Támogató közeg – A nemes lélek a szeretettől fénylő!

Pető Csilla

Támogató közeg – A nemes lélek a szeretettől fénylő!

Minden gyermek egy csoda, különleges, egyedi. Mikor megszületik, a szemében megcsillan a fény, lelke legmélyebb tisztaságából és beragyog mindent. Önzetlen szeretettel érkezik meg szüleihez. Traumatizálódhat, akár már az anyaméhben, vagy születéskor, vagy később kisgyermekkorban. Előfordul, hogy sérülten születik egy gyermek és ezt nem tudjuk kezelni. A sérülteket, a különleges embereket, akik másképp élnek, cselekednek, „működnek”, mint a megszokott, legtöbbször furának tartjuk és elfordulunk tőlük. Megítéljük, megbélyegezzük őket.

Emlékeztek Mihalik Saroltára, ő az az elszánt, fiatal nő, aki felülírta az orvosi diagnózist. Előző lapszámunkban róla írtam. Most is vele beszélgettem arról, hogyan választ egy csupaszív – csupaszeretet nő, ilyen lelkileg nehéz hivatást magának. Erről mesél most!

Hol dolgozol most?

Egy gyermekotthonban, fogyatékos gyerekeknek vagyok a nevelője. Olyan gyerekeket gondozok, akiket elvettek a szüleiktől, mert nem megfelelő módon bántak velük, vagy mert van valami fogyatékosságuk, és így már nem kellettek a szüleiknek. Sok gyermek, aki itt él, gyakran a szüleik miatt is került súlyosan traumatizált helyzetbe, vagy vált fogyatékossá. Velem vannak délutántól estig a hétköznapokban.

Mit jelent az, hogy fogyatékkal élő gyerekek?

Különleges gyermekotthonnak hívjuk ezt a helyet, nagyon különleges gyermekek vannak itt, vannak autisták, skizofrének, mozgásszervi problémások, oxigénhiánnyal született gyermekek. Sok gyermeknél nem is tudjuk pontosan mi a kiváltó oka annak, hogy ilyen állapotba kerültek. Van olyan lakó, akinek az édesanyja a terhessége során illegális drogokat szedett és ez most látszik a gyermeken.

Mi volt a motivációd, ami erre a területre vezetett téged?

A nagybátyám alkoholista volt és ez az egész szervezetében komoly nyomott hagyott, szellemileg egy 5 éves gyerek szintjén működött. Anyukám szeretett volna segíteni neki és megértő lenni vele, de ez nagyon nehéz volt. Miután meghalt, igazán akkor értettem meg őt. Amíg élt, próbáltam én is segíteni neki, de nem tudtam miért viselkedik így, milyen traumák vezették oda, hogy igyon. Így én is könnyebben ítéltem meg őt, mert hiányzott a megértés vagy az, hogy másik nézőpontból lássak rá a helyzetére. Hibának érzem, hogy így álltam hozzá, ezért most a gyerekeknél szeretném helyrehozni azt, amit akkor még nem tudtam jól csinálni. Nagyon szeretem őket, nagyon feltöltenek és hozzájuk már van elég türelmem. Szeretném könnyebbé tenni a mindennapjaikat és megmutatni másoknak is, hogy ha valami fura, az még nem biztos, hogy rossz, csak azért látjuk annak, mert idegen, nem ismerjük. Imádok velük lenni, mert ők nagyon őszinték. Keveset fognak fel a világból, de mégis nagyon érzékeny lelkű emberkék. A magánéletemet igyekszem nem bevinni az otthonba, de hát én is ember vagyok, és néha előfordul, hogy szomorú vagyok és ezt ők megérzik. Ilyenkor rajzolnak, vagy csak megölelnek. Szeretnek, önzetlenül. Szíveket rajzoltak, vagy csak leültek mellém és velem együtt hallgattak. A nagybátyám esete megtanított arra, hogyan tudok elfogadó lenni, mindezt már nagyon fiatalon.

Jelenleg társadalmi szinten nagy probléma, hogy sokkal előbb ítélkezünk, ítélünk meg embereket, helyzeteket, mint az, hogy elgondolkoznánk azon, vajon mi lehet a háttérben. Mit gondolsz te erről?

Nagyon nagy problémának tartom ezt, hiszen gyakran elviszem a gyerekeket sütizni, fagyizni és volt már rá példa, hogy elküldtek bennünket egy-egy helyről, mert zavartuk a vendégeket. Én ebből már nem csinálok problémát, hanem elfogadom, hogy ők még nem tartanak ott, hogy ezt értsék, és eljövök velük. Ők azok a kicsi lelkek, akiktől elvett az élet, de pontosan emiatt csuda nagy szívük lett és csodálatos, különleges, értékes emberekké váltak. Ők azok, akik mindenkit a feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre tanítanak. Gyakran tapasztalom a szülőktől, akik látnak bennünket, és gyerekkel vannak, hogy azt mondja a gyerekének, hogy ne nézzen oda. Én pedig azt mondom, hogy igen nézzenek bátran oda, kérdezzenek, beszéljenek velük. Nem elfordulni kell, hanem odafordulni, megérteni, elfogadni és szeretni őket. A játszótéren is hasonlókat tapasztalok.

Egyszer részt vettem egy táncművészeti előadáson, ahol sérült emberek táncoltak. Ezt egy Bowenes kolléganőm szervezte, aki konduktorként is nagyon régóta dolgozott. Ő értette meg velem, hogy aki sérült, annak ez a természetes állapota, és csak nekünk fura, hogy az. Én is inkább azt tartom problémának, hogy inkább elfordulunk tőlük, mint sem, hogy magunkhoz öleljük őket. Az ő világuk ilyen, így kerek, nekik inkább mi vagyunk furák.

Mi az, amivel leginkább tudod támogatni őket?

Szeretem őket feltételek nélkül, játszom velük, beszélgetek velük mindenről. Nincsenek tabuk. A maguk szintjén mindenről diskurálunk. Néha meg is lepnek az egyszerű, letisztult reakcióikkal. Magamat adom és elfogadom őket, nincs azzal baj, ha valaki lassabb, vagy kicsit csúnyábban beszél, mert nem tudja úgy formálni a szavakat, mint mások. Aki nem tud beszélni, azzal mutogatunk. Nagyon egymásra vagyunk hangolódva velük.

Segítség – e számodra jelen hivatásodban az, hogy valami hasonlót te is megtapasztaltál, amikor a baleseted volt?

Mindenképpen, hiszen velem is pont ilyen előítéletesek voltak. Lenyomorékoztak, sajnálkoztak, de sosem kérdeztek.

Hallgatom Saroltát, ahogy mesél és az jut eszembe, hogy milyen nemes a lelke. Az, hogy 18 évesen megtapasztalta a kirekesztettséget, hogy átélte, a „különleges” állapotot, amikor lebénult lábbal ült a tolószékben. Most pedig arra szenteli az életét, és még mindig csak 22 éves, hogy segít hasonló „különleges” gyermekeknek. Nemes lelkű, szerény, szeretettel teljes fiatal nő. Tanulhatunk tőle, talán mindenkitől, aki így „különleges”! Kit hívok én nemes lelkű embernek? Aki úgy emel fel másokat, hogy azok, amikor nehéz helyzetben vannak, ne érezzék magukat kiszolgáltatottnak.

Mesélj el nekem egy olyan történetet, ami nagyon megérintett velük kapcsolatban, kérlek!

Elbeszélgettem velük a főzésről, mert én néha szeretem túlbonyolítani a dolgokat. A tésztafőzés rejtelmeiről meséltem. Arról, hogy először fel kell forralni a vizet, és aztán kell majd beletenni a tésztát…és folytattam volna, mire ők megszólaltak, hogy nem hülyék, ne magyarázzak már ennyit. Közölték velem, hogy reménytelen vagyok és ha tésztát főzök, mindig erre gondolok, mert annyit nevettem velük akkor. És megsúgom az olvasóknak, hogy azóta sem tudok tésztát főzni, mert vagy túlfőzöm vagy kemény marad.

Sosem mondom rájuk, hogy fogyatékosok, hanem inkább azt, hogy nagyon különlegesek. 100%-os teljességben élik az életüket azokkal szemben, akik ezt nem tudják megélni. Megmutatják azt, mit jelent ez a gyakorlatban. Ők nem panaszkodnak. Nem generálnak újabb és újabb problémákat. Úgy szeretem őket, mintha a sajátjaim lennének. Gyakran előfordul, ha látok valamit a boltban, megveszem nekik a saját pénzemen. Egymáshoz nőttünk.

Mit üzensz végül a Csak Pozitívan Magazin olvasóinak?

Törölje ki mindenki magából az előítéletet és az ítélkezést. Mindenkivel beszéljen úgy nap, mint nap, mintha ma találkozna vele először. Mindenki tud valamit tanítani, mindenki hozzád tud adni valamit.

Mindenki a saját tökéletlenségében tökéletes, és ebben Saroltával tökéletesen tökéletlenül egyet értünk. Néha érdemes nézőpontot váltani, így talán egy mindenki számára élhetőbb világot teremthetünk, szívvel – lélekkel!