Csuk Ferenc : A gát - kisregény

Page 1

A GÁT Hol vagy már mesékkel átszőtt világom, amikor ha fájt valami, sírhattam, ha meleg volt ledobhattam az inget, lerúghattam a cipőt és ha boldog voltam, nyakába pattantam a kócos, szalmahajú madárijesztőnek. Beszéltem a halakkal, válaszolt a fűszál és vigyázzba állt a táj egyetlen vezényszavamra. Felszívattam magam a gyárkémény huzatjával és a villámhárítón át üzenetet repítettem a körémtelepült bámészkodó tájra. Féljetek, mert megnövök és a gyárkémény az ujjamra csak gyűszűnek lesz elég! A világ végén laktunk, de ha nem is ott, ám biztos, hogy az ország szélén, ahol a táj folytatása, már nem az én országom. Nekem csak annyi volt, mint a szomszéd udvara, hiszen oda sem léphettem be. Nyári szünidő volt. Rongytáskám kékvászon álmát aludta az asztalágyban. Még csak szundikált első álmában kimosatlanul, amikor apám egy tanyasi ház gazdájához szegődtetett cselédkedni nyárra. A tanya fent a dombon volt, ahová a faluba futó patak völgye elhozta a zsivajt, az élesebb hangokat. Befogadó és tartózkodó volt a táj. Nadrágszíj parcellák futottak a bakhátakon. Vizet a völgyben ásott kútból cipeltünk, de a ház mellett volt egy vízgyűjtő tóka, amiből a tehenek ittak és mosó, mosdó célra is szolgált a vize. Sírt az éj, könnyei a fűszálak, a falevelek végén csüngtek és mint anyám arcunkról törölte tenyerével a könnyet, úgy itta fel a felragyogó nap is a harmatot. Szemembe zártam a messzeséget. Három kilométer futás. Zsebemben egy kis veréb, szívemben az elválás lüktetése. Gyerünk, ne higgyék, hogy gyáva vagyok. Felpattantam fénycsikómra, befogtam szélparipám, csikó módra ficánkolón és száguldott a rét, a bokrok, tölgyfák és leereszkedett hozzám a domb. Vártak már fehér habos friss tejjel. Igazi friss tejjel. Isten veletek reggeli rántott levesek. Kicsi zsír, kevés liszt, sok víz, ne gondolj rám. Poclim ezután friss tej tölti. Annyit iszok, hogy tüske szúrta lábamból fehér vér fog kibuggyanni, habzó friss fehér vér. Két tehenet kellett ellátnom. Legeltetni, az istállót tisztán tartani. Nem nagy ügy, csak lábujjaim közét ne marta volna annyira a trágyás alom. Gazdám, Magányosné a lányával élt a tanyán. Magányos, a gazda a fronton harcolt. A két nő naponta rettegve leste a postást. Se jó, se rossz hír nem érkezett. A teheneket az erdőtől megtisztított ritásban kellett legeltetni. Nyugatról a patak határolta, északról a völgybe nyúló kukoricás, keleten a gyümölcsös. A patakot szerettem a legjobban. Iható tiszta vizében az erdő hűvösét bujtatta. Belenéztem és az ég felhői között pompázott a mocsári kosbor. Hallottam, ahogy az erdei deréce csalogatja a lepkéket és kacagtam a békatutajon versenyző békák játékán. Virágszirmokon küldtem postát a világnak. Delejezve volt, a címzettnek üzenetet adott, amikor elvitorlázott, elbukdácsolt a téglagyár kéménye előtt, mielőtt egy nagy kanyart leírva a folyóba csobogott. Telt gyomrom eszembe juttatta a zsebemben lapuló kis verebet. Gyenge volt, a kezemből kiugorva egyszerűen a fűbe huppant. A pajtában talált búzát kicsapkodta a szájából, hiába próbáltam megtömni. A bogarat csak tartotta a csőre között, nem nyelte le. Egy tégla alatt gilisztát fogtam, a csőre közé gyömöszöltem. Egyél! A megszületett feladata, hogy leélje az életet. Nem akarom a pusztulásod. Nyeld le! Ígérem nem vadászok rád csúzlival, ha megnősz. Te is gyerek vagy, mint én. Nekem sincs itt anyukám, csak ételt kapok és azt adok neked is. Most hasonlítok rád, hidd el, csak egyél. Felnősz a kezemben és hozzám kötődsz. Játszunk, megmutatom, melyik lepkét akarom és elkapod nekem. Ha jót akarnak, nem szabad visszautasítani, egyél! - Szépálmú, hajtsd be a teheneket, de a tókában előbb itasd meg őket!

1


- Megyek! - kiáltottam és éreztem, ahogy a szó a patak völgyében eltrappol egészen a házunkig. Megyek, de ne várjatok fiúk, ma nem fürdök veletek a Békatóban. Ma nem lövünk célba kiscsurikra. Ma egyedül leszek. - Szépálmú, jó nektek. Apátok nincs a fronton. - Anyám két bátyja van ott, de az egyik beteg, megzavarta agyát az ágyuk döreje. - Szépálmú, jó neked, hogy nem születtél pár évvel előbb! - Ha pár évig eltart, akkor én sem kerülhetem el. Mint a szélbe kapott vitorla, úgy dagadt a tehenek horpasza. Elég, hagyjatok vizet a tókába! Halat hozok a patakból. Nem, a Békatóból és óriás pontyokat nevelek. Megpukkad a Tapadtfülü, ha meglátja mekkora potykám lesz. - Egyél Szépálmú! - biztatott az asszony és az arca ráncai lehullottak. Számban a gyönyör kimondhatatlan összetettségével kevergett a madártej. Méltóságteljesen gördült le nyelőcsövembe, lassan, hogy minden millimétert érezzek. Ha annyi lenne még, hogy a délutáni legeltetés előtt hazafussak egy kis tállal! Időben visszaérnék. Várakozón nézett rám Kormos a csupaszőr kutya. Nincs mit adjak, vigasztalódj! Mint leharapott fű a tehén szájában, nyomorultul éreztem magam a sötétté vált konyhában, lefekvés után. Sohasem aludtam még egyedül. Láttam az asztalt, ahogy imbolyog, megbillenti a szélén hagyott tányér. A berakott tűzhely sárga gombja kísértet szemévé hunyorult. Végül valóban megszólalt az egerek rágás zöreje. Éreztetek már félelmet és tehetetlenséget? A petróleumlámpát elvitték Magányosék a szobájukba, nem gyújthattam világot. Begubóztam a fekete félelembe és vártam valami megtörténhető borzalmat. Sokszor felébredtem éjszaka és imádkoztam, hogy legyen már reggel. Kormos, a csupaszőr kutya végre válaszolt a kakasnak. A pitymallat kicserélte az éj függönyét az ablakon és visszadugta lyukaiba az egereket, a rémeket. Szeretem a fényt, mert megtisztít, mert csírába lobbantja a magot és színpompába bűvöli a szemmel felmérhetőt. Vasárnap lett. Magányosék otthon imádkoztak mise helyett. Kérték Istent, hozza haza Magányost. Kitisztítottam az istállót, levakartam a tehenekről az éjszaka rájuk kenődött piszkot. Magányosné lánya megfejte a két állatot. Otthon ünnepibb volt a vasárnap. Itt senkin sem változott a ruha. Mindenki monoton egyszerűséggel végezte a beidegződött munkát. Otthon együtt van a család. Gyönyörű lett az erdő alja, a patakot övező bokrok tovafutó vonala, de csak a Nap tűző melegét éreztem homlokomon, a vállamon és minden mögött a megbúvó kísértő árnyat láttam. Szarka kiabált a fejem felett az öreg eperfán, de nem vettem elő a csúzlit. Tenyeremben tátogott a kis veréb. Időközönként szélesre feszítette csőrét az éhség. Láttam, szinte kiált, hallani véltem a hangját. A szüleit hívta, vagy engem szidott, engem átkozott. Nem akartam látni. Markomba bujtattam, hogy ne lássam, de tovább éreztem rándulásaiból a tátogást. Könyörgöm, ne pusztulj el! Felnevelni hoztalak, hogy legyél társam itt a magányban. Barátként akarlak, hidd el! Ne hagyj itt! Mi lett velem? Bandánkkal máskor ilyen verebekre lőttünk célba és csemegeként vittem a macskának. A legjobb lövő voltam. A többiek kikapnák a kezem közül ezt a verebet. Jaj, nem engedhetem! Maradj a markomban. A legjobb menedékhelyed! Nem láthat macska, vércse vagy héja, nem vehetnek célba csúzlival. Kormos, a csupaszőr kutya az árnyékba vonult. A táj mozdulatlanságát futásommal kettészeltem. Friss vizet a patakból! Nem nyelte le a veréb. Tátogása vontatottabb lett. Rettenetesen szenvedett szegény. Remegett a kezem. Hiába fordítottam el a fejem, láttam minden vontatott tátogást. Szakadék nyílt a lábam alatt, szétnyílt, összezárult, mint a veréb csőre. A szakadékból csapott fel a zsivaj, amit a patak völgye hozott el a Békatóról. Mindenki

2


fürdik önfeledt. Kit érdekel, hogy én itt vagyok. Legfeljebb azt mondják, jó nekem, mert legalább van rendszeres és jó kajám. Nem kell nekem a vajaskenyér illatos paprikával, szeretem helyette a sárgarépát nyersen. Semmi sem kell nekem. Szenvedsz kis madaram? Hidd el, nem ezt akartam. Nem szenvedést kívántam, hidd el, felemelni akartalak, hogy általam legyél szabad röptű, végtelen szárnyalású. Ne kínlódj: Mit csináljak veled? Most, annyi idő után is csak azt vallhatom, önkéntelen mozdulat volt. Ujjaim a madár nyakára kulcsolódtak. Kitátottam a számat, mint a madár a csőrét. Ne haragudj rám, segíteni akarok, nincs más kiút. Csak segítettem. Nem tettem mást, segítettem rajtad. Megmerevedtek az ujjaim. Tűzött a délutáni nap. Vasárnap volt, igazi ünnepi délután. Egyre erősödött az ide vitorlázó zsivaj, az önfeledt fürdés zsivaja. Miriamra gondoltam, a kis coffos szőke Miriamra, akinek nem mondhattam el, hogy imádkoztam, legyen a feleségem, ha felnövünk. Miriam, ha egyszer elmondhattam volna, hogy a rét, a mező termékeiből próbáltalak összerakni, nyíló napraforgófejjel, harangvirág szemmel, margaréta mellel. Vártam a jöttödet és féltem a közeledésedtől. Ha máshoz szóltál, éles fű vágta el a nyelvem. Ha hozzám fordulsz, megnémulok. Hadd érezzem a hiányod. Ne tegyen elbizakodottá a jelenléted. Hadd dőzsöljön bennem ajkad mozgása! Mondd, gyönyörű a kosbor, mert az orchideát hordozza magában. Vagy azt mondd, keveset evett még a tehén, nincs kint a horpasza. Állj a patak túlsó partjára, nyújtsd át a kezed! Nézd, kész a híd. Erőd átvándorol ujjaimba és felfogja a félénkségem. Jöjjön már valaki! Miriam gyere, vedd ki kezemből a madarat! Anyu gyere, vigyél el innen! Többé nem beszélek vissza, elégetem a csúzlit, dajkálom a kisöcsémet! Gyerekek, gyertek értem, borzasztó a magány! Anyu, én is fürödni akarok a tóban! 2 Ez a Békató, a téglagyár holt bányagödre, amelyet a dombról le-lekacskaringózó apró erek feltöltöttek vízzel. Két megkülönböztethető részből áll. A keleti fele mélyebb, tisztább, itt lehet fürödni, bár a szélét egy-másfél méter szélességben benőtte a sás. A nyugati oldal hínaras, rejtelmes, nem merészkednek bele a jobb úszók sem. A védett részben sejtésünk szerint, nagyobb halak is felnőttek már. Ezt a tóban feltűnt rengeteg kisharcsa és az elszaggatott horgászzsinórok jelezték. Szeptember volt. A gólyák égre írt nyári köreit elfelejtette már a tó tükre, de egy-egy megkésett fecske még le-leröppent vizet csippenteni, bogarat elkapni a vízről. Emlékszem, az iskolából hazaérve a szomszéd fiú a kerítéshez hívott. - Idenézz! A nagyhal! A zsinóron nem volt ólom és horog, elvitte a nagyhal! A zsinór megszégyenülten lógott a bot végén. Megrándult a testem, arcom piros lett, izzadt a hónam alja. A nagy hal, semmi kétség! A Szolgabíró fia érezte erejét, a hal fordulásait a vízben, látta a hatalmas felkavart hullámokat. - Te, akkora az a harcsa, mint te vagy Szépálmú. Kishalunk még akadt, de nekem nem volt hármas horgom, ami a rabló hal szájában könnyen elakad. - Este lemész a tóra, Szolgabíró fia? - Elengednek? - kérdezte. - Veled igen!

3


Egyetlen gondolat töltött el, találkozni a nagy harcsával. A nap utolsó sugarai a Mayer domb fölött kíváncsian meredtek ránk. Belelengtek a vízbe, láttatni a csalóka mélységet, nekünk a remény kitárulkozását. A kis kárász hátába a két horgomat egymással ellentétesen szúrtam bele a gerinc alatt. A fájdalomtól remegett a kis hal. - Ha majd az óriást meglátod, bizisten elfelejted ezt – vigasztaltam cinikusan a halat. Meglengettem a zsinóron függő terhet. Loccsant a víz, a dugó egy darabig úszkált, de nem sokáig bírta vonszolni a kishal. Elsötétedett a tó, a természet összhangban akart maradni, ezért felerősödtek a hangok, a víz csobbanása, a békák brekegése. Hallhatóvá vált a távolabb működő gyár nagykalapácsának dohogása. A vizet lestem. A botot úgy szúrtam a földbe, hogy kapás esetén azonnal észre vegyem a bot meghajlásán a húzást. - Mérkőzzünk meg, - kérleltem magamban a halat – ha nem is tudlak kifogni, de lássalak, érezzem az erődet. Tekints ellenfélnek. De jól vigyázz! Az idő múlása lelohasztotta lelkesedésemet. Összehúztam magam, fázott a hátam. A víz közelébe húzódtam és néztem sötét felületét. Néztem, néztem… néz-tem… néz..t… Jól láttam, a Nagyhal feje kettészelte a vizet és kicsúszott a partra. Farka körül lassan örvénylett a víz. Szemeit rámszegezte és tisztán hallottam mély hangját, amibe vízcsorgás vegyült. - Fiú, Szépálmú, te gyűlölöd az erőszakot. Tudom, így gyerekként is félsz az öregkorban kaszáló haláltól. Ne kívánd most a végzetemet. Annyira meglepődtem, csak dadogni tudtam először. - Testvéreim éheznek, kell az ennivaló – mondtam, de éreztem, ez nem meggyőző. - A búzát már learatták és van új kenyér – érvelt a hal, de nem volt mérges, azt jól láttam. – Paprika sárgáll még a kertben és piros paradicsom hív. Menj oda, hagyj itt, az éhségteket lecsillapítja a kert. - Rosszul tápláltak, vérszegények vagyunk. Háború van - érveltem. - Fiú, Szépálmú, egy evéshez én túl nagy vagyok. Bár tagadnám, de te tudod, én is hússal élek, de csak a szükségletemnek megfelelő részt fogom el. - Ki tudja, – tért vissza lélekjelenlétem – így igaz lehet, de ha erőd megtízszereződne, nem ölnéd-e a náladnál nagyobb halat, hogy amit kiszemeltél magadnak, a nagyobb hal el ne rabolja előled. - Ó nem, Fiú, nálunk íratlan törvény, ölni az életfenntartás szükségletéig szabad. - Ez frázis – mondtam a halnak, de mintha nem is hallotta volna, csobogó, mély hangján tovább beszélt: - Az állat nem ismer önzést, haragot, magasabbrendűséget, csak étvágya kielégítését és ez az élet körforgása. - Nem Nagyhal, én ember leszek, felkaplak és viszlek innen, mielőtt szavaid összebogozzák érzelmeim. A hal megfordult, farka körül óriás örvény forgott, szemében csalódás és düh csillogott. - A hal azért él, növekszik, hogy az ember kifoghassa – kiáltottam idegesen a testét csapkodóra. Felemelte vissza a fejét és megvető volt. - Emlékezz a kis verébre! Kiszedted fészkéből és megfojtottad. - Nem, nem! Nem igaz, éhen pusztult! - Lehet – vádolt a hal. – Társaid így hitték, de te megfojtottad. - Nagyhal - magyarázkodtam, - búzát adtam a szájába. Fejét rázta és a búzaszemek szertehullottak. Bogarat fogtam, gilisztát ástam, de nem nyelte le! Éreztem, olyan fájó pontot nyesett fel bennem a hal, hogy inkább elengedtem volna, csak ne lássam vádló szemeit.

4


- Amikor már csak tátogott, a társaid csúzlival gyorsan fejbe lőtték volna, de nem engedted, inkább megfojtottad! Ott sem voltak a társaim, de ezt képtelen voltam kimondani. - Te nem érezted Nagyhal, azt, ami bennem kavargott. Szétlőtt fejét látni nem akartam. Meleg tenyeremben melengettem, hogy utolsó percében se fázzon. Halálával vele haltam. Azóta nem bántottam egy madarat sem. - Látod, ez vagy Szépálmú! Ez embergondolkodás. Markod bilincs volt. Az utolsó pillanatban is a rabságtól irtózott. Ha a többiekre hagyod, egy pillanatra felcsillanhatott volna benne a elnyerhető szabadság… Te ember! Olyan megvetéssel mondta ezt, hogy felugrottam elkapni, de a Nagyhal táncba kezdett a vízen. Óriásokat csapkodott. Fröcskölt a víz és hallottam, valaki kiabál: - Megvan? Tartsd, el ne engedd! Futok! A hal járta a táncot és én felriadva, szemem kinyitva láttam, ahogy a horgászbotom a vizet veri, a hal kétségbeesetten vergődik a víz felszínén, mert a rövid zsinór nem engedi. Hallottam a futás dobogását. - Ne engedd el!- kiabálta futtában Miki. Két marokba fogtam a botot és hátrálni kezdtem vele, ahogy a hal ereje engedte. Alig húztam valamennyit, amikor a hal (vagy Hal) utolsó kétségbeesésében a partot érve feldobta magát és megrázta nagy fejét. A bot élesen csapódott a kezemmel együtt hátrafelé. Semmi sem terhelte a horgot. Miki ebben a pillanatban ért oda a tó túlsó feléről. - Elment, mi? – állapította meg kérdezve. A parthoz léptünk, ahol már csendes volt a víz. Nem hiszitek, ahogy álmomban láttam, ott volt a hal feje a parton. Lassan tátogott, de nem mozdult. - Gyere, állj mögém, fogd meg a derekam, de jól fogj! – mondta Miki és én pillanatok alatt cselekedtem. A Szolgabíró fia megvárta, amíg a kopoltyúk kitárultak. Hirtelen lehajolt, ujjai a kopoltyúk mögé csapódtak, egy lendület és a hal mellettünk a partra repült. Egy fordulattal rávetettük magunkat, hogy ne vergődhessen vissza a víz felé. Ahogy elnyúlva feküdt a parton, melléfeküdtem. Ugyanakkora volt, mint én. 3 Csukd be a szemed és milliószor újra látod. Ő volt az, aki milliárdnyi alakban jelent meg a földön. Nem a vonásai a meghatározók. Lénye ezernyi apró vágyból van kitelítve. Kifejezhetetlen gazdagságából mindenki eszményít meríthet, vérmérsékletének megfelelően feledhet, elfogadhat, alakíthat, de csak elfogultan szemlélhet, csodálhat, rajonghat vagy belehalhat. Ő a szerelem alanya, a hordozója. Nekem Miriam volt az elsöprő egyetlen, aki bármit tehetett, örök maradt. Milyen volt az arca, a szeme, a szája, a haja omlása? Minden jelző félrevezethet. Olyan volt ő, akit pontosan elképzelsz, a legkedvedre valóbb, akit úgy lehet szeretni, ahogy a fű zöldje szereti a fényt, ahogy a tél jege imádja a hideget. Elválaszthatatlanul. Tudom, elfogult vagyok ma, de van mentségem. Ellebbenek a tóhoz az emlékek igazáért, a közelség tanúit terelem össze. Idegenül néz rám a víz, kiveti tükörképem a fodrok futamából, összetörni arcom. Hol vagy? Virágokat szedek a réten, a domboldalon és a vízbe dobom. Miriam… Miriam! Fonj koszorút, ékesítse arcod boltívét. Emlékszel? Én igen! A nagy harcsa zsákmánylása után ujjal mutogattak rám. Sztár lettem. A lányok közeledése jelentette a legtöbbet, és Miriam, hogy győzelmét a többiek felett fitogtassa, mellém

5


szegődött, fogadta esetlen bókjaim, elnézte suta cselekedeteim. Nem nevetett ki. Egy-egy pillanatra hozzám ért, megsimogatta arcom, mint a tavaszi napsütésben felpattanó langyos szél. Ledobott ingem megigazította és szeretetteljes korholó, kacér pillantással megrótt trehányságomért. Eljött a Békatóhoz. Pipitért dobált a vízbe és nem bántam, ha elriasztotta a halakat. Betelt vele a világ. Érezte hódítását. Felbátorodtam és a keze után nyúltam, de játékosan elhúzta, ujjaival a felhők vonalát rajzolta újra az égre. - Miriam… - kezdtem bután és tudtam, nincs bátorságom elmondani érzéseimet. Mellém állt, a szemével intett bátorítólag. Szavaim kinyögését nem várta meg. - Minek látsz engem? –kérdezte és láttam a szeme sarkában bujkáló, megértő, huncut mosolyt. Tiltólag intett és a kinyíló számra tapadt a jobb mutató ujja. - Nézz gyöngy… - mintha akkor kereste volna a hasonlatot, megtörte egy másodpercre a szót - - Nézz gyöngyvirágnak. Hajam illatába túrd ujjaid remegését. Nézz gyárkéménynek. Várj! – mondta lenyügőző színészi pillantással. – Térdelj le! – Engedelmesen megroggyantottam a lábam. A vállamra tette kezét és lefelé nyomott. – Egészen! Úgy, most nézz a szemembe, mintha a gyárkéményre néznél és szemedbe tűzne a Nap. A szemem két Nap. Egy nappalra, egy éjszakára, hogy mindig láss. Éget ugye, de belenézhetsz, nem vakít meg. Feloldódtam, átvettem a gyöngéd játékot. Megbűvölten átkaroltam Miriam lábait. Arcom a hasára bujtattam. Felnéztem boldog szemeibe. - Felnövünk-e együtt? – merengtem hangosan. - Kérded, leszünk-e férj és feleség? - Te fény, én hajladozva az árnyék, elválaszthatatlanul. Miriam is letérdelt, szembe velem, majd, mint aki meggondolta magát, leült a fűre, felhúzta lábait és a térde közé fúrta az arcát. - Valaki él – mondta – él, már tudom, akit ismerek, mint téged, vagy nem is ismerem, de egyszer megszólít és mindent, amit tesz, ismeretlenül is értem teszi. Legyél Te az és ha szeretsz, ne mondd el, csak jelezd, mint a kémény árnyéka az órát. Aki nem látja a Nap és az árnyék összefüggését, nem érzi, nem látja, hány óra van, legfeljebb sejti. Ne mondd soha az órák számát, de engedd láttatni nekem és csak nekem, jó! Térdein nyugvó, felém fordított arca a messzeséget látta. - Imádkoztam Miriam többször is, hogy majd Te legyél a feleségem – vallottam be féltett titkomat. - Miért? – kérdezte és vállát az enyémhez dörzsölte. - Hajított kő, ha vízen siklik, érted ugrál, karom erejét viszi, arcod fürdik minden csobbanásban. Nem kell rád gondolni, hogy rád gondoljak. Ami a földön terem, mindenben élsz. Ha jó vagy hozzám, ha bántanak mások, az sem fáj. Ha bánatot okozol, még a vajaskenyér paprikával sem kell, pedig annál semmit sem szeretek jobban. Olyan vagy nekem, mint madárnak a toll, szállni tudok vele a végtelenségig. - Hűséged örökre hozzám kötne, Ernő? - Hűség az, ami elbitangolhat? – kérdeztem és ujjaim megérintették a kezét. - Ujjaid örökre láncot alkotnának ujjaimmal? – kérdezte. - Érintésed a folytonosság kapcsa lenne és nem bilincs. - Nem jó! – mondta. – Kérdésre kérdéssel felelj. - Legyen, - adtam meg magam. – Kérdezz újból! - Ujjaid örökre láncot alkotnának ujjaimmal? - Lehet bilincs az érintésed? - Így nem teljes. - Jó. Érintésed, a folytonosság kapcsa, lehet bilincs? A szemével jelezte elégedettségét, majd kérdezett:

6


- Mondd Szépálmú, a szemek tényleg tudnak beszélni? Vannak beszédes szemek? - Árulkodni biztos! – Megnyugtatásomra mosolygott. - És mit fecseg az enyém? Nekem olyan érzésem volt, valaki már dicsérte Miriamot. Vagy ilyenről olvasott? - Olyan, mint a tó mélylő zöldje – mondtam a szemébe nézve. – Tele titokkal. Vigyázz elnyel! Elnyel? – kérdeztem szinte magamtól. – Csábít a vonzása. Szirének kelnek benne életre. Távolról monoton zúgás áradt az elhagyott téglagyár felé. A lenyugvó Nap fényében a gyárkémény felkiáltójelként állt mellettünk. - Hallottad már a szirénék énekét? Itt éjszaka, sötétben, amikor horgásztál? Nem hívott az ének? - Nem akarok, de rád gondolok. Tudom, az előbb mondtam, de így van. Elejtem a tányért, bár erősen fogom. Kerülővel megyek, pedig fáradt vagyok. - Hogy engem láthass? – Egy fűszállal a nyakamat csiklandozta. - Mert életre kelt szemed szirénje és vonzása leküzdhetetlen. Miriam mély lélegzetet vett, hallottam a zaj tudatosul benne, de csak egy pillanatig, amíg átfut először a dobhártyáján. - Mondd Szépálmú, ez már udvarlás? – és ujjával megérintette orromat. – Így kell tenni a szépet? - Sokat, sokat… sokat szeretnék veled lenni. Megszólaltatni a gondolataimat, érezhetővé tenni az érzéseimet. Nem vagyok féltékeny, de ha máshoz is jó vagy, félek, tőlem veszed el a mosolyt. Attól tartok, kevesebbet mondasz nekem, vagy előbb másnak mondod el a gondolatod, bár nekem kellene. - Mondd, önzőséged meddig terjed? – kérdezte Miriam. - Lódítanék, ha azt mondanám, örökre? - Lódítanál? – kérdezett vissza Miriam és váratlanul a vállamra hajtotta a fejét. A felhők mögé bújó Nap sugaraival pásztázta a domdoldalt. A vízbe hajló fűzfalevelek keringőt táncoltak az apró hullámokkal. Kecskebéka bukkant fel velünk szemben és a látványtól elfelejtett víz alá bukni. Felbátorodott és a sásra kepesztett. Idenézzetek fák, füvek, madarak, bokrok. Ide süssetek hangyák, békák, halak, szitakötők. A vállamra pihent a csodák csodája. Nézzétek, nézzétek, de ne mozduljatok, legyen örök ez a pillanat. - Ernő, hallod ezt a zajt? – törte meg ábrándozásomat Miriam. - Nem tudom mi lehet az, de erősödik. Már az előbb is figyeltem. Mintha nagyon sok autó zúgna. Hallgattunk és nagyon haragudtam a zajra, mert széttörte egész meghittségünket. Miriam kezébe vette a horgászbotot és a vizet piszkálta vele. - Ernő, mit fogsz majd tanulni? Mi leszel? - Tudod – mondtam a lakásunk irányába bámulva, - én építenék. Nagy házakat, vagy hidakat a dagadó folyók fölé. Vagy gátat építenék, amit mindenki lát és megcsodál. - Jaj de jó! – örvendezett Miriam. – Olyan akarok lenni én is, akire az emberek odafigyelnek. Azt hiszem… - itt egy darabig várt, nem merte először kimondani. – Mondd, elég szép lennék színésznőnek? Ez a szó letaglózott. Színésznő? Hiszen akkor elvesztem őt. Mindig más karját választja és semmi esélyem sem lesz. - Nem tartasz szépnek? – kérdezte Miriam gyermeki naivsággal és a kérdésben kis csalódottság is bujkált. - De… de… de épp az a baj. Akkor engem elhagysz. Ki kellett ezt mondanom, mert örökké ez bujkált bennem. Néhány perce a világ a nyakamba borult és elhalmozott a szeretet kincsével, most kiszakad belőlem a jövő.

7


- Tudod mit, Szépálmú, fogadjunk hűséget. - Ahogy a mesékben olvastuk, úgy gondolod? - Nem. Ahogy most érezzük. - Miriam! Ne kössön hozzám eskü. Soha nem akarok kényszerítő dologra gondolni. De kössön hozzám szeretet, jó? A szemével intett. Rendben van. A patak völgyét nézte Miriam, ahol a Mayerdomb majdnem a patakig elnyúlik és egy képtelen ötlettel állt elő. - Építs nekem gátat, zárd el a patak medrét, – mondta hirtelen lelkesedéssel, aztán megfogta a kezem. Futás a tótól a téglagyár túlsó végéig. Emelkedett és süllyedt alattunk a föld, mi csak a lábunkat emelgettük. Micsoda repülés volt, milyen összetartozás! A téglagyár végén a kéménytől pár méterre volt a szűkület, ahová Miriam mutatott. - Ide! - És…? - ámultam ötletén. - Nézz előre, ahol a patak kacskaringózva fut. Itt a gát. Gyűlik a víz. Várj, várj, mégcsak nézz! – Hallgatott néhány másodpercig, azután előre mutatott. – Na, most már látod a vizet? Ugye látod! Egészen fel a kanyarig, ahol a felső út van. Olyan magasat kell építeni, hogy addig feltorlódjon a patak. Nézd, látod, csónakázunk, itt az egész község, és mindenki nekünk köszöni a boldogságát. Láttam a hatalmas tó vonalát. Murisan kandikáltak ki a vízből a fák, mi pedig kacagva kikötöttünk a lombjukban. - Miriam, ha már látjuk, miért kell még építeni is? – kérdeztem, miközben a távolságot szemléltem. - Ha tudnád, hogy megszerettelek, azért még mondanom is kellene? Nem tudtam megszólalni. Ez valami vallomás lehetett? - Ezért kell a gát is. Nem elég csak látni, – mondta nevetve és a kéményhez futott, onnan folytatta a mondatot – érezni is kell. Távolról jól hallható fegyverropogás visszhangzott. - Várj itt, felmegyek, megnézem mi az – mondtam Miriamnak és bemásztam a nyíláson. Még érthetően hallottam, a közeli két emeletes háznál többen kiabáltak, a gyerekeket hívták, sürgették. Számtalanszor felmásztam már a gyárkéményben. Fentről csodálatos volt a táj. Látni lehetett a távoli hegyek hófedte csúcsait tiszta időben és rá lehetett látni a község utcáira. Megdöbbentem. A dombok felől minden kis úton tankok, motorosok, gépkocsik tolongtak végelláthatatlanul. Az első járművek már csak néhány száz méterre voltak tőlünk, de erős zajukat felfogták a dombok, a fák és a szemünk elől is eltakarták. - Menekülj! – kiáltottam kétségbeesve Miriamnak. – Katonák jönnek. Itt a háború. Kis híja, én is lezuhantam a mélybe, mert izgalmamban a lábam lecsúszott a lépcsőről. Fokról-fokra számoltam merre fut Miriam. Reméltem, egyenesen a dombra felfut, a bozótos mellett és fent a dombtetőn a kukoricás mellett már elszaladhat a mélyútig, onnan pedig haza. Miriam azonban ott állt mozdulatlanul és rám várt. Egyszerre láttam meg őt és a téglagyár felé beforduló harckocsit. Befutottunk az égetőbe és egy téglarakás mögé bujtunk. Miriam átkarolta a derekamat, egész testében remegett. Éreztem kis mellét és azon át a szívverését. Az én szívem ugyanabban a ritmusban válaszolt. Nagyon féltünk. Erős motorzúgás, kiabálás, lánctalp dübörgése szorított egymáshoz minket. Miriam remegése elfojtotta az én testem remegését. Egyet tudtam, a háború nem a csúzlis bandajátékunk. A háború nem csak a férfiasságot próbálja ki, az életet is elveheti. Nem tudtam felmérni, mennyi ideig tartott a harci szemle, talán néhány percig így közvetlen közelről, de hosszú volt az elvonulás. Miriam kimerülten csüngött a nyakamba kapaszkodva én pedig úgy fogtam át a derekát, mintha összekötötték volna a kezemet.

8


- Mi lehet ez? – kérdezte suttogva Miriam. – Gondolod, elmentek már? - Ne mozduljunk még! – kértem, majd lopakodva mégis kimentem rejtekhelyünkről. Üres volt a környék. A bozót mellett felfutottunk a dombon és a kukoricatábla szélén elértük a mély utat szegélyező akácost. - Legyél óvatos! – kértem Miriamot. – Nagyon vigyázz magadra! 4 Eljött a háború. Idetelepült körénk. Itt vert tanyát, mint a görények a tyúkház körül, rettegésben tartva a baromfiudvar népét. Még nem volt rendkívüli, nem ropogtak, dörögtek a fegyverek, de itt voltak készenlétben. Jöttek, vonultak oda-vissza. Az emberek a lakások menedékében ücsörögtek. Hírek bóklásztak a házak között. Egyesek ellenségek, mások barátok lettek hirtelen, szinte magyarázkodás nélkül. A halál mégis itt járt: hallottuk a postást követő jajveszékelést. Mi volt az igazi neve, nem tudom, mi csak Dorinak hívtuk. Szőke, kék szemű, kis bajuszú katona volt. Amikor tehette, velünk játszott. Csokit osztott, gumit hozott csúzlinak és köréje csoportosult a téglagyári banda. Egyik nap a kis Baksa Laci jött sírva. Mi bajod csöppség? – kérdezte Dori. - Anyukám otthon sír – szepegte – és nekem is sírnom kell, mert sír anyukám. Azt mondta, apukám elesett a fronton. Döbbenten álltunk. - Ha én elesek – folytatta a kis Baksa – hát én sírok, anyukám meg megszíd. Úgy látszik, aput szereti jobban. Dori, a katona az ajkába harapott és kezével Laci hajába túrt. - Nahát, anyukám is a fejem túrja, de ha hazajön apukám és már nem fáj a térde, elárulom neki anyut. - A térde? – kérdeztük szinte valamennyien, egyszerre.- Azt ütöm meg mindig és a tenyeremet… Dori, a katonabarátunk a szája elé emelte jobb mutató ujját és ölébe vette Boksa Lacit: Persze… persze… a térde! – mondta elinduláskor, hogy hazavigye a csöppséget, akiről otthon megfeledkeztek. Lacika a katona gombjait, kitüntetéseit nézte és forgatta. Mi ez a csillogó kereszt a kabátodon? – kérdezte Dorit. Ez nem kabát. Kabát a civileknek van. Ez katonaruha. Ez meg kitüntetés, de vigyázz, megszúr a tű, amivel fel van tűzve. - Miért kaptad? – kérdezte és a két tenyerével eltolta magát a szoros ölelésből, hogy jobban láthassa a csillogó érmét. - Na, mit gondolsz? Kinyírtam egy géppuskafészket. Öt ellenséget. - Kinyírtad, azt jelenti, megölted? - Ahogy mondod! - És ha csak egyet öltél volna meg, akkor megbüntetnek? - Kis szamár, hogy gondolhatod? - Itt a szomszéd bácsi megölte a haragosát – magyarázta gesztikulálva Laci – őt börtönbe zárták. - Az más dolog – magyarázkodott Dori, a katona barátunk – az bűntény. - Miért, te nem haragudtál az öt ellenségre? Mennyi az öt? – kérdezte váratlanul Laci.

9


Dori megfogta Laci kezét, tenyeréből egyenként kihajtogatta ujjait és megszámolta. – Na, ennyi, látod? - Haragudtál rájuk? – tért vissza az előző gondolathoz Baksa Laci. - Igen, gyűlöltem őket. - Nem értem… - Laci gondolkodni kezdett. – Nem értem, hogy van ez? - Tudod – mondta Dori, de inkább önmagának, mint a csöppségnek, - minden férfit, majd téged is, kiképeznek gyilkolásra. Ha jól elsajátítottad, kitüntetést is kapsz érte. Aki nem akar ölni, őt ítélik halálra és végképp nem lesz semmi esélye. Orvosnak, ápolónak, aki a haláltól akar megmenteni, csak keveset képeznek. Látod, meg kellene fordítani az arányt. - Ha már nem lesz háború és hazajön apukám, akkor sem büntetnek meg? – kérdezett újból Laci. - Csak a kis gyilkosságokat büntetik, a népirtásért ünnepelnek. A hernyót elpusztíthatod utálattal, a lepkében gyönyörködsz, pedig csak egy folyamat része, ugyanaz, más-más alakkal. - Tudsz lepkét fogni? – kérdezte Laci. - Itt laksz ebben a házban, ugye? Menj csak Lackó Baksa. Legközelebb majd lepkét is fogunk közösen. – Kinyitotta a fiúnak a kertkaput. - Láttad már, fészket rakott nálunk a vörösbegy! – Lacika ott állt a kapuban, ahová Dori letette és mutatta az irányt, ahol a fészek lehetett. A verandáról kifutott Baksáné, felkapta kisfiát. Nem szólt, de mérhetetlen vád nyilallt szemeiből a katona felé. - Fogadja részvétem! – szólt Dori és hiába nyújtotta kezét az asszony felé. – A mi életünk ennyi. Ma élet, holnap a föld mélye. A történelem megjegyzi azok nevét, akik a kegyetlenséget hozzák ránk, akik a halál betervezői. A jó embereket elfelejtik. Ki jegyzi meg a tetteinket!? – Az asszony némán, könnyes szemmel állt, furcsa hangokat hallatott, a szavak értelmét nem lehetett felfogni. – Stramm fia van, de vigyázzon rá, ő viszi tovább a család nevét. Dori visszajött hozzánk. - A háború a gyilkolás szabadságvágya – mondta nekem váratlanul. – Gondold meg, a legnagyobb bűnt büntetlenül élvezheted. Ha a másik oldalról tekinted: te vagy ő! Itt csak az öngyilkos lehet nem önző, csak őrült lehet szabadkozó, előzékeny, érzelgős. - Dori, honnan tudod a mi nyelvünket? – kérdeztem az idegen ország katonáját. - Miért érdekel? - Más ország, más nyelv, más minden, nem? Gondolkodott vagy csak egyszerűen nem akart válaszolni, nem tudom. Nézett rám, mosolygott. - Ahol élsz, rád húzzák a mundért. Az érzelmed másodlagos. A véred hol indult, azt határok döntik el, nem az ősi nyelv. A génjeink hol eredtek, ki tudja? Az otthonod a hazád? Igent kellene mondani. Közöttünk sokan beszélik ezt a nyelvet, de a befogadó haza… - Vagy fogvatartó haza, nem? - Nem, nem, a befogadó haza elkötelez, rendelkezik ha kell, a haláloddal is. Rögzíti a gazdagságod vagy épp a nyomorod. - Katona vagy, háborúzol, nem féltél, félsz a haláltól? - A harc közepén, támadáskor erre nem gondolsz. Az idősnek meg kell halni. Félni nekünk kell pajtás. A harcok szünetében, a támadások előtt rémít meg a halál. Soha sem magamat sirattam, csak az anyámat. Apám az előző háborúban tűnt el. Amikor testközelbe ér a halál, megszűnik az emberi értelem. Kiszabadul az ősi állateredet. Győzni akarsz, élve kikerülni a párviadalból. Hős lenni, de nem plecsniért, nem a dicsőségért. Az csak az életbennmaradásod után rezgeti agytekervényeidet. Mindent, amit kiadsz magadból, amivé magasítod vagy alacsonyítod magad, az nem a küzdelem győzni vágyása, az a puszta túlélés görcsös akarása.

10


Életben maradni, megúszni, ha százan pusztulnak el melletted, akkor is te élj, azaz… azaz, én éljek! Megrázta a fejét, mint a vízből kijövő kutya a testét. Hosszan hallgatott. Önfeledten játszott a fény a Békató vizén a hullámokkal. Villogott, mintha kacsintgatna a vízfenéken szürcsölő halaknak. Egy-egy kisebb hal fel-felcsapott vízgyöngyöket hajítva a levegőbe. Meg-megmozdult a vízbe lógó fűzfa mellett a sás. Tudtam, nagyobb hal, ponty vagy harcsa kutat az iszapban. Buborékok pattantak szét a felszínen. Szivárványos öklék egész csapata csillogtatta fénylő oldalát egészen a part közelében. Emlékszem, egyszer kalapról lebontott fátyolból eszkábáltam hálót és egy-egy merítésre tíz-tizenöt kishal is ficánkolt a hálóban. A csendben Miriamra gondoltam. Amerre néztem, mindig ott volt. Járt a vízen, megsimogatta a felcsapó kishalakat. Jött le a dombról a fasor mellett és csak felém jöhetett. Ha hátra néztem, ott állt a patak szélén és kémlelte a képzeletbeli gátról terjedő vizet. Integetett a felhők közül. Az arca tükröződött a vízből, a lombok közül. Nem értettem mitől roskadt magába Dori, a katona. - Ilyen korúakat, mint ti, hogyan lehet milliószámra puska elé hajszolni. Mi késztet egy embert arra, hogy öljön vagy megölesse magát. Aki egy csirkét képtelen volt levágni, az válogatás nélkül, ha kell számolás nélkül támadjon a másik emberre. Hol lehet Miriam? A zöld, vagy a fehér blúza van rajta. Megfoghatom-e a kezét? Feljebb, a patak szélén, a mélyút alján a betonból kiépített forrásnál ültünk. A dombról az akácfák sokasága virágba öltözött. A méhek zsongása bizsergető zene volt. Emlékszem rá tisztán. - Tudnál Te úgy szeretni, mint vízesés a mélységet? – kérdezte Miriam, de nem rám, hanem maga elé nézve, a földet bámulva. – Érzi a szétzúzódást, de mégis belerohan, mert gyönyörű a zuhanás, a repülés tobzódása. - Én a lazacot irigylem, mert gátakon, vízeséseken is áttöri magát. Egyetlen célja az élet továbbadása és büszkén belehal – mondtam. - Ne akarj belerohanni, ahogy a legtöbb fiú tenné. Szépítsd a valót, de ne hazudj! Fogd meg a kezem, de ne megragadd! Az érintés varázsát érezd, az töltsön el először, mint a hó meztelenségét a tavaszi szél, mielőtt végképp elsöpri. - Megfoghatom – kérdeztem a keze felé nyúlva – nem húzod el, Miriam? - Mindig kérdezel. Érezned kell a mozdulataimból, a szemem biztatásából, a hanghordozásomból. - Persze, a lepke sem kérdi meg a piros szegfűt, rászállhat-e kék szárnyaival. – Szemrehányás volt a szavaiban: - Ha üti egymást a két szín, az még nem taszítást jelent, Ernő. - Miriam, szép a neved, mint a templom áhítata. Én semmitmondó srác vagyok, te gyönyörű, mint az oltár térdrekényszerítő hatalma. Félelmetesen szép. - Talán neked. Így érzed? - Igen. - Ne mondj ilyeneket Szépálmú Ernő. Harcot vív a neved és az egyéniséged. Lebeszélsz magadról. Jó veled lenni… Dori rámnézett, érezte, gondolataimban égészen máshol járhatok, nem őt figyelem. Az én halottaim között is lehet Baksa Laci apja szerű? – kérdezte. - Jó veled lenni… - hallottam újra Miriam képzelet szavait. – Jó veled lenni, mint csigának a házával. - De a csiga mindig kibújik belőle, nem elég neki. Oltalmazó menedék a ház és nem az otthona.- Nem kell menedék sem másnál, sem nálad. Jó veled, csak ennyi. Most nem több, de nem is kevesebb. Ebbe minden belefér…

11


- Belénk verik – mondta tovább Dori, a katona, - belénk verik: ne gondolkozz, hajtsd végre a parancsot. Ne gondolkozz, csak a parancsot hajtsd végre és a gyilkosság, nem a te gyilkosságod, a halott nem a te halottad! - …ebbe most minden belefér! – hallottam Miriam szavait távolról, a forrás tövéből. – És most hallgass! – parancsolt rám. Nem fogtam meg a kezét. A méhek szorgosan dolgoztak az akácvirágok bibéin. Játszott a fény a vízzel. Boldogok voltak a virágok, mert beporozták szirmaikat és örültek a méhek, amiért ilyen sok nektárt kaptak. Boldog volt a tó, mert tiszta volt a víz, áttűztek rajta a napsugarak és benépesítették az élőlények: halak, békák, csigák és nád, sás, hínár, tavirózsa. Boldog voltam én, mert szerethettem Miriamot. 5 A település szélén laktunk egy hosszú öreg házban. Jobbra két lakás volt, mindkettő egy szobából és egy konyhából állt. A házat középen a mindkét oldalról határoló pajtakapuk kötötték össze, a másik oldalt lezáró istállóval és kamrával. A konyhában beépített tűzhely állt. Két asztalágy pózolt a helység közepén, amik nappal étkező helyül szolgáltak, éjszaka pedig kihúzva alsó részüket, fekvőhelyekké váltak. A szoba alacsony ablaka a rétre nézett. A négy ágy és két szekrény szinte elfoglalta a teljes szobát, alig maradt hely a közlekedésre. Rettentő szegényes volt. Minden bútor más- más stílusú, (ha egyáltalán ide illő szó a stílus) csak a rendeltetésükben hasonlítottak egymáshoz. Egy szenteltvíz tartó porcelán lógott a falon, az jelentette az összes díszletet. Szerettem azt a helyet, mert bármilyen szegényes volt, mégis az otthont jelentette. Anyut, aput, a testvéreket, az álmodozásokat. Korán sötétedett. Apu a petróleumlámpa lángját egészen lecsavarta. Mintha glória övezné a lámpát. Nővéreim, öcséim még nem aludtak, mindannyian hallgattuk egymás szuszogását. Félálomban voltam már, amikor anyu feljajdulását meghallottam. Valamit szólt apunak, amit akkor nem értettem. Apu hangosan szólt először hozzám, majd az egész családot riasztotta. - Ernő, öltözz! Rohanj a bábáért! Siess, hallod, siess! A petróleumlámpa lángját felhajtotta apu. A család riadtan fülelt az ágyban. Legidősebb nővérem a szomszéd nénihez futott, hallottam, ahogy erősen kopog, amikor a pajtán átfutottam. Az úton tisztult ki fülemben anyu hangja, amit apunak mondott: - Sándor, megindult… A bábaasszony két utcával odébb lakott. Mire visszaért velem, a testvéreim a házinéninél ültek síri csendben, megilletődve. Két nővérem vizet melegített a konyhában és a ruhákat rakosgatta. Apu engem is a testvéreimhez küldött a szomszédba. Hol összenéztünk, hol magunk elé meredtünk. Legkisebb öcsém, Lali kérdezett félősen érdeklődve: - Lesz? Megjön a testvérünk? Bólintottam. - Hugi lesz? –kérdezte súgva. Meghúztam a vállam. Heten voltunk. Születik a nyolcadik testvér. Rossz lehet annak, akinek nincsenek testvérei. Nekünk így volt nagyon jó. Mennyit veszekedtünk, marakodtunk. Sírt a legkisebb, mert mindenki otthagyta. Apu a legidősebb nővéremet kapta el, amiért nem vigyáz senki a kicsire. Nem volt úgy igazságos. Nővérem bántotta a fiatalabb nővéremet, ő rajtam töltötte ki a mérgét. Én továbbadtam a soronkövetkező öcsémnek, mígnem a sor végére a már úgyis síró

12


kicsi jutott. Ez a láncreakció megtette hatását. Mindenki elégedett lett, helyre állt a béke. Nemsokára visszamehettünk a lakásunkba. Bebugyolált kicsi fiú erőltette fölénk a hangját a bábaasszony kezéből. Anyu bágyadtan nézett ránk: Ő az, Józsika! Egy éhes szájjal több. Ez nem szemrehányás, ez a fennmaradás reflexe. Ennyi gyerekből csak marad majd, aki tovább viszi a családnevet: Szépálmú! Melyik ősöm volt ilyen naiv. Nem naiv, ilyen megátalkodottan bizakodó. Ennyi gyerek. Mi lesz belőlünk? Kikké akarunk válni? Néztem a sürgés-forgást a petróleumlámpa fényénél. Itt a háború, de azt a hírek, a katonák jelenléte jelenti, mégis milyen sok fájdalmat okoz. Tegnap elvitték a Tapadtfülüt és a családját. Semmi rosszat, szokatlant nem tettek. A légynek sem ártottak, csak a vallásuk volt más. Hazajött a szomszéd bácsi a frontról. Ő egy kicsike kocsin lökte magát odébb a kezeivel, mivel lábai nem voltak. De hát miért születünk annyian, ha háborúk kellenek, ahol elpusztítják az embereket. Hol van most a Tapadtfülü? Vagy jobb helyre vitték? Mindenhol csak nincs háború. Nem bírtam elaludni. Mindenki fészkelődött a fekhelyén. A baba bömbölt. Első meglátásra szépnek nem lehetett mondani. (Állítólag annak idején minket sem.) Lassan átjárta testemet a szokatlan éjszaka, kiszabadult a gondolat a benyomások kényszeréből és elterebélyesedett rajtam a gondolatvilágom kizárólagossága. Igen, ha Ő szülni fog, az én gyerekemet hozza világra? Csatatereken és annak nem mondható helyeken öldösik az embereket. A legtöbbet tudó természeti lény pedig csak szül, rá se ránt, hozza világra utódait. Mibe szüli bele, nem teszi fel előre a kérdést. Megéli majd, vagy nem éri meg. Miriam, miért gondolok a majdani gyermekünkre? Szemlehunyva látom, elképzelem kezedben pelenkázáskor és az udvaron totyogva, de arra gondolni sem merek, hogy beteg lesz, vagy nem él túl engem. Nem baj, ha nem tudok elaludni, legalább gondolok rád. Tudok veled beszélgetni, mert ismerem az észjárásodat. Néha olyan választ adsz magamban, amit azért te nem mondanál, de ezt a kis mellébeszélést bocsájtsd meg, jobban esik így hallani. Sír a baba, ma még újszülött. Mit mondanál, hogyan fogalmaznád meg ezt? „Követeli a maga módján, ami kell neki?” Hát igazad lehet. Nem is mondanád, hogy sír? Nem idegesítene? Te aztán anya vagy! Dehogy, csak lennél. Mit képzelődtem! Anyu mellén elaludt a pici. Anyu mellén ela… Hallottam éjszaka még hangokat, de távolinak hatottak. Reggel irány az iskola. Na, ha ma nem alszom el valamelyik órán! Volt, aki gratulált, hogy lett egy újabb öcsém, volt, aki hülyének titulált, hiszen addig sem volt mit ennünk. Mit akarunk még? Jaj de fájt ez. Nem az éhség, az mindennap társ volt. A megalázás, hogy szüleim nem tudják eltartani a sok gyereket, de főleg az, hogy ezt még a képembe is vágták. Dél körül engedtek ki az iskolából. Fél úton sem voltam, amikor megszólaltak a szirénák és két repülőgép jelent meg a község felett rettentő zajjal. Leereszkedtek a folyóval párhuzamosan és elkezdtek géppuskázni. Az utcákról eltűntek az emberek. Rohanni kezdtem a téglagyárhoz, fel a kéménybe, lássam, mi történik. A repülők már többször fordultak. Zuhanó repüléssel a község szélén lévő vonatot támadták. Kétségbeesetten kerestek menedéket a fiatal leventék, akiket a vonat szállított. A nyílt pályán nem volt menedék. A két repülő mindig a vonat két oldaláról támadta a fiukat, akik vissza sem tudtak lőni. Láttam, volt aki a sínek között megpróbált ide-oda ugrálni, de mégtöbben voltak, akik sebesülten vagy holtan feküdtek különböző testhelyzetekben. Percekig írtak nyolcasokat az égre a repülők a vonat felett. A géppuskák hangját a patak völgye felerősítette. Csapongott a fák között: ütötték, verték a törzseikkel és fájdalmasan, szaggatott hangon belesikongott a patak csobogásába. Amikor Magányosék házához érhetett, talán csak jajokat sírt és nem a győzelmet kiáltotta bele az erdőbe.

13


Láttam a templom tornyából kinéző emberek ökölmutogatását. Tenyerükbe roskadt az arcuk. Katonák rohantak, próbáltak a repülőre lőni, de azok felhúztak a magasba és eltűntek. Kik voltak ők? Fülest kaphattak, hogy milyen szerelvény és mikor indul az állomásról? Volt bennük gyűlölet, vagy a parancs iszonyata tüzelte kedvüket? Láttak-e arcot, amely mély nyomot barázdál emlékezetükre az elkövetkező további életükben? Vagy a megsemmisítendő célpont, amit Doriék nem engedtek megnézni közelről, pusztán a feladat tárgya volt? Sajnálom szegény srácokat – mondta Dori másnap, amikor eljött a téglagyárhoz. A katona sorsa ennyi. Könnyű a szemeteknek fegyvertelenekre lőni. Ez az öldöklés. Azt teszel a másikkal, amit akarsz, mert az vissza sem tud lőni. Mennyi friss vér. Több mint negyven földkupac, barna sir. Idegenek. Akkor még nem tudtam, hogy egy távoli rokon egyetemista fia is köztük volt. Amikor az apa eljött a fia sírjához, nem a könnye rendített meg, hanem az első háborúban kapott súlyos fejsérülése. A koponyájából és az arccsontjából is hiányzott egy darab. Mély horpadások csúfították el a fejét. Élő tiltakozás volt ő egész életében. Apám is sírt, addig sohasem láttam a könnyeit. Semmit sem ért a másnapi tanítás. A félelem lebegett köztünk, minden mozdulatunkba belegázolt. Felfelé néztünk percenként, füleltünk, nem jön-e újabb repülőtámadás. Szalkay tanár úr a telepátiáról beszélt, egy megérzésről, ami előre láttatja (sejteti) a bekövetkező cselekményeket, de ki hisz benne? Megéreztük akkor? A Tapadtfülüvel összecsaptuk a tenyerünket, amikor utoljára elváltunk, bár ezt sohasem tettük előtte. Reggel már nem jött iskolába. Jön-e valamikor? - Dori! Hová vitték a Tapadtfülüt, Bandit? Te mindent tudsz. - Tömhetném a fejed meggyőző szóbeszéddel. Igazán én sem tudom, de nem gondolok jóra. Ha valakit bűnbakká kiáltanak, az emberek örülnek, hogy nem ők a szenvedő alanyok. Kell az ellenségkép. Ha egy jó hazugsággal kivágod magad a csávából, igazság lesz a hazugságból. Persze képletesen igazság az. Ha elhisszük, akkor igaznak gondoljuk. Ha elhitetjük másokkal is, akkor az meggyőződéssé magasztosodik. - De hová vitték a családot? - Nem vagyok beavatott, és ne kérdezz erről többet! Otthagyott. Leültem a fűbe. Hangyák meneteltek mellettem, cipelték az apró, összeszedett szalmafoszlányokat, elpusztult bogarakat. Mentek, ütemesen meneteltek, masíroztak, dübörgött alattuk a föld, már hallottam a talpak csattogását, a kiszámított lépteket. Sorba, sorba meneteltek, dübörgött… Felugrottam. Ez őrültség. Összetaposom őket! Ne! Békés szorgalommal dolgoztak a hangyák. Hányszor kipróbáltam már, egyet megpiszkáltam és másodperceken belül az egész hangyaboly riadtan kezdett rohangálni. Vitték, mentették a feldúlt fészkükből kiforgatott tojásokat, az utódokat. Láttam egy csatát is, amikor az egyik hangyaboly népe elindult a pár méterrel odébb lévő bolyhoz és öldöklő csatában halálra csípték egymást. Egy óra múlva tetemek százai borították a kitaposott utjukat. Estére tiszta lett az ösvény, begyűjtötték a veszteseket. A nálam egy évvel fiatalabb öcsém, Péter valahol egy kerékpárabroncsot szerzett. Botot fogott, a két perem közé nyomta és azzal szaladgált, űzve a végtelenségig. Lali kérte tőle, de a kerék jobbra dőlt, balra fordult, elindulni mégsem volt hajlandó. Leült mellém, egy ideig mereven nézte a bokorban kaparászó feketerigót, majd szinte rámparancsolt: - Fogd meg, hozd ide, fogd meg! - Löködönc, azt hiszed, az csak úgy megy, kinyújtom a kezem és kaméleonnyelvként ideszippantom! - Hozd ide! – erősködött. Felugrott, mire a madár odébb szaladt. - Gyere, nem guruló labda az, madár és nem könnyű megfogni Lali. – Követelőzött egy ideig. Az esély feladása után mellémtelepedett, sokáig gondolkodott. - Nem fáj a fogad? - kérdezte tőlem váratlanul. - Miért fájna! – Néztem rá, ő összevonta kissé a szemhéját.

14


-Aki sokat csókolózik,- hallottam - annak fáj a foga – vágta ki meggyőződését. Kárörvendő, kíváncsi és nagyon elégedett volt. Azt hitte, elmondom neki, mit csinálok Miriammal a tónál. Nevettem ostoba hiszékenységén. Kitől hallhatta? Nővéreim valamelyik barátnőjétől biztosan! Este apám meggyújtotta a viharlámpát. Vegyél magadra valamit, jössz velem gilisztázni, mondta, miközben kékvászon kötényét felkötötte a derekára. Hogy lett volna kedvem, ehhez a féregvadászathoz! Nem mertem ellenkezni. Szótlanul lépkedtem utána, de az igazság része az is, hogy óvatosan kellett járni a kertben, megszólalni tilos volt, mert a földigiliszták egy szemvillanás alatt visszacuppantak a lyukba, amely sokszor fél méterre is a talajba süllyedt. A gilisztákat egy gyors mozdulattal a lyuk előtt kellett megcsípni a hüvelyk és a mutatóujjammal. Nappal horgászok jöttek, darabonként leszámolva vittek harmincat, ötvenet, de előfordult, hogy százat is. Egy esti járőrözéssel két kiló kenyér árát is össze lehetett gyűjteni. Vasárnap reggel, amikor kinéztem az asztalágyból, felettem két valami apró meztelen galamb kínálkozott főzéshez a tálban. Hirtelen, ahogy felugrottam, csörömpölt minden a fejemtől, amelyet belevertem az ágyfedőbe. Apám tekintetéből mindent láttam. Az én galambjaim. Nincs mentség, feloldozás, ez bűntény ellenem. Az én galambjaim. - Muszáj valami erőlevest főzni, anyádnak nincs teje a szoptatáshoz. A fiókákat vágtam… újat tojnak hamarosan, meglátod – mondta vigasztalóan apám. Félájult kergeként néztem a levesnek valót. Kirohantam. Üres volt a fészek. Ötödször is belenéztem. Semmi. Kihűlt a helyük. A trágyakupacon ott a kitépett tolluk. Bebújtam az istállóba a jászol mellé és hiába nem akartam, kitolongott szememből a könny. Egy, kettő, tíz, száz és ki tudja még mennyi! Amikor kimosta a könny a szememből a fájdalmat és gondolataim is rendeződni kezdtek, apám szavai tolakodtak elő: erőlevest kell főzni. A kicsinek, legkisebb öcsémnek, Józsikának tej kell. Szivárvány lett a szemem körül. Az elmúlt vihar bocsánatkérése, felszentelése? Akkor meg kellett értenem, a galambjaim élethossza megmérettetnek. Számlálva lesz. Az éhség mindenható ura nem oszt majd kegyelmet. Apám büszke volt gazdag rokonára. A Lang család (csak ez, mert több is volt a községben) a festő dinasztia, valamilyen oldalágról volt hozzánk kötődő. (Mégis, mi kötődtünk hozzájuk, azt hiszem, így reálisabb.) Apja festő volt, a református templomban egy mennyezeti szeccot is készített. Fia, apja vagyonát örökölve már könnyen boldogult szobafestő és mázolóként. Mi sohasem hívtuk őket hozzánk festeni. Apám meszet oltott és egy nyeles pemzlivel szép fehérre kentük a falakat minden évben, a konyhában és a szobában. Pista bácsi (csak apám tudta a rokonsági fokozatot) egyébként sem vállalt meszelést, azt a cselédnép is megtette. Ő vagyonosabb házakhoz járt igazi festőmunkát végezni. Rászedte apám anyámat, hogy ebéd után menjünk el meglátogatni Langékat, a gazdag rokont. Hátha észreveszi mennyire rászorultak vagyunk és kisegít valamivel, de ha nem, legalább eszükbe juttatjuk, hogy még a világon vagyunk. Alig sírtam ki magamból a galambok elvesztése miatti fájdalmamat, anyám hozta Péternek és nekem az újólag megfoltozott ruháinkat. Templomba kell menni, a tízes misére és ott mi leszünk a ministránsok. Kérés volt, parancs volt? Nincs engedély a latolgatásra, de ha volna is, akkor is menni kellett. Lázongtam magamban: mikor leszek már akkora, hogy eldöntsem, mit tennék szívesen, rábeszélés nélkül. Ebéd után nagy öltözködés kezdődött. Többszöri bokszozás után elfogadhatóan szalonképessé vált az egészcipőm (félcipőnk nem volt.) Hétközben poros volt, sáros foltok árulkodtak a focizásról, csavargásokról, de vasárnapra mindig ragyognia kellett. Az ünnep eleganciát követelt még tőlünk is. Nem volt ínyemre, a nővéreim is keresték a kibúvás lehetőségeit, de mindhiába, a látogatás elhatározódott, hát menni kellett. Egyedül apám volt büszke az egész népes menetre. Ő

15


minden szembejövőt üdvözölt és véleményem szerint dicsekedve újságolta, hova igyekezünk. Mi gyerekek lehajtott fejjel vonultunk. Alakoskodni kell Langéknál. Ha le kell vetni a cipőt, szép látvány lesz a csupasz lábunk. Apám úgysem lesz hajlandó levetni, akkor pedig mi sem. Nővérem átvette az újszülött Józsikát anyámtól, bízva abban, ha sírni kezd a gyerek, ő gyorsan otthagyja az egész vizitet. Lali izgult a legjobban, mert remélte, ha más nem is, ő biztosan kap valami ajándékot. Langék a piactér szegletében laktak, az emeletes sarokházban. A házigazda, Pista bácsi megláthatott minket, mert gyors léptekkel szaporázott a kapu felé a fogadásunkra. Leírhatatlan széles mosoly terjengett az orra alatt, de az orr tövében a szemek! Nos a szemek, a szemei azok furcsák voltak. Lang úr a kilincsre nyúlt, jobb kezével, a ballal elfordította a zárban a kulcsot, (bezárta vagy kinyitotta) és lehúzta a kapuról. - Nagyon kérem, menjen innen, ne hozzon rám szégyent! – suttogta apám felé. Nem parancsolt, nem kért, nem csuklott a hangja: nyomatékosan suttogott. Erre én akartam bemenni. Megnyomtam a kilincset. Nem engedelmeskedett az ajtó. Lang úr hátrálni kezdett. Egy katonás hátra arc és eltűnt. Nem jött be. Fölösleges volt ministrálni, egy fél órát készülődni, a rohadt cipőt kipucolni, köpködni és fényesíteni a kefével, véggyalogolni a községet, és fölösleges volt élni. Megfutamított hadként söpörtünk vissza. Sehol egy megjegyzés. Apámra néztem, csak itt ne kapjon rohamot! Érjünk haza, ott érje el az epilepsziás rohama. Istenem, csak otthon… érjünk már haza! Az utolsó lépéseket a ház előtt már futva tettük meg. Apám az ágyra zuhant… a többiről ne tudjatok meg semmit. Este lett, mire a család önmagunkközt szidni merte Pista bácsit. Ha beszélgetett volna legalább pár szót, ahogyan rokontól, de nem rokontól, még ismerőstől is illik! Szégyen a nagycsalád, a sok gyerek? A szegénység szégyen? Úgy tudtam, kellemetlenség. - A sárban húzod az orrod. Vigyázz, beleakad egy gyökérbe! Úgy éreztem, elfojtottam az indulataimat és jól alakoskodok, senki nem látja rajtam a megalázást. Miriam egy szemvillantás alatt rájött, valami nagy fájdalom gyötri a lelkem és megbénít. Képtelen lettem a mosolygásra. Szám két széle nem kezdett felfelé mozdulni, a szemem sem összeszűkülni. Rohadt érzés szorongatta a torkom. - Elmondod, megszabadulsz tőle és kész. Ennyi, hidd el nem több, ha nekem tárulkozol ki. – Nyomatékos volt a nekem és a tárulkozás szavak kiejtése. Miriam állt és várt türelmesen, láttam segíteni akar. Vagy megoldódik a nyelvem, vagy nagy hallgatás lesz, azt viszont nem szerettem volna. – Próbálj kitörni a zárkózottságodból. Merev vagy. Nem teszed, amit tenni akarsz. Mi fog le? Ki tart kötélen? Tele vagy vággyal, akarattal. Nem egyszer láttam, összeszorítod az öklöd és a körmöd a húsodba vájod. Jobb a fizikai fájdalom a lelkinél? (Akaratlanul, minden erőlködésem ellenére könnyezni jajdult a szemem.) Ernő, Szépálmú Ernő. Rám nézzél. Hidd el, a fiúk is sírnak. Rám nézzél! Anyám azt mondta, nem akarom, hogy ilyen szegény fiúval járjál. Mi köze a szegénységnek a barátsághoz? Nem érdekel, mit mondanak, mit akarnak. Még bárki lehetsz felnőttként. Én is lehetek szegény vagy gazdag, szép vagy csúnya. Kit érdekel ez, ha veled akarok lenni és veled is vagyok A többi ócska sallang, nem érdekel, ne érdekeljen téged se. - Te nem tudod, mi az éhség. Olyat is megenni, amit más már eldob. Nem tudod mi az, egy új egészcipőt kapni, mert szandálra, félcipőre már nincs pénz és úgysem kell lábbeli a melegebb időben. Hogy folt hátán folt a ruhád, nincs egy normális ágyad, táskád az iskolába és ezt még a szemedbe is vágják. Nem elég a bőrödön érezni, eszedbe juttatják lépten, nyomon, hogy ne szabadulhass a tudattól. Miriam arcomról letörölte a könnyet. - A felnőttek világa könyörtelen – mondta és az ujja hegyéről nyelvével megkóstolta a könnyemet. Huncutan mozdult a szemöldöke. -– Sótok az van bőven, érzem! Le lehet győzni a legszörnyűbb fájdalmat? Tévedek, a szörnyű szó itt nem is szörnyűséget, hanem kellemetlenséget jelent. Van-e a fájdalomnak határa, mint a folyónak, amely partok

16


közé szorítaná érzéseinket? Az árvíz kiterjedése a mérhetetlenség? Egyszer minden ár visszatér a medrébe és csendesen csordogál a nemrég még dübörgő víz. 6 Az asztalágyból beköltöztem Lali mellé a szobába. Ő már aludt, én a jövőről gondolkodtam. A szomszédunkban lakott Bizáncki Róza, aki a vásárokon fehér egérrel kártyát vetett. Ládikójában a megírt sorsok szépen összerakva sorakoztak. A lapokra tette az egeret, az pedig a fogaival megfogott egyet és kihúzta. Holnap én is elmegyek, megkérem, vessen kártyát nekem is. Hinni ugyan nem hittem az egérnek, de a kíváncsiság nem hagyott nyugodni. Tovább forgó gondolataim húsvétra terelődtek. Csütörtök este volt. Apám nagy nehezen szerzett valahol egy kis darab sonkát. Pénteken megfőzzük… nem, nem pénteken, szombaton. A feltámadási körmenet után már szabadna enni, de akkor nem jut húsvét reggelre. Anyu a sonkaléből finom kaszáslevest fog főzni, kaszáslevest. Miért éppen kaszásleves a neve? Pénteken reggeltől rengeteg ember jött. Azt mondták, a front elől menekülnek. Kocsin, kerékpáron, kurdékon vitték, tolták, cipelték hátukon holmijaikat. Azon a napon anyu kapott egy tábori levelezőlapot az idősebbik fiútestvérétől. Azt írta, ha egy katona kenyeret kér, add neki az aznapi utolsó falatodat. Mi íratta vele azokat a sorokat? Mi az, amit mi itt nem tudunk? Egész nap távoli dörejek hangját hallottuk. A katonák pakoltak, indulni készültek. Dori nem jött. A ligetben találtam meg. Elhúzódott a többiektől. - Ide süss! Jegyezd meg jól. Ez a háború értelmetlen. A háborúk értelmetlen emberpusztítások. – Dori ideges volt, rettentően ideges. – Szörnyű, hogy egy-két embernek hatalma van parancsot adni tízezrek, százezrek, tízmilliók elpusztítására… Idefigyelj, pár napon belül itt lesz a front. Mentsétek az életeteket. Nagyfiú vagy, vigyázz a testvéreidre, a szüleidre, mert senki nem lesz biztonságban. - Dori, mi nem tettünk semmi rosszat, nem bántottunk senkit. - Hát nem érted, a háborúban csak a halál érzi magát biztonságban. Elrohant, mintha csak véletlenül futottunk volna össze a fák között. A szemei, az arca a kétségbeesést sugallták. Ha igazad lenne Dori, a háború után gyilkolással telten, megbékélhet-e az emberi lelkiismeret? A felnőttek elvesztették minden önuralmukat. Minket, gyerekeket reguláztak egész nap. A sietség lett a legfontosabb emberi tulajdonság. Mindenki pakolt. Idegesen kapkodtak, latolgatták az értékeket, dugdosták azokat. A fiúk várták a csatát. Láthattak tankot, páncélkocsit és más harci eszközöket, de a mozikban látott pufogtatást a valóságban még nem. Olyan izgalom nyomta el a félelmet, amit hősiességnek, hazafiságnak neveztek. Hősökké lenni! Gyerekek, mi lesz itt! Igazi harc lesz. Ember embert vadász. Tank tanknak ront. Repülni fog a föld, a ház, a katona. Arra nem gondoltunk mindössze, hogy az lehet a mi házunk, vagy mi magunk is elveszhetünk. Délutánra a községet ellepték a visszavonuló harci alakulatok. A települést szegélyező dombról ágyuk dörögtek időnként. A téglagyári bandánk nem mert túl közel menni hozzájuk, de a padlás ablakából és fákról figyeltük az ágyúzókat. A téglagyár melletti domb oldalában épült bunkerunk bejáratát eltömtük faágakkal és földet borítottunk rá, hogy észrevétlen maradjon, ne legyen feltűnő. Engem Miriam érdekelt, a húsvét és az ajándék. Napokig gyötrődtem. Egy szép masnira gondoltam, amit a hajába kötne, egész nap mutatná a hozzámtartozását. Pénzt nem tudtam szerezni és nem is láttam olyat, amilyet én akartam. Végül egy tojást megfestettem és a házat, amelyben laktunk, a környezetével együtt rákarcoltam. Nem lettem vele megelégedve. Testvéreim kunyerálták, de eldugtam, féltettem.

17


Este ruhástól feküdtünk az ágyba: ha valami történik, minél előbb indulni tudjunk. Elelnyomott az álom, de rosszul aludtam, a robajok lassan összefüggővé váltak. Láttam, anyu és apu is sokszor felült és úgy hallgatózott. Félelmetesen izgalmas volt. Hajnalodott, amikor egy lövedék valahol közel csapódott a földbe. Remegtek az ablakok és hallani véltem, remeg az egész család. Apu feljebb hajtotta a petróleumlámpa fényét és kiadta a jelszót. Gyorsan pakolni! Öklével megverte a falat, így adta tudtára a szomszédoknak, hogy nem várunk tovább. Egymást taszigálva kapkodtuk magunkra a kabátot, beleléptünk a cipőbe. Mindenki megkapta a maga batyuját és irány a templompincébe. Apu a papok pincéjének nevezte. A szomszédos gyermektelen idős házaspárból csak az asszony csatlakozott hozzánk. A férj egyelőre ottmaradt az állatokkal, hogy etesse őket és vigyázzon rájuk. Vonultunk a sötét utcákon, amelyek tele voltak siető emberekkel. Az útkereszteződésben katonák álltak gépkocsik mellett. Néha a kezükkel integettek, siettették a menekülőket. Öcsém, Péter azzal traktált, ma biztosan nem lesz tanítás és azt is remélte, még néhány napig el is maradhat. - Ahogy a Szalkayt ismerem, az óvópincében is megtartja az óráit – kesergett végül. Én nem úgy ismertem. Nekünk sokszor mesélt gróf Monte Cristóról, máskor a papiruszhajós óceáni kalandról, Kon -Tiki utjáról. Nála az ország térképe előtt csak háttal lehetett állni, egy mogyoróbottal a kezünkben. Úgy kellett a bottal láthatatlanul mögénk szúrni a térképre, hogy a találat két centis körön belül legyen. Nem volt pardon egy tanulónak sem. Milyen átszellemült lett a község! Sötétség. Néha egy-egy lövedék szállt át a házak felett, piros csíkot húzva. Sötét ablakok. Fény sehol. A vakond is ilyen jól megvan a föld alatt. Minek nekünk az állandó díszkivilágítás. Lökött gondolat ez: mi és a vakond! Lehet, én is ideges voltam. Titokban arra gondoltam, Miriam is ott lesz az óvóhelyen és akkor már semmi sem történhet, ami keserűnek láttatja velem a helyzetet. Nem lehettem ideges. Egy-két nap alatt átvonul a front, visszamegyünk az otthonunkba és megy minden a maga megszokott utján, ez volt a véleményem. Kelet felől füst és némi világosság küszködött a hajnali égbolton. A nagy robaj onnan jöhetett. Belelőttek egy házba és felgyulladt? Úristen, mi van a lakókkal. Miriam elindult-e már az édesanyjával a pincébe? Úgy mentem, mintha nem is tízen lettünk volna a családból. Kalandoztak a gondolataim. Kicsit fáztam. Apám ment elől. Egy batyu a hátán, egy tömött zsák a kezében. Mellette anyám, az újszülött Józsikával, a másik kezével Lalit húzta maga után, akinek egyáltalán nem tetszett ez az egész reggeli, vagy inkább éjszakai menetelés. Hármasával követtük őket: Péter, Móricz és én. Hátul a két nővérem és Sándor. Mindenki cipelt valami táskát és a tanszerét. A liget volt a legfélelmetesebb. A fatörzsek összefolytak a szemhatáron, és fának épp úgy nem látszottak, mint embernek. A fáktól nem kellett félni, de az emberektől, azt mondták, most félni kell. Akkor az emberek lettek a legelesettebbek, miért ők a félelemkeltők? - Apa, Magányosék, a két nő, most hová mennek? Nem félnek ők? Vagy az egyedüli házakat nem támadják meg? Előbb jött a kérdés kimondása, mint annak véggondolása. Hová is mehetnek? Nekem kellett volna elmennem vigyázni rájuk. Elvehetik tőlük a teheneket? Ilyen kavarodásban, ki megy oda ki segíteni? Azt hiszem apám nem is válaszolt, vagy nagyon halkan mondhatta. A bakancs, amit tőlük kaptam, jólesően melegítette a lábamat. A tanya távol esik a községtől. Arra biztosan nem harcolnak. Ha itt a front, Magányos bácsi miért nem tért haza? Az ellenség ért hozzánk, akiket mi támadtunk meg. Sok katonájukat, lakosukat megöltük, mit fognak velünk cselekedni? A főtéren jártunk. Minden háznak önálló nevét ismertük: Látzer sarok, Korona vendéglő, Luthár ház. Még száz méterre volt a templom, alatta az óvóhely. Láttam már az iskolát: nem megyünk ma oda, az egészen biztos. A Büki bolt! Néha vásároltunk ott, ha Németh bácsi boltjában már sok volt az adósságunk, de még nem gyűlt össze annyi pénzünk, hogy azt letörlesszük. Á, a Lang ház! Mit csinál Pista bácsi, védi a

18


vagyonát? Neki van mit. Mi többet elhoztunk otthonról, mint amit értéknek lehet nevezni. A piactér Bocskor néni főhadiszállása. (Ennek a szónak most kétes jelentése van.) A termetes kofa minden nap ott ült és árulta portékáit. Egyszer elnevezhetnék Bocskor néni terének, megérdemelné! Mégsem, nem érdemli meg. Soha egy almát sem adott ingyen és csenni sem lehetett, annyira vigyázott az áruira. Siettünk. Űztek minket? Hol volt a szeretet mindenhatósága, az emberekbe zárt kincs? Anyu a szeretet betöltéséért hozott világra. Rohanó emberek, sötét ablakok mindenütt! A világra hozott a szeretetért, vagy a fajfenntartásért él tovább? Miriamért növök napról napra. Érjünk már az óvóhelyre. Túl akartam lenni azon a retteneten. „Csak a halál érzi magát biztonságban!” Visszhangzott bennem kiáltásként. Féltem a halottól. Féltem a haláltól. Bedeszkázták az üzletek ajtajait és ablakait. Még a templomot kellett megkerülni. Mint körmenetkor, olyan szorosan áramlott a tömeg. Feltámadásra gyülekeztünk. Nagyszombat reggele volt az elveszejtés után, a feltámadás előtt. Több százan voltak már a hatalmas pincesoron, de nem tolongtak még a leterített szalmán a helyekért. A lámpák gyér fényt hangoltak a föld alá bújókra. Ránk, a családra és számtalan ismerősünkre. Ez az idő úgy él bennem, hogy azóta keveredik a múlt a jelennel. Ha rágondolok, az örök folyamat történése nem lehet a múlt. Lepakoltunk. Két osztálytársam mellettünk foglalt helyet. Olyan hangzavar volt, ami a ciszterci papok hangját is elnyomta. A község széléről jövők azt mesélték, itt van az ellenség. Láttak harcoló, lövöldöző katonákat. Az izgalom és a félelem sápadtsága borzolta az idegeket. Sokan magukba roskadva ültek a leterített szalmán és sírtak. Mások vigasztalni próbálták az elkeseredetteket. Anyu Józsikát szoptatta. Láttam, remeg. Fázott? Félt? Félt, aggódott. Apu nem sokáig tudott együtt tartani minket. A kicsik körülöttük maradtak, de mi a nővéreimmel és Péterrel az ismerősöket keresgéltük. Kivilágosodás után lassult a menekült áradat. A pince bejárata körül jól lehetett hallani a robbanások zaját. Egy-egy hevesebb sorozatot követően a félelem csendje elnyelte a hangokat. Az emberi hangokat. Lassan, suttogva kezdtek újból beszélgetni, de egy síró gyerek, vagy az idegeit csillapítani nem tudó nő hangja verdeste időnként a falakat. Biztonságot éreztem ott. Ha bomba találja el felettünk a templomot, a pince akkor sem tud összeomlani. Egyszer, mintha a falakból jött volna a moraj, különös zaj rémítgetett néhány másodpercig. Pár perc múlva egy férfit hoztak be, akinek kifordult, vagy eltörött a válla. Mesélték, a templomtorony falán lévő hatalmas szent Pál szobrát találta telibe egy ágyúlövedék, és a lehulló darabokból, szerencsére egy kisebb törmelék, a vállán találta el a pincébe menekülők egyikét. Lassan teltek az órák. Csoportokba verődve úgy gondoltuk, az egész csak annyi lesz, mint egy elvonuló vihar. Fák dőlnek ki, házakat szaggat meg, ablakokat tör be és ahogy jön a nagy csinnadratta, utána el is halkul. Eltakarítjuk a romokat és megy a maga utján a megszokott kerékvágásban minden. Kis település ez, nem tarthat sokáig, amíg a katonák egymást űzve tovább haladnak. Motorizált világ van, gyorsan lehet haladni. A jó társaság hiába volt nekem. Körüljártam a pincesort, de Miriamot nem láttam sehol. Mi miért rohantunk annyira korán? Nem mindenki félt annyira, mint az én apám. Őt nem vitték el katonának. Amikor besorozták, többször összeesett és sok gyermeke is volt, ezért nem kellett a frontra vonulnia. Itthon viszont annál többször hívták (mit hívták, vitték) dolgozni. Napokig futóárkot ástak a temető mögött és a végén már inkább csak éjszaka, hogy a sűrűn megjelenő repülők nehogy legéppuskázzák őket, mint a leventéket a vasútállomás elhagyása után a vonaton. A hírek, mint a víz hullámai szaladtak a pincében. Abban az összezártságban a száraz történetek is megteltek jelzőkkel, izgalmas cselekményekkel. Mindenki úgy érezte, meg kell

19


toldania az előbb hallottakat, ki kell egészíteni, még értelmesebbé, elfogadhatóbbá vagy rémisztőbbé alakítani. Késő délelőtt láttam meg Miriam anyukáját. Boldog lettem, mert Miriamnak is ott kellett lennie. Kerestem a tömegben, de nem találtam. Hevesen vert a szívem. Meg kell kérdezni tőle, gondoltam, mégsem mertem elébe állni és feltenni a kérdést, amire annyira vártam volna a választ. Türelem, türelem, csitítgattam magam. Közel lenni hozzá, mennyire akartam! Anyukája nyugodt volt, tehát Miriam jó helyen van. Hol? Vörös Gyuri szerzett valahonnan egy gázálarcot. Szétszereltük a szűrő részét, amelyben a tömítő egy sárga, tökéletesen nyúló, sima felületű gumi volt. A csúzlik csúzliját lehetett vele elkészíteni. Kardos Jani előhúzta zsebéből a mindig nála lévő fegyverét és kicseréltük rajta a gumikat. Sorba adtuk, körbe járt a csúzli. Megfogtam, kihúztam a gumit, ahogy tudtam. A nyúlásból éreztem az átlőhető távolság hosszát. Céloztam vele. Csodafegyvert fogtam a kezembe. Holnap mindannyian gázálarcot szerzünk, gondoltam, kell belőle a tömítő gumi. A behozott hírek ádáz csatáról szóltak. A község területén az ellenség utcáról utcára vonul nyugat felé. Halottak is vannak az ostromlott épületek körül. Van, aki égő házat is látott. Miriam miért nincs itt, ez a gondolat elnyomott minden mást, aminek a hatása alatt lehettem volna. Nagy ládákon ültünk, ott ettük meg ebédre a hagymás zsíros kenyeret. Bűzlöttünk, de sokan mások is hasonlókat ettek. A füstölt házikolbászt szinte kinéztem Vörös Gyuri kezéből. Az apja hentes volt, ha neki nem, akkor kinek lehetett kolbásza és szalonnája. Vigasztaltam magam: egy nap, holnap, biztosan kimegyünk innen. Egy napot étlen szomjan ki lehet bírni. Pólyás kisöcsém rengeteget sírt. Azt hiszem, anyunak nem nagyon lehetett teje ilyen körülmények között. Mathiász atya néhány asszony között hangosan imádkozni kezdett. A Hiszekegy szövege egyre erőteljesebben betöltötte a pincét. Nem örültem. A félelmet lopta közénk, nem az áhítatot, a vigaszt. Gondoltam, jó adomákat, vicces dolgokat, történeteket kellett volna mesélni, hogy felviduljanak az emberek. Miriam anyja felkapta a fejét. Arcán a kétségbeesés torz vonásokat barázdált. Percekig nem értettem a kétségbeesés okát. Egy házaspár jött újonnan és a beszédükből szűrtem le, valaki rokonok, akikhez Miriam tegnap elment. Velük nem jött a pincébe, reggel hazament az édesanyjához, de végül senkivel sem volt. Kétségbeesetten mérlegeltem: valahol van, de hol van az a valahol? Miriam félthette anyját, csak azért hagyta ott a rokonait, egészen biztosan. Most a lakást őrzi. A szobában vacoghat az ajtók mögött. Vigyáz a virágaira, a kapott ajándékokra. Vigyáz a lakásban töltött évek letelepedett emlékeire. Nincs nála a tojás, amit neki festettem, az Ő örömvágyásáért rávéstem a házunkat. Ő tudni fogja, kívülre véstem rá, de a szívem ott fog belül lüktetni, aminek ütemét csak az érzi, aki kapta és aki adta. Cinkosság ez, a boldogság párhuzama. Megmásítom a szívét, hozzáadom az enyémből az öröm lobbanását. Szétszélednek az erein át a kezére és megsimogatja az arcomat, megfogja a kezem. Elmegyek érte, döntöttem, a pillanat tört része alatt bebetonozódott az agyamba. Megkeresem, elmegyek érte. Ki kell jutni innen észrevétlenül, nehogy a szüleim megtudják, mert megakadályozzák. Elhozom ide a biztonságba. Ne sírjon az anyukája. (Majd ezt hiszik, valójában azért, hogy mellette lehessek, itt.) Létezik az, féltettem, nagyon féltettem! Néhány percig a család mellett járkáltam tettetve a fesztelenséget, nehogy bármi gyanú felmerülhessen. Lassan mindig távolabbra kerültem és egyre közelebb a kijárathoz. Újabb nemtörődöm flangálás, kíváncsiskodás, de főleg várás az alkalmas pillanatra, amikor kisurranhatok a két nagy tölgyfa ajtó által kitáruló résen. Azt hiszem csoda történt, mert egy felnőtt férfit hoztak, aki valamitől a combján erősen vérzett. Mindenki látni akarta, kisebb tömeg gyűlt az odasiető orvos és a beteg köré. Kihasználva a figyelem elterelődését, úgy mentem ki, mint aki csak kiles a friss levegőre. Egy cikkanással eltűntem a sarok mögött, bebújtam a feljáró lépcsői mögé. Vártam,

20


kiabálnak-e értem. Nem. Figyeltem a várkertet. Sehol semmi mozgás, de a község központja felől, majdnem összefüggően hallottam fegyverek robaját, távolabbról autók fel-felbőgő hangját. Valahol távolabb ágyuk is dörögtek időnként. Hazudnék, ha azt mondanám, nem féltem. A remegést elnyomta a vágy, a tenni akarás. Miriamhoz eljutni és visszajönni vele. Kihasználtam a papok sétányát. Fától-fáig szaladtam, mint azt filmekből láttam, közben erősen figyeltem, nehogy valahol fegyveresek meglássanak. Egykettőre rámlőttek volna, elrontva az egészet. A téglagyár melletti dombnál lévő bunkerunk körül már sokszor játszottunk bandásdit, ahol lapulni, kúszni, bújni kellett, hogy elkapjuk a Petke vagy a Csimi bandatagjait, ha a területünkre merészkedtek. Azt a lázt éreztem visszaszivárogni. Fától-fáig! Irány a kerítéssas, megmarkoltam a tetejét és átugrottam a drótot. A szomszéd házban erősen ugatott a kutya. Szerencséd van, gondoltam, mert ha fegyveres lenne, az kioltaná a beledet. Az udvaron át a kapuhoz futottam. Kinéztem: senki! A ház lakói is a pincében lehettek. A központ felé vezető út végét tankok állták el. Sok katonát láttam. Akkor megláttam, a község felett erős fekete füst gomolygott. Miriamhoz beszéltem magamban: most ne mozdulj ki a lakásból. Nem szabad elindulnod, rettentő veszélyes! Újra robbanás rázta meg a házakat. Amikor a Mária utcán háztól házig szaladtam, egy ablakból kikiabáltak. Őrültnek vagy tolvajnak néztek? Miért szaladjak be hozzájuk, akkor nem indultam volna el. Katonákba futottam. Először fegyvert fogtak rám, de látva ijedtségemet és hevenyészett ruházatomat, rámkiabáltak, azt mutogatták, hogy tűnjek el. Talán volt olyan perc, amikor megingott a bátorságom, de arra, hogy bátor vagyok, nem gondoltam. A katonákkal való találkozás után sebezhetetlennek éreztem magam. Mégsem olyan gonosz a háború! Túljutottam a félúton, Miriam felé. A domb alatti úton egy tehén legelészett jóízűen, az árok szélén. A gazdája nem követte. Attól kezdve már sok katonát és harci járművet láttam. Felbátorodva, többé nem osontam háztól házig, de figyeltem erősen minden mozgást. A harc valahol a község központja körül tombolt. Egész közelről láttam a dombon álló tüzérüteget, akik átlőttek a másik dombra, ahonnan a településre tüzeltek. Egy másik országra szórták a lövedékeket. Mire ment az egész háborúsdi? Messziről láttam, találat érte a domb alatti egyemeletes házat, amelyben Miriamék laktak. A házfal nem a Miriamék felőli oldalon sérült meg, hanem szerencsére (szabad ilyet gondolni) a másik végén. Nem lehet baj! Megkönnyebbültem egészen. Az utca végén kilőtt gépkocsi még füstölgött, tőle nem messze egy fekvő katona volt. Az egész testhelyzete, a mozdulatlansága annyira megrémített, menekülni akartam. Reszkettem, másodpercek alatt. Halott, villant át az agyamon. Halott! Semmi kétség, halott. Nehezen tértem magamhoz. Dzsip jött, megállt, katonák ugrottak le róla, megfogták a halottat és akár egy zsákot, feldobták a gépkocsira és tovább hajtottak. A kocsiból négy láb lógott a föld felé. Sírnom kellett, de a félelem akkor ébresztett rá arra, mennyire sietni kell Miriamért. Átrohantam az úton, áttörve a kerítés helyett lévő bozóton, és magam sem értettem mennyire gyorsan érhettem Miriamék lakásába, de ott álltam a szoba közepén. Később gondoltam rá, nem kellett csengetnem, zörögnöm, nem volt akadályként bezárt ajtó, csak szabad út, mintha valaki elmenekült volna oly gyorsan, ahogy én berohantam. Két tenyeremmel a szívem felett a mellkasomat fogtam. Azt hittem, kiugrik a szívem, átszabja a mellemet. Kétségbeesetten ismételgettem Miriam nevét, de még visszhang sem válaszolt. Annyira észnél voltam, hogy láttam, nem dúlták fel a lakást. Az a kis rendetlenség, ami látszott, inkább az összepakolás nyomait mutatta. A kulcs az ajtóban volt, akkor Miriam sem lehet messze, reménykedtem. A szomszédok ajtaja fel volt törve. Nem mertem bemenni. Hívásomra nem válaszolt senki. Behúztam az ajtót, kívülről ráfordítottam a kulcsot, zsebre dugtam, hiszen úgyis megkeresem Miriamot, nem lehet messze.

21


Benéztem a faházba, hátha ijedtében oda szaladt. Egyre idegesebben rohangáltam a ház körül. Körbejártam a kertet, bár ott nem lehetett volna elrejtőzni. Amikor a kerítés bozótján a gyenge levelek között megpillantottam valami fehérséget, azt hittem az előbbi heves szívverésemmel szemben, most megáll még a lélegezésem is és összeesek. Áttéptem magam a bokrokon és ott feküdt fehér, gyönyörű ruhában, nekem az egész világot jelentő Miriam. 7 Neki beszéltem a gondolataimban. Arcod a pipitér szirma, fehér, mint a frissen lehullott hó, mint az új füzetpapír. Ha rezdülne újra mosolyra, haragra, gondolkodásra, elutasításra, mindegy: élnél! Tudnám, a remény csírája lapul alatta és a csírában létezhetnének génjeim. Szólítanál, segíts! Panaszkodnál, fáj! Csillanna a szó feltörése, egyszer, százszor, ezerszer. Nagyon fájt a könnyed, de sírnál egyet: egyet, csak egy könnyet préselnél ki a pilláid alól. Istenem! Születnél újra, mint az évszakok, a hal testén a pikkelyek, a keréken a csikorgás minden mozdulatnál. Ajkad elernyedt. Nem szólít, jövendő érintésre nem hív. Hagynám, hogy elhagyj, mást is érinthetne az ajkad: megérdemeletlent, az sem számítana. Nehéz a talicska. Felkarom nyúlik, alig bírom. Nem, nem Te vagy nehéz. Te szél vagy a patak partján, virág a szikla tövében. Fény, a reggeli harmat lehulló cseppjét gyönggyé változtatni. Lebegj csak! Nézhetek bárhová, látlak majd. Nem a szemem mér fel: az agyam és lehunyva szemhéjam, megérinthetlek, olyan közel kerülsz. Mi van veled most? Hol van az eszed, a szíved dobbanása, a vérkeringésed? Mi kell a túlvilágon a földi életből? Ha mindent itt hagysz, mit viszel magaddal a fizikai testeden kívül? Ott van a kezeden a kezem érintése. A sejtek, pórusok nem felejthetik boldog érintésemet, de ha itt hagyod, hol érezheted? Nézzétek fák, lássátok fűszálak, lepkék, madarak: nem szabad ezt! Élni született a földre, hosszan, minden emberit végigélni. Miért hal meg Ő, pont Ő? Megtenném, feláldoznék mást érte? Rettenetes lenne, ha nekem kellene eldönteni, ki haljon meg. Nem készül senki az elmúlásodra. Készületlen lesz befogadni anyukád, a szomszédok, az egész település lakói, szíved dobbanását, elapadását. Úgy hat majd anyukádra, mint fára a kettészakító villám. Ha él is tovább, csak a testrészei funkcionálnak, a törzs sudár derűje kiszakad belőle. Miért élek én? Halhattam volna én előtted, hogy megmaradj élni, tanulni, felnőni. Vinnéd tovább az én álmaim. Te építenél gátat, völgyet zárni, a patakra. Cipelnéd súlyát az én halálomnak. Miért hagytad rám, Miriam, ezt a szörnyű terhet? Majd elborítanak önvádjaim, mérgezik hajnalaim, rémítik éjszakáim. Ha hű leszek, elemészt. Ha hűtlen, ronggyá szaggat. A közös szakad ki belőlünk, ami összeforrta agyam kétkedő sejtjeit, ami boglyába rakta gondolataim, amíg tőled távol voltam. Meghalni, vagy élni kell nekem? Elmenni veled, végzetet keresve magamnak, vagy hirdetni, csepegtetni emléked foszlányait, minél hosszabb életen át. Élni valahogy, elviselve a létezést: felelősségem ez? Jobb-e Veled bevégezni, vagy lenne-e elég erőm viselni méltó emlékedet? Féltem mindig a haláltól, a halottól. Misztikus félelem vette körül a gondolataimat. Megmagyarázhatatlan irtózás… nem, nem irtózás, nem taszítás, de valami elutasított az elhunyttól. Siettetett távolodni a letakart arc, a vissza nem mosolygó arc. Most felemeltelek és viszlek, bocsásd meg a talicskát, de nem tudtam, mit cselekszek ösztönösen. Itt vagy végtelen közel. Megcsókolhatnálak, de ezzel meglopnám elmúlt érzelmeidet. Megnézhetném, érinthetném a melled, hogy megmaradjon gyönyörű íve szemem albumában, de nem, maradjon örök, ruhád sejtető domborulata. Hadd érezzem a megérinteni akarás szívdobogtatását a végtelenségig. Nem zárom le a kívánás (mert ugye már ez is benne volt) végtelenjét egyetlen érintéssel. Miriam, mi lesz velem, hová viszlek, miért viszlek? Jaj

22


Miriam, ha nem Téged vinnélek, összerogynék a fáradtságtól, szétszakadna a karom, szétnyílna ujjaim szorítása. Ki ír majd nekem levelet? Kinek írhatok, elmondani, amit szóban szólni sem merek. Nem várhatok sürgető választ. Kezed nem emeli soraimat a szemed elé, hogy mozogjon az ajkad, morzsolva soraim ízét. A kiirt szó, könnyít és mérlegeltet Téged… mérlegeltetne Téged. Nem szóltak érted a harangok. Néma a torony lélekharang lakója. Felmegyek, meghúzom én a nagyharangot. Világgá kongatom, sírjon érted, zokogva lengje a szíve, sírjon az égő házakért, az értelmetlenül legyilkoltakért. Leng a harang, imára szólít majd. Megérzik a torony gerendái a fájdalom végtelenségét és lezúdítják a bongást a háztetőkre, fákra, bokrokra, a vízre. A zöld megsárgul, elbomlik és lehull. A piros, véred színe felkiált, felüvölt és beleremegnek az élők, egymásba omlanak az élők. Sírjatok harangok, legyen könnyetek, mint nekem. Hányszor húztam köteletek, megmásztam hozzátok a lépcsőket, és láttam a várost, ahogy elindul munkába, elindul litániára, misére és elindul ki a temetőbe hallgatagon, feketén, megbocsátón. Miriam, boglyák hívnak pihenni veled, elterülve a fűvetette ágyon, szélpaplan alatt, naplámpafényű zizegésben, hogy ne dughassam el arcom, látszódjanak még jobban a szeplőim. Lássam tüdőd ritmusát blúzodon viháncolni, orrod ívén csúszkálni a fényt, kivirágozni szádon a nevetést. Megérinthetetlen a hűséged. Könnyű már Neked, de engem még millió veszéllyel fenyegethet a jövő. Hűséges leszek, mint a réthez a pipitér, fához a levél a kemény tél után. Igazítsd meg a ledobott ingem! Nézz rám, megfeddve trehányságomért! Kinőttük már a gyermekkort, a kukorica csuhéj babát, a karikázást, a bilickézést. A felnőtt kor hív, de csak gyengéden a szélével érintget. Katonásdit játszunk és papás-mamást. Kapjuk a kenyeret, nem dolgozunk érte. Így maradunk meg örök gyereknek, a serdülők makacsságával, hivalkodó csibészkedéssel, arcod tisztaságával, vágyak csíráival. Emlékszel, jó pár éve, én voltam a kis doktor és vizsgáltam kitárt testetek. Fűágyon vártatok négyen, kuncogva és követelve bíztattatok. Évek múlva nevettél rajta és nem szégyellted utólag soha. Később, tegnap és tegnapelőtt már bujtattad tested ruháid sűrűjébe, mert úgy követelte a velünk nőtt szemérmesség. Tudja-e a világ, kit veszít Veled? Türelmesen és tudatosan ki érlelődött benned Miriam? E gyönyörű külsővel színésznő lettél volna vagy egyszerű asszony mellettem, a gyermekeink között? Negyven-ötven év múlva mit változtatott volna rajtad a kor, őrizted volna a szépséged? Miriam, évtizedeknyi kérdéssor tolong, de most bennem fognak eltemetődni. Bezárult kagyló leszek, rejtelmesen fogsz érlelődni, mint az igazgyöngy. Szétszedhetnének, minden porcikámhoz kötődnél és nem fognak tőlem elszakítani. Az idő távolában, ha nem emlékszik majd rád senki, bennem akkor is ragyogni fogsz, mint millió éves levéllenyomatok a sziklák titkot rejtő belsejében. Az éj rettenetes lesz az örök föld mélyén. Ott leszel, de a vér nem áramlik agyadba, a tüdőd nem piheg és hiába akarom, nem gondolsz rám. Nem érinthetlek meg, nem válaszolhatsz. A Stüx a fő utca, én viszlek: Kháron. Istenem, nem vagyok Erebosz barátságtalan öreg fia, Kharon. Nem az alvilág vár, Neked a szentek között van a helyed. Hajszálaid szél húrjává feszülnek, szemed a kék ég nyitottsága, buzdító erejű. Ajkad a nap meleget doromboló fénye és nincs közöd háborúhoz, szított pusztító tüzekhez, falak dőléséhez, égő ablakok rettegő pattogásához. Hogyan került ide mindez? Miért rontott ellenünk a világ? Kinek nem tetszett a házak nyugodt rendje, az emberek békéje? Ki akarja a szenvedést a boldogság elé gyötörni? Kiknek cél a megnyomorítás, a halottak csendje az értelmes élet helyett. Miriam, Magamhoz ölellek jobban, aminél erősebben nem is lehet. Jaj, ne csússz le, ölelj a tehetetlenségeddel is, nem bírlak el. Haza nem vihetlek. Mit mondjak anyukádnak? Nézd, a kirakat tükörként visszavetít minket. Úristen, csupa vér vagy, csupa vér vagyok. Elájulok

23


Miriam! Jaj, nem! El kell vigyelek, vagy veled halok. Látod, minket néznek, de senki sem segít. Ugye nem felesleges, hogy sietek anyukádhoz érni? Miriam, mi lesz velem nélküled. Egy percet pihenek, letörlöm a könnyemet, megtörlöm az orrom, de foglak, nem teszlek le teljesen. A fenébe, ágyúznak megint. Jaj, nehogy több bajod essen, inkább eltakarom fejemmel az arcodat. Milyen közel van a szád, a szemed. A bőröd érezheti a leheletem. Úgy festünk, mint Michalengelo Piétája, csak helyet cserélt Mária és Jézus. Az a szeretet szimbóluma, ez nekem a szerelemé, egy tőről fakadók. Lelakatoltak, bezártak a házak. Hol vannak az emberek, a lakók, az egyenként is ismerősök, a segíteni akarók, a Téged felélesztők, engem megpihentetők? Ég a Kránitz ház és a Latzer sarok. Miriam, lőnek, de elviszlek süvítő lövedékek között, vagy örökre Veled maradok! Nincs félelem bennem. Itt vagyunk ketten, két életformában. Az élet és halál most gazdát cserélhet. Meggyógyulsz vagy veled viszem a fájdalmam. Hazudok Miriam, már nem élsz. Nincs vagy-vagy. A rettenetes tűz arcodra újra rózsaszint terít. Akarj élni! Akarj újra tükörbe nézni, színésznő lenni: hátrafeszíteni vállad, hogy alakod kacéran hívjon. Várjam felnövésünk. Érezzem napról napra a gyermekkor levezetését, hogy felfedezhessem tested kincseit. (Ez a gondolat szentségtörés?) Ki tudná kordába törni most a gondolatait? - Katonák, egy társatok lelőtte Miriamot. Hát ez a háború! Így jön a béke? Nem szól vissza hozzánk Miriam, senki sem. Nem értenek. Kiért, miért háborúznak? Mit láttatok ti katonák, öldöklők, megvadítottak. Ennyi nektek a táj, a természet. Ha ti nem jöttetek volna, Miriammal elmentünk volna hozzátok, meglátogatni békében, szeretetben a földeteket, házatokat, a családtokat. Hallottad, itt robbant a becsapódó lövedék a házfalon. Hasra vetették magukat a katonák és csend lett. Mindenki minket néz. Megállok. Megszorítom a karomból lecsúszni akaró testedet. Viszlek, érzed, magamhoz szorítalak. Melegem a testedre áramlik, hajad leül a karomra pihenni, mint a vándormadár a tengeren vergődő hajóra. Arcod a mellemhez ér, érzem ajkad vonalát, az orrod ívét a bordámnak nyomódni. Ismerkedik a csend a dübörgéssel. Lüktet a szívem, mint a kovácsok kalapácsa az izzó vasra az üllőn. Nem válaszol az ajkad, némaság fogadja. Kiabálnak. Tűnjünk el, vigyelek fedezékbe? A pokolba velük, nem látják a gazságot, mit tettek veled Miriam? Célozzatok! Egy sírba tennének-e Veled? Mit tudnak rólunk? Tudja-e anyukád, mi kötött Hozzád? A szerelem póráza vezetett, vagy észrevétlen volt mások számára kettőnk találkozása? Tartsak ki! Segítsetek utcák, falak, már látom a templom kapuját. Mi van még hátra? Vakít a fehér ruhád, borzalmasan gyönyörű rajta a vér, a vér… Miriam kiabálva rohan felénk anyukád. Mit mondjak neki? Kell-e szó kifejezni ezt a szörnyűséget? Leolvassa arcomról, hogy mi történt? Hallod, azt kiabálja. - Él? Él? Él? Ugye hallod Te is? - Segítsen! – kértem Miriamra boruló édesanyját. – Vigyük valami biztos helyre! - Itt vagy az óvóhelynél. Van orvos is! Nem tudom, hogy vittük tovább Elhagytak a gondolatok, amelyek erőt adtak, megakadályoztak az összeeséstől. Rengeteg ember sikoltozott a pincében, az óvóhelyen. Még hallottam az orvos, a doktor úr szavait. – Gyorsan az asztalra! – aztán pár másodperc múlva. – A fiút is hozzák gyorsan! Annyira messziről jött a hangja… olyan messziről. Hát nem tudja doki, Miriamnak már nem kell orvos, nekem meg még nem. Nem tudja szegény doki. Nem tudja… neee…

24


8 Egy teljes napot aludtam megrázkódtatás hatásában. Hallottam, ahogy beszélnek körülöttem, de semmire sem emlékeztem, amikor az orvos megpaskolta az arcomat. Sokkal kevesebben voltak már a pincében. A hangulatot nem borzolta sírás, jajveszékelés. A szülőhelyem elesett, mások szerint felszabadult. Időnként fel-fellángoltak még a harcok a folyót övező domb alatt, ahol apuék nemrég futóárkot ástak éjszakánként. A szemközti dombról, az erdőből megfelelően ellenőrzés alatt lehetett tartani a sík folyóvölgyet. Egy-egy áttörési kísérletnél több katona meghalt. Szomjas voltam. Anyám a fejem alá nyúlt csontos tenyerével, hogy megemelje iváshoz a fejemet. Felültem. Fáradságot éreztem. A vállaim fájtak és a karom. Mitől? Ez az önmagamnak feltett kérdés hirtelen taszította elém a képeket: a bozót és a mögötte fehérlő ruha, az ágakon fennakadt kéz segélyhívásnak sejlése. Mi történt? Mintha megtapogattam volna a kezén és a nyakán az ereket, de semmi, csak a melegséget éreztem. Miriam! Mi van vele? Felugrottam volna, de lefogták a vállamat. Várjak, nyugodjak meg. Mondjam el mi történt. Igaz, hogy útközben találta el egy golyó? Ha nem nyúlok hozzá, talán még most is élne! Még élt, amikor megtaláltam? - Megfogtam, nem volt pulzusa, arra még emlékszem – mondtam letörten. Akkor értettem meg, nincs Miriam, valóban meghalt. Feltört belőlem a sírás. Ellöktem magamtól minden kezet, amelyik vigasztalni akart. Egyedül maradni, mert egyedül maradtam! Hadd sírjam ki a fájdalom mérhetetlenségét! Nem akartam enni. Az éhségről a madártej jutott eszembe, amit Magányoséknál ettem. A sárgás lében úszó fehér habok. Igen, a fehér habok. Miriam ruhája, mint koszorúslányé. Fehér ruha, a legfeltűnőbb, legkönnyebben felfedezhető, így talán hivalkodó, ünnepi. Ünnepi? Háborúban ünnepi. Zavart lehettem nagyon, ha összefüggésbe hoztam a tojáshabot a ruhával. Lassan bontakozott ki körülöttem a nekem szánt mondatok értelme. - Nem féltél? Ekkora őrültet, átjönni a tűzvonalon! – hallottam Vörös Gyurit. - Le a kalappal előtted. Ezt soha nem hittem rólad, - így egy női hang. - Becsináltam volna az égő Kránitz háznál! Ezt és hasonló mondatokat hallottam, de nem sokat értettem az egészből. Szörnyű, nyugtalanító álmaim voltak, valami hasonlók, mint amiket ott emlegettek. Miriamot mentettem, erre határozottan emlékeztem. Ahányszor Miriam neve, arca, alakja átrebbent a gondolataimban, újra és újra sírni kezdtem. - Ernő! – apám megsimogatta a fejemet – Ernő, nyugodj meg. Most az kellene, hogy tisztességesen ellássam a bajodat, ezért a tettedért, de azt kell mondanom, hogy felnézek rád. Talán nem akadt volna még egy ember, aki ezt akkor megtette volna. Az élet ilyen. A születésben benne van a halál kockázata. A kislányt nem lehetett megmenteni. Ti ketten óriások voltatok. De Ernő, előbb enned kell. - Apa, nem akarok hős lenni és főleg nem akartam! Igazából gyáva vagyok – hüppögtem de ő várt engem, éreztem. Hidd el, várt, de én elkéstem. - Mi történt? - Későn értem oda. Senki nem volt a közelben. - Ha előbb érsz, - keresztet vetett apám – akkor te is meghalhattál volna. - Nem érted, apu! Meg is menthettem volna. Apám sohasem mondta, hogy felnéz rám. Láttam, többen bólogattak. Nem tettem semmit az elismerésért. Őt féltettem. A többi olyan volt, ahogy a szív a testbe szétnyomja az éltető vért. Minden pumpáló lüktetés villanásnyi láncszem. Megjegyezni nem kell. Bejött két ellenséges katona az óvóhelyre. Tegnap este razziát tartottak már, bujkáló fegyvereseket kerestek. Nem voltak rokonszenvesek. Végjárták a pincét. Megálltak mellettünk, mert ott szokatlan nagy csoport verődött össze. Az alacsonyabb magyarázott

25


valamit a társának. Mosolygott, de a fejét rázta. Odalépett hozzám, megborzolta a hajamat és egy halvány pofonnyi legyintéssel fejezte be. Senki sem mert megszólalni. Ha gyanítottam is, miért volt mindaz, akkor sem tudtam véggondolni. Valószerűtlennek tűntek az első napok. Egy hétbe telt, amíg az utcákról, terekről a szeméttelepre hordták a kilőtt, kiégett járműveket. A haverok közül senki sem emlegette Miriamot. Engem kíméltek a hallgatással? Szomjaztam arra, hogy megemlítsék a nevét, sajnálják, de nem mertem én sem beszélgetést kezdeni róla. Szüleim tiltották, hogy egyedül a téglagyárhoz menjek, vagy a Békatóra. Ezt a tiltást nem fogadtam meg. Más lettem. Magyarázatot nem tudtam adni, miért, de éreztem, megváltozott a világ. Az a harmat, ami a növényeken csüngött eddig és tündéri hasonlatokra csábított, koszos tükröződéssé vált a roncsok még megmaradó ablaktöredékeiben. Valaki gránátot dobott a vízbe horog vagy halászháló helyett és a békák, kishalak teteme szívszorító látvány lett. A felnőttek dolgozni kezdtek vagy legalább akartak, hogy pénzhez jussanak. Aki addig iszákos volt, az a továbbiakban is mindent megtett a szesz megszerzéséért. A lövedékek nyomait itt-ott kezdték eltüntetni a házakról. Megjelent egy kötéltáncos, aki a kiégett Kránitz ház ablakából a szemközti hivatal ablakába rögzítette a kötelét és két este is a kifeszített kötélen végezte különböző mutatványait. A parkban eltemették a halott katonákat. Lőszert mindenhol lehetett találni. Gyuriékkal összeszedtünk egy csomót, rábeszélésre lementünk a téglagyárhoz. Száraz gallyakból egy fészket, (vagy nem tudom, minek nevezzem) fészekszerűséget raktunk, abba bele tíz darab töltényt egymás mellé, a domb felé fordítva. Meggyújtottuk a gallyakat és a téglarakás mögé ülve vártuk a hatást. Kevés idő telt el, amikor az első töltény a tűz hatására felrobbant és belefúródott a domboldalba. Azt is láttuk akkor, hogy az első golyó szétdobta a tüzet és a lövedékek minden irányba kezdtek süvíteni, így felénk is. Kardos Jani menekülni próbált. Nehezen sikerült a földhöz nyomni. Számoltunk kínkeservesen, és amikor a tizediket is hallottuk elsüvíteni a házak irányába, mindenki más felé futott, de úgy hogy a már nem létező lövedék, ha mégis robbanna, nehogy valamelyikünket eltalálja. Egyik este kopogást hallottunk, de választ sem várva, egy katona nyitott ránk ajtót. Vészjóslóan nyomult befelé. Alakját mintha a csend tuszkolta volna a konyhába. Mindjárt láttuk, nem vendégségbe igyekezett és nem is udvarolni jöhetett valamelyik nővéremnek. A konyhában mi gyerekek ültünk, a szüleink a szobában voltak. - Szülők!? – kérdezte, kijelentette vagy követelte? Mindannyian a szoba ajtaja felé néztünk, ő belépett oda minden udvariaskodás nélkül. Apám egy összecsukható széken ült az ágy mellett, amelyben anyám feküdt. Józsikát szoptatta anyu, nővérem a szekrényben keresgélt a ruhák között. Apu felugrott, a katona felé lépett, de látszott a mozdulatán a határozatlansága. A katona elhárítólag, vagy parancsolón kinyújtotta a kezét apám felé. Várt néhány másodpercig és leengedte újra a karját. A konyhaajtóhoz osontam, hogy szükség esetén átszaladhassak a szomszédba segítségért. Ellenséges katona volt, hol tanították neki azt a szót: szülők? Mintha akcentus nélkül mondta volna. Ki ez az ember? - Amit most kérek, holnapra felejtsék el! – mondta tisztán, érthetően. - Nem beszélhetek. – Csend lett, nem mertünk megszólalni. – Maga, - mutatott apámra – ha bármilyen zaj jön, bebújik az ágy alá, nincs itt! Magáért jöttem. Munkára kell menni most, azonnal. Apám tehetetlen mozdulatot tett és ránk mutatott. - Mondtam, maga nincs itt. Ha mégis muszáj, akkor épp most jött haza, és gyorsan öltözködni fog. – Le! – mutatta apámnak, hogy üljön a székre. – Feküdni! – utasított minket és megigazította vállán a fegyverét. Középmagas, szőke férfi volt, magas homlokkal, kiugró arccsonttal. A petróleumlámpa gyér fényénél nehezen ismertem fel. Ő lehetett az? Hasonlított rá, az biztos. Rám nézett. Ebből a mosolyból… Ez a mosoly meggyőzött, ő legyintette meg a fejemet az óvóhelyen.

26


- Lökött gyerek vagy – mondta felém fordulva, amikor bementem a szobába. – Őrült tehet ilyet. - Vagy egy szerelmes. – sütötte el a poént a nővérem. A katona bólintva mosolygott és mintha valami rossz történt volna, többé nem szólalt meg. Ottmaradt a szobában. Apám nem vetkőzhetett le, a lámpát égetni kellett, az ajtót nem szabadott bezárni. Nekünk, gyerekeknek, további sustorgás nélkül, azonnal le kellett feküdni. Kimentem a konyhába és bebújtam az asztalágyba. Arra ébredtem, a katona apámat figyelmeztette: - Nem volt itthon, most jött haza reggel és mi már nem találkoztunk! Többet nem beszélt, búcsú nélkül, idegenként távozott. Éjszaka elvittek több embert a községből, dolgozni, de nem tudtuk hová és milyen munkára. Az utcán nem mertek róla beszélni, a lakásokban suttogott mindenki. Délután elmentem a Békatóhoz, vittem magammal a horgászbotot, de a horgot nem dobtam a vízbe. Céltalanul gubbasztottam. Miriammal akartam lenni, vele, fizikai valósága nélkül. Egyik nap azt mondta anyám, álmodni szokott az apjáról, aki az előző háborúban meghalt, szinte a kezdődő harci cselekmények első napjaiban. Álmodott róla, de álmában az édesapja arcát már sohasem látta. Én Miriamot, az arcát, annyira élesen látom, mintha az, az ébrenlétben történne. Tombolt a tavasz, illetve teljes gőzzel igyekezett serkenő színeivel eltakarni a tél barnásfeketés maradványait. Virágfüzér penderült a tájra. A víz átlátszóvá vált. Láttam a parthoz közel úszó, a mocsarat szürcsölgető pontyot, a szivárványos öklék sűrű raját, kárászokat, sügért, törpeharcsát és néha a naphal megcsillanó piros foltját. Az igazság az volt, hogy abban a időszakban nem szabadott horgászni az ikrázás miatt, de a Békatón az senkit nem érdekelt. Kis halat lehetett fogni, azt pedig jobb volt, hogy ritkítottuk. Emlékekből éltem, bár a jövőmet kellett volna építgetnem. Másfél hónap volt hátra az iskolaév végéig, azaz a tanulásból is. Kevés kedvem volt leckéket gyártani. Megváltozott a tanárok véleménye is, úgy tapasztaltam. Engedékenyebbek lettek és elnézőbbek. Miriam halála óta a lányok sokkal többet foglalkoztak velem. Engem viszont az bosszantott, hogy mindezekhez meg kellett halnia Miriamnak, a legkedvesebb lánynak. Találgatás, majdhogynem legenda, az bőven született Miriamról. Nem voltam hajlandó meghallgatni. Szememben a háború lett a gyilkos és az, aki öldöklésbe, pusztításba taszította az embereket, az, aki háborút kezdeményezett. Egyre azon törtem a fejem, hogyan lehetne a gyerekeket, minket úgy felnevelni, hogy egységesen ne legyünk hajlandók gyilkolni, hogy megtagadjuk a katonaságot. Nem engedni, kiszabadítani belőlünk a legádázabb gyűlöletet is. Tisztában voltam azzal is, ha mi jót akarunk, de minket megtámadnak, akkor védekezni kell, az a legelemibb, a legalapvetőbb emberi tulajdonság. A világ összes gyermekét kellene úgy felnövetni, ahogy én gondolkodtam. A lehetetlennél is elképzelhetetlenebb! Nincs kiút? Bele kell oltani mindenkibe a másik elleni gyűlöletet, amikor két ország katonája csak a halálos ellenséget látja egymásban, ha kiadják a jelszót, hogy az a másik az ellenség? Bármilyen álszent is az indok és bármennyire átlátszó is a cél? Ez az az őrült gát, amit nem lehet levetni. Az emberek közé nem kell gátat emelni, hanem le kell onnan bontani az ősi eredetűt. Itt volt Dori és itt van ez a másik ellenséges katona, aki nem engedte elvinni apánkat. Ők milyen békésen megélnének velünk. Ha találkoztak volna, akkor viszont a fegyver döntött volna az életről, mert egymás ellen lettek uszítva mérlegelés nélkül. Ültem, néztem a vizet. Halk tocsogást hallottam. Hozzám egészen közel gólya lépdelt, békákra, halakra vadászva. Gólya, aki a babát hozza! A gondolat mosolya motoszkált bennem, de arcomon nem látszódhatott. Miriam nem fog szülni, neki a gólya nem hoz babát. A húsvétra készített tojást addig eldugtam. Este lefekvés előtt mindig elővettem, amikor már a lehajtott lámpa fényénél alig lehetett látni. Megfogtam és sírni tudtam. Vele aludtam el, az emlékeivel.

27


Hirtelen határoztam, el fogom vinni a tojást és beásom a sírba. Jó mélyen, hogy kapálás, virágültetés ne fordíthassa ki. Legyen az övé, tovább nem dugdosom, neki készítettem. Nem megszabadulok tőle, hanem neki adom. Vadkacsák szálltak a tó közepén lévő kis nádas területre. Azelőtt nem láttam itt vadkacsákat. Helyet keresnek, túl zajos lesz nekik ez a tó, gondoltam. Pipitért dobáltam a vízbe, ahogy Miriam szokta. Sokadszor éreztem újra a változást, amiért a tó nem telik meg élettel. Ezt az életet Ő jelentette. Ki kellene szabadulni az összeroppanásból, és olyat tenni, amivel emléket állítok neki. A világ gyorsan felejt, az új elhomályosítja, átszervezi, fölértékeli a jövőt és mindent másként akar. Otthagytam a horgászbotot és elmentem oda, ahol Miriam a gát építését magyarázta. Az összeszűkülő völgyben kacskaringózó patak bal partja közvetlenül a domb alatt húzódott. A jobb parttól három, négy méteres sávban futott a völgy, ahová felépülhetne a gát. Vas pataknak neveztük azt a vízhordó medret, mert az alján sok helyen olyan elszíneződések voltak, mintha rozsdás lenne. Elméletben rögtön az építésébe kezdtem és egyszerűnek tűnt minden. Két csillesínt a patak partjai mellett a földbe verünk, okoskodtam magamban, ezek hajlataiba vastag deszkát csúsztatunk. A völgyet agyaggal és téglával feltöltjük. Hazafutottam és kivittem a temetőbe a díszes tojást. Egy lécdarabbal mély gödröt ástam, (kapartam) behelyeztem és óvatosan visszatoltam a földet. Leguggoltam, halkan beszéltem a mélyben fekvőhöz, mint ahogy a kis öcsém a játékainak magyarázott. Megelevenedett bennem annak a délutánnak az emléke: Miriam lógott a kezeim ölelésében és égtek a házak, a katonák hasaltak, fedezék mögé bújtak és idegen nyelven nekünk kiabáltak. Felugrottam kétségbeesetten. Végtörtetett testemen a félelem érzése. Remegtem és sírtam. Peregtek a gondolataim: sohasem akarok ilyeneket gondolni, ne zaklassanak a rémképek. Félelem nélkül akarok élni. 9 A háború odébb állt, de nem ért véget. Egy országgal előbbre, nyugatabbra, haltak az emberek és égtek a házak. A ledobott bombák ezrével ölték meg a semmiről sem tehető gyerekeket és felnőtteket. Élt a parancs: csak ellenség van, akit meg kell semmisíteni, vagy ő, akit elvittek, semmisít meg téged és minket. Néha egy-egy katonaszökevényt fogtak a határban, akit elvittek és többé nem hallottunk róla, ha idegen volt, ha egy környékbeli. Mi újra elfogadhatóbb életet kezdtünk élni. Benépesült a Mayer domb, a Békató és kirándulni indultunk a Héthalomba. Petkéék sárkányt készítettek és a katonáktól kapott vékony, de nagyon erős zsinórokon sárkányt eregettek. Hosszan és sokszor kellett vele szaladgálni, amíg végre a kedvező széláramlat elkapta. Ügyes, gyors mozgást kívánt és a zsinór kellő idejű adagolását. Belekapott a szél, meredeken felfelé kezdett ívelni a sárkány, amíg elérte a zsinór hosszából engedhető magasságot. Három, négy sárkány is a házak fölé magasodott. Önálló neve volt mindnek. Ki-ki a barátja vagy imádottja nevét adta. Később levelet küldtünk a papírsárkánynak, illetve az őt megtestesítőnek. Egy kis könnyű, de kevéssé gyűrődött lapra ráírtuk üzenetünket, amit csak fent a sárkány olvashatott el. A levél közepét kicsíptük, ráfűztük a zsinórra, visszahúztuk, majd újra felengedve magasabbra, a levélbe belekapott a légáram és felvitte. Néhány óra múlva, a sárkány lehúzásakor öt-hat, vagy akár tíz levél is visszatért a felhők alól a földre. Este felé Kari bácsi kitelepült a dombra, oda, ahol a Békató véget ért és a bozótos kezdődött. Köréje ültünk és szótlanul csodáltuk, ahogy a hangokat kicsalta a klarinétból. Ezek a dallamok, harci dalok, siratók, segítettek feloldani a közelmúlt fájdalmait. Hallhatta az egész település. Felszakadtak a belső feszültségek és könnyekkel levezetődtek. Ellágyították a napi fizikai fáradság okozta erőtlenséget. A tó alkonyi fénybarázdái csillogtak előttünk, látni véltem Miriamot és láttam a házat, ahol Miriam élt, ahol megtaláltam. Soha nem mertem azon

28


gondolkodni, mi történhetett, mert féltem, valami rettenetes előzményt találok ki. Talán vagy biztosan egy eltévedt lövedék! Néha csatát vívtunk a kiégett, kilőtt harci járművekkel a szeméttelepen, szemtől-szembe utánozva a puskák, géppuskák ropogását, a gránátok dobálását hantokkal helyettesítve. Lelőtte: elbuktunk, de a következő pillanatban újra támadtunk. Akit nem akart a golyó eltalálni, azt kiközösítettük, mert csalni akart, hiába érvelt, hogy mindig van, aki sértetlenül megússza a csatákat. Amíg harcoltunk, elkapott a láz és nem gondoltam a játékon kívül másra, de volt, amikor lefekvés után bántott az egész. Egy gépkocsit sikerült úgy összeraknunk, hogy a négy kereke ép lett, kormányozhatóvá vált. Eltoltuk a téglagyárhoz, a volt égetőbe. Gyarapodott általa a vagyonunk. Egyik nap kukoricát szórtam a galambjaimnak. Először a nyakukat nyújtogatták és elkezdtek lerepülni a háztető tetejéről. Felettünk egy galambraj szállt a mezők felé és közülük többen leszálltak a mi háztetőnkre. Amikor meglátták a kiszórt kukoricát, az éhségük lehozta őket az udvarra. Tervet eszeltem a vadon élő galambok befogására. Megetettem az enyéimet. Jóllakottan tollászkodtak a tetőn. A tyúkól tetőjén széttoltam négy sindőt az ujjaim számára. Amikor megláttam a magasban szálló galambrajt, felzavartam az enyémeket. Azok két-három kör repülése után, visszatértek a tetőre, de velük érkezett néhány a toronyban tanyázók közül is. Az éhes galambok, meglátva a tetőre szórt magokat a nyílás körül, lerepültek és mohón kapkodni kezdték a szemeket. Két-két ujjammal villámgyorsan elkaptam két galamb lábait, majd széttolva szélesebbre a tetőcserepeket, behúztam a galambokat és boldogan adtam apámnak, hogy azokból készíthet levesnek valót. A csoda nem tartott sokáig. Két alkalommal sikerült még egyet-egyet megfogni, többé azonban nem dőltek be a csapdámnak. Éberségük túlnőtt az étvágyukon. A család kapott egy házhelynyi földet. Amikor kimérték, két sor futóárok húzódott rajta. Napokig temette a család azokat, és álmainkat szőttük lapátolás közben. Házat terveztünk rá, építünk majd egyszer, valamikor. A kiadott jelszó az lett: téglát gyűjteni! Ahányszor elmegyünk a telekre, legalább egy téglát kell vinni. A reménynek egy csirája behálózta apámat és megmásított az elkövetkező életét. Elérhetőnek látta a bölcsőből hozott vágyat. Földet szerezni és saját lakást biztosítani a családjának. Miből? Arról, akkor kár volt beszélni. A községet megszálló katonák összegyűjtötték a fellelhető, fel nem robbant lövedékeket és a Békatón túl, a forrástól nem messze, egy gödörbe rakták azokat. Kinyittatták az ablakokat, lezárták kétszáz méteres körzetben az utcákat. Megremegett a táj, rezegtek a házak. Felrepültek és sokáig köröztek a madarak. A béke még váratott magára, de mindenki várta hazatérni a frontról a katonákat: apákat, fiúkat, testvért, barátot. Vasárnap ebéd után elmentem megnézni a robbantás által keletkezett gödröt. Legalább tíz méteres, mély hatalmas kráter lett. A cselekménytől kapta a nevét: Robbantás. A talajvíz napok alatt betöltötte, hiszen a patak közelsége ezt könnyen biztosította. Újabb tó, ahová halakat telepíthettünk és horgászhattunk. Velem egy időben, előzetes megbeszélés nélkül, négy fiú és három lány is eljött sütkérezni a délutáni napsütésben. Egymás ugratása, nevetgélés, a lányok molesztálása visszalopta a kedvemet. Hiányzott Miriam, az igaz, és nem tudtam ezért mindenen nevetni, de jólesett a fesztelenség, a csipkelődés. Kinek a gondolata volt, nem emlékszem, de az elhatározás pillanatok alatt megszületett. Követjük azt a szerelmespárt, akik, azt hiszem titokban találkoztak a nagy tölgyfa alatt és elindultak az erdő vagy a Héthalom felé. Ismertem a férfit. Nős ember volt, a hölgy pedig még lány. Titokban, csendben tisztes távolságból követtük őket és úgy tettünk, mintha céltalanul bohémkednénk, kószálnánk. Ínycsiklandozó, izgalmas játék volt.

29


Máskor, el-elsétálva a Héthalomig, végig a tájban gyönyörködtem és kacérkodtam a rajzolás gondolatával. Figyeltem, tanultam a madarak tollazatának színeit, a hangjukat, a röptüket. Megkerestem a fészkeiket és jó érzéssel töltött el, hogy felismertem őket bármiről. A patak völgye nyugtató volt. Kígyózó jelenlétével hatott rám, belém épült és vonzott napról napra. Hibám, hogy örökké elkalandoznak a gondolataim? Nos, kikkel követtük a párt? Gyuri komoly akart lenni és folyton az erejét fitogtatta. Zsóka álmodozó, könnyen sértődő. Margó igazi gyerek, akit a természet korán nővé dekorált. Dezső sokszor önmagába forduló, máskor igazi életvidám, kettősviselkedésű srác volt. Laci nehézkes gondolkodású, örökké vihogó. Szívi (egyébként Gyöngyi) felfedezte nőiességét és a legfőbb gondja a fiúk bolondítása lett átmenetileg. Sanyi a szépségére büszke, akit Szívi próbált ámítgatni. Véleményem szerint, önmagukat próbálták túllicitálni és inkább taszították, mint vonzották egymást. Nyolcan együtt, bolondozva értünk a héthalmi elágazásig. Onnan láttam Magányosék házát, a ritást, a legelőt, odaképzelve magamat is. A társtalanság érzése megborzolt, de pillanatok alatt átosont testemen. Azok a szomorú napok tele gyomorral! A kis veréb pusztulása tiszavirág emlékké szelídült. Azóta nem lőttem csúzlival madárra. A kis csoport vezetője lettem, anélkül, hogy megfordult volna bennem annak a lehetősége. Gyuri volt mindig a vezetésre törő, tekintélyt parancsoló, vagy parancsolni vágyó és én elfogadtam az akaratát. A kísért, követett szerelmespár nem a Héthalomba, hanem az új telepítésű kis erdőbe vette az útirányt. Az sűrű, oldalról nem belátható, nem átlátható erdő volt. Mi két részre oszolva a kis erdő két oldalára vonultunk csendben. Gyuri, Laci, Margó és Sanyi jobb oldalon, Szívi, Zsóka, Dezső és én velük szemben balról sorakoztunk fel. A megbeszélés csak annyi volt, hogy támadunk, mintha ők ott sem lennének, és körülöttük fogunk birkózni, megmérkőzni. Pár percig csendben vártunk. - Áááá… Hurrááá…- kiabáltam artikulátlan hangon, indiánszerű üvöltéssel és futással megindultunk egymás felé, ahogy éppen felsorakoztunk előzőleg. Korhadó fatönkön ült a férfi, a hölgy az ölében és zavartan viselkedtek, amikor megláttak minket. Mi egymásnak szaladtunk, mindenki összeakaszkodott valakivel és önfeledt kiabálással nagy zajt csaptunk. Azt láttam, Sanyi Szívit kereste, és azt hiszem fordítva is úgy lehetett. A többiek összeakaszkodása spontán lett. Margó elkapta a derekamat, a földre kerültünk és hemperegtünk az avarban, a sűrű mohán. A csatakiáltások lassan elhaltak. Viháncolás, kacagás vette át a harci cselekményeket. Margó, amikor kiszabadította magát a karomból és megfordult, hogy odébb húzódjon, utána kaptam és átölelve kis mellei kerültek a kezembe. Önkéntelenül is jobban megszorítottam, majd ijedtemben hirtelen elengedtem. Dezső és Laci nógatni kezdett minket, akiknek lány partner jutott, hogy hagyjuk abba, mert a megviccelt pár hetedhét országon túl jár, a riasztásunktól pánikszerűen elmenekülve. Melegünk lett, lihegve indultunk vissza a csínytevés keltette boldogsággal. Miért tagadjam, örültem Margó mellei érintésének. Melegen élt, formáját kitöltve a tenyeremben és a nyugtalanító érzés nem szűnt meg a fizikai eltávolodással. Zsóka Gyurit korholta, amiért túllépte a játékot, de amiért kinevettük, jobbnak látta, ha nem megsértődik, hanem örül a sikeres párüldöző játék eredményének. Fűzfavesszőből és mogyoróbotból malomkereket eszkábáltunk a patak duzzadt, gyors vízére. Szedtük a tavasz első réti virágait. Kankalintól sárgállt a domboldal és jó volt végnézni a völgyön. Igen, azon a völgyön, ahol most érzékeimmel láttam, a víz szélesedik, megemeli a víz szintjét a gát és legközelebb már ott is fürödhetünk, ahol a többiek nem is gondolják még. Miriam hiányzott, de olyan érzésem volt, majd itt lesz, csak most nem tudott velünk jönni. A nagy tölgyfánál hatan a domb felé indultak. Dezső ott lakott fent a második házban és a többiek is azt mondták, arra közelebb nekik. Margóval mentünk tovább. Megálltunk a

30


forrásnál. Valaki már réges rég betonból kiöntötte a víz eredésének helyét. Én titokban egy sügeret vittem bele, de sokáig kellett mozdulatlanul állni, hogy előmerészkedjen és megmutassa magát. A forrás túlfolyója a patakot táplálta. Mellőle indult a téglagyárral szembeni ház messze hátranyúló kertjét szegélyező sövény, főleg mogyoró bokrokból. Margó a gyöngyvirág leveleket és közte az illatos virágokat is megpillantotta. Hirtelen elhatározással nagyot szökkent a patakot átugorni, de megcsúszott és visszaesett, bele a vízbe. Még csak az hiányzott! Megijedt, csurom vizes lett és egyre csak azt pityeregte, hogy mehet így haza, nem mehet így haza. - Egy módot tudok – mondtam röstelkedve – tüzet rakunk a téglagyárban és megszárítjuk a ruhádat. Margó szerintem nem gondolkodott máson, minthogy megszáradjon és ne ázottan kelljen hazamennie. Ne röhögjön rajta senki! Egy öl szénát hoztam a közeli kazalból, száraz gallyakat szedtem, és már lobogott a tűz a régi égetőben. Amikor Margónak a ruhát le kellett vetni, meglepődött, talán előtte nem gondolt arra. Levettem a zakómat, hátat fordítottam. Ő lehúzta feje fölött a zöld-barna kockás ruháját és felvette meztelen felső testére a kiskabátomat. Három botot összetámasztottam gúlaszerűen, arra rátettük a vizes ruhákat és a tűz mellé kuporogtunk. Margó fázott és remegett. Furcsán nézett rám, végül a bugyiját is levetette, kicsavarta és közel tartotta a tűzhöz. Feszélyezett voltam, alig mertem a lányra nézni. - Szólhattál volna. Tényleg, szívesen leszedtem volna a gyöngyvirágot – mondtam, hogy megtörjem a kínos csendet. Margó a szeme felém fordulásával intett. A feje nem fordult felém. A tekintetében nem láttam szemrehányást. - Tényleg szívesen! – ismételtem. - Na látod! – válaszolt – Éreztem, hogy nem boldogan, csak szívesen. Azért! Elnevette magát. Kínjában nevetett vagy kuncogás volt? Itt az ideje, gondoltam, az elnézés kérésének, amiért az erdőben megmarkoltam a mellét. Megnéztem önkéntelenül is hosszan. Az az érzés, amit akkor ott az erdőben tapasztaltam, újra előbujt és elhatalmasodott rajtam. Ezt nevezik, minek is: vágynak? Esetlenül lógott Margón a kabátom. Összefogta ugyan a gallérjánál, mégis láttam a mellei körvonalát. Láthattam már olyat, hiszen voltak nővéreim, de nem, nem ilyet, olyat. Ennek a vonala… Hülyeség, semmi vonala! Beszélni kell, a csend kibogozza azt, amit tiltottak, amit a felnőttek… - Hát ez, ez kellemetlen! – mondta és csak mosolygott, mosolygott. – De ha véletlenül, akkor miért szorítottad meg? Persze, persze, az is lehet véletlen! Mindezt olyan természetes kacérsággal mondta, kis szüneteket hagyva a mondatok között, hogy én is elnevettem magam. Cinkosokká váltunk. Ha a szülei megtudják ezt, vagy az iskolában: hej, akkor… bizony akkor lenne nemulass. - Bocsánatot kértél, akkor rossz volt? – Ezt kihívó kérdésnek szánta. - Nem, nem. Nem! – szajkóztam egymás után… - Akkor? – várt, a tüzet piszkálta, megfogta bal kezével a ruháját és arra volt kíváncsi, mennyire száradt meg. – Akkor? – kérdezte újra. – Így, hogy bocsánatot kértél… Mit akart kérdezni, nem tudom. Guggoló helyzetéből térdre ereszkedett, és szétnyitotta a kabátomat a testén. - Így jobb. Jobban ér a meleg. – szinte suttogta. A gyermek átadja féltett játékát a társának. Tessék, nem vagyok önző. A tűz fénye felragyogtatta Margó testét. El kellett volna fordítani az arcomat és Miriamra gondolni. Helyette megbűvölt Margó karcsú dereka, megbabonázta szemeimet a két kis feszes gyönyörű ívű mell. Láttam combjai összefutásánál az alig serkenő szőrzetet.

31


Mintha eltelt volna a meleggel, (vagy a nézésemmel) hátradőlt, ráült a sarkára és újra lazán összefogta a kabátot. Mindezt annyira légiesre megkoreografálta, hogy… Vagy valóban egyszerű, kamaszos önzetlen mozdulat volt? - Ugye szeretted Miriamot? – kérdezte. Alázat és részvét volt a szavaiban. – Másképp nem tetted volna meg, amit tettél! – Megsimogatta a vállamat. Elmondtam Margónak azt, amit úgy éreztem ezelőtt, hogy sohasem akartam bevallani. Azt is, hogy akartam volna megérinteni a testét, de nem mertem. Bevallottam, nagyon szerettem, de azt hiszem, Ő még nem, csak jól érezte magát velem. Ez azonban nem tudott eltántorítani mellőle. Vagy mégis szeretett, de nem mutatta ki igazán. Margó mosolyogva, hallgatagon nézett rám, mintha várta volna a folytatást. Újból előre hajolt, elengedte az összefogott kabátot. Megfogta az egyik, aztán a másik kezemet is. Lassan felemelte és a melléhez szorította. - Ezért és azért sem kell bocsánatot kérned.- mondta és engedte, hogy kezeim végigcsússzanak lassan a testén. – Most nagyon sok lány szeretne veled járni. Hidd el, én tudom. Visszahúzta a kezemet és az arcához emelte. Kacéran nevetett és kizökkentett kábultságomból. - Az enyémhez mit szólsz? Feleletet nem várt. Átadta a kabátomat, belebujt a ruhájába gyorsan és megindult. A tűzet akartam eloltani. Rám nézett megállva: - Sohasem fogod ezt elmondani, ugye! – Nem kérés volt ez, azt éreztem. - Leszedem neked a gyöngyvirágot boldogan. Megérdemled. - Persze, most már lekenyereztelek. Szervusz! Otthagyott a tűzzel. Először oltani kezdtem, végül még rádobtam pár ágat. Leültem, néztem a semmibe zavarodottan. Hol Miriam testének súlyát éreztem a karomban, hol pedig Margó mellének érintését. 10 Anyám értesítést kapott az öccse elhunytáról. Szó nélkül nézte a lapot. Könnyei lassan peregtek az arcán végig folyva. Amikor megtudta, hogy kórházba került, akkor még reménykedett. Legjobban az fájhatott neki, hogy a temetésen a családból nem volt ott senki sem. – Egyszer, ha lehet, megkeressük, hol hantolták el – mondta később váratlanul, de az is lehet, hogy ez a mondat kérésként hangzott felénk. Élénken helyeseltünk, mert a fájdalmát csak ezzel tudtuk csökkenteni. Bennem a halál Miriamot idézte, felzaklatta az érzéseimet. Semmi sem fájhat ezután annyira, amit nem tudnék elviselni, gondoltam, de ezt a megtörtént események közelsége éreztethette úgy. A gonddal, a fájdalommal nem szabad kettesben maradni, óriási veszélyt rejt. Erősnek lenni olyankor? Túlélni mindent? Ha növényként, állatként ítélem magam, akkor igen, egyszerű: a láncszem megtette létrejöttének jogosultságát, betöltötte a kapcsolat fontosságát és kész. A halál a születés végakarata? Többet, milliószor többet akarok. Nyomot hagyni, kipréselni belőlem a nyomot hagyás erőszakosságát. Miriam ébresztett rá: a születés a halál készenlétét sugallja. Élni, élni, élni akarok! Már kettőnk helyett kell élnem. A háborúkban elesett fiatal katonák között, hány jövendő művész, író, kitűnő focista, táncos, zeneszerző, tudós volt vajon? Színésznővé ért volna Miriam? Mániákusan foglalkoztam a megmutattatás gondolatával, bár mérlegeltem: a vágy erős bennem, az alkatom, a felépítésem az idegrendszerem ennek ellenlábasa. Ki lett volna a nagybácsimból? Anyu a sírig cipeli magával az emlékeit. Én alig tudom felidézni, olyan ritkán láttam. Hogyan lehet valaki annyira bátor, vagy tékozló, hogy feláldozza az életét.

32


Apuéktól azt is hallottam, Tapadtfülü és a családja elégett valahol. Nem bírok belegondolni. Meddig fáj a halál? Szenvedett-e Miriam, mennyire fájt neki a seb? A gyerek játszani akar ösztönösen. Ahogy fejlődik, az egyénisége is alakul, a komolysága is változik, de játszani akar és játszani akarok én is. A többi fiú között osztozni minden kalandozásban, tréfák kieszelésében, csatározásokban, vízicsibék megfogásában. Nem akartam kirekeszteni magam abból, amit a génjeimben hordok. - Mi lesz veled? – kérdezte apám. Megértettem bevezető gondolatok, magyarázat nélkül is a kérdést. Vagy dolgozni, vagy tanulni kell menni. Dolgozni egyszerű: kézbe venni a világ legősibb szerszámait, kapát, kalapácsot, éket vagy hasonlókat, mellékelni hozzá a puszta izomerőt és hajrá! Tanulni, nos ahhoz, jól tudta apám, elsősorban pénz kell és abból volt a családnak a legkevesebb. Mint első fiúnak, kötelességem a kisebbek neveltetéséhez hozzájárulnom munkával. Apám így gondolta, de anyám a lehetetlent akarta megkísérteni. - Taníttatni kell – mondta félősen apám felé fordulva. Ő, aki ritkán tűrte el az ellentmondást, szó nélkül kiment. Anyám egy darabig csendben tevékenykedett a tűzhely körül, és amikor kinyitottam a tűzhely ajtaját, hogy fát dobjak a parázsra, csak annyit mondott: - Jelentkezz tovább tanulni. Percek teltek el, forgathatta agyában a lehetőségeket: - Ha nem bírjuk, még mindig otthagyhatod, de nem megpróbálni, az a legnagyobb szegénység. Megcsókoltam anyám arcát és kirohantam a konyhából. Irány, fel a réten a dombra, onnan le a Békatóra és a régi téglagyárba. Lefeküdtem. Úriasan a fejem alá kulcsoltam a kezeimet és telhetetlen megelégedettséggel néztem a falakra, mint várurak fejedelmek nézhettek egykoron a győztes seregükre. Tanulhatok! Szándékom komolyságát tettekkel akartam igazolni. Másnap délután Ábrahámék burgonyát ültettek, én beálltam napszámban segíteni. Egy délután öt kiló kenyér árát megkereshettem. A család és segítőik lyukaltak és burgonyát dobtak a kis gödrökbe. A munkám egyszerű volt: földet húzni, betakarni az ültetett krumplit. Sokáig, viccelődve bírtam az iramot, amit a felnőttek diktáltak, később csendesebb lettem. Az idő múlása négyzetesen hatott a fáradtságomra. Kétségbeesetten markoltam a kapanyelet, hogy ki ne forduljon a kezemből. Végül kibírtam. Este, amikor a fűre letett kabátomat felvettem, szörnyű látvány fogadott, elállt a lélegzetem. A zakó bélésének javát megette, vagy megették az egerek. Minden összeomlott bennem. A pénzt mutattam meg először, gondolva számításból, hogy első keresetem talán ellensúlyozza a zakómon esett szégyent. - Tedd el, kell az, ha tovább akarsz tanulni. - Á, odaadom most és akkor majd visszakapom – erősködtem. - Ha egyszer elköltjük, azt örökre költjük el – hárította el jó szándékomat anyu. Ekkor arra gondoltam, megjátszom, mintha észre sem vettem volna a kabátbélés hiányát addig, de nem éreztem tisztességesnek azt. - Van egy baj is – kezdtem magamra vonni bűnbánóan a szüleim figyelmét. Nem mertem tovább folytatni a megkezdett mondatot, helyette levettem a zakómat és feléjük mutattam. -Csak egér lehetett. A fűre tettem, másoké is ott volt, - próbáltam védekezni. Vihar lett belőle: pont a legjobbat kellett elvinnem, (tudtommal nem volt másik zakóm) pont a legjobbat! Anyám sírva fakadt, apám kirohant, talán a lelkizést akarta elkerülni. Pár pofon jobb lett volna, mint az a megoldás. Semmi sem tudott annyira fájni, mint anyám könnyeinek látványa. A pofon pár percig fáj, katonadolog! Anyám könnyeinek terhét mindig napokig cipeltem. Sokkal nagyobb volt a kár, mint a munkám haszna. Magamba roskadva mentem másnap iskolába. Testvéreimtől egyetlen dolgot kértem, el ne árulják az egérrágta kabátot az iskolában, mert közröhej tárgya leszek, ha kitudódik.

33


Haza felé a ligetben találkoztam azzal a katonával, aki meglegyintette a fejemet az óvóhelyen. Mi van veled, te lökött gyerek? – kérdezte nevetve és úgy éreztem, most is inkább valami féle féltés van a hanghordozásában, mint azon az éjszakán, amikor aput otthon marasztotta. - Ernő vagyok! – vágtam vissza nyersen. - Jó, Ernő! Na és? Attól még lehetsz lökött. A földet rugdostam, nem akartam válaszolni. A teljes igazság az, hogy tartottam tőle. Jobb távol lenni az ellenségtől. - Ha mindenki rád lőtt volna ott az égő házak között az utcán, az lett volna katona szemszögből a reális. Elvontad a figyelmet. Aki téged néz, azt könnyű megölni, ártalmatlanná tenni. Ennyire nem lehet vigyázatlan senki! – magyarázta gesztikulálva, mintha én kértem volna tőle. - Lőttetek volna! – vágtam rá. Akkor nem haragudtam volna érte, de ott a ligetben, csak dacból mondtam. Beleremegtem utólag a gondolatba. Tényleg lőttek volna? - Lökött Ernő. Az Ernő tényleg lökött! – és egészen más hangon hozzátette: - Tudod, egyszer én is szeretnék olyan szerelmes lenni, akiért megtenném, amit te. És ezért nem vagy lökött, de azért az vagy. Jött velem, kísért, mintha a barátom lenne. A nevét sem tudtam. Bunkó, gondoltam. Ha én megmondom a nevem, illett volna neki is bemutatkozni. A liget tele volt táborozó katonákkal, mint amikor Doriék táboroztak ott. Több helyen apró tüzek égtek, egy mellett harmonikával játszott az egyik katona. Nekem úgy tűnt, inkább vidámabb dallamok voltak, mint búsak. - Maga ott volt akkor? - Nem gondoltam meg előre a kérdést. Egyszerűen kibuggyant a fogaim között a csodálkozás. - Szophattam az ujjaimból a látványt? - Nem, nem – mondtam, de magam sem éreztettem, mire mondtam, hogy nem, nem! A zavaromat próbáltam leplezni, azt hiszem. - Tiszta fejjel hőstettet végrehajtani! Tisztában vagy a végcéllal, tisztázod magadban a véreredményt. Ezért te nem voltál hős! Igaz? - Soha nem akarok hős lenni – mondtam visszafogottan. Idegesített ez az ember. Minek locsog itt össze-vissza? - A hősök nem akarnak hősök lenni, a körülmények teszik azzá az embereket. Hidd el! – fűzte tovább a gondolatmenetét. - Megyek, mert sietnem kell haza – lódítottam és faképnél hagytam. Ő állt, nem indult semerre – Bódis vagyok – szólt utánam a katona… vagyis ezután most már Bódis. Mi az, hogy Bódis? – gondoltam. Ez családnév, keresztnév vagy becenév? Később, kis öcsémet, Józsikát tologatva az udvaron, visszagondoltam a beszélgetésre. Bódis megajándékozott a barátságával. Ha apánkat megmentette valami kellemetlen úttól, akkor nekem biztosan a barátságát ajánlotta fel. Mire vélhetném az egész beszélgetést másképpen? Ez a fickó nem rosszindulatú. A katonák társaságában többször találkoztam vele, de értetlenül nézett rám. Hülyét csinált belőlem, gondoltam, fütyülök rá! Pár órával később, amikor elfutottam mellette focizás közben, hozzám szólt, érthetően, tisztán: - Ha egyedül vagyok, csak akkor szólj hozzám Ernő. Szívesen beszélgetek veled. Katonai titoktartás ez? Félelem a saját hadseregétől? Bizalmatlanság, de… Az nem lehet, mert máskor sem elegyedne szóba velem. Bódis beszéli a nyelvünket, mint Dori is. Valahol a gyökereink közösek? Egyikük sem árulta el a háborús helyzetben. Naponta, tanórák szüneteiben mindig találkoztam Margóval. Néha az egy szemvillantást jelentett, néha pár szót, máskor hosszú csevegést. Ha észrevette, hogy a mellén domborodó

34


ruhára meredtem, huncuton tiltakozott a szemével. Véletlen-akarattal hozzám ért, mintha fel sem fogta volna. Cinkosság volt az, játék a kiszolgáltatott titokkal. Társaságban csipkelődve szólt hozzám, majd haversággal belém karolt és éreztem a pillanatnyi szorítás rezzenését, átáramlását az egész testembe. Kavargott bennem Margó és Miriam. Nem, Miriam és Margó. Az érintés, az arc nekem szánt tekintete, a mosoly biztatása átlényegült. Ha érinthetne, ha nevethetne rám, ha Ő tenné rám a mély hatást! Az élet folytatódik. Apró mozzanatokkal óriás változások történnek. Az egészet tekintve: apró változásokkal az élet folytatódik. Közhely ez, de én akkor a magam bőrén tapasztalhattam a közhelyeket. Miriam elment és a rettenetes az volt, soha többé nem is lesz már. Sokszor úgy éreztem, Margó kedvessége és a többi lányé is, sajnálat. (Vagy mondtam már ezt?) Képzelgés volt eddig minden? Képtelen voltam elhinni, más is van a világon, mint az én érzelmeim. Margó őszinte volt. Én is, de pesszimista. Nem akartam újra boldognak látni a természetet, a Békatót, az osztálytársaimat. Kirekesztem magam abból, ahová menni akartam. Így sem igaz! Boldognak akartam látni mindent, de Miriam nélkül hogyan sikerülhet? Létezett-e az az életmód, amit magamban építgettem? Amit becsületesség éltet, tisztesség határol, ahol az ember nem öl embert. Naiv gyermeki gondolkodás ez! Kiröhöghető? Lesöpörhető, mert akkora szamárság! Sokszor volt olyan érzésem, mintha előre látnék, sejtenék valamit. Nem tudatosan, mindig visszahatásszerűen tapasztaltam. Aznap nem éreztem, nem volt előjele a történhetőnek. Suli után irány a szokásos hely, a Békató. Elszaladtam a szemétdomb mellett a kis tó után (ez inkább mocsaras, nádas, sásos gödörsor volt) balra ötven méter és megcsillant a régi, vízzel telt bányagödör, közvetlen mögötte az elhagyott Téglagyár. Ott tanyázott a galerink, a bandánk, a békatóiak. Vörös Gyuri, Kardos Jani, Bégi Dezső, Shéf Sanyi és Nagy Laci velem egyidős volt. Házi Tibi, Dancs Jani, Srami Béla, Holtz Józsi pár évvel korosabb nálunk. Házi Tibi volt a főnök. Kerek arc, sima előre lógó haj, kissé bunyósra sikeredett orr, büszkeség, merészség jellemezte. Ügyelt a megjelenésére és a piszkos, (értsd, szemetes) munkát nekünk osztotta ki, fiatalabbaknak. Katonatisztnek készült. Másik bandák tagjait lekezelte, látványosan nem váltott szót velük, vagy felszólító módot használt. Hozzánk egyébként rendes volt, óvott és védett minket. Időnként előadásokat tartott (produkált) és felvázolta előttünk stratégiáit. Sorolom: - Az ellenség legyőzéséhez lelki hadviselésre, pszichikai megfélemlítésre van szükség. - Szavahihető ember hazudja meggyőzően a félrevezető híreket, amin a nem hadakozók rokonszenvét is elnyerheti (legalábbis időlegesen, a győzelem után meg kit zavar, mit mondtak előtte) - Az ellenfél katonái között bizalmatlanságot kell szítani, bizonytalanná tenni saját csapatában a helyét – és folytatta sokszor félórákat is szövegelve. - No, és olyan katonákat, mint én és természetesen jó fegyver. – Mindig ezzel fejezte be az előadását, (vagy szónoklatát.) A háború ideérkezése előtt eltorlaszolt bunkerunkat még nem nyitottuk ki, mert Tibi attól tartott, hogy a katonák, ha megtalálják, rosszat gyanítanak és kárt tesznek benne. A főhadiszállás így a téglagyár égetőkemencéje maradt. Heten ültünk Tibi körül, amikor izgatottan berohant Vörös Gyuri: - A Petkéék kiássák a bunkerunk bejáratát. Ki akarják fosztani! Néhány másodpercig döbbent csend, majd megbeszélés nélkül mindenki a déli szárny felé szaladt, megakadályozni a bunker feltörését. A téglagyárat néhány méteres völgy (inkább út)

35


választotta el a szemben lévő domboldalon betelepült kis erdőségtől, amelyben a bunkerunk bejárata kezdődött. Körbe nyílt terep volt. A téglagyárból kilépve csúzliból kilőtt agyagdarabok, kövek pattogtak körülöttünk. A szemetek felkészültek ránk. - Vissza! – kiáltotta Tibi. Mindannyian apró köveket kezdtünk a zsebeinkbe tömködni és a csúzlikat készítettük. Sohasem töprengtünk, a nagy haditanácskozásokkor sem, hogy miként lehet védeni, azt pedig fel sem tételeztük, hogyan kell visszafoglalni a kis erődünket. - A rohadtak! Be kell keríteni őket. – mondta Srami Béla. - Az isten szerelmére, gondolkodjunk! Ők vannak a kis erdőben a dombon, őket védik a bokrok, a fák. – érvelt Tibi. - Mindenhol nyílt terep van – idegeskedett Bégi Dezső – Szétlövik a seggünket. - Igen? Te hátrafelé közlekednél, hogy a hátsódat találják el? – élcelődött Béla. – Kitűnő harcmodor. - Pofa be, maradjatok! – parancsolt Tibi. - Ha meghallgattok, van egy… (azt akartam mondani: jó ötletem, de a jó melléknevet elhallgattam) van egy ötletem. - Gyorsan csináljunk már valamit, mert kifosztják a bunkert! – hadonászott Kardos, de szerintem ezzel a félelmét igyekezett leplezni. - Én átrohanok, verekedek velük – okoskodott az erejében bízó Vörös Gyuri, - és amíg letepernek, el lesznek foglalva velem, addig ti mind át tudtok rohanni. - Nem rossz – mondta Dezső – majd nem a seggedet, a fejedet lövik szét. - Fejre lőni tilos, csak lábra lehet, ez mindenkire kötelező, rájuk is! - Célt tévesztett lövedékről nem hallottál még? Hirtelen zsibvásár lett. Mindenkinek fontos mondani valója akadt, épp nem odavaló rossz időben, időt pocsékolóan. - Tibor, - mondtam és megfogtam a kezét, hogy felfigyeljen rám, - az autóval könnyen eljutunk a fákig. Villant a vezér szeme, láttam, megértette a gondolatomat. A vállamra csapott: - Ez az – mondta nekem lelkesen. - Kuss! – elhallgattatta a zsibongókat. – Ott a dzsipünk. Ketten beleülünk, elkormányozzuk, a többiek hátulról tolják és a kocsi védelmében elérjük az erdőt, onnan meg mi leszünk a jobbak. Gyerünk! - Kevesen vagyunk – ágált Laci. - De nem, amíg engem látsz! Kirohantunk a dzsiphez, az ablakra deszkát és bádogot raktunk, (azt találtunk) és hátulról mondtuk az útirányt Tibinek. Nekirugaszkodtunk, kezünkben a csúzli. Kiérve az épület védelméből, hatalmas csattanásokkal vágódtak az autó karosszériájára és a szélvédőn lévő deszkára és pléhre a lövedékek. - Hurrá! – üvöltöttük és futva nyomtuk a kocsit, hogy a hanggal és a gyors közeledéssel pánikot keltsünk, megroppantsuk Petkéék magabiztosságát. Nem beszari gyerekek voltak ők sem. Harci kiáltásaik olyan érzést keltettek, mintha sokkal többen lennének nálunk. Hirtelen megállt az autó, mert az első kerekek egy szekér csapájába kerültek. Mi, lökésszerűen nekiestünk az autó karosszériájának. A rövid ideig tartó csendet falrengető röhej követte a kiserdőben lévő dombról. A hantokkal és apró kövekkel együtt becsmérlő kiáltásokkal biztattak minket. Próbáltuk mozgatni, hátrafelé húzni, de nem akart engedelmeskedni. Ekkor Tibi és Dancs is leugrott a kocsiülésből és hátra szaladva próbált segíteni. Dancs a hátát vakarta, mert eltalálta egy kő.

36


Valamit tenni kell, ez lüktetett bennem. Valamit tenni kell, ami hat Petkéékre. Dancsra néztem, nem nagyon húzta a kocsit, hogy kiugorjon a csapából. Végre sikerült. A jármű alól megnéztük az útirányt, nehogy a terep újabb meglepetést okozzon. A dombon abbamaradt az ócsárlás, ismét záporozni kezdtek a különböző lövedékek. Dancs nem akart előre ülni. - Gyere, - mondta Tibi és kissé meglökött a kezével a tett nyomatékosítására. – Most! Fuss és ugorj! Az ülésre toppanva beugrott az ötlet. Mielőtt Tibinek is elmondtam volna, hátra szóltam Gyurinak, hogy üvöltsön egy nagyot, mintha eltalálták volna. Gyuri visszakérdezett valamit, de a többiek is biztatták, bár ők sem tudták, mi azzal a cél. Felzúgott Gyuri jajveszékelő sivítása, olyan arckifejezéssel kisérve, hogy a nevetéstől abbamaradt az autó tolása. Mindenki a száját fogta, meg ne hallják Petkéék a vidámságunkat. Ekkor felálltam, kezemmel eltakarva az arcomat és a Petke banda felé üvöltöttem: - Kilőttétek a Gyuri szemét. Ki volt az? Ki volt az? Gyuri még egyszer eleresztette a hangját és befogta a szemét, mintha valóban történt volna vele valami. - Ki volt az, ki lőtte ki? – kiáltottam újra sürgetően. Éreztem, hogy a csata abba fog maradni. Valami ösztön súgta. Arra nem számítottam, hogy a felelősségre vonás elől megfutamodik a banda. A harci zajok leállta után azt láttuk, amire nem készültünk. Pánikszerűen futott velünk ellentétes irányba az ellenfelünk, mi pedig a futás fokozásához ilyeneket kiabáltunk: - Úgyis megtaláljuk, ki volt az! - Miért pucoltok el hősködők? - Gyávák! Ne merjetek még egyszer idejönni. - Tiétek az Újtelep, maradjatok ott! Felrohantunk a dombra. Ahogy a bokrokból kiiramodott Petkéék zaja, úgy csörtetett befelé a miénk. Átbujtunk a bokrok alatt és ott volt a bunkerunk bejárata. Látszott, feszegették a lakatot, de nem tudták kinyitni, vagy leverni. - Honnan volt ilyen jó ötleted, Ernő? – kérdezték többen is. - Holnap rájönnek, hogy átvertük őket. Hazudtam, úgy győztünk. Röstellem, ez nem bátorság. - Te jó katona lennél – gratulált Tibi. – Tökéletesen alkalmaztad a stratégiám egyik elemét. Átverni, pánikot kelteni. Kezet rá Ernő! Nem restellened kell. Büszke legyél rá. A győztes oldalán van mindig az igazság. - Majrézhatnak otthon a Petkéék, várhatják a bűnöst keresőt! – Laci tekerte a fejét, kuncogott. – Tele lehet a gatyájuk – kacarászta. Nyíltan nem mertem kimutatni, de örültem, amiért megfutamodtak, még akkor is, ha tisztába voltam, nem erősek voltunk, legfeljebb nagy francok. - Na, jössz katonának? – kérdezte Tibi, a banda főnöke. - Nem, - csóváltam a fejemet – ha sikerülne, én építeni akarok. - Építeni? - Mit? – tudakolták egyszerre valamennyien. – Házat, gépet, templomot? - Hát… - tanakodtam – Hidat, gátat. Egy gátat. - Hová? Kicsit, nagyot? – egy kis élcet éreztem Kardos hangjában. Belső késztetésem volt-e amit elmondtam a bunkerunkban, a padon ülve? Inkább azt éreztem, itt az ideje, hogy meggyőzzem a társaságot Miriam vágyáról. Melegem lett, kipirult az arcom kissé, de vagy akkor, vagy nem tudom, mikor lett volna megfelelőbb alkalom újra. - Igen gátat és ide, le a patakhoz a bunkerunk mellé – mondtam. Meglepett arcokat láttam. - Minek? –kérdezte Holtz Józsi, aki néhány perce érkezett. - Hogy gondoltad? Ide le? – mutatott Házi Tibi nyugat felé. - Milyen ötlet ez? Most pattant ki az agyadból? – így Gyuri.

37


- Hülyeség – mondta Kardos. Tőle nem reméltem okosabb mondanivalót. - Beszélj! – bíztatott Tibi. – Ti meg hallgassatok. A véleményt utána! - Itt van alattunk a patak medre – kezdtem talán kicsit szaggatottan, de minél többet magyaráztam, annál jobban lelkesítettek a saját szavaim, hogy meggyőzhessem őket. – Jobbra a domboldal a patak partját adja. Balról három-négy méter után kezd emelkedni a part. Ha elzárjuk ezt a pár métert téglával, sóderral, meg agyaggal, az erdő felé felduzzad a víz, gyönyörűen lehet benne fürödni, csónakázni. Az egész község ide fog járni. Nem kell magasabb gát, talán egy méter sem és tízszer akkora tó keletkezik, mint most a Békató, vagy még hosszabb. A patak szélén lévő útféleséget évente három-négy szekér használja a patak mellett, a Héthalom felé. Ezek mehetnek helyette a jobbparton fent húzódó forgalmasabb úton. Gondoljatok bele, ez a domboldal állandóan csúszik, akár önmagától is elzárhatja a patakig. Meglátjátok, örül majd mindenki. Micsoda kirándulásokat lehet szervezni majd… 11 Épült. Épült, épült! A világ egyik csodája. Elnyúló tükör-vizében fogja fésülni fűhaját a szél. Vadkacsák, récék, talán még hattyúk is megtelepednek. Az évszakok pompázó ruhába öltöztetik a partot, születő-elhaló ritmusváltozásaikban. A fodrozódó felszínből kiálló fák a szemet megtévesztve, mintha kecsesen futnának szélirány ellen. Lenéz a domb, hiú, látja történéseit. Eljátszik majd a zúgás visszhangjátékaival és az éjszaka nehéz dohogása sziklákat keres. De itt nincs, csak az agyagos föld, a téglagyár táplálója, a lépteink vigyázója, virágaink, füveink gondozója, tékozlója. Ünnep készül. Micsoda ünnep: Miriam fehér ruhája fog lebegni a napfénytől izzó fodrokban. Ott fog élni a párában, a víz szagában, télen a jég átlátszóságában, a hó fehér mezében. Hódok leszünk, hód módra gátat emelünk és elárasszuk a patak völgyét H2O-val. A csónakot Arkhimédész tartja a vízen. A tudomány, a szeretet, a megértés itt fog vérszerződést kötni. Szitakötőszárnyakon szállt a képzeletem. Hihetetlen finom rezdülései repítették körül percenként a megálmodott tó körül. Víz alá kerül a forrás és a robbantás is beleolvad az új tóba. Sebaj, a forrás vize tisztábbá teszi a tavat, a robbantás mélyebb medre majd kárászokat, sügéreket, compókat vonz. Pontyokat is hozunk és naphalakat a folyóból, ha leeresztik a csatornáját. Margó jött, a mosoly ott cseperedett az ajkán, mint minden találkozásunknál. Fantáziám, mint a kalitkából szökött madár hite a szárnyakkal, merész, világhódító útra indult, ujjongott a szabadságért és nem érdekelte honnan lesz ezután az eddig oly könnyen megtalált tápláléka és télen meleg. Néztem Margót és képzeletemben a tó vizén csónakban siklottunk. Ő pihenve, napozva hanyatt feküdt a csónakban és fantáziámnak engedelmeskedve, kibomlott a blúza. Mi volt az bennem? Mik ezek a kibuggyanó rakoncátlanságok? Margó is szép? Szép, mint Miriam volt? - Mit rejteget a nézésed, most? – kérdezte és kissé lehajolva, előre nyújtotta a fejét, mintha a szemem alá akart volna bekukucskálni. – Hé, itt vagy? – Kezét a szemem előtt ingatta ablaktörlő szerűen. – Már megint, vagy még mindig? – Kérdésére feleletet nem várt. Odébb állt nagy érdeklődéssel, a többiekkel beszélgetve. Úgy tűnt, megsértődött. Féltem, kiszakad a képzeletemből a kép, ahogy Miriam-Margóval csónakázok, úszok, sétálok, bolondoskodok. Tudtam egyáltalán komolytalan, vicces lenni, vagy kizárólag komoly, már-már pszichésen komoly? Olyan volt Margó, mint a rejtőzködő lepke a rét színeivel felvértezve. Pompásan szép, repdeső, de mégis nehezen felfedezhető, gondoltam, de elfogultan, más emlékével telten. Nem éreztem bocsánatos bűnnek, egyszerűen súlytalan volt: ez a hangulat.

38


Felszedtük a csillékhez használt síneket és déli irányba újból lefektettük. Kivonszoltunk a Békatóból egy csillét és megkezdtük az anyagok szállítását. Két oldalt, (ahogy előre kigondoltam) a patakba egymással szembe állítva, mélyen síndarabokat vertünk. Közéjük deszkákat csúsztattunk, amik között ugyan szivárgott a víz, de a java azért lassan összegyűlve, emelte a patakvíz szintjét. Karókat, vasakat, cövekeket vertünk a földbe függőlegesen, keresztbe is karókat támasztottunk és ezek közé raktuk, döngöltük a tégla darabokat, agyagot, hogy minél masszívabban tudjon ellenállni a víz nyomásának. Hihetetlen lelkesedéssel szorgoskodott mindenki. Barátok jöttek, segítettek. Bányászták a domboldalból az agyagot, gyűjtötték és hordták a téglát. Építési láz hömpölygött a kis szorosban. Késő délután egy elég alacsonyan szálló repülőgép zúgása elnyomta az építkezésünk zaját. Feltűnően lassan szállt, majd körözni kezdett, egyre mélyebbre ereszkedett, végül tőlünk balra, a községtől nyugatra, a folyóvölgye mellett a rétre ereszkedett. Hirtelen motorzúgás erősödött minden irányból. A katonák páncélozott kocsikkal száguldottak a folyó irányába, megálltak az úton, kiugráltak a járműveikből és fegyvert előre tartva rohantak a repülő felé. Mindent otthagyva futottunk a patak mellett végig. Kétszáz méter után elértük az utat, ahol a katonák megállítottak minket és visszatereltek a házakig, nehogy belekerüljünk valami lövöldözésbe. A repülőből, amely kényszerleszállást hajtott végre műszaki hiba miatt, kilenc ember jött ki felemelt kezekkel. A repülő ellenséges gép volt az itt megszálló katonáknak. Megmotozták a repülő utasait és az úton várakozó gépkocsikhoz kísérték valamennyiüket, előttünk elszállítva őket, valószínűleg a parancsnokságra. Visszafelé (mert a repülőhöz nem engedtek lemenni) Bódis katonával találkoztunk, akit sebtében kivezényeltek, hogy tartsa szemmel a terepet. - Sosem lesz vége a háborúnak? – kérdeztem tőle. - Legyen végre vége, nem akarok újra a tűzvonalba menni! Ezek a szemetek a végsőkig kitartanak. Nem volt nekik elég a pusztítás, a vér! - Volt egy jó barátunk köztük, igazi haver volt – mondtam. - Hallottam. Háborúban az ellenfelek között nincs barátság. - Igen, ezt én is hallottam. Aki először lő, annak van esélye életben maradni – mondtam Bódisnak és elhallgattam, mert éreztem, egy nagy adag cinizmus volt a hanghordozásomban. Engem kísért vagy mindenképp arra kellett mennie Bódisnak? Amióta utoljára láttam, két kis csillagot kapott, de lehet az is, én nem fedeztem fel eddig. - Kérdezhetek valamit? - fordultam hozzá. - Túl érdeklődő vagy! - Ezt a háborút… - nem mertem kimondani, hogy mi kezdtük, megtámadtunk titeket. – Szóval, te miként nézel ránk. Ellenség vagyunk? - A tényeket nézve, minek kell tekinteni? – gondolkodott, a fejét tekerte. – Mondd, bizonyíthattam netán valamit nektek? – kérdezte és gyorsan hozzá tette ijedten: - Felejtsd el ezt a mondatot, nehogy egyszer kiverjék belőled. - Kiverjék? – Nagyon buta képet vághattam. - Kész, ennyi! – határozott Bódis. – Egy szót se! – Körülnézett az építkezésünkön, a száját biggyesztgette. – Mit bütyköltök itt? Hallgattam, mert szerettem volna még kérdezni, de éreztem, ő már befejezte a háborús témát. - Ne szívd túl magad! – dorgált Bódis. – Tudtommal kérdeztem, nem? - Kívánság, - válaszoltam nyersen. Értetlenül lesett a képembe. – A válaszom: kívánság! Így tiszta? - Tőlem? Tőlem akarsz kívánságot? – böködte jobb hüvelykujjával a saját mellét.

39


- Dehogy. Ez egy kí-ván-ság teljesítése. – Lassan, tagoltan mondtam. - Mese! Három kívánság? Ez hányadik? – bosszankodott a szavaimra. Az ő bosszús hangja engem felingerelt: - Valóság ez és nem akarom a gúnyolódásodat. - A hídrobbantóját! Káromkodásnak elég ennyi, mert tudok kacskaringósakat is? Te fogsz lecseszni engem! - Nem! – Ahogy Miriamra gondoltam, megenyhültem. Ez a katona látott engem. Nincs mit titkolni vagy szívóskodni. – Nem! – mondtam még egyszer. – Ez valóság, ez egy kívánság teljesítése. - Kié? - Kié lehet? – kérdeztem vissza. Láttam Bódis arcán: megértette, végre leesik neki a tantusz. A vállamra tette a kezét engesztelőleg. - Az Övé. – Ezt nem kérdezte, halkan szinte részvéttel megerősítette. - Elmondanád? Megértenélek ha nem, de kérlek, oszd meg velem! Miért meséltem el Bódisnak, az idegen katonának? Önmagamnak akartam felidézni, ahogy kiszaladunk a téglagyárból, ahogy száll, lebeg előttem. Mennyire tartós bennem minden mozzanat, azt teszteltem és azt, hogy milyen érzelmet szakít fel. Szembe tudok-e nézni az elfáradt fájdalmakkal? Nem környékezett sírás, ha rá gondoltam és másra és rá tudtam feledkezni. Bódis szimpátiája megerősítette építési kedvemet. Ágált a hely és a vad-kezdeményezésünk ellen, de a jelenlegi helyzetben még minden megtörténhet, szavakkal inkább bátorított, mint lebeszélt volna, hogy Miriamnak ilyen emléket állítsak. Kerülővel mentem haza. Miriam halála óta nem volt lelki erőm elmenni arra a helyre, ahol Őt megtaláltam. A gátépítés megkezdése azt jelentette, feloldódott bennem minden addigi gátlás. A kerítéssé nevelt bozótot azóta kivágták és egymás mellé cövekeket vertek. Talán túl nagy árnyékot adott a kertnek a bozót, ha kizöldellt? Behunytam a szemem, mintha hálával gondolnék arra, aki megszüntette a nyomokat. Szempillám záródása, a sötét bedobbanása, az emlékkép bevillanását is előidézte. Azon az éjszakán álmomban Miriammal menekültem. Képtelen volt sietni, felkaptam, de nem bírtam el. Szaladni akartam, a lábaim nem mozdultak. A rettentő erőlködésre felriadtam. Nyitva tartottam a szemem, nehogy visszatérhessenek a menekülés képei. Valamikor mégis elaludtam. A repülőt láttam körözni, megindult új álmomban. Ejtőernyősök ugráltak ki a gépből és lőtték az utcán békésen igyekvő járókelőket. Láttam a Tapadtfülüt. Hiába kérdeztem, hol volt, nem válaszolt, de szomorúan nézett, majd egyszerűen eltűnt. Halottakat dobtak fel egy autóra. Tanakodtam, a Bandi volt-e? Anyukám korán ébresztett (én kértem este), hogy bebiflázzam a feladott verset. Olvastam a sorokat, de álmaim emlékei keresztül-kasul szabdalták a figyelőkészségemet. Elkalandoztam és valami ötletből eredően verset akartam írni. Ceruzát fogtam, felírtam a címét: Miriam halála. Gondolkodni kezdtem, más cím kell, mert igaz, azt akarom leírni, de nem előre kimondani: érezze meg azt az, aki elolvassa. Hagytam. Átírom, ha később kielemezem. Ne veszítsem el a gondolataimat, gyorsan belekezdtem: Miriam halála. Hallgatott a templomtorony. Fejét lógatva sírt a harang szíve. Átkozott hangok merészkedtek A város fölé, arcok bújtak a tenyerekbe. Vissza a vetésbe zuhant a pacsirta. A mellkast szaggató szívzajok Elhagyták pontos ütemük,

40


És futottál Te, fehér menekülési Ösztön riadalmának örvényével. Hallgatott a templomtorony, S mint megőrült lélekharang, Csapkodott védekező kezed az ágakon, küzdött a megadással. Halott ujjadra lendült egy Keresztespók, Hogy hálót fonjon, csapdát, Amiben fennakadhatok Egy szuszra leírtam. Néztem a sorokat, mint hadvezér, de nem a győztes csapatot, hanem a harctéren maradt áldozatokat. Olvastam lassan: „ a vetésbe zuhant pacsirta” sorból kihúztam a „zuhant” állítmányt, mert igaz, látszatra úgy tér vissza a pacsirta a földre éneklést követően, de itt ez lelövésként értelmeződött volna. A „bújt” szót írtam helyébe, mert az fejezi ki a félelmet. Ezzel viszont azonos szóhasználat lett és zavarta az előtte lévő sort: „arcok bújtak a tenyerekbe.” Ide találóbbnak ítéltem a „zárkóztak” kifejezést. A második versszakaszba beleillesztettem egy mondatot: „küzdött a megadással.” Úgy éreztem, ezzel a menekülést és a végzetet is leírtam. Az utolsó két sor jelentette a legtöbb gondot. Másodszori újraolvasásnál döntöttem, a vers fejeződjön be: „hogy hálót fonjon, csapdát” sorral és hagyjam el az „amiben fennakadhatok” gondolatot. De pont ezzel akartam hozzám emelni Miriamot. Újra kell gondolnom az egészet, zártam le anyám unszolására az írást és a gondolkodást. (A gondolkodást talán mégsem.) - Gyere már, - mondta anyu. – Tegnap kellett volna megtanulnod. Ott a rántott levesed! Nézd meg, a cipőd is milyen piszkos! - Nem mutattam meg a verset senkinek sem. Ha át tudnám írni, rendezni a szótagszámokat, időmértékes sorokba szedni! Rímeket is megérdemelne Miriam. Igen, akkor megmutatnám valakinek, gondoltam. - Az iskolában az utolsó két sort kihúztam és ezt írtam helyette: „Keresztfa árnyékát fonni szíved fölé Nekem vérző Golgotának” - Haza felé a ligetben találkoztam Bódissal, a katonával. - Gondolkodtam, - mondta – szép cselekedet az a gát a lány emlékének. - Bódis, te megtudhatnál valamit Miriam haláláról. Ki lőtte le? Már tegnap megkérdeztem volna, de akkor lecsitítottál. - Rohadt dolog ez. Azt kell mondanom, háború volt, ez… és…- A fejét tekerte. - És van most is? – kérdeztem. - és… és azt tolmácsolom, ajánlom, inkább az emléke jövőjével foglalkozzál. Tedd, amit teszel! Ne akard nyugtalanná foszlatni az egész életedet. Nagyszerű lány lehetett és maradhat jó emlékezetben, amíg lesz valaki, aki emlékszik rá. Ez emberfüggő. - Amíg? - Ernő, az emlék addig fáj, amíg valakinek az a valaki, vagy valami olyan emléket jelent. Ha nincs emlékező, nincs emlék, a halál sem fáj. - Bólogattam a fejemmel, mintha egyetértenék vele. Elindultam. - Lent lesztek? Építetek ma is? – kérdezett utánam. - Igen – válaszoltam, de nem néztem vissza. – Valószínű. Bódis, meggyőződhettem, jót akart és tett is a családunkkal. Mégis valami visszatartott tőle. Dori olyan volt, mint a velünk érző kamaszos nagy legény. Bódis kioktató, érezteti a korát. Kevéssé tűri az ellentmondást. Ha nincs ő, apám, ki tudja, merre járna? Akartam a barátkozást, imponáló volt a többiek előtt, mégis valamicske tartózkodás bujkált bennem

41


érthetetlenül. Igen, majdnem elfelejtettem a lényeget: Dori a szövetséges állam, Bódis az ellenség katonája volt, ez nem akármi. Kissé fujt a szél, néha felhő sodródott a napsugarak elé. A fény vagy az árnyék elsétált rajtunk és a domboldalon. A színek változása a növényeken gyönyörű jelenséget eredményezett. Az élénk, majd tompa Ragyogás és bújócskázás megállított a lázas tevékenységben, megfeledkeztem percekre az építkezésről. Egyszer csak Bódis is ott termett, szolgálatban volt. Fegyverét a hátán keresztbe vetette, magyarázott és néha tényleges fizikai munkát is végzett, a fiúknak segítve. Margó, mikor jött, nem láttam. Mögém állt, majdnem rám ijesztve elmélázásomban. - Na, te Szépálmú – mondta élcelődő hangon – kész van a matekod? Oda adod reggel? - Reggelre biztosan kész lesz, este megírom. - Lemásolhatom? - Ne magyarázzam el a megoldás menetét? - Itt, most? – kérdezte Margó. - Most nincs olyan sok időm – csíptem vissza én is. - Ha tudni méltóztatod, azért én is képes vagyok megoldani. – vágott vissza Margó, és beletúrt a hajamba, hogy visszanyomja a homlokomról a szemembe lógó hajat. - Jó, reggel! És a fizetség? - kérdeztem évődve, most már én. Margó nevetett és halkan a fülembe súgta: - Szerinted tőlem függne? Hirtelen nem tudtam válaszolni. Nevetve ment a többiekhez. - És Ő? – kérdezte Bódis. - Jó barát. Aranyos. Kicsit szeplős, de barátnak nincs döntő hibája. - Így szép ez a csitri. Nekem elhiheted. Mit akart végül azzal a csitri jelzővel mondani, nem firtattam, de mintha rosszul esett volna, hogy Margó ugyan úgy nevet, viccel a többiekkel, mint velem is. Hűha! Ki vagyok én, ha Margó csitri? – gyötrődtem. Egy gyerek, aki mindent megtesz, hogy valamiként kamaszodni látszódjon? Emelkedett a földgát. Legalább két méter szélességben raktuk le a törmeléket, a karókat és a magassága egy méter körül lehetett. Az összegyűlt víz megtöltötte a patakot, néhány nap múlva biztosan kilép a medréből és elkezd terebélyesedni. Bódis már-már faggatóan érdeklődött a srácoktól: - Kik a te szüleid? – fordult Vörös Gyurihoz. - A szüleim? – kérdezett vissza Gyuri és olyan szöveggel válaszolt a továbbiakban, amit én sem hallottam tőle. – A szüleimre sajnos panaszkodnom kell. Megátalkodott emberei a világnak. Robotszerűen kelnek reggelente, készítik a zabálni valót, elmondják szokványos frázisintelmeiket és sietnek, hogy reggel hat órára már a munkapad mellett álljanak. Egyszer sem merik megreszkírozni az elkésést. Megvárják, amíg felemelik a bérüket. Nem merik kinyitni a szájukat, hogy megkíséreljenek kitörni az olajos gépek mellől. Így jó nekik az élet, abba a rohadt egyszobás lakásban. Kuncogott a bensőm, mert Gyuri kiröppentett mondatai kevéssé igazolták a valóságot. Bégi Dezső kapott az alkalmon, az egyéniségét firtatni. - Nekem korán kigyúlt a fény a fejemben – kezdte a lódítást. – Módszeresen fogtam egyéniségem kialakításához. Különbözni akartam és persze akarok is, mindenkitől. Amikor apám elém állt és jobb kezével a fejét vakarta, az elagyabugyálásomon gondolkodva, én álltam a sarat. Elővettem a fésűt, tartottam egy helyben és a fejemet mozgattam a hajam elrendezéséhez. Apám nem bírta ki röhögés nélkül. - És amikor kiittad a tintát az iskolában? – heccelte Kardos Jani. - Á! Képességeim és hallatlan bátorságom hamar elkápráztatta az osztálytársaimat. Elsőben az első nap harmadik órájában eluntam az egészet. Kiittam a tintatartó tartalmát.

42


Körbemutattam kék nyelvemet az osztálynak, és faképnél hagytam a meglepetten gesztikuláló tanítónőnket. A Tapadtfülü (ez ragadvány név) meg felkötötte harmadikban az állát, a nagyszünetben lefeküdt az udvar közepére, szólt, hogy ne zavarjuk, mert meg akar halni, - mesélte Kardos. - Ne legyél buta, kelj fel! – kiáltott az ablakból a tanárnő. - Figyelitek, - súgta Tapadtfülü – közel sem mer jönni, érzi a hullaszagom. Jót nevettünk, de az ő emlegetése után valamennyien magunkba szálltunk. Miriam és Bandi örökre eltűnt az osztályból. Mindketten a legjobb barátaim voltak és nagyon hiányoztak. Fiútestvéreim a téglagyár körül játszottak, Péter vigyázott Józsikára, egy kopott, elnyűtt babakocsiban tologatva. Néztem a patakból elfutó völgyet, a bokrok sokszínű zöldjét, a nemrég elvirágzott fák egyre cseperedő terméseit és újra gondolatok kezdtek motoszkálni az agyamban. Mindig olyat igyekeztem tenni, amihez nem kellett más segítsége, így nem zavartak meg kérdésekkel és írtam memóriámba a verssorokat: „Mint virágban a bibe, annyit akart, illatos szép méhek méze. Tovább vinni az élet Fényt elnyelő, fényt kibocsátó Derűjét az öröklétbe.” Margó felfedezte egyedüllétemet, hozzám jött és megkérdezte, miért húzódtam annyira félre. - Képzeld, itt – mutattam a fejemre - neked írtam… kezdtem írni egy verset. - Hallhatom az eddig alkotott… töredéket? - Jó, de nincs készen, és nem mondhatod el másnak. - Én nagyon sok mindent magamban tartok már. Éreztem, elpirulok, amikor elkezdtem mondani: „Mint virágban a bibe, annyit akarsz Te illatos szép, méhek méze.” A többit változtatás nélkül tovább mondtam. - Na jó. Megint ismételhetek, Ernő. Én Margit vagyok, a Margó. Érted végre! Lassan kezd hízelgő lenni, hogy Miriamnak nézel. - Hiszed vagy nem, ez egy olyan érzés, ami ma kerített hatalmába. Miért nem lehetnél te a gondolataim tárgya. Te vagy itt, téged észlellek. - Ha bóknak szántad ezeket a mondatokat, nem az enyémek, egy kicsit így is örülhetek. Igyekszem, talán egyszer én is sorra kerülök - Hiszed, nem hiszed, boldog vagyok – mondtam Margónak – és örülök a jelenlétednek. - Ez a tó, - Margó kitárta a karját körülhatárolólag, - na, ennek a tónak Miriam lesz a neve, ugye? - Bennem igen, Őt idézi most… - És holnap, holnapután? - Tudod, mert tudnod kell, aranyos, sőt szép vagy. –próbáltam Margó gondolatait elterelni. - Ó, jó a fülem: csitri vagyok és kicsit szeplős. Én megszoktam Te még nem? Annyira megleptek Margó szavai, hogy legszívesebben átkaroltam volna engesztelésként. Nem, nem engesztelésként: őszintén. - Akkor puszi, puszi a nagyfiúnak. Én hazamentem. – Sarkon fordult sértődés nélkül és elment. - Nekem nem jár? – szólt utána Bódis. Margó hátra sem fordulva tekerte a fejét. A többiek is mind szedelőzködni kezdtek, egyre kevesebben maradtunk, egyre nagyobb lett a csend a völgyben és a téglagyár körül.

43


A víz a törvényeket tudomásul véve próbálta felemelni a gátelzáró deszkákat, ezért egyre jobban csurgott, eresztett. - Mit lehet vele tenni, megnézed? – szóltam a tébláboló Bódisnak. Hosszan szemlélte. Azt javasolta, dróttal fogassuk meg a felső deszkákat, hogy ne tudjanak tovább emelkedni, de ha szükséges, könnyen le is bonthatjuk azokat. A bozót, a fűzfák takarásában valaki lassan közeledett, szinte lopakodva osont. Nem láthatott minket, mert a földhányás mögött guggolt Bódis, én pedig oldalról hasaltam, igyekezve a deszkákat rögzíteni. Öcsém vehette észre a bozót között lassan közeledőt és felismerve lelkesen kiáltott feléje a téglaégető tetejéről. - Dori! Dori! Bódis jól tudta, ki az a Dori. Hirtelen felállt, előre kapta fegyverét és a fűzfa törzse mellett állóra célzott. A másodperc töredéke alapján játszódott le minden. Dori a frontról szökhetett. Miért erre jött? A katonába oltott ösztön lépett életbe. A gát, amit az emberek közé feszítettek. Dori a fa mögé ugrott, Bódis kapkodva a fába lőtt. A vastag fűzfa felfogta a lövedéket. A menekülő előkapta a zsebébe rejtett, végszükségre szánt gránátot. Kirántotta az ütőszeget, kilépett a fa mögül és a lépéssel egy időben felénk dobta a gyilkos eszközt. Ekkor láthatott meg engem, aki időközben felálltam, a kíváncsiságnak és Dori neve említésének engedelmeskedve. - Neeee! – üvöltötte torka szakadtával Dori – Neeee! Bódis a földrakás mögé lökött, hogy védjen, közben szólt a fegyvere és láttam még, amikor Dori a melléhez kapott. Bódis a vízbe vetette magát. Iszonyú hanggal robbant mellettem a gránát. Éreztem, egy óriás hullám visz a habok belsejébe, és száguldok szélsebesen valahová a semmibe, egyre halkabb zúgással, egyre gyorsabban, egyre könnyebben, egyre… egyre… Péter a tó partján felfutott és kétségbeesetten kiabált a házuk felé: - Anyu! Apuuu! A szülők a robbanás irányába rohantak. Az anya már messziről visította: - Neeeem! Az apa elzuhant, mint a lesújtott állat. Hallottátok a sikolyt? Beleremegett a táj. A fűzfák levelei záporesőként peregtek a földre. A fű elszáradt, a föld a testét dobálta. Láttátok a sikolyt? A földbe lökte a vért, ütemét vesztette a szív és szétvetette a dobhártyát, mint a földrengést követő tűzhányó kitörése a hegyet. Éreztétek a sikolyt? Kés volt a testben, bilincs a megvadult kézen. Lerogyott, a földbe süppedt, mint a mag. Kinőtt, emberré terebélyesedett és felszállt, hogy megmutathassa testét a világnak. Ne űzzétek, engedjétek megpihenni.

44