Szabad festés – az igazi szolgálat minőségéről

Rémán Izabella

Szabad festés – az igazi szolgálat minőségéről

Arno Stern életműsorozat 4. rész

A tiszta szolgálat, a végtelen csendben tartott figyelem.

Az Arno Stern párizsi Festőhelyén szervezett 10 napos foglalkozásnak a legfőbb eleme a szolgálat mibenlétének megismerése, megtapasztalása volt – a szolgáló és szolgált szerepek kipróbálása a Festőhely védett terében. Ez nemcsak a tanfolyam, hanem a teljes Arno Stern életmű kulcseleme, mégis ezt a minőséget a legnehezebb szavakba önteni. Teszek mégis egy kísérletet a Festőhelyen megélt érzéseim, tapasztalataim, megfigyeléseim összefoglalására.

Arra jutottam, hogy a tiszta szolgálat az, amikor megszűnik bennem a skálázás, azaz a minősítés másokkal, magammal, a felbukkanó érzelmeimmel, a folyamattal vagy az eredménnyel kapcsolatban. Variációk skálákra: jó-rossz, szép-csúnya, örömteli-fájdalmas és duális világunk végtelen számú jelzőpárosa. Sokszor olvasunk tippeket-trükköket, technikákat arra, hogyan űzzük el a negatív, és hívjuk be, tartsuk meg a pozitív előjelű gondolatokat, érzéseket. A szolgálat minősége túlmutat a pozitivitáson. A tiszta szolgálat a legtökéletesebb nullpontban, a végtelen csendben tartott figyelem.

Nincs azzal semmi gond, ha skálázunk és természetünkből adódóan igyekszünk a negatív(nak) tűnő érzelmeket, eseményeket minimalizálni, a pozitív(nak) ható érzéseket, élményeket maximalizálni magunk vagy a résztvevők számára. Ez lehet egy kiváló együttműködés, amely a tiszta szolgálat előszobája.

Amikor szolgálatban vagyok, tanúja vagyok embertársam teremtési folyamatának, bizonyos ritka helyzetekben akár Teremtés műhelyébe is villanásnyi betekintést nyerhetek. A tanú azonban beszámol(hat), de sosem hoz(hat) ítéletet.

Ahogy a korábbi beszámoló részekben már többször említettem, Arno Stern Festőhelyén ezeket az elementáris folyamatokat gyakorolhatjuk „kicsiben” és egy védett térben. Mit jelent ez a Festőhelyen? Azt, hogy a festők alkotnak, Arno pedig szolgál. Folyamatosan és mélyen figyel, szinte őrzi a teret, hogy az alkotás folyamata minden résztvevő számára minél zavartalanabb legyen. Ha a festőnek új lapra van szüksége, azonnal ott terem, és abba az irányba bővíti a teret, amelyben az alkotó vágyat érez. Ha lecsöppen a festék, akkor egy precíz mozdulattal eltávolítja. Ha szükséges, sámlit tol az alkotó alá, hogy mindig biztonságos és kényelmes helyzetben tudjon festeni. Ha már nincs szükség a sámlira, akkor észrevétlenül félrevarázsolja azt. Ha vízre van szüksége, akkor cseppenként adagol neki a gondosan előkészített speciális üvegcséből. Ha színeket szeretne keverni, akkor előkészíti a keverőtálkát, az ecsetet és kiadagolja a kívánt színeket. Ha valaki egy számára még ismeretlen színt szeretne keverni, akkor segít annak pontos kikeverésében… addig adagolva a színeket, amíg a résztvevő szeme fel nem csillan: „Igen, erre gondoltam!”. Ha valaki ujjal festett és ezt befejezettnek tekinti, gyengéden lekapargatja a festéket az ujjakról, hogy tiszta kézzel nyúlhasson az ecsethez.

Azt mondod, egyszerű dolgok? Igen, végtelenül egyszerűek. Mégis, 10-15 embert teljes értékűen szolgálni egy elmélyült alkotási folyamatban, igen intenzív és odaadó figyelmet igényel. A résztvevőknek meg kell tanulni kérni, ha valamire szükségük van. Ez gyakran elő is fordul. Legtöbbször azonban (lapok cseréje, sámli mozgatása, víz adagolása) Arno szavak nélkül is ott terem a legmegfelelőbb pillanatban, mert pontosan tudja, hogy mire van szükség. Soha nem kérdez. Vagy kérést teljesít, vagy szótlanul odamegy és eligazítja a teret, de kérdezgetéssel soha nem zavarná meg az alkotás folyamatát.

Érdekes volt megtapasztalni – mint oly sok minden másban –, hogy a gyermekek azonnal partnerek ebben a „játékban”, és minden fenntartás nélkül, bátran merik játszani. Tudnak kérni, és tudnak elfogadni. Nekünk, felnőtteknek már többször okozott fennakadást. Sokan – az udvariasság, vagy a félénkség jegyében – nem mertek szólni, maguk akarták felrakni a papírlapot a falra, vagy mentek el a sámliért, amikor szükségét érezték. Ha Arno odatolt egy sámlit a lábuk alá, mert teljesen egyértelmű volt, hogy sokkal kényelmesebb lenne, ha egy másik magasságban festenének, akkor elkezdtek agyalni és játszmázni, hogy most még nem biztos, hogy szükségük van rá. Néha az volt az érzésem, hogy képesek teljesen kiszakadni az alkotás folyamából, hogy egy momentumot túlagyaljanak, esetleg Arnot „rajtakapják” valamilyen nem egészen pontos dolgon. Egy gyermek soha nem szakította volna meg az elmélyült alkotás folyamatát. Ha úgy érezte, hogy nincs szüksége a sámlira, egyszerűen nem vett tudomást arról.

Amikor egy-egy felnőtt kipróbálta a szolgálatot, akkor sem mentek zökkenőmentesen a dolgok. A teret kitöltő figyelemnek egy töredékét tudtuk hozni, folyton szétestek a folyamatok, állandósult a „sorban állás”, a tétlen várakozás, a kérdezgetés és az agyafúrt válaszolgatás. Mind-mind olyan dolgok, amelyek megszakították az alkotás folyamát és megbontották a teret.

És hogyan viszonyul a figyelem minősége az értékelésmentességhez? Ahogyan ezt is szinte minden beszámolómban megemlítettem, a Festőhelyen soha nincs előírás, elvárás és végül értékelés sem. Nincs menet közben, nincs a foglalkozás végén, sőt ideális esetben házon kívül sem. Az a tapasztalat, hogy a teljes figyelem valójában felváltja azt az elégtételt és motivációs faktort, amelyet a dicséretekben, az egymással való versengésben, vagy a korrekciós javaslatokban/nyomásban találunk meg az élet más területein. A gyermek, és persze mi felnőttek is figyelmet szeretnénk kapni – ezért alkotunk, tevékenykedünk, mutatjuk meg magunkat, próbálunk egyre jobb eredményeket elérni az élet minden területén. Ha azonban megkapjuk a minőségi figyelmet, akkor teljes mértékben értelmét veszti, hogy valaki – egy általunk fontosnak tartott személy: a gyermek számára a szülő/ tanár, a felnőtt számára a főnök/partner/versenytárs – szubjektív értékítéletet mondjon létünk felett, alkotásunk eredményeiről, legyen az pozitív vagy negatív. A mély, szolgáló figyelem az emberi kapcsolódások olyan gyengédségét képes létrehozni, amely után egy ötös matekdolgozat, vagy egy aranyérem az iskolai futóversenyen már csak olcsó vigasz; minden motivációs technika vagy sikerkód eszelős mutatvány a feltétel nélküli szeretet és osztatlan figyelem utáni mély és örök vágyódásunk elviselhetetlen kínjainak pillanatnyi enyhítésére.

Ha ilyen egyszerű szeretni, miért mégis olyan nehéz ezt adnunk egymásnak mindennapi élethelyzeteinkben? Mikor kaptál utoljára minőségi figyelmet a partneredtől? Mikor adtál utoljára elfogulatlan figyelmet a gyermekednek? Van-e szülőd, barátod, játszótársad, aki – legalább időnként – valóban figyel rád? Miért szalasztunk el naponta ezernyi alkalmat, hogy a hozzánk legközelebb állóknak néhány perc valódi figyelmet ajándékozzunk? Miért elégszünk meg a dicsérgetéssel, jutalomfalatkák osztogatásával, a tanítónak vélt kis helyreigazításokkal, a lelkiismeretünket megnyugtatni szolgáló tárgyakkal, mesterkélt élményhelyzetekkel? Miért ejt mélyen zavarba egy idegen ember figyelmességének gyengédsége? És miért egy közelállóé? Miért értik félre egyesek a figyelem ajándékait?

Még kicsiben, védett térben is csak csikorog a játék. Ha itt ilyen nehezen tudjuk beleengedni magunkat, hogyan tudnánk helytállni olyan helyzetekben, amikor komoly tétje van a cselekvésnek? Hogyan tudnánk szolgálni szeretteinket betegségben, szenvedésben, megosztó helyzetekben? És ugye, ha kitekintünk a világunkra, akkor sok szenvedést, nehéz helyzetet látunk. Hol van a határa annak, hogy tisztán szolgáljam egy szerettemet egy olyan ügyben, amiben nem egyeznek az elveink? Megannyi kérdés feszíthet hétköznapi helyzeteinkben, amelyek egyáltalán nem olyan „egyszerűek” és vegytiszták, mint a Festőhely. Kit, hogyan, meddig tudunk tisztán szolgálni? Hol fordul át a szolgálat egy megállapodás alapú együttműködésbe? Hol bomlanak meg az együttműködések? Miért ez a sok ellentét? Sok részválasz született bennem, de egy nagy és számomra megnyugtató képletben tudtam feloldódni véglegesen: ha egyre több gyengéd, tiszta figyelemmel viseltetünk gyermekeink, egymás iránt, akkor egyre kevesebb megválaszolatlan kérdés és kimerítő kétség, betegség, háború marad a világban. A legfőbb kifogásokat törölve, a többinek teret sem engedve: bárki bármelyik pillanatban, bárhol elkezdheti, és még pénzbe sem kerül.

Könyvajánló:

Arno Stern:

Wie man Kinderbilder nicht betrachten soll

Das Malspiel und das Leben

Das Malspiel und das Kunst des Dienens

Der Malort

Das Malspiel und die natürliche Spur

Die Spur

Die Expression

Arno és André Stern: Az édesapám, a barátom – A boldog fiúk titka

André Stern: …és sosem jártam iskolába – Egy boldog gyermek története

André Stern: Játssz, hogy érezz, hogy tanulj, hogy élj!

André Stern: Lelkesedés – Fedezd fel újra a gyermekkor energiáját