11 minute read
OPPENHEIMER
Szász Dávid
OPPENHEIMER
Avagy a tudomány, és a pusztítás lélektana
Filmkritika
Christopher Nolan rendező több filmje után, mint például az Inception, de még inkább az Interstellar (Csillagok között) méltán támasztunk magas elvárásokat a nevével fémjelzett újabb filmalkotások felé, és ez alól a nemrég bemutatott nagyszabású történelmi drámája, az Oppenheimer sem kivétel.
De vajon beváltja-e ez a nagy többség által hangosan ünnepelt, grandiózus filmeposz a hozzá és rendezőjéhez fűzött reményeket? Ennek jártunk utána a moziban, valamint alábbi cikkünkben.
A több mint háromórás film, ha röviden kéne szubjektív véleményt alkotnom róla, summázva az első benyomásaimat, semmiképpen sem egy elsőre feltétlenül azonnal szerethető, minden részletét tekintve konzisztens, és könnyen befogadható darab.
Ha egy hasonló témájú film klisés és kiszámítható kivitelezését várjuk tőle, a megfelelő hatásvadász elemekkel, akkor gyökeresen mást kapunk. Ez részben jó hír, hisz ezek szerint Nolan még mindig tud meglepetést okozni, másrészt viszont úgy tűnik, hogy filmje talán többszöri megtekintést is igényel, hogy világossá váljon, mit miért csinált úgy, ahogy.
A címszereplő, sokat vitatott és emlegetett tudós története az olvasók nagytöbbségének bizonyára nem újdonság, annyit többnyire mindenki tud róla, hogy J. Robert Oppenheimer az atombomba atyjaként lett világszerte ismert. A film természetesen jóval mélyebb betekintést nyújt Oppenheimer tudományos pályájának előzményeibe, és életének olyan meghatározó eseményeibe, amelyek személyiségére, és a történelem alakulására ily radikális hatást gyakoroltak.
Oppenheimer hátterét visszaemlékezésekben mesélik el, amelyet 1954-ben egy kiválasztott bizottság előtti kihallgatása foglal keretbe, ahol a korábbi nemzeti hős titulusához képest - alig 9 évvel később - immár biztonsági kockázatként kezelik. Jelenleg ő Amerika leghíresebb tudósa, aki Los Alamos-i munkájáról, kutatásairól híres, de hitelességét aláásta Lewis Strauss (Robert Downey Jr.), az Atomenergia Bizottság elnöke, aki egyben egy olyan összeesküvés kulcsfigurája, mely azt tűzte ki célul, hogy Oppenheimert lejárassák. Bonyolult kapcsolatról van szó a két férfi között, mivel Strauss korábban Oppenheimer kulcsfontosságú támogatója volt, de ellene fordult, miután a tudós bolondnak tűnt egy meghallgatáson.
A film alapjául Kai Bird és Martin Sherwin, az American Prometheus című 2005-ös Oppenheimer-életrajza szolgált, akikkel Nolan közösen írta meg a film forgatókönyvét is. A könyvhöz hasonlóan Nolan új filmje is megérti annak fontosságát, hogy bemutassa, milyen sajátos, szexuálisan frusztrált és politikailag elkötelezett ember volt Oppenheimer, élete hírnév előtti időszakában –amikor még csak tanulta, mekkora befolyása van másokra, és hogyan kerekedhet - elsősorban szikrázó intellektusának köszönhetően - kortársai fölé.
Jóval azelőtt ugyanis, hogy ünnepelt tudósként a Time magazin címlapjain szerepelt, vagy a Manhattan Projekt laboratóriumát irányította az új-mexikói Los Alamosban, Oppenheimer (Cillian Murphy) egy kétségkívül zseniális, de meglehetősen esetlen fiatalember volt, aki majdnem egyidőben próbálta megtalálni magát a művészetek és a tudomány területén is. A film viszont nem árul el nekünk semmit arról, hogy Oppenheimer egy gazdag New York-i zsidó család tagjaként nevelkedett, mely család Van Gogh és Picasso festményeit birtokolta. Egyenesen a cambridge-i posztgraduális tanulmányaira ugrunk, ahol ugyan ügyetlen a laboratóriumban, de csodálatos teoretikai képességekkel rendelkezik. Emellett nyelvérzéke, és tanulási képességei is páratlanok. A film kitér például arra is, hogy Oppenheimer mindössze hat hét alatt képes volt megtanulni hollandul, hogy előadást tarthasson a kvantummechanikáról.
Diákéveit a film csak nagy vonalakban ábrázolja, mielőtt rátér a lényegre, és leginkább csak a nagy tanulmányi körútjaira tér ki, melyeket Európa tudományos fővárosaiban (Cambridge, Göttingen, Leiden) tett, az 1920-as években – mielőtt visszatért volna az Egyesült Államokba, és elkezdte volna munkáját a Caltechnél és a Berkeley-n. Az Oppenheimer cselekménye ugrál az időben: a csodálatos, korai tudományos pályafutásába való betekintést többször is a későbbi, bizottság előtti meghallgatás jelenete szakítja meg, amely élete minden területére kiterjedt; a bomba fejlesztését – az úgynevezett Manhattan Projektet – egy újabb meghallgatással szakítják félbe időről időre, ezúttal a szenátusban, annak eldöntésére, hogy Oppenheimer egykori kollégáját, Lewis Strausst (a kiváló Robert Downey Jr.) ki kell-e nevezni szövetségi kormányzati szerepkörbe. A film cselekménye nem tűnik teljesen lineárisnak – vannak olyan pillanatok, különösen az Albert Einsteinnel való sarkalatos találkozás, amelyek a film többi részéhez képest kihagyhatatlannak tűnnek. Oppenheimer a New Jersey állambeli Princetonban található Institute for Advanced Study élére került, ahol Einsteinnel is találkozik, és a páros a bűntudatról és a hírnévről, az elhalványult dicsőségről és az idő múlásáról beszélget. A film cselekményét tekintve a jelenet jelentéktelen, de az általa kínált világi bölcsesség átütő ereje pontosan az, ami a film erősségei közé tartozik.
Ahhoz, hogy a McCarthy-korszakban valaki feddhetetlennek bizonyuljon egy bizottság előtt, nem volt elegendő az Egyesült Államok iránti hűségét bizonyítani azzal, hogy segítette a történelem legnagyobb tömegpusztító fegyverének kifejlesztését. Ahogy a visszaemlékezések során látjuk, Oppenheimer élénken érdeklődött a politika iránt. Hangosan támogatta a Spanyol Köztársaságot, a berkeley-i tudományos osztály szakszervezetbe szervezése mellett érvelt, és kapcsolatban állt a kommunista párt tagjaival, köztük Jean Tatlockkal (Florence Pugh), egy zaklatott, depresszióra hajlamos orvostanhallgatóval, akivel futó szerelmi kapcsolata is volt.
1942-ben Leslie Groves tábornok (Matt Damon), aki a hadsereg atombomba kifejlesztésére irányuló erőfeszítéseiért felelős, felkérte Oppenheimert, hogy felügyelje a Manhattan projekt nevű programot. A politikai gyanakvás ugyan elhomályosította Oppenheimer nevét, de Groves kezeskedett érte. Ekkor Oppenheimer tudományos élete és politikai élete összeütközött. Később viszont bebizonyosodott, hogy megbízatásának nemcsak tudományos vonatkozásait illetően, hanem adminisztratív és politikai dimenzióit tekintve is mestere. Groves tábornok, valamint a korábban már említett Strauss tisztában voltak Oppenheimer politikai meggyőződésével, amikor felvették a Manhattan Projekt élére. Az Egyesült Államok viszont versenyben állt a németekkel az atomfegyver kifejlesztéséért folytatott harcban, és Oppenheimer egyszerűen a legjobb alany volt a feladatra. Baloldalisága, valamint zsidóként a nácikkal szembeni ellenszenve felülmúlt minden aggályt a pusztító erővel kapcsolatban, amelyet akkor a világra akartak szabadítani.
Az érv meggyőző volt: ha a németek előbb fejlesztenék ki a bombát, biztosan bevetnék. Az amerikaiak számára, akik a demokrácia őrzőinek mondták magukat, az alapkoncepció a bomba kifejlesztése mögött, hogy az elrettentő eszközként szolgálhat az igazságtalan háborúkkal szemben –egyenesen a béke fegyvereként. (!)
Oppenheimer az új-mexikói sivatagban választotta ki a titkos laboratóriumok és kísérleti terepek helyszínét, összegyűjtötte a projekthez szükséges tudósokat, és megvalósította azt. Amikor a Harmadik Birodalom összeomlott, de a japánok tovább harcoltak, a munka a bombán folytatódott. A fegyvert a tudósok alkották meg, de bevetése már a politikusok dolga volt.
Amikor Harry Truman 1945. augusztus 6-án és 9-én bombákat dobott Hirosimára, majd Nagaszakira, úgy tűnt, Oppenheimert bűntudat és lelkiismeret-furdalás gyötri tette miatt. Bár nyilvánosan az atombomba atyjaként ünnepelték, befolyását felhasználva érvelt egy még nagyobb fegyver, a hidrogénbomba kifejlesztése ellen, amelyet kollégája, a magyar származású Teller Ede (Benny Safdie) szorgalmazott. Miután végül Németország megadta magát – 1945 májusában – Oppenheimer megdöbbent: világossá vált számára, hogy a bombán végzett munka nemcsak hogy folytatódik, hanem fel is gyorsul. Ez a küldetésvesztés morális válságot jelentett Oppenheimer számára, amely meghatározza a film hátralévő részét és a filmben ábrázolt életútját. Világossá válik, hogy a Manhattan Projekthez való csatlakozása tragikusan kompromittált, ugyanis elkötelezte magát egy páratlan pusztító fegyver létrehozása mellett, miközben nincs beleszólása abba, hogyan fogják használni. Ez az átélt trauma okozta végül azt is, hogy egyre inkább a háborúellenesség felé sodródott.
Ám amint a vörös rémület eluralkodott az USÁ-ban, tekintélye, az ismert kommunistákhoz való közelsége és a háború utáni erőfeszítései, hogy megakadályozza a nukleáris fegyverkezési versenyt, könnyű célponttá tették.
1954-re tehát, amikoris a biztonsági bizottság elé citálták, Oppenheimer pacifizmusa már gyanús személyiséggé tette őt a hidegháború Amerikájában. Ezt a bizalmatlanságot az aljas Strauss ki is használta. A film harmadik szála Strauss azon erőfeszítéseit mutatja be, hogy a Szenátus Bizottsága megerősítse magát az Atomenergia Bizottság élén. Oppenheimert - mindezek hatására - 1954-ben végül sikerrel meg is fosztották biztonsági engedélyétől.
Oppenheimer intellektuális arroganciája mindig is feldühítette ellenfeleit, és időnként megbotránkoztatta. Nehezére esett megvédenie magát az elszánt, de becstelen rosszakaróival szemben, még akkor is, ha dühös felesége, Kitty (Emily Blunt) cselekvésre késztette.
Ha Oppenheimer filozófus a politika piszkos valóságai közepette, Lewis Strauss egyenesen Machiavelli tanítványa. Robert Downey Jr. szenzációsat alakít ebben a szerepben. A többi szereplő szintén parádés alakítást nyújt, mint pl. Kenneth Branagh Niels Bohr fizikus szerepében, az Albert Einstein-t alakító Tom Conti, valamint Gary Oldman Harry S. Truman elnökként.
A film, sikerének nagy részét azonban kétségtelenül Cillian Murphy teljesítményének köszönheti. Az ír színész, aki úgy tűnik, zömében mellékszerepeket játszott mindeddig, élvezte a lehetőséget, hogy végre a rivaldafénybe kerülhet, és jó eséllyel az Oscar-díjért is versenybe szállhat majd.
A film nagyrésze Nolanhez méltó, kimagasló teljesítmény. Bőven akad benne kockázatvállalás is: mivel Nolan Imax 70 mm-es filmmel dolgozott, a kép olyan részletgazdagsággal rendelkezik, amelybe bele is fulladhatna. Érdekesebbek az elvontabb pillanatok; olyan, mintha magának az atomnak a szívébe merészkednénk. Ugyanilyen ötletes az a mód, ahogyan a díszletek megremegnek a feszültség pillanataiban. Oppenheimer világát szó szerint megrázzák a beindított reakció lökéshullámai.
A rendező viszont egyes kritikusok szerint olyan sebészi precizitással vágta össze a jeleneteit, mint egy kirakós játékot, és a nem passzoló részletek – ellentmondások, finomságok, akár apró véletlenszerűségek – teljesen kimaradnak, velük együtt viszont az élmény is csorbul, akár a főszereplőé, akár a nézőé. Marad egy film, amit meg kell oldani, nem pedig elsősorban megélni.
Az „Oppenheimer” lényege természetesen a fizika absztrakt mivolta, és a háború brutális kényszere, a szabad szellemű kutató és a világi célokat követő projektmenedzser, az elvek embere és a munkájáért közvetlenül felelős ember közötti feszültség. Oppenheimer, aki zsidó és baloldali is, buzgón az atombomba megalkotásának szenteli magát, mert tudja, hogy a náci Németország messze előrébb jár egy atombomba kifejlesztésében, és feltételezi, hogy Hitler nem fog habozni, hogy bevesse.
Ugyanakkor a film olyannyira törekszik arra, hogy Oppenheimert az ellentmondásos lelkiismeret ikonjává tegye, hogy nem fordít elég figyelmet a karakterére. A filmet meghatározó tudós-szerepen kívül vajmi kevés betekintésünk van nézőként személyisége egyéb aspektusaiba.
Híres esztéta hírében állt például, aki olyannyira karizmatikus volt, hogy tanítványai is megpróbálták utánozni, de néhány halvány utalástól eltekintve alig kapunk többet arról, hogy egyáltalán volt kulturális élete. Szó sem esik a beteg Oppenheimerről, aki már Los Alamos-i évei közben is tuberkulózisban és ízületi fájdalmakban szenvedett. Az sem segít, hogy Murphy lidércnek és kísértetiesnek ábrázolja Oppenheimert, mint egy rejtjelezőt, a tapasztalatok fekete lyukát, aki üresen viseli a terheit, a leglesújtóbb élethelyzetei közepette is. A Japán elleni atomtámadás okozta erkölcsi dilemma is furcsa módon aluljátszott a film drámai cselekményében, nagyrészt Nolan egy sajátos esztétikai elgondolása miatt. Hirosima bombázása után Oppenheimer beszédet mond a Los Alamos-i alkalmazottak diadalittas gyűlésén. Beszéde nem árul el aggályokat, de miközben a pódiumon áll, Nolan megmutatja, amit Oppenheimer elképzel: a pusztulás elsöprő képeit, a közönségét porrá égető tűzvészt. A lelkiismeret ilyen, szótlan ábrázolása lehetővé teszi, hogy Nolan megtöltse a képernyőt vizuális látványelemekkel, de nem közvetíti a valódi erkölcsi önmeghasonulás jelenlétét, belső élményét. Ez azért van, mert a képek önmagukban – legalábbis azok, amelyeket Nolan itt kínál – nem sugallják azokat a belső vívódásokat, amelyek ebben a kísérteties pillanatban egy ilyen ellentmondásos elmében lüktetnek. Ráadásul, bár a film szokatlanul, sőt örvendetesen bőbeszédű, és a legtöbb cselekményt párbeszéd útján viszi előre, szinte soha nem halljuk Oppenheimert a bűnösségéről beszélni – még a feleségével, Kittyvel (Emily Blunt) folytatott bensőséges párbeszédek során sem. A kulcsfontosságú pillanat, amikor szóban kifejezi aggodalmait, a Harry S. Trumannel való találkozás a háború vége után: Oppenheimer bevallja, hogy úgy érzi, vér tapad a kezéhez; Truman gúnyosan odanyújt egy zsebkendőt, majd elbocsátja, közölve embereivel: “Soha ne engedjétek be ide többet ezt a bőgőmasinát!” A jelenet erőteljes, de erejét korlátozza, hogy Nolan nem tudta átadni Oppenheimer véleményét a főparancsnokról, aki elrendelte a Hirosima és Nagaszaki elleni támadást.
Sajnos a film annyira hajlamos arra, hogy egyik rövid, intenzív jelenetről a másikra ugráljon, hogy gyakran úgy tűnik, hogy Nolan egyszerűen túl sok felvételt lőtt, majd végül azokat a pillanatokat választotta ki, amelyek a leginkább hatással voltak rá, nem pedig azokat, amelyek egy összefüggő filmet eredményező narratív láncreakció elindításához szükségesek. Ez különösen sajnálatos, mert általában véve az Oppenheimer színészei közül sok – különösen Blunt, Damon és Murphy –igazán fantasztikus, részletgazdag előadást nyújt, amelyek karaktereik emberségéről és összetettségéről árulkodnának. Rami Malek és Alden Ehrenreich egyaránt nagyszerűek a Los Alamos fizikusaként David Hillként és egy meg nem nevezett szenátusi asszisztensként, Dane DeHaan pedig egyenesen hidegrázó Kenneth Nichols katonatisztként. Ám az Oppenheimer felépítése miatt ezen alakítások szinte egyikének sincs igazán elég ideje, hogy kitöltse a megérdemelt teret.
A film erejét a fent felsoroltak azonban legfeljebb tompítani képesek, és mindenekelőtt ki kell hangsúlyozni, hogy az eredmény egészét tekintve Nolan egy hozzá méltó nagyformátumú művet alkotott - ismét. Az Oppenheimer az atomkorszak Frankensteinjét, egy, a tudomány határtalan lehetőségei által rabul ejtett embert ábrázol, aki túl későn veszi észre, hogy alkotásának határtalan rombolóképessége van. Végső soron azonban ebben a történetben a szörnyeteg nem Oppenheimer találmánya, hanem a megsemmisítés iránti vágy, amelyet az emberiségben szabadjára enged. Ez egy olyan felismerés, amely menthetetlenül megjelenik Oppenheimer ridegnek tűnő kísérteties arcán, ahogy a film kibontakozik. Murphy jegesen metsző, hideg tekintetét még soha nem használták ki jobban.
Ritka, hogy egy filmnek sikerül olyan monumentális figurát megidézni, mint Oppenheimer, anélkül, hogy hősnek vagy gonosztevőnek karikírozná. A tudós részben saját bukásának okozója, de a körülmények és a nyílt összeesküvés áldozata is. Egy bukott zseni, aki képes megbirkózni a kvantummechanika bonyodalmaival, de nem tudja megoldani a nyilvános, és magánéletét sújtó morális dilemmákat. A legdrámaibb összehasonlításokat indokló figura, nem csak Prométheusz, aki tüzet lopott az istenektől, hanem az, a Szent Márk evangéliumában szereplő ember is, aki megnyeri az egész világot, de mindeközben elveszíti saját lelkét.
Az afr.com, a Guardian, a The New Yorker, és a theverge.com cikkeinek felhasználásával.
