Csuk Ferenc : Se részvét, se gyűlőlet by Csuk Ferenc

Se részvét, se gyűlölet. A Peti gyerek. Besettenkedett a fojtogató csend. Bátyám földbe tétele után két hét telt el, és a konyhaasztalon felravatalozva feküdt Józsika. Sovány mellkasa nem emelkedett-süllyedt, mozdulatlanságba merevült. Meghalt. A diagnózis ezzel kimerült, senki sem kérdezte, miért? Kiültem a ház falának támasztott létrára, és bámultam a kert előtt elvonuló utcát. Át kellene venni az Ernő helyét. Ilyen nincs. Lezárult. Valami új kezdhető, de Ő folytathatatlan. Furcsa növény nevek jutottak eszembe, amiket hallottam, de még nem ismertem meg: kakasmandikó, rákülő tengerimakk, galajszender, ösztörűs veronika. Mik ezek? Lassan tudatosult bennem, minden áron el akarok szakadni a szorongató valóságtól. Nem nézek anyám arcára, nem akarom hallani a szipogását, könnyei gördülését látni, mert érzem, bennem is ólálkodik valami szívszorító fájdalom, és megpróbálom mindenképp elodázni a kitörés idejét. Kisöcsém, Lali sorba járta a család tagjait, azt tudakolva, miért visszük el most meg a Józsikát. Nem volt elég, hogy Ernő nem jár haza? Létezett apám örökségéből egy legalább ötven-hatvan éves agyon gyötört, vastag lapú mesekönyv. Ezt Lali felrakta az asztalra Józsika mellé. „Majd tudjanak mesélni neked! – magyarázta. – Vidd el, nekem úgyis sokszor kiolvasták.” Ahogy az asztalra kapaszkodott, lerúgta a lábtartón lévő lavórt. A nagy csörömpölés után nyakát behúzva, ijedt szemekkel nézte Józsikát. Kis várakozás után megnyugodva suttogta: nem ébredt fel! Bibircses kőtörőfű, libapimpó, taréjos cincor, fehér acsalapu, mondogattam magamban ezeket a fura nevű növényeket, és igyekeztem az istálló mögötti területre, a faház elé, mert féltem, kitör belőlem a zokogás. Éhes voltam. Az a híg rántott leves, amit reggelire lenyeltem, már régen végszaladt bennem. A temetések azt is elviszik, amit még meg sem kerestünk. Ránk zubbonyozott teher lett az adósság. A fekete szeder a rét szélén, - az a pár szem is, - a lassú nyelések fenségét pazarolta nyelvemre. A kert kora tavasszal legfeljebb hagymaszárat és salátát adott, de kenyér nélkül nehezen tudtam megrágni és lenyelni. Maradt az utált szolgalelkűség, lesni a gazdagabb gyerekek tízóraiját, és valami tevékenységet felajánlani, bízva pár falat juttatásában. Ágyba bújva, este, napról-napra véggondoltam a napi megaláztatásnak vélt tetteimet. Nem gyűlöltem senkit sem, nem

hibáztattam a jobb körülményekkel rendelkezőket, de fogadkoztam, nem fogok belerohadni abba a világba, amelybe ukmukfukk, beleszülettem. Dac, összeszorított fogak. A verés, a fájdalom eltűrése könnyek nélkül, lettek a titkos nevelőim. Nem akartam anyám jó szívét örökölni, de sokkal többször kerestem segítésének lehetőségét. Vinni-hozni valamit, kivenni kezéből a seprőt, ha a nővéreim nem tartózkodtak közelben. Minden cselekedete elárulta anyámat, szereti a gyerekeket, mármint minket. A tekintete, a mozdulatai kiáltóan árulkodtak, de nem tette azt, amit számtalan társamnál láttam: simogatták a fejét, puszilgatták az arcát, becézték. Ezt nem tette Ő. Az arcára települt bánat hónapokig nem engedte kivirágozni a mosolyt. Mi sem mertünk nevetni a jelenlétében. Kisomfordáltunk, ha vidámságra ösztökélően viselkedett valaki közülünk. Apu képtelen volt beletörődni a megtörténtekbe. Az a két katona okozta Ernő halálát, akik a legtöbbet tették értünk! Dorit a mellkasán érte két lövedék, Bódis katonát a víz megmentette. A haláleset óta nem hallottunk róluk, elvitték őket. Dori túlélte? Soha nem fogjuk megtudni! Fattyúszerkő! Növény, de melyik lehet? Rohadjon meg a világ! Az iskolai év vége közeledtére le kellett adni a növény-gyűjteményt. Igyekeztem olyan füveket, virágokat gyűjteni, amelyeknek a neve nevetséges volt, vagy nyakatekert különleges-ség. Lepréseltem az erdőből hozott cikláment. Egy néni azt mondta, ez a kanrépa. A réti perje alá csomós ebirt írtam és fordítva. Kíváncsi voltam, észre veszi-e a tanítónőnk. Dicséretet kaptam, mert több növényt gyűjtöttem, mint bárki az osztályban. Persze, nem ismerte fel, melyik az igazi csomós ebir. Reggel utolsónak jöttem el a lakásból. Anyu arra kért, a kulcsot akasszam a megszokott helyre a tyúkház oldalán, hogy aki előbb hazaér, bemehessen. Egy kulcsa volt a családnak a lakáshoz. Miért is ez lett volna a legfőbb gondom órakezdés előtt? Zsebre vágtam és irány az iskola. Az első órát Géza atya tartotta. Felálltunk, keresztet vetettünk a Miatyánk elimádkozása előtt. Abban a pillanatban döbbentem rá, a kulcs a zsebemben lapul. Amíg a többiek keresztet vetettek, én a zsebemet tapogattam, és futtában, megkésve kapkodtam kezem, föl-le, balra-jobbra. Az atya leintette az imádság mondását. Hozzám sietett: - Gúnyt űzöl a vallásból? – Tenyere telibe találta az arcomat. Megszédültem, de imára kulcsolt kezeim nem

engedtem szét. Az osztály semmit nem értett az egészből. Mondtuk tovább az imádságot. A baj nem jár egyedül. Szünetben elsőnek mentem, (mit mentem, rohantam!) ki az osztályból. A tüdőm, azt gondoltam, kiszakad a bordáimon át, mire visszaértem. Legnagyobb igyekezetem ellenére is, későn szaladtam be az osztályba. - Nicsak, nicsak! – mondta a matek órát tartó Laci bácsi. – Ki lehet más? Ki késhet? Gyere, ide a táblához! (Pikkelyes tapló! dünnyögtem fogcsikorgatva.) Lihegve mentem előre. Soha nem késtem eddig, - mondogattam magamban, de megszólalni nem mertem, mert megláttam Laci bácsi szemeiben a kárörvendő szigorúság kibékíthetetlenségét. A tábla mellé állított, a mindig kéznél lévő mogyorópálcát kereste. Szó nélkül a bal kezemre mutatott a megtalált bottal, és felfelé piszkálta, tartsam illendően. Kinyújtottam a karom, nyitott tenyérrel felfelé. Két hatalmas suhintás után elhomályosult a szemem. Eltökéltem, a fájdalom akkor sem fog megtörni! Legalább megkérdezte volna valaki, mit, miért csináltam. Egy bűnöm volt, nem raktam ki eljövetelemkor a kulcsot, de ezért anyám soha sem bántott volna. Az osztály részéről pár vállveregetést kaptam. Szerintem szántak, és ez volt a legrosszabb. Apám délután találkozott Laci bácsival. Ebszékfű, bimbós pöfeteg! - A Péter csavarog és késik az órákról. Igazítsa el a fiát! – cukkolta apámat. Nem sok mentett meg egy esti pofontól. Szerencsére anyunak elmondtam, hogy órakezdés előtt jutott eszembe a feledékenységem és a szünetben sikerült haza iszkolnom. A verésről nem szóltam semmit. Apu kiabálását leszerelte anyu. Lassan értettem meg, mit örököltem a bátyámtól: - Péter, menj el Boórékhoz, kérdd el a saláta árát, két forintot! - Péter, hordj fel fát és vizet a Sokoraynénak! - Péter, nézd meg, végre megadják-e az adósságot a… Valahogy mindig égett a képem, különösen akkor, ha olyan helyre küldött, akinek a fia vagy a lánya ismerős iskolatárs, vagy nekem tetsző lány volt. Nem tudom miért alakult ki bennem, de ha konfliktus ért, ha valami nagyon fájt, akkor szedtem pár szál virágot, és elviharoztam a temetőbe. Álldogáltam a sir mellett. Ilyenkor a testvéreim mintha kiszippantották volna a lábaimon keresztül a földbe az elkeseredés okát. Ha anyuval látogattuk meg a sírt, ahol közösen nyugodott

egymás mellett Ernő és Józsika, anyu mindig, hangosan kiejtett szavakkal búcsúzott tőlük: Legyetek jók! Isten veletek! Ez nem Isten büntetése, mi sohasem vétkeztünk mások ellen! A háborút követő években nagyanyám volt a legnagyobb támaszunk. (Hú, micsoda megfogalmazás!) Tőlünk tíz kilométerre lakott egy nagyon öreg házikóban. A tömött falú épület két részből állt. A konyhában, a beépített tűzhelyben, a mama sokszor sütött kenyeret. Többnyire ott aludt, a szobát a vendégek használták néhanéha. A két helyiség között nyitott tornácon át lehetett közlekedni, amely közvetlenül az utca szélén húzódott. Eredetileg kert volt előtte, de időközben új utcát nyitottak, és ezért hatott úgy, mintha a szekerek is a küszöbön járnának. Anyai nagyanyám, akinek a férje az első világháborúban meghalt, vöröses hajú, szabad szájú asszony volt. Apámat nem szívelte. „A sok gyerek mellett nincs állandó munkája, és nem tud vigyázni a farkára,” kiabálta az udvarunkban, miközben apu tuszkolta ki az utcára. Nagymama a malomban összegyűjtötte a lehullott lisztet. Többször átszitálta otthon. A fehérebbet rongyzacskóba rakta, a sötétebből kenyeret sütött és elküldte nekünk a liszttel együtt. Egy fuvaros hetente két alkalommal, lovas kocsival elhajtott ide, a községbe, elhozva a falu szállítani kívánt különféle dolgait, eladásra szánt terményeit, és vitte visszafelé a vásárolt árukat, a megbízatásokat teljesítve. - Róza! – kiabálta a kertkapuból. – Róza! – Anyámat látva elsorolta, mit üzent nagyanyám. Jóságos, piros képű, hosszú pajeszos ember volt. Rövid bajuszát a cigaretta füstje kifakította, de igaz, ami igaz, én addig soha sem láttam dohányozni. Élveztem a beszédét: - Rossz idübe gyüttem. Kimart a hideg. Anyád a héból is begyűjtötte az utósó tojást is. Áti ment a Fánihoz, az is kűdött, az ebbe a zacskúba van. Anyám unszolására a lovak elé dobott egy kis szénát, és amíg ő megitta a meleg hársfateát a konyhában, addig mi gyerekek sietve füvet tépkedtünk, és versengve etettük kezünkből a két barna, elég jól táplált állatot. - Na, ki jön velem? A bakon megférne mellettem! - mondta a bajszát megtörölgetve. Ez olyan ingyen utazást jelentett jótéteményünkért, a lovak etetéséért. Évente, később, egyszer-kétszer elgyalogoltunk Gyarótra. Féligmeddig torony iránt vezette apám a kis csapatot. Ha akadt is az úton

néha szekér és a gazdája megengedte, Lali és Móric felkapaszkodhatott a kocsirúdra, mi továbbra is gyalogolni kényszerültünk. Máskor a folyó mellett haladtunk és a fáradságot legyűrve, nyulat, fácánt, fogolyt hajtottunk ki a bokrokból, megfeledkezve a kilométerek előttünk kígyózásáról. Nagyanyánk legtöbbször hatalmas tepsi hallal várt, amit a hosszú, három órás gyaloglás után látványosan felfaltunk. A visszaút előtt belaktunk vegyes lekvárral, (alma, szilva, szőlő keverék,) amit a mama sütötte parasztkenyérre kentünk. Nem tetszett a nyár. Reggel öttől este kilencig szabadott a községben mutatkozni. A tiltott időben járkálókat, ha elkapták, mert nem tudtak elég óvatosan elbújni, elvitték és finom megjegyzéssel jellemezve; hát, nem jártak jól! Minden napra jutott igaz történet, amin nevetni, ritkán lehetett. Hanyagoltam a téglagyár és a Béka-tó környékét. Áttelepedtünk a ligetbe, amit megtisztítottak az eldobált lőszerektől. Bosszantott, amiért a park közepébe temették a környéken meghalt katona hősöket. A győztesek halottjait. A vesztesek erre-arra, vagy a temető sarkába kerültek elföldelésre. Az emlékmű, - így nevezték el a kis temetőt – lecsökkentette a területünket. Közvetlen közelében tilos volt játszani, futkározni. A katonai járművek elmentek. A Dingeszház udvarán tanyáztak még sokáig néhányan. Apu szinte napról-napra kivezényelt a mezőnkre, ahol a betemetett futóárkok (lövészárkok) helyén az élettápláló növények: krumpli, kukorica, tök és minden fajta konyhakerti saláta, zöldség, paprika és káposzta félék, méltóságteljesen szárba szökkentek. Ástunk egy kutat. A mélysége három méter körül lehetett. Ami téglát az egykori ház építéséhez összehordtunk, azt elnyelte a kút. Apám naponta megnézte az összetákolt kis szerszámoskamra mellett egyre terebélyesedő három szál dohány hatalmas leveleit a kukorica között, és ilyenkor összefutott a nyála. Előre érezte a téli bagója ízét. - Róza! – kiabált péntek reggel Bodva bácsi, a fuvaros. Válasz hiányában bejött az udvarba, megnyitotta a pajta kapuját. – Róza! Megjött a kenyér! Gyerkőcök! Anyu kérte, hívjuk be Bodva Józsi bácsit, aki két kerek, három kilós kenyeret szorongatott a hóna alatt. Nagymama előző este sütötte, reggel a fuvaros kezébe nyomta, aki zsákba tuszkolta és elhozta. Mindig hozzánk jött először. Józsi bá’ a teát szürcsölgetve rám nézett. Tizenkét éves voltam, sovány, kissé langaléta. Barna szemeimre rálógott a hajam, mert

megpróbáltam hátrafésülni, de valahogy nem akaródzott a hajtöveknek az erőszak, ezért a hajszálak minden irányban körbetornázták a fejemet. - Na, gyüssz velem a mamádhoz? – Olyan váratlan volt a kérdés, hogy rövid ideig értetlenül, szájtátin néztem rá. – Ha nem, nem! Legalább lett vóna útitársam. Tudod, kettesbe sokkal rövidebb az út! Anyura néztem bátorításhoz: úgysem engedne el! Vagy mégis? Hirtelen ötlet feszélyezett: elmennék? Elmennék! Határoztam. - Feredhetsz Gyaróton is a malomnál. – Józsi bácsi megérezte, vagy a szemeim villanásából kifürkészte hajlandóságomat. Mit csinálok ott, azt nem tudtam előre meggondolni, de az ötlet nem rossz, addig sem kell a mezőre menni, végtolni a talicskát a községen. - Anyu széttárta a kezeit tanácstalanságát kimutatva. – Legalább segíts egy kicsit anyámnak! – Ezek szerint nem tanácstalan volt, inkább azt tolmácsolta a kezeivel: „Miattam elmehetsz!” - Mikor indul vissza? – kérdezte anyám Józsi bácsit, aki már felállt, megtörölte sárgás bajszát, öklével megmozgatta csontos orrát, mintha érzékelte volna, minden a maga helyén van-e? - A piacon elintézem a dógaimat, meg a boltokat is lejárom. A Koronába’ leszek három óra felé. Addig a kapuszínben esznek, meg pihennek a lovak. – A fejével bólogatva fejezte ki, hogy örülni fog. Irány a Liget! Találtam egyszer egy vízfestményről készült fotót, amelyen ez a terület még szántóföldként lett ábrázolva és a község széle volt. Valamikor ezernyolcszázhetven körül festette a művész. A fák tehát ötven-hatvan évesek. Most középen a tölgy még nagyon fiatalnak látszik, de a hársfák és a ligetet szegélyező vadgesztenyék, már korosnak tűnnek. Gondosan elrendezett, nem vadon nőtt fák azok. A nyír és fenyőfák háromszögbe lettek ültetve, és a járdák mellé kerültek a különlegesebb fajok, például, a részünkről csak szelence fának ismert, a sarkon álló fa, amelynek termését, a fürtökben lógó fekete bogyókat, szívesen ettük. A Dingesz-ház felé eső három nyírfa egyikén balkáni gerlék fészkeltek. A két kisgalamb a csonka, vastagabb ág feletti, vékony hajtásokon lévő fészekben növekedett, és kíváncsian nézegettek ránk, ha a fák alatt járkáltunk vagy játszottunk. Az igazság az, szívesen kiszedtem volna a fészekből a piciket, otthoni további nevelésre, megszelídítésre, de a katonák esténként mindig e fák körül ültek, harmonikáztak, énekeltek, és ezért nem mertem elcsenni a kis galambokat.

Beszélgettünk, játszottunk. Többen haza mentek valami tízórait enni, amikor megéheztek, másoknak kiabáltak, hívták őket. Én is haza szaladtam, mintha tízóraiért mennék, holott tökéletesen tisztában voltam a ténnyel, nem vár otthon semmi étel, csak majd az ebéd. Kapóra mentem; apu a kezembe nyomta a cekkert, benne a fogantyú nélküli tejeskannával, szaladjak el tejért. A kimérésnél sorba álltunk. Három-négy ember állhatott előttem, amikor a pult mellett a földön, megláttam egy tíz forintos papírpénzt Több, mint három liter tej ára feküdt a földön. Óvatosan körülnéztem. Előttem lévő ember veszíthette el, mögöttem sorakozó, nem. Bujkált bennem olyan gondolat, megkérdezem, ki veszíthette el, de a kavargó érzelmek ezt mégsem tolták a nyelvemre. Az utolsó ember is elment előlem. Döntöttem, hogyan vegyem fel a pénzt. Belenyúltam a cekkerbe és ügyetlenkedve leejtettem ez egészet, és a papírpénzt a ledobottakkal együtt felvettem. A sorba állók, és Pavlics bácsi, a tejcsarnokos is az ügyetlenséggel nyugtázták a zavaromat. Az üzletből kilépve egy darabig úgy mentem, hogy vártam, valaki megfogja a vállam és visszakéri a talált pénzt. (Nem igaz, nem talált, lopott pénz volt az!) Hátra néztem, senki sem követett, még csak nem is figyelt rám az utcán. Futásnak eredtem. Otthon az asztalra letettem a tízest. Találtam az utcán, senkit sem láttam, aki elveszítette volna, hát haza hoztam én, magyaráztam apunak. Megdicsért, amiért ilyen jó szemű voltam. Visszamentem a ligetbe kedvetlenül. Valaki felismerhet, véltem, talán keresgéli azt a fiút, aki lehajolt felszedni a cekkerét, és vele akármi mást is. Lassan kínzó bűntudat ébredt bennem. Legszívesebben elbújtam volna. Lopni, azt soha, inkább az éhhalál! Kimondottan örültem, amiért rászántam magam a nagymamám meglátogatására. A községben vagy a falukban hajtott lovas kocsik hátsó rúdjára sokszor felkapaszkodtam, különösen akkor, ha szénával vagy szalmával megrakottak voltak. A kocsis nem látta mi van a szekér mögött. Üresen, a legtöbb gazda, észrevéve a hívatlan potyázót, hátra csapott az ostorral. Józsi bácsi kocsiján a bakra ülhettem, így a járókelők fölé emelkedtem. Lenéztem a vállukra, a fejük búbját láttam, kopaszságukat: gyérült hajúakat, fürtös vagy zilált fejeket. Száratlan bábakalács! Ez a növény innen fentről olyan, mint a kopaszodó ember tarkója. A virág helye a kopaszság, a körbe rendeződő haj, a talajon szétterülő tüskés levelek. Sok fricskás bogáncsot a fejekre! A községben mindenkit névről ismertem, és ők

is tudták, ki fia vagyok. A mezők, rétek világa a szabadság áramlásával elhalmozott. Egyre több növényt felismertem és fitogtattam a tudásomat Bodva bácsinak: - Nézze, aggófű! Sárgás és bugás virágú. - Én meg azt mondom, nincs aki lekaszálja! Másképp a virága nélkül, nem ismernéd föl. Beérett ez a rét, vágni kéne. Tán a fronton maradt, aki… Elmélázott a befejezetlen mondat után. Suhintott egyet a levegőbe, szerintem önmaga biztatására: - …de akkor is hiányzik télen a jászolból, ha itt lábon marad. Kihúztam a derekam, hogy magasabbnak látszódjak. Figyeltem a lovak rendszertelenül lóbált farkát, ahogy a bogárcsípések felé csapkodtak. Éreztem a lószagot, amit a nővérem mindig panaszolt, de nekem a szaga jelentette a lovat, a jelenlétet. - Ha annyira ismered a virágokat, akkor mi táboroz a szíved mélyén? Fintorítottam, felhúztam a vállam, kifordítottam a tenyerem. Nem értettem a kérdést. - Elveszel majd egy gazdag lyányt. Az is jól jár veled, meg te is. - Józsi bácsi, gyerek vagyok még! - Születtél vóna királynak, akkor már megnősíthetnének. Én azt mondtam: majd. Majd! Tudod, amire a zsidú se adott! – Megvakarta a hátát az ostor nyelével és láttam rajta, viccelődni szeretne velem. - Én a te korodban, megnéztem már, mit rejtenek a lyányok a szoknyájukban. - Azt én is tudom, láttam. - Hát megcsókútá-e már lyányt? Úgy, lesmacizni? Pirulhattam útszéli pipacsként. Mért tagadnám, szándékom ösztökélt, de a vágynál a csökönyösség jobban érvényesült. Lehengerlően egy lány sem érdekelt, de sokukat alaposabban megnéztem ... Megráztam a fejem, jelezve nem érdekel a téma. Szénát forgattak az útszéli réten. Józsi bácsi mindenkinek köszönt, szót váltottak. Az azonnali hírek perce lett a pár ízes mondatból. - Ferkú! – A megszólított Ferenc megállt, intett, a kalapját megemelve. – A fiad nem nősül? - A házat kell előbb rendbe tenni. Tudsz eladó téglát valahol? - Kedden jövök. Remélem lesz jó hírem! Jani! – kiáltott a legény felé, - Lányt ne hozzak neked? Nevetett.

- Józsi bátyám, - kiáltott vissza a legény, - ha kétezer tégla tetején hozza, belecsapok a tenyerébe! Ott, ültő helyemben! - Hé te! Én csúnyát hozok, a szépet magamnak tartogatom! -A vén ördög! – kiáltott erre a gereblyéző asszony a férfiak mögül. Kacagtak. Józsi bácsi megfordult, mert az utolsó szavaknál, már jóval túlhaladtuk a szénagyűjtőket. - Na, Peti fiam! Ismered a szekeret? A fejével is intett, mintha azzal újra kérdezné. – Min ülünk? - A bakon - vágtam rá. – A lovak meg baktatnak. - Na ne! A bak a kecske hímje! Nem igaz? - Ez is bak. Apa fűrészállványa is bak. - Na, jó lesz, ha nem kérdezek. Azért áruld el még, a bakon ülő kocsis, ha szakállas, annak bakszakálla van? - Nem fog meg - lelkesedtem. – Az egy sárga virág. - De jól célzol! A bakfitty, szerinted ... - Az a bukfenc. - Tyűha! És a madarakat mennyire ismered? A fejemet ingattam.- Nagyjából. - Akkor a fityfiritty milyen madár? - Sokszor hallottam már fütyülni; fityfiritty, fityfiritty ..., fityfiritty! - Akkor melyik madárra hasonlít? – Láttam a szeme sarkában a huncut mosolyt. - Talán a fürjre vagy a fogolyra, - bizonytalankodtam. - A fityfenét! - Ropogós barackot nyomott a fejemre, a térdét csapkodta. – Mi hiányzik neked most, és később majd még jobban? Na mi? Hagyott gyötrődni. Madárra gondoltam, de az miért hiányozna? – Szabad a vásár! - A fityfiritty a lyány gyerek! - Ami azt illeti, nem hiányzik. Nem trafált bele. - Mit csináltam? - Nem találta el Józsi bácsi! A gödrös utat figyelte. Egyet-egyet legyintett a gyeplőkön és mosolygott. Elégedetten megveregette a vállamat, mintha férfivá ütött volna lovagiasan. Megelőzött egy autó. A háború óta kevés szaladgált az utakon erre felé. - Józsi bá’, egyszer a liget sarkánál állt egy autó, a trafikba hozott cigarettát. Megfogtam a platója végét, és szaladni kezdtem vele. Mikor úgy éreztem, gyors nekem, elengedtem. Az energia-

megmaradás elvét még nem tanultuk az iskolában. A következménye egyértelmű lett. - Atya isten! Elvágódtá’ utána. Szegény gyerek. - Hogy lehetett annyi eszem! Azt reméltem megnevettetem a történetemmel. - Nem baleset az a történet. Súlyos szerencsétlenség. - Kinevethetne! - Peti, szemét ember kajánkodik a más fájdalmán! – Kemény arcvonásai, sárgás bajsza (eddig nem gyújtott rá,) idősebbnek mutatta ábrázatát. Szeme sarkában két vonal olyanná tette a tekintetét, mintha rejtett huncutság bujkálna örökösen az arcán. Szerintem a hosszú pajesz, és a rőt bajusz mutatta idősebbnek az arcát. Anyu azt mondta, csak harmincöt éves. Nekem már harmincöt éves. Sovánnyá a háború törte, de vidámságából nem veszített. A bácsi jelzőt mivel érdemelte ki? Az első falu kocsmája előtt megállt kisfröccsöt inni. Meghallgatta a híreket, kijött, elszívott egy cigarettát, amit kapadohányból csavart másodpercek alatt. A füstöt kieregette a száján, miközben a bajuszán át az orrába visszafújta. Részbeni újra hasznosítás. Visszalépett a kocsmaajtóba: - Gyüjjön tanító úr! – beszólt, megvárta, amíg kijött, felsegítette a bakra. - Mégsem kell annyit gyalogolnom és más társat sem kell keresni a magány elűzésére. Manapság jobb nem egyedül gyalogolni. - Sötétbe meg kijárási tilalom tiltja! - Sokan ráfizettek nálunk az éjszakai mászkálásra. – Beavatkoztam a beszélgetésbe, mindjárt meg is bántam. - József, ki fia a potyautas társam? Korán politizál ... - Késő délután van, tanító úr, nem korán ... (Erre mondják, a bajsza alatt nevetett.) - Nem tudsz megjavulni, József! Már nem verhetek a fenekedre, azért jártatod a szádat! - Ez a Peti gyerek, a Bálintné unokája. Tudja! A malomba’ takarít, meg mindenes az özvegy asszony. Az a Pető lyány, igen, az ... az! - Peti, melyik tantárgyat szereted a legjobban? – tudakolta a tanító. Grimaszt vágtam.- Valamelyiket csak jobban szereted a többinél. Miért foglalkoznak velem? Hagyta volna a tanítót a kocsmában! - Tudja, mit ismer csudamód, ez a Peti gyerek? A növényeket fújja! És felismeri. Nem fújom, a nevüket tudom - dünnyögtem magamban. - Erdei angyalgyökér bujtasson!

- Ezek szerint, biológus leszel? - fordult felén a tanító. Próbáltam illedelmesen húzogatni a vállamat. - Igazad van. A szünet a diáké. Nem kérdeztem semmit! Rendben? Rövid ideig csendben ültünk. - Tanító úr, a Kuntár fiút még nem engedték haza? A rádiónkat elvitték, nem tudunk külföldet hallgatni. - Reménykedik a család – mondta a tanító úr előre dőlve, a combjára könyökölve. Fehér ingben, vasalt nadrágban ült mellettünk. Mielőtt elértük Háromházát, egy nő is felkérezkedett a kocsira, de inkább azt kell mondanom, a Bodva Józsi bácsi csalogatta fel. Engem beültettek a kasba, a zsákba rakott ruhák tetejére. A nő a két férfi közé ült, vékony blúz, és szoknya alkotta a teljes öltözetét. Cekkerét a combjára tette, a kezeit átlógatta rajta. - Joli, Joli! Napról napra szépülsz, meg gömbölyödsz. Nincs valami gondod vagy okod rá? - Miért ne lenne, ha lánynak csinált apám? Férfira nincs gondom! - A szádon nem lehet kifogni! – Közelebb húzódott Jolihoz, mintha attól tartana, lecsúszik a bakról az útra. - Nem-e? – kérdezett vissza Joli, Bodva bácsitól. – Bátyus és hogy megy az még? A háború nem felejtette el az asszonyt? - Az asszonyt, vagy a feleséget? - A kettő ugyan az! – háborgott a Jolinak nevezett nő, aki falubelije lehetett. - Ugyan az, a fenét! Feleség az egy, de asszony , tudod mennyi lehet! - Ruszkiban is volt asszony? – provokált Joli. Józsi bácsi felhúzta a szemöldökét és a tanító úrra nézett, akitől Joli feszélyezve érezte magát, rövid ideig. - Akkor nincs gond - zárta le a kérdést a nő. Ez megállapítás volt, bár kérdés is lehetett volna. - Tudod lyányom, (ez biztosan szójárása lehetett,) az olyan, mint a költés. A nő a fészek, aki mindig tátaná az éhes csőrt, és azt az éheset, el is kell látni élelemmel! Meg kell dolgozni érte. A tanító úr nagyot nevetett: - Józsi, ennek a mondatnak a kifundálása nekem is megerőltetést okozna! Egyéni, komolyan mondom, fifikás megközelítés. Nevettek a képletes beszéden, miközben elértük a következő falut. Elhalt a nevetés. Mindenki jobbra nézett, ahol az esztelen bombázás nyomai belekiáltottak a tájba. A front közeledésekor angol repülők szálltak, megtörve az ebéd utáni ünnepi csendet. Egy gép a falun túlrepülve, visszafordult, mintha tiszteletkört írna a

tátogatóknak, majd kiengedve a bombákat, (amiket talán nem mert leszórni a kijelölt célra, a zárótűz miatt,) most le merte dobni és elhúzott a mennydörgő égen nyugat felé. Pusztítás és halál irtóztatta a falut. Hányszor elmesélték apuék, de Ernő halála után, többé nem hallottam tőlük. - Tudja tanító úr, mit álmodtam ma éjszaka? – Hallgatott mindenki. A tanító feléje fordult, Joli sem mert kacér dologra célzást tenni. Józsi bácsi töprengett, elmondja-e a szörnyűséget. – Ott vótam. Sötét szobába ... Vártam a bejönni készülőt, akit parancs szerint, felszólítás nélkül kellett likvidálni. Látom, jön, belép a szobába. A belépőnek halni kell, és belép egy nő: anyám, feleségem, szeretőm, nem tudom. Gyerek a kezébe. Lőnöm kell és üvöltök neki, menjen vissza, akkor élhet. Nem jön hang a torkomból és üvölteni akarok, artikulálatlan nyögésekkel. Csapkodok, hánykolódok. Kiszakad egy hang magamból, felébreszt. Vert a víz. Győztem. Kiharcoltam verejtékemmel a győzelmet. Túléltettem azt a nőt a gyerekkel! - Kár, nem vagyok Freud, nem tudok álmot fejteni - mondta a tanító úr. - Az a Freud meg ki? Hol lakik? Jós?- kérdezte Joli. A tanító úr Joli szemébe nézett. – Személyesen nem ismertem. Ha meggyőzőbb, azt mondom, én is csak olvastam. Krúdy Gyula is írt az álomfejtésről. Őt? Őt sem ismered! – Megsimogatta Joli vállát. – Igazad van, lassan járnak a hírek - mondta vigasztalóan. - Józsi bácsi, volt ilyen esete a háborúban? – Megint belekotyogtam a felnőttek beszélgetésébe. Május óta, minden háborús hírre felkaptam a fejem. Ő a szívére tette a kezét, mintha esküdne: - Nem! Még gondolatban sem! Még ilyen történetet sem hallottam. - Tanító úr, járt a fronton? – kérdeztem újra. - Az elsőben, igen. - Mi igazából a háború? Csak öldöklés, rombolás? - Versenyfutás az életben maradásért. Iszonyatos küzdelem a lemondás legyőzéséért – mondta. - Szó nélküli szembesítés a tékozló halállal – szólt Józsi bácsi is. Napok elvesztegetése a futóárokban! Egy régi gyönyörű ház elszálltatása az ég felé. Takar, vakar, ha bolha mar, játék. – A tanító úr ámulva meredt a lovak gazdájára. - Reszketni a gyönyörű reszkető csillagokkal, igaz! – elfordult. – Azóta képtelen vagyok megőni a disznót. A vérszag tönkre tesz. - A háború? – A két férfi egymásra sem figyelve beszélt, felváltva.

- A háború! – ismételte a tanító úr - az otthon féltése, hogy odahaza mi van ... - A lovak is megvannak-e? - Otthon az asszony, a gyerek, éhezik-e? Imádkoznak-e értünk? - Az istentelen is istenhez fohászkodik megsegítésért. - A ház nem, de a pipacs olyan, mint otthon. - Megvakarta a bajszát. - A fagy is, a dermesztő hó is ... - ...de a fájdalom az kétszeres, vagy csak töredéke az otthoninak. Tele van népdallal, nótával, balladákkal. - Ezt, miként értsem, tanító úr? – Joli elbűvölten nézte a férfiakat. - Vagy mindent elviselsz az otthon tudatával, vagy minden jobban fáj a családra gondolva. - Megszegi a tilalmat. A mérlegeletlen parancsot megfossza a vakmerőségtől, a tabuktól ... - Szépen összeszedted ezt, Józsi! - Hm! Mi haszna volt az egésznek? Mi változott? A megölt milliók már porladnak. Amit ők alkottak volna, ki tudja, mennyit késnek? A világ viszont romba dőlt. - Talán csak Európa, főleg! Legtöbbet Európa. A Jenkik földje sértetlen maradt. Az én falumat is hogy megszórták, tönkre tették! Ami a legjobban meglepett, Józsi bácsi a beszélgetés alatt nem használta a gyaróti tájszólást. Hagyta a két lovát, menjenek olyan tempóval, ahogy akarnak. Élvezhette a társaságot, volt tanítóját és a fiatal szép nőt. Velem nem foglalkoztak. Ha lemászok a szekérről és lemaradok, rám sem hederítnek. Észre vettem, hogy a bakon (deszkán) alul kampó lóg valami céllal, vagy régi rendeltetéssel. Szépen, óvatosan beleakasztottam Joli szoknyáját, essen nehezére a felállás. Kutya feküdt előttünk a porban, és a lovakkal ki kellett kerülni, mert nem volt hajlandó tovább somfordálni. Megálltunk a tanító úr háza előtt. Bement, kihozott egy pohár házi bort, amit a Józsi bá’ egyszuszra kihörpintett. Ha a gazda iszik, a lovak is szomjasak. A zsákok közül előcibálta a dézsát, vizet húzott a kútból. Joli is elszánta magát, nagyot nyújtózva felállt, de a megakasztott szoknya nem engedelmeskedett. Másodpercekig próbálta felrángatni a testét elhagyó ruhát. Deréktól a combja tövéig csupasz lett. Jaj, én nem így akartam! A felállásában próbáltam megviccelni, és nem félmeztelenre vetkőztetni. Mezei perjeszittyó, boldogasszony papucsa, szagos müge!

Tolongtak bennem a virágnevek. Zavaromban a leülő, ruhája után kapkodó Jolinak, én is a felhúzogatásban próbáltam segíteni, ezért a kezem a hasához, combjához, a fenekéhez ért. Fehér tündérrózsa, nőszirom, mondtam majdnem hangosan. Végül megsajnáltam. Elakadhatott a szoknya, mondtam és kiakasztottam a kampóból. Joli örült, hogy a felnőttek nem látták. Féltem, eszébe ötlik, más nem tehette, mint én, mert mögötte ültem, így ez a csínytevés az én bűnöm! Ő annak örült, hogy nem maradt szégyenben. Engem nem számolt az őt zavarba ejtők közé. Józsi bácsi épp a második lónak ment vízért. A szomjas állat a gazda felé fordította a fejét, mindaddig, amíg a száját bele nem dughatta a dézsába, és szívhatta a kúthideg hűs vizet. A kútra akasztott pohárból sorba ittunk, felüdültünk. Három-négy kilométer volt hátra az útból Gyarótig, a nagymamámig. Jolán ült középre, a jobb oldalára kerültem én. Valami történt velem. Igyekeztem, érintőlegesen ülni, mintha a leesés veszélyét palástolnám, pedig annak örültem, életemben először, hogy megérinthetem egy igazi felnőtt nő testét. Furcsa öröm volt, nem megbabonázó, nem indított el bennem semmit, mégsem lett nyomtalan. Gondoltam Joli hallgat, elhallgatja megszégyenülését. Percekig nem is beszélt róla, talán még mindig az ijedtségre gondolt. - Miről maradtál le! – kezdte Joli, és ez nekem egyáltalán nem tetszett. Ez a nő el akarja mesélni, ami egyedül az enyém volt. Bennem formálódott, érlelődött, azt nem állítom, hogy alakult is, mert pontosan úgy akartam magamban rögzíteni, ahogy az én szemem látta, ahogy a kezem érezte, segítő szándékom közben. Józsi bácsi nézett, várta a folytatást. Kissé előre hajolva engem is szemügyre vett, de nem gondolta, mi történt, amíg a lovakat itatta. Joli, akit enyhén meglöktem kérésként a titkunk megtartására, jóízű kacagásba kezdett. „Ha láttad volna” és „szerencsére nem láttad” mondatokat váltogatta, és a könnyeit törölgette a nevetéstől. Lassan rám is áttelepült a jókedv. Újra láttam Joli kétségbeesett kapkodását a ruhája után, ami sehogy sem akart visszaindulni a testére, ahogy a meztelen feneke ide-oda ringott, az ideges arcot, amivel segítséget kért tőlem! Megeredtek a könnyeim, elfelejtettem, hogy az egész a csibészségemből eredt, az pedig abból, miért kellett hátul ülnöm és ez a nő egyszer sem nézett rám, semmibe vett. Józsi bá’ mosolygott kényszeredetten, kétkedőn, mert talán azt gyanította, ő volt a nevetség tárgya. Nehezen, de Joli kinyögte

(megszakítva sokszor, éktelen kacagással,) a történetet, vagyis, miként vált félmeztelenné itt a bakon, és a lovak rá voltak kíváncsiak, nem a vizet várták. Joli előre dőlt, blúza szabadon engedte a melleit és egészen a derekáig láttam, (persze a Józsi bácsi is) a testét. Józsi bácsi célozgató élcelődésbe kezdett. Csipkelődő kifejezésekkel sajnálta az elszalasztott látványt, és láthatóan felvillanyozta az elmúlott lehetőség. (Nekem úgy tűnt!) Így a hátra lévő idő gyorsan elszaladt, mintha rövid pár száz métert kocsikáztunk volna, és nem kilométereket. A falu elején Joli leszállt a temető előtt és Kisgyarót felé indult. - Szerencséd vót, megmentett a Peti gyerek! – kiáltotta Józsi bácsi. Joli nevetett, úgy tett, mintha szoknyája újra le akarna esni. Megigazította a melleit és kacarászva köszöngette az utaztatást. Nagyanyám házához egy szűk kis utcán kellett jobbra fordulni. - Mári mama! Meghoztam a Peti gyereket – kiabálta a kocsiról le se szállva. Leugrottam, rongyszatyromat kezembe fogtam és elárultam a titkot, én akasztottam be a szoknyáját a kampóba játszásiból. Dicséretre gondoltam a jó heccért, de megrovást kaptam. - Fiam, arra nem gondolsz, hogy a lovak közé eshet! Bajt is előidézhetté’ vóna! Kijött nagyanyám, egy nálamnál egy-két évvel idősebb lánnyal. - Mama! A gyerek majd elmondja a híreket. Na, Isten vele. Kedden megyek. - Nézzen be azért - kérte nagyanyám Józsi bácsit, aki az ostorral megbökte az oldalamat visszaköszönésként. - Korán indulunk, ha velem óhajtasz jönni! – fordult hátra még egyszer és balra a főutca felé nógatta a lovakat. Ebben az emberben két én lakik, gondoltam. Tud az urak, a városiak és a parasztok, a falusiak nyelvén is. Ha apu valamelyik úri házba küldött, csak a legszükségesebbet mertem mondani. Most érzem, megfontoltan úgy is lehet, ahogy Józsi bácsi tette és teszi. Betoppanásomnak nem a legjobban örült nagyanyám, de a nyolc unoka közül az én hajam, bőröm hasonlított az övéhez a legjobban. A szemem állásában is rejtőzködött hasonlóság, ezért a megjelenésem hamarosan mosolyt illesztett szabályos szép vonalú szájára. Valamikor jóképű, fess asszony lehetett. A hatvanhoz közeledve a homloka és a nyaka erősen ráncosodott. Fájó lába miatt kissé esetlennek tűnt a mozgása. Tűrt, nem panaszkodott. Anyám, és egy öccse élnek a gyermekei közül. Két lánya tüdőbajban hunyt el,

Imrét, a fiát a háború vitte el májusban. Nagyapa az elsők között lett az első nagy háború áldozata. Anyu három éves volt akkor. Apu nem szívlelte nagyanyát, de én szerettem. Megölelte a vállamat, a fejemet megpuszilta. - Biztos elengedett a Rozi, ha itt vagy - nyugtázta önmagának a megjelenésemet. – Mekkorát nőttél megint! Mi van otthon? – Befelé tuszkolt a konyhába, utánam az a lány jött. – Gyere, épp vacsorázunk! Szomjas és éhes voltam. Kézmosás és minden ceremónia nélkül leültem a hosszú asztal melletti padra, és enni kezdtem az elém tett tojásos tésztát. Fogtam a bögrét, kétszer mertem a vizes kancsóból. Az érkezésemkor feltett kérdés ekkor jutott el a tudatomig. - Tudja, apu mindig a mezőn van, anyu végre dolgozni kezdett a dohánygyárban. Tényleg! a táskámban van egy kis dohány, cserélni valami szükségesre. A két nővérem az otthoni munkákat végzi, mi fiúk, a szünidőt töltjük. A lány velem szemben a másik padon ült a nagyi mellett. Nem fecsegett, köszönt valamit, amikor jöttem. Illemtudóan, egyenes testtartással ült. Szép volt. Különb féle lehetett, mint én, azaz jobb családból való. Magyaros blúzt hordott, mintha búcsúban lenne. - Ennyi? – kérdezte nagyanyám. – Rövid vót a beszámolód. Van még lisztje anyádnak? - Mama, a kertben és a mezőn, most már minden van. Megvagyunk! Tágult szemmel meredhettem a lányra. - Veronika vagyok – mondta kedvesen. - Na, micsoda felnőtt vagyok! – kapott észbe nagyanyám, hogy be se mutatott minket egymásnak. – Megvallom, meglepődtem a jöveteledkor és megfeledkeztem ... Ő Takács Veronika. A szüleinek el kellett menni és két napig nálam lesz. - Vigyázni kell rá? – Mindjárt megbántam a kérdést, amit én hízelgésnek szántam, de rájöttem, ez az úri lánynak sértő lehet. Vera a fejét rázta, fintorított rám. Ő nagyobb lány, meggondolt, tud magára vigyázni. Nagyanyámnál többször volt egy-egy napig és tudott viselkedni. Bóbitás küllőrojt! Kaszával megyek virágot szedni neked, Veronika! Keresgéltem a betanult virágnevek között. Nincs? Nem tudok róla. Völgycsillag! Igen, ez jó: völgycsillag! - Mi tetszik, rajtam mosolyogsz? – kérdezte Vera.

Éreztem, mennyire pirulok. Nem jutott eszembe más magyarázat, inkább őszinte lettem. - Virágnevet kerestem Neked a növénynemzetségben, és a völgycsillagot találtam. Vera, úgy éreztem, megforgatja ezt a szót, gondolkodik, ízleli, töpreng; édes vagy savanykás az íze. - És milyen virág ez? - Mi lenne, ha most a nevét, a szó hangulatát szeretnéd meg! - Virágnevet megszeretni? - Amit a név rejt, azt. De ahogy gondolod! – Lemondtam a telitalálatomról egy szemvillantás alatt. - Nem, nem! – hadarta Vera. – Bármit meg lehet szeretni. Hát még a virágnevet! Kezdtem olvadozni, de nagyanyám, aki a mosogatóvizet kilöttyintette a ház elé, az utcára, újból az otthoniakról kezdett faggatni. Hálátlan voltam a feleletekkel. Végül, bár kint még erősen világos volt, döntött a takarodóról. - Ti a szobában aludtok! – mondta. – Reggel korán kell kelnem, de időben visszajövök, hogy legyen reggelitek. Meleg volt a konyhában, mert a kék vasfazékban víz forrott a mosdáshoz. Amíg a szobában a mamával megvetettük az ágyakat, Vera bezárta a konyhaajtót és mosdott, utána cseréltünk. A székre tett lavór gyöngyöző vizében kezet és arcot mostam. Letettem ezután a döngölt földre, és a lábaimat nagy nyugalommal dörzsölgettem. Beléptem a mama gyékénypapucsába, és klott nadrágban átvonultam a szobába. Mama visszaküldött, öntsem ki a vizet az utcára. Nekem mindennapos volt, hogy egy szobában alszom a lánytestvéreimmel, sőt az is, hogy esetenként egy ágyban. Vera feszélyezett volt, láttam rajta, de nem merte szóvá tenni. Nagyanyám, mintha anyai kötelezettségének tenne eleget, az ágyam szélére ült, és mesélt anyuról, aki ebben az ágyban feküdt súlyos betegen, apu pedig munkája végeztével elgyalogolt a községből, ide tíz kilométerre, fogta anyu kezét, beszélt hozzá. Néha bóbiskolt mellette, aztán kora hajnalban visszaindult, hogy a reggel már otthon érje. Mama nem hősnek, inkább bolondnak tartotta érte. Ő abban reménykedett, valaki finomabb, vagy gazdagabb ember felfigyel a lányára és elveszi, nem kell cselédkednie, mint a látott filmekben, a mesékben. Nem kell Sárdyra hasonlítania, lehet hasonló, mint nagyapa volt, de apu, a jelölt, egy beteg senki volt, aki Ábrányiéknak napszámoskodott, trágyát hordott, szántott, kapált, lovakat csutakolt, és éjszakánként Gyarótra gyalogolt oda-vissza.

Büszke voltam az ágyra; anyám is abban aludt, gyógyult és felépülve megszült minket. Elvesztem a dunyha alatt, olyan magas volt és meleg. A vályogfalú ház kis ablakán lassan belopakodott a földi takaró. Na, nem a hó, a sötétség. Mama a tornácon át kiment a konyhába, ahol az ablak alatt szükség fekhely volt. Télen ott aludt, mivel a főzés, vízmelegítés miatt fűteni kellett a zöld rakott tűzhelyben, amelynek gombjait és nikkelezett fogantyúját rendszeresen csiszolta, fényesítette. Ott csak két pokróc szolgált takarónak, dunyha csak nekünk a szobában. A magas párnát nem szerettem, azon ülve-fekvőnek éreztem magam. Nyomkodtam, húzogattam, kerestem a helyem. - Péter! Peti, meg tud ..., vagyis elmondanád, milyen virág az a völgycsillag. Vera felé fordultam, bal tenyerem az arcom alá tettem, és suttogó hangon beszéltem hozzá. A még beszűrődő fényben láttam Vera kontúrjait. - A szomszéd Ilonka néni mindig oda adja a növény-meghatározó könyvét. Az ő férje a dohánygyárban magas rangban van. A növényeket ábécé sorba megtanultam. Illusztrációról láttam nem csak a neve, a virág is szép. Erre felé ritka. Nem láttam igazit, csak, tudod, ma itt ... - Ide figyelj! Hozzám képest még gyerek vagy. Elmondtam egy gondolattól vezérelve a délutáni utazásomat, a Joli szoknyájának a bak alá akasztását és azt, hogy lett félmeztelen egy felállás alatt. - Mit gondoltál, amikor láttad? - Nem értem, mit kellett volna gondolnom? - Azt mondtad, akaratlanul megérintetted a csupasz testét. Milyen érzés volt? - Milyen! Milyen érzés lehetett? – kérdeztem vissza egy vállrándítással. - Na, aludj Peti gyerek, mindjárt reggel lesz! Sokáig hallottam a lélegzetvételeiből, még ébren van. Mozdulatlan maradtam, nehogy felfedje, én sem alszom. Miért kérdezte, milyen érzés volt Joli csupasz testét megérinteni? Tetszett neki valóban a völgycsillag? Amikor elaludtam, nagybetűvel ismételtem; Völgycsillag. Új nevet adtam Verának. Így lehet is : Vera, Völgycsillag! Mindkettő V betűvel kezdődik. Hajnalban felriasztott az álmom. Nem visszaemlékeztem rá, hanem tisztán álltak előttem a képek. A szoba padlója vékony deszka volt. A szekrény és az ágy előtt, meg még néhány helyen lyuk

(beszakadás féle) tátongott, ami alatt víz pangott. Próbáltam lábbal belelépni, de nagyon mély volt a víz. A talált pénzt akartam eldugni, de nem léphettem a szekrényhez, mert ott csillogott a padló alatt az enyhén sáros folyadék. Felriadtam. Óvatosan az ágy mellé néztem, és a beszűrődő gyenge fényben a szoba padlóját felismertem. Pisilnem kellett. Halkan kimásztam az ágyból, kimentem az udvaron lévő bódéba. Harsány madárdal töltötte el a falut, főleg a rigók hangja volt erős. Hasra feküdtem az ágyban, felkönyököltem, és nem vágytam alvásra. Verát néztem. Nem láttam jól a félhomályban. Úgy tűnt, a szeme időnként rámvillan, figyel engem. Talán fél? Elfordultam a jobb oldalamra. Vera is forgolódott, azt biztosan hallottam. A nagymama ébresztett, helyesebben, megkérdezte, még aludni akarunk-e? - Megyünk! – mondtuk szinte egyszerre, de nem mozdultam. Amikor nagyi becsukta a szobaajtót, Vera kitakarózott. A velem ellentétes jobboldalon felült, gondolkodott. Felállt, odavitte a szombatra kikészített ruháját, és visszaült szertartásosan. Óvatosan felém pillantott, figyelem-e. Jól hallhatóan sóhajtott, áthúzta hálóingét a fején, és ott ült meztelen felsőtesttel. Kiteregette térdére a zöldes színben játszó ruháját, felállt és áthúzta a fején, a testét eltakaró, az alakjára szabott szövetet. Szerintem levegőt sem vettem eközben, mert a végén nyálat nyelve fulladozva köhögtem. Ez a közjáték nekem szólhatott, a szoknyarángató történetem utóélete lehetett. Hiúságnak vagy féltékenységnek nevezik ezt? Szó nélkül kiment, de az ajtóból visszaintett, siethetnék. - Petikém, ma megnézhetjük a malmot, most lehet. Mindent lehet, gondoltam, de a feltételem, Vera legyen ott! Kimondani nem volt bátorságom. - Ha elfogadsz, én mutatom meg! Rengeteget jártam benne. – Letette a poharat Vera és várt. - Tele volt a szám, nem akartam tele szájjal beszélni! – lódítottam. – Megyek. Nem láttam, de a mama sokat beszélt róla. - Kértek még a feneken sütt perecből? – Furcsán nézhettem a mamára, pedig rég megszoktam már a különös kifejezéseket. - A kemence fenekén sütötték - magyarázta Vera. Oldalt pillantott a mamára és odasúgta nekem: - Nem a Joli hátsójával kapcsolatos! – Célzás, gondolati féltékenység volt talán? Hess, szamár gondolat.

- Érdekes volt a Józsi bácsi – mondtam. – Tájszólással beszélt, a tanítóval meg olyan szépen, irodalmiasan. - Mondta, hogy ne keleficáll* annyit, mer leesü a szekérrü? Nevettem, a fejem ingattam, nagyanyám kérte, ne csúfolódjunk - Akkor azt sem mondhatta, hogy az én luvaim nem kotyradottak **. A Mari néni azt is mondja, prántyások (hitványok) a csibék. A molnárlegények meg azt kérdik, mér’ vagytok purgyávások, (kedvetlenek.) - Kipüttyögtök itt? – (Kicsúfoltok, súgta Vera, mama szavaira.) - Dehogy! – kacarásztunk. - Még mondok ilyeneket később, ha akarod. - Cserébe én furcsa növényneveket tudok. - Völgycsillag? - Igen, de tegnaptól nagy V-vel. – Vera a két tenyerébe temette az arcát. Kiültünk a tornácon lévő elnyűtt padra. Előttünk a poros út, fejünk fölött a szalmatető. Amíg a mama a lakásban tett-vett, mi lógattuk a lábunkat, néha összenéztünk és nevetgéltünk, bár nem tudtuk, legfeljebb gyanítottuk, mit gondol a másikunk. Vera egy módosabb család lányaként élt. Külön nevelést kapott, a falu gyerekeivel nem szívesen engedték játszani, válogatás nélkül barátkozni. A háború előtt nyaranta néhány hétre elvitték Budapestre, Grazba, Szegedre, Bécsbe. Apja Bordácsék rokona. Bordács Mihály, a malomtulajdonos felesége és Vera apja Takács János, testvérek voltak. Verának nyáron is volt lábbelije, nem járt mezítláb, mint én. Ruhái városiasak, de nem úrilányok levett vagy utánzott göncei. Nálunk az inget először Ernő hordta, ezt hoztam magammal Gyarótra. Távol állt tőlem minden megkülönböztető gondolat, viselkedés. Anyu itt született, a faluban nőtt fel, és én tökéletesen gyarótinak éreztem magam. Kiruccanásom, (kimozdulásom, így igazibb) a községből, olyan volt, mint hosszú távra indulva, minden kilométer kőnél érzünk szorongást: távolodtunk és egyszerre közeledtünk valamitől valamihez. Mérföldkő. Ez nem az útszélre állított beton darab, ez a mellkasom alatt lüktető akarás, az agyamba felismerést szaporító idegsejt. - Mutatsz, vagy szedsz nekem völgycsillagot? *

Mocorog Soványak

- Mondtam Neked, hogy ... – kezdtem a magyarázkodást, majd rávágtam: - Megmutatom, jó! Komolyan mutatok Völgycsillagot, bízzál bennem. Feszélyezetlen lettem mellette. Este még sértőnek éreztem, amiért szememre vetette, fiatalabb vagyok nála, de elfelejthette, mert magasabbra nőttem, és szerintem az is számított, nem falusi gyerek vagyok. Verában is a felszabadultság érzése egyre jobban őrlángokat gyújtott. Otthon tiltott dolgokat kipróbált; a szép zöld ruhájában hempergett velem a szénában és betemettük vele egymást, megkergettük a réten vadászó macskákat. A malom látképe gyönyörű volt. Festőnek való képi táj. Középen a fából épült hatalmas épület, a tetején egy picike, kiemelkedő házikó, előtte a gát, az oldalán a malomkerék, amely kimérten forgott a lecsurgó víz hatására. A háttérben különböző fák változó lombkoronái, az előtérben pedig a víztükör a mozdulatlanságával, a zsilipnél, a zuhogóval a rőzsegáton, és színek és tükröződések, fények, árnyékok. Megálltam és elfelejtettem nagyanyámat, Verát, mindent. Köröttem a bűvölő malom volt, amit a mama sokszor elmondott, de így szebb volt minden elmondott szónál, fényképnél. Vera megkocogtatta az ajkamat: - Bogár szállhat a szádba! - Látod milyen egységben van itt a nyugalom és a mozgás? – kérdeztem. - Szép ugye? – szólt a mama is. - Voltár már múzeumban? Ahol ehhez hasonló gyönyörű festmények is vannak? - Veronkám - mondta helyettem a mama – szegény gyerek még nem mehetett. Elengedtem a fülem mellett ezt a mondatot. A folyó széléhez mentem a rőzsegát fölé, ahol a víz tökéletesen nyugodt volt és készültem ... - Vera. Vera! gyere, egy Völgycsillag! Vera szaladt, ránézett a víztükörre és csalódottan kiegyenesedett. - Átvertél, növény sincs, csak az agyagos part. - De, de Vera, nézz vissza, ott van egy szép ... gyönyörű virág! – Elpirulhattam. Újra ránézett Vera a vízre. - Ott, előtted! – Vera haja előre omlott a válláról a nyakára. - Látod, most mozdult meg a szirma. Ott, ott lent, előtted! Ő a Völgyvirág. Na, mit beszélek, a Völgycsillag! Ugye, mégis van itt egy!

Vera nézte és gondolkodott, mit mondjon vagy csináljon. Bolondítottam a tükörképével. Ezért legszívesebben egy mozdulattal a vízbe taszított volna megleckéztetésül. Nagyanyám jelenléte visszatartotta a mozdulattól. - Ha-ha-ha! – mondta kényszeredetten zavarában és az arcomat fürkészte. Járkáltunk a malomban. Újra tátott szájjal nézhettem a szíjak és a fogaskerekek rendszerétől rázó mozgást végző szerkezetet, a molnár legényt, aki lisztes ujjával elkente Vera majdnem görögös, egyenes orrát, amikor mutatta, csukjam be a bagólesőmet. Délben tejföllel leöntött dödöllét ettünk, amíg az őröltető emberek nagy politikai vitát kezdtek a háborúról meg a felszabadulásról. Mi Verával lementünk a folyó sekélyebb részéhez a gát alá. Kértem, fürödjünk, olyan meleg van, de Vera hajthatatlan maradt, neki itt tiltva van. - Nekem sincs itt fürdőnacim, én sem fürödhetek. - Engem akkor miért bíztatsz? Nekem sincs! Otthon, hogyan fürödtök? - Magunk között csórén, de ha sokan vannak, akkor ... - Itt nincsenek sokan! Nem mersz előttem? Éreztem, provokál. Többször hivatkozott arra, miért csak otthon merek, amikor ez a víz pontosan ugyanolyan, sőt, ugyanaz! A társaim talán épp most lubickolnak meztelenül. - Ez azért más helyzet! – védekeztem, de duruzsolt bennem a gondolat, megmutatom, nem zavar a jelenléte. Egyébként, legfeljebb a hátsómat látja. Ledobtam az ingem, elfordultam, lehúztam a nadrágomat, és csattant a testem a vízben. Pár percig maradtam, mert tartottam attól, valaki meglát, és nem nekem, Verának lesz kellemetlen. Amikor kijöttem a vízből, Vera távolabb egy hatalmas fűzfának támaszkodott és integetett. Mérges lettem, mert amire magamra kapkodtam a ruhámat, ő már ott állt a malom előtt, ahol jó néhány helybeli fiú és lány is megjelent. Vera által azonnal bekapcsolódtam a játékba. Egy idősebb fiú Vera mellé szegődött, fölényesen utasítgatta a kisebbeket, és Verát mindig megérintette, molesztálta, csalta más felé. - Hagyjál, mert hazamegyek! – kérlelte a srácot. A Dúsa házból való fiú, Gyöpös Imre, már gimnáziumba járt, ahová Verát is beíratták. Erőszakos, alamuszi gyerek volt, mindig a szegényebb és kisebb gyerekek körül forgott, uralkodott. A kisebbek, ha visszaszóltak, fenékbe rúgást, fülcsavarást kaptak büntetésként.

Amíg mi rúgtuk a réten a rongylabdát, Gyöpös engesztelésül virágot szedett, de csak néhány szálat. – Virágot a virágnak! – az elcsépelt mondást tudta kicsalni a gondolataiból. - Ezeknek mi a neve? – Vera kérdésére meghúzta a vállát. Nem érdekelték a virágok. Pénzről álmodott, meggazdagodás, tanulás utján, vagy valami más módon. Egyet tudott: nem kétkezi, szívós munkával. A szülei Verát szemelték ki titkon, aki majd vagyont hoz a fiúnak, és bíztatták is Gyöpös Imrét, a fiúkat, hogy legyen sokat Takács Vera körül, a többit a két család elrendezi. A fenébe a sündörgéssel, gyötrődtem. Veráék felé lesegettem sűrűn, de tisztában voltam azzal, nem tehetek ellene. A többi gyerek sem állna mellém, mert ők a falubeliek, én itt befogadott vagy megtűrt lehetek csupán. A féltékenység? Igazából nem ismertem azt az érzést. A fiúk között egy testvérpár - akik a háború alatt Gyarótig menekültek a szüleikkel - visszahúzódóan viselkedett. A többiek többször elgáncsolták őket. Ha jobban cseleztek, csúfolódtak velük. Legtöbbször szó nélkül tűrték a szekírozást vagy megalázást is. A labdát űzve, a gyergyóinak becézett kisebbik fiút Gyöpös elgáncsolta. Odarohant a bátyja, akit hanyatt lökött, mielőtt megállt volna. - Nana! Rúgjátok azt a labdát telepesek – mondta és megfordult, váratlanul megölelte Verát, mintha semmi sem történt volna, ami magyarázatot követel. Vera igyekezett kiszabadulni az ölelésből, kérlelte, ne molesztálja folytonosan. - Ha ez molesztálás! – rázta a fejét Gyöpös és kitárta két karját, ártatlanságát jelezve. - Gyere - mondtam Verának – a mama mindjárt hazamegy, mert végez. - Én végzek! – Elkapta a fülemet és megcsavarta Gyöpös. - Koloncos legyezőfű! - kiáltottam. – Héjakútmácsonya! Ez olyan indián üvöltésnek vagy betyárkáromkodásnak hathatott a többiek részére, én pedig az öklömmel, minden előzetes meggondolás nélkül, teljes erőmmel az arcába vágtam a bántalmazómnak. Gyöpös megtántorodott, erre lehajolva, fejjel a gyomrának futottam. Összecsuklott. A teljes bunyót nem vállalhattam az erősebb fiúval. Intettem a két menekült srácnak, menjenek, és megfogva Vera kezét, húzni kezdtem a malomba. A társaság szétfutott. Gyöpös feltápászkodott, homorítgatott levegőért kapkodva. Vera futott velem.

- Eszelős vagy, verekedsz? - Soha az életben nem kezdtem verekedést! – lihegtem. A malomban már csend volt. Szótlanul leültem. A macskánkra hasonlítok, amelyik kutyaként őrzi a házat. Ha valamelyikünk az udvaron tartózkodik valahol, látótávolságon belül, akkor bátor. Nekiront az idegen macskának és tudatában lehet a harc kimenetelének, mert ösztönösen elhiszi, megvédjük. Máskor, egyedül meglepve, az ajtónak rohan, fúj, kapar és várja a kijövetelünket, amikortól diadalmasan elűzi a betolakodót, mert az idegen már nem tőle fél valójában, hanem tőlünk. Nagymama védelme alatt kullogtunk vissza a lakásba. A Gyöpös fiú kiabált, találkozást ígért és kinyuvasztást. Rónya bácsi, aki kisszekéren húzta mellettünk a ma megőrölt gabonáját (valószínű rozslisztet) átkiabált neki: - Imi fiam, hagyd a kisebbeket, keresd az idüsebbeket, azokat lappogazsd* meg! - Fia ám a lökött Palkó, az a fia! – kiáltott vissza Gyöpös. Rónya bácsi legyintett. Én hálából segítettem húzni a kocsiját, amelynek a kerekei táncolva forogtak a porban. Öreg darab lehetett. Mama otthon kicsit megszidott. Jobb, ha békén maradok, mert bárhogy veszekednek egymással, én akkor is közös ellenség lehetek. Ez a gyerek följelent az oroszoknak, olyan. Vera ottléte kizökkentett a veszekedés következményeinek véggondolásától. Múzeumokról, nagy városokról mesélt nekem, a tátott szájú hallgatójának. A hangja, hangszíne, hanglejtése, mondatfűzése, keresett jelzői, véggondolt mondanivalója egyértelműen a tudomásomra adta, Vera sokkal többet tud, nagyobb, okosabb nálam. Ötödikig a tanulás nem érdekelt. Akkor Kocsis tanító úr érveléséből értettem meg, okosodni kell, tanulni, másképp rosszabb leszek, mint akiknél több akartam lenni. Szavakkal játszottunk újra. Vera egyre több olyan szót mondott: tikmonya**, rempülés***, tergyegés****, amit ismertem, mert anyu is használta őket, legfeljebb sok ë betűt, amit a faluban olyan ö félének

Nyomogasd, ütögesd Tojás *** Pletykálás **** Hadonászás **

ejtettek, ő már tiszta e betűként használta. Én a növényneveket soroltam cserébe. Verából kitört a nevetés. - Mi volt az, amit kiáltottál? Héjakútmácsonya?! Van ilyen, egyáltalán? - Utak szélén. Legelőkön jól felismerhető. Tüskés, szúrós, szőrös. Magas. Ha valakinek a fenekébe dugják a virágát, nem állna meg többet, kifutna a világból. - Ilyet nem illik mondani, különösen lány előtt – korholt mosolyogva. - A Gyöpös fiúra gondoltam! – Fejével helyeselt, így már érti. Nagyanyám Vera mellé állt és mintegy mellékesen mondta: - Azt a gyereket neked szánnyák. – Feleletet nem várt rá. Fordított a témán: - Sült krumplit aludt tejjel, megeszed Vera? Nem baj? - Meg, igen, jó lesz nekem is. - Sütök kőtmácsikot is mellé - folytatta a félbehagyott felsorolást nagyanyám. – Kimehettek addig, de ne menjetek messzebb! Jó volt nekünk a konyhában. Mama befáslizta, nem , inkább azt mondom, megigazította jobb lábán a kötést, amíg a krumpli sült, majd ledagasztotta a kőtmácsik tésztáját. Végre eltelt a nap és lefeküdtünk. Hanyatt feküdtem, kezem a fejem alá kulcsoltam, vártam, a mama is elcsöndesüljön. - Miért vetkőztél le? – hallottam Vera félszeg hangját. – Hogy mutogasd magad? Az ágy szélére húzódtam, hogy minél halkabban beszélgethessünk. - Gondolhatsz akármit - mondtam - úgysem hiszed el. - Mit nem akarok vagy tudok elhinni? - Az igazságot. Hosszabb hallgatás után kérdezett újra: - Titkaid, rejtélyes igazságaid vannak? Ma sem tudom, hogy volt merszem? A gondolatomnál gyorsabb lett a hangom: - Odamehetek hozzád? Ekkor Ő hallgatott, nézett, latolgatott, gondolkodott? Beljebb húzódott az ágyban és felemelte a dunyhát, jelezve; mehetek. Bebújtam mellé. - Örültem volna mindig egy testvérnek, akivel összebújhattunk volna így! – mondta. Betakart, átvetette a kezét a dunyha felett. - Megmondod vagy most sem?

- Várj! – kértem. Hirtelen olyan izgalmasnak találtam az egy ágyban fekvést vele és moccanni sem mertem. – Elhiszed, amivel indokolom? - Anélkül, hogy tudnám, mit mondasz? - Az őszinteségemet! - Igen. – Vera hangja bátorítóan susogott a szobában. - Magamért tettem. – Hirtelen felkapta a fejét és úgy figyelt. – Győzködtem magam, gyáva lennék megtenni, és ... és bebizonyítottam ... megmutattam magamnak, mégis van merszem. Nem szólt. Visszaengedte a fejét a párnára. Csalódott a szavaimban? Félrevezető hősködésnek vélte? Megfogta a vállamat. - Ezután szerinted bátrabb leszel?! - Ugye, ez a nagy srác nálam jóval erősebb lehet? - Miért ugrottál neki? Nem vártam tőled ilyet! - Bántott, molesztált vagy nem? - Peti, féltékeny voltál? - Az otthoni, az egyéni szegénységünket szégyelltem ... Már megértettem, a tudatlanság miatt kell szégyenkezni. - A tanulás a szegényeknek okoz gondot. A lehetőségük kisebb. - Igen! – lázadtam hirtelen. Mind magasabb végzettség kell, igen. De az nem jelenthet egyet a mindent feladással. - Ezt sikerült legyőznöd? – Odahajolt az arcomhoz és megpuszilt. - Te, reggel miért mertél előttem átöltözni? - Hát, az a hátam volt. – Kivárt egy kicsit és megkérdezte: - Az én alakom? Az milyen? - Lélegzetelállító! Nem kaptam levegőt, azért köhögtem. Hozzám bújt szorosan, mint a fázó testvérek, akik melegítik egymást. - Én is vágyok ám arra, hogy dicsérjenek, udvaroljanak, szépnek tartsanak. Ha tudnád, mennyire ... mennyire sikerült a hasonlatod a Rába-parton. Ott zavarba hoztál, most már értékelni tudom. Ha hazudtál (szólni akartam, de befogta a számat), ha udvariasságból mondtad, akkor is. - Völgycsillag! Nagyon boldog vagyok. – Reszketni kezdtem. Vera felhúzta a ruháját a nyakáig. - Akarod? Megsimogathatsz – suttogta, az utolsó szótagot majdnem elnyelve. Éreztem a derekát, a mellét. A hajamat simogatta, és megpuszilta az arcom. - Én is? - kérdezte határozatlanul. Kis tenyere végsiklott a mellkasomon, lejjebb a hasamon.

- Nem baj? Megfoghatom? Kíváncsi volt, milyen a fiútest? Megfogta a kezem, tenyere szorította a tenyeremet és boldogan hozzám feszült a teste. Hosszan hallgatott. Melle melege a hátamat hevítette. Lassan oldódott a keze szorítása, a lélegzet vétele lecsitult. Aludt. A szoba sötétjében is kivehetően láttam kerek arcát, válla alá gyűrődött barna haját, húsos ajkát, amivel megpuszilta az arcomat, és talán azt álmodta, nagylánnyá érik. 2 Rohadt nehézzé vált betartani a fogadalomfélémet. Százszorta jobban vonzott a liget, a fiúk, a csavargás. Jelentkeztem korongozó szakkörre és nagyképűség nélkül állíthatom, jó érzékkel formáztam az agyagot. Aputól naponta német szavakat kérdezgettem, megjegyezgettem. Tisztességesen megírtam a leckéimet és olvastam a feladott tananyagot. A családnak kiutalt kis házhelyet kezdtem nem rühellni, mert nagyon sok minden megtermett a nyári, őszi időszakban, télre pedig maradt burgonya és kukorica, amit apu megőröltetett. Milyen izgalmas verseny alakult ki köztünk, gyerekek között: ki fogyasztja el úgy a kukoricakását, hogy az a legkevésbé hagyjon nyomot a tányéron. Kinyalni a végén nem lehetett, az csalásnak számított. Ennek mestere a Sanyi volt. Úgy és olyan érzékkel és türelemmel emelte a tányér egyik szélét, hogy a kása összeállva, szépen, folyamatosan a kanala alá csúszott, miközben Ő arról a csipetnyi helyről kanalazta ki az egészet. A türelmével, nyugodtságával győzött. Anyut elküldték a gyárból többedmagával. Apu panaszkodott a szomszédban Zoli bácsinak, aki valamiféle katonatiszt lett, és másnap visszahívták anyut dolgozni. Biztosan változni kezdett a világ. A szegény emberek panaszát meghallgatták, ha segíteni nem is tudtak. Megértettük, mert romokban hevert az ország, és ujjá kellett építeni. A dohánygyárban a konyhára került anyu, ahol a szegény gyerekek részére napközit biztosítottak, és iskola után ebédet és vacsorát kaptunk. Havonta járt a kereset mellé cigaretta, egy kiló cukor egy kiló só, és három havonta egy pár cipő. Ez csepp volt a tengerben, de mégis valami, abban az ínséges időben, amikor jegyre adtak mindent.

Apu gyűlölte az oroszokat, mert annyi rosszat hallott róluk: „Az istállóban lakók ne akarjanak diktálni nekünk!” Ezzel nagyjából kimerültek az érvei, de a beleoltott gyűlölet az nem késztette gondolkodásra, és egyébként is, a gazdagabbak adtak nekik napszámos-munkát, és ők szinte valamennyien az oroszok ellen beszéltek, ha egyre jobban titkolták is a nézeteiket. Célzott megjegyzéseikkel mindig tudtára adták apunak, ha nem jönnek a muszkák és maradnak a németek, akkor Erdély a miénk lenne és itt élveznénk a második Amerikát. Nagygyűlésen országos hírű emberek tartottak feltüzelő szónoklatokat. Jött Piros László képviselő, vastapsok zúgtak a piactéren. „Piros László képviselő, reszkessen a határsértő!” jelmondat helyett: „Piros László határsértő, reszkessen a képviselő!” szöveget kiabáltam heccből a mellettem álló Takács fülébe. Karcsi megütközve nézett rám, de a következő rigmusnál, már ő is azt skandálta. Amikor meghallottam a mellettünk álló középkorú férfit, aki ránk-ránk sandítva ugyanazt kiabálta, gyorsan a tér másik felébe kotródtunk félve. Ki tudja, ki az az ember, és mit árthat nekünk. Év végén hoztak egy rendeletet, ami alapján a német ajkúakat kitelepítették. Aput ez rettentő érzékenyen érintette, többször összeesett, rohamot kapott. A kitelepítéstől természetesen nem félt, mert igaz, jobban tudott németül, mint magyarul, mégis magyarnak érezte magát ízig-vérig. Az Ő kuncsaftjai jórészt a német-ajkúak voltak, ők látták el munkával, és ez viselte meg a lelkét teljesen. Az életünk alapvetően mégsem változott meg. A család tudomásul vette a megváltoztathatatlan életfeltételeket, amely szövegben, szóban többet adott, de az üres kenyér is számtalanszor hiánycikként ólálkodott. Agyonfoltozott, kopott, de tiszta ruhában jártunk. Gyötrődve tanultam. Amit más gyerekek a családban magukba szívtak életük természetes ritmusával a születésüktől kezdve, azért nekem meg kellett szenvedni. Gyaróton, Vera mesélései után pár név motoszkált a fejemben: Madarász, Benczúr nevű festők, akiknek a képeit látta. Én festőként a Szekér tanító nénit ismertem, aki gyönyörű tájakat és csendéleteket varázsolt a vászonra. Eljártam ministrálni a békesség kedvéért. Mise után, levetve a fehér ministráns-ruhát, Róbert bácsival, a templomszolgával beszélgetve húztam az időt, hogy a gyertyák és lámpák leoltásánál segédkezve, végignézhessem a festményeket, a mellékoltárokat közelről. Élményt jelentettek, többet már, mint látni valót.

Javultak az osztályzataim. A bizonyítvány sohasem érdekelt túlságosan, de a többlettudás akarata feszélyezett. Kocsis és Gaál tanár úr értékelte az igyekezetem, bíztattak. A mogyoróbotos Laci bácsi nem díjazta. Az agyagszakkörön készített tárgyakból iskolaév végén kiállítást és vásárt rendeztünk. Laci bácsi a kapott pénz egy részén meghívta a szakkör tagjait a mozi melletti cukrászdába. A Joó Misit kerestem, akinek a szülei mondták meg, hol vannak a szakkörösök. Elmentem a nem messze lévő temetőbe és onnan lestem, tényleg kijönnek-e a társaim. Kijöttek, nevetgélve, egyszerre. A rozoga, mohás téglakerítés mögé bújtam és sírtam. Száz tenyeres és körmös sem tudott volna annyira fájni, mint ez a megkülönböztetés. Gyanítottam, mi lehet az oka: egyik órán egy üveggolyót gurítottam hátra. Csonka tanár úr észre vette és megkért, maradjak bent óra után. A padra kellett hajolni, és bottal a fenekemre húzott. Felálltam. Nem fogdoztam, nem vágtam fájdalmas pofát, vagy ne adj isten, sírtam volna! Többé nem teszek ilyet, mondtam és ki akartam menni, amire Ő megkérdezte: - Úgy érzed, megérdemelted? - Igen, ezt meg, csak a Laci bácsi az kegyetlen, verekedő és imádja a büntetést - vágtam rá. - Ilyet nem szabad gondolnod! Ettől kezdve remegett a levegő körülöttem, mintha mérgezném a környezetem. Alig kezdődött az új tanév, amikor bejött a pedellus óra közben, kérte az ellenőrzőmet. Szünetben visszakapva azt olvastam benne, hogy tiltott cigarettázásért, igazgatói figyelmeztetésben részesültem. Kocsis tanár úr arra kért a reklamálásomkor: - Ne rontsam tovább a helyzetemet! Ha tovább akarnék tanulni, nem mindegy, mi lesz beírva a bizonyítványomba. - De Tanár úr! Értse meg, én soha, de soha egy slukkot sem szívtam! - Alaptalanul nem büntetnek meg diákot. Elmondtam: az iskolából kijőve, ebédelni megyek a dohánygyári napközibe, onnan tanulás után, haza felé mindig a régi temetőn át megyünk. Többen voltunk előző nap is. Az egyik kisebb fiú cigizett és a hazaindulásunkat követően az anyukája elkapta a fiát szívás közben. Erre fülön fogva behúzta az iskolába, kérte az igazgató urat, segítsen a fiát megváltoztatni! Laci bácsi megkérdezte, ki volt még ott? Bemondták a nevemet és az elég lett az igazgatói intőhöz. Ahogy ültem a széken, Gaál tanár úr középen szétfésülte ujjaival a hosszú, egyenes szálú hajamat.

- Vágasd le, nem jó a hosszú! - mondta. – A tudást nem vehetik el tőled, tanulj, ahogy elkezdted mostanában. – Kijött egy könnycseppem. – Ne add fel! Téged nem olyan fából faragtak. Keményebb gyerek vagy! Egy hét múlva Laci bácsi kérte, küldjem be apámat. Anyunak bezengtem a hírt, aki azt mondta, hagyjanak már mindent abba, beszélt ő a Pali anyukájával, tényleg nem én dohányoztam. Pár nap múlva idézést kaptam a járási bíróságtól. Rettegés telített el. Én és a bűn, annyira messze táborozunk egymástól. Hogy a bűn árnyéka sem vetülhet rám. Nem tettem semmit. Féltem, tanulni sem tudtam, mert a gondolatom azonnal a bíróságra terelődött. Rémeket láttam, szinte beteg lettem. Anyuval mentünk. Ő már a folyosón várakozás közben is egyre csak sírt és kérdezgette, mit akarnak tőlünk. Elég a szerencsétlenségekből, ami a családot sújtja, minek akarnak még több rosszat! Hárman ültek a teremben az asztal körül, és odébb egy kis asztal mellet Annuska néni a gépírónő, akit jól ismertünk, kertszomszéd volt egy ideig. Úgy ült, mintha sohasem látott volna minket. Az adataim után ismertették, mivel vádolnak. Felmászattam egy fiút madarakért a fára, aki alatt az ág letört, és lezuhanva a lábát törte. Az iskolában is állandó gond van velem, ezért javasolják a javítóintézetbe küldésemet. Anyu rosszul lett, vizet adtak neki, én pedig sírva tagadtam a megtörténtek ilyen magyarázatát. - Tény az, először én kérdeztem meg, egy fagylaltért ki hozza le a kisgalambokat! - A gyanúsított nem tagadja a vád megtörténtét - diktálta a bíró. - Hadd fejezzem be! Aznap nem mászott fel a fára senki sem. Hazamentünk és másnap délután a Korán Gabi hozta szóba újra az én előző napi ajánlatomat. A kisebb fiukat noszogatta, amíg az egyikük el nem vállalta a nyírfa megmászását a kisgerlékért. Akkor már semmit sem szóltam, mert nem volt meg az ötven fillérem fagyira, de az is igaz, nem akartam lebeszélni őket a fészek kifosztásáról. Korán Gabi kocsmáros fia. Nálam alacsonyabb, erős fizikumú verekedős, jól bokszol. Anyu csak sírt, úgy kelt a védelmemre, hogy folyamatosan könyörgött a javítóba vitetésem ellen. A kérésem, hogy hívják ide a Korán Gabit, vagy másokat és bebizonyosodik, hogy akkor nem ajánlottam semmit, elszállt a bíró mellett. Én tettem az első ajánlatot, az iskola is nagyon rossz véleményt adott, megérdemlem a büntetést.

Kitört belőlem ismét az idézést követő időszak rettegése. Fagyos télként jártak át a vádoló szavak. Hangosan zokogtam, remegtem, amit mély megbánásként rögzíttettek a gépíró Annus nénivel. A félelmem levezetésére találó virágnevet kerestem, de agyam nem szolgáltatott. Azt gondoltam, jobb az Ernőnek és a Józsikának, őket senki sem kényszerítheti javító-nevelő intézetbe. Másztam volna föl a fára, tört volna a kezem, lábam, az kisebb büntetés, mint az intézet, (aminek hírét hallottam, de nem találkoztam senkivel, aki lakója lett volna egy ideig.) A fiú lába eltört, amihez közvetve hozzájárultam, be kell ismernem. Fájdalom hasított a lábamba, görcsöt kaptam. Gondolhatták: megjátszom magam, hisztizek. Anyunak megengedték, hogy megmasszírozza a lábra állításom érdekében. Ő tovább zokogott és kérlelte, ne vigyenek el. Én megadtam magam. Annyi mindent kiálltam már, és ha ez is az élet része, akkor ki fogom bírni. Nem akarok többet sírni. A szegénynek el kell tűrni az igazságtalanságot, de vannak akik azt hirdetik, könnyíteni kell a szegények sorsán. Egyenlőnek kell lenni szegénynek és gazdagnak. A Korán Gabit miért nem lehet kihallgatni? Kiküldtek a folyosóra. Visszahívás után anyu sírása közepette, hivatkozva a megbánásomra, nem küldenek javító-nevelő intézetbe, mondta a bíró. Biztosan nem néztem a szemébe hálásan, mert így is megbüntettek a megalázás legegyszerűbb módján, feltételezték rólam a rosszindulatot és megvádoltak vele. Fogtam anyu kezét, bár ez évek óta nem volt szokásom. A többiek mindenkit cikiztek az efféle érzékeny megnyilvánulásokért. Nem érdekelt. A ligetnél találkoztunk Nagyékkal. Tibi már járt rendesen, bár szerinte sokszor fájt még a lába. Bocsánatot kért anyu és én is lehorgasztott fejjel. - Tibi - kértem hirtelen a balesetes fiút – ugye, Neked akkor a Korán Gabi mondta! – Tibi intett a fejével és legyintett. Testvére megszólalt: - Előtte te ajánlottad a fagyit, amit azóta sem adtál meg! Másnap az iskolában elterjedt a híre a bírósági tárgyalásomnak. Laci bácsi elmondta, alig úsztam meg a javító-nevelő intézetet, és azt is, hogy Korán Gabira próbáltam hárítani a felelősséget. Délután a szokásos napi csellengésre mentem ki a ligetbe. Hamarosan feltűnt a felém indult sereg. Korán Gabi jött, mint a falkavezér a farkasoknál, mögötte félkörben a kíváncsiskodó fiúk. Tudták, bunyó lesz és egyoldalú, ha nem futamodok meg előre.

Gabit tartottam a legerősebbnek a velem egykorúak közül. Senki nem mert megküzdeni vele. Neki mindig igaza volt, tudott büntetni és a szolgálatkészséget jutalmazni is volt pénze, ereje, tekintélye. Az idősebbek tisztelték a tekintélyét, a kis termete ellenére is. - Engem akartál bemártani? – sziszegte a kérdést, ami inkább vádló felkiáltás lehetett. – Ismételd el itt! Nem verekedtem soha, kivéve, amikor Gyaróton annak a srácnak nekiugrottam és elfutottam. Egyszerűbb lenne kereket oldani, de a megveretés nem akkora szégyen, mint a megfutamodás. Bátorság, ne féljek, vigasztaltam magam. A félelem a vereség megalapozója. - Előző nap én mondtam, de aznap Te ajánlottad a fészek leszedését. Igaz? - fordultam a többiek felé. Izgatottan várták az első pofont az arcomon, és nem mertek nekem igazat adni Gabi jelenlétében, egyetlen mozdulattal sem. - Halljátok? – A többiekre nézett, akik ugyanúgy hallgattak, mint az én kérdésem után. A félkör lassan tágulni kezdett Gabi mögött. - Te szarmerő! – sziszegte Gabi. A keze előre lendült, én ösztönösen hátrahajtottam a testem. Gabi ökle a bal vállamon csattant. Kinyújtottam a kezem, a mellére nyomtam az ujjaimat, és nem engedtem az ütőtávolságot elérni. Rövid karja végén a csapkodó ököl a kezemet sorozta. Hátráltam, ő bőszülten követett. Számtalanszor könyörögtem: - Gabi, ne verekedjünk! Hagyd abba! Ne verekedjél! Bal kezem szigorúan távol tartotta Gabi ütéseit, a jobb kezem, mivel elfordultam, hogy a testem még távolabb legyen tőle, szabadon, cél nélkül lógott. Fájni kezdett a bal felkarom és a vállam az ütésektől. Mérgemben az addig használatlan jobb kezemmel egy hatalmas pofont adtam az ellenfelemnek. Bikabuzogány! Néhány másodpercig meglepetten rázta a fejét és még dühösebben próbálta félre lökni az eléje tartott balkezemet. Kezdtem bátor lenni. Először villant át az agyamon, nem mindig az a legerősebb, aki fitogtatja azt. Még egy pofont csattantattam. Piros pipacs! Pecsenyeszínű lett a felkarom, és Gabi arca is tüzelt. A többiek hadonásztak, és csitítani kezdtek minket. Nem hagytam abba a pofonok után sem a kérlelő szöveget: - Hagyd abba, ne verekedjél! Gabi hátrább lépett, ziháltunk. Az arcom sápadt lehetett, holott kimelegedve a vérnek illett volna elborítani.

- Vigyázz, fiam - hallottam fülemben a bíró szavait lüktetni. – Több bűnt nem követhetsz el büntetlenül. Kerülj minden eltévelyedést! Hátat fordítottam és elindultam haza. Nem jött utánam. Másnap az iskolában megkérdezte az osztályban, milyen lett a kezem? Megmutattam mennyire megkékült az ökölcsapásaitól. Ezzel a téma lezárult. Vezér maradt, úgy tettem, vak vagyok. Tűrni képes? Leültem az udvaron a hatalmas almafa tövébe. Ősz volt. A levelek elunták a zöld színt, és sárgulni, rozsdásodni kezdtek. Belefáradva a féléves himbálódzásba az ágakon, elengedték a fát. Hanyagolni kezdtem a növények bebiflázását. Hamuka! Kapotnyak! Macskafarkú veronika ... Néha láttam Verát a gimnázium körül. Megkíséreltem közelébe kerülni, de a barátnői kinéztek a környezetből, nem mertem tolakodó lenni. Intett a kezével, de abban az ujjmozdulatban nem éreztem hívást, marasztalást semmiképp, de türelemre kérést sem. Vizet húztam, ittam a tenyeremből. A macskánk a lábamnak dörgölőzködött. Visszaültem, az ölembe vettem és oktatni kezdtem. Ezután a bátorságodnak akkor is hinni kell, ha egyedül maradsz. Szembeszállsz a betolakodókkal a jelenlétünk nélkül is . Kikerültem az iskolából. Apám próbált érdeklődni, valamelyik iparos befogad-e inasnak, de pénz hiányában senki sem vállalt. Segíteni, dolgozni kell a családnak, a kisebbek felneveléséért, a saját élelmem, ruhám, cipőm előteremtéséért. Rettentően magamra maradtam, rámszakadt a világ, és agyonpréselt a magány. Az osztálytársak egy része szakmát kezdett tanulni, néhányan gimnáziumba mentek. Hiába lettem jeles tanuló, hiába győzködte Kocsis tanár úr aput, a két kezem munkája kellett, és annak jó kiegészítője lehetett a fejem. A sok szöveg, amit nagygyűléseken szónokoltak, nekem nem hozott fordulatot. Helyben topogott a család. A községben erősen mozgolódtak a kommunisták: ígértek, fenyegettek és időnként letartóztattak nagyszájú másként gondolkodókat. Tőkés, burzsuj, szabotázs és hasonló szavakat kellett megismerni. Jött Marosán György, a pékből lett nevezetes politikus, aki bizonyította nemcsak a gazdagok képesek vezetni ezt az országot, képesek erre a nép egyszerű fiai is. Eljött Mindszenthy hercegprímás. Óriási tömeg fogadta és hallgatta a beszédét. Könnyekkel küzdő sokaság járt-kelt. Búcsúhellyé vált a község.

A kommunisták tagokat toboroztak. Elterjedt a hír mintegy ellenagitációként, (valami szociáldemokraták hirdették), hogy a párttagokat, kommunistákat elviszik Oroszországba, mert kitör az angol-orosz háború, és őket fogják bevetni az angolok ellen. Apámra hatott, engem nem érdekelt semmilyen pletyka, rémítgetés. Egyetlen kérdés dörömbölt a mellkasomban: mi lesz velem? Újból elkértem Ilonka nénitől a növény-meghatározó könyvet. Ezúttal rámbízta, maradjon nálam, elkéri tőlem Ő, ha szüksége lesz rá. Legalább forgatja valaki a lapokat, mondogatta. A fura, bizarr nevek helyett a kellemes, kedves hangzásúakat keresgéltem és tanultam. Aranyos pimpó: sárga virágú, ezért kaphatta az aranyos jelzőt ez a virág. Szellőrózsa, kékcsillag, holdviola, völgycsillag ... Ó, a Völgycsillag! Ez a tékozló magány keserítette belém Verát. Megszerettem, nem lehet más ez az érzés. Keresni a szememmel, amit a szívem dirigál. Látni akartam, mégis olyan utakon mentem talicskával a mezőre vagy néhány lépéssel követtem apámat - mintha nem hozzá tartoznék, nehogy megláthasson Vera, a Völgycsillag. Egyik nap a Héthalom felé mentünk csavarogni. Alul a klottnadrág, felül egy trikó, vagy ing. A fiuk egymást túllicitálva regéltek lányos kalandjaikról, hódításokról, csöcsörészésről, smárolásról. Igaz volt-e, vagy az akaratot meglovagolt képzeletszülemény, teljesen mindegy! A fantázia meglódulása izgatottá élcezte a társaságot. Leültünk és szégyenérzet nélkül kezdte kézzel kihajszolni a testből a kielégülés gyönyörét a társaság. A nővéreim barátnőit mustrálgattam, de a bizalmas diskurzusaikat hallgatva, szóba sem kerülhettem. A megnyilatkozásaik, az észrevétlenségem meggyőzött arról, még gyereknek tekintenek. Egy alkalommal a tanácselnök lánya, rámnézve annyit mondott a nővéremnek: „ A Péterből se lesz rossz pali. Focista lehetne, jók a lábai.” Tetszett a lábamra tett megjegyzés, de inkább elbűvölt az a mondás: Péterből pali! Ha tehettem, egyedül csatangoltam a Béka-tón túl a Héthalomba, vagy a kiserdőbe. Ősszel elküldtek Magányosékhoz a termést betakarítani és a teheneket legeltetni. A két asszony szűkszavú lett. Magányos valahol a Kárpátokban eltűnt. A halottá nyilvánítási papír maradt utána. Médi, a lánya, aki idősebb volt anyunál, a selyemgyárban kezdett dolgozni. Gyalog jött-ment három kilométert megtéve a környékbeliekkel. Többnyire Magányosnéval voltam otthon és

természetesen Kormossal, a kiöregedett pulival, aki még az ugatással is spórolt. A házat megközelítőkre morgott, a főúton haladókra nem hederített. Tudtam, nem sokáig kell ott maradnom, ezért jól éreztem magam, eldugva a haveroktól, a sokaságtól. Körülkarolt a táj, az erdő, az erdőtől elvett ritás, rét, ahol módszeresen és kitartóan igyekeztem először a nagyobb, később már a kisebb növényeket is felismerni, beazonosítani a könyvemben, ami remélhetőleg örökre az enyém maradhat. Magányoséknál néhány agyon gyötört, kis könyvecskét találtam. Csöpögött belőle a szerelem, a szegény lány életének jóra fordulása, példamutató viselkedésének jutalmával, amikor egy gazdag legény megkérte a kezét. Filléres könyvek, filléres ámítással. Ott, az erdő szélén, ahol úgy lehetett érzékelni a csendet, mintha szitálva, szűrőn hullna át, monoton tisztasággal, ott sokadszor elhatároztam, bármi áron, bármikor, de tanulni fogok. Tapasztaltam, mennyire tele vagyok gondolattal. Mindenről lenne véleményem, de félek a nevetségessé válástól, a gyenge iskolázottságom szembe ötlő hibáitól. Fölém nőnek a barátaim. Megértettem a félrehúzódásom okát. A menekülés kiskapuja a tanulás lehet. Apu küldözgetett, ide-oda szalasztott dolgozni, az adósságot megkérni, vagy megfizetni. Az öreg gyógyszerésznét megkértem, adjon könyvet, hadd tudjak olvasni. Így jutottam Zilahy Lajos Valamit visz a víz, és Nyírő József Uz Bence regényéhez. Micsoda gyönyör volt! Lopva cipeltem a könyvet, és elbújva olvastam a faházban, a vécén, padláson, a kukoricásban. Eltelve a regények rögzítésével az agyamban, azt reméltem, mindent tudok. A gyógyszerészné néhány mondatából rájöttem, a szénakazal két szálát tettem odébb, a tű rejtélyének megfejtéséhez még fogalmam sincs. Sipos bácsi egy vékony, alacsony emberke. Csontos arca majdnem szőrtelen, ezért ritkán borotválkozott. A gyárban leült a padjára, felvette az első pengét, kaszát vagy kapát, és megforgatta. Fészkelődve megkereste pontos helyét a padon, és a köszörűn megjelentek az első szikrák. Mogorvának tartják. Az alaptermészete valójában mégsem az. Az első világháború után vöröskatona lett. Ha már ott van, és katonaruhában, a kezében fegyver és a hazáért kell harcolni, akkor miért ne?! Sodródott a társaival, akikkel egymást védték. Trianon után jöttek a fehérek, többször véresre verték a csontjait törve, de végül élve megúszta. Dombai, a kakastollas

csendőr szomszédja figyelmeztetgette, hogy még jó-e a memóriája, de később nem bántotta senki sem. Fűrészelgette a fáját. Bementem az udvarába, lendítettem kettőt a kezemen, és a hajtiványt megmarkolva, magam felé húztam második ütemenként. Nem szólt, de a szája elhúzásával köszönte a segítséget. Pár edző húzás után átvettem, és szaporáztattam az ütemet. A hasábfák cseréjénél én a fűrészt magam elé tartottam, rátámaszkodva szusszantam egyet. Ő a fűrészbak szélén ketté törte az utolsó darabot, hátra lépett, és a bakra feltéve, szemeivel bemérte, hol kell a fűrésznek a fába hatolni, vagy hol van ág, amit jó elkerülni, mert nehezebb húzni, elakad, félre viszi a fűrészlapot. Fél méter ölfával elkínlódva, intett a szemével, üljek a fal mellé fektetett deszkára. Mellém települt. Megnézett, mintha épp akkor érkeztem volna, vagy akkor fedezné fel a jelenlétemet. - Mit hozzon az asszony? – kérdezte. - Vízre vagy élelemre gondolt? De én mást kérek - mondtam. – Azt hallottam tizenkilences vöröskatona volt! Milyen volt az? Nevetett halkan, és látva a meglepetésemet, hahotázni kezdett. Egy gondolattal később elkomorult az arca. Nem mertem feleletet várni. - Milyen volt az? – Kérdezte ő is hosszabb szünet után. – A katona az katona! Soroznak, vagy önkéntes vagy, legfeljebb a lelki tartásod módosítja. A hitem változott: ha megúszom, jobb lesz az életem, ha nem, úgy sem tudok róla. Te is az lettél volna! A Te lelked is közösségi. Na dönts, lekváros vagy zsíros kenyeret eszel! - Zsíros lekvárost nem szolgálnak fel? - Katám! - kiáltotta a konyha felé -, hozz valami harapni valót! - Röstellem, Józsi bátyám. Nem azért jöttem. Nem volt munkám, gondoltam, segítek. - Ne mondd, hogy nem tudsz ücsörögni, akár egyedül is! - Józsi bácsi, most a maga világa jött el. Jobb lesz? Semmi sem változik. - Peti - kezdte Sipos bácsi, aztán maga elé nézve ült egy ideig. Kató néni, aki gyermektelen, beteges megtört asszony volt, házi sütésű kenyeret hozott és szilvalekvárt. Ráérősen eszegettünk, vártam a választ. Újra kérdezni értelmetlen, ha nem szól, nem akar válaszolni, de az öreget nem olyannak ismertem. Lenyelte az utolsó falatot. Kékvászon kötényébe törölte a kezét. Megigazította zsíros sapkáját és rám nézett hosszan. - Hit meg remény nélkül nem lehet élni, legfeljebb tűrni - mondta. – Ti is kaptatok házhelyet a papi birtokból, tehát valami már

változott. Tudod, Peti, nem a megválasztott rendszertől függ az ember sorsa, hanem a rendszert megváltoztató emberektől. - Ugyanazok élnek most, akik a háború előtt. - Látszatra igaz ez, Péter. Az okos és gazdag mindig alábbvalónak tekinti a butábbat és a szegényt. Ha most az utóbbi akarja móresre tanítani az erősebbet, az gyűlöletet kelt. A szegény és buta alázatossá válik rendszerint vagy iriggyé és mindenképpen jobban elviseli a rámért sorsát. - Ezt így nem igazán értem. - Ne adj’ isten, hogy rád mérje tanulságként, kioktatásként a sors fizikailag! Értsd meg ezt tanulással, de úgy nehezebb, mert kísértetek szállnak beléd és rosszítani akarnak. Neked jó, Te hűséges kötődésű vagy, a származásodra építenéd a vágyaidat. - Józsi bácsi! Visszaadná a fehéreknek, amit tőlük kapott? Nem magyarázkodott. A szemébe nézve kerestem valami haragvó villámlást, a szemöldök rezzenésnyi árulkodását, de nem, nem mozdult semmi. Széttárta jobb kenyerét, mintha most gondolkodna, de ismertem, ez rég eldöntött kérdés lehetett nála. - Visszaadnám? Egynek talán igen. Az nem büntetett bűnért, az ütött az ereje gyönyöréért, a fájdalom kicsikarásáért, és nem tudott betelni vele. Ökölbe szorult a keze, arcizmai megfeszültek. Megrázta a fejét és felugrott. - Nem kell segítened ám! - Délig még ráérek. Időközben megjött a ház másik lakója, Róza néni, hozva a ládikáját, a kártyavető fehér egérrel. - Jósol nekem? – kiabáltam, mert nagyot hallott. - Ha megfizeted! Most lesz pénzed, ha kifizetnek! - Önzetlenül segít - kiabálta vissza Sipos bácsi. - Na jó! – így vissza a jósnő. - Akkor kihúzatjuk az egérrel, hogy kártyát vethetek-e neked. Hátha meghúzza, milyen lányt kapsz. Mindenki nevetett. Alig kezdtük húzni a fűrészt, Sipos bácsi kacagni kezdett. Megállította a fűrészt, jobb lábával a bak összekötőjére támaszkodott. - Miért mentem? Most jót derülök az egészen, de akkor kifordított a bőrömből a megalázás. – Újra kuncogott. – A Sulics Pistivel szolgáltunk egy úrnál. Én a teheneket, Ő a lovakat gondozta. Az istállóban kellett aludnunk, hiába volt egy teljesen üres udvari szoba.

A priccsem ott állt a tehén mellett. Egyik éjszaka keresztbe fordult az átok Riska, és leszarta az ágyamat. Képzeld, az orrom alatt egy nagy lepény. Hívom a gazdát, mutatom neki. - Ezt meg kell oldani, igazad van, fiam - mondta és otthagyott. Képzeld, este behajtom a teheneket. A fekhelyem gólyalábakra rakva áll, és létra járt hozzá. - Láttál már tehenet felfelé fosni? – kérdezte tőlem a gazda. - Elképedve néztem az arcára - mondta Sipos bácsi. - Na látod, fiacskám, túljártam a marha eszén! – Maró irónia ugrált az arcán. - Melyikünkre gondolt? – Kacagott újra az öreg. - Én is őriztem teheneket – dicsekedtem. - Hol aludtál? - A konyhában. - Különbség, nagy különbség! – nevetett még mindig. Na, húzzuk vagy a csíkot húzod haza? Apu a beépített tűzhely előtti lisztes ládán ült, amiben a tűzifát tartottuk. Hátát a falnak támasztotta, kezei tehetetlenül feküdtek kötényén az ölében. A családot nézte, vagy a gondolatait tükrözte a szemei elé, és nem is látott minket? Nővérem hiába merte ki a káposztafőzeléket, a fejét rázta apu, nem tud enni. Kiment, leült a pajtakapu elé. Később elővette a kaszát füvet vágni a nyulaknak, végül mégsem tette. Anyut várta, érjen már haza a dohánygyárból és mondja el, igaz-e amit beszélnek: elvitték a gyár igazgatóját! A családtól hallotta, Geleiéktől, akiknek fát rakott be a faházba. Anyu sem tudott többet. Egy idegen rendszámú gépkocsi állt meg a gyár előtt, ketten kiszálltak, bementek beszélni az igazgatóval, aki kiment velük néhány perces beszélgetés után. Senki sem szólt senkinek sem. A portás udvariasan kinyitotta a kaput a főnök előtt, aki megállt a gépkocsi mellett, mintha valami mutatott dolgot akarna megtekinteni, de úgy tűnt, a nyitott ajtón benyomták, és a kocsi elhúzott a városból. Másnap a megyei újság óriási betűkkel hozta a címlapon: „Autós emberrablás. Fasiszták elrabolták Gelei dohánygyári igazgatót.” És leírta, hogyan csalták ki a gyárból. (Ki értesítette a szerkesztőséget? mert az egész ügy a gyáron és a családon belül maradt.) A következő napon egy újabb fejléc hirdette: ”Váltságdíjat követelnek a dohánygyári igazgató elrablói.” A harmadik napon a tízezer forintos váltságdíj összege is megjelent hatalmas betűkkel és közölte azt is, a

családnak nincs pénze, a kért összeget nem tudja megfizetni. A negyedik nap már nem lett főcím. A család az újságból értesült az eseményekről. A férjről, apáról csak annyi maradt meg: fasiszták rabolták el váltságdíjat követelve, és nyoma veszett. Apám szidta az oroszokat, mert annyit tisztán értett, az országban nem fasiszták uralkodnak, garázdálkodnak. Letartóztatják, akinek a rendszer nem tetszik, aki bármiképp gyanús. Döntő bizonyíték nem kellett. Meggyőző szöveg volt, hogy a rendszer ellenségeit viszik. Anyu kérlelte aput, ne mondjon szovjet- és kommunista-ellenes szövegeket. Ezután apu napi vendég lett Geleiéknél: kertet gondozott, fát cipelt a konyhába, télen havat lapátolt. Átmentem Sipos bácsihoz, aki a kérésemet elutasította. Nem magyarázkodik, nem politizál. Nem az Ő dolga indokot keresni. Látva csalódottságomat, megrázta a fejét: - Rábeszélésre nincs okom, de legyél biztos abban, ami azelőtt volt, az úgy volt rossz a háború előtt. Persze, nincs élelem, nincs semmi, az a háború következménye lehet még. Nektek kell felnőni az új pártokhoz. Hinni kell és olyan lesz amilyennek megvalósítjuk. Az is élet, ha mindenkit embernek tekintünk. Úgy is lehet dolgoztatni, hogy mindenkinek jusson kenyér. Apu délután a cekkerében tizenkét fácántojást hozott. Domiánéknak arattak és a búzában találtak a fészekre. Volt egy kotló, apu ráültette az udvaron lévő kamrában. Másnap reggel, a legnagyobb csodálkozásunkra, tizenegy kisfácán rohangált eszeveszetten a helységben, amikor meglátták aput és hamarosan az egész családot, a kíváncsiskodókat. Lett munkánk, amit kérés nélkül szorgalmasan végeztünk. Naponta jártuk a határt és kannákban hordtuk haza a környéken található hangyafészkekből a hangyatojásokat. Mindent fölfaltak, és ahogy nőni kezdtek, egyre szelídebbekké váltak. Egy hónap múlva felügyelettel az udvarra is kiengedtük a csibéket. Öcséim osztálytársai is hordták a kirabolt hangyafészkek tartalmát, és egész nap tele volt az udvar bámészkodó, játszó gyerekekkel. Egy késő nyári napon apu elküldött a szüleihez. A hátamra batyut raktam. A napkeltét mellém szegődtetve nyakamba vettem a mezei utat. A göröngyös, kopár, de kijárt kocsiút helyett leszaladtam a Zrím-dombon és a folyóval párhuzamosan futó Nagyfalusi-düllőn, a patak mellett haladtam, ahol a háború végén egy repülőgép kényszerleszállást végzett az alsótéglaszíni réten. Elbűvölt a füvek,

virágok terített asztala: a karcsú fűszálak felfelé törő kardéle, majd hirtelen visszafordulása, leborulása a teremtő anyaföld felé. Ami a festőnek kísérletet, tanulást, munkát jelentett, azt a színek pazar egyszerűséggel, játékosan terítették a szirmaikra. Gébicsek, cigánycsukok repkedtek rovarok után. Egy ideig mindig előbbre szálltak, majd elérve felségterületük határát, visszaröppentek a háborítatlan, általam már elhagyott bokrokra. Tücskök cikkantak a járataikba. Lepkék rebbentek fel és nyugtatott az a szétszórtan összehangolt pezsgés. A nagy kiabálással felreppent fácánkakas csendtörő mély hangja nem ijesztett meg. Olyan volt, mint a mondat végén a pont. Lezárt egy gondolatot, új témára forgatta agykerekemet. Addig a növények, virágok neve érdekelt kitartó diákos akarattal. Elraktározni, tudni, az ismeretek megszerzésén túl már viszont céltalansággal cipelni. Megálltam, visszanéztem. A Nap a Zrímdomb feletti házak fölé terpeszkedett. Először mintha a tegnap ránk hagyott képet szűrné át fényeivel, aztán egykedvűen elbújt egy kis felhő mögé. Megmosdott mögötte, mert sokkal erősebb fénnyel jelent meg újra? A tüdőm jobban kitágult, nagyobb adag levegőt szívhattam magamba. Valami nőni kezdett bennem, feszített, gondolkodásra késztetett. Mentem és nem tudatosult bennem a megtett út fáradalma. Új és új látvány tárult elém: nagy, hatalmas, vagy apró, mint egy pici bogár, de mindkettő ugyanannyi gondolatot tudott az agyamba pumpálni. Az akaratosság küszködött a jellememben, az örökölt szerénységre késztetéssel. Sodródni a minden szemetet is felszínén hordó árral, ugyanakkor békét habzsolni a nyugodt eget tükröző, már-már mozdulatlan víztükörrel. Még harmadikos voltam, a tanulással nem törődő kölyök, amikor Kocsis Laci bácsi olvasási versenyt rendezett. A táblát felosztotta az érdemjegyek számaival. Egy oldal elolvasása után mindenki neve fel lett vésve a megérdemelt rubrikába. Félsz szorongatta az akarásomat, és nyögdécselésbe torkollt a betűzgetésem, mert magam is előre tudtam, ritkán olvastam, ezért rosszul fogok szerepelni. Az utolsó előtti oszlopba kerültem. Olyan fájdalmat éreztem, amit a verések nem okozhatnak. Délután elbújtam, ahol senki sem látott, hallott, és estére kívülről fújtam az olvasmányt. Vacsorát követően a petróleumlámpánál sorra vettem még öt olvasmányt a bemagolt előtt és után. Egy délután elég volt a jó olvasást elsajátítani. Nem az érdemjegy volt a kényszerítő, hanem a személyemet ért szégyen, a vélt megaláztatás sokkoló hatása. Attól kezdve szerettem olvasni,

mert önmagamnak is hízelgővé vált, megmutattam a jobb tanulóknak, bennem is van annyi tehetség, mint bennük, és a szorgalom is elviselhető. Ez a tudatomat kényszerítő erő észrevétlenül lopta gondolkodásomba a később olvasott mesék, elbeszélések, regények élményét, gazdagító hatását. Többé nem a folyamatos gyors olvasásra ügyeltem, kezdtem hangsúlyosan élvezni a cselekményt. És a könyvet letéve, napokig gondolkodtam az olvasottakon. Hiányzott az iskola, a kötöttség, a kényszerítő rendszeresség. A padban ülés nem, hanem a felismerés, a jövő kilátástalanságának motoszkálása a lelkiismeretemben. Jobb kedvemben fütyültem mindenre. A mának élés apró örömeinek halmazata elkábított és olyankor nem akartam megélhetésre, tudományra, politikára vagy gyári munkára gondolni. Letéptem egy napraforgó fejét és szotyolázva szökdeltem. - Dobro jutro!* – hallottam, amint a kukoricatábla védelméből kiléptem. Lóherés füvet kaszált egy idős férfi, a néni utána egy sárga új gereblyével összehúzta. Megálltam, gondoltam, meglátták a napraforgó leszakítását, de nem értettem, mit mondtak. - Imeti dober dan?** Vendfalva alatt jártam. Közel sorakoztak a zsupptetős faluszéli házak, ütött-kopott, málladozó vakolatukkal, a lécekből összetákolt kerítésükkel. - Csókolom! Jó reggelt! – válaszoltam bizonytalanul, és arra készültem, elfutok ha valamilyen gyanús mozdulatot tesznek. - Ki fia vagy? – kérdezte a bácsi, és rátámaszkodott a kasza nyelének végére tett kezére az állával. - A Szépálmú Ferencé. – Visszaszívtam volna a család megnevezését, de aztán nem bántam, mert a felém szegülő arcok nyugodtak, sőt biztatóak voltak. - On je naše gore list.****** - fordult az asszony felé az öreg. – Ismerem apádat, az anyja innen származott. Hová mész? Na srcu bolan človek.****

Jó reggelt! Jó napja van? *** Ő a mi földink **** Szívbeteg ember **

Hol nekem szólt magyarul, hol a feleségének vendül. Apám sokszor kaszáltatott velem füvet a nyulaknak. Szakszerűségemet és kitartásomat nem lehet dicsérni, mert erőből suhintottam. - Segíthetek? – Ledobtam a batyumat a napraforgóra és a kasza után nyúltam. Meglepődtek. - Városi gyerek vagy, tudom. – Nézett, aztán átadta a kaszát kissé óvatosan és látható kíváncsisággal. Én befejeztem az öreg megkezdett sorát. Intett, vigyem vissza a kaszát. - No, bolje dajati, kakor jemati? Jobb adni, mint kapni? Hát, gondoltam, amikor a vállamra dobtam a batyumat: Jó kapni és adni is, ha van miből. - Na, Isten áldása! – köszöntem. Ők vissza vendül: božji blagoslov! A két öreg fel-felpillantott a távolodásomat követve. Bizonyára rólam beszéltek vagy apámról? A segítségemet eltúloztam, mert nem a munka végzése boldogított, hanem az, hogy jó gyereknek néznek. Szívből segítettem, kicsit mégis álszenteskedésnek éreztem. A mezőn nem engednek el szó nélkül. Először a Héthalom felé csavarogtam, amikor unaloműzésnek gondoltam a szóba elegyedést a mezőn dolgozó idősebbekkel. Több rám köszönést követően értettem meg, a megszólítások belső szükségszerűsége nyitja szóra a falusi emberek száját: a másik becsülése, és a természettel való megbonthatatlan szerelem. Már az sem döbbentett meg, amikor meghallottam a hangomat, magammal beszélgetek! Hangosan a határon túli Schlössl hegyen álló lerombolt kápolnához szóltam, és a felém szálló, majd megriadó gébicshez, a folyó oly közeli fűzfáihoz, mintha lány lelke élne bennem és nem fiúé. Fél lány veszett el benned, mert nem káromkodsz, lenyeled a felgyülemlő mérgelődést, hogy ne sértsél meg senkit, mondta egyszer valaki. Nem pipiskedő magatartás ez, az indulataimon szeretnék uralkodni; legalábbis, gyakorlom, meddig tudok türtőztetni. Nincs haragosom. Ha mégis feltornyosul bennem az igazságtalanság érzése, más témára terelem a gondolataimat. Miért jógyerekeskedek? Nem firtatom az okát, de lelkem mélyén gyanítom; a családunk és a köröttem kialakult sajnálkozást, lealázást kellene megmásítani. Köszöngettem, egy-két jópofaságot mondtam a mezőkön dolgozóknak, akik kedvesen reagáltak a mondataimra.

Fácánok rohantak a krumpli sorok között, a kakas felröppent nagy rikácsolással és odébb leereszkedett a kukoricatábla szélénél. Nyüzsgő volt a folyó völgye, és mégis hihetetlen béke duruzsolt csendben növényről növényre, a patakról a folyóra, a dombról a távoli, ezüstös-kéken ragyogó hegyekre. A falu végén a folyó erősen balra kanyarodott, elérte az országutat, ezáltal én is kijutottam a porba gyalogolni. Rekeszes ládájával a hátán, nyugodt, kimért léptekkel drótostót haladt előttem. Szürke nadrágját és kabátját a foltok és a por tartották sovány hajlott testén. Arcát a nap kicserzette. Templom freskóján láttam hasonló arcot, Krisztus-imádót. Nagy, tömör bajsza, mintha a súlyával roskadt volna a felső ajkára. Szeme örök hunyorítással fürkészte a köréje szűkült világot. Szájában pipa lógott, időnként a mosatlanul barna kezével meg-megfogta a maga faragta pipa szárát. Ilyenkor kifújta tüdejéből a füstöt, rápislantott, mennyi dohánya van még, kitart-e a faluig, és ezért lassítani vagy gyorsítani kell a lépéstempót. A némi fehérséget díszelgő ingjéről a gallér már rég lefeslett. Zsíros kalapját kissé hátra tolta a fején. Mellé érve megismertem. Nekünk is foltozott már fazekat. Anyám akkor adta a kilyukadt fazekat foltozásra, ha a kovászolás már nem akadályozta meg a folyadék átszivárgását. Amíg a lábas vagy fazék csak lassan prüsszögött a tűzhely agyonrepedezett platniján, addig a drótostót nem vehette kezébe, mert ez a vándorló foltozó szakember úgyis nagyobb lyukat ütött rá, mert kellet a foltot tartó szegecsnek. Rudi bácsi, mert Ő volt a drótostót cigány ember, megismert, amikor utolérve hirtelen nagyobb léptekkel megkíséreltem elhagyni. Rám szólt, ne rohanjak, diskuráljak vele nagyapámig, elvégre egyikünknek sem életbe vágóan sürgős, a tatár, meg a csendőr sem kerget, no aztán, Ő sem emberevő. Rámtukmálná a mesterségét, elvégre nekem nincs munkám, de annyira nem lehet bugyuta, hogy maga alatt lékelje a folyó vizét. Szerencsére társalgásunkban a hallgatáson kívül nem volt feladatom. Kérdezett és válaszolgatott rá. Folytatta hangosan, amit egymagában bandukolva hangtalanul eddig is meghánytorgatott a gondolataiban. Ne higgyem, hogy Ő meg Ők az ördöggel cimborálnak, de tény, hogy Ő cimborája az ördögnek, mert Hitler, meg a csendőrök sem tudták eltüntetni, és bár nem az úri zenészek kasztjába tartozik, és nem csalhatta a hegedűhúrokból kicsent gyönyörű hangokkal a grófkisasszonyokat, mégsem a vándorcigányok kóbor szekérhadának elesettje. Ő becsületes iparos,

majdnem polgár, a saját ura, nem munkás-szolgája egy úrnak sem. Lakást is egyedül húzott fel a falú szélén, az erdő alatt. Csúfolhatják putrinak, ördögi jót lehet benne pipálva heverni a család zsivajgásában. Taszított az életformája. Lépést tartva egyszerre laspant meztelen talpunk az úton, és egy-egy pöfékelő kis porpamacs ütemesen feltört lábujjaink között. - És a Péter bácsi? – kérdeztem a híres régi prímásra. - Szép kort ér meg! Fiam, nagy virtuóz volt, bizony úri lányt is elvitt előle az apja Amerikába, mert a Péter hegedűje akkora szerelmet zendített a lelkében, amit pénzzel, kurafisággal nem lehetett legyőzni. Könny szökött a szemébe asszonynak, szíve szakadozott embernek, ha húrja simogatta a vonót a Koronában. - Mindig azt kérdeztük Tőle, mi, gyerekek: Péter bácsi, mit esznek az angyalok? Répát, válaszolta Ő. - Várjatok, mindannyitokat megroggyant majd az idő, és ahányszor a lányokra gondoltok manapság, annyiszor paktáltok le akkor a fejetekben az angyalokkal, meg az ördöggel. Bizony igaz, a feje megvénült, az esze rotty lett, de a vonójából ma is olyan dallam csendül: behunyom a szemem és húsz éves, meztelen az asszony! No és, ha itt tartunk, voltál már csupasz lánykával? Nevettem. Bármi kiolvasható volt a szélesre vigyorult számból. Hallgattam. Az úton a lógombócok körül jó néhány búbos pacsirta szedegette az élelmét verebek társaságában. Ha jönnek majd az autók, eltűnnek az utakról a lovak, azáltal a pacsirták, a drótostótok is velem együtt, mi lesz akkor? Megrázkódtam, mintha egy hideg légrétegen hatoltam volna az ismeretlenbe, és szégyelltem, amiért mezítláb megyek, amiért a ruhám nem sokban különbözik a Rudi bácsi féléktől, bár az enyém, anyám gondosságának ajándékaként, mindig tiszta, ha foltozott is egyébként. Útitársam (vagy én voltam az övé?) a falu elején mindjárt megállt a kocsmánál. A lépcsőn kiverte pipájából a hamut, hátáról leemelte a vaslemezekkel megrakott ládáját. Ott a kocsmában lelte meg mindig az első kuncsaftokat, és mindig akadt gavallér, aki fizetett egy fröccsöt, lemosni a nyelőcsövére rakodott port. Cserébe Rudi bácsi elmondta a közelebbi falvak összes kisebb és jelentősebb híreit, ki milyen nyelven parancsolta: németül, vendül, magyarul vagy cigányul.

Nagyapám magához ölelt, megveregette a vállamat atyaian. Apám testvére, Lőrinc bácsi a bérmakeresztapaságomat vállalta, két lánya, unokatestvéreim, egy-két évvel voltak fiatalabbak nálam. A falu szélén, a temető szomszédságában állt a kétszobás, tornácos kis ház, oldalához merőlegesen építve az istálló és a műhely. Nagyiékkal együtt a kisebbik szobában lakott Hanzi, a legkisebb fiú is, de Ő legtöbbször a konyhában elhelyezett lócán aludt. Lőrinc bácsiék négyen laktak a másik szobában. Keresztapám egy gyönyörű szekrényt renovált, amit egy falubeli a Götz majorból hozott el. Az ajtaja szélét csavart vonalú díszítés határolta, a közepén intarziás berakásból virágok virítottak, a teteje mintha trónszéknek készült volna, úgy ragyogtatták a faragott díszek. - Ha akarod, holnap eljöhetsz. Kályhát rakok az egyik gazdának. Az is a majorban lett lebontva – hívott az ezermester nagybácsim, keresztapám. Lelkendeztem. Az egyhangú segédmunkák, trógerolások után igazi munka! Ez való nekem. Kimondatlanul mindig ez a gondolat motoszkált az agyamban. Elbűvölt a szekrény díszeinek gazdagsága és az, ahogy keresztapám újjávarázsolta aprólékos gonddal. Az egyik fele kész volt, ezért szembetűnően látszott a különbség a másik oldalához viszonyítva. Asztalos akarok lenni! Havasigyopár százszor szép virága, tulipánliliom, bókoló habszegfű, gyönyörűek vagytok! Unokahúgom beszédén érezni lehetett a német akcentust. Ő előbb beszélte a falu nyelvét, mint az országét. Arcán bujkáló mosoly derengett, amikor komoly dologról beszélt, vagy ha éppen viccelt, netán sírni készült. - Jössz velem? – állt mellém kérdő tekintettel. Kezében fonott kosár, benne betakart lábosban étel. Értetlenül néztem. – Nagybátyám reggel korán kaszálni ment, de nem jött haza azóta. Jössz? A mama küld. Apai nagyanyám kissé hajlott háttal viselte az egész család gondját. Második feleségként két fiút szült a férjének. Apunak nem Ő volt az édesanyja, de Őt tekintette annak, mert hat éves kora óta nevelte. Apu nővére már kislányként Budapestre szegődött, és látogatóként tért haza időnként. A hat gyereket az egymás iránti érdeklődés kötötte össze, mert ketten Ausztriában éltek. Amerikai hadifogságból hazaindulva Grazban letáboroztak, és nem tértek haza az orosz zónába.

Unokahúgommal a domboldalon lévő házból a valamikor vízmosással keletkezett úton lefutottunk, és a temető felé kanyarodtunk. Onnan az út átvezetett a határon a háború előtt, később csak az erdőből való fahordásra lehetett igénybe venni. A fákon túli részt benőtte a gaz. Az út alatti lapályon a folyó terpeszkedett a tájra. Rétek és szántóföldek tördelték a táj egyhangúságát. A Lőrinc bácsi által javított szekrényről kérdezgettem Magdit, de Őt a család érdekelte, és rövid válaszokkal felelt az udvariaskodó kérdéseimre: A grófoké volt. Széthordták. Sokan a faluból is szereztek belőle. Lassan a falak is eltűnnek a határsávba került kastélyból. Magdi bejárt a községbe, a gimnáziumba, legtöbbször kerékpáron, amin én még nem ültem. A bejáró tanulók együtt mentek-jöttek, ezért ritkán járt nálunk, hiába hívtuk. Ha nagyobb lesz, több bátorsággal elhagyja a csoportot! Az út szélén álló almafa alatt beérett gyümölcsöt kerestünk, mind kukacos volt. - Képzeld, az öreg drótostóttal jöttem, és azt mondta ... - Nem füllentette? - Azt sem tudod, mit akarok mondani. - Ne háborogj, az öreg ügy füllent, mint a vízfolyás, elhiheted! - Ahogy akarod! – Vállrándítással jeleztem, akkor is elmondom. – Azt füllentette, az Isten nem az alma miatt űzte el a paradicsomból az emberpárt. - Mit kábítasz? Ettek a tiltott fa gyümölcséből! - Na, erre mondta a foltozó cigány, Rudi bácsi; mi köze van az almának az emberekhez? - Peti ez szent dolog, ezzel nem szabad viccelődni. - Jó, nem mondom! – Az arcát néztem. Kicsit hosszabb, vékony nyílású orrához nyúlt, mintha a port törölné róla. Keskeny arcából kiviláglott pirosan villogó szabályos ajka, amivel fitymálódva szó nélkül kíváncsiskodott. - Mégis mondjam el? - Ha már elkezdted! Egyébként is az öreg bűne. Ő talál ki ilyeneket. - Milyeneket? – Erre én kíváncsiskodtam. - A fejedre borítsam ezt a kosarat? – Megemelte hirtelen, de a másik kezével is odakapott, nehogy kilöttyenjen a tartalma. – Nyögd már, ne utálatosodj!

- A lányokhoz is ilyen nyers vagy, vagy kivételezel a fiúkkal? Nevetett, az erdő visszaverte a csengő, bugyborékoló hangokat. - Hidd el, majdnem szóról szóra ezt mondta: Az Úr meglátta, amikor két teremtménye szeretkezett. - Hiszen Ő teremtette Ádámot és Évát. - Ez az. Ő az eszével, meg az akaratával tudott teremteni. Évában látta meg, milyen jót tett neki, milyen örömet szerzett egymásnak Ádám és Éva. Az alma, az puszta ürügy volt. - Ezt meg kell gyónnod! Legjobb, ha itt letérdelsz és bűnbocsánatot kérsz. Ő mindig lát. Az előttünk elterülő félig lekaszált rétet néztem, amelyen az öt sor rend végén innen fentről jól láttam a sarjún fekvő letett kaszát. Leereszkedtünk a domboldalon. A rét közepén nőtt mogyoróbokrok közül elénk ugrott egy katona és egy rendőr. Ösztönszerűen a futás reflexei lecsaptak a lábamra, de a rendőr elkapta a karomat. Fájt? De nem fájt! Fáj! Ennyire féltem? Hasogat a mellkasom. Mégis fáj! Kalimpál a szívem ... Lassan csillapult az idegességem, a lábam mégis remegett. A rendőr elengedte a kezemet: - Ha szökni próbálsz lelőlek! Értve? Kerek nagyfejű hatalmas testalkatú ember volt. A szigor ott lebzselt az arca minden vonásában. Kékes szemeit összevonta, mintha rövidlátó lenne, valójában a szigorúságát próbálta azzal is hangsúlyozni. A szavakat ropogtatta, a hangok alig fértek át az összeszorított fogain. A katona állt, mint a „mosom kezeim” mártíromsága, szoborban megmintázva. Egykedvűen hallgatta a rendőr eszmefuttatásait: - Nem láttam itt eddig a képedet! - förmedt az arcomba egészen közelről. - A Hanzi után jöttünk, visszük neki a reggelit. - Ez az! Visszük neki! Követjük. Rábukkanunk a megbeszélt helyen, nem igaz! - Itt kaszál – mondta Magdi és mellém húzódott. - Hát ez az, jó a szemetek! Hol látod Magdi, a nagybátyádat? Unokahúgom a rét szélére mutatott, amely egészen közel végződött az oszrák határhoz, de a keze megállt a levegőben és szavak sem hagyták el az ajkát, mert szörnyű gyanú motoszkált a fejében. Ebből a tekintetből gyanítottam, disszidált a nagybátyám. Meggondolatlanul kiszaladt a számon: - Mi nem akarunk dissz ... – Elharaptam az elkezdett szót, megérezve annak súlyát.

- Hát ez az , beismered! Ha nem tudnád, nem szólod el magad: disszidált! - Nem mondtam! - Lecsapom a tököt a nyakadról, ha hülyének gondolsz! A dissz, az disszidál! – kiabálta. - Hajós bácsi ... - kezdte Magdi, de a rendőr belefojtotta a szót. - Hadnagy, nem rendőr bácsi, rendőrhadnagy vagyok! Most hivatalos közeg, értem!? Nincs bizalmaskodás, ez helyszín és hivatalos. A lábam tovább remegett. Vígan telt eddig a reggel, egy kicsi jelét sem éreztem ilyen őrült fordulatnak. Eddig boldogan magamhoz öleltem a tájat a fákkal, a folyót a kacskaringózó medrével, Rudi bácsit a latymatolásával, és az előbb elvarázsolt az a gyönyörű szekrény, amit a nagybácsim vizsgált szinte becsüsként. - Órák óta itt lestük azt a rohadt kaszát. A letaposott fű a folyóba vezet - mondta a katona. - Vártuk, jönni kell, ki fogja követni! – sunyított a hadnagy. A katona a rendőr szemébe nézett meglepődve: eddig arra vártak, honnan jön elő Hanzi, mert azt remélték, feketéz a túloldalon és visszajön, a csempészárun pedig osztozkodnak. - Nem úgy néz ki, mintha ez a gyerek meglépni akarna! – bökött felém a katona. - Megtévesztés a hiszékenyeknek! A túloldalon már öltönnyel várná a másik szökevény! Hallgattunk. Miket hord itt össze ez az ember? - Nem gondoltam ezt rólad Teri, ö ... – nyökögött – Magdi. – Kihúzta magát, mintha előjárója előtt állna, de a saját hiúsága előtt tisztelgett azzal a mozdulattal. Az időt fecséreltük. Keresztkérdéseket tett fel, legalább is annak vélte, de belegabalyodott a mondatfűzésbe. A Nap egyre melegebben kezdett tűzni. A hadnagy a nyakát törölgette barna, zsebkendőszerű ronggyal. Végre megunta. Nekem rettentően kellett vécéznem, és nagyon szégyelltem magam. A katona elment a kaszáért. A rendőrség lefoglalta bűnjelként. Amikor a ház melletti vízmosásra hasonlító úthoz értünk, Magdit hazaengedte a rendőr, viszont nekem a nyakam mögött összemarkolta az ingemet, és maga előtt tolt. Bekísért, mint tiltott határsértésre készülőt, akit leleményességgel, kitartással Ő elkapott és letartóztat. A bilinccsel várt, nemes gesztusnak tartotta anélkül

átkísérni engem a fél falun. Ha mégsem jön be a számítása, legalább nem vádolják a falu lakói egy gyerek megbilincselésével. Belökött egy sötét helyiségbe, amely kamra lehetett pár évvel előbb. Fáztam. Kis lyukon szűrődött gyenge fény, azon átgyömöszölődni nem lehetett. Karcolások sorakoztak a falon. Kis idő múlva egy másik rendőr bekísért Hajós hadnagy úrhoz, aki éppen túltette magát a tízórai elfogyasztásán, és a fogai közt maradt étel eltávolításán szorgoskodott. Jól látszott, merre kajtat a szájüregében az étel forgatására szolgáló nyelvével. Kezével mutatta, foglaljak helyet, de rájött, a tekintélye ezt nem engedheti meg. A fejét ingatva fejezte ki végső akaratát, maradjak állva. Papírjára írogatni kezdett. - Mi a neved? - A keresztapámhoz jöttem, Ő apu testvére ... - kezdtem, hiszen a réten kétszer megmondtam a nevemet. - Idefigyelj! Arra válaszolj, amit én kérdezek, vagy a kezedbe adom a fejedet, és anélkül rúglak ki innen. Értem? - Szépálmú Péter. - Mit keresel itt, milyen céllal jöttél? – Megszívta a fogát, valószínű, a jobb oldalon elakadt tízórai darabot ingerelte, ami a gyomrából még hiányzott. - Mikor jöttél Götzfalvára? - Alig egy órája. Nagymamám küldött a Magdival, hogy vigyük ... - Figyelmeztettelek! A pontos válasz: ma reggel! Értem? - Bocsánat. Értem. - Iskolás vagy? Mit tanulsz? - Nem járok már iskolába. – Bűntudat szorongott ebben a vallomásban. - Ez hiányzik! Meglátszik a feleleteidben. Rohadj meg, dühöngtem magamban. Arra gondoltam, eleget tesz ez az ember a kötelezettségének, mert látja, egy jelentéktelen ügy, de a cécó nem neki kell, a felettesei igényét szentesíti. Később megtudtam, keresztapám utánunk szaladt, beszélt a hadnaggyal, akinek a szekrény rendbetétele jelentette a lényeget. Hajós úr megértette, a szekrény restaurálásáért jócselekedetével, (az én elengedésemmel) kisebb összeget kérhet majd. Keresztapámmal megígértette, a felelősség az Övé lesz, ha a szökésen járna a fejem. Behívatta és felelősségre vonta nagyapámat, miért nem vette észre a fia előkészületeit a szökésre. Jelentenie kellett volna, megütheti miatta a bokáját, mert félrevezető színjáték a mi kiküldésünk – a

reggeli vitelének álcázása - a rétre. Végül visszamentünk a szülői házhoz a rendőrökkel együtt, akik tüzetesen körülnéztek (szaglásztak?) a ház körül. Nagyapán középmagas, gyér hajú, egészségében erősen megtört bácsika volt. Sovány testén nyoma sem maradt egykori katonás testhordozásának. Kivándorlása előtt hosszan tépelődött. Amerika a meggazdagodást jelképezte. Feleségével South Betlehembe kerültek, ahol néhány földije letelepedett az előző években. Nagyanyám hét év alatt négy gyermeket szült, és belebetegedett a klímába, a honvágyba. Nagyapa engedelmeskedett a mama kérésének. Az ígéret földjét otthagyva, visszatelepült Götzfalvára, ahol házat épített a domboldalon, de még abban az évben eltemette feleségét, a nagymamát. Nagyapa a négy gyerekkel özvegyen maradt. Vendfalváról vitte a mostani mamát, aki Lőrincet és Jancsit szülte a másik négy gyerek mellé. A család nem tudta eltartani a sok gyereket. A legidősebb lány, Teri Budapestre került cselédkedni. Ott férjhez ment, és férjével egy kis húsboltot güriztek össze. Két gyermekük született, Laci és Éva. Mindketten egyetemre jártak. Aput és két öccsét Ausztriába adták szolgálni, még gyerekekként. A két legkisebb otthon maradt, akik közül Hanzi, látva az itteni kilátástalanságot, elindult a testvérei szülőhazájába, minden előjel nélkül. Kereshettek a rendőrök amit akartak! Hajós úrnak a jegyzőkönyvbe le kellett írnia a megtett intézkedéseket. A legkézenfekvőbb ítélet az én kiutasításom volt a faluból, bár megengedte, maradhatok délután öt óráig: - Akkor tűnjek haza, és nem szeretne még egyszer meglátni a faluban, értve? A lányokkal elmentem a bognárhoz, Huberékhoz speciális vésőt kérni, ami a szekrény egyik díszítését újrafaragni kellett cseresznyefából. Látni akartam a malmot a falu határában a folyó mellett, de Lőrinc bácsi kérte, ne adjunk újra okot a csendőröknek. (Többnyire csendőrt mondtak a rendőr helyett, az új szó bevésődéséhez hosszabb idő kellett) Nagyanyám kenyeret, tojást, lisztet rakott a batyumba, a hátamra csatolták, és kérés, nógatás vagy marasztalás nélkül a lányok elkísértek a falu határáig. Keservesebb, hosszabbnak tűnő lett a visszafelé vivő út. Idegesített a gondolat, amiért a félig otthonomtól ennyire átlátszóan el lehet tiltani. Az igazság szolgája fenyegetett, és nem a bíróság, amire a nagybátyám disszidálása adott okot és felkerülhetett a nevem újra nemkívánatos iratra, okiratra vagy hivatalosan minek kell nevezni?

Otthon apu könnyezni kezdett, amikor elmeséltem a Hanzi távozását át a határon. Véleménye nem volt az egészről, de többször megkérdezte, találkoznak-e még az életben? – Így minden szó nélkül elmenni! - Ki engedte volna elindulni a vakvilágnak – vigasztalta anyu –, ha előre bevallja, mire készül? – Apu kiment a nyulakat megetetni. Szótlanul rakta a füvet a ketrecekbe, a máskori néhány szó, elmaradt. Engem apu után küldött anyu, vigyázzak rá, nehogy rosszul legyen, és elesve összetörje magát. A fácánok gyönyörűen nőttek, és a tyúkjainkkal együtt ettek a bekerített udvaron. Igaz, ki-be röpködtek és kiirtották a kertben a rovarokat, de nem bántották a kerti növényeket. Estére bevonultak közösen a kamrába, ahol napvilágot láttak. Többnyire apuval jártam fát fűrészelni, kertet ásni, időseknek házi munkát végezni. Mit siránkozzak, tettem, amit kellett: munkát koldultam, és egyre jobban elkerültem a régi barátaimat, osztálytársaimat. Helyesen cselekedtem? A lányok, akik megzsendítették az érzelmeimet, foghegyről álltak velem szóba. Lesírt róluk a tettetett udvariasság. Akadt aki nyíltan a szemembe mondta, kertelés nélkül: ne erőltessem magam! Visszarévedni is borzasztó. Magamnak azért be kell vallanom, nem kerestem a hozzám hasonló sorsú lányok barátságát. Felfedeztem a tudatlanságukat, amiből nem óhajtottak kilépni, miközben nem büszkélkedhettem iskolával, bár megragadtam az olvasás lehetőségét. Céltalanul sündörögtek a múló napok. Jobban odafigyeltem, miről sustorognak a felnőttek. Tito kizavarta Jugoszláviából a ruszkikat, ami óriási tetté vált apuék szemében. Amikor azt mondogatták, követni kellene a jugók példáját, apu legyintett: egy liter festékkel elszínezni a tengert! Szidta tovább az oroszokat. Tufi Paliról regéltek, aki átjárt a határőrök eszén, vígan csempészett át a határon minden szükséges csizmát, cipőt, ruhát, és amit az emberek kértek tőle. Egyik nap átjött a szomszéd házból az ott lakó katonatiszt, a százados elvtárs, nekünk Zoli bácsi, és jóindulatúan közölte, tiltott dolgot művelünk, amiért a vadásztársaság fácánjait befogtuk, háznál tartjuk, és ilyen alapon csak egy célunk lehet, levágni a gyönyörű példányokat. Apu megmentette a tojásokat, ezzel a fácánokat, nélküle nem nőtt volna fel a tizenegy állat. Zoli bácsi hónapok óta

látta az apró madarakat, és amíg csirkeként futkostak, semmit sem szólt, most jérce korukra, fazékba várandósan, szemet szúrt neki. Miért most? Látva elszontyolodásunkat, felajánlotta a fácánok tartásáért a vadásztársaság jutalmát, ami kis töredéke a fácánok értékének. Száz forint, két töltény ára talán, nevetséges összeg! Szitkozódásunk lecsillapítására megígérte, mindent elsimít, nehogy kellemetlenségünk legyen a büntethető cselekedetünkért. Apu ismerte Zoli bácsi hatalmát, nem szállt szembe vele. Csődfű, csüdfű! Kígyószisz, csetkáka! Káromkodtam magamban a feszültségem levezetésére. Forrott bennem az ellenállás, a fácánok átadásának megtagadására. Nehezen türtőztettem magam egy jókora rúgástól, miközben tisztában voltam vele, sohasem merném megtenni. Idő kérdése lett, és eltűnt a fácánok iránti megtartási kényszer, az elvett munka értékének siratása. A génjeimben lapul, az ősök rámmért kiszolgáltatottságának bélyege ez? Apámat sajnáltam igazán, akinek ebben a rohadt életben semmi sem sikerül, semmi sem jön össze, csak veszít, veszít, meg veszít! Tél végére egyre észbontóbb hírek borzolták az idegeket. Megszűnik a dohánygyár! Elküldik a dolgozókat. A családban egyedül anyunak volt fix keresete, az is megszűnik. Az öcséim a napköziben eddig ebédet és vacsorát kaptak, annak is befellegzik. Mi lesz velünk? Mi lesz velünk? – kérdezgette anyám az üres lábastól, a néma szobától, a kormos petróleumlámpától, az elszakadt ruháinktól. Szerencsére Ő a konyhán dolgozott, és a gyár leállítása után a felszámolást végzők részére tovább kellett főzni. Valamelyik testvérem mindig elment eléje, beengedték a portán, és anyu félretett annyi élelmet, ami felért egy kiadós vacsorával. Egy éhes szájjal kevesebb a hatból. Március végére hihetetlen dolgok történtek. A gyárak tulajdonosait megfosztották az üzemeiktől, és a társadalmi rendszernek megbízható embereket állítottak az üzemek élére, az igazgatói székbe. Megbolydult a környék. Helyeslők és ellenzők összeszólalkoztak, vitáztak. A hangadók voltak kevesen, ők a tehetősebb és az ő szolgálatukban álló, tőlük szorosan függő, szegényekből verbuválódó réteget alkották. A várakozó álláspontra spekulálók azt szajkózták, a mostaninál rosszabb, és a Horthy rendszernél gyalázatosabb már nem lehet. Csigavér, várjunk! Egy vasárnap kora reggel a Zoli bácsi kezében élő fácánt láttam, amint elvágja a nyakát és kifolyatja a vérét, ahogy a tyúkokét szokta

apám. Szorosan a kerítéshez álltam, felhívva magamra a figyelmet. Meglátott és kényszeredetten mosolygott. - Aludnod kellene még Peti - kiáltotta felém. - Pakolni megyek, költözködőhöz - válaszoltam, és az motoszkált bennem, hol lehetnek a miénkek? Élnek, lelőttek közülük a vadászok? Könnyű prédák lehettek, nem féltek az emberektől. Néztem a kiszenvedett gyönyörű állatot, az őt lógató kezében. - Nem ám a tiétek volt! Ösztönösen ráztam a fejem, hogy nem lehet az, de a mondat, a tagadás, nem bogarat, elefántot csúsztatott a fülembe. Magyarázkodás lehetett ez, nem kétséges. Valahol tartotta a fácánokat. Hordtam a bútorokat a Belsped lovas kocsijára és minden fordulónál megsimogattam a két muraközi ló nyakát, gondolataimat mégis a fácánok sorsa emésztette. Csökönyösen gondoltam a szárnyasokra, amelyek a szomszéd prédái lettek, vagy lehettek. Délután, meglátva Zoli bácsit, átmentem hozzá, hogy megérdeklődjem, hol engedték szabadon a fácánjainkat. Ő megelőzött. - Beszélni akartam veled, és úgy is mondhatom, veletek! Mivel fog átverni? Előkészíthette, kitalálhatta meséje fordulatait gondoltam bosszankodva. - Új világ kezdődött. (Ezzel mit akar!) Ezután mindenkinek joga lesz a munkához. Rosszul mondom; mindenkinek kötelező lesz dolgozni! (Gyönyörű maszlag!) Megígérem, beszélek az új igazgatókkal. A nővéreidnek lehetséges lenne szövőtanulónak menni, az elintézhető. Te mi lennél legszívesebben? Mintha szédülni kezdenék, üveges szemmel néztem a szemébe, de nem a két barna golyót, az arcot sem láttam tisztán, és képtelen voltam felfogni, ugrat vagy komolyan beszél-e. Gúnyolódik a szerencsétlenségünkkel, vagy ezzel palástolja a fácánok könnyű eltulajdonítását? - Gondolkozz, válaszoljatok! Nem sürgős, de ne várj sokáig! – hallottam a valóságba visszatérő hangokat. - Asztalos lennék, - hebegtem gyorsan. (Látni véltem, ahogy nagybátyám a szemem előtt faragni kezdi a gyönyörű szekrény egyik mintáját.) - Jó, megnézem a Magyary műhelyét és hamarosan szólok. – A vállamra tette a kezét. Elfelejtettem, miért akartam vele beszélni. Hihetetlent ígért, mert anyu rengeteg helyen járt és könyörgött munkáért a testvéreimnek, de a gyötrő elutasításon kívül mást nem akasztottak sovány vállaira.

A lefagyott remény oldódni kezdett a tudatomban. Másként próbáltam látni és megélni a körülöttem zsongó hétköznapokat. A hallás érdektelenségén átszegülve figyelni kezdtem, és megérteni próbáltam mások érvelését, eszmefuttatását, szabadkozását. Először sajnáltam a régi, jobb módú, vagy akkor politizáló és most eltűnt embereket, majd motoszkálni törtetett a sokszor hallott, sőt átélt megaláztatás. Nekik mindent lehetett, levegőnek nézték az emberek nagyobbik felét, akik ezzel jelentéktelenné váltak, és nem volt sajnálat. Miért nem válhatnánk méltó embertárssá? Hülyén hangzott a méltó szó, mert tudás, szakmaismeret, rang, vagyon nélkül, nem lehet méltó társról beszélni. Fel kell nőni a szó fogalmához? Miért lehet embereket deportálni, (ezt a szót is akkor sajátíttatták el,) elvenni a családjától? Melyik a nagyobb büntetés, ha az addig lenézett beosztott a gyár igazgatója, főnöke lett, vagy az elzárás a sorstársak között. Anyuék és a gyár dolgozói még mindig siratták Gelei igazgatójukat. Neki köszönhettük anyu munkahelyét, az egyetlen igazi keresetet, ami miatt elkerültük a szemétben turkálást. 3 Valami nyom és kegyetlenül fáj, nem érzem ... - Lange hab’ ich dich nicht gesehen ... Sag, bist du heute müde?* Nyomja a mellkasom. Hol a vállam? - Man soll aber nicht gleich an das Schlimmsten denken. ** Tanulgattam a németet, de apu nem segített, mintha féltené a nyelvtudását. Azt akarta, ne értsük meg, ha másokkal németül vagy vendül beszél, így nem cáfolhattuk meg az állításait. Féltékenyebb lett, amikor tanoncként dolgozni kezdtünk.. Értem, hogy fáradt. Ki fáradt? Fáradt vagyok, mert rosszul érzem magam. Pedig fáradhatatlan lettem. Az asztalos műhelyben kettős világot éltem meg. A gyalu alól lepattanó szijácsok vibráltak, cikáztak, mint a lányok gyönyörű haja. A formálódó ajtótokok, ablakrámák a világ meglátására nyitottak rést. Matyi bácsi, aki a legkevésbé szívelt, amikor végighúzta a kezét a frissen gyalult deszkán vagy lécen, csupán tapintott, a felület sima-

Régen nem láttalak. Mondd, fáradtnak érzed magad? De nem szabad mindjárt a legrosszabbra gondolni.

ságát érzékelte. Nekem a tenyerem, és a forgácsolt felület találkozása az alkotás születésének boldog pillanatát jelentette, ahogy kis öcsém, a Lali szokta megsimogatni az arcomat, ha valamit ki akart csikarni belőlem. A deszka érintésekor láttam a hótól roskadó fát, ahogy az ég felé törtetve felerősíti a napfény csillogását. Áthatott az illata, hatalmasakat szippantottam és eltelítődtem. A másik világot az ott dolgozók jelentették. Többüknek a szarhordó fia maradtam, akit rájuk kényszeríttettek. Mit gondolhattak? Köpök róluk, félni kell tőlem? Az iparosok és az inasok is fölöttem állónak tudták és tartották magukat. A munkában nem állhattam meg. Takarítottam, kiszolgáltam őket, és szégyellem, meghunyászkodtam. A sértéseket, megalázó szándékokat nem vettem tudomásul. Lehetetlen volt jót tennem. Ha segíteni akartam, félrelöktek, akadályozom őket, morogtak. Ha odébbálltam, kiabáltak, megint lógni akarok. Nem érdekeltek. Volt munkám. Szeptembertől - ígérte Zoli bácsi - iskolában tanulhatom a szakmát! Felvesznek inasnak, de addig ki kell érdemelni a bizalmat, nehogy megakadályozzák rossz véleményükkel a felvételemet. Nővéreim gyorsan átalakultak. A gyári munka fáradttá tette őket, de megjelentek az udvarlók. Nőiesebbre formálódtak, több lett a torzsalkodás, főleg apuval, mert nem fogadták el a szigorú felügyeletet. Hirtelen egyéniségek akartak lenni, apu viszont zsarnokoskodóan igyekezett meghatározni minden lépésüket. Megjelentek a barátnők, akik megmozgatták bennem is az ösztönöket. Rátapadt a szemem a feszes blúzok, pulóverek alatt szabadon csábító, ringó mellekre, a csinos arcokra, a domborodó fenekekre. Hallottam a fesztelen szövegelést a fiúkról, férfiakról. A randevúkra készülődést külön figyeltem. Mindenre készek lettek: a figyelem felkeltésére, a csábítás megtervezésére. Próbálgatták egymás ruháit, kinek a bájait domborítja ki a legjobban, miközben néhány másodpercre félmeztelenné váltak. Nevettek mindenen és sokszor ok nélkül, különösen akkor, ha randira indultak. Olyankor felfokozottá vált a hangulat. Mariann arra esküdött, a férfi megfogásához szűznek kell maradni, (persze ígérgetésben) meg kell játszani, az ártatlanságot esküvő után szabad odaajándékozni vagy feláldozni. Irén az ellenkezőjét állította: neki jó, nekem is jó, tudja meg előre mit kap, később ne reklamáljon! Kati kuncogott, laza mozdulattal megfogta a kezem, a melléhez érintette és mosolygott, gondolom egy tegnapi emlékén.

- Figyeljetek! – kezdte meséjét Mariann. – A Fonyódi Klári esküvőjére a vén kujon Géza bácsi meglepetéssel készült. Levágott egy tehéncsöcsöt a mészárszékben. Kikötötte a sliccéhez, kilógatta abból a köténye alatt és beült az asszonyok közé, segíteni krumplit hámozni. Úgy helyezkedett, hogy a kilógó csecs a kötény alól kikandikáljon. Meglátta a Mezei Róza, megbökte a Sári nénit, míg végül mindenki úgy helyezkedett, láthassa a Géza bácsi fütyijét. Sok sugdolózás után Mári néni odaszólt az öregnek: - Ne kandikáltassa, miért nem dugja el, ha mindössze ekkora! Az öreg lenézett a köténye alá megjátszott meglepetéssel, aztán meghúzta, és a krumpli hámozó késsel lenyisszantotta: - Nem tudsz megmaradni! – kiáltotta felháborodottan. Mariann itt már fuldokolt a nevetéstől. - Képzeljétek, a Sári néni elájult, arccal le a koszos vízbe bukott. Mári néni meg levegő után kapkodott, olyan rosszul lett. Nevetés, hahotázás, megjegyzések, a férfiak nemi szervének sziporkázó véleményezése röpködött a levegőben. Mindenki tudta, ez a történet nem Kisfaludon történt, mégis hihetővé vált, mert él ott egy Géza bácsi, a vén kujon. Annyi információ szakadt rám, nem tudtam megfelelően szelektálni. Melyiket jegyezzem meg, mi elhanyagolható, mi az, amit meg kell szívelni. A jókedv és a komorság rendezetlenül bújócskázott a gondolkodásomban. Kezdtem elfelejteni gyerekkori szokásomat, azaz nem pattant a nyelvemre hangulatváltozásomkor egy-egy növény jellemző hangalakú neve. Nem asszociált (jól mondom?) a tudatomban a növény kinézete a hasonlóság-kapcsolat alapján. Kerültem az idegen kifejezések használatát. Minden szónak van pontos árnyalatokat megkülönböztető hangulatú megjelenése, értelmezése. Nekem tökéletesen megfeleltek, az igényemet kielégítették az anyanyelvben lévő szavak, de tudtam, másoknál az idegen szavak használata tudástöbbletet jelentett, valami kiváltság többletét. Titkon irigyeltem, amikor a görög-római istenekről, cselekedeteikről beszélgettek, példázódtak, majd leszűrték a tanulságot egy latin mondással: nuda veritas *, vagy azzal: non omnis moriar.** A jó ízlést kissé romboló szavakat használgattam a növénynevek

Meztelen igazság Nem hal meg velünk minden

helyett: hüle, cseszd meg, barom, leszarom! Vigyáznom kellett, nehogy káromkodjak, káromoljam az Istent, amitől előre bűntudatom támadt, bár a pap a gyóntató székben egyre ritkábban látott és hallott. Amit eddig kiálltam, értem kellene imádkozni, ne róják ki a penitenciát rám, hanem értem, igenis, értem! Munka, szeretet, kívánás; ezek gyötörtek és éltettek. A műhelyben nem fogta be az orrát senki sem pár hónap után. Segíteni hívtak, rám bízták a gyalulást, enyvezést. Hagyták, faragcsáljak csak gótikus ívű mintákat a lehullott fadarabokból, az ott lévő mintakönyv alapján, és nemsokára akadt, aki kimondta: egészen jó, megy ez neked! Az asztalosműhely a szuterénben, alagsorban volt, amelynek az ablaka egy szintbe lett építve a járdával. Adódott a téma, minden elhaladót és elsősorban a nők lábait mustrálni lehetett. A fiatalabbak a nadrágjukat dörzsölték, markolászták a ..., szóval a fütykösüket, és legtöbbször trágár szövegeket hangoztattak. A gyárak kultúrotthonokat hoztak létre, ahol a fiataloknak klubdélutánokat rendeztek. Műszakbálokkal versenyeztek, kié lesz a legsikeresebb. Pártnapokat, oktatásokat is szerveztek, ahol megindokolták, miért kell leszámolni a gazdagokkal. Móricot elvitték nyaralni a Balatonra. Orosz katonai teherautókon vittékhozták őket. Öcsém nem tudott betelni az élménnyel. Lázba hoztak a változások. Az emberek egy része félni kezdett. Kötelező beadások, elhíresült padlássöprések fosztották meg a gazdálkodókat. A legrettenetesebb az volt, ha nem termett annyi gabona, amit kiróttak a föld után. Titokban vágták le a disznókat. Leütötték baltával a pajtában, nehogy a sírása elárulja, és éjszaka dolgozták fel, eltüntetve reggelre minden nyomot. A gimnázium egykori igazgatójának fényképét kirakták a Bükibolt kirakatába, egy másik fénykép kíséretében, amely néhány kiló lisztet ábrázolt. A megalázó szöveg az idős ember stílusában ennyi volt: „Csak egy kis lisztecskét akartam!” Ez a kép helyettesítette a kirakatból hiányzó választékot, élelmek reklámját. Ez a kép tudatta, nincs kegyelem, bárki és bármilyen szent nagyság volt régen, könnyen megsemmisülhet. Mikor kerül ránk a sor, kérdezték a tehetősebbek. Gyűjtöttük a téglákat a házhelyre. Apu minden szabad idejében ott tartózkodott, ha napszámos munka nem akadt. Az övé, a tulajdona, amiért a fél életét leélte. Nekem továbbra is a termelt javak (ugye, mennyi új kifejezést megtanultam!) napi hazatalicskázása lett a

feladatom az inaskodás után. Az éveim számának növekedése doppingolta szégyenérzetemet. Fizikai fájdalmat éreztem, a mellékutcákon caflattam leszegett fejjel, de minek, úgyis tudták, ki tolja azt a talicskát. Akire ráfogták a kulák jelzőt, mennie kellett, kitelepítették a Hortobágyra. „Csapást mértünk rájuk. Meg kell törni az ellenállásukat. Összeharácsolták a földet és másokat dolgoztatnak rajta éhbérért! Legyen földje, lakása annak is, aki életében eddig csak zsellér lehetett, nem ismert mást, mint a szolgaságot. Ezért kaptatok házhelyet ti is.” Magyarázta Zoli százados úr, akinek elvileg elkötelezettje lettem. Nagybátyám, a bérmakeresztapám bekerekezett Götzfalváról. Mesélte (nem sorolta,) kiket vittek el az Alföldre, többek között egy szegény családot is, mert az egyik rendőr megszökött a lányukkal, egy fiatalasszonnyal. Gyorsan kuláklistára írták a nő családját és rögtön kitelepítették őket. „Elég, ha a házra vagy jószágra szemet vet egy hatalmon lévő, máris menni kell.” A családunk, a rokonság nem került fel semmilyen listára. A házhely, amink volt, azt földosztáskor kaptuk. Apu ráfizetett egy alkalommal. (Lehet, ez egy évvel később volt.) Zoli bácsi megkérte, fűrészelje össze, aprítsa fel a téli tüzelni valót az ávó udvarán. Apu nem szerette a szomszédot, de a munka, az pénzt jelent. Tudta, kihallgatások folynak az épületben és nem mondhatók barátságosnak. Három nap múlva a munka végeztével Zoli bácsi azt kérte aputól, menjen az irodába. A titkárnő mindent tud, kifizeti. Mondja, hogy ő küldte. Apu felment, bekopogott. Markos, jól táplált ember fogadta. Intett apura, mit akar? Az én apám határozott hangon tudatta, a Zoli százados úr küldött. Az ajtóban álló érdeklődése felélénkült: - És!? - Felszólító módban kérdezte. - Annyit mondott, mondjam, hogy ő küldött, a többit majd tudják ... Lecsapott a pöröly. A vallató hatalmas tenyere vérkitaszítóan csattant apu arcán és nyakán. Eszméletlenül elzuhant és rohamot kapott. A százados úr arcát látta maga fölött, amikor visszanyerte eszméletét. – Félreértés volt, Ferenc, higgye el! – Ez bocsánatkérő mondatnak hangzott. Amikor a pofozkodó ember kikísérte, engesztelőleg megfogta a vállát a lépcső alján és magyarázatként hozzáfűzte: - Nem baj tata,

annyi bűne mindenkinek van, hogy ennyit megérdemel. – Kedvesen mosolygott, ezzel ő elnézést vagy bocsánatot kért. Elvégre a beidomított munkáját végezte és a kutyát sem szidják meg, ha pontosan végrehajtja a feladatát. Sipos bácsihoz mentem magyarázatért. A kis sovány megfontolt vöröskatona a fejét rázva hallgatott egy ideig. Beesett arcán apró mozgások örvénylettek, ahogy összeharapta a fogait. Hallottam a fogak koccanását, amelyek gyengéd mosolyban feloldódtak. - Látod, ilyen a világ. A folyó, amíg nyugodt, tiszta vizű, a partján halmozza fel a szemetet. Az árhullám felkapja, és a hátán viszi, lovagoltatja. A folyó nem sáros, nem szennyes látszólag, de egyszer mégis meg kell tisztulnia. Most ár van, és sajnos a szemét dominál a víz felett. - Sipos bácsi, maga helyesli ezt? – Csalódott, kétségbeesett hangon tudakoltam. - A fenét! – vágta rá idegesen. Lábam nagyujjával vonalakat rajzoltam az udvar porába, ott ahol az öreg egykor bilickézni tanított. - Miért nem az olyan emberek vannak a vezető posztokon, mint maga? - Olyan típusú ember vagyok én? Aki ... - Rossz ez a hivatkozás! – vágtam a szavába. - Peti, vívtak ki békét háború nélkül? - Milyen kérdés ez? - Gondolkodott mit válaszoljon, és kitért a vita ilyen irányú folytatásától. - Most - széttárta a karját - azokra van szükség, akik mernek változtatni. Erővel véghezvinni a gyökeres fordulatot. - De olyan embereket visznek el ... - Állj meg és halkabban! - Egyetért velük? - Soha. Emlékszel, egyszer itt beszéltük, az okos és a gazdag mindig alábbvalónak tekinti a szegényt. A szegény viszont alázatossá tud válni, jobban elviseli a rámért sorsát. Na, most a szegénységet és a butaságot kell felszámolni, de nem szabad engedni azoknak, akiknek jobb, ha szegények és buták maradnak, vagy maradnának, mert nem hisznek a megváltoztathatóba. A lehetőségben kell esélyt teremteni mindenkinek. Azt hiszed, ha Horthy marad, meglátja a Balatont egyszer is az öcséd? És lehetnél te asztalos?

Szíven talált. Amennyire akartam az iskolát, annyira féltem is. Hozzám képest suttyó gyerekekkel kellett egy osztályba járni. Alig néhány nap összecsomagolta agyamban a kétkedést és kihajította az ablakon. A fiatalabbak között a gyenge alkatúak velem védették meg magukat az erősebbektől, de én nem bántottam közülük senkit sem. Tanultam, eleinte a megmutattatásért, később a tudás öröméért. - Tudja Sipos bácsi, milyen öröm az, amikor összeenyvezek egy keretet, és az tökéletesen vinklibe áll, és hézag sincs az összeeresztett lécek között? - Ez az, Peti! Látod, neked most ezzel kell foglalkozni! – Egy kicsit huncut szemmel nézett, majd kibökte még. – Meg a lányokkal. Már a szoknyájuk alá kell nézni, mi van alatta. Roppant érdekesek ám a lányok! A nővéremmel mentem először bálba. Táncolni nem tudtam, a bátorság elkerült. Ott a sok fürkésző szem között tanuljak, lábakra taposva? Kerestem a hasonló korúak társaságát, akik csodálkoztak, mi történt velem. Elárulhattam volna az igazi okot? Először vettem félcipőt az összegyűjtött pénzemből, amit anyu unokabátyja megtoldott. Ő volt a Gomb Pista. (Ez becenév.) Jó haverja volt Hidegkutinak, aki a Vörös Lobogó játékosaként a munkahelyét a selyemgyártól kapta. A programirodában dolgozott papíron és mindig ígérgette, egyszer meglátogatja, kik a munkatársai, akik rendkívül büszkék voltak a kitűnő csatárra. Lett félcipőm, két öcsémnek szürke aprókockás pamutszövetből rövidnadrágja, anyunak pedig sötétkék fejkendője. Mi volt az ajándékozás indoka? Bérmálás az öcskösök részéről. Én fát fűrészeltem, hasogattam, a szenet bepakoltam neki a faházba, vagyis megszolgáltam. Megismertem egy lányt. Ott ült az anyukája mellett a táncparkett szélén. Tetszett, de az anyukája szemében én földönfutónak számítottam. Katinak ... Fenébe! Mér’ gyötör, ha fáj, ami nem fáj már!? Minek kell az, ami volt ... Gyarót vonzott. Nagyanyám faluja, a malom varázsa. Emberek, akik a föld rabjai. Képletesen szólva, a földből élnek. Meglepetéseket tartogatott. Megszólítottak: rokonok vagyunk! Rokonok? Addig azt sem tudtam, hogy a világon vannak. Nagymama testvére, családja és anyám első unokatestvérei

jelentkeztek. Elbűvöltek a gyaróti ízes kifejezések, a nagymama lakásától pár házzal odébb álló, még a török dúlás után épült zsuppos parasztház. A füstös konyha, a döngölt padlójú szoba, az alacsony ajtajú kamra, és zaklatott a helyet kaparó, foszlató enyészet. Az istálló már téglából épült, a jószág jelentette a család megélhetésének alapját, védeni kellett. A ló az igavonó. A tehén a tej: túró, és vaj biztosításához, és a disznó az erőt megtartó hús előállításához kellett elengedhetetlenül. Sokuknak ennyire nem telt. Éltek máról holnapra. Elszegődtek kapálni, aratni, kukoricát törni, levágni. A nyári hónapokban eljártak a Kisalföldre idénymunkásnak, mások kubikolni építkezésekre. A hihetetlen szegénység, és a megtöpörödött békesség háborítatlan világa rejtőzött, de éhen halni nem engedtek senkit. A falu területét a lakóság az évszázadok során az erdőtől hódította el. Mama a malomba járt takarítani, bár a munka egyre kevesebb lett ott is. A begyűjtők elhordták a gazdák megtermelt gabonáinak javát. Kellett a városnak, nem lehetett a munkásságot élelem nélkül hagyni. A régi békét nyársra húzták a faluban. Tehetetlenségükben egymásban keresték a hibát a gazdák, és a számítok a másik beárulásától sem riadtak vissza. Az árulásért kapott kis előny hamar megpörkölődhetett, ha akadt egy őt besúgó következő, a végeláthatatlan listán. Mi, fiatalok a külföldi rokonok küldött csomagjait dicsérgettük, és a végén rúgtuk a rongylabdát vagy az egyre többször kihozott igazi labdát. Máskor kártyáztunk, csatangoltunk az Alszeren, az erdőben, vagy az imádott malom körül, fürödtünk a folyóban, rákásztunk, gombát gyűjtöttünk az erdőben, vagy fekete szedret szedtünk a bokrokról. Mikor minek jött el az ideje. A délutáni napfény meleg sugara az agyagpadló sárgás-barnás színét felragyogtatta mama konyhájában a nyitott ajtón át. Szerszámaimat az asztalon lesbe állítottam, figyeljék meg előre, hová kell lecsapniuk. Merre látszik kilazult deszka a fásládán, repedés a lisztesládán, és a bejárati ajtón. Miként engedte el az enyv a meghasasodott polc deszkáját. Nyikorgott a szék, a kispad egyik lába korhadás miatt megrövidült. Igazi munkaparadicsom, igazi bánya a szakmára készülődésemnek! Két napig leszek a mamánál, annyi idő biztos elég lesz. Hát a szoba? Átmentem, első nézelődésre nem láttam semmi égbe kiáltót,

de este hallottam a szekrényajtó csikorgását. Felfedeztem a szekrény hátulján tátongó rést, és gyanús recsegő hangokat adott az ágy is. A megbízatás nélküli sok munka jó kedvre derített. Nem mintha addig bosszús hangulatban lettem volna, mert a mamához vezető hosszú út, a rövid vonatozás, és a gyaloglás, nem tudta elvenni a találkozás-várás örömét, a készülődés boldog izgalmát. Szegeztem, faragtam. A kölcsönkért szerszámmal gyalultam, miközben fütyörésztem. A ház mellett kis tüzet raktam négy tégla közé, az enyv melegítéséhez. Mindenki megállt, megkérdezte, mit csinálok, és aki nem ismert, az a nevemről is érdeklődött. - A mama unokája a Peti. Gyakorolom a szakmát - válaszolgattam egy kis nagyzással. - Ekkorát nőttél? – Piros arcú, rövid, barna hajú ember volt, a szemei alatt vastag táska húzódott. Kezében kópicot vitt. - Honnan tetszik ismerni? - Ösmerlek én már rég. A családdal gyüttetek mindig gyalog! - Már vonattal jöttem, az állomástól meg csak talán három-négy kilométer! - Onnét is nagy távolság. - Amíg állt, a jobb lábát kissé megemelte, mintha nagy fájdalma lenne, de alig sántított, amikor elment. A konyhaajtó repedésén éles csíkban betódult a fény, amikor behajtottam a tüzetesebb átvizsgálás miatt. Hamarosan elsötétült a rés, és egészen alul láttam továbbra is a fényt. Óvatosan nyitottam ki. Kényszeredetten, ismerősként fürkészte az arcomat. Aj de szép teremtése az istennek! Kissé természetes göndör haja az arcába lógott, néhány szál a nedves ajkára tapadt. Barna szemeiből áradt az érzékiség, és ahogy összevonta szemöldökét, hogy a retináján kapott kép a szeme mögött, az agyában is értelmet kapjon, felismerjen engem, még vonzóbbá tette. -Joli! – suttogtam. Nem magáztam, nem tegeztem, mert ez a szó is úgy esett ki a nyitva felejtett számon, hogy előtte nem gondolkodtam rajta. - Te vagy? – kérdezte, de érzésem szerint még mindig keresgélte a nevemet, vagy azt, honnan is ismerhet. - A mamát? ... – tudakoltam, és e kulcsszó kimondása helyre tette az arcomat az Ő agyában. - Bepisilek! Tényleg? Te lennél az, Peti gyerek! – Megoldódott a nyelve olyan természetességgel, ahogy az egész lénye létezett. – Tényleg a nagyid keresem, de neked is örülök. Ekkora lettél? Mi a

rosseb! Micsoda legény lettél! – Megtapogatta a mellkasomat, ami az ing alatt többet sejtetett, mintha leveszem és úgy szemlélte volna. – Emlékszem rád, büdös kölyök - korholt, amikor elment mellettem és a konyhaasztalra tette a fonott cekkert. – Emlékszem ám ... – És nevetni kezdett, könnyedén, minden utólagos szégyenérzet nélkül. Emlékszem rád! Most elárulhatod, volt közöd hozzá? Nem te fogtad a szoknyám a bak alatt? Ráztam a fejem. Maradjon előtte az én titkom. - Ha ilyen szép legény lettél, áruld el, a tied már ábicskul? Zavarba hozott. Gondoltam, valami ág ... ágaskodik jelentése lehet, és nem sejtethet ágról- szakadtat, mert mire célzott a „tied” szóval? Leült, megdicsérte amiért nem inog a pad, amelynek a lábából levágtam pár centit, majd hozzászegeztem és ragasztottam egy kifaragott darabot. Joli élvezte a zavaromat. - Mit gondútá akkor, amikor megláttál ott? Úgy! Reméltem, azt kérdi, hol tanultam asztaloskodni, vagy úgy kérdi, hol lettem ilyen ügyes, de nem. Megint min jár az esze. Igaz, ami igaz, számtalanszor gondoltam Joli csupasz alsó testére kamaszos fantáziámmal, és újra látva Jolit, én sem az asztaloskodásra összpontosítottam. Ült, jobb kezével rázogatta a ruháját, mint az úrinők, legyezte arcát és a mellét is ezáltal. Ez a nő öreg hozzám, legalább nyolc-tíz évvel, és olyan szabad szájú, félek tőle. Dehogy féltem. Nagyi bármelyik pillanatban megjöhet, az ajtó is tárva, belátnak az utcáról, többen beköszöntek, amióta a nő a padon ült. Gyönyörű ez a nő, ítéltem legalább ötödször. Vékony ujjai, amin a körmök az ujjhegyig letörtek a kemény mezei munkától, megadóan pihentek a térdéig felhúzott szoknya alatt. Boldogan megfogtam volna, de nem mertem a helyemből elmozdulni sem. Kerültem a magázást vagy a tegezést. Vajon Ő jogosan tegez? - Na, Petikém! – mondta és felállt, megnézte a gyalut, a vésőt a kezébe fogta, és megforgatta a kalapácsot. – Elkelne az én lakásomban is a reperálás. Derék legény vagy, becsületes. Nem lenne kedved ... ha idüd lenne még! - Meglátom - repítettem utána ezt a tőmondatot. Nem örültem az elmenetelének, mert percekig megváltozott körülöttem a természet ösztönössége. Végül mégis örültem, mert folytatni tudtam a munkát. Hideg-meleg. Nem szaunázás. Miként hat rám ez a nő? Mit tesz velem, összekever? Hogy tud nekem olyat mondani: bepisilek!

A mama megölelgetett, végpróbálta amit kijavítottam. Megölelgetett: a lánya, anyám nem tette ezt kicsi korom óta, de éreztem, szeret. Nagyanyám belenézett a cekkerbe, mindjárt tudta, ki járt nála. - Mama, igazából milyen nő a Joli? – Próbáltam tárgyilagos hangon kérdezni, nehogy megsejtse érdeklődésem mélységét. A hangom mégis árulkodó lehetett. - Neked idős lenne! - nevetett és kiszedte a tojásokat a sásból fonott sárgás, egy piros csíkkal díszített cekkerből. – De mivel fizetem megint? – Önmagától kérdezte, hangosan gondolkodva. Mindenkinek fizetett munkával: kapált, markot szedett, mosott, cselekedte, amire kérték. - Nem úgy kérdeztem mama! - Azt mondják a rempülők*, ez a cótli!** mindenkive’ jó barát. Én tudom, nem igaz. Jár a szája, nem kurva. Nincs itt a faluba igazi, neki való férfi. A szatyrából újságba csomagolt valamit húzott elő, és megtelt a konyha halszaggal. A molnár segéd a gát fölötti duzzasztott részből kiemelt pár keszeget és balint a mamának, aki elárulta, itt a Peti gyerek, vagy inkább már Peti, és lassan már Péter. Miatta akár hatvan éves is lehet az unokája, ő akkor is Peti gyereknek nevezné. Szereti a halat. Máskor is azzal lakatta jól a családot, ha meglátogattuk. Kérdeztem volna még Joliról, de meg kellett játszanom az érdektelenséget. Mama alig győzte kivárni a munkáim befejezését. A tekintetével sürgetett és ki-kinézett a nap állására. - Lenne kedved áti menni? Bordácséktól kéne átvinni egy levelet a Bácsiékhoz a Rák-szegre. - Milyen bácsi? - A neve az, Bácsi Ferenc! – Elkezdte tisztítani a halakról a pikkelyeket késsel. – Megkértek, vigyem el. Könnyebben átfutól te. Miért ne mennék! Jórészt a folyó partján kell elszaladni, át a hídon, és a bal parton ott a malom. Jól hangzik: bácsi, maga nem mohácsi! Tekintélyes ember ilyen nevet visel! Minden gyerek találomra beletrafál a nevébe: Bácsi, nem tudja ...? Kösz, hogy Bácsinak szólí-

Pletykálók Erkölcstelen

tottál! – felel az, de kis vagy nagy B betűvel? Mamának nem kellett tudni, miért vállaltam el a feladatot azonnal, különösebb gondolkodás nélkül. Imádtam a folyó parti csatangolásokat. A mezőkön, erdőn, a víz mellett szívesebben tartózkodtam a lakott településnél. Akkor Veráék felé mentem. Felejthetetlen éjszaka emléke vitt, az összesimulás, az egymás testének megsimogatása maradandó élménye. Otthon ahányszor elmentem a közelében, tartózkodóan nézett, mintha zavarná a többiek előtt a köszönésem, a sóvárgó szemekből kéregető fény, az akaratlan mosolygásom kényszeredettsége. Itt másként ismernek, nem elutasítóan. Mit akarhatnék Tőle? A társasága zsibongatja a szívemet és szeretném azt az érzést átélni. Egy év múlva szakmám lesz, azzal mássá válok. Valaki leszek, mint a Magyary, a Halmai, vagy a Berke, vagy a Schuk: asztalos, lakatos, pék, egyszóval: iparos! A Huszár völgyből átvágtam a Telki-földeken és Kisteleknél lelassítva a Takács ház körül bóklászni kezdtem. Keresgéltem az árok szélén, közben a szemeim a házat, a kertet fürkészték. Szörnyen kínlódtam tehetetlenségemben, végül a továbbhaladás elkerülhetetlenné vált, ha nem akartam feltűnősködni. Az én Verám nem jelent meg. A remény apró álcái lehullottak. Félénken, oldalról a fejem elfordítása nélkül a házra pillantottam. Végképp semmi, senki. Várt a Rába öntésének növényvilága, a sűrűn növő fűzfák, lábam alatt a szappanvirág. A madarak lassan elülnek már az alkonyodó tájban, de hallok talán még fakopácsot, nádi poszátát, vagy a vízben tőkés récét, vízityúkot, nádi rigót, esetleg jégmadarat kéken illanni a víz felett. - Kis lovagom! – Lecsapott rám a hang, és megremegtem a váratlanságtól. Vera nevetett, két kezét a mellén keresztbe kulcsolta és előre hajolt. – Félsz, rémítő vagyok? – Megfogta a karomat és tényleg vacogtam. – Láttam, hogy mész. Mögötted jöttem haza, de otthon nem akartam felfedni magam, utánad kellett osonnom. - Nem találkozhatsz velem? - értetlenkedtem. Nagy, tágra nyílt szeme még mindig láthatóan örült, amiért annyira sikerült megijesztenie. Ovális arcán a mosoly vonalai a szemétől az álláig húzódtak. Kivillanó fogai szabadjára engedték az örömöt. - És az ittlétem e pillanatban ... Mit jelent az, Peti gyerek? – A gyerek szó különös hangsúlyt kapott. Oldalt fordította a fejét, némán kérdezve: megváltoztál? Vagy effélét ..., úgy éreztem.

Elbűvölten néztem, aranyásóként, aki aranyrögöt talált véletlenül a folyó szélén, a kövek között, és nem tudja eldönteni, igaz-e, kiáltsone örömében, vagy kapja és tűnjön el vele. Hatalmasat sóhajtottam, óriás lélegzetvétellel megtöltöttem a tüdőmet, azt érezve, minden ott folytatódik, ahol néhány éve abbamaradt. - De gyönyörű lettél! – Úgy futott ki a számon, mintha szervuszt mondanék. Szememet körüllovagoltattam az alakja körül. Lehuppant a nyakán, a barnára napoztatott vállgödrébe, onnan kicsusszant a vállára, és minden izmot, könyököt, ujjperecet érintve átszökkent a derekára, fel a mellére, a ruhán át kidomborodó bimbójára és ugrással vissza, fel az állán, egyenes orráról a homlokára, amelyet megpusziltam. - Ez mustra akart lenni? – Kivárta szemem körsétáját ezzel a megállapítással, és meglökte a kezemet, ne álljunk itt. – Valahová biztosan mész! Mutattam, előre, és elmondtam, hová küld nagyanyám, de ne szóljak senkinek. Vera nem senki volt. Vera a minden óceánjává nőtt. - Keresem a Bácsi bácsit, vagy a Bácsi nénit, vagy a Bácsi fiút! – szellemeskedtem. Vera komoly lett, körülnézett, és nem díjazta a szójátékomat: - Ki küldött, vagy miért mész? Kicsit cikis! - Mondtam, a mama kért meg. Fogalmam sincs mi ez. Átadom a levelet, egy villanás és jövök vissza. - Apu azt mondta, kihallgatták a bátyját. A kommunisták valamit szaglásznak. Talán a malom kell nekik! - Vera, a mama ott dolgozik. Hála isten! Megkérték, vigye el ... – Állt és visszafordult, nem jön tovább. Megismert, üdvözölt, ennyi! Ez jobban fájt két pofonnál. Kérlelni kezdtem, kísérjen el a Rába partján, annyira szép az este ezen a háborítatlan területen, és a partifecskék rikácsoló rajára mutattam a folyó felett. - Nem hihetek neked. – Játszott sértődöttség csilingelt a szeme alatt. - De hát! ... – Erőltettem az agyam, de semmi. - Adós vagy! – Már igazi mosoly két gödre jelentkezett árulóként az arcán. Én nem ígértem, nem is volt lehetőségem, és nem kért tőlem semmit. - Hol van a völgycsillag? Azóta sem kaptam meg. Lett volna alkalmad ... Képzeld, a lányok elájultak volna, ha nálatok elém állsz egy csokorral. – Kicsit gondolkodott. – Vagy lököttnek néztek volna.

Megfogtam a kezét, és húzni kezdtem. - Vigyázz, nekem vőlegényem van. – Blöfföl, gondoltam. - Rosszindulatú közlés ez. Kaptál tőle völgycsillagot? - Senki nem nézett velem a víztükörbe visszalátni önmagam, virágnak! - Akkor? - Nem illik itt lennem. - Nem illik, nem illik! Véteni akarsz ellene? Kacagni kezdett. Fejét hirtelen lendítve, hosszú haja a nyakamba terült. Játszott, forgott. Nem volt szándékom a hídig elgyalogolni, gázlót kerestem. Egy erős kanyarulatban, ahol a meder kiszélesedett, sodró, de sekély víz takarta a simára csiszolt kavicsot, vagy védettebb részen az iszapos homokbuckákat. A gázlóra mutattam. - Észnél vagy? – kérdezte. Megadólag feltette a kezeit, és hátrafelé kezdett mutogatni. Hátrált, aztán meggondolta magát. – Átmész, megmutatod, és visszajössz értem! – mondta határozottan, majdnem parancsolva. - Az összes ruhánkat a kezünkben visszük. Biztos, ami biztos! – Ezt a poén kedvéért mondtam, de célzás volt az első találkozásunkra. - Elereszted a fantáziád? – megrándult az ajka, miközben mutatta, merre induljak el. – Makkal álmodik a disznó? Kacaghatok? – Kutakodón rezzent a hangja. - Láttuk egymást. Nem mondhatod az ellenkezőjét. - A víznek is van füle. Ezt ki ne mondd még egyszer! - Szigorúan, szemrehányóan nézett a szemembe. – Beszéltél róla valakinek? - Nem szennyezném be azt a napot árulással. – Én is haragvóan néztem rá. Ilyet feltételezni rólam! Odalépett hozzám, megcsókolt, megfordított, és tolt maga előtt hangtalanul. Egyik keze a derekamat fogta, a másikkal a szandálját emelte magasba. A víz legfeljebb a térdemig ért, de megjátszottam, mintha el akarná sodorni a lábamat. Vera feljebb húzta a szoknyáját. Megfogtam a szoknyáját tartó kezét. A túlparton felmásztunk, és siettünk a malom felé. Nem volt hajlandó eljönni az épületig. Elbújt egy vastag törzsű fűzfa mögé. Szikár asszony jött ajtót nyitni. Büszke tartása volt, mint nálunk a gyógyszerésznének vagy az orvos feleségének. Kendőt nem viselt, mint a vele korú többi falusi asszony. Szép, díszes ruha takarta a testét. Először körülnézett, és mint hal a csalétekre tekintett rám. Ki vagyok, mit akarok? Berántott a kapun, átvette a levelet, és kis

tanácstalanság után hívott, menjek be. Visszautasítottam udvariasan. – Vár a nagyanyám, egyébként gyorsan esteledik, nem ajánlatos védtelenül a folyó mellet kószálni. Kiengedett, de amikor meglátta Vera fejét és derekát kikandikálni a fa mögül, elkapta a karomat, majd gyorsan elrántotta a kezét. Istenem, félt az az asszony! Megkövesedett vonásaira mégis ráerőltetett egy tettetett mosolyt. Vera érdekelt. Ő lett a folyót fakasztó ér, az ér tiszta iható vize. Ő lobbantotta lángra a dombokra könyöklő naplemente felhőit. Kipettyezte a zöld réteket fehér, sárga, lila, kék és mindenféle színnel és azok árnyalataival, keveredésével. Káprázatos volt Vera, a vöröslő alkony, az ártéri rétek. A folyón át a hátamra vettem. Széthúzta a blúzát, hogy a meztelen melle melege tüzelje a nyakamat. Karoló kezeivel a mellkasomat simogatta. Puhának éreztem, de nyom ... érzem, nyomhat ... Nem kapaszkodott erősen! ... Olyan óvatosan kerestem a biztos talajt a talpam alatt, mintha tüskék között lépkednék. Nem ám! Az időt nyújtottam, húztam! Legszívesebben hosszában lábaltam volna át, hosszában, hozzánkig elvíve. Csimpaszkodott a hátamra, melegét sugallta, de ez már másként feszült, mint évekkel ezelőtt. Ennek tétje volt, de legyűrtem magamban a gondolat valószinűthetőségét. Heccelt a menyasszonyságával? Nem hiszem, akkor miért bukkant elő a gondolat? Vera idősebb, jómódú és menyasszony? Ezek tények. Megmásíthatatlanok? Apácavirág, már elvirágzó. Nefelejcs, nebántsvirág, te erdei nenyúljhozzám, takarj el! Tündérrózsa, te fehér, települj a folyó holtágaiba, ahol jártunk! Siettünk. Alig szóltunk egymáshoz. Féltünk, olyat kotyogunk ki a szánkon, amit a szív, ha másként is remélne, megbántjuk vele a másikat akaratunk ellenére. Hirtelen behúzott a kukoricatábla szélén álló hatalmas tölgyfa törzséhez. Csókolni kezdett. Úristen, mondta nagy lélegzetet véve. Még nem csináltad? Add te is a nyelved! Átvett minden kezdeményezést. A kezeimet rászorította a testére és azt suttogta: mérd ... hasonlítsd, mit változott. Megfogta. Rá sem ismerek, mondta. Eltolt magától. A szeme megtelt könnyel. Rázta a fejét. Nem szabad, nyöszörögte. Esküvőm előtt nem. Megérted, ugye, megérted! Magamhoz akartam vonni, de nem engedte. Megérted, ugye? Megérted, kell! Elszaladt. Rámfordította a kétségbeejtő sötétséget.

Nagymama megbánta, amiért engem küldött, de megnyugodott, amikor hazaértem. Tényleg hazaértem? Mondhatom? - Mama, mi volt az a levél! Miért nem a Bordácsék vitték el? – A mamán semmi nyugtalanság nem látszott. – Valami jugoszláv emberrel szekálják őket. Jobb, ha nem mozdulnak ki a malomból. Nekem semmihez nincs közöm – mondta közömbösen. Boldog voltam. Olyan történt velem, ami még soha. A szenvedéseimért kaptam Őt; balzsam a múltra, kincsem a jelenben és a jövőm akarata. Jelenség az ártéri rétek és szántók keringőjében. Fűzfák zenéje és a fenyőké, ahogy a gyalu alól kiszalad feltekeredetten. Illattal és halk zizzenéssel leomlik a földre, és boldogan fellobban a rá váró tűzben. Sokáig visszatuszkoltam nyelvemről a kérdést: - Mama, emlékszel a kis Verára, aki egyszer itt volt, amikor én is? – Végül ki kellett mondanom. - Szép menyecske lett, jó parti. – Abbahagyta a tűzhely csiszolását, és felém fordult. Nehézkesen járt. Arcát a ráncok összekaszabolták. Talán sohasem tartották híres szépasszonynak? Akkor már tudtam, nagyapa korai halálát követően még két gyermeke született. A katonatiszt, a gyermekek apja megkérte a kezét, de nem ment hozzá feleségül. Most is tartja a titkát. A tiszt is elvitte más vidékre. - A Gyöpös Imrushoz adják. Élelmes legény. Megismernéd? - Nem fordult vissza, magyarázatot várt a fel nem tett kérdésre, de mímeltem a közönyösséget, miközben összedőlt körülöttem a világ. Reggel a mama a féltett cikória kávéjából készített tejeskávét. Szerette, és ritkán, különleges alkalmakkor itta Ő is. A mindennapos teákat a fák és a rétek adták. Gyűjteni, szárítani kellett, és megfőzve kellemes élénkítő hatással jutalmazta, vagy gyógyszerként is szolgált. Nekem a mama tojást is sütött reggelire, a Joli által otthagyott cekkerből. - Milyen jó szógálatot tenné’ itt nekem! – hízelgett. – Nem való nekem ez a sok munka. Egész nap kü-be császtatok. Sok má’ a malom is. A Joliho’ elvihetnéd a cekkert. - Azt kérte, asztalos munkája is lenne. - Akkor lemenne egy adósság! - Szívesen, ha itt végzek. - Nézzed meg , min kell még javítani! A szemed jobb az enyémnél, Peti. Megszoktam a hibákat, velem élnek.

A megrokkant szék lábait kiszedtem, egy ékkel kimerevítettem és visszaragasztottam. Leültem a sok sikálástól a faerezetek közt mélyen megkopott öreg padra. A sarokban állt a sütőteknő, ahogy a mama mondta; teknyő, és egy valamikor zöldre festett támlás szék. Az asztal barna, széles, megtalpalt lábai között a sajtár heverészett, abban mosakodtam este. A tűzhelyen a két kék vasfazék vízkővel terhelten, az örökös vízmelegítő szerepében gőzölgött. Mama aznap is dolgozni ment, őrölték a kukoricát, amiből estére fenséges pépet fog varázsolni, ígérte. Olyat még anyád se tud főzni. Szegény mama! Egyetlen életben maradt fia a doni harctérről összefagyottan hazatérve elköltözött és megnősült, majd feleségével a Kisalföldre szegődött egy majorba dolgozni. Télen hazajött, az összegyűjtött pénzén épületfát vásárolt, fogadott egy vagont, elszállíttatta Pápára, ahol eladta. A megszaporodott forintokból vett egy falusi házat Dereskén, és beindította az életét. Mama az első világháborút követően három gyermekét eltemette. Befelé sírt, kifelé a keménységét mutatta, és ez bőszítette apámat. Ferenc fia talpra állt, neki nem kellett segíteni, mindenét a lányának, anyunak adta. Néztem a konyhát. Ami ott volt, értéke a fa által adható meleg lehetett, semmi több. Megmelegítettem a maradék halat és sült krumplit a sütőben. Ittam rá a Ferenc József portréját ábrázoló csészéből két pohár vizet, amit a kútból húztam. Összepakoltam a szerszámaimat a rongyzsákomba. Ledolgozom a nagyanyám adósságát vagy egy részét. Fogalmam sem volt, kinek mivel adós a mamám. Évek óta küldözget nekünk mindenféle élelmet, vajon mennyivel tartozik miattunk? Popper Jolán az Óvégben lakott. A telek belefutott, vagy inkább felhúzódott az erdőbe. A gondosan rendbe tartott portán a kidőlt kertkaput láttam rendzavarónak. Frissen meszelt falak fogadtak, muskátlival díszített kicsi ablakok, és a zsupptető kontya alatt a még ott lógó kukorica egy része. A tornácról bekiabáltam a nyitott ajtón. Jöhetek? Megismertem Joli hangját, valahonnan a konyha sötétebb zugából. Hozta isten! Felnézett, akkor láttam meg én is Jolit, ahogy az ajtó felé fordította a fejét. - Ja, te vagy? - bökte ki foghegyről. Hozott isten, de lehet, a lábad. Szerencse kísér, itthon találtá’ – mondta elém jőve. Fodros nyakú ingét merészen kigombolva hordta. Felkapott egy fésűt: - Így fogadni egy lovagot, hogy gyüvök ehhez? – tréfálkozott, és láttam az arcán, örül nekem. Az ujjaival hívott befelé.

- A cekkert hoztam vissza. Persze a szerszámaimat is elhoztam ajánlottam magam bátortalanul. – Ha elfogadja a munkám, természetesen ... - Még egy magázó szó, és betapasztom a szád! – Néztem rá, tényleg magázzam-e. – Nem mered kérdezni; mivel, ugye? Jobb is. – Nevetett és elém tett egy széket, amire leraktam amit hoztam. Leoldotta az ing felett viselt réklijét, és a másik székre rakta elegáns mozdulattal. - Járassad körül a szemed, itt élek – mondta, és körbemutatott. - Egyedül laksz itt a falu szélén? - Nem, apámmal. - Ismerhetem őt? Rántott egyet a vállán, és széttárta a kezeit. – Lehet! Nyáron az ivánci majorban dolgozik. Az itthoni birtok az én munkám. Mindig októbertől áprilisig van itthon. A nővéreimet elvitték férjhez, kifaluba. Így ez van. Ettél? - Ettem, ettem! Nyelvével megnedvesítette az ajkát. Szemöldökén láttam, gondolkodik. - Ha a kertkaput ... szóval, azt meg tudnád? Kijárnak a tyúkjaim, meg kutyák tesznek itt galibát, riogatják az állatokat. Ingattam a fejem, úgy igeneltem. - Elfogadsz egy pohár bort? Lugasról való. Apám érleli. - Nem, nem iszom. Kösz, nem! - Igazi férfi akarsz lenni, hozzá kell szokni. Ne legyél nyápic. – Kacsintott, nem valami sikerülten. Megfigyeltem, Joli is igyekezett elkerülni a tájszólást, mint a fuvaros Józsi bácsi. Ha lassabban beszél, a helyes kiejtést keresi, néha észrevehető, de sokszor megfeledkezik róla, és akkor ízesen ejti ki a szót. Megmutatta, hol találhatok deszkát, karókat és szükséges szerszámokat. Említette a konyhaablak belső szárnyát, amit nem lehetett becsukni szorosan, és a sámlit, amit az összekötője elhagyott. Ráülve összerogyni készült. Ő pedig rámhagyva a házat, elment a rekettyés fölötti részre, az irtásba, a szénát megforgatni. - Előbb végeznél, gyere fel ezen a gyalogúton. Megtalálsz vagy addig visszaérek én. Dicsekedés nélkül mondhatom ... Kiszakad a mellem. Fáj. Zuhanok? Ez a hasogatás! Megütöm? ... ...sikerült a kapu. És nem fájt semmi. Találtam a pajtában egy pántot, lécet faragtam, és a kerítésen megszorítottam a kilazult pánt

tartóját. Az ablak gyerekjáték volt: összenyomtam a két oldalt, belefúrtam, és faszeggel megmozdíthatatlanná rögzítettem. Megérintett a szakmunka., az önálló, a segítség nélküli boldogulás varázsa. Megittam a pöttyös agyagpohárban az asztalon hagyott bort. Valami hordó ízű, kesernyés vörös folyadék oldotta a szomjamat. Az udvaron köpködnöm kellett tőle. Késő délutánra értem fel az erdő alá, ahol Joli kis petrencékbe húzta össze a pár napja lekaszált, már száraz szénát. Melegem volt attól a dög bortól, és minden indok nélkül vigyorogtam. Joli haja és ruhája tele volt szénaszálakkal, játékos, fiatalabb lett tőle. Bódító volt a friss száraz fű illata. Mélyeket szippantottam. Ledobtam magam a szénába, és hatalmasat nyújtóztam. Joli a talpával megérintette a hasamat, és nevetve hagyta, hogy kezem a lábszárát megsimogassa. Az az érzés terjedt szét a testemben, mint előző este, amikor Vera egész testét átszemezte a kezem. Tudatosult bennem a megérintett test kívánása! Az a semmivel össze nem téveszthető lágyság, akaratosság, robbanás, telítődés, láng, agresszív vérpumpa, ami olyan testrészt telít meg vérrel, hogy ... Fel kellett ugranom, kikaptam Joli kézéből a villát, és nagyobb petrencékbe hordtam a szénát, hogy kevesebb helyről keljen majd szekérre rakni, ha haza hordja. Bárhogy siettem, pazaroltam az erőm, annál erősebbnek, ellenállóbbnak éreztem a testem, és életemben először akartam az előttem álló nő testét. Nem tudtam, mi történik, meddig tart. Mustráltam, kívántam a testét, a melleit, vékony nyakát ..., a bekövetkezőket neki kell jobban tudni, nem akartam azon tépelődni. Soha nem vallanám be neki, de azt vártam, tanítson meg, rögzítse belém az első szétszaggató örömöt, amit kézzel ugyan ... máskor ... - Ne őröld fel magad. Pihenj egyet, aztán befejezzük, mert etetnem kell menni. A jószágaim várnak! Nekidőlt a boglyának, belekapaszkodott, és dőlni kezdett, maga alá sodorva a friss szénát. Engem is maga mellé ültetett, és lehúzott, hogy feküdjek. Figyelt. Egyre kacérabban és kárörvendően nevetett kitárulkozva. Ő akkor már dönthetett. Céltudatosan cselekedett. Szoknyája fent volt a térde fölött, a combja közepéig. Bal melléből csak az árnyék takart valamennyit, a ruha nem. Hallgattunk, én majdnem lélegzetvisszafojtva, Ő kíváncsian. - Tudod, hogy a nő megérzi, ha kívánja egy férfi - mondta halkan és bal kezét a reszelős tenyerével a hasamra tette, majd leheletnyi

finomsággal araszolni indultak végtelen lassúsággal lefelé ... az ujjai ... az öt ...ujja! - Miből vannak jelei annak? – dadogtam, és lassan remegni kezdtem. - Ez ösztönös. Látod, érzed, ez olyan, mint a remegés. Jön, elhatalmasodik, és majd abba marad. Hmm! Te most mit érzel? – Józan, tiszta gondolkodás volt az Övé? Az járt az eszembe, megláthatnak, de ahogy a keze égő kanócként elérte, megrándult a föld, rávetett Joli testére és szédítő megsemmisülésben fel sem fogtam, mi is történik velem. 4 Egyik reggelre tárva maradt a kolostor kapuja. A papok kertjét vastag, magas téglafal vette körbe. Néha felálltam a fal külső peremére, és onnan leskelődtem, vagy leskelődtünk az elzárt részen túlra a háború előtt. Sokszor Huszár Jenővel, a szerencsétlen testalkatú harangozóval járkáltam a templom bal oldaláról nyíló oratóriumban, amikor harangozni mentünk, fel a toronyba, vagy valamelyik pap megkért, nyomjuk a fujtatót a mise alatt, amikor az orgona szólt. Később feljártunk, és a kórusban hallgattuk végig a félkilences misét. Aznap nem szólaltak meg a harangok, csak a toronyóra tartotta be zavartalanul a pontos időt. A templom ajtaja zárva maradt a reggeli mise előtt. Később előkerült Róbert bácsi, a templomszolga, aki felháborodva mesélte, hogy éjszaka teherautók álltak be a parkba, és hamarosan el is mentek. Azóta csend van. Eltűntek a szerzetesek. Az éj leple alatt elvitték, kitelepítették őket. Elhajtották szegényeket. Mindenki ezt a szót használta: szegényeket! Géza atya pofonjai megenyhültek. E pillanattól nem fájtak tovább. Nem elégtételt éreztem, hanem szégyent. Miért volt erre szükség? Kinek a kihűlt agyában született ennyire torz ítélet? Azt reméltem, egyszer férfiként, becsületes munkásként elé állok, és megmutatom, valóban igazságtalanok voltak a pofonjai, és Ő igazat adna. Számomra az az igazi elégtétel! A gimnáziumban Demjén Attila festményén Mathias Artúr középpontban ülve sugallja a tekintélyt. Pap, tanár, író, karnagyzeneszerző, igazgató, lapszerkesztő: polihisztor! Megbecsülést, emléktáblát érdemelne, nem száműzetést. Őt elhurcolni, és a többieket, akik a munkájukkal hagyták itt a névjegyüket! Később

megtudtuk, az idős Mathias atyát nem vitték el, de a többieket internálták a Duna-Tisza közé. A felfokozott hangulat lecsillapítására a szomszéd faluból áthozták a világi papot, tartson misét, aminek hírére megtelt a templom. Apu elment, de minket nem tudott rászedni a létszámtöltésre. A hivatalos emberek időközben rémhíreket költöttek, igyekeztek beletuszkolni a közvéleménybe, és nem fanyalogtak a legvadabb történetektől sem. Suttogták, hullákat találtak a papok pincéjében a templom alatt, ahol a község lakossága átvészelte a frontot. Miriam óta ott halottat senki sem látott. Átragadt rám is a közhangulat. A sokszori tudomásul vétel, és a számtalan tudatos felejtés után kettősség nyugtalanított. Megtudakoltam és megnéztem apu megpofozóját. Érdeklődtem a letartóztatott, vagy kitelepített emberek után. Háborogtam, amiért a húsvéti körmeneten gyertyát vivő Kovácsnét, az utcánk lakóját elbocsátották a munkahelyéről, nem törődve a családjával. Ráfogták, nem teljesíti a tervet, punktum! Külön emberek figyelték a társaikat, és jelentették a megbízóknak, ki mit csinál, kivel találkozik, beszél és mi gyanús. Az egyszerű dolgos emberek, a meghúzódottak, munkát kaptak, segítették enyhíteni a család nyomorát. Érdekelt a kétféle igazság, mert tudtam olyanról is, a háború előtt a csendőrök körül nyüzsgött, besúgott, és most újból ott tolta képletes szekerét az új rendszer kiválasztottjainak árnyékában. Bodva József, a gyaróti fuvaros egyre ritkábban szekerezett el hozzánk. Időközben egyik lovát lecserélte, mert felnőtt a kiscsikó, és anyja mellé került a kocsirúd bal oldalára. A gazda házat keresett, a községben alkudozott. Ha beköltözik, elhagyja a falut, jobban megél a fuvarozásból, mint a faluban a földből. Nem kenyeret, vagy lisztet hozott, hanem üzenetet. Bezárták a malmot. Bordács urat elvitték, ezért a mamának is gond lett a megélhetés, de Ő eljár napszámba, meglesz a napi kenyere. Meglesz segítség nélkül, anyu ne foglalkozzon vele. Rossz híreket suttogott. A másik malom tulajdonosát is letartóztatták. Senki sem tudott róluk, azt hitték, a család többi tagja elhagyta a falut, de kiderült, az ávósok vitték el őket. Néhány nap múlva kaptuk a hírt, a nagymamát is elvitte egy autó. Anyu keservesen sírt, mi vigasztaltuk, semmi baja nem lehet. – Épp elég, ha napokig vizsgálati fogságban tartják! – mondogatta. Mama

nem tehetett rosszat. Cseléd volt, tette amit kértek vagy parancsoltak. A lehullott lisztet a molnár engedélyével gyűjtötte. Azt semmiképp nem lehet bűnnek felróni. Rohadjanak meg a szemetek! Bimbós pöfeteg, bilincses kőtörőfű, kéregtaplók! Egy szerencsétlen idős asszonyt elvisznek ... A hülye fejemet! A fasiszták is elvitték a zsidó családokat, a csecsemőt is ... A háborúban kit érdekelt a városra lőtt vagy dobott lövedék halottja, sebesültje, nyomorítottja. Minden katona hős vagy hősi halott volt a maga táborában, veszteség a civil, az ártatlan, és áldozat a koncnak odavetett, a célért feláldozott, mert az ember újra születik, felnő, mint a vágómarha: mint az Ernő, az anyu apja és testvére, a nagybátyám. Egy órát szobroztam a faház oldalánál. Vártam a Zoli százados elvtársat. Neki tudnia kell, miért vitték el a mamát. Intett, fáradt, hagyjam! Gyilkos galócát rá, ez az ember tudja, mi van a mamával. Olyan jó volt eddig hozzánk, vele kell beszélni. Reggel az asztalos műhelybe mentem gyakorlati foglalkozásra. Egy készülő éjjeli szekrény deszkájára virágszerű mintákat enyveztem, amikor az ablak előtt megállt egy fekete autó, és ketten kiszálltak belőle. - Vigyázzatok, smasszerok! – futott végig egy figyelmeztetés, a műhely minden kis zugát átjárva. Nahát - gondoltam, ilyenek vitték el nagyanyát. Igyekeztem jól megnézni az arcukat, amikor feltűnően magabiztos léptekkel lassan, a hatást figyelve, lejöttek a néhány lépcsőfokon. A főnökhöz mentek. Szegény ember. Igaz, nem szívelt az elején, de azóta bízik bennem, és jó munkát ad. Mit akarhatnak tőle! A főnök rám nézett és mutatott. - Velünk jössz! – mondta a magasabb, apró bajszú, kerek arcú, fakíran mosolygó férfi – Hagyd, ahogy van! Lódulj! A lódulj szót sértőnek éreztem. Nem vagyok csibész. Égett az arcom, a többiek mit gondolhatnak rólam. Tényleg nem ártottam én a légynek sem. Cikáztak a gondolataim: nem loptam, nem csaltam, kerültem minden galerit. Nem járok ministrálni sem. Politikáról a Sipos bácsin kívül senkivel sem beszéltem. Tőle kérdeztem, mit vétenek a letartóztatott emberek, mert szerintem azok nem vétkeznek. Vagyonunk nincs ..., a nincstelenség inkább érdemnek számít, mint bűnnek. Az autóban bilincset raktak a kezeimre. Ez meggyőzött, vádolnak valamivel.

A községi ávó udvarán szállítottak ki az autóból. Apunak is segítettem ott fát vágni. Beültettek egy nagy szobába. Rémítő üresség tátongott benne. Berendezése, egy kis asztal, mögötte szék, és vele szemben az én székem, amire ráültettek. Félni kezdtem az ürességtől, a gyanúsítgatástól, amiért képtelen voltam bűnt találni magamnak, vagy magamban, és felkészületlen leszek a váddal szemben. Bejött a smasszer, aki aput leütötte. Levette a bilincset. Kinézett magának, mennyire könnyen fogok vallani, megtörni, vagy azt szemlélte netán, hol talál rajtam jó fogást. Nem tett semmit, de így is gyűlöltem. Próbáltam bátorítani magam, mint a ligeti verekedésnél: nem félek, nem félek! Miért alakult bennem ellenszenv, velem nem tett semmit. Fölém tornyosult és a mustráló, vigyorgó, gyűlölködő pofájával (bocs, az arcával) kicsipegette belőlem a bátorság tartógerincét. Nem igaz! Miért kellene félnem ettől a verőlegénytől, aki talán öt-hat évvel lehetett idősebb nálam. A bal oldalamra állt. Jobb kezes lehet, fordulatból innen lehet jól ütni! Megmondhatná valaki, mit kell itt keresnem. Ki kezdte a másik gyűlölését, űzését az őseinknél? Isten! Nem viselte el az emberi több-akarást, a másság eluralkodását. Ádám, aki az adott hatalmat gúzsnak érezte, az életet nem viselni, átélni, átértelmezni, megfejteni akarta, hanem ádámévássá alakítani? Káin, aki megtette raszkolnyikovi tettét? Bejött egy vizsgálótiszt, főhadnagy. Sohasem láttam. Szép arcú, élénk tekintetű. A ruháját örökké igazgatta, figyelte, katonásan áll-e kihúzott testén. Nagy százados elvtárs (Zoli bácsi) is vele jött. Megnyugodva leráztam testemről a rádöglő félelmet. Jóindulatból, a fagyos hangulat megtöréséért a százados úr kérdezett: - Nézzük először az adataidat! Neved? – Értetlenül néztem rá, mert nagyon jól ismert. - Hogy hívnak? Vidéken vagyunk, így jobban érthető! – fordult ironikus hangon a főhadnagy felé. - Nem ismer meg, Nagy úr!? Fordulatból kaptam egy pofont a terpeszállásban posztoló négyhuszonnégyes mozdonytól. Megijedtem. Sokszor kaptam pofont, talán hozzászokhattam volna. Ettől fájt az orrcsontom. - A Peti gyerek - nyögtem ijedtemben. A smasszer keze újra lendült, de a tiszt egy intéssel leállította. Jóindulatú hangsúllyal oktatott:

- Hivatalos személyek előtt állsz, itt egyenesen kell válaszolnod! Állj fel! Csak a feltett kérdésre válaszolhatsz, de arra pontosan és késlekedés nélkül. – Levette sapkáját, megigazította az asztalon kétszer is. - Szépálmú Péter – hüppögtem. - No, így! - Tudod, miért vagy itt? – Ültében is meghúzogatta a ruháját, feszessé téve azt. - Ő - mutattam a százados után bejött (gondolom) nyomozóra –, Ő hozott ide. - Lecsapom a fejedet, ha nem tudsz igent vagy nemet mondani! – röfögte a disznófejű. - Nem mondta meg - kaffantottam a kioktatómra, akitől való félelmem gyűlöletbe torkollt. Meglendült a keze, igyekeztem elkapni a fejem, ezért a tenyere alja szétroncsolta az orromat. Dőlt a vérem, amit szétmázoltam az arcomon, hátha visszatartja a következő ütéstől. De belőle kitört az állat vad ösztöne, a vérszag felingerelte. Jó katona akart lenni, megszolgálni a zsoldért. Jól megszolgálni! Elkapta nyakamon az ingemet, maga előtt tuszkolva kivitt a mosdóba. Egy lavór vízbe nyomta a fejemet, és a hajamnál fogva megrángatta. Amikorra visszaültettek a székre, a százados elvtárs már elment. A főhadnaggyal sokáig ültünk egymással szemben. Kellett ennyi idő, hogy a testem feltöltődjön félelemmel. Felkészüljön arra, amitől irtózok. Ezt gondolhatta Ő, de én azt sulykoltam magamba, nem fáj, nem félek! Kibírok akármit. A főhadnagy és a tiszt arról társalogtak, milyen nagyszerű asszony Áldott Margit, amiért kidobatta a kolostorból a szobrokat, a Gusnerés Dorffmeister-képeket az egyszerűség kedvéért lemeszeltette, ezután ne vezessék félre a festmények a mennyezetről diktálva a nép gyermekeit. Istenem, azok a gyönyörű freskók! - Na öcskös, mit csinálsz, mi a dolgod mostanában? - Hirtelen meglepett a kérdésekkel. Tenyerével az asztalra csapott, térjünk a tárgyra, sugalmazta. - Asztalosnak tanulok, főhadnagy úr. A jobb mutatóujját kinyújtotta és ingatta felém. – Úgy van! Nem mertem bővebben válaszolni. Hátradőlt ráérősen és a fejét kezdte ingatni.

- Hogyhogy csak most? – Előre nyomta az orrát és a száját, mintha rendkívül fontos válasz következne. - Sok testvérem van, és otthon kellett maradni, segíteni - kezdtem félénken, mert gondoltam, nem mehet át társalgásba a kihallgatás. - Azt is feltételezem, ez az igazságos rendszer segített hozzá? - Igen, ez biztos - siettem rávágni. – A Horthy-rendszerben nem tanulhattam volna. Legalább is szerintem ez így igaz. – Fájt az arccsontom és a vadbarom mellettem állt. Fáj a mellem. Szétszakad a szívem. Az arcom fájt, azt csapta meg. Mit keverek? - Neked ez a kedvező rendszer. Nekem és Neki is! – mutatott a négyhuszonnégyesre. - Igen, főhadnagy elvtárs. Ha a régi rendszer marad, senki sem lesz belőlünk. Az asztalra csapott. Villámló szemekkel, megjátszatlan dühvel ordított, és nem kapott a sapkája után sem, de velem a szék az ijedelem robbanásával megemelkedett: - Te szaros! – üvöltötte, és örültem rémületem közben, amiért köztünk állt az asztal. – Hazudsz te fasiszta küldönc! Hordozod a levelüket, kijátszol minket. Összejátszol a titóistákkal! Ne tagadj, mindent tudunk! De kíváncsi vagyok rá, mi indított az árulásra, ezt a piszkos munkát miért vagy mennyiért vállaltad? Megkönnyebbültem. Ez a nagy bajuk! Ez semmi. Mindjárt bocsánatot kérnek az igazságot meghallva! A verőlegény oldalt fordult, nyomatékosítani a főhadnagy dühkitörését, de az nem adott jelet a nyomatékosításra. - Főhadnagy úr! ... – kezdtem volna, de nem pihente ki a dührohamát. - Kérdeztelek? Adtam engedélyt? – borzongatta a levegőbe a mérgező hangját. Kijött a könnyem. Szabadulni akartam a vallomásra bírás nyűgétől. Percekbe telt, amíg kinyögte: - Gyerek, őszinteséget akarok! Ekkor döbbentem rá, ezért vitték el három napja a mamát. Nagyanyám soha nem áldozna fel engem. Ezek név szerint értem jöttek, és nem valamelyik Szépálmú gyerekért. A molnár felesége nem ismert, nem tudta a nevemet. A mamából „szedték ki”. Ő viszont nem gondolt semmi rosszra, ezért küldte a levelet. Biztos máskor is üzengettek egymásnak, és az senkit nem érdekelt. A mama elmondta az igazat, és én most Őt igazolni vagyok itt, de minek kell

hozzá verés, üvöltözés. Ezt bármikor, bárhol el lehet mondani. Meggyőztem magam, védhetem a mamát, sőt Őt kell igazolnom. - A nagymamámhoz mentem akkor szombaton. Ő már elfogad asztalosnak. – Próbáltam mosolyogva mondani, hogy elfogad asztalosnak. A tiszt erősen figyelt, lejegyzett valamit, amíg beszéltem. - Ajtót, padot, szekrényt ... Asztalt is javítottam. Délután megjött nagyanyám, vacsorát főzött, amikor megkért, nem vinném-e el Bácsiéknak azt az üzenetet, amiről nem tudott semmit. Elszaladtam vele, odaadtam, és visszaszaladtam, azután vacsoráztunk, többé nem beszéltünk róla. Vasárnap hazamentem. - Nyúlfarok az országúton! – Mit akart ezzel mondani, nem értettem. Megvakarta a fejét, megigazított mindent az asztalon. Semmitmondó arccal a fogdmegemet nézte hosszan. Én a főhadnagy arcát fürkésztem erősen: vajon mivel, vagy hogyan ad jelt, miként mutatja ki félreérthetetlenül az utasítást az én testem ütlegelésére. Mintha régi történetről lett volna szó, megkért, mondjak el mindent újra. Elmondtam. - Na látod, van türelmem és ez egyszer megúszod ejnye-bejnyével. Amit nem mondtál el, azt akarom hallani. Van időm, türelmem. Bővítsd a cselekményeket. Kíváncsi vagyok. Mindenre roppant kíváncsi vagyok. Onnan folytasd, hogy Gyarótra indultál. - Igen indultam. - A fenét indultál! Hogy jutott eszedbe? Ki kért meg, hogy menj el? Miért épp aznap és nem előbb vagy később, valamelyik nap. Milyen hónap volt, hányadika? Hány órakor indultál? Tisztában voltam azzal, a tiszta igazat mondom, abba nem tud belezavarni, és én sem tudok mást mondani, és mindent elmondhatok, nincs semmilyen titkom. Mindig belekérdezett, akármit kezdtem elmondani. - Miket javítottál? Mondd a sorrendet. Hol van, a konyhában? Vagy a szobában? Mikor érkeztél Gyarótra? Jó, folytasd, hol volt a mosóteknő? - Nincs mosóteknő. Nem beszéltem róla - védekeztem. Ő közömbös maradt. - Ki látta, hogy mit dolgoztál? Ki tudja tanúsítani? Ki volt a kópicos ember? Ki lépett be, ki volt, aki be is ment a konyhába, vagy a szobába? Mi volt a vacsora? Tehát előbb ettél és utána mentél el? Még egyszer! Nagyanyád kért meg? Az előbb azt állítottad, te vállaltad!

- Amíg a mama nem említette, nem tudhattam a levélről tiltakoztam. Továbbot intett. - Előre meg volt beszélve, azért mentél Gyarótra! - Nem! – és újra kezdtem, miért mentem a mamához. - Hát ez új dolog. Vonattal jöttél, nem is gyalog. Miért nem mondtad eddig? Ki volt a vonaton? Hol van a vonatjegyed? Eldobtad! Mennyibe került? Mikor üzent a nagyanyád? Szomjas voltam. Kértem egy pohár vizet. A smasszer hozott, letette az asztalra, és a főhadnagy időnként egy-egy kortyot lefetyelt belőle. - Szóval, te tudatosan jöttél a levél átjátszására a burzsujoknak! – mondta. - Nem tudtam, hogy üzenet volt – védekeztem. - Üzenet? Honnan pattan ki ez a jelző? Ki árulta el, vagy ki szólta el magát, hogy üzenetet viszel? Ha nem tudtad mit viszel, miért vállaltad el? Mit kaptál érte? Nagyanyád mondta, hogy nem tud semmit az üzenetről? Merre vitted, ki látott? Melyik úton? Pontosan! Még aprólékosabban akarom hallani! Már tisztában vagy a beismerés szabályaival, nem!? Mikor mentél át a hídon, hány óra volt? És hol jöttél vissza? - A folyón átgázoltam, oda-vissza. Gyorsan akartam megfordulni a vacsora miatt. A folyót meg ismerem, sokat fürödtem benne. - Még miket rejtegetsz! Át a folyón? Hol a gázló? Ki oktatott ki, hol lehet feltűnés nélkül átszaladgálni? Na, onnan halljam, kiléptél a konyhából! Minden lépésemre igyekeztem pontosan visszaemlékezni, de kitöröltem Verát. Nem létezett, nem láttam, soha nem ismertem, ezért nem jelenhet meg az emlékezetemben. - Kinek adtad a levelet? Hogy nézett ki, honnan tudtad, kinek kell adni? – kérdezte gondolkodási időt nem hagyva. - Ő jött ki. Nem gondoltam másra: Ő a Bácsi néni. – (Ez tetszett a kihallgatóimnak.) - Mit mondott, milyen ruhát viselt? Hogy nézett ki? Mit vettél észre rajta? Miért nem gyanakodtál? - Mire? – kérdeztem vissza. A pribék a lábamat megpöccintette. Te nem kérdezel! – sziszegte, és látszott rajta, unja már az egész semmittevést, tétlen várást, álldogálást. - Na, mondd még egyszer! Merre mentél és eközben mit vettél észre?

Merre mentél vissza, kivel találkoztál? Nagyanyáddal miért nem beszéltetek az átadott levélről? Újra és újra elmondatott mindent. Mindig apróbb részletekről akart hallani. Végül megéhezett, vagy megunta az egészet. Összemarkolta a jegyzeteit, felállt, megigazította az egyenruháját, feltette a sapkáját, ránézett a fogdmegre, és a nagy ujjával lefelé mutatott. Intés a halálba menőknek? Nem hallottam a közönség helyeslő zúgását, az aréna moraját! A pincét jelentette, és nem a szabadon engedést. Fájt az orrcsontom, de nem kell (inkább nem szabad) vele foglalkoznom, mert meghülyít. Elterelni a gondolatokat, olyanokra gondolni, ami vidámabb volt az életemben, ez kell legyen a szenvedelmes taktikám. Ha rágondolok, félek. Az a rohadék négyhuszonnégyes! (Remélem, találó jelző volt rá.) Egyből ütött ... Más, más, más téma kell! Eljöttem otthonról: anyu a teknőbe áztatta a ruhákat, nagymosásra készült, apu már előbb elment a mezőre, és ... Mit tudnak mindarról, ami velem történik? Zoli ... minek nevezzem? ... százados elvtárs vagy úr, megmondta, megmondhatta otthon, miért nem mehetek haza, és azt is, nem tettem semmi kivetni valót ..., és a mamát megvédem! Az is lehet, már reggel megüzente valaki a műhelyből ... Jobb, ha a szomszéd mondta, Ő azt is közölhette, a nagymamával függ össze! Szent kötelességem a mama segítése, az ártatlanságának a tisztázása. Anyu sírhat, szegény! Apu a kommunistákat szidja, mert Ő nem akarja befogni a száját, Őt nem kenyerezik le egy házhely kiutalásával és azzal, hogy a gyerekeinek kenyeret, munkát adnak! Gondolom, apu összeesik néhányszor, aztán megnyugszik, ha otthon lesz a mama, és én is. Jézusom! Eszükbe ne jusson házkutatást tartani. Eldugtam egy röplapot. A Békató mögött, a patak szélén mászkáltam egy hónappal ezelőtt, amikor megláttam a léggömböt, amelyik ereszkedve felém tartott. Ballon volt, alatta táskaszerű csomag. Nem láttam olyat addig. Elfuthatnékom támadt, mert mintha a célja én lettem volna, egyre alacsonyabbra ereszkedett. Hangos pattanást hallottam. Mint a meglepett vad ugrottam, irányt váltva, visszafelé. Elfordulás közben láttam, rengeteg cédulát dobott ki magából a „táska”, amelyek falevélként kezdtek szétfúvódni a környéken. A léggömb a teher egy részétől megszabadulva, hirtelen felemelkedett, és tovább sodródott a széllel keleti irányba.

Meg kellett néznem, milyen cédulák szálltak a levegőben és szétszóródtak előttem a fűben, a patak bokrai között, és a domb oldalán. A Szent István Társulat küldte buzdítását elhagyott honfitársainak, külföldről. Magyarul íródott, a mi viszonyainkat ecsetelte a társadalmi hazugságokkal szemben. Nem tetszett. Onnan könnyű izgatni! Nem tudtam ott végolvasni, csak a kezdő mondatokat. Hallottam, megáll fent a dombtetőn egy teherautó. Emberek ugrálnak le, katonák és rendőrök fegyveresen. Egyenesen felém, illetve a még mindig szálló, fehéren virító cédulák felé özönlöttek. Beugrottam a bokrok közé a patakba, és annak medrében eszeveszett rohanásba kezdtem. Egyszer vizet sem ért a lábam, máskor térdig gázoltam a mélyedésekben, és összefröcsköltem magam. A forrásnál megálltam, mert a futástól, és ijedségtől nem kaptam levegőt. Vártam, követnek-e. Semmi hang, semmi gyanús hang, csak a völgy által lehozott, elfojtott beszélgetés: „Ott is egy! Onnét is szedd ki! Minden darabot meg kell találni!” Minden darabot? Zsebre vágtam a kezemben szorongatott példányt. Egyet nem találtok, az biztos! Otthon eldugtam a tyúkházba egy léc alá. Kereshetnék! Azt nem tudják felfedezni. Miért kutatnának nálunk? Kicsit megnyugtattam magam. Akarattal a mamára kezdtem gondolni. Milyen a járása, mennyire ráncos a nyakán a bőre! Lehet csodálkozni azon? Apró gyerekekkel özvegyen maradt, és akik háborúba küldték a férjét, egy gyászjelentéssel letudták az egész megdicsőülést. Igaz, ami igaz, nagyapámnak többé semmi sem fájt, piti ügy, még azt sem tudta meg, hősi halottnak nyilvánították. A száraz dicsőség nem segített gyereket nevelni, kenyeret keresni, és szeretkezni sem a mamának. Talán elengedték már nagymamát! Nekem is még egy nap. Hinni kell nekem. Semmi közöm, akármilyen piszkos, vagy piszlicsári ügybe kevertek. Ültem a hideg pincében, fázni kezdtem. Az ing lassan megszáradt rajtam, de az orromba alvadt száraz vér, ha az orromhoz értem, szúrt, és véres lett a mutató ujjam, amivel igyekeztem letörölni. Az őr megsajnált, leadott egy pokrócot, amikor elment a személyzet. Favágáskor többször beszélt apuval, velem nem mert. Nem akart rossz pontot? Olyan éhesen ébredtem, hogy a gyomrom már nem strapálta magát a korgással. Hoztak reggelit, de mielőtt bekaphattam volna,

felkísértek a szobába, amelybe belépve azt is hittem, na, mindjárt elengednek, és azt is, hátha ... mégse ... A főhadnagy maradt velem. Minden mozdulata elárulta, mennyire ideges. Lecsapta a papírjait és elém állt. Talán a fogdmeg is ő lesz? - Onnan akarom hallani, hogy átmész a Rábán. Egy szúnyogdongást sem akarok, hogy elhallgass! Mondd már! – sziszegte vészt jóslóan. Valami történhetett időközben, ennyire miért ideges!? Erősen koncentráltam, próbáltam minden előző napi elmondottat felidézni. - Mit csinált Bácsiné, amikor elvette a levelet? – tudakolta, türelmetlenül a magyarázkodásomba vágva. - Ideges volt. - Miért? - Engem nem ismert. Rémeket láthatott, kapkodott a karom után, mintha valakiket látni vélne. Hunyorította a szemét, már erősen szürkült. Ránézett a papírra, de nem próbált bele nézni. Rosszul láthatott, mert nem volt rajta szemüveg. Kilesett a kapun, mintha megfigyelőktől, vagy valakitől tartana. - Valakit látni vélt? – kérdezte és összehúzta a szempilláit, mintha az agyamba nézne, átvilágítaná a gondolataimat. Csigavér, csigavér! Nyugtatgattam magam. Most mérkőzünk. Elveszíthetem Verát egyetlen apró elszólással, vagy eláshatom magam, de inkább ... A rohadt életbe! Elkalandozok, még elvétek valamit! - Én gondoltam, mert annyira idegesen viselkedett - magyaráztam. - Gondoltad?! Bevallod! Veled volt valaki, segítettek! Ki volt az? kiabálta. Elsápadtam ettől a kérdéstől. - Hát ... hát mondanám akkor, hogy úgy véltem? - Mi van? Felkészültél a kérdésre? Szarházi, nem versz át! Ha a fogaid a szádban akarod tartani, jobb ha előre elmondod, mielőtt kiverik belőled. Mert ki fogod fosni! Garantálom! Nem marad benned! Eltelített a félelem, remegtem. - Nem láttam senkit. Esküszöm senkit! Hogy megfigyelték a házat. - Ide figyelj. Perceken belül elvisznek tovább. Értelmetlen minden tagadásod. A molnárné már bevallotta, valakivel voltál ... Hallod? Elkurtad a jóindulatom ... - De főhadnagy úr!

- Ki volt az!? Kivel szövetkeztél, kik szerveztek be? - Főhadnagy úr, esküszöm senki ... - Volt! És ezt te jobban tudod mindenkinél! Még a vén kurvánál is! Aki látta! Feladtam az életemet. Kitaláljak valamit? Mondhatnék olyat, valaki járhatott ott a parton. Megingásomat árulnám el azzal. Tagadni, tagadni, ezerszer is! - Idefigyelj öcskös! – Olyan kárörvendő volt ... – Ahhoz képest, hogy alig vagy tizenhét éves, már voltál a vádlottak padján és alig úsztad meg a javítónevelőt, kitiltottak Götzfalváról, és nem fogod elkerülni most a börtönt. Szép karrier építésébe kezdtél! Válaszolni akartam rá, de nem engedte. Odament az ajtóhoz, kikiáltott, és berobogott a négyhuszonnégyes. A főhadnagyot többet nem láttam. A fogdmeg elém állt, vigyorgott, jól aludtam-e, mert ő kitűnően, és bejáratatlanok a kezei. Amíg nem lendít rajta párat, tehetetlennek érzi az izmait, addig nem szolgálja meg a napi zsoldját, addig adós marad a pártnak, akit meg kell védeni a szemetektől. - Mindenkinek van annyi bűne, hogy ennyit megérdemel, igaz?! – vágtam a szemébe. Apámért akartam elégtételt, hogy ébredjen fel az a vadbarom. Felébredt. Két hatalmas pofon csattant az arcomon, mielőtt felfogtam volna, miként fog reagálni. Ebben a helyzetben én tűrhetek, hallgathatok, vagy mondhatom, amit ők akarnak hallani. A két pofon visszazökkentett, talán ölni tudtam volna, de örültem, megkapta tőlem is! Tüzelt az arcom, amikor a tegnapi két nyomozó szó nélkül bejött. Kikísértek a vécére, aztán továbbra is szó nélkül megbilincseltek, és betereltek a fekete autóba. Götzfalva és Gyarót volt a világlátásom eddigi két szélső állomáshelye. Hosszabb távra indulunk, biztos voltam benne. Először ültem egy órányit gépkocsiban. Szerencsém volt? Sokkal rosszabb, ha vonaton visznek megbilincselt kézzel. Sürgős lehettem. Gyorsan változtak az események. Vallott az öreglány. (Miért kellett megmondania, látott velem valakit?) Hallgathatott volna. Elég, ha engem belekevertek ebbe a rohadt ügybe. Végül milyen ügybe? Egy órám adatott véggondolni mindent. Bácsiné láthatta az erős szürkületben a távolabbi fa mögül kibukkanó fejet, vagy észlelte a mozgást, de nem tudhatta ki az. Meg kell ingatni! Rövid ideig

pislantott ki a kapu mögül, rosszul is láthatott, mert az orra tövén láttam a szemüveg vájta mélyedést, (vagy nem figyeltem meg?) Ragaszkodnom kell a nem tökéletes látáshoz. Úgy tűnt - ez lesz a helyes kifejezés –, az asszony előtte vehette le a szemüvegét, talán olvasott a kapunyitást megelőzően. Mi van, ha nincs szemüvege? Az ő korában már általános, és neki biztosan volt pénze ahhoz, hogy legyen, ha hordani muszáj. Az ilyen asszonyok olvasnak regényeket rendszeresen. Feltételeznem kell, és nem bizonyítani, hogy láttam rajta. Viszont ők is feltételezhetik, én is puszta belemagyarázási, félrevezetési szándékkal hivatkozhatok a bőröm mentése érdekében. Akkor nem akartam tudni, mi lesz velem. Meghalhatok nagy tettek nélkül, mielőtt ... semmi mielőtt! Díszkíséretem van. Ingyen autózok, és karkötőt is kaptam. A sofőr bal kézzel vezet, jobbjával a szendvicsét tömködi a szájába. Kísérőim megnyitják az ablakot. Izzadság szagú, büdös lehetek. Ég az arcom miatta. Egy napja nem adtak ételt, kezdek átesni a holtponton. Réti madárhírt látok, szappanfű magaslik rózsaszín virágaival. Réti sóska kínálja hosszúkás, háromszögű tűleveleit. Ennivalók! Megnyugtatna egy szál havasi gyopár, leontopodium alpinum latinul, de legjobban a német neve, edel-weis tetszik, pedig a gyopár szó hangzásában is érzem a bársonyos simaságot, a havasok szikrázó havát, a szirmok nyújtózását a világ minden tája felé, a hódítani vágyást ... Nem igaz, nem nyugtat meg semmi. Hiányzik anyám, a testvéreim, mert féltenek, és biztosan szenvednek ők is. Nehogy bármelyiküknek baja essen miattam! Miattam! Mindig rosszat hozok a családra. Akarok, de nem hagynak jónak lenni. A gépkocsi vezetője befejezte az evést. A tükrön át a szemembe néz. Mit akar sugallni? „Szegény gyerek, ezek földi dolgok, és nem égiek. Adj föl mindent, megdögölhetsz, ha nem leszel észnél! Vagy azért, ha észnél leszel!” Mármint én. Párhuzamok, ellentétek: szövődményei az igazságnak. Miket hordok össze! A két őrzőmre nem nézhettem, legalábbis úgy éreztem, nem szabad alaposan megnézni az ábrázatukat. Szótlanok voltak. Unott arcok? Ártatlan vagyok, vagy szemét hazug, nekik mindegy? A nagyváros! Elment mellettünk a villamos. Újságban láttam már képet a csilingelőről: „A villamos is aluszik, s míg szendereg a robogás, álmában csönget egy picit.” Nem is robog, csörömpöl. Az

iskolában nem kapcsolhattam! Sok az emeletes ház, és sok utcája van ... Az udvarban több gépkocsi várakozott. Kiszállítottak, bementünk az épületbe, és le a pincébe. Nem, alagsor volt, speciális fülkékkel. Elszedték volna tőlem, ami nem is volt nálam, de semmit sem tudtak leltározni. Szíjat nem hordtam, a zsebeim légneműnek találtattak. Belöktek a kiszemelt cellába, ahol két másik személy a fekvőhelyek szélén feszengett. Örültek, mert engem hoztak, és nem Őket vitték kihallgatásra. Rohadt világ következett. A két embertől tartottam, óvakodtam beszédbe elegyedni. Másnap oldódtak fel, amikor bevittek a vallatásból, ahol azt mondták (szépítettem: üvöltötték), kiszivattyúzzák belőlem, ki volt a cinkosom. Egy tapasztalattal gazdagodtam: a magamfajta hozzászokott a fájdalomhoz, de ha a szúró, égető fájdalmak föltornyosulnak az agyamba, elájulok, többé nem érezve az ütést, rúgást. Adtak háromszori étkezést. Olyat, amilyen a maga löttyös ízetlenségével, de valami mégis került a gyomromba. Vidékiek voltak a társaim is. Az egyik középkorú férfi levágta a disznóját engedély nélkül. A szomszéd feljelentette, és tetten érték. A másik kerek arcú, szúrós szemű Göcsei Sándor őrségi ember talán harminc lehetett. Kulákozták, és szembeszállt az egyik ismerőseit elhurcoló, kitelepítő rendőrrel. Igaztalannak nevezte és gyalázatosnak a tettét. Megütötték, hogy kotródjon el, nem ütött vissza. Reszketett a zárkában is, amikor szóba került, miért van kivizsgálás alatt. Behozták a zárkába, de sohasem vitték kihallgatásra. Egyre kínzóbb lett a család hiánya. Éjszaka gyötörtek az ütlegelések helyei. Olyankor, mint Szentár ávós pincéjében, kellemes emlékeket erőltettem magamra. Legtöbbször Jolira gondoltam, és minden kéjes érzés nélkül arra a jelenetre: rávetem magam, és végem lett ... mielőtt bármi lényeges lehetett volna. Ő nevetett, fejemet a két melle közé vonta: - Semmi gond, semmi gond - ismételgette csitítva csalódottságom, felsülésem. Verára itt sem mertem gondolni. Tabu volt. Féltem, kimondom a nevét álmomban. Rám erőltetett szörnyű pillanatban azt hiszem, megkönnyebbülök, és kicsúszik a nyelvemből! A fájdalmak majd elmúlnak, a kék foltok felszívódnak. Az idő, a jobbra fordulás vigasza vagy valósága mindent megszépít ...

Egy hét múlva Göcsei Sándort elengedték Bócz Antal két hét után bíróság elé került, és nem hozták vissza. Egyedül maradtam. Félelmetesebb lett a zárka. El-elvittek kihallgatásra, olyanokról faggattak, amiről fogalmam sem volt. Hitték, nyakig merültem valami összeesküvésbe, vagy nem tudom, mibe. Ha a malom kellett nekik, miért kerítettek neki ekkora feneket. Belém hasítanak az emlékekbe rejtett fájdalmak. A mellkasom fáj, ütötték? A combomon a forgót öklelte a térdével, és a derekamat. Fáj a vállam, a mellkasom, jöttek értem ... Elájulok! - Kommen Sie schnell, Herr Doktor! Sein Blutdruck hat sich verschlechtert!* Első ébredésemkor nem tudtam, hol vagyok. Orvost nem láttam. Dehogy hívták! Hagyjon minden, már nem fájhat a fájás. Három hét. Társakkal, sok vitatkozással, majd egyedül. Gondolkodtam. Szavakkal próbáltam játszani: ágy, vágy. Előtte V Viktória, győzelem. A vágy az ágyon győzelem. Lehet, kötődik hozzá? Így képződött, vagy talán fordítva. Első kihallgatásomon kérdi a tiszt, hol laksz? Szentár, mondom mély hangzású e-vel. Ő visszamondja: Szent-ár. Nem kötődik a szent szóhoz, okítottam. „Szentül ígérem, mindjárt szentté avat a pápa, ha nem a megengedettet mondod!” Próbáltam megjátszani a nyugalmamat. Ügyvédet kaptam, akinek megesküdtem, semmi közöm nincs a levél elvitelén kívül az ügyhöz. Társam nem volt, elszaladtam és visszarohantam. A molnár felesége nem láthatott velem senkit. Kereshetnek tanút a faluban, látni kellett valakinek, amikor mentem és jöttem. Az az asszony rosszul láthat, nem viselt akkor szemüveget. Talán egy percet láttam! Rohadtul fáj! ... - Kommen Sie schnell, Herr Doktor! Kommen … Állok a Hunyadi úton, erős motorzúgás rázza a házak falát, az ablakokat, és valahonnan a Lapincs völgye felől felszálló két repülőgép hatalmas, egyre növekvő teste közeledik. A második gép túl alacsonyan húz el a ház fölött. Eléri a tetőt, lecsapja a kéményt, és a tetőgerincet is megbontja. Megdermedek a rémülettől, és már látom a háztetők között, hogy visszafordult a gép, lassan lefelé halad, keresi a leszállóhelyet. Hallom, belezuhan valamelyik házba, *

Jöjjön gyorsan, doktor Úr! Rosszabbodott a vérnyomása!

felrobban, és jön a tűz, hömpölygése átcsap óriási vízhullámokba. Menekülök a tűz és víz elől, de a liget sarkán (hogyan kerültem ide?) egy teherautó az úton keresztbe áll. Várunk, átfuthatunk-e? Iszkiri, a ponyvás autó védelmet nyújt az átfutáshoz! Futok, futunk a két öcsémmel, eltűnik a teherautó, ott ragadunk az útkereszteződés közepén. Minden irányból gépkocsik, motorosok száguldanak felénk. Egy pobeda az árokba fút. Oldalkocsis motoros elénk vágva megáll. Valamilyen katona. A háborúból került ide? A katona felnyomja a védőszemüvegét. A négyhuszonnégyes néz farkasszemet velem. Ez nem lehet! Kegyetlenség. Elrohannék, de ... - Kommen Sie schnell ... 5 Folyik rólam a víz, úgy megkergetett a Lili. Bújok előle a régi temető fala mögött. Ha elér, fejbe kólint a furkósbotjával. Hallom a lépteket, alattomos visszhang borzong a fogda folyosóján. Kihúzom magam, megjátszom a bátorságot, miközben számolom a lépéseket, visszafojtom a levegőt. Kék, hosszú virágú veronika néz át a rácson. Valaki tépdesi. Elmegy a cella ajtaja előtt a smasszer. Jellegzetes sarok-koppantásos léptei odébb keresik az áldozatot. Kinézek a fal mögül. A Lili már a csatornahíd előtt tolja a talicskáját. Csattog az utca terméskövein a két meztelen talp. Most megúsztam ... Talpas Jóska, a Lili, Szentár jellegzetes figurája a majorban dolgozott, a szerzeteseknek végzett mindenféle munkát. A papok elvitele után elhagyottabb lett. Háborút járt, az egyik kereke nincs ki, mondogatták a községben. Lili fogott egy talicskát, felnézett a templom közeli tornyának órájára, és néhány perc után megindult, át a templom előtti téren, a vasút felé vette az irányt. Befutott a vonat. Ő ült a talicskája szélén és várta, megszólítsa valaki, nem vinné-e haza a bőröndjét. Nem jött össze. Egy fiatalabb hölgyet figyelt erősen, aki megnézte Őt, de megszólítani nem merte. Az utasok eltűntek az utcából. Lili felkapta a talicska fogantyúit, és vontatott vágtába kezdett. Hosszú, nyújtott lábbal iramodott az utasok után. Előre dőlt, karjait behajtva lüktetésszerűen tolta járgányát. Nagy tenyeres talpas lába felcsapta a port, amikor talpai a kockakőre huppantak. Megszólította a nőt, aki minduntalan lerakta a bőröndjeit.

A hölgy végnézett Lilin, az ápolatlan rongyos ruháján, szerencsétlen kinézetén, aztán megkérte, vigye a poggyászát a liget végén lakó nagynénijéhez, de kikötése volt, hogy mindig előtte haladjon. Nem fogadott el pénzt. Az első fuvar annyit megér. Boldog volt, állást keresett magának, és megtalálta. Neki nincs igénye, elalszik az istállóban, meg annyi ennivalót is kap, hogy ne kelljen boltba járnia. A pénzt elküldi majd a nővére fiainak, hadd legyen jobb azoknak. Március vége volt, amikor leszálltam az állomáson a vonatról. Nem a szabadság öröme, a fojtogató sírás torlaszai szorongatták mellkasomat, a torkomat. Lili megnézett, mint utast. Rajtam is hasonszőrű ruha volt, a börtönben adták, hogy hazamehessek. Láttam, nehezen ismer rám. Mindig vékony gyerek voltam, de az akkori soványságomhoz képest az elvitt test dundinak tűnt. - Na gyerek, jól elintéztek téged! – dörmögte hangosan, rokonszenvesen. Miért nem vágtad a pofájukba, ők a bűnösök, és nem te. - Tudja, Jóska! ... – (a bácsit nem tettem hozzá). Magyarázkodni készültem, de szégyelltem annyi ember előtt a börtönviseltségem kibeszélését. Azt is megtapasztaltam, csendbe kell lenni. Világosan megmondták, kussoljak, örüljek, csak ennyivel megúsztam, mert a bűnrészességem akár hazaárulással is felér. Atyaisten! Akkor igazi bűnért mennyit kellene szenvedni! - Sietek, Jóska, - hadartam, és elrohantam az emberek közül. A vasút mellett a mezőkön futottam a kaszagyárig, át a temetőn, a csatornahídon, a cukrászda előtt (ahol egyszer kedvemre ehettem volna krémest). A mozi és a Rába-híd között pillantottam meg a Tanító urat (ott terem, ahol emlegetik?), és gyorsan beálltam a híd elején álló Nepomuki Szent János-szoborhoz. Ez az ember rám kiáltana: végre elnyerted, amit rég kiérdemeltél! A frásznak gondolok ilyen hülyeségeket! Szorongtam, de mosolyogtam, amikor hazaértem. A kerítéskaput félrenyomva a szívem majdnem kiugrott. Anyám a tűzhelynél rántást kevert. Szólt valamit az öcsémnek, de választ nem kapva, hátranézett, és oda kellett ugranom, elkapni, nehogy a forró platnira rogyjon. A tűzifás ládára ültettem, és mint a mesében, honnan, honnan nem, egy pillantás alatt az összes testvérem ott termett, anyámba és belém kapaszkodott és sírt. Hiába próbáltam erős lenni,

nyolc hónap minden kínja tüzelt az arcomon. A konyhát beterítette az égett rántás szaga. Verik éjszaka az ablakot, Bizáncki Róza jajgatását, sírását hallom. Meghalt a férje. Aput hívja. Apu kiabál, az Áldott Margit lemeszeltette a freskókat a kolostorban. Veri az ablakot, fehéredik az ablak. Látom, az orosz tank felénk fordul, vetődik a fal felé. Kiáltok, de nem tudok elrugaszkodni, nem jön hang a torkomra. Villan a tank csöve, dübörög az ablak. Három srácot kikaparunk a romok közül. Réz Tomit elvitte a fal. Mintha fájna a szívem. Sírunk, átkozódunk. A mellemet nem érte semmi, a lábszáram véres. Á, semmi! Valaki a mellemnek nyom egy pisztolyt. Vidd, te rohadék! Mit akarsz! Anyám az édesanyjáról beszélt. Otthon ápolják, lábait fáslikba tekeri. Hiába hívta, nem jön ide. Az elhagyottság nyugalma többet jelent, mint a szemrehányós gondoskodás. Így sem férünk el a szobában, minek létszámot gyarapítani. Mintha két tuskón járna, jobbra-balra dülöngél. Ahogy földet ér a lába, már fel is kapná, de ha eddig nem tanult meg a levegőben járni, csoda már nem várható. - Elmegyek hozzá, meglátogatom. - Gondold meg - intett anyám - a lelkiismeret-furdalás döntötte ágynak. Ha nem kér meg, a telet itthon töltötted volna. - Ha nem kér meg, a mama nem bírta volna ki. - Semmit nem mondasz el, hogy bántak veled? Erőltettem a nevetést: - Udvarlásnak nem nevezhető! - Milyen volt az étel? - Bármit dugtak be az ablakon, hiányzott belőle a te kavarásod, a szíved! - Ennyi az egész kritikád? - Nem rosszallólag mondom, itthon megtanultam, az ételt enni kell, és nem kritizálni. Egy ideig hallgatott anyu. Újra kezdtem a gyaróti látogatásról a beszélgetést. - Hidd el, ha ma újra kérné, érte most is megtenném. Sírni kezdett. Az utóbbi napokban gyakran hullottak a könnyei, és olyankor bármit tett, mindig az égett rántás szagát éreztem. Sanyi boldogan jött haza. Megígérték az iskolában, nyáron ismét elviszik a Balatonra üdülni, ahol két éve már nyaralt. Annyira belelkesedett, nem ment el a haverjaival csavarogni, helyette egész

estig biflázta az előző hetekben megtanulatlan anyagokat magyarból, történelemből, és szorgalomból megoldott három matek feladatot. - Meddig lelkesedsz? – bosszantottam. - Tanulok, nem lelkesedek! - Egy napig, mi? - Öreganyád! Hagyj tanulni! Ez sértett. Észrevette. – A götzfalvit! – próbált javítani végül. – Ez olyan szólás-mondás, hülyeségből mondtam - magyarázkodott. Szerettem a mamát kezdettől fogva. Sokszor kihallgatták, de olyan rossz bőrbe lett, hogy végül elengedték. Mit kezdtek volna vele. Hiába mentem az asztalosműhelybe, az iskolába. Ítéletet láttam a kétkedő tekintetű, a lekezelő, az; „ez kellett neked,” a; „még van képed ide jönni?” tekintetű arcokon. Menekültem megalázottan. A börtönben azt magyaráztam kétkedő lelkiismeretemnek: talpra állok, visszaadok miden megalázást, bántást, lenézést, kiröhögést, fitymáló kézmozdulatot, félrebiggyesztett szájat. Nem a történelmet, az eseményeket elszenvedő akarok lenni, hanem aki alakítja, de legalább is befolyásolja azt. Mutatkozni fogok, szokjanak a látásomhoz, a csodák három napja lejárt. A kultúrházban a Gyegyesék zenekara húzta a talp alá valót. Semmi kedvem nem volt bálba menni, felcsaltak a fiúk. A valamikori bank épületében kialakított nagy terem tömve volt szórakozni vágyókkal. A srácok egyedül, de inkább csoportosan ődöngtek a folyosón, vagy a táncterem valamelyik sarkában, többnyire a színpadon játszó zenekar előtt. Néha lementek a földszinten lévő söntésbe egy-egy pohár bort inni, erőt meríteni, hogy az anyukák, szülők által felügyelet alá rendelt lányokat legyen merszük lekérni. Táncolni, csörögni istenigazából sosem tanultam meg rendesen. Éreztem a ritmust, lüktetett a lábaimban, de nem gyűlt elég merszem kiszabadítani, önállósítani a megkopott padlón, ahol a társaim fütyülve minden szabályra, úgy rángatták a lányokat, mintha tánciskolából suppantak volna ide. A ruhám sem volt valami elegáns. Eléggé kinőttem a nadrágomat, és a bokám jócskán kileselkedett a nadrág szára alól. Ezért nem is érdekelt a ruházkodás, nem tudtam róla beszélni, fesztelenül fecsegni úrfi módra.

Feszélyezetten kértem fel valakit táncolni, gyötrődtem, mert a lépésekre kellett összpontosítanom. Mit gondol rólam a lány, nem vagyok képes elengedni magam, szorítom a kezét, szögletesek a mozdulataim, miközben gondolataim a padló fölött lebegnek, bár tudnék könnyedén lépkedni, siklani, forogni és megveszni a keringőért. A Menyhért Vilit néztem, gyönyörűen, kecses mozdulatokkal, légiesen táncolt. Vili kísértetiesen hasonlít Botz Antalra, aki a börtönben néha elalvás előtt a feleségét becézgette, szólítgatta. „Odabújt az ölembe - mondogatta sóhajtozva. - A háta égette a mellkasomat, kezemben a mellei doromboltak, szikrát vetett, és ő rátolatott, megérezte a felnyársalás borzongató varázslatát.” Olyan vágy, magány, elhagyottság, szentségtörés szenvedett a hangjában, amit a humoros előadás sem tudott elpalástolni. Itt a Vili táncolt, forgott könnyed eleganciával, nem tudva semmit Botz Antalról. Tóni bátyám most is ott rohad ... Rohasszák. Lementem. Elegem lett a jókedv látványából. A márványlépcső hűvöse a zárka hidegét ontotta. Megálltam a fordulóban. A mintás üvegablakon a virágra szálló méhek idézték az épület eredeti rendeltetését. A bankot, a pénzt, a gazdagságot és a szecessziót. Botz Antal és Csiszár Bálint vitatkozott bennem. Csiszár igazi balos ember volt, aki hitte a szocializmus megvalósíthatóságát. Szidta a börtönbe juttatóit, de emberi rosszakaratnak tartotta, nem a társadalom hibájának: „Nem szabad most hallgatni, amikor szerencsétlen kisembereknek is esélye van tisztességes, normális emberi élethez. Emberek teszik tönkre ezt az eszmét, és az egyének ellen kell küzdeni, rávilágítani az igazságra, és rávezetni a tömegeket az igazság, a tisztesség útjára.” - Nézd, van jog? – kontrázott Botz Antal, beletúrva dús göndör hajába. – Jogállamban kell élni, joggal biztosítani, hogy még egyszer téged, minket és senkit ne csukhassanak le büntetlenül. - Azelőtt volt Jog? Nagybetűvel, ahogy neked tetszik! Persze volt! Szegénynek maradni, szolgának születni, és úgy elpusztulni. A pénz irányította a jogot, a vagyon sáfárkodott a jogalkotással. A vagyonosnak lett lehetősége a joggal élni, a jogot leszarni, öletni ... Kirázott a hideg. Az ablakon túli sötét félelmet, takarást, menekülést jelzett. Kiabálásra, dulakodásra rázódtam vissza a gondolatokból. A földszinten az ivó előtti kis lépcsőfordulónál verekedés lett. Egy fickó egyetlen ütéssel leterítette Kardos Janit, aki Ernő bátyám barátja volt. Vörös Gyuri rárontott volna a behemót

verekedőre, de a többiek lefogták. Űzött vadként, de falkavezérként fordult körbe áldozatot keresve a verekedő. Méreggyilok! Gyásztárnics! Négyhuszonnégyes, a rohadék verőember! a pribékem. Kétszer láttam a szabadulásom óta, de nem kupálódott bennem gyűlölet. Jani letaglózása, amiért háromszor lekérte tőle a csajt, akire a pribék ráhajtott, elöntötte az agyamat. (Felszabadította a kulcsra zárt indulatot?) Remegtem, a gyomrom ugrált, vörösen izzott az arcom, eltorzítva a bőrömet fejtől a talpamig, és pillanatok alatt éreztem a hónalji izzadságom szagát. A kultúrházzal szembeni rendőrségre beszólt valaki. Átjött két zsaru, akik megjátszották a négyhuszonnégyesnek, hogy véletlenül, rutinból járnak erre. A verőember még lenyomott a torkán két deci bort, és egy kevertet (brr), mielőtt tántorogva a rendőrökkel haverkodás-szerűen kiment az épületből. A rendőrök visszaindultak az őrsre, az az állat a Korona vendéglő felé tántorgott. Reszkettem. A fülemben hallottam szívem lüktetését, ahogy az erekben súrlódott a vér tódulása. Erőszakkal kellet az öklömet szétnyitni, nehogy eláruljam a szándékomat. Kimentem a kerthelységbe, mintha friss levegőre vágynék. Átrohantam a sötéten. A Várkert felől egy téglafal védte a Korona vendéglő udvarát, ahonnan a déli kijárat-bejárat árkádja meredt feketén az éjszakába. Visszaadom apám leütését, visszaszolgálom Kardos letaglózását! Eleget gyakorolta rajtam az ütéseket, érezze meg ez a rohadék a saját bőrén, mit okoz másoknak! Átvetem magam a kerítésen. Az átjáró kerékvető köve mellett egy kis bemélyedés van az utcafrontra nyílóan. Balesetek megelőzésére képezték ki. Ott meglapulhatok észrevétlenül. Tisztán láttam előttem, mit és hogyan kell cselekednem. Felhúztam magam a falra. Az udvar félelmetesen sötét, és rejteni vágyó volt. Átugrottam, és lapuló osonással szökdeltem a kapuszín felé. Pár másodperc, és azt hittem, kiszalad a torkomon a szívem. Mindkét tenyerem rányomtam a mellemre, mintha csillapítani akarnám a lüktetést. Fejem kidugtam a fal takarásából. Valaki ott lapult már a szűk fal mellett, a kerékvető kő mögött. Pánik bénított. Visszarohantam volna, de moccanni sem mertem. A támolygó alak felbukkant a kapuszín előtt. A lapuló még várt három lépést, kidugta a fejét, belebámult a néptelen utcába. Kiugrott. Bal kezével a sötét felé rántotta a fogdmeget, a jobb öklével pedig a tarkójára sújtott. Elzuhant a leütött, és ahogy a földre csapódott, két

rúgást kapott a gyomrába, és egyet a fejére. Lassan nyöszörgött, de a támadója már elrohant mellettem az udvaron át a nyugati kapu felé és eltűnt. Eljött az én időm levezetni minden keservemet, de megmagyarázhatatlanul szánni kezdtem a szerencsétlent. Legszívesebben segítettem volna rajta, de éreztem a paradox (ezt a szót később tanultam) helyzetet. Megkönnyebbültem, és elmenekültem a helyszínről, át a falon vissza a kerthelységbe. Leporoltam a ruhám, és felmentem a lépcsőfordulóba, hogy többen lássanak. A Gyurit kerestem, a Vörös Gyurit. Nem tartózkodott a söntésben, a táncteremben, az emeleten. Nem is lehetett ott. Keresték a nyomozó megverőjét. Hát keressék! Kereshették ... A megszégyenült szemetet két hét múlva elküldték, vagy áthelyezték máshová. Kicserélték valaki hasonlóra! Se részvét, se gyűlölet! Se gyűlölet, se részvét! Terjengett az égett rántás szaga. Sírt a család. A könnyek játékosan gördültek vég az arcokon. Feszültségoldó sós íze összemaszatolódott, gyógyított, hívott feloldódni a félelem marása alól, és bíztatott a jelen tényszerűségével. Vége, megemészteni a tanulságot ezután kell. Vége, nem gyötör félelem. Hihetetlenül sokat tanultam a börtönben. Okultam, mérlegeltem. Győzködtek és meggyőztek. Az apámmal való találkozástól féltem, amikor a szemembe néz elítélően, mert nem álltam vele szóba a börtönben. Látogatóba jött. Istenem! Végre, sokára, kibírhatatlanul későn. Tudom, nem engedték előbb. Vigasztaltak a cellatársak. Az éjszakák sötét árkádjai döngölték az agyamat: lássak valakit a családból ... Elég talán a nézés, vagy a szó, a hang ismert villanása, lejtése átizzítani a testemet, átbizsergetni fojtott kiáltással a zsibbadó lábamat, fájó sípcsontjaimból kilendíteni az okot, a hideg marását, és kitárni egy, egyetlen egy ölelésre is a karomat, munkába feszíteni az ujjaim szorítását. Elhagyott az erőm, amikor beszélőre kísért az őr. Láttam apám erősen kopaszodó homlokán az idő ráncait, haja hullámait, torka köszörülésének ütemét csilingelte a fülem már messziről. Kis keskeny bajsza ott szorongott az orrlyukai alatt, és frissen volt borotválva, mintha misére készülődne, és ostyát magához véve feloldozna. Van hihetetlen? A világ mindent befogad, kitermel, kieszel, megalkot, és a hívés csak tőlünk függ, a meggyőzés puszta áltatás hozzá.

- Szervusz, apu. Ugye, nem változott semmi? – Mire értettem ezt, fogalmam sem volt. Ez szaladt ki a számon. Azt kérdeztem volna elsőnek: miért van bekötve bal kezeden a nagyujjad, de csak néztem rá. A kötésből ítélve meg van, akkor semmi baj. Biztosan megint a fejsze, a fahasogatás ... - Sovány vagy, fiam! - Nem érzem, nem látom tükör nélkül. Könnyű visszaszedni pár kilót! – mosolyogtam. Annyira örültem, hogy az ösztöneim vezérelték a cselekedeteimet. Nem mertem átnyúlni az asztalon, hogy megérinthessem apu kezét. Szép ember az apám. Szabályos arc, semmi kiugrás, fölösleges horpadás. A keskeny orra nem görögös. A homlokát követően kis nyereg alakult ki. Felső szempillái a szemöldökéig felhúzódnak a beágyazódó szemhéja alatt. Szemei sötétbarnák, és aránylag kicsik. Az arca és a szemöldöke tud szigorúvá összpontosítani, de a szeme akkor is szelíd marad. Ő nem tud a lelkünkre beszélni. Száz kérlelő szónál is többet ért nála egy meggyőző pofon, egy nyakleves, de mindig erőtlen puszta kézzel, nem mint a szomszédunk apja, aki mindjárt szíjat ragadott. Apu soha, mintha megkérgesedtek, sértőkké szaporultak volna a simogatások. Én sohasem leszek olyan szép ember, mint apám. Mi, gyerekek anyu génjeit hordozzuk: hajra, arcra, és a betegségekben is hozzá hasonlítunk. - Beesett az arcod! (Legszívesebben megkérdeztem volna, hová? De nem a tréfálkozás helye volt.) - Mit művelnek veled ezek a kommunisták? A számhoz kaptam a kezem önkéntelenül. (Aha, előbújt a félelem. Mégis van!) Apám szája elé raktam volna a tenyerem, de nem tudtam elérni. Pszt!!! - Meglátod, nemsokára hazamegyek. Fél év már nem sok! (Mi az, hogy nem sok?! Egy örökkévalóság, de apunak nem mondhatom, a családnak nem üzenhetem.) - Mi lett az ujjaddal? - tereltem el a gondolatokat. Igyekezetem nem sokat jelentett apámnak, aki felemelte a kezét, ránézett az ujjára közömbösen. Célja nem a nekem való mutogatás volt. - A Zoli százados sem tudott meggyőzni. Hiteget, kihoznak innen! - (Kihoznak? Jogerősen elitéltek. Ez nem „királyom, királyom, adj egy katonát”! Ne tudd meg apu!) - Ezek azt hiszik, nekik mindent lehet. – Láttam gondolkodott, kimondja-e amit helyesnek vél, vagy

csak a szavakat kereste, vagy céltalanul rajtam felejtette a tekintetét. – Meglátod, még ezek is lógni fognak - mutatott az őr felé. A tekintetek körbe úgy csapódtak ránk, mint a huzat rángatta ajtó. Felugrottam, az őr felé indultam, hogy vége, nem akarok többet beszélgetni. Apám meglepődött, szólni sem tudott, amíg a közelében voltam. Messziről még annyit hallottam kétségbe esett hangján: mi lelt? Tudom, apám nem jött rá akkor a cselekedete várható következményeire. Kocsisként is megmondta mindig a gazdájának a vélt igazát, és, lévén jó cseléd, szorgalmas munkás, a gazda ráhagyta, szövegeljen. A munkát Isten adta boldogulásul az ember kezébe, és az olyan, mint az ostya, szó nélkül kell lenyelni, és minden megbocsáttatik. Rám rohadt a cella őrjítő hatása. Rohantam volna vissza, ha az én napjaim keserednének vagy hosszabbodnának tovább: nem érdekelt, de apám még mond valamit és rosszabb sorsra jut, mint én. Ő nem éli túl, ha ide kerül. Elvinné egy roham, könnyű lenne a halál okát odafirkantani. Barkochbázni sem kellene az orvosnak, mit írjon. Így rám haragszik apu, de anyu és a nővéreim meggyőzik a cselekedetem helyességéről. Szó sem esett anyámról, a testvéreimről. Mit fognak mondani Gyaróton a mamának, és az asztalosműhelyben, az iskolában a valóságot tudják-e? Tanulni akarok, nem értitek, tanulni akarok! Hogy viseli anyu: börtönviselt a fia. Legalább azzal kezdte volna apu, mindenki tudja, te ártatlan vagy. (Szörnyű, nem elég, ha én tudom. Nehogy mártírnak neveztessem magam!) Botz Antal cellatársam vígasztalt, kérte, mondjam el, mi borított ki annyira. Csiszár Bálint vitatkozott vele: - Hagyni kell! Ez olyan, mint a gennyes seb, kijön belőle a méreg, és szépen beheged. Honnan tudhatták, azt űztem el magam mellől, akit őrülten vártam, titkon reméltem a látogatását. Ők látogatás után felfrissültek, erőt merítettek, raktároztak, halmoztak szervezetükbe, amit lassan, csendben, mosolyogva bontogattak le a vigasz-hit polcairól. Én mocsárba süllyedtem, az önvád pocsolyáiba. Olyan furcsa a rántás szaga, mintha jóddal öntené fel anyám a lisztet. - Ne add fel, Peti. Hallasz? Gyere vissza! Peti, hallanod kell, gyere vissza! - Itt vagyok, hazajöttem, érezhettek, nem kell tovább sírni.

- Péter, ne add fel, visszavárunk! Már biztonságban vagyunk ... Amerikába megyünk. Olyan légnemű az arcotok, a kezetek. Mondom! Itt vagyok! Nem értitek?! A konyha nem erdő. Ne fogj rám pisztolyt ... Nagyanyám a nyakamba kapaszkodik, szinte félájult, teljes testével rám nehezedik. - Bocsáss meg! - Ezt a tőmondatot ismételgeti, és szorosan öleli a nyakamat. Mivel vigasztalhatnám? Fogom, tartom, magamhoz szorítom a szeretet csendjével és szipogok minduntalan. Őszes haja eltakarja fél arcomat. Arcbőrömön érzem nyaka redőit, amit a kor, a Nap összeszabdalt, behálózott, felcímkézett az évek széljárásaival, fagyaival, tűzével. Eltelít izzadt testszaga, amit a zokogás most felerősít, de ez most a féltés, a bánás illata. Nincs mit megbánni. Nem vétett ellenem Ő, és az sem, aki állította, volt velem valaki a malomnál. - Mama, érezd a karom simogatásából, nem lehet lelkiismeret furdalásod. Nyugodj meg, ne bulakodjál!* Na mit szólsz, tőled tanultam egyszer ezt a szót. Tegeztem a mamát. Nem akarattal. Örült: „A vérembü vagy te igazándibu!” – súgta a fülembe. Olyan vagy mama, mint ez a ház. Hagyományos, régi stílusba gyúrt, agyonszáradt átgyúrhatóság. Nem számíthatsz másra (kézenfog a múlandóság), mint a „porból lettünk, porrá válunk” szlogen megmásíthatatlansága. Mama, ha nem vagy, én sem születek anyu csemetéjeként. Hála neked, és minden ősnek a kitartásért, szerencséért, a szülni akarásért vagy megesettségért. Fölfogom a mama kötényét, és letörlöm arcáról a könnyeket. A nyakát is megcirógatom egy elkóborolt csepp után, és felitatom az én rokonszenv könnyeimet is. Hát! Ő az én ősöm. A sírás most jócskán öregítette arca vonásait. Bőre kissé szeplős, de azt az arc túl közeli nézése erősítette ki, télen majdnem láthatatlanságba szelídül. Arca hosszúkás, szemei örök kutakodásba merülnek egy levelétől megfosztott barna erdőben. Álla nyújtottabb, a szája szép szabályos, amit apró ráncok díszítenek mára. Hány férfit bolondított vele? (De lökött gondolat!) - Mama, bántottak? – Időt, helyet, személyt sem mondtam, de értette, mit kérdezek. Rázta a fejét, legyintett a kezével és újra zokogni kezdett. Na, ezt elcsesztem! *

Búsuljál

- Mama, igazán hallani akarod, miért jöttem? A nőkről akarok beszélni Veled. Meglepődött. – Lyányokrú? – Biccentettem a fejemmel, és megjátszva én is széttártam a karjaimat. – Szerinted? Nem valók még nekem? – Felejtetni akartam vele a gondolatait. - És kirű? - Eddig Rólad, ezután fiatalabbról! - Ki érdekel? - Mama, Te tudod a legjobban, alig ismerek mást, mint a Verát, és a Jolánt. - Miér’ érdekűnek? – faggatózott egyre komolyabban a nagyi. Idősebbek azok nálad. A Veronka ..., hát azt nem tudhatod, asszony lett, nem lyány az má’. Sejtettem, várható volt, mint viharban a villámot hajszoló mennydörgés. Lesújtott rám. Leültem, mintha nem foglalkoznék vele. Annyi erőt toboroztam még a számra, hogy kinyögje évődve: Talán a Popper Jolán is? - Ammég nem! Rosszul éreztem magam, nehezen bírtam palástolni ... Hív a Joli a bozótos széléből az ágy ..., nem, az erdő felé, és az ágyban fekszem. Ő az ágy végében lévő széken ül. Mintha ez a paj ...ta len ...; mégis a szoba ... Ott a sublót, mezei virágok a vázában. Joli hátra dől a széken, és csupasz lábait váltakozva emelgeti, miközben mindkét kezével az éppen emelgetett combját fogja. Kinyújtom a lábam, a jobb combját elérem, és a nagyujjammal lassan simogatni kezdem. Ő felém nyomja a lábát és emelni kezdi. A lábfejem csúszni kezd, és bár nem látom, de érzem a meleg ... Hallom, ahogy csapódik a kertkapu, és már az udvaron üvölti. „Elszabom egy tekeréssel a csigolyádat! Bent vagy! Engem nem alázhat meg senki!” A négyhuszonnégyes hangja. „Joli, vele jársz, ő hozzád ért?” Menekülni akarok, de mellemmel az asztal sarkába ütközök. Most eláj ... Rosszul aludtam. Vera járt az eszemben, aki épp a Gyöpös Imre alatt ... Biztos nem szenved! Élvezi? Semmi közöm hozzá! Nem kellett volna letagadnom a birósá ... Ilyen gondolatot! Szánalmas vagyok! Mi köt hozzá ilyenkor, ha máskor egy évig láthatatlanná válik az érzelmeimben? Vagy lappang elásott kincsként az

évszázadok pihentetőjében, és ahányszor felszínre tör, az értéke felértékelődik? Délután volt. Biztosan! Magamtól mentem, vagy a mama küldött? Fölösleges azon töprengeni. Paul Robeson Mississippi dalát dúdolgattam, meglehetősen mély hangot kipréselve a hangszalagjaimból. A néger énekes, aki nem hagyhatta el hazáját, mint én vagy a többi magyar. A dal megszállta a hangulatomat. Kopogtam. Ki az, kiáltott vissza Jolán hangja. A Bálint mama unokája, válaszoltam olyan közelről, hogy az ajtót majdnem elértem az orrommal. Jöhetsz, jött azonnal a válasz, de ne rémülj meg a felfordulástól, hallottam a jókedvű hangot. Nem, nem rémültem meg, de majdnem visszaugrottam. - Ne légy málé! – utasított Jolán. Becsaptam zavaromban az ajtót, de tovább lépni nem mertem. Fürdött, igen fürdött! Egy házilag készített bádog kádban, amit Joli apja a majorban szerzett, nyakig elmerült. Haját masnival felkötötte, hogy ne legyen vizes. Arca erősen kipirult, és a gőzölgő víztől nedves volt. A világ nyolcadik csodáját néztem elbűvölten. Kristályok csillogtak a mozgó víz hullámaiból, és a szememet záporozták. - Egész nap kapáltunk. Apa visszament nemrég, gondoltam megszabadulok az izzadság lucskától. A Béka-tónál sokszor szirénekről álmodoztam; mi lenne, ha elbűvölne az énekével! Ott ült előttem, a hívás éneke a szeméből dallamozott. Előbújt a karja, az ujjai, mint a ... mint a ... hárfa, igen, a hárfa húrjai. (Jaj, szebb hasonlat kellene!) - Sohasem fürdök ám nappal, csak mindig este. Az ujjai végkondultak az ajkán: laza fürtben, álló turbánliliom lilásbíbor virága bókolt felém, és nevetett a megérintett bőr. - Szeretek fürödni. Isteni, hogy ezt megszerezte apám. Hosszú ujjain berki szellőrózsák a körmei, tavaszt hozók ... - Az isten szerelmére! Fogd azt a lepedőt, és tartsd ide, vagy belenövök a kádba! Nyakáról, válláról gondos aprólékossággal megindult a víz, mint a zuhatag fensége, és milliméterről milliméterre bontotta ki teste legapróbb részeit, hegyek hófehér márvány-ívét egy-egy izzó szamócával, húsos sommal, és bókolt, futkosott a derekán, a combján, a térdén. Rakoncátlan cseppek maradtak szerte a testén. Élvezni vágyták a gördülés játékosságát, de leszédültek a melle ívéről, elbűvölve, megsemmisítve engem.

Nekem adta a látvány érzékiségét, a kívánás bűvöletét, de eltolta a kezem. Mintha érintetlenségbe ágyazta volna a hatalmát felettem. Bármilyen virághoz hasonlítanám, alulmaradna a szépsége, mert érdekből elfogult lettem, és alárendeltem cselekedeteimet az ösztön tántoríthatatlanságának. Nem engedett hozzáérni, elmenni sem engedett, de Ő hozzámért, apró jeleit mutatta valaminek, amit nem értettem, mert nem tudtam, egy nő is képes-e kívánni egy férfit, vagy csak eszköz, kiszolgáló a férfi kielégítéséhez. - Soha jobbkor nem jöhettél volna! Gyere - fogta a kezem. - Apa párnázott székeket hozott és szövetet. Csigaszöget hozzá, újra bevonni, ledobni a régi elvásott anyagot. Te asztalos vagy. - Nem. Nem engedtek ... - Szarj rájuk, te akkor is érted az asztalosságot. Érzed a fát, meg tudod csinálni. - Sohasem ..., ez más szakma! Kárpitos. - Ne ezt mondd! Megtudod, higgyél magadban! Na! – Megölelt és kezembe nyomta a szövetet. A munka miatt hízelgett? Tavaly elszúrtam mindent, amikor rárontottam szénagyűjtéskor. Ha bele gondoltam, szégyelltem, és azt éreztem, újra megbénítana a gondolata a felsülés zavarának. Lebontottam a grófi ebédlőasztalhoz készített szék támlájáról a piros, agyonkopott, vastag, bélelt ripsz szövetet. A jacquard mintás gyönyörű szövetből kiválasztottam egy virágmotívumot, és úgy vágtam ki, hogy a virágcsokor pontosan a támla közepére kerüljön. Visszavertem a csigaszegeket a régi helyükre. Örültem, Joli dicsért. Leszereltem az ülőkét, arra is a virágot feszítettem középre, és mint a mesében szövegelik: nem akartam hinni a szememnek. Joli a nyakamba borult és összepuszilgatta az arcomat. Két óra alatt kész lett a négy szék. Kipróbálni ráültem az egyikre. Joli elém állt egy szál ingruhában és várta, mit akarok tenni. Az arcát játékos mosoly árvalányhajselymességű pírja élénkítette. Vonásai megnyúltak, ajkai szétnyíltak, szemei lecsukódtak. Ujjai a vállamról lassan kezdték letúrni az ingemet. Remegni kezdtem. Elkaptam a derekát és magamhoz szorítottam kétségbeesetten. Ő a fejét rázta. – Nem, most ne őrülten. Gyere, amit kapsz ... - Szeretlek! – nyögtem zavartan. - Széltoló vagy. Nekem nem kell hazudnod. A szerelem az más! Ez vágy és kielégülés keresése.

100

- De én tényleg ... - Akkor még gyönyörűbb lesz, de a szerelem az más! Megnyugtatott a simogatások zaklató feltérképezésével, testének végkutatásával. Megéreztette velem a saját testemet, és végül úgy tombolt a vihar, hogy a nap végragyogta a zuhanást, a sikolyt, fecsegő nevetést. Hallottam ahogy zúg és megnyugszik a Mississippi. - Herr Doktor, er schien zu lächeln.* - Sein Zustand ist noch immer besorgniserregend.** 6 Tombolva vitte a szél a lángokat. A hangok bábeli zűrzavarában sírás, jajveszékelés, könyörgés, utasítás, sürgetés, átkozódás kavargott. Rohanó emberek hordták a vizet kannákban, dézsákban és mindenben, ami a kezükbe került. Dobálták, hordták a lakásokból a menthető edényeket, bútorokat, ruhákat; a tomboló zsuppfedelű tűz alatt nyugvó szegénység jelképeit. Égett Vendfalva alsó része, ahol többször gyalogoltam Götzfalvára. A folyó békésen, zavartalanul slattyogott az Alpokból legörgetett köveken. Adott volna vizet az oltáshoz, elvégre ősellenségek. A Rába túlsó partján ott álltak oltásra készen a tűzoltók fecskendőkkel, de a határ, a nyomsáv átlátható, szagot áteresztő, hangot tisztán átadó láthatatlan fala áthághatatlan világválasztóvá vált. A segíteni vágyók idegen kapitalista ország polgárai! - Nem kívánunk átmenni a dróton. A tömlőket húzzák át oltani! A vizet innen szivattyúzzuk hozzá. - Nem lehet! El a határtól, a nyomsávtól! Ne hallgassanak rájuk! – kiabált a katonatiszt. - Legyenek észnél, leég a falu! - zúgtak a tűzet oltók. - Van erőnk eloltani! Ez a nép összetart, óriás erő. - A maga zagyva feje! - Hangzott a tömegből. Láng és füst és hangok; erőszak, fojtás és kétségbeesés. Ég a falu! Húsvéti tűz áldoz a hibáinkért! Mit vétettünk mi, és kinek? Magyar, vend, német szavak kavarognak a gerendák pattogó hangjával. - Istenem, micsoda gyönyörű lángok! *

Doktor úr, mintha mosolygott volna. Még mindig kétesélyes.

101

- Gyönyörű? Iszonyatos. Alattomos. Kavarog a szél a lángokkal. A nagyböjti szél feltámadt, és tűznyelvével az ég felé tör. Öcsémmel, Sanyival beállunk vizet hordani. Három nyelven pattognak a szavak. - Fiam, megint segítesz? – szólt rám egy csupa szív idősebb ember. Megismertem én is. - Inkább a kaszát suhogtatnám! - hadartam lihegve. - Ez a mindenek vége. Meni je popolnoma vseenó! Nekem teljesen mindegy! - A mesékben is háromszor kell találkozni. Harmadszor téglát hordok majd az ujjáépülő házához! – vigasztaltam, de őszintén nem hittem benne. Legyintett. Tüzet tükröző könnycseppek híztak a szemében, és töröletlenül végzuhantak az arca vonásain. Tűz és tégla. Persze hozok téglát. Tízezreket mozgattam, raktam, égette a kezem. A téglapor marta a tüdőm és vályogot köpködtem. A börtön után a téglagyárban fogadtak szívesen. (Gondolhatták, pár nap után úgyis otthagyom őket.) Megmutatták a gyárat. Észre nem volt szükség. Biztattak, csak erő kell, de abból sokszoros! Hát, az elszálló ágban volt bennem! Az égetőkemencébe hézagosan, helyet adva a lehulló szénnek, feltornyoztuk a megszáradt agyagtéglákat. Elraktuk a töltőnyílást, és fentről apró morzsás szenet lapátoltunk, majd meggyújtottuk. A tűz lassan terjedt a kemencében és izzásával kiégette a téglákat. Kegyetlen munka volt a kemence kibontása után a meleg tégla kihordása. Forró poros levegő az égetőben, és a megpakolt talicskával ki a szabadba, az éppen aktuális kinti hőmérsékletre! A megrakott talicska vállból akarta kiszakítani a kezem. Szerencsére a nyakon átvetett, és a talicska kengyelére erősített szíj sokat segített. Kezdetben alig volt erőm hazagyalogolni. Az a négy-ötszáz méter is örökkévalósággá terebélyesült. A kemence tűzét láttam álmomban. Képtelen voltam a kanalat megszorítani evéskor. Köpködtem a nyálammal keveredő téglaport. Segítőkész emberek társaságába kerültem, azért bírtam ki. Gyuri bácsi, és a fia, Géza lapáttenyerű robosztus izomkolosszusok voltak. Kifogyhatatlan tréfálkozó kedvük, jóindulatú ugratásaik, biztatásuk volt a mankóm. - Hát ide süss, figyelj! – mondta Gyuri bácsi, amikor az első talicskát megraktam téglával ugyanúgy, mint Ő. – Nekem edződött erőm van, neked meg fiatalságod. Rakj kevesebbet, de fordulj

102

többször, és egál. Te, a nőnek se szabad egyszerre nekirontani. Ott is van fokozat. Először a kezet és végül a pucáját. Nem fordítva! Van tégla, hozok ide uram-bátyám. Lesz új háza sindővel és nem zsuppal! - Most jöhetnek a begyűjtők padlást lesöpörni! - kiáltotta valaki. – Sonka helyett füstölt gerenda lóg a padláson, jó lesz nekik! A folyó túloldalán szorongó tömeg nézte tehetetlenül az égő házakat. Leégett, ami leéghetett. Időmilliomos volt, éltető széllel, kiapadó kutakkal, hiábavalósággal. Ránkfordul a tank! Megrettentem, megrettenek. Ha ez megszór minket! ... Pucoljunk innen! – kiabálja Sáva András – Fedezékbe! (A tank lövedéke elől hol lehet itt az emeleti lakásban menedék, fedezék!) Ugrik Borsa Zoli, zihál. Mellé rántja Sávát, aki tovább ugrana. De van Isten! A kapualjból két kölyök görnyedtre kuporodva rohan a tank irányába. Ég a kezükben a molotovkoktél zsinórja. A nagyobbik a tankra csapja a lőnyílás alá. A monstrum lefékez, a kisebbik srác felugrik a tankra, és úgy csapja le az öveget. Rohannak vissza a kapu felé. A tank csöve hirtelen szeretne feléjük fordulni, de köztünk és a srácok közti területbe lő, amikor felcsapódik a tank fedele, és egy égő katona kétségbeesett gyorsasággal löki magát a nyílás fölé. Borsa Zoli arca ragyog, elözönli a tűz fénye: „Gyere, picim!” Céloz. - Ne! – kiáltom - ez már nem tud menekülni. Így ne öld őket! - Szarok rá, nyuszikám! – Céloz. A katona égő testtel is feltartja a kezét. - Na, nesze neked kegyes halál! - Lebukik, és zuhan utána a másik előtörő katona is. A harmadik már nem jut ki. Megdobja testét a szörnyű páncél-állat, mintha megrázkódna, hogy kiszórja magából a tüzet a robbanással. A két kis fiú összekapaszkodva ugrál az örömtűz előtt. Lángolnak a sülni szörnyülő testek és táncolunk ... Fájt a fejem tőle ..., a mellkasom mindjárt ... Anyám főzött. A berakott tűzhely platnija ontotta a hőt. - Raknál a tűzre? – kérlelt anyám. Kivettem a sütőben száradó hasábokból három darabot, ráültem a fásládára, és bedobáltam a tűztérbe lassan, előbb a parazsat piszkálva, készülve a mondanivalómra.

103

Nem ámítanék mást gondolataim megbújásával. Tagadnám arcpírommal árulón, égett bennem a feltörekvés vágya. Nem öncélú magam mutogatásra: tudásszomjam telítésére. Tűz volt bennem, meleggel tápláló. Lemondó legyintés és szégyenkezés nélkül tapadtam minden tanulhatóra, megismerhetőre. Kik éltek itt? Az életművet rejtő sírkövekbe merülő feledések feltárását kerestem; újra nyitni valóságát, mint a szirmait záró virágok esti békéjéből kifeslő reggeli kitárulkozás. Ki volt Goethe vagy Thomas Mann és Munkácsy, a fülét lemetsző Van Gogh a nagyvilágban. Mit jelentett Szentárnak Gusner, Dorffmeister vagy a Jankovich-gyerek, Ijjas Antal író, és miért hallgatunk róla most. Levelezőn elvégeztem a gímit. Meló mellett nagyon nehéz volt, de vége, és felvettek a Műszakira Budapestre. El kell mondanom itthon, és félek beszélni a sikeremről, mert fájdalmat okoz, ami örülni késztet. Valahogy kezdeni kellene ... Nem a fizikai munkával volt gondom. Nélküle nem élhetek! Mégsem gépet pótló kiegészítő alkatrész-életre vágyok, valamelyik futószalagon. Tudni akarom, hol a talicska súlypontja, hogyan lehet változtatni az erővonalakat, a minél könnyebbé tételt. A nővéreim menekülésszerűen (nekem úgy tűnt) férjhez mentek. A kínálatból ők választottak férjet. Mi lehetett a sürgősség oka? Nem gyerek. Akkor egyet találhatok, el a házból a jobb élet reményében. A többit eldönti majd a jövő! Távozásom a legrosszabbkor éri majd anyámat. Megszakad a szíve? Erősebb annál. Tudnia kell, egyszer minden gyermek elmegy otthonról. Most én következek, akiben annyira bízott. Gyáván ülök a ládán. A szürke platnin átvillanó tűz fényében látom Pestet, a várost, az ismeretlenek védőszentjét, önelégült családok sántító mámorában tetszelgő lakóit, elegáns túlszépítkezőkkel, nyomorgó fésületlenek rongyaival. Díjakkal és díjazókkal, ujjongó süketekkel és vak világlátókkal égre törve. Görcsök oldóival telve, és görcsöket nyakukra tekerőkkel; alakra, formára lelő tévelygőkkel, hallucinálókkal és szentesítőikkel ... Emlékezni tudó töretlenekkel, viaskodó földön járókkal és galambröptűekkel. Hidak feszítő akaratával, a Halászbástya kacérkodó csipkéivel a hegyoldalt bájolón. A főváros: zaj akropolisza hangoszlopokkal, a jelzőktől lecsupaszított Dunával, múzeumokkal, eddig a szememtől elzárt kincsekkel. Színházakkal, gyönyörű színésznőkkel, akiket a

104

filmvásznon láttam, de élőben nem. Olyan lett, mint a mágnesnek az Északi Sark ... Ott lehetne velem Vera, aki másabb minden lánynál: az érzések rózsafüzérét lehet végmorzsolni a puszta jelenlétével. Miért ment férjhez? Igaz, miért ne ment volna? Kit érdekel? Budapest más. Az ország tele van várossal, községgel, falvakkal, mint az ég csillagokkal, de Nap egy van. Hőt ad, fényt sugároz a csillagoknak. Vera más lenne ott? Hülyítsem magam? Hallom a hangját, fogom a kulcsot, és kattantom a zárat. Forog a kulcs a kezemben. A kilincs nyit, kitárul az ajtó. Vera alszik az ajtó előtti ágyon ruhátlanul, oldalra fordulva, kissé felhúzva a lábait. - Ne nézz rám! Ne nézz! – mondogatja. – Csöndbe legyél! – hallom a szoba másik végéből az anyukája hangját. – Csöndbe legyél, nem lehet aludni! – mondja újból és újból. Vera ágya előtt egy kiságy. Lehetetlen, akkor kinyithatatlan lenne az ajtó. Mégis ... - Menj! – A gyerekre mutatok kérdőleg. – Felébreszted. Ne nézz! – mutatja, csukjam be az ajtót. Csukódik, becsapódik előttem. Hol van ez a lakás? Hol? – Csend lesz végre! - morog megint az öreglány ... - Ne gyökerezz le itt! – mondja siránkozásomra Csiszár Bálint, aki a cella falának támaszkodik. – Mögötte ott a társadalom igazi arca, ahol az eddig szegénységre, éhhalálra, kiszolgáltatottságra, megalázásra kárhoztattak elfoglalják helyüket. Le kell vettetni a fájdalom tűrését ... - ...de hogy, amikor pusztán szerepcserébe zsugorították a változtatás szükségességét. Diktatúra helyett diktatúra! Proletárdiktatúra nyíltan felvállalva! De nem a proletár gyakorol diktatúrát, hanem egy szűk, minden rétegből verbuválódott, áligazság-szakértő, a hatalom megtestesítői. - Mondd csak, akkor sem lehet elvitatni, hogy mindenki tanulhasson, ehessen, lakása legyen, és ne szolga, valaki kénye kedvét kielégíteni, és embernek nézik az embert - hadakozik Csiszár Bálint. - Mint téged, vagy engem, vagy a megszámlálhatatlan többit, igaz!? Mondok valamit, a Péternek mondj túrót. (Fölfelé bök az ujjaival, majd nekem mutatja, nem engem ért a Péter alatt.) Az a mennyország rosszabb, mint ez a földi pokol. Itt a testem, szellemem, ott a szellem kérdőjele. Fricskás: vagy van, vagy nincs. Kinyitom a számat, de leint. Maradjon örök kérdés a kétség. Olvastam, Julius Opik a meteor becsapódások veszélyére

105

figyelmeztetett. A becsapódás elpárologtatja a felhőket. Égi pusztítás. Atombombát gyárt a világ, és az amcsik megmutatták, nem lacafacáznak. Kiirtották Hirosimát, Nagaszakit. Mindig voltak zsenik, őrültek és szentek, és mindig sokmilliárdnyian az örök sodródók. Én sodródó vagyok. Valaki megy, valakit visznek. A domboldalon megyünk a falu közepe felé, ahonnan gyalog indulok haza: legalább hét kilométer. Jobb, ha lemegyek ... Lent vagyok a vasúti sínek mellett. Ezen a nyomtávon biztosan hazatalálok ... Milyen sokan megyünk a villamos sínek mellett az emeletes házak között. A ház falában ott a belefúródott repülő roncsa. Rajkot temetjük. Nem vagyok ott ..., ez már volt! Hol vagyok? Megfordulok. Löknek tovább, hátrálok, szabadulni akarok innen. Két tenyérrel mellbe vág, majdnem hanyatt esek. Mellbe lök ez a ... Kimondjam a nevét? Összeesek, érzem elájulok a fájdalomtól. El kell kiáltanom, ez (nem Ő!) a négyhuszonnégyes. Nem jön ki a hangom, a torkom fogja marad. Miért nem kiálthatok ... Nincs trükkös zsaru, esti mese, múlt nélküli ember. Nincs összeesküvés, a világ hét csodája legenda már. A bosszúállókat angyalnak titulálják, de mind lelki sérült kalandorok, eszmék szédültjei. A fegyvereknek szava van, a szavak fegyverekké dicsőülnek vagy aljasodnak. Gyönyörű élni, küzdelmes szépség balekjaként gyökeresedni, formába bújni, kiteljesíteni, vagy vagányan eljátszani, átküzdeni. Óceánok, apró tavak hercegévé lenni, titkokat oltárra tenni; a munka oltárára, a satupadra, a templom oltárára a hit bizományosának. Szolgálni a tudatomat, szolgálni, szolgáltatni vele sziklamászók elszántságával, de nem kiszolgáltatni! Ez a becsület elszántsága. A vihar nem fákat akar kitépni, meg akar felelni az áramlatok kiszolgáltatottságának, mint az apály és dagály a Hold vonzásának. Döngöli a mellemet egy ököl, beszakad a szívem, zuhanok, á ááá ... a torkomban reked a hang. Áramlik a tömeg. Férfiak, gyerekek, és nők! Át kell engednem őket az úton, a kereszteződésen. Kiállok, feltartott kézzel megállítom az autókat, bicikliseket, a villamost. Na! Most gyertek! Hozzátok a piciket is! Állj, állj! Jöhetnek a járművek. Egy szekér kerekei megfenekelnek. A lovak ki-kirántanák, de az mindig - és egyre mélyebbre - visszazökken. Vonulni kell, nem lehet zászlókkal integetni a tribün felé, nem ér rá senki a segítésre. Sokan vagyunk, játszva kilöknénk a gödörből, de jönniük kell, és

106

irányítanom szükséges, muszáj! Betemeti a föld a szerencsétlen szekeret. Álljatok meg, ne vonuljatok! Ne sajnáljátok a kezeteket, jó lapát a puszta tenyér is. Eszeveszetten kaparjuk a földet. A tribünről fenyegetőznek. Jézusom, mi ez! Egy fej! Az orrát, a homlokát kaparom, de olyan sáros, földes, hogy nem ismerek rá. Él? Nézzétek, megmozdult az ádámcsutkája! Nyelt, nyálat nyelt, és levegőért kapkod. Ki ez, ki Ő? A Rajk? A Gelei? Igen, megjött a dohánygyár igazgatója vorkuti orosz fogságból! Bányában dolgozott, de kijött, hazajött a föld alól. Hogy lehet hadifogoly, aki nem is volt katona: az mindig rabszolga volt ... - Én hinni akarok az emberekben, a sok emberben, nem az egykettőben - szabódok Botz Antallal, aki egy ház falának támaszkodik, és úgy nézi, miként ássuk ki a földbe süllyedt lovakat. - De a diktatúrát egy-kettők hozzák össze - mondja. - Péter, magadnak higgyél! – vígasztal ..., nem is: utasít Sipos bácsi. Ne nyomjátok a mellemnek, nem kapok levegőt. Levegő kell! Levegő ... Harmonika szól, beszűrődik a hangja az ablakon. Szeretem a tangóharmonika hangját, külön élvezem, ha francia sanzonokat játszik. Kihallom belőle a franciák orrhangját. Egy hátizsák az összes motyóm. Megyek, viszem magam a Ligeten át. Fény és szél bilickézik a lombokkal. Fojtogatja torkom a kötődő emlékzuhatag. Nyír, juhar, fenyő, és a középen álló, a járdák metszéspontjában uralkodó tölgyfa áll sorfalat. Szentár, ideiglenesen itt hagylak! Növények! A nagyváros nem kedves nektek. Szentár! Akkor mi jut eszembe: százszorszép, szarkaláb, szarvaskerep, szurokfű, szeder, szagos müge, szilfa ... Na, már gondolkodnom kell! Sokkal több növény nevét tudtam régebben felsorolni. Lali próbál lépést tartani velem. Zavarban van. Nőttünk egymás körül, és észre sem vettük a másik magasság és súlygyarapodását. Középiskolás lett, a nyári szünetet élvezi. Az üzemi gyakorlati munkát katonásan ... (Tényleg, én megúsztam a katonáskodást. Sanyi ment el három évre. Haha, figyelembe vették a büntetettségemet! Végre haszon is volt!) Tényleg katonásan, fegyelemmel dolgozta le az egy hónapot. Ő is asztalos akart lenni, de meggyőzték anyut a gyárban, hogy adja a fiát technikumba. Milyen jót tesz Lali jelenléte. Kíséret nélkül akartam elmenni. Anyu erősködött, de nem bírt sírás nélkül elbúcsúzni. Apu nem jött

107

haza a megígért időre. A Székely doki azt mondta, apu olyan beteg, amivel el lehet élni idős korig, de a következő percben is vége lehet. Nehéz, rettentő nehéz elmenni. Vissza fogok jönni pár év múlva diplomával. Az ára a család elhagyása most. Szentár, te kicsit nagy Mindenség, miért terjeszted ki marasztaló vonzásod hatalmát, a láthatatlan szag, illat, fény, igényességét, a templom sziluettjét, mint karzatot, a beláthatóság határát? Szólj valamit Lali, mielőtt elérzékenyülök! - Valaki harmonikázni tanul. Hallod, itt a Wágner előtt zongora, vagy harmonika zenét lehet hallani mindig. Peti, én szeretem a tangóharmonika-szót! Tudom, így mondta el, hogy szeret engem. Úgy halottam: Peti, én szeretlek! Figyel minket a Hold. Apályt-dagályt produkál, de elzárja előlünk tömege másik felét. Őröltek a gondolatok: semmiből nem lesz semmi! De minden valami, akár a hit teremtménye, Isten, és Isten teremtménye a világmindenség, vagy a porszemcsék az ősrobbanással ... Megfájdult a fejem. Rohant a táj a vonat ablaka mögött, és rohantam betoppanni félelmeim és reményeim csarnokába, a nagyhírű városba. Száguldtam feltörekvő, de búvó vágyaim színhelyére. Réz Tamás, Sáva András és Borsa Zoli az alkalmi társak. Jókedvű culáger-srácok, majd kőművessé érnek az építőiparban. Sáva gitárt hozott, pengeti. Időnként fellöki az orrára csúszó szemüvegét, mindenkinek jár a feje, a lába. Nem merem kinyilvánítani az ütem érzését, érzékelését, ezért a cipőmben a nagyujjammal kisérem a ritmust. Ők felszabadultan viselkednek, nyíltak. Én zárkózott vagyok, szorongok. Hívnak melózni. Megszokom, a kanna beton, a trógli is egy idő után elviselhető, mint a tégla meg a malter. Tudom (válaszolok magamban), nehéz a tégla. Nem árulom el, szentélybe indulok, a tudás szentélyébe ministránsnak. - Haver, megtalálsz minket! Szólj ha gond van. Ne majrézz! Van szállás, pénz! Finnyáskodni ráérsz később. Én és a finnyásság! Emberibb élete akarok, és munkával. Megdolgozni érte! - Szalonna, kenyér?! – Felém nyújtott egy szeletet Borsa. Köpcös, pirospozsgás, nagyhajú srác. Sokszor ok nélkül is kacarász. - Anyám rámerőszakolt szendvicseket. Kösz! - Szerencséd van, nem hamuba sült pogácsával érkezel célba.

108

- Hová mész? – nyújt kezet Réz Tamás. Magas, sovány, éles szemű, gyanakvó természetű. – Vigyázz, izzani, forrósodni kezd a város. Rajkról hallottál már? - A nagynénimhez megyek! (A többit nem mertem véggondolni.) - Úgy könnyű! - Nem maradok a nyakukon. - Gondold meg, megtalálsz minket ... - Elengedi a kezemet. Mennyire vágyok valamire! Sejtem, milyen sikerre ..., itt feddhetetlen vagyok. Istenem, ez Pest, a Keleti Pályaudvar. Hol a 24-es villamos a Közvágóhíd felé? Minden irányból tömeg árad. Honnan ér rá ennyi ember? Bölcsebb, ha elindulok gyalog a végállomástól követve a síneket, legalább megismerem az utcákat, és gyalog is megtalálom a nagynénim lakását. Jönnek, velem jönnek! Önfeledtek. Összefogózkodnak és befogadnak. Boldogan megyek. Hiába figyelmeztetem őket, hogy lőni fognak! Bezár a tömeg. Próbálok kiszabadulni, de nem engednek, mintha visszahúznának. Engedjetek! Engedjetek el! Ha a Hold apályt-dagályt képes produkálni, befolyásolja-e az élőlényeket, köztük az emberi szeretetet és az agyat. Most dagály közeleg ... - Fiam, én utasítást kaptam, hogy ne biztosítsam részedre a helyet! Valamit beszél még, de én szentári embereket látok, akik leveleket fogalmaznak, elküldik, vagy saját maguk viszik a postára, az egykori nyomda épületébe, és bedobálják a postaládába. - ...a munkások pénzéből nem taníttathatunk ellenségeket! (ellenség, én?) A büntetésed letöltése nem feloldozás, nem az agyad átprogramozása. – Nem vád van a szavaiban, puszta tényközlés. Miért gondolkodna, fontolgatná a levél valóságtartalmát? Vagy én maradok, vagy Ő megy. Előtte ennyi lebeg? Nem kell kérdezni! Botz Antal beröhög az ablakon. A Négyhuszonnégyes karba fűzött kézzel türelmesen vár a nyitott ajtóban. Megőrjít az igazságtalanság! - Higgyen nekem, ártatlanul ültem. Megkértek, vigyek el egy levelet. Fogalmam sem volt semmiről! - Maga is egy Rajk talán? - Részvét, vagy irónia lappangott a mondatban? - Nem, nem, nem, nem! Semmit sem vállaltam. Ártatlanul ültem! – Kiabálni kezdtem, szavakkal rontottam a hivatal emberének. – Uram, én annyit bűnhődtem a semmiért! Egy bűnöm van ... - Mégis csak van? – kapja fel a fejét.

109

- ...egy bűnöm van, hogy a legszegényebb családból születtem. A szüleim „csak” cselédkedhettek, megalázkodhattak segítség, pártfogás nélkül. Tudom, ha a régi rendszer maradt volna, esélytelen életre kárhoznék, de eljutottam ide minden gáncs, börtön és megalázás ellenére. Eljutottam, de mégsem! Ezt az esélyt kiharcoltam. Úgy akarok tanulni, hogy mellette megkeressem a megélhetésem költségeit. Hiába tátogok, nem jön több hang a számból. Az ítélőm néz mereven. Mérlegeli a könnyeimet, de nem enged ki, elém áll. Erőlködök, elnyelni szeretném a könnyeimet. El kell távolítani előlem ezt a .... barmot, ezt a szolgát, levélre mutogatót, véleménytelen urat. - Figyelj rám! – tegez ismét. – A gyűlölködésnek itt nincs helye ... - Tanítson, műveljen, de ne illemre! Mérnök akartam lenni, nem fapofa. - Itt leplezni illene a ... a ... - keresi a találó jelzőt - felháborodását. (Mosolyog.) - Mit veszthetek még! A mennyország helyett a pokollal lepett meg. - Figyeljen rám! Nem én irányítom el, maga fog halasztást kérni. Veszít egy évet, de az jobb a teljes elutasításnál! - Jövőre is meg lesz a levele - mutatok az asztalra gúnyosan. - Az ajánlatom nem alku vagy lutri, bízom benne: lehetőség keresés a kiút irányába ... Meghúzogatja a szakállát. Abból csavarja ki a jóságát? Olyan a szakálla, mint a rezgőfű füzérkéi, vagy a fehér szamárkenyér szőrkoszorús virága. Sipos bácsi helyesel a feje ingatásával a kitárt ajtó mögül. Mit keres itt az öreg? Vissza kell mennem: Szentár jelenti számomra ... Az ajtó mögött ott a Liget. Én is a fejem intésével kérdezem, oda menjek vissza? Rázza a kobakját, és a helyszínre mutat. Itt nem akarok! Anyu hisz bennem! Mit gondol, mert panaszkodni? Biztos nem mondaná el, hogy mit gondol. - Mit dolgozott eddig? – Kérdezte az építésvezető. Barna, kerek arcú, középkorú férfi. – Téglagyárban voltam. – Gondoltam ez jó ajánló. Szállás és pénz kell, később ráérek szétnézni, mást keresni. Üdvözöltek a fiuk, lekapták svájcisapkájukat, és előre nyújtva meghajoltak, ahogy az urak előtt dukál. Ők nem kérdezték, én nem válaszoltam rá, mi szél hozott. Rohantatni kell az időt. Teljen

110

várakozó félszegséggel. Gyarapodjon a haszontalan múlás sürgetésével. Játszom az együgyű fickót. Mindig megteszem, amit kérnek, amire utasítanak, és az motoszkál bennem: túl kell lenni rajta, de észszerűbben, kevesebb erő felhasználásával, új munkafogások kitalálásával. Közben eltelít a nézés, a látás varázsa. Neveket tanulok minden lépésnél a plakátokról, hirdetésekből, a kirakatok szegényes választékából (de választékából!) Érzem mit jelent a nagyváros összpontosító akaratából belém szuggerált kultúra, a nyitott érzékkel való látás, hallgatás, keresgélés. Szentár vonz vissza, de a főváros marasztal. Szentár vonzása elkeserít, bús dalokat űz ki belőlem, összeszoríttatja a fogaimat. Budapest lobogtat. A méhkas nyüzsgésére pezsdül a testem. A sejtjeim önálló életet kezdenek, de nem a testemben; körülöttem! Mintha tánc forgataga, tenger hullámzása épülne csontjaim kulisszáiba. Megint Gyarót szélén állok (de hát Pesten vagyok), egy híd előtt moszkvicsban lakik vagy dolgozik egy fiatal nő és férfi. A nő osztogatja a parancsokat, de nem főnöknek, olyan munkatársnak látszik. Fürödni indul, ruhákat vet le a hátsó ülésen, és nem engedi, hogy hátraforduljak. Indul fürödni vagy mosakodni. Látom a visszapillantó tükörben; hosszú fodros rózsaszín hálóingszerű ruha borul a testére. Megborzongok, nem Vera? Hallom a csobogást, szembe jön a kezdődő ár. Frissen fonott kosarakat, dézsákat forgat a víz. Hozza, pörgeti a munkák eredményét. Kiugrok a kocsiból. Tolom. Kérlelem a benne ülő férfit, kapcsolja már a járgányt, hogy kitolhassam az ár elől. A kényelmesen ülő értetlenül lesi erőlködésemet. Tolom át a hídon, már tocsog lábam alatt a víz. Lassan bírom tolni, de ekkor emberek jönnek segíteni. Megyünk, a fenébe, már vidámak vagyunk, mintha kellemes hírek zizegését szabadította volna ki a házak udvarából az utcára az ár. Nem is ár, hír gyűrűzött, megadás lázával, kiszabadul a bőrünkből, az erek lüktető éltetéséből, amikor minden hajszálon testperzselő kiszökellés tobzódik, amit érezni lehet, eltelni vele magyarázat, lelkesedés, kétkedés nélküli varázzsal. Paripa ágaskodása, az erő nagyra törése, ragályos lelkesedés ez. Láz, amikor a kéz ujjai akaratlanul szétfeszülnek, és mégis szorítanak. Lebegés, távolodás a földtől, miközben a kötődés sohasem volt erősebb a földdel, mint most. Kitört a forradalom!? Nagy Imrét! Lőj ide a szétnyílt ing szárnyai közé, a bordákat feszítő tüdő és szív fölé! Miért nem lősz?. Ha elsütöd, úgysem tudom, és mit érdekel,

111

enyém a jövő, többen fogják ismerni a nevem, mintha egy életet leélnék. Kit érdekel a halál, a lappangó halál! Az a test és a lélek szétnyílása. Itt a könny felszakadása, az illatos érzelem gyönyörűséges, tapinthatóvá válása. Nincs villámlás és mennydörgés, ez a haj lobogása selymes fényben a szeretett hölgy arca mögött. Te vagy az első falat sikamlása a nyelőcsőben, és rezdülés az arcon; ez igen! Szállok. Villám-szikra és a pórusok kráteréből. Nem! a villogás, a villódzás, a szikrák pattanásának reflexei. Áramütés ez, kitágult értelemmel, borsózó háttal, lebegni-késztetéssel, kirugaszkodni a csontjaimból az irreális szabadság vágyával. Megfoghatatlan fizikai léttel, letérdelő akarattal, végzetes elszántsággal. Megyünk, megyünk, megyünk. Rengetegen vagyunk már, rengetegen! Csiszár Bálint kérlel, ne menj velük, ennek rossz vége lehet. Botz Antal lökdös előre: ez a legszebb, ami velünk történhet. Unokatestvérem furakodik be a sorba: - Gyere, A Gomb Pista beszélt a Hidegkutival, és elérték, hogy mehetsz most az egyetemre, nem kell évet veszítened. - Ne hallgass senkire. Velünk van szállásod, munkád. Azt mondtad, itt fürödtél először kádban. Magunknak is építünk lakást! Ellökdösnek mellőlem mindenkit és egymásba karolunk: Réz Tamás, Sáva András, Borsa Zoli és én ... ...és tolom azt a rohadt moszkvicsot, a fickó nem akarja beindítani. A vállam majdnem kiszakad, nem kapok rendesen levegőt. Vera hangját hallom. Miért engem hívsz, ha van férjed? Húzzon ki a vízből Ő! Mégis rohanok feléje, de merre, hová? Képtelen vagyok egy lépést is tenni. Az autó elkezd gurulni önmagától. Talpra akarok állni, de megmerevedik a testem negyvenöt fokos szögben. Segítség kellene nekem is ebben a rettentő helyzetben. Vera, vagy valaki kiabál. Olyan hideg a térdemig érő sodró víz! ... Szárnyakat szimulál a magasság. Repülni lett volna kedvem. Néha azt álmodtam, hármasugrást gyakorolok, és elrugaszkodás után, a harmadik lendület bűvöletében még kettőt lépek a homok érintése nélkül a levegőben, és földet érés után nem csapódik a fenekem a pályára, át tudom helyezni a testsúlyom a lábaimra, a talpamra, és előre lendülve minden babért bezsebelek.

112

Kuncognom kellett a többemeletes magasság panorámáján. Ha ez az otthoni templomtorony lenne, lenyűgözne a táj, de itt falak, ablakok zárkáznak be a munkába. Lent zajban vájkál a nyüzsgés, fent, köröttem bűvölt a nyugalom. Locsogott a szöveg: utasítások, okítások, helyeslések, nemtetszések, néha szitkok, mások mögötti rábeszélések. Máskor politika, pezsgés, fülelés, lelkesedés, vagy sunyiság lappangott az egymásnak kiabáláskor. No, és természetesen a nők, a szex mindenféle tálalása. Vagy az egyház tettetett szidása, bosszantó vitatása, óvatos megvédése. - Mondd, és kit bánt az egyház? – kérdezte a vagyonuktól megfosztott egykori gyáros fia. – Tanításai, nevelése, az emberi hit ébrentartása. Mi ebben a kivetni való? - Apám vallásosnak nevelt (vagy kényszerített?), de utólag nem bánom. Azért gondolkodj! Új tudományos magyarázatok a világmindenség keletkezésére, és ellentétként a hétnapi teremtés! Értékelni kell, rendezni az agyakban a dogmát, és a tudományt. Helyre kellene tenni a kettő ellentétét. - Hiszel Istenben? – Valamit még maga elé mormolt. - Hitem az: nem kell káromkodni, bűnözni, ölni, az embertársainak ártani! - Na, ebből elég! Fogd a tróglit - vágta el a beszélgetést Sáva András. Számtalanszor tépelődtem, hol vagyok, ha a testem a munkahelyemen, lelkem viszont túl a tiltott dolgokon. Lelki, vagy tudati filozofálás? - Hé Szépálmú! Péter! Igyi szudá! Rohanj! Törtess! – kiabáltak fel az állványra hozzám. Megint mi baj lehet? Megsemmisültem. Vera várt, Takács Vera, a földim. Zavarta a férfiak fontoskodó kiabálása, irigykedő tekintete. Álltam megsemmisülten, koszosan, malterosan, svájcisapkával a fejemen. Ő csillogó szemmel nézett, üde arccal, rajta a hívás, a találkozás áhított mosolyával. A folyó vízének villogása tükröződött: partot, fákat, agyagos sárgát, nedvzöld sötétet bágyasztott előttem. Atyám Isten! Miért bámulok: én vibrálok a szemében. Kérdezni képtelen voltam. Tekertem lassan a fejem. Lehetetlen. Ilyen álomban sincs, a valóság pedig fukarabb, kegyetlenebb az álomnál. - Nagyanyád mondta el, hol vagy. Sőt, megkért, keresselek meg. Hangjegyek hancúroztak az ajkán, a szappanbuborékok puhaságával. - Tudod, hol az Astoria szálló!

113

- Várj, magamhoz térek, felocsúdok. - Ötkor ma ott tudsz lenni? - Nem, lenni nem. Most adtál szárnyakat. Repülni tudok. Bután hangzott. Egy mosollyal megsuhintva távozott. Az esti forgalomban, mint a tenger hullámzásában a habok egyediségét, ki vette észre, mennyire zavarban, szerencsétlenül és esetlenül ácsorogtam a szálloda előtt? Óriási oroszlánokként csörtettek a Múzeum körúti villamosok. Heringrajokként csapódott az emberáradat váltakozó mozgása, cikkanása a kijelölt járdán, zebrán. Temetni fognak? Újra temetik Rajkot és társait, tisztességet adva az ártatlanul kivégzetteknek? Minden másra-gondolás a várakozás hangulatát rombolta. Vera állt előttem. Átviszlek a Rábán, a gázlókat keresem, minden csobogásra figyelek és ... felszállt a köd a szememről. Az aprólékosan letelepedni vágyó elpihenés mohósága nyújtotta, fakította az árnyékokat. Vera ontotta a történeteket otthonról. Raktároztam minden szavát. Megemészteni, feldolgozni majd később! A Margit-sziget fái visszahozták a nyugalmamat. Tenyerén ringatott a beteljesülés. Vera arcéle lett a Nap, a Hold, a Vénusz ... Igen, Vénusz, az istennő: a boldog remegés, a megfeledkezés, a vágy szökőkútja, a must forrása, a faragott relief szemet lekötő áramlása ... Vera, Vera, Vera! Nem engedte megfogni a kezét, talán félt, meglátja valaki (kicsi a világ, nem igaz?), de bíztatás vezekelt az arcán. A „várd ki sorod” nyugtatása incselkedett a mosolyában. Látod, itt vagyok, nem Te hívtál, önként szegődtem melléd - sugallt a szeméből. A haján vonuló fények is engem simogattak. A buszon belém kapaszkodott, az esti fényeket nézte, keveset beszélt, de a Halászbástyán ismét csevegett, mint a hangjának örülő csöppség. Készült a szellem a test feloldozására. - Nem fura? Az ősz(ülés) az emberek életében a fehér hajat jelenti. Nézd a fákat, a bokrokat - mutatott az alatta elterülő hegyoldalra és a városra. – Tobzódnak a színekben, de egy sem fehér. Náluk az ősz a termést jelenti. A termés a folyamatosság, mint bennünk a gyerek. - Szívesen szültél a férjednek? - Karcsika az enyém. Önmagáért szültem. – Kissé sértődős lett a hangja, de amint a fiára gondolt, ellágyult. – Képzeld, tegnap rímes neveket alkottunk. Az én példám Hápi kacsára: lápi Hápi volt. Ő erre kisütötte: Hackó Mackó, Hancur Kandúr, Talpas Farkas jelzős neveket. - A férjed?

114

Övön aluli ütés volt. Tekintete a Dunát pásztázta bűvölten, hosszan, szótlanul, és megtekerte a fejét. A templom, a Mátyás-templom félhomálya áhítatos meghittséget ültetett mellénk. Mi hárman: Vera, a lelkiismeret és én. - Melléd bújnék, mint a mamánál - suttogtam félszegen. – Emlékszel még arra? Az oltár felé nézett előre, de apró rezdüléssel igenre mozgatta a fejét. - Megsimogatnálak ... meg ..., végmérnénk egymás testét ... - Hallgass, meghallja! – A feszületre mutatott a fejével. –Imádkozz inkább! – Szólni akartam, de legyintett: Pszt! Boldog volt, láttam. A lelkiismeret győzködte a szellemet. Hitt önmagában, akarata erejében. Hajlandó értem bűnt elkövetni! (A legtisztább érzést, cselekedetet, lehet vagy szabad bűnnek nevezni?) Hitt önmagában, az érzései gazdagságában, időnként mégis átsuhant rajta a bűntudat kelepcéje. Könnyen biztattam: ez kettőnk ügye, ez nem elkövetés lesz, nem az ügyünk. (Micsoda jelző!) A kívánás perzselése ösztönös vágyakozással, szótlanul, vagy pacsirtalebegésű hangáradattal, készüléssel, vagy tervezés nélkül, ahol a ... - Úgy jössz velem a szállodába, mintha hozzám tartoznál, és nem mintha velem jönnél, érted? A nyálam elakadt a torkomon, köhögni kezdtem, és gazdíját követő kutyaként éreztem minden lépés hosszát. A távolság csökkenését a végcéltól a vágyás és a félelem hőhullámai csapdosták. A szálloda szobájába vágytam, túl minden kishitű akadályon, minél előbb. A szoba látványát Vera kisugárzása eltakarta. Minden mozdulat, tevés-vevés időt csonkító feleslegességgé szűkült. Az átkarolás, sürgető matatás álcázásának szégyenült a gyengéd simogatás helyett. Őt akartam, a hozzábújás alázatával, ahogy a kolibri behatol a virág szirmai közé és jóllakik nektárral, miközben lebeg alig érezhető mozdulat-áradattal. Ímmel-ámmal védekezett ruhája leoldozásakor. A test engedte feloldozni a szellemet. Hirtelen tudatosult, a ruha lekapkodása testéről megrövidíti a bűvölet fokozódását, nem öncélúsággal, hanem az érzelem gazdagodásával, a szobrász belelátó képességével, ahogy a márványtömbből kihántja Vénuszt, mint én Verát, és ezerszer végsimítja, mert a saját álmát szülte napvilágra. Kicsi Völgycsillag! Az amarillisz bársonyos színével nyílik ki ruhádból a tested: „Kosborfélévé változom, boldogasszony papucsává válok, mézajak

115

alakú, kiöblösödő szirmúvá!” „Semmilyen papucs – nyelveltél - a birtokosom vagy!” „Nem, én malter akarok maradni, ami hozzád tapaszt, épít és nem enged a kötődésből szabadulni!” Milyen kettősség: Völgycsillag és Malter! Kérlelő testünk egymás mellé sodort az ágyba. Félig könyökölve néztem a világ legelső csodáját, ahogy a homlokára, arcára zilálódott néhány hajtincse, ahogy közelről megérintett hívó arca kifejezése. Kincset találtam. Egész testem reszketett, és tudtam, nem fázom, a remegést a vágy kelepcéje gerjeszti. El kell telnem a látvány gyönyörűségével, amíg a lángok izzó parázzsá szelídülnek, amíg tele leszek az érintés libabőrös üzenetével, és lassan a combok ölelésébe zárt kagyló befogad, megtalálva az igazgyöngyöket. Táncoltak a mozdulatlanságra kárhoztatott bútorok. Hangok törtek fel cseppkőbarlangnyi mélységekből, feláldozva szerénységüket, alázatukat, félszegségüket. Hajlatok, ívek tolakodtak, pózok kergetőztek természetességgel, a gazdagság felkínálkozásával. Láttam a kocsma udvarában a kanca hátára hágó csődört diadalmasságában, és éreztem szememmel a női test fölém magasodását, kissé behúzott ajakkal, harangringató mellel, lezárt szemmel, félelmetesen elbűvölő, elcsigázó, átszellemült arccal, ahogy napsütésben esik az eső, és egy villám-sikollyal arcomra hullt a hajzuhatag. Ajkamba harapott sziszegve, és én katlanba zuhantam, felszabadítottam a láva dübörgését, felperzselve a zaklatottságot. A feloldozott test kötődése nem akart a szellemével találkozni. - Ezt soha nem éreztem, nem éltem át, csak Veled. – Úgy súgta, mint a legféltettebb titkát. - Nem kell ezt mondanod! - Soha nem voltam ennyire őszinte szeretkezésben, a szerelemben. Neked köszönhetem. Csillogott a szeme, a nedves homloka. Valami titkos fájdalom ereszkedett ki a könnycsatornáiból. - Kárpótoltalak? –Zavart lett. – A Bálint-mama mindent elmondott. - Mi az a minden? - Hát, ... hogy ... mindig szerettél, ... azóta ... Fél igazságnak éreztem. - Mi az a minden? – faggattam újra. – Ez kárpótlás volt? Miért? - Életemben először éreztem ezt, ami Velünk történt most! Csókolni kezdett, nem engedte, hogy kibújjak a teste alól, aztán már én is akartam, de az parázs lett, az előző tűz testi maradéka, az így is örökre melengető maradéka.

116

Ér, patak, folyó, folyam árad, hömpölyög. Testek, lábak tömege koppan. Visszhangoz a föld, a flaszter, a macskakő, a beton. Kavalkád árad, a dobogás bekebelezi a mozdulatokat, összeolvasztja a hangokat az érzelmekkel. A szem csatornái nem engedelmeskednek a tudatos akaratnak. Meglágyulnak az arcok, fonódnak a kezek, hívnak az ajkak. Megyünk, megyünk, vonulunk, áradunk, özönlünk, és dobban, és lüktet és dübörög. Megyünk, mert mehetünk. Kiszabadult a tilalom szigorából a szabadság vágyása. Megáll a villamos az úttesten, és az utasok velünk jönnek tovább. Meg sem kérdi egy néni, miért és hová, csak jön, vonul, tüntet, mert most mondják, szabad a tüntetés ... Hurrá, megyünk! Zászlók lobognak, lengetik az ablakokból. Jelszók viharzanak. Áljogok, sérelmek, parancsuralom vége ... Demokrácia! A Bem-szobornál a diákok tizenhat pontját ismertetik. Veres Péter kiáltványt olvas. (A kisöreg! olvastam a Számadást. Csodáltam a kiskondásból lett emberi nagyságot, a kis öreget.) Újra tovább! Irány az Országház, és már nincs eleje és vége a vonulásnak. Óriási eltökélt tömeghez szólt Nagy Imre. Soha nem láttam élőben, de ötvenháromban hallottam róla sokat. Már más a sokaság. Másként lép. Iramodjunk. Nem engedik a rádióba beolvasni a követeléseket. Áll, dohog, kiabál, tenni akar a tömeg. - Le kell számolni a dögökkel! Ki az oroszokkal! - Vesszenek az ávósok! - Börtönbe velük! Tudják meg, mi az, ott rohadni! Nem kinyírni kell őket! Akkor mi sem leszünk jobbak! – szabadkoztam. - Sajnálod őket? - Mit tudsz te a kínzásokról, meg a börtönről? –fordult hozzám egy idősebb, rosszul öltözött férfi kötekedően. - Tudok, de a börtön nem vette el az eszemet! – (Elszóltam magam.) - Te, börtönbe? - Ne hülyülj, ez komoly? - Hősiesség vagy valami zsebes dolog? Nem hagytak békén Réz Tomiék, amíg el nem mondtam a történetet. - Kurvára tudtál hallgatni eddig! – méltatlankodott Borsa. – És még milyen titkod van?

117

- Előbb-utóbb úgyis kiderül: felvettek az egyetemre, de valaki levelet írt a kirúgatásomért. A professzor azt tanácsolta, halasszak egy évet. Ezért kerültem hozzátok. - Előttünk áll egy pici mérnök. Építész? – tudakolta Tamás. - Nem. Gépész, textiles. - Akkor mit keresel köztünk? - Elzavarsz? Ti ajánlottatok kereseti lehetőséget és szállást. Azonnal szükségem volt szállásra! - Ezzel a háttérrel hajtasz annyira! - Ne tekintsétek nagyképű ... Anyám azt kérte, bármit dolgozok, azt becsülettel műveljem! - De választékos! Figyelitek? ne csináld, hanem műveljed! – gúnyolódott Zoli. Az éjszaka nem hozott nyugalmat. Az ide-oda hullámzó tömeggel sodródtunk, amíg hír érkezett, lőnek a rádiónál. - Tamás, András, mit szóltok? Péter? Ott a helyünk! – határozott mindannyiunk helyett Borsa Zoli. – Ez nem buli, itt a hazáról van szó. Ki kell űzni ... Ruszkik haza! – kiabálta torka szakadtából a zalai társunk. Kár tagadnom, féltem. Tüntetni igen, de lelövetni magam!? - Őrültség, srácok! A szovjeteket? – tettem fel a kérdést. – Mi pici nemzet vagyunk, hozzájuk képest: kevés ember, kevés fegyver vélekedtem. - Majrézol? – Borsa nagyon megvetően nézett. – Az ávósok lőnek, őket kell kipörkölni, elsöpörni. Épp elég, amiért hagytuk magunkat eddig. Zoli és András szó nélkül indultak. Tétováztunk Tamással, majd utánuk mentünk. A felbolydult város, mint a remegő test a verítéket, kipréselte magából a fájdalmait. Az elvett tulajdon, a vagyon, a megtorlások, a hamis vádak alapján szaporodó ítéletek, testi szenvedések bosszú szomját a megtörténtek közelsége még nem csillapíthatta. Nem telt el elég idő, a jogi elévülések az elszenvedőket hidegen hagyták volna. Velünk voltak viszont azok is, akik az új rendszernek köszönhették, hogy tanulhattak, lakást kaptak és munkához jutottak. Szerény, de tisztességes megélhetéshez. Hívők, akik tisztán látták a hibákat, a szovjeturalmon keresztül ránk települő újabb, de másabb irányú elnyomást. Együtt, együtt, együtt! Az egykori gazda és cselédje, kart-karba öltve örvendett. Nem vádaskodtak egymásnak szegezett kérdések: ki

118

voltál, ki lettél, ki vagy? Osztatlan cél vitte, sodorta a munkást, az értelmiséget. Átragadt rám a lelkesedés. A gondolkodás nélküli sodródás felfalta a logikámat, agyam a kiadott jelszót leste, várta, de nem próbálta megszűrni. Ha menni kell, megyek. Ha ütni kell, ütök. Ha lőni kell, lövök. Ha ölni kell, ... nem, azt nem akarok. Hamar kaptunk fegyvereket egy csepeli teherautóról. Több irányból hallottuk akkor már a fegyverek ropogását. Önálló csoport lettünk, órákig kószáltunk semmit sem téve, amikor többen futottak felénk: jönnek a tankok és mindenre lőnek. Az útra néző, tatarozás alatt lévő ház emeleti lakásába rohantunk és a felénk tartó tankra lövöldöztünk. - Ránk fordul a rohadt! – kiáltotta egy velünk egykorú srác. – Ha ez megszór minket! - Pucoljunk innen! – súgta Sáva András. - Fedezékbe! - vezényelt egy katonaruhás, csontos arcú férfi. Rettenetes volt az a tűzkeresztség. Nem akarok rágondolni, de látom az örömtáncot a szörnyű tűzzel, a molotovkoktélos gyerekekkel! Megfogom a lábam, ne táncoljon, de az ugrál, forog. Meg szeretnék állni! A saját lábamon akarok megállni! Alacsonyan körözve, egyre lejjebb ereszkedve zúgott a repülőgép. Rémülten láttam, egy családi ház felé tart, majd becsapódik a ház falába. Vártam a robbanást, de újabb csattanás, és a konyha felöli résen a falat áttörve kiszakad, és a következő ház előtt a földbe csapódik és felrobban. Rémülten bámultam a fekete füsttömegből kitörő lángok táncára, gomolygására, kikel-e belőle a gép. Nem! A házba rohantam. A konyhában két összeégett, töpörödött testfélét láttam. A kiszakított falon át a szobában nyöszörgést hallottam. Két gyerek feküdt súlyosan megégve. Felkaptam Őket, kirohantam, és segítségért kiabáltam. Semmi! Sehol senki. A táj valahol otthon volt. Üvöltözni kezdtem. - Beszartál? – rázott Sáva András - Mit üvöltözöl, nincs itt tank, meg ellenség! – Borsa kacarászott. Kábán bámultam a szobatársaimra. Hatan lettünk. A fegyverek a falnak támaszkodva sorakoztak. Melyik irtotta ki az égő ruszkikat? Más lett a város az elkövetkező napokban. Az öröm és a borzongás átjáróházává váltam. Letettem a fegyvert, amikor megláttam a fára akasztott embert, és a köpködő embertársaimat. Soha többé! Halottak

119

az utcán. Az Országház előtt hulla tömeg! Alig tudtunk kimenekülni a sortűz alatt tartott védtelenek közül. Nem a felháborodás, a szégyen gyűrte le a testemet. Fogat fogért? Ezekké váltunk? Az együtt élni tudók álcája ördögi arcot ölt? - Nem, öreg! – magyarázta egy idős embernek egy ballonkabátos egyetemista. - Ti ..., Maguk nem emlékezhetnek, milyen volt a szegények sorsa a Horthy alatt! - Soha, papa! Megőrizzük azokat a vívmányokat, amelyeket ezután a szabad, demokratikus és szocialista országban a nép akaratával létrejőve alkalmazhatók lesznek! Senki nem bántja az iparvállalatokat. Nem engedjük a nagybirtok visszaállítását! Az öreg sírni kezdett. Összeölelkező emberek mindenfelé a szabadság szaporításával. Betört kirakat, értékét kínálóan? Nem, a tisztesség forradalma ez. Doboz a kirakatban: gyűjtés a hősök családjának megsegítésére. Gyűlt a pénz, senki sem lopta el. Arra gondoltam, hazamegyek. Az üzemek állnak, munkástanácsok vették át a vezetést. Az építkezésen egyikünk sem járt. Estére meggondoltam magam. Ez a forradalom annyira lenyűgözött, befolyásolt, nem hagyhattam ott. Büszkévé tett, hogy részesévé, tanújává váltam. Otthon azt hihették, a nagynénimnél vagyok. Apu nővére azt gondolta, biztos hazautaztam, ha nem jelentkezek. Az öcskös mit tesz Győrött? Reméltem, nem keveredik semmibe, és otthon van már! Eltelített, és boldog voltam. Végre az van, és az lesz, amit az agyunkban, a szívünkben, a vérünkben tápláltunk. Megnyugodtam. Miattuk volt minden gyalázat. A rohadtak visszajöttek. Az vagyoke aki lettem? Naponta százszor megkérdezem magamtól. Irtózat döngette a falakat, az utcát, a villamost. - Most ott a helyünk! – Kijelentésemen meglepődött a társaság. A fegyvereket már mind elpasszoltuk. Hol veszünk újra stukkert? - Ha Te mondod, kis mérnök! Szedelőzködjünk! Fegyver lesz, ne törjétek a fejeteket, majd kiérdemeljük valakitől. - Gyerekek! Most nem szaroznak ezek. Tankokkal, repülővel jöttek - érvelt Borsa. - Semmi gond, hullaszállítóval mennek vissza! – próbált szellemes lenni Sáva András. Szentséges ég, mennyien lettünk elszánt hullajelöltek!

120

Szegény Réz Tomi! Sokáig folytak a könnyeim. Úgy vitte el fallal együtt a lövedék, mintha egyenest a mennyországba tartana. Átkozottak! Átkozottak! ... – üvöltöttem. - Srácok! – kértem lecsillapodás után a többieket. – Ígérjük meg egymásnak, aki megússza, értesíti valahogy a szülőket. Szánalmas némaság dobott ránk hálót. Még nem mertük kimondani, menjünk a fenébe! A becsület szilárdsága nem szabadította fel az oldó molekulákat. Győzünk, vagy meghalunk. Harmadik esély nincs. - Lökött vagy, kettő, két esély sincs! Józanodjatok ki! – kérte Zoli egy új nyírségi haverja. Halál! ki kérdi tőled, hogy vagy, ha szembe jössz. Halál: bosszú, lemondás, kibírhatatlan fájdalom, vagy mi minden a táplálód? Feszült figyelem a környéken: mozdulatlan az indíttatás rejtélye, de tompa zaj marja a lelkeket, a szétlőtt házoldalakat, az idegeket. Egy köpcös emberke, fedetlen fővel, feltartott kezekkel, bal karján a vállára támaszkodó üres kosárral nekiindul, csoszog az úton, húzza a papucsos lábait, mintha lassan zakatolna az üzlet felé, ami már rég nem bolt, hanem romhalmaz. Viszi az érzés szerzéskényszere. És durr! Szétterül a puska hangja, az öreg teste, és a madarak szárnycsapkodása. Megdermed a mozdulatunk. Nem merek körülnézni. Ki volt az?! Kölyök, az idegeid ha fölmondják a szolgálatot, az gyilkosság. Remeg a kölyök, sültős sapkája leesik a téglahalmazra, de nem mer utána nyúlni. Feszültségét a zokogás oldja vagy tetézi, nem tudom. Elegem van. Gyilkos őrület veszi az eszeket. El innen! A Corvinhoz vagy az Üllői útra! A nagyobb harcoló csoportok szervezettségének az esélyei megsokszorozódnak. Díszes kapualjon átmentünk a másik utcára átvágva. Romhalmazban nyílást láttunk az átjáró helyett a túloldalon. Átmászva a törmeléken, jobbra tőlünk negyven-ötven méterre, falhoz állított srácokat hagyott ott éppen egy orosz katona. A másik két ruszki a falhoz állítottakra fogta dobtáros géppisztolyát. A harmadik is beállt a ..., nincs kétségem, a kivégző osztagba. - Gyorsan! Tüzeljetek! – Kiáltottam a többieknek, és kiugrottam a nyílt utcára. Lőttem a három orosz katona felé, remélve, ha felém fordulnak, a falnál lévők kereket oldanak, és nem sikerül ez a gonoszság, akkora áldozattal. Villanás volt a gondolat, még nem tudatosult bennem, hogy célponttá váltam. - Feküdj! Feküdj! Úgy lőj! – kiabáltak rám és hallottam, többen lődöznek már körülöttem, a romok mögül.

121

A ruszkik szétugrottak, de folyamatosan felénk lőttek. Láttam, a falnál állók közül egy test összecsuklott, de a többiek szétszaladtak. A fal felé próbáltam mozdulni, amikor erős ütést éreztem a vállamra. Kifordított a testhelyzetemből, és a géppisztolyom ösztönösen elejtettem. Bezuhantam a többiek közé. - Mi van, eltaláltak? – Borsa hajolt fölém. A sokk hatása gyorsan elmúlt. – A vállam! – Megnézte. - Katonadolog. Beviszünk a Rókusba. Semmi ez! - Semmi? – kérdeztem vissza. – Tényleg semmi! – próbáltam erős maradni. Az oroszok kereket oldottak, mi sem mertük üldözni őket, ezért mindenki velem indult. Fogtam az alkaromat. Az értékes „gitáromat” kitüntetésként fogadta egy göndör hajú, piros arcú csinos fiú. A mellkasomon, és a hátamon az ingem a testemhez tapadt. - Szerencsés vagy! - vigasztalt Borsa Zoli. – Ami elől bement, hátul kijött. Bekötnek, estére randit is szervezhetsz. Idegesíteni kezdett, ha a sebemről beszéltek. Féltem, eltelít a régi érzés, és a fájdalomtól elájulok, mint annak idején a vallatásoknál. ”Gyerek voltam - győzködtem magam -, azóta kinőttem azt a védekező reflexet. Igazuk van: semmi ez!” Semmi ez!? Fehéredek, a pólusaim nedvesednek. Rohadjon meg a világ! Nem engedelmeskedek a testi védekezésnek. Nem engedelmeskedek! Kibírom. Leállítottak egy autót Borsáék. A sofőr szó nélkül vitt a kórház elé. Szó nélkül. Én is hallgattam, de a végén megköszöntem a segítséget. Biccentett rá. Hiába dörömböltem, mama, az ajtódon. A kongás-válasz életjelet nem visszhangzott. Anyuéknál, Szentáron lehetsz? - Fiatalember, nem tudja? Három hete is van a Bálint-mama temetésének. Nagy beteg vót! Ki maga, kik maguk? – Hosszú arcú, pici, szúrós szemű, nagy termetű ember szólt át a szomszédból, majd kijött a ház elé. - Hogy halt meg? - Majdnem dadogva kérdeztem, és éreztem, megnyúlik az arcom, a görbülő szám lehúzza arcizmaimat. - Úgy köllött rátörni az ajtót - folytatta a szomszéd, akit láttam már valamikor. - Elaludt, mint a nagyon megfáradtak. – Krákogott egyet, és hozzátette: - Megérhetett vóna még egy hetet, hogy békében haljon meg! - Ezt hogyan érti? - Eszembe jutott a Fáni néni neve. – Ugye, maga a Fáni néni férje? – tudakoltam.

122

Közelebb jött: - Valakit formázol, de ki vagy? - Miért mondja, hogy megérhette volna? - Fürkészte az arcomat. – Mintha a Peti gyereknek nézné’ ki! – Várt, erősen gondolkodott. – Az vagy, ugye?! – Bólintottam. Sírás fojtogatott. - Na, gyere, jöjjenek be! – mutatott a rozoga léckerítéses kapura. - Látja, öten vagyunk, Miklós bácsi! (Beugrott a neve hirtelen.) - Nem kell olyan kedvetlennek lenni! Kapjanak be valami szájbavalót! – Tudod - mondta a padlós konyhában -, a Bálint-mama megérhette vóna ezt a nagy fölfordulást. Nem csinált az semmi rosszat, amikor becsukták. - Ő nem! – nyögtem. - Azok a gyalázatosak ..., és vissza akarnak jönni! – Tekerte a fejét rosszallólag. - Anyámékról tud valamit? Hogy viselte szegény, a mama volt a vigasza, a támogatója. Estére meglátom ... – folytattam volna, de a szavamba vágott. - Ne menj haza Szentárra. Kerestek ott. - Honnan tudja, Miklós bátyám? - Itt jártak ketten a ház körül, kinyittatták, nem bujkál-e benne valaki. Hát, te valaki lettél. - Miklós bácsi, Fáni néni! Itt maradhatnak a bajtársaim, amíg elmegyek a temetőbe, elbúcsúzni? - Ahogy jónak látod, fiam. Veled csak jó emberek tarthatnak! – Körbejáratta a tekintetét az elcsigázott, két napja menekülő társaságon. Megtaláltam a friss sírt. Letérdeltem a hideg, havas földre. Mama, még a korházban kellene lennem, de az orvos azt tanácsolta, ha maradok, annak van kockázata! Menjek, meneküljek, bíztattak a többiek is. Minden találkozástól elűznek, el kell tűnnöm ebből az országból. Figyelmeztetnek, ne nézzem meg anyut, anyámat, a Te lányodat, és a családját: apámat, a testvéreimet. Nem akarom elhagyni ezt az országot. Nekem akármilyen volt, úgyis a hazám! Ugye, nem! Ugye, nem haragszunk rá? Mellé szegődtem, mint a kondás mellé a puli, akit ha néha seggbe rúgnak is, mégis, van hová tartozik. Enni kap és ő segít - mert segít - egybetartani a nyájat, és a kondás nem lehet meg nélkülem! Mama! Nálad kaptam meg a szerelem vírusát. Általad lett az enyém Vera. Ha nem zársz minket egy szobába, ma szegény lennék, áldatlanabb egy csodálattal. Itt van a faluban. Ha megőrjít is, nem

123

kereshetem meg, de Neked megvallom, szeretem, és féltem. Nyerje el a boldogságát a férje oldalán! Megállt egy öreg személykocsi a temető kapujában. Óvatosan felhúztam lábszáramon a nadrágot, hogy az odakötött (a korházban egy súlyos sérült fiútól) kapott pisztolyt kioldozzam. Védekezni fogok. A mama sírján lesz a legszebb vég ... - Péter, figyelj! – szólt a hátam mögött Balogh Jóska, egy alföldi fiú, akivel együtt jöttem. – Itt egy fickó. Azok ajánlották, akinél voltunk. Segíteni tud, kevés pénzért átvisz minket a határon. Ne sajnáljuk, úgy se kell kint a forint, nem ér semmit. Fél óra múlva Ausztriában leszünk. A hangra az első pillanatban összerázkódtam, de rögtön fel is ocsúdtam. Hullámzó kedélyállapotom kiszámíthatatlanná változhat, éreztem. Felálltam a fagyos, havas földön való térdelésből, ahogy a szemem és a hantok távolsága nőtt, úgy tört rám a zokogás. Visszazuhantam a földre, a sírra, és Jóska a jobb karomba kapaszkodva húzott fel, és vonszolt tovább a temetőkapu felé. Bepréselődtünk az ülésekbe, és az esti kezdődő szürkületben, vijjogó csendben ültünk. Az első falu közepén elfordultunk jobbra, ki a műút felé, azon át be a faluba, végül egy mezei útra. Pillanatoknak hatott az a jó negyed óra, amíg elértük végcélunkat. Felmentünk a dombon, talán száz métert, ott a kísérőnk megállt és kérte a pénzt. Amikor a kezébe adtam, azt hittem, menten végem lesz. Akkor ismertem fel Gyöpös Imrét, Vera férjét, aki jobb kabátzsebéből pisztoly húzott elő, és minden értéket kirakatott a zsebeinkből, a táskából. „Most tűnés, egyenest! Száz méterre innen túl vagytok! Az az ígéret földje.” - Pisztolyával mutatta, kotródjunk, de sürgősen. Irtózatos düh áradt szét a testemben. Rosszul éreztem magam. Vera, mekkora veszélyben vagy! Testem minden pólusán átbukott az izzadság. Szívem hevesen vert, és enyhén remegett a kezem. A ravasz hidege lassan szinte égetni kezdte az ujjaimat. Megöl, ha nem húzom meg én, szétvet az agyam, nem bírom a feszültséget. Pillanatok alatt halottakat láttam, és halál előtti mozzanatokat: ahogy az ágyúlövedék a fallal együtt elviszi Réz Tomit; a menekülő, égő orosz katonát, neki egy lövés, durr, és lezuhant a tankról; és ahogy az öreg köpcös feltartott kézzel jön, aztán durr! Rémlett az orosz, aki sorozatot kezdett repíteni a falhoz állítottakra, majd én őrá, és felém fordulva a tüzelést ... nem hagyja

124

abba, felém fordulva sem, és villan a vállam, mint a medvecsapás ereje, és megfordít a találat ... - Megkaptad a kért pénzt, miért kellett kifosztani a menekülő társaságot! – mordultam rá feldúlva. – Haláli nyugalommal nézett a szemembe: - A gazdag nyugatra mentek, minek nektek valuta, meg érték? - Cinikus vagy! - Nem pajtás! Roppant józan vagyok. Én tudom, mit akarok, ti meg ellesztek a haverjaitokkal abban a nagy gazdagságban. Menj vissza nem lesz bántódásod! Isten segíts, nem akarok gyilkos lenni, de ez a senkiházi megérdemelné! – imádkoztam magamban. - Rosszabb vagy, mint az ávósok vagy a ruszkik. Te nagyobb ellensége vagy az országnak, mint ... - ...mint ti, akik most lelépnek – vigyorgott Gyöpös. - Az ilyenek viszik gyalázatba az országot. - Veled kurva sokat nyerhet! Nyavalygó kis senki! – förmedt rám. - A te fajtádat kell kiirtani ... A fajtád mindig kártékony volt! - Megvan! Tudom, ki vagy! Hallottam a hangot, láttam a lángot, és éreztem, ahogy rettentő ütést mér a mellkasomra a láthatatlan lövedék. Meghúztam? Hiába hittem, hogy nem fog lőni ... A fák elfordultak, és rohanni kezdett az arcom felé az avarral takart föld havasan. Üvölteni akarok, hogy nincs szándékom meghalni, nem akarok megdögleni. Bogár mászik a számba, nem tudom ... Semmit sem tudok ... 7 Szépálmú Péter a hirtelen fényre nem tudta kinyitni a szemét. Aprókat pislantott. A fehér falak beindították az agytekervényeit. Pesten vagyok? – töprengett. – A korházban? – kérdezte meglepetten. Az nem lehet, onnan kijött! – gondolta. Az a sebesülés nem ártott különösebben. A korházból lelépett, nehogy valaki feldobja a karhatalmistáknak. Az orvos is bíztatta, menjen! - Wie get es dier? – Meglepődött, de örült a nővér. Megfogta simogatásként az infúzióba kötött karját. Mosolygott, mintha sikerélménye lenne, és elsietett.

125

Péter erősen gondolkodott. Nem kászálódott ki az agyából semmilyen kép, miként került ide. Azt értette, mit kérdezett az ápolónő. Semmi kétség, ez kórház. Két orvos jött. A magas, borotválatlannak tűnő a társára mutatott, beszéljen vele Ő. - Hogy érzi magát? – Magyarul szólt, akcentus nélkül. - A mellkasom fáj - mondta és meglepődött a saját hangjától. - Nyugodjon, biztonságban van és túl van a nehezén - magyarázta az orvos. - A nehezén? - Mire emlékszik? – A társára nézett, németül mondott valamit. A másik orvos bólintott. – Súlyos szívsérülése volt. Két hétig kómában feküdt – Várt, amíg úgy vélte, Péter felfogta a hallottakat. – Már nyugodt lehet – folytatta -, túl van a veszélyen, de vigyáznia kell magára. A „szívsérülése volt” mondatra kezdett előtűnni a kép. Gyöpös Imre kifosztotta Őket, pisztolyt szegezve kiforgattatta a zsebeket. Alig távolodtak el, Péter a bokája fölé kötött pisztolyt elővette, és arra kérte társait, menjenek tovább, biztonságba érjenek át a határon, Ő is jön utánuk hamarosan. Amikor elérte, meglepetten jópofáskodott Gyöpös Imre. - Mi van, nálad maradt még valami? Rendes vagy, hogy utánam hoztad! - Elhoztam! – dühöngött. Idegesen előkapta a pisztolyt, és közelről a mellkasára irányította. - Nicsak, nicsak! – leplezte erőltetve a meglepetését Gyöpös. - Adj vissza mindent, amit elvettél! Ki a zsebedből! – Péter keze remegett. Gyöpös számítóan engedelmeskedett, miközben erősen Péter szemébe nézett. A bal zsebéből előhúzott tömör erszényt át akarta nyújtani, de Péter mutatta bal keze ujjaival, hogy a földre dobja. Gyöpös körülményesen kifordította a zsebet, jelezve ürességét. Belenyúlt a bal belső zsebébe, és hirtelen előkapva a pisztolyt, Péterre fogta mereven. (Péter előzőleg megfigyelte, hogy Gyöpös a jobb kabátzsebébe rakta a pisztolyt, és azt hitte, ottmaradhatott végig.) - A barátai két lövést hallottak - magyarázta jóindulatúan az orvos. – Visszarohantak és áthozták magát. Szerencsére, a másik lövés nem találta el.

126

Másik lövés! Második lövés? – gondolkodott erősen. Hát ez az Ő szerencséje?! A másik töltény nem találta el ... - Vigasztalódjon! Az a gazember nem úszta meg. A kocsija mellett találtak rá. Azt mondták, az orosz járőrök lelőtték az erdő szélén. A második lövés! Behunyta a szemeit, úgy igyekezett visszaidézni az utolsó másodperceket. Hallotta Gyöpös lövését, látott egy lángot. Félt, egyhuzamban a ravaszon tartotta az ujját. Nem hagyhatta magát. Ő nem akarta megölni. Tartozik ezzel Verának, de ha Gyöpös, akkor ..., akkor ... Meghúzta! Igen ... meg! Annyira közel állt, hogy lehetetlen lett volna eltéveszteni. Ezek szerint maradt ereje a kocsihoz menni, közben elvérzett ... „Elvérzés? Elvérzett! Megöltem!” Kavargott agyában a kép. Egyre közelebbről látta a torkolattüzet. Nem visszhangot hallott, Ő lőtt! Remegni kezdett és lüktetett az agya. Mi lesz Verával? Mi lesz? A szíve rendszertelenül kezdett dobolni. - Nővér! Schwester! – kiáltott magyarul az orvos és felocsúdva németül is ismételte. - Schnell, schnell in Operationssaal!* - szaladt az osztrák orvos. - Vissza kell jönnöd! Nem szabad elengedni! Péter! Hallasz? Péter! Ne add fel! Most már nem teheted! ...

Gyorsan, gyorsan a műtőbe!

127