél aznap, majd idővel hetekre előre érezte az esőt! Évekkel előzte meg a korát, és tudta, hogy eljön az ő ideje, mikor nem egy különös, fura kislányt, hanem a Mestert látják benne! Aztán érkezett is a kor, annak Potter főhősével, és Bori szárnyalt! Már nem a Borzalmas Borinak gúnyolt kislány, hanem Bori mama lett a rajongói körében... -------A kócos asszony, a fekete rém-ronda macskával a vállán, felriadt morfondírozásából! Visszatért egy szemhunyásnyi idő alatt a mába. Kuncsaft érkezett... Szokatlan, mert a Harry-láz óta gombamód szaporodtak meg a javasasszonyok, garabonciás diákok, sámánok, varázslók, látnokok, táltosok, koboldok! Nagy a konkurencia tehát... Bori mama kényelmesebb pózt vett fel a hintaágyában, és a kolompoló vendégnek kinyikorgott: – Róka mája, tyúk epéje, szabad ma a Bori néne! A párszáz éve bontásra ítélt bérház legalsó kuszlikjában rendelő jósnőnek vendége érkezett! Negyvenöt éves forma hölgy rángatta a csengőként funkcionáló kolompot. Valahonnan ismerős volt Borinak, már találkozhattak valahol! Aranka néven mutatkozott be a hölgy, és kissé türelmetlenül kért számon egy jóslást... – A helyzetem borzalmas, Bori néne! Ön azt jósolta, hogy megérkezik végre a lovag az életembe, és boldogan élünk, míg meg nem halunk! – Tökéletes – dohogta Bori –, hol itt a baj, hisz él Kedvesem, és ne türelmetlenkedjen, eljön az ígért lovas! – Nem lovas, buszsofőr a kiválasztott, szívem az övé, de nem veszi a dobogást – értetlenkedett Aranka. – Ne kapkodjon, Kedves, sofőrünk járata egyszer majd lerobban, és EZ a pillanat lesz a sorsfordító – nyúlt üveggömbje felé Bori. – Mindjárt meg is idézzük e pillanatot pontosabban...


De Aranka nem fogyott ki a panaszáradatból! – Bori, én már tíz évet vártam, negyvenöt vagyok, ha újabb tízet kell várnom Edére, addigra lenyugdíjazzák, és nem találkozhatunk a kedvenc járatomon! Ön úgy jósolta, ha esik, ha fúj, eljő a lovagom! Tegnap is esett, de Edém nem jött, illetve jött, de nem kérte meg kezem, hanem a jegyet valakitől... Pedig ő nem is jegyellenőr... Bori borzalmasan unta a követhetetlen szóáradatot, és unta a sárga szandálos hölgyet. Igyekezett szabadulni, majd szundikálni! – Aranka, kedves, én már százhat éves vagyok, számomra a hamarosan lehet harminc-negyven év, mindegy... Jöjjön vissza újabb tíz év múlva, addigra a jóslat beteljesedik, ne legyen Bori mama a nevem! – Majd lecsukódtak szemei, és pillanat múlva tátott szájjal hortyogni kezdett! Aranka tétován bámulta a jósnő tátott szájának egyetlen, félbetört fogát... „Ez a Bori borzalmas egy banya” – azzal felkászálódott, és kilépett a kuszlikból. Egyenesen bele a legelső tócsába. Csak úgy, mint tegnap, ma is eleredt... jajj, szegény Ede, merre járhat?


Balage: Gurrlu, a SuperBird

Vannak legendák, melyekben nem lehet hinni, és vannak olyanok, melyek végleg megváltoztatják a világot. Bár a SuperGalambok története nem tarthat az idők végezetéig, regéik mégis örökké élni fognak... Vannak, akik nem hisznek a legendákban. Nekik csak a kézzel fogható dolgok a valósak. És vannak, akik a mesék birodalmán keresztül a mítoszokat, sőt, a babonákat is hitükként kezelik. Gurrlu, a galamb, ez utóbbi csoport közé tartozott. Neki a tündérek, a koboldok és az összes képzeletszülötte lény valósnak hatott. Ő volt az, aki sohasem cáfolta meg a csodákat valósnak tartotta a legendákat, és egyszer sem kérdőjelezte meg a Mikulás létezését. Egész életében


reménykedett, hogy előbb-utóbb majd ő is részese lehet a madárvilág regéinek. Bízott benne, hogy ő lesz a következő SuperBird. Bár mindig is szerette volna, hogy eljöjjön élete nagy kalandja, de sohase gondolta, hogy ez tényleg be fog következni. Márpedig, ha erősen hiszünk valamiben, akkor az többnyire valóra válik... Egyik esős reggelen, miközben menedéket keresgélve landolt valamelyik nyomortelep negyedik emeletének ablakpárkányán, szeme sarkában megcsillant valami. Valami, amiről fiókaként még a nagyapja mesélt neki. Egy olyan anyag, melytől az ember, jelen esetben a galamb is, szupererőre tesz szert. Ha valaki csak egy kicsit is eszik belőle, egy pillanatra megremeg a Föld, elsötétül az égbolt, lejönnek a csillagok, ráadásul képes lesz meglátni a nem evilági lényeket. És ami a legfontosabb, mindent megtehet, amit csak el tud képzelni. A mondák szerint legutóbb Gurrkulesnek sikerült enni belőle, melynek utána ő volt a legerősebb csőrös lény a világon. Halála után fel is került az Istenek közé Galimbuszra. Onnantól kezdve a fentiek ambróziája mellett ez az új étel lett a főfogás, a fehér por. Gurrlu ezt a fehér port pillantotta meg az ablakból átkukkantva az asztalon. Kis csíkban volt szétszórva, egy kanál és egy öngyújtó mellett. – Gurr – mondta galambunk, miközben már azon törte kobakját, merről tudná leginkább megközelíteni csodatévő ételét. Jobb ötlet hiányában, az esőre fittyet hányva átrepült a belső udvarról nyíló ajtóhoz és megpróbálta testét a levélbedobón átpasszírozni. Sikertelen próbálkozásával csak felhívta magára a figyelmet. Bentről krákogó hangon kiáltott ki valaki.


– Na, végre itt vagy szivi! Mindjárt nyitom. Mi tartott ennyi ideig? Másik államba mentél sörért? – Azzal kulcs fordult a zárban és már nyílt is az ajtó. Gurrlunak több se kellett. Szép óvatosan a falhoz simulva eltopogott emberünk lába mellett, majd hirtelen nekilódult és elkezdett rohanni célja felé. Repülni nem mert, nehogy a levegő mozgása elsöpörje szent porát. A szobában még két fiú feküdt kinyúlt végtagokkal a kanapén. Szájuk széléről némi nyálpatakot törölt le épp az egyik, majd könyökét a másik oldalának ütve megjegyezte. – Öregem, ez aztán a jó cucc. Most épp azt látom, hogy egy galamb totyog, vagy inkább rohan az anyagunk felé. Na, várj egy picit, most a csőrével próbál felkapaszkodni az asztalon. – Haver, én is ezt látom! Nagyon menő! Szegény olyan, mint aki szipózni akar. Te, Géza! – kiáltott ki az ajtónyitónak, aki még mindig értetlenül nézegetett körbe, vajon ki kopoghatott. - Gyere már ide, te mit látsz? Pár másodperc elteltével a kérdezett bágyadt tekintettel meredt az asztalra. – Huhh, vazze! Egy galamb zabálja a kokónkat. A három férfi tekintete egy pillanatra kitisztult, majd egyszerre vetették magukat Gurrlu felé. Hiába! Madarunk addigra már belekóstolt a csodaszerből. Már megérezte a földrengést, az üstökösök eljövetelét, és az a hihetetlen erő is beleköltözött. Támadóinak mozdulatai mint lassított felvételek jutottak el hozzá. Nem esett nehezére kikerülni a felé lendülő kezeket. Pár szárnycsapással kint is volt a nyitva felejtett ajtón, és már repült is az ég felé. Mit repült? Szárnyalt. Vagy ezerszer gyorsabban, mint azelőtt. Erejének kipróbálásaként, illetve egy hozzá csapódott galangyalka búgásának hatására, célba vett egy hatalmas kandúrt, mely épp az egyik fa ágáról készült lecsapni egy veréblányra, és felülről egy óriásit koppantott a fejére. A macska, mivel ugrását már épp elindította volna, lendületétől


vezérelve elrugaszkodott a gallyról, ám a támadás okozta meglepetésében jócskán elvétette célját, és lezuhant a fa tövébe. Gurrlu és immáron látható védelmezője diadalittasan igyekezett segíteni másoknak is. Cinege uraságot nagy nehézségek árán kihalászták egy piros festékes vödörből, vörösre színezve önmagukat is, mégis melegebb éghajlatra küldve a fulladásos halál madár méretű kaszását. Egy fecskecsaládot úgy mentettek meg a kilakoltatástól, hogy az őket lelökni készülő embert kibillentették egyensúlyából folyamatos támadásaikkal, és felboríttatták vele saját létráját. Azóta az ipse minden egyes éjszakáján rőtvörös galamboktól rettegve riad álmából. Ki tudja, talán ő lesz a lipótmezei elmegyógyintézet legfrissebb lakója. Gurrlu a mennyekben érezte magát. Már álcáját is megtalálta a piros festésnek hála. A madarak fél óra alatt úgy beszéltek róla, mint a vörös SuperBird-ről. Mindenki őt emlegette, és fogalmuk sem volt, hogy galambunk csak a fehér por mellé kísérőként kapott angyal tanácsait követte. Ám mint minden, az ő diadalmenetének is véget kellett érnie egyszer. Talán túl korán is. Ahogy szállt, repült az esőben, hirtelen mintha ledermedtek volna izmai. Valószínűleg a varázspor hatása múlt el. Galambunk zuhanórepülésben csapódott az aszfaltnak. Közvetlenül az egyik kocsi elé... Vérvörös tócsa kezdett el gyűlni körülötte. Feje valami iszonyatos pózban ragadt a földhöz. Körülötte egyre gyűlt a tömeg, mintha mindenki a hős halálát akarta volna megsiratni. Pedig lehet, csak a buszra vártak. Egy gülüszemű csivava közelített testéhez. Szándéka egyértelmű volt, felfalni, széttrancsírozni akarta a nagy hírót. Bár ki tudja, lehet, hogy csak haza akarta vinni testét, mintegy trófeaként. Hiszen nem sok állatnak adatott meg, hogy egy legenda fejét őrizze otthon.


Szerencsére egy lányokból álló csoport vonta el a kutya figyelmét a tetem széttrancsírozásáról, majd jött a busz... Gurrlu dobogó szívvel hallgatta a távolodó járműből kitörő ugatást. Galangyala abban a pillanatban eltűnt, ahogy a kocsi kereke elől úgy elrántotta galambunk fejét, hogy az szinte kitört pozíciót vett fel. Hősünk egy ideig még nem mert mozdulni. Arra ébredt, hogy egy kutya liheg a nyakában. Naná, hogy nem ugrott azonnal talpra! Hiszen a por varázsa segítőjével együtt elszállt. Mihelyt elhalt az eb üvöltözése, madarunk is szép lassan két lábra tápászkodott. Névjegye, a vörös festék ekkorra már kezdett a múlt ködébe, vagy még inkább lefolyójába veszni. Bár kontúrjaként még pár percig mindig a földön díszlett az a bizonyos piros folt, egy idő után teljesen elmosta az eső minden nyomát SuperBird-nek. Galambunk, bár kissé csalódottan, újra visszatért élete normál kerékvágásába, és azóta is megmosolyogja, ha valaki a vörös segítőről mesél.


Eliza Beth: Lökött Márton

Mindenki csak Lökött Mártonnak hívta. Én is. Az ötvenes évei végén járt, de még friss és fess úriember képét mutatta. Unalmas könyvelői munkája után nap mint nap igyekezett haza a műhelybe. Kikapcsolódásként két évtizede fát faragott, ügyes kézzel, szobrászszemmel. Nem zavarta, ha megbámulták az utcákon, sőt tetszett neki, gyakran tett egy-egy kört az általa megálmodott-kifaragott járgányokkal. Ilyenkor körbecsodálták, kérdezgették. Ha jó kedve volt, és elég szépen kérték, megengedte a gyerekeknek, hogy melléüljenek a csónakformájú háromkerekű biciklin, vagy a kőkorszaki szaki lábpedálosán. Legújabb kreálmánya egy faló, bár nem a trójai, de gyönyörű, én már láttam.


Álmában Lökött Márton szép, szőke herceg volt egykoron, és bár azóta gyomorbajos, mákos herceggé lett, az álom néha még kísértette. Így aztán azonnal lecsapott, amikor a szomszédban kiszedték azt a hatalmas, útban lévő tölgyfát. Megszerezte a törzsét, és nekilátott. Hónapokig faragta, hol baltával, hol bicskával, de végre elkészült. Büszkén emeli magasra fejét a paripa, sörénye vígan lobog a szélben, farkát kackiásan feltartja. Két mellső lábát kecsesen egy miniatűr Földgömbre támasztja. A földgömb belsejében egy tengelyen két elforgatható kerék, a ló hátsó patáit körülölelő faragott fűcsomók rögzített kerekeket takarnak. Szintén a földgömbre támaszkodik egy gömbcsuklón forgó lovagi dárda, csúcsán apró piros zászlócska libeg. Alatta egy tekintélyes vitorla feszül. Balkezes lesz a lovagom – döntötte el annak idején, mert ha biztosan akarja kezelni a vitorlát, annak a kötélzetét kell jobb kéz felől tenni. Szóval bal oldalon a dárda, jobb oldalon a rögzítőoszlop. Ezt azért találta ki, mert első alkalommal, amikor még a műhelyben felült a táltosra, a keresztrúd letaszította a nyeregből. Pedig nem is fújt a szél, csak kicsúszott a kezéből a kötél. Hát kellett egy akármi, amiben megakad. Ácsolt a ló jobb oldalára egy oszlopot, szépen kifaragta, s bár ha kérdik, nem tudta volna megmondani, mi az és mire kell a lovagnak, nagyon jól mutatott és főleg tette a dolgát. Az első kerekeket irányító kormányrudat kengyelnek álcázta. Később rájött, hogy nem lát a vitorlától. De roppant ügyesen megoldotta a problémát egymáshoz rögzített dupla keresztrúddal. A felső tartja a vásznat, az alsóval irányít, köztük egy ablak. Ma végre kipróbálja! Mit számít, hogy esik az eső, amikor ég a talpa alatt a talaj? Muszáj kipróbálni, muszáj! Főleg most, hogy csitult az égi áldás ereje, és feltámadt a szél. Hurrá, dagadjon a vitorla!


Lökött Márton kitárta a kaput, és Béla, a ló méltóságteljesen kigördült. Átszaladtam előtte, tudtam, addig ott fog állni, míg visszatérek. Jó, ezt elintéztem, Lökött Mártont odaszegeztem a kapu elé. És már jött is Aranka a szökőkutas sárga szandáljával, bele a tócsa közepébe. Ami az orrán befolyt, hátul kilövellte. Pfuj! De hát muszáj megtennem, akármilyen gusztustalan is. Átszaladtam a lába között, kicsit rá is tekeredtem, hogy biztosan észrevegyen. A „jajj szegény Ede, merre járhat..." kezdetű sóhaja éles sikítássá változott, hátradobta nem éppen pihekönnyű testét, egyenesen Béla lábai elé. Felsandított a hatalmas paripán feszítő lovagra, és Ede feledésbe merült. Hiszen Bori néne megmondta... ha esik, ha fúj... Csak én unom már nagyon, hogy nekem kell beteljesítenem Bori borzalmas jóslatait. Most egyszerű dolgom volt, szerencse, hogy Lökött Márton babonás! De lassan kifogyok az ötletekből... A fekete macska kelletlenül visszasomfordált a házba...


Balage: Mi Atyánk

Van, hogy nem csak a hétköznapi emberek, de néha a papok hite is megrendülhet. Ilyenkor mindig szükség van egy kisebb csodára... Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy, szenteltessék meg a te neved; Reszkető kezekkel nyúlok be reverendám belső zsebébe. A sokak számára halált hozó cigis doboznak rutinszerűen pattintom fel a tetejét. Mintha csak engem utánozna, szinte vacogva rázkódik az ujjaim közé csippentett Pall Mall. Még az


öngyújtó lángjának fénye is csak úgy táncol a vége körül. Hatalmas slukkot tolok le tüdőm kérges járataiba. Szemem egyenesen az égnek, a zuhogó esőnek szegezve tartom benn a gomolygó füstöt. Érzem, ahogy elernyed feszültségem, s egyik pillanatról a másikra kitör belőlem hosszú évek gyűlölete, megkönnyebbülése és hálája. Összeroskadok. Könnyeim az égi áldással keverednek. Guggolva temetem kezeim védelmi bástyái mögé arcomat és felzokogok. Már jóideje, hogy elhagyott hitem. Soha nem is gondoltam volna, hogy még valaha is visszatér. Szemem már rég felnyílt. Ha csak a mai világban folyó vérengzést nézzük, melyek során ártatlanok millióit képesek lemészárolni, több ezren válnak erőszak áldozatává, és a híradóban nincs olyan nap, hogy ne az értelmetlen kegyetlenségé lenne a főszerep, már az is elég lenne az Úrban való kételkedéshez. Egy olyan Földön, ahol a szülő, vagy sokszor maga a diák verheti a tanárt, mert nem kapja meg a számára elegendő jegyet, ahol a sikkasztókat jutalmazzák, és maximum kényelmes háziőrizetbe dugják, és ahol a terrorizmus már nem egy ritka jelenség, ott Istennek nincs helye. Hogyan is őrizhetné meg bárki a vallását, mikor a papok sokasodó bűneitől, a gyermekek molesztálásától, a hirtelen eltűnő egyházi jövedelmektől és a belső hit-politikai harcoktól visszhangos maga az egyház is? Szodoma és Gomorra vétkei mára már csak gyermeteg csínynek tűnnek. Kérdem én, csoda, hogy hitem elhagyott? Miért nem csapott már rég le ránk is Ő a haragjával? jöjjön el a te országod; legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is. Az ember nap mint nap látja az utcákon a csöveseket, a koldusokat, kiknek többsége nem is tehet jelenlegi helyzetéről. Több millióan vannak világszerte, akik állás nélküli létben próbálják túlélni napjaikat. Az utcán hatalmas plakátról néz rám most is egy kisírt szemű gyermek, teste csont és bőr


szegénynek. Hogy hihettem volna egy olyan Istenben, mely engedi ezt a mérhetetlen szenvedést? Aki ahelyett, hogy a bűnösöket eltiporná, hagyja, hogy az ártatlanok éhhalál küszöbén sorvadjanak csontvázakká? Aki nem segít azoknak, kiknek már a napi betevőre sem futja, és itt-ott elbújva, emberségüket már rég feladva várják a nagy kaszást? Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma; Már egy ideje nem hiszek Őbenne. Felhagytam az imádkozással is. A miséket lecelebrálom, de annyi. Magamtól egy ideje már meg sem próbálok beszélni Vele. Beleuntam. Minek? Úgyse válaszol. Éppen ezért ma reggel papi hivatásom felmondását fontolgatva indultam utamnak. Mintegy utolsó mentsvárként még egyszer kértem az Urat, hogy mutasson egy jelet, egy miniatűrnyi csodát, melybe belekapaszkodhatok. Csak annyit, hogy ne érezzem feleslegesnek az elmúlt húsz évet. Egy aprócska bizonyítékát annak, hogy nem a semmit éltettem oly sok éven át. Kértem, de nem vártam már rá semmilyen választ. És ekkor szavaim meghallgatásra találtak. Uram, kérlek bocsáss meg, hogy kételkedtem! és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek; Szavaim meghallgatásra találtak, de előtte még megmérettettem. Reverendám alját kissé felemelve, a tócsákat kerülgetve jöttem ide, a buszmegálló felé, mikor fiatal lányok csoportja haladt el mellettem. Azok a hosszú combok, azok a bársonyos, tenyérbe illő keblek és a selymes hajkoronák fiatalként is majdhogynem letérítettek papi pályámról. Mindig is foglalkoztatott a gondolat, milyen lehet egy igazi nő ölében álomra hajtani fejem. Ezek a lányok kacéran kalandokat


elevenítettek fel egymásnak. Megszaporáztam lépteim, hogy még halljam randevúik miképp fúltak unalomba, vagy épp miként fordultak át... Hogy is mondjam... Az ő szavaikkal élve: „egetverő szeretkezésbe". Csodálkozva... Nem is... Inkább irigykedve hallgattam licitjeiket, hogy melyek voltak a legbizarrabb helyek, ahol valaha is együtt voltak aktuális kedvesükkel. Tíz perces sétámat beszínezte meséjük. Ám közvetlenül a megálló előtti sarkon egyikük megunta nem épp indiszkrét hallgatózásom és hátrafordult: – Mi az, atyám? Csak nem akar minket megváltani, vagy épp feloldozni, hogy ennyire a nyakunkban liheg? Bár lehet, hogy inkább csak a nyála csorog? Csak nem ezt szeretné? – Azzal felhúzta amúgy sem túl méretes szoknyáját és rám villantotta vadítóan piros bugyiját. és ne vígy minket kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól! Leblokkoltam. Megálltam, és csak néztem, ahogy nevetve távolodik el eddigi „társaságom". Fél percig dermedten bámultam utánuk, magamban hivatásom feladását végleg eldöntve, majd újra a buszmegállónak vettem az irányt. Már messziről láttam, amint beért a 173-as. Kisebb tömeg vált le az addig elrejtett kutya környékéről. A leányzók is e tömeg közt voltak. Egy galamb feküdt törött nyakkal, vérben ázva az aszfalton. Nyíltak az ajtók és egy ifjú titán robbantott le a lépcsőkön. Nyomában egy olyan nő, akitől biztosan nem esnék még én se kísértésbe, majd a tömeg felszállt és a busz elindult. És ekkor megtörtént a csoda! Egyre halkuló kutyaugatással fűszerezett isteni csoda. Mintha csak Ő küldte volna le angyalát, hogy átadja üzenetét egyszerű, halandó fejemnek. Egyértelműbb nem is lehetett volna ennél! Mintha csak egy levelet küldött volna az alábbi szöveggel: Vagyok, létezem – és aláírásként az Úr neve szerepelne. Magától értetődő volt, hogy nekem szólt e jel.


Ugyanis ahogy eltűnt a busz a távolban, az addig az aszfalton fekvő, vérben ázó galamb szép lassan feltápászkodott. Meg mernék esküdni, hogy miután felkelt, egyenesen rám is nézett. Örökre beleégett tekintete az enyémbe. Végignéztem, ahogy elszállt felettem, s közben hálát adtam Istennek, hogy segített döntenem. Végre visszatért hitem és megköszöntem neki ezt a nem mindennapi csodát. Hiszen csak Neki van hatalma és joga dönteni élet és halál között. Mert tiéd az ország, a hatalom és a dicsőség mindörökké. Ámen.


Balage: A könnyező gyilkos

Sok mindent megéltem már. Oknyomozó riporterként rengeteg igazságtalanságot láttam az életben. Készítettem riportokat háborúkról, jakuzákról, éhínségről és összeesküvéselméletekről is. Aztán utolért a kíváncsiság ára. Egyre több felől jöttek a zsaroló levelek, melyben nem csak az én, de a családom életére is törtek, de mindezeket soha nem vettem komolyan. Egészen addig a bizonyos bombáig... Az autóban aznap csak az asszony ült. Állítólag nem szenvedett sokat. Elnézést, de még most is, öt hosszú év távlatából még most is meg kell törölnöm szemeimet, ha rá gondolok... De mindez már a múlté. Azóta visszavonultam. Nem akarom, hogy a kölyök is valami félresikerült merénylet áldozatává váljon. Azóta már nem célom, hogy megváltsam a világot. Próbáltam


lemondani szenvedélyemről, az oknyomozásról is, de bevallom, hiányzott. Öt év óta most először döntöttem úgy, hogy újra beindítom Pulitzer díjas tollam papírral érintkező sercegését. Ezúttal egy életfogytiglanra ítélt esetét kezdtem el felpenderíteni.

Gondolkodóba ejtett az ő ügye. Nem akármilyen emberről van ugyanis szó! Egy olyan férfit csuktak le gyilkosság vádjával, aki az út szélén ülve, vérben és könnyben fürödve dünnyögte magának, majd kiáltozta a nagyvilágnak, hogy „Megöltem!". És valóban, a rendőrség szinte pillanatok alatt talált nála egy kést, melyen három különböző vérminta is jelezte, az ipse nem a levegőbe beszélt. Nem sokkal később a halottak is megkerültek. Ifjú drogosok, kiket lakásukban ért el a vég. „Írnom kell róla!" – volt az első gondolatom, mikor megláttam az újságok címlapján a „lelkiismeretes gyilkos" fotóját. Hírnevemet felhasználva nem tartott sokáig, hogy megszervezzem a fegyházban történő interjú lehetőségét. Különös láz vett rajtam erőt, hiszen ezidáig senkivel sem beszélt az „erkölcsös halálosztó". Eddig senkinek nem nyílt még meg. A rendőrök sem tudtak belőle a „megöltem"-nél többet kipréselni. Büszkeséggel tölt el, hogy nekem sikerült. Az alábbiakban ezt meg is osztanám Önökkel, kedves olvasóim.

Tévednek, ha azt hiszik, hogy csakis brutális képű embereknél szakadhat el az a bizonyos cérna. Amint beléptem a kihallgatóba, Jurijt egy szemvillanás alatt felmértem, és bevallom, soha nem soroltam volna bele ebbe a kategóriába. Első ránézésre is látszott, hogy ő nem életek kiontására született. Az meglehet, hogy kétméteres termete, és combnyi


bicepsze, vagy épp a kopasz fején lévő tetoválás miatt egyesek ezt szűrnék le már elsőre is, de ne feledjék, az emberek megítélésében több tapasztalatom van, mint bárkinek. És én mondom, hogy Jurij nem az a tipikus ámokfutó alkat. Hogy ezt honnan veszem? A szeméből. Kék szemében ártatlanság és a bánat opálja sejlett.

Semmibe révedő tekintettel nézett az asztalra, vagy inkább azon túlra. Valahol messze, nagyon messze jártak gondolatai. Leültem a vele szemközti székre. Kitettem a diktafont az asztalra és elkezdtük a beszélgetést. Az első húsz percben elmeséltem neki röviden az én életem történetét. Azt, hogy Irakban hogyan lőtték le mellettem azt a katonát, kivel előtte nap még javában ittuk a sört. Megosztottam vele a rajtam végrehajtott háborús kínzások gyötrelmeit és közben éreztem, hogy az értelem kezd visszaköltözni elméjébe. Épp a kénsavcsepegtetés kínjait részleteztem volna, amikor enyhe orosz kiejtéssel megszólalt: – Maga mindig ilyen? – Mire gondol? – Hogy nem tudja befogni a száját, és csak dumál és dumál. Mondja, miért locsog annyit, mint egy pletykás vénasszony? – Hát, ha a beszélőpartnerem hallgatag, akkor nincs túl sok lehetőségem. Esetleg nem akarja ön elmesélni, mi is történt? – Akarni akarom, csak még azt sem tudom, honnét kezdjem. Mindent vérben látok azóta is. Épp ülök a kocsiban és vezetek. Csak vezetek és vezetek, és vezetek, aztán... Érdekes volt látni, ahogy még inkább megtörik emberünk. Fél perc szünet és három tiszta papírzsebkendő elhasználása után nekem kellett újra elindítanom a társalgást, tudván, hogy tovább kell lendítenem. Brutális módon egyből a kérdéses részhez kellett ugranunk. – Mondja csak, Jurij, mi történt a drogosoknál?


– A drogosoknál? – kérdezett bamba arccal. Majd mintha egy kis fény gyűlt volna fejének sötét zugaiban, arca mosolyba, vagy inkább vicsorba rándult, és folytatta. – Megtudtam, hogy azok a rohadékok nem csak szívják, de terítik is a cuccot. A többit meg már sejtheti – azzal rám kacsintott, majd elhallgatott.

Gépiesen cigarettáért nyúltam. Borzongtam bensőm minden porcikájában. Úgy látszik, mégis megtette. S most, hogy megnyílt, már semmi nyoma nincs annak a mérhetetlen alázatnak, annak a hihetetlen gyásznak a képén, mely alá eddig elrejtette a történteket. Egy olyan megtört ember volt előttem, aki majdhogynem beleőrül tettébe, és talán éppen ezért megpróbálja a lehetetlent is elpoénkodni. Elnézést

kértem, majd megkínáltam őt is egy szálnyi nikotinrúddal, miközben tegezésre váltottam. – Folytasd csak nyugodtan! Szóval megtudtad, hogy dílerek, és ezért a magad kezébe vetted sorsukat. – Pontosan. – Mégis – kérdeztem –, hogyan történt mindez? – Mint sejtheted, mihelyt rájöttem, hogy ártatlan gyerekektől kezdve a kemény rokkerekig mindenkit ők szolgálnak ki a környéken, hát elmentem hozzájuk számon kérni a dolgokat. Bementem a lakásukba, azt' mondtam nekik, gyerekek, higgyétek el, hogy errefelé a drog nem eladásra lett kitalálva! Ti csak ne húzzatok hasznot más ember fiainak, lányainak kárából, mert szétverem a pofátokat! Világos? ... Sajnos nem volt nekik az...

Lepöckölte

a hamut cigarettájának végéről, majd újabb füstöt szívott be magához, mintegy erőt merítvén belőle. Mielőtt a folytatásnak nekiveselkedett volna, még egy kis vizet


kért magának. Kikiabáltam az őrségnek és pár perc múlva már kezében is volt az éltető nedű. – Tudja, kapar a torkom egy kicsit – mondta, majd egy húzásra lezuttyintotta a pohár tartalmát. Aprólékos mozdulatokkal tette vissza az asztalra a műanyag itatót, majd magában morgolódva hátradőlt. Újabb füst-slukk következett, végül könnyeivel küszködve rám nézett. – A galamb. Tudja a galamb az oka mindennek. Ha az nem lett volna, most is boldog emberként élnék – azzal újabb pézséhalom került orrának áldozatává.

Reménykedve

néztem rá, mikor hagyja végre abba az egerek itatását, majd újra a tárgyra tereltem a szót, madaráról tudomást sem véve. – Szóval nem akarták abbahagyni a drogok árusítását, ha jól értelmezem? – Igazából odáig nem jutott el a beszélgetés. – Hogyhogy? – Mikor beléptem, ők folyamatosan valamilyen galambról akartak locsogni. Olyasmit zagyváltak összevissza, hogy egy madár jött, aztán felszippantotta az ő cuccukat. Nagyobb szófosók voltak azok még nálad is! Komolyan mondom, elszívták addigra már a maradék agyukat. Nem igazán akarták megérteni, hogy ne adogassanak ártatlan gyermekeknek kokót az utcán. Sőt, ehelyett folyamatosan rám akarták tukmálni a cuccukat, hogy kóstoljam már meg, mert irtó jó anyag. Idézem a leghülyébbet, ha jól emlékszem, Gézaként mutatkozott be: „Egy grammja két ezres, de neked testvér a kóstolója ingyé' van. Csak most, csak neked! Érted?" Bevallom, ekkorra már kezdett sötét köd ereszkedni az elmémre...

Arcán, mintha újra átélte volna az egészet, a düh ismét a felszínre tört. Alig bírtam megállni, hogy székemmel együtt ne csosszanjak egy kicsit hátrébb. Megnyugtató érzés volt, hogy a


tükörfalon túl vagy hat rendőr nézi ezt a tétova vallomást. Átfutott azért agyamon, hogy vajon időben ideérnek-e akkor, ha esetleg rám veti magát. Vajon mennyi idő kell egy ilyen embernek ahhoz, hogy elroppantsa a másik nyakát? Három, esetleg négy másodperc? Éreztem, ahogy az izzadság gyöngyei kiülnek homlokomra. Már-már el akartam kezdeni leállítani ezt az egészet, mikor eszembe jutott Jurij újságbeli képe. Nem, ez az ember nem fog engem eltenni láb alól. Ő olyanokat bántott csak, akik – valljuk be! – megérdemelték. Kevés szörnyűbb tett van annál, mint mikor drogokra szoktatják a fiatalokat. És tudtam, ez a kétméteres férfi is így gondolkodik.

Belenéztem szemeibe, és csak annyit mondtam: – Megértelek. Én is rühellem a dílereket. Főleg, akik kölyköknek osztogatnak. – Na azért! Azokat kell is utálni! Két féle díler van szerintem is – mondta. – Az egyik a normális, aki annak ad cuccot, aki már saját ésszel is fel tudja mérni, mire van szüksége. Na meg vannak ezek a nyomorultak. – Azzal köpött egyet, és immáron sokkal higgadtabban folytatta. – Szóval elöntött a düh. Hát fogtam azt, aki a pirulával közelített és a falnak vágtam. Erre azonban a másik kettő nekem esett. Ráadásul az egyiknél tű is volt. A másodperc töredéke alatt kellett cselekednem. Jobb kézzel elkaptam a tűvel közeledő csuklóját, ballal pedig már elő is rántottam a késemet. Nem kellett sok hozzá, és már mindkét rohadék a földön feküdt.

Olyan

átéléssel, mutogatással mesélte Jurij mindezt, hogy kezével még a poharat is leverte. Hallottam, ahogy a tükör mögül rövid kiáltások hangzanak fel, majd trappolások jelezték, hogy immáron az ajtóban is áll egy osztag bevetésre készen. Alig észrevehetően, a hátam mögött jeleztem


kezemmel, hogy még várjanak. Nehogy megszakítsák ezt a nehezen induló vallomást. – A harmadikkal mi lett? Amelyiket a falhoz vágtad? – Abból elég gyorsan elszublimált a drog. Mikor felé fordultam, már kezében volt egy stukker. Hát, nem vagyok egy nagy kommandós, de azért a reflexeim még megvannak. Amint megpillantottam a felém lendülő fegyvercsövet, már ugrottam is oldalra. Azért vetődés közben még felé dobtam késemet. A ravaszt sem volt ideje lenyomni.

Ledöbbentem. Az előttem ülő férfiból csak úgy sütött az élvezet, ahogy a történteket elmesélte. Szabályosan felizgatta a gyilkosság emléke. – Nem értelek – mondtam. – Nem tűnsz olyannak, mint aki bánja a halálukat. – Miért bánnám? Őszintén, szerinted nem érdemelték meg? – De. Talán igen. – Na ugye! Most legalább pár mocsokkal kevesebb bizniszel azon a környéken. Lehet, hogy a többieknek is leesik majd, hogy ott nem lehet csak úgy dílerkedni. – Viszont akkor miért borultál ki az út mellett? Teljes

csend telepedett közénk. Alig, hogy elhangzott kérdésem, mintha megfagyott volna a levegő. – Megöltem – jött a válasz, és máris előkerültek azok az ártatlan, könnyező tekintetek. – Tudod, én csak vezettem, és vezettem, majd jött egy hatalmas, piros madár. És puff neki. Átgázoltam rajta. A kocsi meg se érezte, de a visszapillantóból még láttam véres testét. Egy galamb volt. Egy békegalamb. Egy olyan, mely az olajágat vitte anno. És én ezt az ártatlan lényt kinyírtam! MEGÖLTEM!


Azzal

visszatért a kezdeti katatón állapotba. Többet már nem lehetett kihúzni belőle. Talán nem is akartam. Hogy valóban gyilkos? Ez nem vitás. De hogy tényleg rossz ember-e Jurij? Erről lehetne vitatkozni. Hiszen ő csak azon a bizonyos területen lévő dílereket akarta megleckéztetni. Lehet-e gonosz ember az, aki egy galambot ennyire tud szeretni? Még akkor is e gondolatsor körül járt agyam, mikor a rendőrségről kilépve megállt mellettem egy fekete, lesötétített üveges Mercédesz. Az ajtaja lassan nyílt, Jurij bátyja, hálája jeléül, hogy foglalkozok öccsével, ragaszkodott ahhoz, hogy hazavihessen...

Kedves olvasóim! Kérlek, lássatok a sorok közé, és ne csak egy gyilkossal való interjút olvassatok ki riportomból. Gondoljátok át, vajon lehet-e rossz az, akivel a testvére ennyire törődik? Vegyétek észre azt, hogy itt nem a szokásos öldöklésé a főszerep! És gondolkozzatok el azon, ti milyen büntetést szánnátok a könnyező gyilkosnak!


Eliza Beth: Béla mint kommandós

Aranka kilépett a rendőrség épületéből. Két teljes órájába került, hogy állandó útvonalengedélyt szerezzen Bélának. Első találkozását Lökött Mártonnal több is követte. Azonnal megtetszettek egymásnak. Aranka rég várt hercegét látta Mártonban, ráadásul kapott egy olyan meleg pillantást is onnan a magasból, amilyet még álmodni sem mert volna. A férfi pedig az erős asszonyt becsülte a nőben, végre nem egy nyafka hisztérika került a lábai elé, akit folyton pátyolgatni kell. A fekete macska természetesen kivétel, attól minden rendes embernek tartania kell! – mentette fel Arankát egyetlen gyengesége alól. Gyakran elmentek együtt lovagolni a vitorlással (vagy vitorlázni a lóval?), és egyik ilyen útjukon pechjükre


szembejött velük egy rendőrautó. Természetesen a hatóságok azonnal megtiltották, hogy a vitorlás faló közúti forgalomba menjen. Nincs rá semmilyen paragrafus – mondták –, hogy az ilyen tákolmányokat nyilvánosan használni kellene. Márton úr lovagoljon a saját udvarán, ott nem zavar senkit. No de Aranka sem most lépett le a falvédőről, nemhiába volt ő a legsikeresebb jegyellenőr. Megrohamozta a kapitányságot. A portástól megkérdezte, kihez mehet panaszt tenni. Az ügyeletesnek előadta a panaszát, aláírta a jegyzőkönyvet, amiről pontosan tudta, mennyit ér, aztán addig verte az asztalt, míg a tizedes elirányította a feletteséhez. Az őrmester megígérte, hogy utánanéz, és értesíti, elkérte a címét, és azt hitte, sikerült leráznia a nőt. Tévedett, Aranka nála is kiharcolta, hogy elkísérje a feletteséhez... egészen addig folytatta, míg a városi főkapitány elé került. A kapitány csak ránézett a nőre, azonnal látta, nem ellenkezhet vele, mert különben életfogytiglan a nyakára jár. Megkérdezte, van-e fék azon az izén, ahogy ő nevezte, aztán aláírta az engedélyt, mely szerint Béla minden nap délelőtt kilenctől tizenegyig, és este hattól nyolcig egy meghatározott útvonalon közlekedhet a városban. Aranka az engedélyt lobogtatva közeledett Bélához, mely (vagy talán aki?) szép akkurátusan be volt parkolva az autók közé. Mert természetesen Márton magával hozta demonstrálni a lovat. Akkor is, ha tilos volt – még. De ez a harcias angyal képes volt legalizálni! – nézett a nőre örömmel. Ekkor egy sötétített ablakú fekete Mercedes húzott el mellettük. Aranka visszanézett. Az épületből távozó férfi mellett állt meg az autó, lassan nyíló ajtaja mögül fegyvercső bukkant elő. Ilyen szíves invitálásnak a férfi sem állhatott ellen, beszállt, és a Mercedes besorolt a forgalomba. – Láttad ezt? – kérdezte Aranka Mártont. – Azt a pasit elrabolták. Itt, a rendőrség orra előtt.


Márton nem kérdezett semmit, hisz már rájött, hogy Arankával az élet egy nagy kaland. Felhúzta maga mögé a nőt, és vitorlát bontott. A Mercedes úgyis a pirosban áll... simán utolérhetik... Sajnos a mentőakció kudarcba fulladt. Az emberrablók észrevették üldözőiket, s bár elcsodálkoztak a „cseppet sem feltűnő" amatőr kommandón, ez nem tartotta vissza őket attól, hogy szitává lőjék a vitorlavásznat. Béla jelentősen lelassult, ahogy a szél szétszabta a lyukas vitorlát, majd komótosan leállt egy kereszteződésben. – Motort is kell rá szerelni! – kiabálta túl a dudakoncertet bőszen Aranka, miközben sárga tűsarkújában nekifeszült Béla hátsójának.


Tyim: Borzalmas Bori bevált jóslatai...

Borbála keserveset álmodik... Nyögdécsel, jajong, és alig győzi értelmezni száguldó álomképeit! A párszáz éves bérház egyik alagsori ablakán, nem a Holdanyó kukucskál be, hanem az orkán! Tombol a förmeteg, súlyos fekete fellegek húzzák a Földön nehéz terhüket. Ítéletidőre, és hajnali kettőre jár... Bori szenved álomképeitől... Látja magát sudár királylányként, ahogy világi tanulmányokat folytat. Matematikát, és számítógép-technikát körmöl, hímez, és mosolyogva fogadja a szomszéd királyfiakat... Bori sírt, és reszketett a félelemtől... Tovasuhanó Álommanója egy faló elé röpítette, a lovon vitorla, és egy csomópont közepén, vaskocsik, meg ordibálás, fegyverropogás


hallatszik. Bori remegett, és örült, hogy egy ismerős tűsarkas hölgyemény is feltűnik... A hölgy serényen noszogatva egy fazont, felpattan a falóra, és elinalnak a szélrózsa minden irányába... Bori végre mosolyog, szerencsés látomás is kerekedék, ennek a hölgynek ígérte, hogy ha esik, ha fúj, megtalálja királyfiát! – Meg is találta a szentem, pár tíz év kellett, és a megérzéseim valóra válnak... Boldog mosollyal ébredt, a vihar tovatűnt, és miss Blackcat (blekket), a macska is életjeleket sugárzott... Az időközben délelőttbe serdült időt erős kolompolás zúzta szét! Mire Bori mama kiselypíthette volna a "szapad" engedélyt, feltárult a viskó ajtaja, és megszámlálhatatlan marcona egyén nyomult be, éjfekete ruhában... Azonnal munkához láttak! Végigtapogatták a jósnőt, ki ezen gesztust mivel évek óta nem tapasztalta, szerfölött élvezte! Engedékenyen tárta fel vörös szoknyás lábait, és várta a tüzetesebb háztűznézést... Ám a marcona fickók nem a bájait keresték. – Poloska van? TörpeNapóleon volt már? Közben módszeresen átkutattak mindent, valami herkentyűvel leellenőrizték miss Blackcat-et is... Bori semmit sem értett... Aztán nyílt az ajtó, és besettenkedett egy figura, bazi nagy napszemüvegben, öltönyben! Nézte, hova lehetne leülni, a fekete ruhások jelentettek, majd idegesen kémlelve őrködni kezdtek. Bori mama sejteni kezdte, nem a férjjelöltek állnak csatasorba a kegyeiért... A főnapszemüveges félig-meddig leereszkedett a rozzant kerevetre, melyen pár órája az éjszakát szenvedte végig Bori, és kérdezett:


– Jobb vagyok szakállal, vagy nélküle nyerek? – Azzal egy álpofaszakállt tartott az álla elé. – Hiszi a Nép, hogy a válságból kivezettem az országot? Bori csuklott, és a serkentőfőzet felé nyúlt. Ketten is fegyvert rántottak, Bori majd becsinált! Meggyújtotta a fekete lángot, kiszórta a kártyalapokat, de minden összevissza keveredett... egyik válasz ütötte a másikat... Ezért a következőt jósolta, összeszedve maradék lélekjelenlétét: – Nyerni fogsz a választáson, de a szakáll miatt felismernének, azt vágasd le, vagy ne hagyd megnőni! Higgy a jóslatban, bízz bennem, ha esik – ha fúj, nyersz majd! Csak az idő lehet ellenfeled... Szempillantás alatt ürült ki a helyiség, Bori felsóhajtott! – Hogy milyen nehéz követni a modern kor vívmányait, kihívásait, és egyáltalán ki volt ez a csukaszerű napszemüveges?! De nem kezdődhetett el a délelőtti szunyókálás-rituálé! Ismét felhangzott a kolomp, mire felocsúdott volna, ismét marconák lepték el a lakot... – Van poloska? Senkiházi járt már itt? Mennyi az esély? Borit megedzette a mai nap! Persze, ilyen álom után, ahol matematikus és királylány, már nem hozhat új kihívást a jóslás... Lazán kérdezte a marconáktól: – Itt felejtettetek valamit? Azok néztek furán, majd a jelentés után bejött egy kicsi energikus figura! Segítettek felállni Borinak, aki persze várta a tapit, és kihúzta magát, hogy "fonnyadtkái" ne csüngjenek vég nélkül... Ám elénekelték a Himnuszt, majd az energikus kérdezett: – Megvagyunk tizenötmilliónyian? Nyerem a választást? Bajnok lesz a csapatom?


Borira újfent megérkezett a csuklás, de már nem mert nyúlni a serkentőfőzethez... Szótlan gyújtott lángot, vetette a kártyát, és már meg sem lepődött, hogy minden zavart lett újfent! – Nyerni fogsz a választáson, higgy a jóslatban, bízz bennem, ha esik – ha fúj, nyersz majd! Csak az idő lehet ellenfeled... Bajnok is lesz az idén, meg jövőre is, a jóslat nem hazudik!!! Újabb szempillantás, és újfent üres a Bori-lak... Borzalmas Borbála tényleg elfáradt, ekkora forgalmat még álmában sem bonyolított jó ideje...


Eliza Beth: Tíz másodperced van!

– Azt hiszem, visszakérem magam a rendőrséghez – vágta be az ajtót maga után Tamás. – Sok hülyeséget megéltem már, de a mai nap túltesz mindenen! – Mi történt? – kérdezte a felesége. – Hogy mi? – morgolódott a férje. – Délelőtt népgyűlést tartott az úr. Oda kellett hajtanunk az embereket, mert magától nem ment senki. Ugyan, kit érdekelnek a szólamai? Aztán úgy kellett intézni, hogy az odahajtás a tévében úgy nézzen ki, mintha erőszakkal kellene visszatartani a rajongóit. Mi a fenének kell neki tizenöt testőr, ha egy sem lenne, akkor sem törődne vele a kutya sem. – Anyu! Elmesélhetem apunak..? – Várj egy picit, kislányom, előbb hadd fújja ki magát! Ha letette a gondjait, akkor mesélhetsz neki – simogatta meg gyermeke fejét Eliza.


– Ebédre kínait kívánt az úr – folytatta Tamás. – Mindjárt, kincsem! – húzta magához a gyereket, és adott neki egy puszit. – Addig játssz egy kicsit, jó?.. Megszálltunk egy jó nevű kínai éttermet. Ketten az ajtónál, ketten mellette, ketten őrizték a szakácsot, nehogy már megmérgezze. Ijedtében a szerencsétlen dupla adag csípős paprikát ejtett a szószba, aztán, amikor ki akarta halászni, a maradék is beleborult. Nagy nehezen kész lett az úr ebédje, de ahogy nekilátott, egy vészjósló hang megszólalt mögötte: „Tíz másodperced van! Kilenc..!" Gondolhatod, hogy ötnél már kint volt. A másik asztalnál szégyenlősen vette fel a telefonját a siheder, azonnal elhallgatott a visszaszámlálás. – Ez volt a csengőhangja? Ezt az ötletet ellopom, jó lesz a rámenős kollégák ellen! – vigyorgott Eliza. – Úgyis elkapatták magukat a szerkesztőségben. Azt hiszik, ha az ember lánya belemegy egy kis erotikus szócsatába, rögtön az ágyukba vágyik. Pedig én csak a tiédbe..! – Meglesz, legalább elfelejtem a mai eseményeket. Lehet, hogy kérnem kellett volna attól a boszorkánytól valami serkentő főzetet, nehogy csalódnod kelljen bennem. Nyugi, nem fogsz! – vigyorgott rá az asszonyra. – A nap betetőzése ugyanis a jósnő volt! Biztos, hogy felül volt a százon, évre is, kilóra is, legalábbis a hátsója terebélyéből tippelve... Bár mit panaszkodok a külsejére, hiszen több foga volt, mint amennyi nekem hiányzik! De amikor nekem kellett végigtaperolnom fonnyadt bájait, amit még oda is igazított a kezembe, felforrt az agyam. Kész, vége, nem leszek többé marcona kommandós, inkább szobrozok az utcán karlengetve, és irányítom a forgalmat, de ebből többet nem kérek! – És akkor majd megállítod a vitorlás falovat, apu? Képzeld – kotyogott közbe Lizi –, amikor anyuval jöttünk haza az oviból, a múltkori kalauz nénit láttam. Mondtam anyunak, hogy ő az, de nem hitte el, mert ő akkor a Marika nénire figyelt, és nem arra, mint én.


– Tudod, a múltkor elmesélte, mit látott a buszon... – segítette ki Tamást a felesége, mert igencsak értetlenül nézett a lányára. – Amikor reggel úgy szakadt az eső... – Már emlékszem... volt valami sárga szandál, meg csöpögő esernyő... – Igen, apu! A sárga szandálban az a kalauz néni cuppogott, aki ma a vitorlás lovon ült. Megmutattam, hogy már nekem is van bérletem, és megengedték azzal a kedves bácsival, hogy én is felüljek Bélára. – Vitorlás ló? – töprengett el Tamás. – Ekkorát változott a közúti forgalom, mióta „elit" lettem? Hm... Lehet, hogy mégis kommandós maradok. Ha az utca is megbolondult, akkor legalább a fizetés legyen jó!


Eliza Beth: Franciska

– Érdekes, hogy azt a hosszú esernyőt milyen lelkesen vitte a nő helyett, bezzeg, amikor az én kezemben van hasonló, folyton morog! Franciska bőszen pakolta ki a koffereket az ajtó elé. Totális felháborodás izzott minden mozdulatában. Jenő megcsalta! Volt képe azt állítani, hogy nem történt semmi, csak azt nem tudhatta, hogy ő is éppen abban a cukrászdában randevúzott hajdani szerelmével, ahova betért azzal a randa nővel.


Érdekes, hogy azt a hosszú esernyőt milyen lelkesen vitte a nő helyett, bezzeg, amikor az én kezemben van hasonló, folyton morog! Jó, rendben, annyiban igaza van, hogy egy sütemény elfogyasztása még nem házasságtörés, de utána nem haza jött, de nem ám! Még hogy nem történt semmi, hahaha! – dúlt-fúlt magában féltékeny elvakultsággal. Döncivel véletlenül futott össze, amikor vásárolni készült. Diákkori szerelem volt az övék, de aztán a gimnázium után szétváltak útjaik, nem is nagyon találkoztak az évek során. Ezért is volt nagy a meglepetésük, hogy annyi év után fellángolt bennük a régi érzelem. Dönci meghívta egy kávé melletti beszélgetésre, és éppen összebújva nosztalgiáztak, amikor Jenő megérkezett azzal a boszorkánnyal. Franciska menekült volna, de élete párja a szabadságba vezető ajtó és köztük turbékolt. Nem kellett sokáig várniuk, hamar elmentek, így ők is távozhattak. Dönci rábeszélte, hogy a régi idők emlékére felmenjen hozzá. No, nem hagyta sokáig könyörögni, hiszen ő is akarta. Franciska szívvel-lélekkel félrelépni készült. A titkolózás, a tilosban járás tudata megemelték az adrenalinszintjét, alig várta, hogy felérjenek a lakásba, azonnal rávetette magát a férfira. – Hű, ha tudtam volna, hogy ilyen vérmes asszonnyá érsz, inkább téged választalak, mint az egyetemet – fújta ki magát Dönci az első menet után. – Tényleg, Dönci! Még azt sem tudom, mi lettél, hogy nagy lettél. Mivel foglalkozol egyáltalán? – kíváncsiskodott a nő. – Orvosit végeztem – felelte Dönci. – És te? – Én masszőr vagyok. Hivatalosan gyógymasszőr, de ha svédmasszázst, vagy thai masszázst kérnek, akkor sem jövök zavarba. De legjobban az erotikus masszázst szeretem, adni is, kapni is. – Hmmmmmmm! Még sosem próbáltam... – Dönci szemeiben vágy gyulladt, kívánság az ismeretlen után.


Franciska megszánta. Egészen addig erotikáztak, míg a csengő meg nem szólalt. – Ajaj! – kapott a fejéhez a férfi. – Biztos egy kuncsaft, muszáj beengednem, belőlük élek. Te addig maradj csak itt, pihenj, igyekszem vissza. Széles doktor nem sejtette, hogy páciense az ő pásztorórázó szerelmesének férje. Annál nagyobb volt Franciska meglepődése, ahogy az ajtó mögött végighallgatta Jenő csillogó szemű vallomását. És még volt képe otthon azt állítani, hogy nem történt semmi! Hát most történik, szedheti a sátorfáját a hűtlenje! Mehet ahhoz a randa Ordas Farkashoz! – biggyesztette ki harciasan az utolsó bőröndöt is a lépcsőre.


Eliza Beth: Megmondta a nagyi!

– Húú, srácok! A végén igaza lesz öreganyámnak... Mindig azt mondja, egyszer még börtönben végzem. Hát ma majdnem sikerült! – kezdett a mesélésbe Jocó. Fociedzésre ment vissza a suliba, de már az öltözőben kikívánkozott belőle az élmény. – Mit csináltál már megint? – Én semmit! Én csak ebédeltem. Tudod, hogy élek-halok a kínaiért. Aztán jött pár marcona alak, meg egy fejes, el sem hittem, hogy ez velem történik. Anyám kedvence, ha tehette


volna, reggeltől estig rá szavazgatott volna, de hát csak egyetlen cédulája volt, ugyebár... No, szóval jött az ürge, a szakácsra frászt hozott a pribékjeivel, én meg csak kuksoltam a sarokban, és próbáltam összeszedni a bátorságomat, hogy megkérjem egy közös fényképre... anyámat boldoggá tettem volna, simán megadta volna a dupla zsebpénzt, én meg valahogy túléltem volna... remélem... bár lehet, hogy ettől már rovott múltú lennék? – Nézőpont kérdése. A másik tábor előtt biztos! – Na ja. A kis Csincsung ott szerencsétlenkedett, keverte a mérget, szerintem életében nem főzött puskacső előtt, össze is csinálta magát rendesen, öreganyám keze nem reszket úgy, mint az övé tette. Örültem, hogy nem az én ebédemet készíti, biztos nem ettem volna meg. A „nagyember" viszont éhes lehetett, mert nekilátott. Körülbelül ekkor szántam rá magam, hogy a marconákkal nem törődve pofátlanul átülök az ő asztalához, az egyik bodyguardnak kezébe nyomom a telcsimet, hogy fotózzon le az úrral. – És? Megtetted? Azért sitteltek le? – Csak majdnem, csak majdnem! De nem jutottam el addig, sajnos, pedig érdekes lett volna látni a képét... – Utadba álltak a marconák? – Ááá, még addig sem... Képzeld, megszólalt a telefonom, te hívtál, a legjobbkor, hogy a fene essen beléd! Eljátszottad a dupla zsebpénzemet, adósom vagy, haver! – Jaj, ne! Megszakadok, ne folytasd! – hahotázott a barátja. – Elég volt neki a tíz másodperc? – A fele is! Hahaha! Az egyik bodyguard viszont odajött. Na, akkor engem kerülgetett a szívbaj! Látszott rajta, hogy tele van a hócipője, de még uralkodott magán, és viszonylag kedvesen kért meg, hogy menjek a fenébe! Mondtam, hogy ártatlan vagyok, és ugyanannyi jogom van ott kajálni, mint nekik, úgyhogy maradtam. Az úr visszaszivárgott az ebédjéhez,


jó képet vágott a dologhoz, és a végén a fotó is elkészült anyám örömére. Majd este megmutatom neki is. Megnézitek? – Elég szenvedő képet vág az ipse. – Hogyne! Nem elég, hogy leégette magát az étteremben, még a nagymamámnál is összefutottunk, pedig azt igazán titokban akarta tartani. Meg is ígérte azon nyomban, hogy a harmadik találkozásunk emlékezetes lesz számomra is, mert ha még egyszer a szeme elé kerülök, szándékos inzultálásnak veszi, vagy az ellenfél által fizetett akciónak, és pár évre rács mögé dug. – Igaza lesz nagyanyádnak! Börtöntöltelék leszel! – Ááá, nem hiszem, bár Bori néne ritkán téved, mint tudjuk. De majd vigyázok, ne kerüljek az úr szeme elé. Mindenesetre lesz mit mesélnem az unokáimnak, ha megérem azt a kort... De az is lehet, hogy valamelyik pletykamagazinnak kellene inkább... No, menjünk focizni, mert az edző kirúg, ha késünk!


Tyim: Bori Mama és a foci vébé

A csapból is labda gurul! Az eső elállt, Bori mama átkozza a napsütést... Ilyen verőfényben eltévednek a hírhozó baglyok... Elhatározza, Harry Potternek, ennek a tanonc kölyöknek, megmutatja... Borzalmas Borbála lerúgta a takarót! Vágyakozva cihelődött az ablakhoz, hátha a napok óta vágyott felhők érkeztek a bérház környéki egekre... De nem, és újra sem, ahogy hosszú napok óta tombol a kánikula... Az ódon bérház kihalt volt, és tüzes... Black Cat, a fekete macska mormogva dörzsölőzött Borihoz. De a javasasszony eltolta magától, így is izzadt, és nem jön a látomás, nem jön a szerencse... Jön viszont a meleg száraz hőség, csillagok az égen, és a Hold, aki lassan sült kifliként szenved a forróságban, Borival együtt... A megoldás megvan! Már hetek óta bujkál a gondolat fejében, hogy ezzel a Potter gyerekkel meg kéne kerestetni, az "esőcsurgató örökké nyitva levő csapot". De ez a gyerek szinte


elérhetetlen, valami serlegeket, meg mit tudni mit keres, meg valami sport vetélkedőkön sztároltatja magát... "Ej már az is átalakult celebbé, minden fellépést elvállal"... Ám a merengését egy apró zaj vágja ketté, némi mozgás hallatszik a levénhedt ajtó felől... majd... megszólal a kolomp! A fekete macska ijedtében húsz körmét vájta Boriba, ahogy a vállára menekült helyből, míg Bori a bepisilés gondolatával foglalkozott behatóan... Ki az Ördög lehet éjnek évadján..?! Kitárta az ajtót, de nem a királyfi jött hófehér paripán, és a Potter gyerek sem szakította félbe aktuális versengését! Valami fura szerelésbe öltözött, láthatóan jókedvű szerzet érkezett! Átható sörszagba burkolózva zöttyent az üres hintaágyba, teli tüdővel megfújta a hangszerét, mire a macska még mélyebbre ásta magát gazdájába, Bori pedig aléltan zuhant ágyára... Bori lassan alélva erőt vett magán, és síri hangon kérdezte a jövevényt: Biztos hozzá indult? Nem a pár sarokkal odébb lévő kocsma volt a célpont?! Esetleg a Kórházból tudott meglépni? De az egyén, ki lábán papucsot viselt, följebb sípcsontvédőt, majd válogatott mezt, tudatosnak tűnt... Határozottan hintázva újságolta, hogy ő drukker! Fogadást akar kötni, ki nyeri a világbajnokságot, és a befolyt összegből az árvízkárosultaknak is juttatna, meg szeretne elutazni a Marsra, hogy kitűzhesse kedvenc csapatának zászlaját! Meg Föld körüli pályára szeretne állítani egy focilabdát, ami az idők végezetéig keringene, és soha nem lenne a játéktéren kívül... Aztán újfent teli tüdővel megfújta elképesztő hangú micsodáját... A szurkoló ahogy megfújja a vuvuzelát, Bori végérvényesen elájul... Black Cat megőszül – színt vált e hang hallatán... A jövevény meg értetlenül kitántorog, és elindul a legelső nyitva tartó kocsma felé, mert kezd szomjazni...


Gesztenye: Fekete Péter

Már megint esik! – kászálódott ki Fekete Péter a papírdobozok alól. Kezeivel próbálta kisimítani koszos és gyűrött ruháját, csak úgy ültében. Tudta, felesleges oly nagyon foglalkozni vele, jobb úgysem lesz. Bozontos szakállának és hajának is próbált valami emberi külsőt varázsolni ötujjú fésűjével, de hamar feladta, hogy kigubancolja a portól és víztől összeragadt szőrzetét. – Hihetetlen ez a város! Egy percre nem tud nyugton maradni. Állandó rohanás, jövés-menés! Nagyot változott a világ. Bezzeg mikor még én voltam fiatal! – Szemei rosszallóan követték a csitri korból alig kinőtt hölgyikéket. – Akkor még tudták, mi az a tisztesség. Hol mertek így öltözni a lányok, és csodálkoznak, ha a pasik csak megdönteni akarják


őket! Nincs itt már semmi tisztesség és tisztelet. Hát most nézd azt a kis fruskát, még a pappal is kikezd! Hűha, atyám, nagy a kísértés! – Mi az, atyám? Csak nem akar minket megváltani, vagy épp feloldozni, hogy ennyire a nyakunkban liheg? Bár lehet, hogy inkább csak a nyála csorog? Csak nem ezt szeretné? – hallotta, amint az egyik visszafordult az Úr szolgája felé. – A kis pimasz! Sok mindent láttam az utcán, de ez már nekem is sok! Mit kapna tőlem, ha az én lányom lenne! Remélem, az enyémre odafigyelt az anyja! Mi lehet az én kis Dorkámmal? Hej, ha még meglenne a kis üzletem! Akkor tuti az asszony és a gyerek is mellettem lennének, és nem itt az utcán kéne aludnom, kéregetnem. De eljön még az én időm! A Bori mama azt mondta. Akkor aztán....! Elmélkedése közben előkotorta kis bádogbögréjét, és egy kartondoboz darabkát, melyen a következő felirat szerepelt: Éhes vagyok! – Nem mész innen! – próbálta finoman odébb lökdösni a kis dögöt, mely már emelte lábát, hogy pont mellé vizeljen. Nem tetszett neki az ötlet, mert hangos ugatásba kezdett. – Nézd, ott egy galamb, az kell neked! – és kezével olyan mozdulatot tett, mintha a törpe vérebnek dobott volna valamit. – Amilyen kicsi, olyan erős – állapította meg magában Péterünk, mikor gazdáját ráncigálni kezdte a madár láttán. – Már megint egy tömött busz. Hogy képesek ennyien felpréselődni rá? Fogadni merek, senki nem fog egy kis aprót adni. Mindenki csak rohan. Na, legalább ez a kis vakarcs is eltűnt a buszon. De mit néz annyira az atya azon a döglött galambon? Kíváncsisága hajtotta és odakászálódott mellé. – Ez már nem fog felkelni. – Épphogy kimondta a koldus ezeket a szavakat, a galamb megrázta magát, felállt, majd szárnyra kelt. Tisztelete jeléül szépen lepottyantotta Fekete


Pétert. Az atya két kezét összetéve csodát kiáltott, hősünk szemében örömfény csillant meg! – A Bori mama megmondta! Egy holt madár, ha lecsinál, sorsom jobbra fog fordulni! Hátrafordult, hogy visszakuporodjon helyére és egy lottószelvény hevert a lábainál. Lehajolt hát érte. Senkit nem látott, aki keresné, hát zsebre tette. – Érvényes. Lesz, ami lesz! A Bori mama megmondta!


Gesztenye: Éhes macska bánata

Fülemet-farkamat behúztam, bajuszom lekonyult az esőcseppektől. Az időjárás mintha a hangulatomat tükrözné. – Napok óta sehol egy jó kis pipi! Jaj, már megint megéheztem, pedig most a cicababákra gondoltam. De éhesen még csajozni sem lehet. Jó lenne már megtölteni a bendőt valami finom omlós hússal. Mondjuk egérrel vagy verébbel. Csiga! Pfuj! Nem vagyok francia. Én a magyar konyhát szeretem! Bár múltkor az egyik haverom megkóstolta, azt mondta: nem rossz. Mégis, ha lehet, kihagynám. Ha nagyon muszáj, a gyíkra ráfanyalodom, de ebben az időben még azok sem másznak elő. És amúgy is a fránya kis dögök sokszor csak a farkukat hagyják ott mutatóban. Azzal meg mi az eget kezdjek? Legfeljebb fogpiszkálónak jó! Kaját kell keresnem. Felugrottam egy félig teli utcai szemetesre, hátha lelek benne valami érdekeset. – Ezek az emberek, de telhetetlenek. Egy falat eledelt nem képesek hagyni. Pedig de jó is a mekis kaja! – Elkeseredettségemet csak fokozta, hogy a köztisztaságért felelős egyén még az esélyt sem adta meg, hogy jobban szétnézhessek.


– Sicc! – Bezzeg a nagy kukád, amit húzol magad után, biztos teli van jobbnál jobb falatokkal! – fújtam felé. De ő egyáltalán nem zavartatta magát. Fogta és a szemetes egész tartalmát beleborította a saját tárolójába. Ahogy így merengtem magamban, észrevettem a föld felé zuhanó galambot. – Ma jó napom-pom-pom lesz! – Lelapultam a járdára és lopakodó, támadó pózt vettem fel. Ekkor kezdett hatalmas zajába az a csivava. – Fogd már be a szádat! Így nem lehet vadászni! Látszik, hogy nem tudja ennek a művészetét. Megverem, biz' isten megverem, ha nem fogja be a pofáját! – Már gondolatban hegyeztem karmaimat, melyet, ha kell, móresre tanítására belévájok. De a hideg zuhany lehűtötte heves felindultságomat, melyet a busz kerekei csaptak rám. – Szerencséd van, te kis dög! – kiáltottam utána, mikor láttam, kezd eltűnni a tömegben, majd a busz tovagurult vele. – Végre! Most már enyém lehet a zsákmány – ujjongtam magamban. – Friss hús! Hé, menjetek onnan! Te reverendás, hagyd békén, ne bámuld már annyira, a végén még feltámasztod! Na, tessék, egy másik balek. Mért nem hagyjátok a macskafiát dolgozni? – Ez már nem fog felkelni! – Én is ezt mondom, szóval engedjetek oda szépen! – Már majdnem megragadtam áldozatomat, mikor láss csodát: elrepült. – Nem megmondtam, atyám, hogy ne bámuld! Most nézd meg, mit csináltál! És mi ennek a következménye? Éhes maradtam. Köszönöm szépen! Bánatosan megindultam a koldus után, leültem kis bögréje mellé. Belekukkantottam, de csak az esővíz gyűlt benne. – Neked sem könnyű, öregem. Azt hiszem, hazafelé veszem az irányt. Jó lesz az unalmas konzerv is. Hívnálak, sorstárs, de szerintem neked nem jönne be az a kaja. A csajok? Azok meg várhatnak!


Tyim: Bori mama vuvuzela után...

Borbála jósnőnk nehezen ocsúdik... De a kábasága mellett, több váratlan, borzalmas – neki nem feltétlen tetsző esemény – is tépázza idegeit... Borbála nehezen ébredezett! Feje többfelé húzta, füle csengbong, és fájdalmas karmolások égtek lába szárán... Lassan ocsúdott, és apránként idézte fel a váratlan látogatót, a hülye hangszerét, és annak borzalmas hangját... Ah, borzalmas… Szóval Borzalmas, és borzalmas közt alig van különbség... Szegény Black Cat... Tényleg, hol a macska, hol van a hű társ?! Mi ez a fehér bagoly, ami idétlen hangon piheg, és rá akar mászni...?! – Ördög és Pokol! Ez Black Cat, de valahogy White Catté alakult... Hát mi történhetett...?! És egyáltalán, mi ez a fura szag? Emlékezete szerint nem varázsolt az utóbbi időben, mitől


lehet vegyszerszag...?! Nem is vegyszer, valami pálinka, vagy sör tán... Bori nem bírta tovább! Hatalmasat tüsszentett, és a macska riadtan iszkolt a nyitva hagyott ajtón a szabadba... Bori mama hirtelen nagyon egyedül érezte magát... Nehezen csoszogva elvánszorgott a hintaszékhez, felütötte a Nagy Álmoskönyvet, és igyekezett összpontosítani. Ki kell kotyvasztani valami élénkítő italt, mert élve hal jelenleg! Nem bízott a fiatal generációban, bár hallott mendemondákat, hogy egy fiatal varázstanonc feltalálta az örök fiatalság italát... De úgy hírlik, eme ifjonc pár napja elhunyt... Alig volt tán kilencven... Az ódon bérházban elcsendesedett hát az egyetlen lakó. Elmélyülten tanulmányozta, mit is kéne hozzáadni a mihez... mikor felrezzent morfondírozásából... A nyitva hagyott ajtón besurrant valami! Illetve valaki... És kolompolás nélkül! –De hisz ez Black Cat, illetve aki lett belőle ; White Cat, és nem egyedül, egy másik macskát kísért kecseskedve! Bori elhűlt! Mi jöhet még, mily trauma érhette a macskáját, hogy baráttal tér vissza...?! Eddig ketten voltak egymásnak, mi lesz most, és ki ez?! Elgondolkozva csukta össze ezeréves könyvét, sejtve, nem hétköznapi napok elé néznek...


Balage: Zuhanás

Végre! Már alig várom, hogy indulhassak. És ekkor kilépek a felhők közül. Társaim követnek. Érzem, ahogy a szél belém karol, apró vízcseppeket szakítva le rólam. Szabadesés... Ez az, amire én születtem! Az élet értelme számomra nem más, mint a zuhanás. Sokan keresik céljukat mások megsegítésében. Vannak barátaim, akik csakis azért léteznek, hogy betegek szenvedésein könnyítsenek, vagy épp az afrikai népeket mentsék meg a szomjhalál elől. Büszke vagyok rájuk, hogy őket megismerhettem, de feladatuk bármily nemes is, engem nem inspirál. Ugyanígy azok rendeltetésnek vett hitét sem tudom elsajátítani, kik mintegy valamely sátánista vallástól vezérelve


arra törekszenek, hogy vandalizmussal vegyes áhítattal rombolják le mások munkájának gyümölcsét. Van olyan ismerősöm – hozzáteszem, jó, ha kétszer találkoztunk utunk során –, akinek saját bevallása szerint is kedvenc hobbijai közé tartozik a pusztítás. Szenvedélyesen mesélte legutóbb is, mekkora élményt nyújt neki az ablakok betörése, kerítések, autók rongálása. Nem... Engem sem nemes, sem sátáni erők nem mozgatnak. Én nem akarok kertészekkel együtt növényeket nevelni, sem orvosok közt gyógyszereket feltalálni, vagy mint a takarítók, a hétköznapok monotonizmusával dolgozni. Nem, nekem nincsenek céljaim, nem vágyok sem megbecsülésre, sem hírnévre, hatalomra meg pláne nem. Sose nézek se előre, se hátra, engem egyedül a ZUHANÁS érdekel. Ha lehet ilyet mondani, egoista módon csakis magamnak élek. Magamnak és a szabadeséskor érzett kábulatnak. Imádom felülről nézni az elém terülő tájakat. Van, hogy erdő fölött ugrunk, olyankor vigyázni kell, nehogy fennakadjunk valamely ágon. Van, hogy mező van alattunk, ez esetben mindig puha talajra érkezve igyekszünk meglapulni a növényzetben. És van, mikor óceán, tenger, tó vagy éppen folyó vizébe csobbanunk. Ilyen esetekben mindig hatalmas partit csapunk a többiekkel és lubickolva merülünk alá a mélységekbe. Imádom ezeket az ugrásokat. A legnagyobb bulik a világon. De most... Számomra ismeretlen táj bontakozik ki előttem, ahogy áttöröm a felhők utolsó foszlányának ködét is. Hatalmas város fekszik alattam, óriási épületei mint megannyi ujjak nyújtóznak felém kilométeres távolságokból. Nem kell sokat várnotok, repülök már felétek. A friss levegőtől mámorosan süvítek tovább. Még bőven van időm a leérkezésig, így bár jelenleg nem sok mindent látni, én azért mégiscsak felmérem a terepet. A házak közül néhol egy-egy zöld pötty jelzi a kerteket, a parkokat. Majd ahogy nőnek az épületek, mint megannyi autóba bújtatott apró hangya


nyüzsgéseként mutatkozik meg az élet. Ahogy lejjebb érek, egyre több minden kibontakozik előttem. Már nem csak match boxok sziluettjei adják az emberek létezésének tényét, de a gomba módra elterülő esernyők tömkelegének körvonalai is megmutatják, merre vannak a világ jelenlegi urai, na, meg persze hölgyei. A friss levegőtől már messze járok. A gyárak és a kocsik által kibocsátott füst már kezd kissé bekormozni, de én társaimmal együtt csak zuhanok tovább. Már nem csak mi vagyunk a légtérben, néha egy-két madár is elhessen előlünk, utat adva a mi száguldásunknak is. Gyönyörű szárnyaikkal felfekszenek a szélre, szinte úszva a légáramlattal. Egy fecskére kapom fel a figyelmemet. Csak pár pillanatig látom, de élveteg tekintete örökre belém ég. Rá van írva, hogy imádja a repülést. Mintha velünk, ugrókkal szeretne csak szórakozni, úgy lavírozik közöttünk. Pár szárnycsapás és már el is tűnik a semmibe. Övé a repülés értelme. Látszik, hogy őt ez élteti. Elérjük a legmagasabb emeletes házak tetejét. Ha lenne ejtőernyőnk, valószínűleg most húznánk meg azt a bizonyos zsinórt, de nem lesz már rá szükségünk. Mindannyian tisztában vagyunk vele, hogy innen nincs visszaút. Már mikor kiléptünk a nagy semmibe, már akkor tudtuk, hogy ránk a kemény, ráncokkal teli földgolyó, jelen esetben pedig az aszfalt vár. Nem számít. Meg sem fordult a fejünkben, hogy ne engedelmeskedjünk annak a belső parancsnak, mely szerint ugrani kell. Többet ér ez a száguldás, mint ezer, vagy épp milliónyi semmittevő élet. Talán majd a következő létben, talán abban hasznosabb dolgokra leszünk hivatottak. Most azonban csak nézzük, ahogy egyre közelít az elmúlás. Egy pillanatra elborzadok. Sajnálom, hogy minden abbamarad. Na, nem a végzetem, hanem a szabadesés vége az, ami miatt egy pillanatra elveszítem szem elől mindazt az örömöt, melyet az a gyorsulás okoz, mely vízharmatok sokaságát szaggatja le


rólam, miközben már előre élvezi a becsapódásomkor bekövetkező győzelmét. Embertömeg várja jöttömet. Mit várja? Hisz észre se vesznek. Csak állnak egy buszmegállóban és várnak. Még csak nem is gondolják, hogy itt vagyunk. Gőzük sincs róla, hogy nemsokára közéjük esünk. Talán csak egy, csakis egy ember sejti, mi fog történni. Papi reverendája mögül rám tekint. Kezét összekulcsolva, szája imát mormolva küszködik könnyeivel. Egy kissé még vörös galamb tápászkodik fel alattunk. Vérként gomolyog körülötte a beszínezett víz még akkor is, miután ő már felrepül. Mintha csak engem várna ez a vértömeg, úgy süvítek felé. Majd hirtelen... Becsapódok. Testem ezer darabra robban szét, akárcsak a többieké. Utolsó gondolataimmal azt kívánom, következő életemben is megadathasson ez az érzés, a szabadesés általi áhítat. Kérem Nap-anyát, hogy minél hamarabb vigyen vissza a felhők közé, hiszen nem véletlen születtem én esőcseppnek. Ez az én életem. A ZUHANÁS.


Eliza Beth: Ismét Aranka

Aranka bőszen tekerte a pedált. Ma szabadnapos volt, és Márton meghívta egy kedélyes vitorlázásra. Csakhogy az időjárás ugyebár olyan, mint az időjárás, kiszámíthatatlan, hogy épp ma lesz szélcsend. Véletlenül sem rezdült egyetlen levél sem a fákon, még a madarak is lihegve pihegtek, rigófütty sem hallatszott a forróságban. Az utcákról eltűntek az emberek, mint délen szieszta idején. Csak Béla büszkélkedett a kötelességszerűen haladó járművek között. Márton kissé átalakította. Motort nem szerelhetett bele, az már túl komoly járművé tette volna szegény Bélát, de néhány csapágy segítségével megoldotta, hogy biciklipedállal könnyedén hajtható legyen. Természetesen dupla tandem-pedállal. Ede megkövülten nézte az orra előtt elhúzó csodát. Fékezni is elfelejtett az ámulattól, az utolsó pillanatban taposott bele. Megdörzsölte a szemét, de akkor is ugyanazt látta. Aranka, a jegyellenőrök gyöngye, egy lábbal hajtós, fityegő vásznú vitorlás falovon, őszes halántékú úriember ölében nevetett. Ede még sohasem látta igazán szívből nevetni Arankát. Az a mosoly! Tíz évvel megfiatalította, és megszépítette komor kollegináját. Rákönyökölt a volánra, és csak bámult... Az utasok morgolódására tért magához. Kapkodva nyúlt a kormányhoz, sebességbe tette a motort és indított... de fülébe motorzúgás helyett Aranka kacaja harsant... Ede kábultan


nézett bele a pótvisszapillantó tükörbe. Ma is itt van az a kedves szőke, aki hetek óta fittyet hány az ő rajongására... Már megint egy másik pasassal kacérkodik! Nem is tudom, mi tetszett rajta! – töprengett Ede, miközben önkéntelenül Béla után kanyarodott. – Hova megy ez? Hát nem a 173-as? Meghibbant a sofőr? De jó, kirándulunk! – Válogatott bekiáltásokra tért magához. Tényleg, hová megy? Ede pályafutása során még sosem követett el ilyen durva hibát, hogy rossz útvonalat követ, avagy kihagy egy megállót. Ajaj, csak nem szerettem bele Arankába? Éppen most, amikor ő egy másik férfi ölében lovagol? Vagy vitorlázik... teker? Egészen belezavarodott. Gyorsan irányt váltott, csak a szíve maradt ott Aranka nyomában. No, majd holnap kikérdezi! Napokig kellett várnia. Aranka más vonalon ellenőrzött. Furcsa, eddig véletlenül sem hagyta ki az ő járatát, most meg mintha csak menekülne, véletlenül sem száll fel. Végül mégis eljött a pillanat. Aranka feltette sárga tűsarkúba bújtatott lábát a lépcsőre. Formás bokája odavonzotta a férfi tekintetét. A harisnyán futó keskeny csík feljebb és feljebb csalta a pillantását, egészen a piros miniszoknya szegélyéig. Ekkor a nő megrándult, megmarkolta a kapaszkodórudat, és egy gogogirlt megszégyenítő mozgással vonaglani kezdett. Ede elszédült a látványtól. Micsoda nő, és ő eddig észre sem vette! Rózsaszínű szemüvege immár nyolc dioptriássá erősödött. Bódító illatot érzett, kedve támadt tangózni. Kissé felemelkedett az üléséről, hogy felkérje a nőt, amikor az megszólalt: – A francba, majdnem kitörtem a lábam. Helló, Ede! Jó napot kívánok, menetjegyeket, bérleteket... A többi beleveszett a zsongásba. A sofőr fél szemmel követte új szívszerelmét, fél szemmel a régi szőke törzsutas hibáit vette számba, fél szemmel az útra figyelt... ohó, hiszen nincs is harmadik fél szeme! Jó lesz vigyázni, Ede! – dorgálta meg magát, és elszakadt a tükröktől.


Gesztenye: Ludmilla, a fekete özvegy

Unatkozom! Hónapok óta egy pasi sem környékezte meg a hálómat. Pedig fekete testem a piros pöttyeimmel igazán izgató. Mind a nyolc lábam a fajtámhoz képest hosszú és kecses. Szemeimmel pedig minden hím tekintetét magamra vonzom. De ebben a koszfészekben csak ezek a kétlábúak jönnek-mennek. Ja, meg valami macskának nevezett szőrpamacs, aki szintén felszedett valakit. Nem is értem, mért jöttem én ide, de most jobban belegondolva nem is jöttem, hanem hoztak! Szintén valami kétlábú. Meg sem kérdezték, akarok-e jönni. Egyszerűen betereltek egy befőttes üvegbe. Igaz ami igaz, azért itt ebben a sarokban sokkal jobb, mint abban a terráriumban, az olyan szűk és zsúfolt volt. Na meg az állandó versengés, féltékenykedés, ha egy férfi keveredett közénk. De nem tehetek róla, hogy ennyire bombázó vagyok. Az etetésnél bedobott falatokról már nem is beszélve. Persze ennek a helynek is vannak hátulütői. Sötét, poros, zajos. És kicsit hiányoznak a társaim. Főleg a Jenci meg a Guszti! Óh, micsoda példányok voltak! Az ízükről már nem is beszélek!


A múltkor járt errefelé valami olyasforma, de rém unalmas volt a pofa, inkább megettem, mint, hogy tovább hallgassam a sületlen sületlenségét. Hát mit mondjak, ugyanolyan sótlan volt, mint a szövegelése. Nem is értem, hogy bírtam mellette két napig. Erről jut eszembe: itt legalább az összes kaja az enyém, ami a hálómba akad. A napokban olyan jövés-menés volt az öreglánynál! Szinte egymásnak adták a kilincset a kuncsaftok. Sokszor úgy kellett kapaszkodnom a huzat miatt, majd kiszakadtak a lábaim. Meg kell hagyni, érdekes fazonok jártak ide. Itt van például ez az Aranka. Szörnyű, ahogy a sonka lábát abba a borzalmas sárga cipőbe erőszakolta. Csodálkozik, hogy az áhított figyelem nincs sehol!? De ha engem kérdeztek volna... Vicces volt, ahogy a két lába összegabalyodott a másik kétlábúval kint az udvaron. Akkor itt voltak ezek a nagymenők. Az egyik egy energikus, a másik meg valami szakállas... vagy növeszteni akarja. Már nem is emlékszem. Azt meg nem igazán értettem, hogy mért kellett annyi nagydarab kísérő. Bár arra tökéletes volt, hogy a Borinknak jó napja legyen. Láttam, bizony el sem kerülhette a figyelmemet, mennyire élvezte a motozást. Ki tudja, mikor ért hozzá utoljára férfikéz! Hát, mit mondjak, némelyik után én is megnyaltam volna a számat. Kicsit reménykedtem benne, hogy talán átvarázsolja nekem, társnak, ha már néha elővesz engem is néhány bűbájához. Járt már itt valami szutyok ember. Az az illatfelhő, ami körülvette! Az bájitalok szagát is jócskán felülmúlta. Gazdám orrát is csavarta rendesen, gyorsan jövendölt neki valami döglött madarat, csak menjen már. Erre a napokban nem visszajött, hogy bejött a jóslat a madárral kapcsolatban, most mire számíthat? Szerencsére ismételten gyorsan le lett rázva, mert közel jártam már ahhoz, hogy kizuhanok a hálómból. És még nem is beszéltem arról a fazonról, aki kicsit eltévesztette a házszámot és a kocsma helyett hozzánk tévedt


be. Szörnyű lármát csapott azzal a trombitájával. Állatkínzásért simán fel lehetne jelenteni. Még most is cseng a fülem, és cikcakkba szövöm a hálóm. Black Catről, a macskának nevezett szőrpamacsról már nem is beszélve. Szép fehérré vált fekete bundája. Bár számomra az is kínzás, mikor Borbála kedveskedni próbál. Megáll a kis sarkom alatt. Görbe ujjaival cirógatni próbál és a szerinte nekem megfelelő néven szólongat: – Ludmilla, Ludmillácskám! Jaj, de szép kis pókocska vagy! A mama gyönyörűsége. Igazán fogat moshatna, vagy ihatna valami szájvizet, mert a lehelete simán felér a rovarirtó szerrel.


Eliza Beth: Mezte Lenke

Széles doktor a fellegekben járt. Áldotta az eszét, hogy nem szerződött egy állandó virágbolttal, így agglegényként bármelyik rózsakertbe bebocsátást kérhet-nyerhet. Ifjúkori szerelme, Franciska a második „első randevújukon" bizonyságát adta, hogy az érett nők is tudnak meglepetést okozni. Főleg, miután kitette a férje szűrét! Az eltelt hetek alatt viszont már kezdett unalmas lenni. Dönci más rózsaszálak után vágyakozott. Igazi pszichoterapeutaként elkezdte felébreszteni az asszony kíváncsiságát, sugallta, vannak más férfiak is. Végeredményben mindegy volt számára, hogy Jenőt fogadja vissza, vagy új párt talál, csak róla szálljon le végre. Ő már kinézett magának egy hamvas virágszálat.


Lenke – már a neve is izgató! Apjától a Mezte családnevet kapta, semmi mást, és anyja szerint még örülhet, hogy a nevét adta. De Lenke nem örült. Világéletében szekálták a neve miatt, nem a semmiért került Széles doktor díványára. Abban is biztos volt, hogy anyja utálata ötlötte ki számára a megalázó keresztnevet. Mégis kitartott mellette, hiszen nem volt senkije rajta kívül. Azt viszont nem bírta segítség nélkül feldolgozni, hogy miért őt bünteti apja csalárdságáért. A rendszeres, heti találkozások Döncivel kezdték ráébreszteni, hogy méltósággal is viselhetné nem mindennapi nevét. – Elköltöztem anyámtól – közölte a negyedik alkalommal. – Egyelőre egyik barátnőmhöz, de már keresek más megoldást. – Helyes. Megtette az első lépést – dicsérte meg Széles doktor. – Mi történt, hogy ilyen hirtelen rászánta magát, hiszen eddig tiltakozott a javaslatom ellen. – Anyám rá akart venni, hogy az ő praxisát folytassam. De én nem akarok örömlány lenni. – Valami gondja van a szexszel? – Nem, kizárólag a hivatásszerűvel van gondom. Biztos, hogy anyám már a születésemkor eltervezte a sorsomat. De én nem leszek prosti! Még ilyen névvel sem! Van más lehetőségem is. – Valami, amiről nem tudok? – Igen. Erről még nem beszélgettünk. Beküldtem a fényképemet egy válogatásra. Az ügynöknek megtetszett, főleg a nevemmel párosítva. Azt mondta, szenzációs leszek. Hétfőn megyek próbafotózásra. Ha sikerül, nem lesz lakásgondom... Nekem sem – gondolta Dönci. Bár nálam is tarthatnánk díványon kívüli foglalkozást, de mégis más, ha terápiamentes, semleges területen bonyolítjuk. Este Franciska közölte, hogy megismerkedett egy jóképű, jómódú, jó humorú férfival, ezért ne haragudjon meg, ha kicsit hanyagolni fogja. Ha tudná, hogy ennél jobb hírt nem is


mondhatott volna! Remek! Alakul – dörzsölte össze a két kezét a férfi. – Sikerült! – robbant be az ajtón a megbeszélt időpontban Lenke. – Megkötöttük a szerződést, egy évre szól. Kaptam előleget, és már kinéztem egy kis garzont. Csak attól félek, a tulaj átver, és túl sokat kér tőlem – nézett ártatlan szemekkel a lélekbúvárra. Ő persze azonnal megértette, és felajánlotta, hogy elkíséri, és nem hagyja... Még aznap este felmentek a második emeleti lakásba. A tulajdonos nem kért irreális árat, a bútorok jó állapotban voltak, állítólag a szomszédok is fiatalok és kedvesek. Hamar megegyeztek, azonnal birtokba vették a szobát, és örömükben felavatták a vastag, puha perzsautánzatú szőnyeget. Mezte Lenke az éjszaka folyamán többször is bebizonyította, hogy nincs gondja a szexszel.


Gesztenye: Újabb jóslat

Telefon, persze nem onnan, ahonnan várom. Pedig annyi helyre jelentkeztem munka-ügyben. – Szia, Dorkám! Na, mi újság? Hívtak már valahonnan? – Bevallom, valahol jól esik, hogy aggódik értem. Ugyanakkor, idegesít, hogy nap mint nap ugyanaz a kérdés. Pedig nagyon jól tudja, ő lesz az első, akit értesítek a fejleményekről. Tudom, erre a nagy esőzések is rátesznek. Ha meg nem az, akkor a meleg. Szóval mindig van mire fogni.


– Gyere haza! Annyival is beljebb lennél. Itt már nem kéne albérletet fizetni – jön újra és újra a felajánlás. Bennem meg nőttön-nő az ellenállás. – De itt sokkal több a lehetőség, mint ott – küldöm válaszként a kifogásom. Pedig sokkal több van a háttérben. Persze megbántani sem akarom anyát, de a további önbizalompusztítást már lehet, nem viselném el. Nem szeretném látni a szemében a szánalmat. Annak idején nem akartam eljönni. Akkor ő szajkózta pont azt, amit most én mondok. És szomorú bevallani, már nem érzem magam ott otthon. Valami eltört, elszakadt, mikor felkerültem ide. Nem mintha itt meglenne ez az érzés. És mikor hazautazom, mégis azt várom, mikor jöhetek már vissza. A számlákat meg ugyanúgy fizetni kéne. A semmiből ott sem megy. És persze a szerelem is ide köt, részben. Ezt anya úgy sem érti, már bebizonyította. De tudom, mit miért teszek! – És otthon mi újság? – terelem a témát. Közben keresem azt a bizonyos házszámot, melyet a barátnőm adott meg. – Semmi különös. Minden a megszokott mederben halad. Csak nagyon meleg van. Ott milyen az idő? – Itt is nagy a kánikula, de most elköszönök, mert dolgom van. – Jól van, kislányom, de szólj, ha van valami! – Persze, mindenféleképpen! Pusza, mentem. – És ismerve jó anyámat, kénytelen vagyok rányomni a telcsit. Képes nekem holnap reggelig magyarázni még, hogy ezt így csináljam, azt úgy. Szeretem, de néha már nagyon sok belőle. A régi építésű ház udvarára belépve egy jegyellenőrnő valami falóra kászálódik fel. Mögé meg valami fura szerzet. – Jeszum Pepe, ezek frankón így akarnak kimenni a kapun? – ugrok oldalra, mikor megindulnak felém. Vannak még csodabogarak! Bár ezt eddig is tudtam. De ezek ketten mindenkit felülmúltak. Megmosolygom őket, és még mielőtt tényleg tovagurulnának, Borbála felől érdeklődöm.


– Jó helyen jársz, kislány – és intésével útba is igazít a férfi. Az ajtón belépve mintha meseország egy kis kunyhójába csöppennék. Valahogy mindig is ilyennek képzeltem egy boszorkánytanyát. Az üst alatt ég a tűz. Különböző üvegcsék a polcokon. Pók a sarokban és macska a padon. De mért nem fekete? És előkerül egy fehér-szürke foltos is. Azt hittem a bosziknál előírás a macskaszín. – Fekete volt! Sem a fajta, sem a szín nem szerepel az előírásban. Még meg sem szólaltam, hogy mi járatban vagyok, belekezdett mondókájába. – Már vártalak, kedves, jó hírem van. A szívedben a tűz nem ég hiába. De nem kapod készen az álmaidat, meg kell küzdened minden egyes lépésért, amit azért teszel, hogy megvalósítsd őket. Bár többször úgy tűnhet, hogy nincs tovább, azért érdemes azon az úton járnod tovább, amin elindultál. A korlátok csak próbatételek: valóban megérdemled-e a jutalmat, ami az út végén vár téged. Ráadásul valaki várható a múltból kellemes meglepetéssel. A pénzt nem fogadta el, beérte azzal, hogy macskáit megcirógatom. Kilépek a kissé poshadt szagú helyiségből, és ismét csörren a telefon. Ismeretlen szám. Beleszólok és hurrá! Melóügy. Mehetek próbanapra!


Eliza Beth: Vigyázz, Ede!

Ede kínok kínját feküdte a kórházban. Törött csontjaira szoros gipsz rögzítette rá az izmokat. Szép fekete cérnával öltögették össze a karját, sejtette, a gipsz alatti műtéti varrás is hasonló lehet. Jobb lába égnek meredt, szerencsére nem neki kellett szinte függőlegesben tartania, erős madzagon lógott. Szívesen megvakarta volna az orrát, de nem engedték a merevítők. Elmélázott, hogy is kerülhetett ilyen alantas helyzetbe... Napok óta rutinból vezette a 173-as buszt az unalomig ismert útvonalon. Aranka ma kék csíkot viselt a harisnyáján, boldog mosolyt az arcán, és Lökött Mártont az oldalán. Ede


gyakran pillantott a póttükörbe, mégsem vette észre az első ülésen mérgesen gubbasztó asszonyt, aki árgus szemekkel követte minden mozdulatát. A fúria terveket kovácsolt, de egyik sem volt békés. Ede szíve nagyot dobbant, amikor újfent meglátta Arankát. Mázlim van, hogy visszafelé is velem jön - gondolta. Még egyszer gyönyörködhetek benne. Úgy tűnt, valami súlyos ketyerét vásárolhattak, eléggé elferdítette Lökött Márton gerincét. A férfi udvariasan maga elé engedte Arankát, de a súlyos táskát ráemelte a sarkára. A jegyszedőnő kecsesnek nem mondható mozdulattal Ede lába elé vetette magát. A sofőr készségesen ugrott felsegíteni, miközben a fúria pillantása égette Aranka bőrét. A póruljárt asszony hátrabicegett, nyomában a bűnbánó feltalálóval. Ede hátrafordult, hogy helyére ülve folytassa útját, amikor meglepődve akadt össze a tekintete a fúriáéval. – Hát te? – kérdezte csodálkozva. – Megyek haza – volt a válasz, arcon szétömlő mosolykísérettel. – Oké, máris indulok – ellenőrizte utoljára szívszerelmét a visszapillantóban, aztán a gázra lépett. A 173-as meglódult, hogy behozza a késését. Nem vette észre, mikor tűnt el a fúria, ráfeledkezett a kék csíkra, melynek érzéki tekergőzését kissé lerontotta a mellette megjelenő, lefelé szaladó harisnyaszemgarmada. Lökött Márton nevéhez híven ismét alkotott. A nehéz táskát maga előtt tartva lekászálódni készült, amikor egy sietős útitárs meglökte, kibillentve amúgy is kényes egyensúlyából, amit Béla beépítendő tartozékának köszönhetett. A táska meglódult, Aranka repült. Odalent a várakozók szebben dőltek, mint a Domino-day építőanyaga. Aranka rögvest elhatározta, hogy megerősítő jóslatot kér Borzalmas Boritól, valóban Lökött Márton-e az ő rég vágyott hercege.


Ede folytatta útját. Vállat vonva elhessegette azt a komor szempárt, mely néha eszébe villanva az étvágyától is megfosztotta. Valami belső sugallat mégis arra késztette, hogy a munkaidő végén vegyen egy csokor virágot. Az ajtón belépve azonnal kemény ütés érte az előrenyújtott karjában pompázó rózsákat, melyek természetesen nem voltak képesek tompítani a sodrófa erejét. Másik karját védekezően maga elé emelte, miközben kétségbeesetten próbálta viccesre venni a szituációt. – És a söröm hol marad, drágám? A fúria baseball-játékosokat megszégyenítő precizitással ütötte el a feldobott sörös pekedlit. A folyékony kenyér szilárd tárolója nagyot csattant Ede homlokán, lerobbantva a zárófület. Habzott, és sörízű lett a világ. A férfi lenyalta a száját, és a felesége felé lépett. Arra még emlékezett, hogy a sodrófa közelített az arcához, aztán megcsúszott a kifolyt sörhabon...


Tyim: Borbála asszonnyá akar válni

Borzalmas dologra kellett Borinak rádöbbennie! Az idő elszaladt, és ő nem talált társat... Nincs tanonc, ki tovább vinné a megszerzett tudást, és nincs társ sem! Pedig jó a társ a bajban... "Elgondolkozva csukta össze ezer éves könyvét, sejtve nem hétköznapi napok elé néznek"... Nem biz’a! Borbála érezte, megváltozott az ódon "vigvam" hangulata! Már nem az a csendes, meghitt, füvektől átivódott varázslatos a miliő... valami változott, vagy változik?! Körülnézett, látszólag minden a helyén... Black-White Cat, és Folti egymás mellé simulva szundikál a karosszékben, a kolomp mélán lógatja nehéz bronzfejét. A kóbor szél időnként megzörgeti a kopott zsalut. A nap kókadtan bámul az ablakon be... Ludmilla, apropó Ludmilla... Ő is oly fura volt a minap! A jósláskor csak ásítozott, és láthatóan sértette valami... Vagy valaki?! Borbála elhűlten bámulta Feketeözvegyét! Ludmilla mellett egy ismeretlen, csinos fekete társ himbálta magát a fonálon...


"Ludmi" is mintha szebbnek, kacérabbnak tűnne... Hopp, megvan... Hát ez az! Mindenki jókedvű, mert MINDENKINEK VAN TÁRSA... Ej, hát a boszorkány is társas lény, vagy mi a "szent varázskönyv"! – határozza el magát Borbála, és már nyúl is az ezeréves könyvért... De újabb hopp... Mit ér egy idevarázsolt társ?! Neki is egy igazi, hús-vér varázsló királyfi kell! De hogyan lehet arra szert tenni?! Megigézni Harryt, vagy szerelmi rontást küldeni rá? Ááá, az olyan nem Borbálás... Meg olyan kis fiatal... Inkább a korban hozzá illő Dumbledore! Ő az, ő már igen! Az a helyes szakáll, hm… küldeni kéne tán egy ismerkedő baglyot?! Áá, a baglyok is gyakran eltévednek... De megvan, ez az!!! A megoldás, amiben csak csöppnyi a varázslás, és a jó sorsra bízható a döntés... Bori elégedetten nyalta meg egy fogát, és a kondérba szaporán adagolta a hozzávalókat! Fertályóra múlva lobogott a tűz, főtt a finom varázsfőzet, és Bori mamánk olyat tett, amit az elmúlt többszáz évben aligha... Kitárta az ablakot, hogy a főzet ínycsiklandozó bukéja szabadon áramolhasson a szabadba, hadd szipákolja be aki arra érdemes! A kósza szellő felkapta a felhőcskét, és a szélrózsa minden irányába szaladt vele... Borbála széles mosollyal csukta össze "szakácskönyvét". A kráncos öreg olvasmány, az azért csak a "legerősebb szerelmi bájitalnál" volt nyitva...


Eliza Beth: Megerősítő jóslat

Aranka biztosra akart menni. Úgy érezte (és milyen igaza volt!), hogy ideje révbe érnie. Ede tovatűnő szép álommá vált, bár az utóbbi időben mintha megváltozott volna a viselkedése. Aztán szó nélkül eltűnt. Beteg! – mondták a forgalmi irodán, de közben egymásra kacsintottak. Szóval Ede „beteg", Márton pedig kezd elviselhetetlenül málé lenni. A minap is „véletlenül" lelökte a buszról, ekkora gyalázatban még sosem volt része. Fontolgatta, hogy felmond, vagy legalábbis másik járatra kéri magát, mert tudta, ha a törzsutasok közül látta valaki a röppenését, netán még szóvá is teszi, ő ott helyben elsüllyed szégyenében. Így hát nyakába vette a várost, és bebocsátást kért Borzalmas Borihoz. Intő jel lehetett volna, hogy valami színtelen, kopott szőrcsomó jött elébe Black Cat helyett, de


izgalmában nem figyelt fel rá. Simán átlépte, mint egy agyonhasznált lábtörlőt. – Bori néne! – szólította meg a vénasszonyt. – Új jóslatra van szükségem, mert nagyon összekavarodott az életem. Mondja meg, de most már igazán mondja meg, hogy ki a nekem rendelt herceg! Ede, vagy ez a lökött Márton? És ne mondja megint, hogy „hamarosan", mert én most akarom a választ, most, érti? Hamarosan elszáll felettem az élet, nem várhatok tovább. Jósoljon! Bori néne jókedvében volt, elnézte a követelőző hangot, sőt kivételesen megengedte még azt is, amit eddig soha senkinek, hogy vendége belepislantson a kristálygömbjébe. Előtte finom (szerinte) teával is megkínálta Arankát, aki a löttytől hányni kívánt, csak nem mert. Mindenesetre eléggé elbódult ahhoz, hogy megláthassa önmagát a gömbben. Lökött Márton százévesen, totál kopaszon mászott fel éppen Béla hátára. Ugyanazzal a lendülettel a másik oldalon lepottyant róla. Megszokott jelenet lehetett, mert Aranka látta önmagát, ahogy ott várja, leporolja a ruháját, aztán lépcsőt igazít a lába alá, hogy szép komótosan felmászhasson. Látta azt is, hogy már ő sem a régi, ráadásul türelmetlen is, mert szaporán szidja Mártont. Aztán felkapaszkodott ő is, de megbillent, megragadta Márton zakóját, és magával rántotta a földre. Mérgesen felhördült, mire Bori néne elhúzta a kezét a gömb előtt, és képet váltott. A kristálygömbben Ede arca jelent meg... Aranka határozott léptekkel ment a kórházba. A portán megkérdezte, hol találja Edét, és máris a szobája ajtajában tipródott. Egy hangos jajszó megadta a végső lökést, hogy neki igenis meg kell látogatnia a beteget. Fel kell vidítania, visszahozni biztosan elveszett, vagy legalábbis nyaralni ment életkedvét. Ragyogó mosolyt varázsolt az arcára, és belépett. Ede karjai kifeszítve, lába felhúzva a magasba, és gipsz mindenhol. Szegény Ede tényleg beteg! – döbbent rá a nő, és


szánalmában sírni szeretett volna, de inkább úgy fektében a férfi nyakába ugrott. A recsegésekkel mit sem törődve ölelte a szerencsétlent, aki szabadulni próbált a ráomlott nőtől. Kínkiáltásainak hallatán beszaladt egy nővérke, megpróbálta leráncigálni Arankát az áldozatáról, de csak azt érte el, hogy leszakadt az Ede lábát magasba rögzítő madzag, a vastag gipsz rázuhant az egészséges lábára, diszkrét reccsenéssel törve el a sípcsontját. Ede ordított, Aranka ordított, és a nővérke is ordított.


Balage: Zuhanás 2

A könnyező gyilkos és a Gurrlu a SuperBird közvetlen folytatása. Zuhanok, bele a semmibe. Érzem, ahogy a külvilág elmosódik. A fények, mint megannyi színes csík pördül el szemem előtt. Zsibbadok. Elképzelem, amint galambként szárnyalok a fellegek felett. A béke, az isteni szeretet szimbólumaként repülök a gyönyörbe. Nem! Nem vagyok méltó ilyen szimbólumra! Én maximum az a galamb lehetnék, mely alászállt a pokloknak, s immáron ige helyett narkót terjeszt. Arcomon mosoly terül szét. Vajon azt a gerlét is csak elképzeltem, amelyik délután belopózott a szobába és lenyúlt egy keveset a fehér porunkból? Érzem, hogy kissé zsibbad a fejem.


Sok mindent kipróbáltam már, de ez az érzés... Ez semmihez nem fogható. A tű még a sarokban hever. A haverok már a földön fekszenek. Testük csak úgy rángatózik. Kíntól? Élvtől? Fene se tudja. Már vagy egy évtizede nyomjuk a legkülönbözőbb cuccokkal a tereket. Fű, kokain, bélyeg, hernyó... nálunk minden megtalálható. Már szinte hallom az Úr hangját: „Géza, mikor gyóntál utoljára?" Felnevetek magamban, de csak vajmi gurgulászó hangot hallatok. Zsibbad a nyelvem. Jó ez az anyag. Kár, hogy olyan ritkán jut hozzá az ember! Eszembe ötlik a mai nap. A haverok átjöttek, és kipróbáltuk a legújabb szerzeményünket. Közben videojátékot játszottunk. Egy kismadárral kellett benne eljutni a tűpiramisig, asszem. Vagy nem is! ... Nem is játszottunk! Kissé összefolyik a valóság. Szóval átjöttek a skacok. A nagydarabot Bélának, vagy Bálintnak hívják. Vagy valami hasonlóképp. Mindegy. Nem a neveken múlik. Legyen ő Böhöm. A másik neve még ennyire se rémlik, de az ostoba képe miatt Maflának keresztelném. Imádom ezt az érzést! Kezem, lábam, mint különálló élőlények mozogják saját táncukat! Szóval Böhöm és Mafla átjött és betűztük magunkat. Jó kis anyaggal pumpáltuk tele ereinket, majd figyeltük az előbukkanó fényeket. És ekkor... Ágyúdörejként hasított képzelgésünkbe a kopogás. Az a nyamvadt galamb a lábam mellett surrant be. Én már csak a többiek kiabálására eszméltem, s szemem elé tárult életem legbizarrabb hallucinációja. Amennyiben hallucináció volt! Az a nyamvadt madár felmászott az asztalra és felcsipegetett a hernyónkból, majd mint a szélvész, kiszáguldott kezeink közül. Kezd fejem is meg-megbicsaklani, ahogy a kábulat úrrá lesz rajta.


Aztán jött a nagy melák, állítólag egy másik díler embere. Hiába kínáltam anyaggal, elmeséltük, milyen jó kis sztorit képzelgettünk közös erővel, de le se szarta! Hasztalan bizonygattuk, hogy mindhárman láttuk, és hogy ez a világ legjobb cucca, még kétezerért se kellett neki. Folyamatosan olyanokat hablatyolt, hogy valamilyen bizniszt abba kellene hagyni. Majd elöntötte a düh. Engem felkent a falra, Maflát és Böhömöt pedig egy késsel a földre küldte. Hiába kaptam elő azonnal a fegyverem, ő volt a gyorsabb, és belém állította azt az átkozott-áldott kést. Még szerencse, hogy nem haltam meg kapásból! Hiszen akkor ezt az isteni zuhanást nem érezhetném. Nem érezném, ahogy az élet utolsó szikrája is kiáramlik belőlem. Ez sokkal jobb, mint bármely narkó. Kár, hogy csak egyszer használható. Élvezem, ahogy a vér kitolul az ereimből. Zuhanok, bele a semmibe. Érzem, ahogy a külvilág elmosódik. A fények, mint megannyi színes csík pördül el szemem előtt. Zsibbadok.


Eliza Beth: Szegény gyermektelen Edéné

A Megerősítő jóslat közvetlen folytatása. …És ekkor csendesen belépett Ede felesége..... Szívesen ordított volna ő is, de annyira összeszorult a torka a felháborodástól, hogy egyetlen hangfoszlány sem jött ki rajta. Megbolondult ez a Pálinkás Pista! Tenyészállattá alacsonyítana minket, nőket – morfondírozott magában. Biztos, hogy ez a perszóna is azért fekszik Edén, mert nem akar gyerektelen-adót fizetni. Hogy miért éppen az én férjemet, ezt az idióta Edét pécézte ki magának? Kedves Pálinkás Pista elvtársúr! Bele tetszett gondolni, hogy ma kevesebb férfi él szép hazánkban (de tán mások hasonlóan szép hazájában is), mint nő? Vagyis veszekednünk kell értük! Házasságok fognak felbomlani (ugyanis mi is féltékenyek vagyunk, és nem tűrjük a csapodárságot!), miáltal


az ön hőn áhított nemzetszaporulata még alacsonyabb lesz, vagy selejtes példányokat kap, hiszen nem lesz meg az ideális családmodell, nem lesz előttük példa. Vagy a királysággal együtt a bigámiát is törvényesítik? Még hogy a nők csak a szülőszobában pótolhatatlanok! Lehet, hogy Pálinkás Pista elvtársúr is „más"? Hiszen, ha csak ott kellünk (ott is minek? Oldanák meg ezt is maguk között, ha már olyan jó „más"-nak lenni!), az azt jelenti, hogy elfogadja, sőt szorgalmazza a nő nélküli világot. Már az ágyba sem kellünk, mert elvannak egymással a férfiak, igaz? Csak és kizárólag szülni. Tenyészteni. Gondolom, mesterségesen... Jövendő szép világ: minden munkát férfiak fognak elvégezni, a piszkosabbját is, a takarítást is, a gyereknevelést is, a pelenkázást is, a közös tanulást is, mindent, amit eddig a nőkre (ránk!) hagytak. Eztán övék lesz a második, harmadik műszak, munka előtt futhatnak a szaporulattal oviba, iskolába, lehúzhatják a műszakjukat, aztán főzhetnek, moshatnak, nevelhetnek, ápolhatják a beteg gyereket, pucolhatják a szőnyegből a rókát, ágyba bújhatnak „más" társukkal. Hiszen mi nem kellünk oda (sem), ezt is tudják ők! Meg beosztani a minimálbért úgy, hogy jusson a Kanári-szigeteki nyaralásra, jusson húszmilliós lakásra, jusson hat gyerekre. Mindezt mosolyogva! Igen mélyen (le)tisztelt Pálinkás Pista exuraság! Ha ma a magyar nőknek megadnák havonta az ön havi nyugdíjának összegét, senki nem tiltakozna a szülés ellen. Bátran vállalnának tucatnyi gyereket is (ahogy némely „magyar"), ha nem kellene garasoskodniuk. De nem mindenkinek fűlik a foga sorbaállni segélyekért, nem kérni, hanem követelni, hogy adjanak. Mi, magyar, gyermektelen nők dolgozunk a pénzünkért, és szeretnénk magunk eldönteni, mire adjuk ki, és mennyit. És most ne jöjjön azzal, hogy anyagiasak vagyunk, ugyanis éppen ön az, aki anyagi síkra helyezte a gyermeknevelést. Hiszen éppen azért akar megadóztatni, mert


(ön szerint) több pénzünk van, mint a gyerekeseknek. Pedig nem is kapunk családi pótlékot! Nem kapunk iskolakezdési támogatást, nagycsaládos-kedvezményeket... A gyerekesek kapnak, akkor miért is olyan nagyságrendekkel nagyobb a teher rajtuk? A gyereken kívül minden más megélhetési költség ugyanúgy sújt minket is! (amúgy meg szívesen fogadnék egy porontyot, de az égiek másként döntöttek). Miért nem azokat a nagyságrendi különbségeket vesszük górcső alá, ami pl. az ön fizetése/nyugdíja, meg még sok honatya-honanya, bankatya, keresztatya stb. fizetése és az ön által buta kifogásnak titulált alacsony bérünk között adódik? Belegondolt-e abba, hogy egyik ember havonta kap kétmilliót, a másik évente (jó esetben), és talán többet dolgozik érte? Több stressz éri, pl., az ön észbontó tervei? Számomra logikus lenne, hogy csökkenjen a lélekszámunk. Nincs agrárgazdaságunk, iparunk is alig, az ifjak munkanélkülinek tanulnak, mert munkalehetőségünk sincs. Hamarosan nem lesz élelmünk és vizünk! Minek kell egyáltalán annyi magyar? Legyünk annyian, amennyit el bír tartani lefogyott kis hazánk. Ja, hogy akkor feleannyi hon- stbatya kell? Valójában még a feleannyi is sok! És, ha már olyan nagylelkűen tudnak dönteni a mi életszínvonalunkról, vállalják be önök is, éljenek minimálbérből, a felette való összeget meg tegyék vissza az államkasszába, mindjárt nulla lesz a költségvetési hiány! Komoly leckét adott fel nekem, igen (le)tisztelt Pálinkás Pista uraság. Maradjak-e magyar? Maradjak-e hazámban, mit eddig gyarapítottam az adómmal, munkámmal (igaz, gyerekkel nem!). Vagy keressek új hazát? Ha maradok, bigámista legyek, vagy féltékenységi gyilkos? Osztozzak, vagy védjem a házasságomat foggal-körömmel? Kedves társtalan-gyermektelen nőtársaim! Még egy lehetőségünk van. Sztrájkoljunk! Vajon mit tesz Pálinkás Pista kényurunk, ha minden harminc és hatvan közötti egyedülálló,


gyermektelen nő (és férfi?) elhagyja az országot? Hányan is vagyunk?.... Idáig ért Lívia a töprengésében, amikor végre észrevették, hogy ő is ott van. Ede hallgatott el elsőként, pedig neki lett volna legnagyobb oka ordítani. Hasogatott a csontja, Aranka rajta feküdt a törött lábán, a nővérke le akarta ráncigálni, a felesége pedig ott áll némán, fenyegetőn...


Gesztenye: Fekete /Arany/ Péter jól van!

Néha nem árt lassítani és szétnézni. Figyelj és meglátod, vannak még csodák! :) Mikor is jártam utoljára erre? Bizony, fél év is eltelt. Eső helyett most hó hullik fejemre. Az emberek most is ugyanúgy sietnek, mit sietnek, rohannak. Nincs idejük másokkal foglalkozni. Csak a saját dolgaikkal vannak elfoglalva. Pedig, ha most egy pillanatra lassítanának, és kissé körülnéznének, lehet, meglepődnének, mennyi ismerős arc van körülöttük, akikkel nap mint nap találkoznak, utaznak ugyanazon a vonalon, és akarva-akaratlanul is átélnek közös kalandokat. Én csak így bóklászom most az ismerős emberek között. Akikről


végre nem a megvetés vagy a szánalom sugárzik felém. Nézem a feldíszített utcákat, és jól érzem magam. Nyakunkon a karácsony. Felbukkan az a kedves arc, ki oly bájosan kacagott fel, mikor rájött tévedésére. Kezében csomagok. Talán már a fa alá lesznek? Most is kedvesen mosolygott rám, de szemében láttam azt a különös csillogást. Mintha ismerne, de hirtelen nem tud hova tenni. Megértem zavarodottságát, hisz rám se lehet ismerni. Az egykor koszos ruhát végre lecserélhettem elegáns öltönyre. Kócos bozontom ápolt és rendezett lett. Régi önmagam teljes ellentétje lettem. A kis vakarcs is megszaglászott, ki anno majdnem levizelt, majd arra a bizonyos galambra pályázott, de most eszébe sem jutott emelni a lábát. Nem gondoltam volna, hogy őt is látom ma. És a jól ismert buszsofőr, hogy is hívják? Ede! Igaz, most csak utasként, hát igen, mankóval még nehéz lenne a vezetés. Egy kislány hirtelen elém toppant: – Szia, Lizi vagyok! Képzeld, járt nálunk a Mikulás! És még az óvodában is volt! Nálad is volt? – Te biztos nagyon jó kislány voltál, ezért járt nálad kétszer. Nálam még nem volt, de megkértem, hogy az én kislányomat is látogassa meg. – A kislány matatni kezdett az egyik csomagjában. – Tessék! – nyújtott felém egy csokiszeletet. – Lehet, eltévedt a Télapó, és azért nem kaptál még ajándékot. Adnék annak a bácsinak is, aki nagyon sokáig itt aludt, de egyszer csak eltűnt. – Nyugodt lehetsz, azzal a bácsival minden rendben van. – Ismered? Onnan tudod? – De válaszolni már nem tudtam, mert az anyja kézen fogta és „köszönj szépen a bácsinak” mondattal elvezette a begördülő buszhoz. Csomagocskáival a kezében intett még nekem egy picit, aztán eltűnt a busz belsejében. De a mai nap folyamán láttam még a drága ellenőrünket, Arankát is. Fogyott pár kilót az utolsó találkozásunk óta, de az


öltözködési stílusa, az maradt a régi. Megmosolyogtat még most is, hogy a sötétkék ruházathoz a változatosság kedvéért most citromsárga csizmát rángatott a lábára. Emlékeztek még a sárga szandálra? Bevallom, bár tudom, hogy nem szabad, de azóta a bizonyos nap óta, mióta kezembe kaptam a lottónyereményt, etetem a galambokat. Hisz nem tudhatom, a sok közül melyik hozta meg nekem a szerencsét, hát akkor legyen mindegyiknek jó! Borinak elküldettem már az új üstöt, hisz ennyi járt neki a bevált jóslatért és természetesen a házi kedvencek sem lettek elfelejtve. De elég az elmélkedésből, dolgom van. A lelkészt kell megkeresnem, és még jegyvásárlás is vár. Végre megint a családommal fogom tölteni a Karácsonyt.


Szabó Gitta: Bukott költő a csúcsforgalom sagán

(Nem a saga része, csak ihletője ennek a résznek: Szabó Gitta: A bukott költő -http://tollal.hu/mu/szabo-gitta:-a-bukott-kolto) Fekete (Arany) Péter Karácsonyi vásárában sétafikált Eltollta Hu-gó, és ifjú arájának keresgélt valami kedves kis semmiséget. Amint meglátta az árust, hirtelen megállt és a múltba révedt. Eszébe jutott az a szerencsés, esős reggel, amikor kedveséhez igyekezett, hogy bocsánatáért esedezzen, hogy bevallja ostobaságát, ami a bukásához vezetett. Emlékszik, előző nap a diófa alatt próbált neki levelet írni, de sehogy sem sikerült. Így elhatározta, mégiscsak szóban beszél a lánnyal. Szépen elmondja neki, tudja jól, hogy a lány már előre megmondta, nem jól választotta meg a kiadóját, és a


téma sem áll jól neki, kár erőltetnie. De ő mohó volt, és nem hallgatott menyasszonyára, pedig eddig mindig sikeres volt mindenben, amit a lány jónak vélt. De most nagy volt a kísértés, gondolta, még az esküvő előtt megszedheti magát. Arra azonban nem figyelt, az már nem érdekelte, a kiadó mennyi szerzői hozzájárulást kér a megjelenésért. Egy hónapon belül elkészült a könyve, igazán elégedett volt, de bizony a siker elmaradt. A kiadó csak pénz ellentételeként terjesztette a könyvet, vitte könyvhétre, csak fizetség fejében viszi a könyvvásárra. A reklámokhoz is pénzt kért volna, szórólapra, interjúkra, és még ki tudja, mi mindenhez. Vak volt, amikor a szerződést megírták, mert annyira szerette volna kettőjük jövőjét biztosítani. Hát, ezt akarta elmondani Abigélnek, ezért rohant oly veszetten a buszhoz. Akkora sebességgel szaladt, hogy a buszra váró tömeget egyszerűen átszelte. A busz éppen akkor ért be, nyílt az ajtó, és ő ugyanazzal a lendülettel már fent is volt a buszon. Sokan ültek már odafent és még többen vártak lent. A tömeg csak jött és jött. Mikor végre sikerült megkapaszkodnia, vette csak észre, hogy csurom víz. – Jé! Esik az eső? Legalább nem jön az ellenőr – nyugtatta meg magát, mert éppen bliccelni készült. Ugyanis reggel nem tudott életet lehelni az autójába, így hirtelen elhatározásból indult a buszhoz. Futástól szapora lélegzete normálissá vált, így óvatosan körbenézett. Az utasok egymás hegyén-hátán tolongtak. Eldönteni sem lehetett volna senkit, olyan sokan voltak. Kíváncsian figyelt. Érdekelte, hogyan viselik az emberek ezt a tumultust. Látott egy magas fickót, aki telefonált, miközben egy szöszke nő, aki háttal állt neki, hozzá dörgölőzött, és szemlesütve válaszolgatott a férfi szavaira. Az ostoba! – gondolta magában Eltollta Hu-gó. – Nem is neked beszél. Ez muris volt, jót mulatott magában, és arra gondolt, jó kis sztori volna egy új könyvben. Még a gondolat végére sem


ért, mikor a tömegből előtörtető, szépnek nem mondható, komor nő tűnt fel. – Ellenőr! – sikított benne egy hang. – Most mi lesz? Ebben a pillanatban megállt a busz, és ő már a nyíló ajtóban állt, hogy leszálljon. Majd a telefonáló fickó is leszállt. Az ellenőrnő, hogy ne veszítse el az áldozatát, tigrisként ugrott le a buszból, pontosan a fickó nyakába. – Menetjegyet, bérletet kérek! – rivallt rá a már egyébként is riadt férfira. Közben a busz elviharzott, bele a pocsolyába, ami beterítette az ellenőrnő egyenruháját. – Micsoda reggel! – sóhajtott fel Eltollta Hu-gó, majd gyalog indult tovább. Gondolataiba merülve ment, nem nézte merre, mennyi az idő, csak ment. A Ferenciek terénél a templom harangja épp elütötte a delet, nem is kelt fel többé. Abigél munkahelye már csak kétsaroknyira volt. A portásnak elmondta kit keres, és hívja le azonnal! – Gyere, Drágám! Menjünk ebédelni, és közben beszélgetünk! – mondta az érkező lánynak, szinte köszönés helyett. A lány tartotta magát haragjához, ezért így felelt: – De én nem akarok veled ebédelni menni! És nincs miről beszélnünk! – De van! – állította Eltollta Hu-gó. – Muszáj elmondanom valamit! Kérlek! A portás kíváncsian figyelt. Még a pulton is áthajolt, mintha igazítana valamit rajta, csakhogy jobban hallja, miről beszélgetnek a fiatalok. Abigél észrevette: – Na, jó, menjünk! De ez az utolsó lehetőséged. Míg kihozták a rendelt ételt, addig Eltollta Hu-gó bocsánatot kért a lánytól. Belátta hibáját és, hogy szeretné helyrehozni. – Helyrehozni? Mégis hogyan? – kérdezte kissé szomorkásan Abigél. – Írok egy új könyvet. El sem hiszed, mi mindent láttam ma reggel a buszon, amikor hozzád igyekeztem! – Reggel? És, hol voltál idáig?


– Leszálltam a buszról, és csak kódorogtam, gondolkodtam, a látottakon törtem a fejem. Szinte kész az új könyv. Mind itt van a fejemben! – Na, erre kíváncsi leszek! – mondta a lány. – Tudod mit? Csináljuk azt, ha elkészültél a kézirattal, elhozod nekem, hogy olvassam el. Ha sikerül, megbocsátok! Ebéd után elköszöntek egymástól. A lány visszament a munkahelyére, a bukott költő pedig hazafelé vette az irányt. Három nap, megállás nélkül írta a könyvet. Negyedik nap hívta Abigélt, hogy elvihetné-e a kéziratot hozzá. A lány izgatott volt, kíváncsi is nagyon, így azonnal nekilátott az olvasásnak. Hu-gó csendben ücsörgött az irodában egy széken. Szerelmesen nézte a lányt, aki hol felkuncogott, hol fészkelődött olvasás közben. Mikor végzett az olvasással, összecsukta a mappát, és: – Hm, hm! Tényleg nem rossz! Ilyen humoros írást még nem olvastam tőled. Főleg az a része tetszett nagyon, ahol a szöszke válaszolgatott az ipsének. Holnap megírjuk a szerződést, és elkezdjük a könyv gyártását. Ja!! És megbocsátok! Igazából nem is haragudtam. Csak egy kicsit. Eltollta Hu-gó, a bukott költő, végre ismét rátalált szerelmére, Abigélre, s egyben a kiadójára. A könyv épp most Karácsony előtt jelent meg, és eddig úgy néz ki, sikere is lesz. Már a címe is sikert sugároz: Csúcs(forgalom) S(z)aga! Hu-gó gondolatába beszűrődött a karácsonyi vásár zsivaja, ettől hirtelen magához tért. Gyorsan vett valami apróságot, és sietett hitveséhez, élete nagy szerelméhez, Abigélhez.



Issuu converts static files into: digital portfolios, online yearbooks, online catalogs, digital photo albums and more. Sign up and create your flipbook.