Megbocsátás, ahogy én látom

Blogi

Megbocsátás, ahogy én látom

Az alábbi sorokat két nagyon kedves barátnőm ihlette.

Egyikük Babics Bernadett, természetgyógyász, energiarendező - vele készített interjúmat tavaly nyáron olvashatták itt a Magazin hasábjain. Ő mostani számunkban vendégszerzőként be is mutatkozik, szeretettel ajánlom figyelmükbe a Megbocsátás ereje című írását.

A másik barátnőm pedig Gyulai Kriszti, akivel személyesen még csak egyetlen egyszer találkoztam, az internetnek és telefonnak hála azonban azóta is napi kapcsolatot tudunk tartani. Ő most olyan élethelyzetben van, amit részletesen ismerve állandó jelleggel emelem kalapom felé, milyen szinten képes gyakorolni a megbocsátást a feltétel nélküli szeretet nevében.

Azt mondják, igazi életre szóló barátságok csak gyerekkorban köttetnek.

Betti, Kriszti és még jó páran nekem ennek élő cáfolatai, amiért végtelenül hálás vagyok.

Irántuk való tiszteletem jeléül csatlakozom én is a megbocsátás ereje témához saját élményeim kapcsán.

Júliusi számunkban meséltem Önöknek a házasságaimról. Egy „majdnem”-ről és egy valódiról.

Mindkettő „becsődölése” kapcsán bőven volt alkalmam gyakorolni a megbocsátást, és megtapasztalni annak erejét.

Életem első, 14 évig tartó kapcsolata a felületes külső szemlélők véleménye szerint miattam ment tönkre. Sőt, még a saját ex anyósom is szentül meg volt győződve róla annak idején. Valahol meg tudom Őt érteni, hiszen én voltam a „mocsok ribi”, aki az Ő szeme fényét galád módon megcsalva, összetörte a szívét…

Csakhogy az éremnek mindig két oldala van. Az exem zsebében nem maradt meg a pénz. Szenvedélybeteg volt, láttunk már erre példát a történelem során. Nem tehetett róla, hogy „nyitott tenyérrel született”, arról viszont igen, hogy nem volt hajlandó belátni, hogy egyedül nem képes megbirkózni azzal, ami a kapcsolatunk tönkremenetelét elindította… Azóta persze már tudom, hogy nem engem akart bántani szándékosan, de megélni mellette a 14 évet minden volt, csak nem egyszerű.

Jó embernek tartom, mai napig beszélünk néha és felköszöntjük egymást jeles alkalmakkor, sőt volt, mikor nagyobb összeggel segített ki első kérésre. Megbocsátottam neki, amiért úgy bánt velem anno és megbocsátottam magamnak, amiért én úgy bántam vele, ahogy akkoriban arra képes voltam. Ma már pontosan tudom: ha tudott volna másképp működni, megtette volna, ahogy én is.

A kapcsolatunk alatt számos alkalommal említettem neki, hogy kérjen szakértő segítséget. Ahogy a dohányzásról, alkoholról, drogokról le lehet szokni, a játékfüggés is gyógyítható. Feltéve, hogy valaki képes beismerni, hogy ez is „csak” egy betegség és a megfelelő szakorvoshoz fordul vele. Mellette álltam volna mindenben, amennyiben elhatározza, hogy Ő engem választ a „cseresznyés gépek” helyett. De a döntést én nem hozhattam meg helyette, Ő pedig nem tette meg. Ezzel megpecsételte kettőnk sorsát… A kérdés már csak annyi volt, mikor és milyen módon történik meg a szakítás.

A meghiúsult esküvő után még 9 évig bírtam.

Elnéztem neki mindent, mert furdalt a lelkiismeret azért, amit tettem vele és amilyen helyzetbe hoztam Őt. Haragudtam magamra, hogy bántottam valakit, aki közel állt hozzám. Mindent megtettem, hogy amennyire rajtam múlik, ne adjak rá okot, hogy játsszon. Mégis mindig megtette, újra és újra. És mivel tudta, hogy minden egyes alkalommal azt kockáztatja, hogy elveszíthet, igyekezett titkolni a „bűneit”.

De ahogy a mondás szól: a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát. Az esetek nagy részében fény derült rá hol volt, mit csinált, mennyit vesztett.

S minden egyes vesztésével mi ketten is vesztettünk.

Én jogosítványt, nyaralást, születésnapi ajándékokat, de legfőképpen bizalmat.

Előbbiekre mai fejjel már teszek magasról, utóbbi viszont sajnos véges…

Egy ezer eurós bukás után, amiről az Édesanyjától értesültem, azt éreztem itt a vége.

Elég volt, nem bírom tovább.

Elfogyott a bizalmam, a hitem abban, hogy valaha megváltozhat.

Elfogyott a türelmem, elfogyott az energiám.

Hosszú évek után először úgy döntöttem, nincs jogom azt kockáztatni, hogy anyagilag, de főleg lelkileg belerokkanok valaki más „hülyeségébe”…

A többi pedig már történelem.

Sok éve járva az önismeret kacskaringós, buktatókkal, de ugyanakkor felszabadító felismerésekkel is teli útját ma már tudom, mennyit tanultam mellette.

Párkapcsolatról, kommunikációról, emberi kapcsolatokról. Hitről, kitartásról, betegségről. Arról, hogy mindenkinek más van a „hátizsákjában” és ha valaki bánt minket, az nem rólunk szól, hanem róla.

Ahogy én bántottam azt, aki mellett nem találtam más kiutat abból, hogy élethossziglan elköteleződjek mellette, akinél folyton azon kellett rettegnem, mikor dönt minket anyagi romlásba.

Nem azért bántottam, mert rossz ember vagyok, ahogy akkor sem voltam az. Egyszerűen csak nem láttam más lehetőséget arra, hogy megmeneküljek a számomra közel sem boldogító IGEN-től.

Amit aztán később kimondtam valakinek, aki mellett rövid házasságunk alatt szintén sokat tanultam a feltétel nélküli szeretetről és a megbocsátás erejéről. És akinek ezért szintén hálás vagyok, de ez már egy másik történet. Lehet egyszer ezt is elmesélem Önöknek.

Addig is bízom benne, hogy nyitott szívvel és elmével olvasva az én történetemet, kedves Olvasóink is elgondolkodnak rajta, mekkora hatalom van a kezünkben a megbocsátás erejét gyakorolva. Főleg azokkal kapcsolatban, akikről eddig úgy gondoltuk, sosem bocsátunk meg nekik. Legyünk ezek akár saját MAGunk is…