Színeim egykor és ma

Édesanyám ruházati boltban dolgozó eladóként érzékenyen figyelte a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek „trendjeit”, néha idegesítően magyarázta nekem, hogy éppen mi a divat. Nekem viszont valahogy mindig az volt a „divat”, amiben jól éreztem magam. S ez lehetett konfekció, amelyet felturbóztam valamivel, vagy varrónő által varrt ruha. Több, mint ötven évvel, a ruhákkal is kitűnni igyekvő „lázadásomhoz” képest, még mindig így gondolkodom. Nem mindegy, mit veszünk magunkra, hiszen a megfelelő ruhatárral a testünket és lelkünket is megbecsüljük. Mindez ellentétes azzal a trenddel, amely a fekete színt részesíti előnyben és a széttépett, szaggatott nadrágot. Természetesen, ez az én nézőpontom. Lehet tiltakozni, és máshogy gondolni, mindenkinek szíve-joga. Egy biztos, a színek segítik, támogatják a test, az elme, lélek szabadságra, jókedvre hangolódását, nem mindegy, hogy mit viselünk.

A teremtésben, a mi fényből induló, majd anyaggá sűrűsödő, tapintható, érzelmekkel megáldott – agyunk jóvoltából értelmes testünk – e világ legcsodásabb „gépezete”, mégis azt érzékelem, hogy nem tiszteljük eléggé ezt a csodát, sőt, korholjuk, hiányt, betegséget, pszichikai problémákat is teremtve elégedetlenségünkkel.

Lelkünk igényli a kapcsolódást, ezért sok esetben belegyalogolhatunk olyan helyzetekbe, amellyel árthatunk magunknak, megalázhatjuk magunkat, az is lehet, hogy elterel az utunkról, hiányokat kelt bennünk.

A külvilági nyomás elsodor, elvisz, másfelé terel, ha nem figyelek, félreértelmez, megmondja, mi a jó nekem, miért nem jó a testem, az öltözékem, az étkezésem, a sportolásom, a szerelemben való kapcsolódásom, minden szinten befolyásolni próbál.

Az eltelt két évben az online világ felerősödésével ez még inkább megerősödött. Hiszen, bárki bármit mondhat, bárki bármit felrakhat a közösségi felületekre, az online térbe, bárki bármilyen országgal, emberrel kapcsolódhat, és ezáltal segíthet vagy árthat.

Még mindig a színekről szeretnék beszélni. A színekről, melyek már fiatal lányként is csiklandoztak. Emlékszem, a 16. születésnapomra egy általam tervezett, varrónő által elkészített, rózsaszín dzsörzé anyagból varrt ruhát kértem és kaptam, s a plusz ajándék egy igazi műtermi fotózás volt abban a ruhában.

Akkoriban még nem készültek színes fotók. Egyes képeket – melyeket a megrendelő így szeretett volna látni – utólag kiszínezték, „retusálták”, mint azt az ugyanakkor készült tavaszi kabátos fotót, amelyet mellékelek.

A ’70-es évek divatjához képest a rózsaszín ruha kész „lázadás” volt. Elképesztő, mennyire nőnek, elegánsnak éreztem magam abban a ruhában, pedig amúgy a bolti konfekciós ruhakészletből is mindig a különlegeseket választhattam ki, anyu foglalkozása révén.

Egyik hosszú kabátomból a házunkban lakó szabó divatos kis kabátkát készített. A kabát ferde kockás, piros, zöld sárga színekben pompázott, hozzá olajzöld térdig érő szűkszoknyát és hatalmas karimájú piros kalapot viseltem.

1976. december 6-án, amikor a kerületi KISZ képviseletében, az Akácfa utca 32. legfelső emeletén üzemelő ifjúsági klubba érkeztem– hogy a klub működéséről tájékozódjak, és megírjam jelentésemet a Kiváló Ifjúsági Klub pályázati bizottságnak –, ebben a szerelésben látott meg későbbi férjem, aki épp a klub ruhatárában volt ügyeletes.

A rózsaszín ruha előtt volt egy sárga is, azt a 15. születésnapomon rendezett „házibulin” viseltem. Egy dísz volt rajta, egy fekete csipkegallér. 17 éves lehettem, amikor kaptam egy búzakék ruhát, mellrészén matyó hímzéssel. Csodálatos ruha volt, manapság bizonyára mindenkinek szeme-szája tátva maradna e ruha láttán – s, mivel akkor is ezt gondoltam –, abban mentem fel Omegás lévén kukucskálni az Illés Klubba, a Várba, majd „árultam egész este petrezselymet”, mert senki sem kért fel táncolni.

Eztán jött a piros korszakom. Emlékszem, még egy novella-szerűséget is írtam arról, hogy van térdig érő piros lakkcsizmám, piros ruhám, és mindebben hogyan érzem magam.

Az öltözködésemmel, színeimmel, véleményemmel, szokásaimmal mást képviseltem, mint a ’60-as, ’70-es, ’80-as években elvárt trend, s ez sok konfliktust kerített körém. Viszont, anyukám talán semmiben nem állt annyira mellettem, mint az egyedi öltözködés támogatásában.

Mindez főiskolás koromban kezdett kissé megváltozni. Budapestről Debrecenbe mentem, három évi gyárban, üzemben eltöltött elektronikai műszerész szakmunkásként ledolgozott idő után, és visszaültem az iskolapadba, a 18 évesen frissen érettségizettek közé.

Így történt, hogy folyamatos megjegyzéseket, kirekesztő véleményeket kaptam szabad szelle-

mem miatt, és ehhez még az öltözködésemet se kellett nagyon felturbózni. Volt egy világoskék, saját magam által varrt trapéznadrágom, melynek cipzárja a fenekén vezetett felfelé, volt vastag sarkú-talpú bordó, sárga, fekete csodálatos olasz cipőm, fekete patentos bőrdzsekim, de a többiekhez tartozás erős vágya sokszor lecsupaszította az elképzeléseimet a külső-belső dolgokban, tárgyakban, ruhákban. Sokszor kapcsolódtam az igazán számomra nem tetszőkhöz, mert még így is „gondok” voltak velem.

Az 1973-ban kezdődő három éves nappali debreceni diákévem előtt másfél hónapig dolgoztam a „Keménykalap és krumpliorr” című

máig nagysikerű filmsorozatban, mint az öt gyerekszereplő „pedagógiai felügyelője”, e munkát volt osztályfőnökömnek ajánlották fel, aki áttestálta rám. A forgatáson a „nagyok”, Ráday Mihály – ki operatőre volt ennek a gyerekfilm-sorozatnak – és baráti, munkatársi szűk köre, színes műanyag ruhacsipeszekkel jelezte a külvilágnak összetartozásukat, a csapatszellemet.

1973. szilveszterén, a debreceni kollégisták bulit rendeztek, ahol nagyon jól éreztem magam. A csapat a két évvel felettem járó, korban hozzám illő fiatalokból állt – ezért szívesen fogadtam a meghívást. A téli szünet után– a társaság, az én ajánlásomra, jelezve a közös élményt, és azt, hogy összetartozunk – színes ruhacsipeszekkel a hajtókán jelent meg az iskolában. Mindezek fegyelmit vontak maguk után, és ki lettünk kiáltva „Maoista összeesküvőknek”… „Felbujtóként” még csak feddésben részesültem, viszont az év vége táján találtak újabb koholt vádat, amellyel a kollégiumi helyem veszélybe került. Végül, mivel akadt egy támogatóm, nem rúgtak ki, de egy mini szobába száműztek, két másik „renitenssel” összezárva.

Nos, megint elkanyarodtam. 1985-től 1988-ig Bulgáriában éltünk a családommal. Mivel hivatalosan „háztartásbeli” voltam – az épp megtalált tanári pályámat, szívfájdalmamra, másfél év után itthon kellett hagynom –, sokat mászkáltam Szófiában. Beszerző körútjaimon tanultam a nyelvet, ismerkedtem, és vágytam újra a színes öltözködésre. Így történt, hogy 1987-ben már volt Benetton zöld pólóm, később Benetton zöld tavaszi kabátom, melytől tavaly váltam meg, ennyi év után. Emellett lányaimnak és magamnak is folyamatosan varrtam. Szófiában meg is volt a lehetőség arra, hogy kedvező áron, szép színes anyagokhoz jussak.

Hogy Magyarországon mikor kezdtek a színes ruhák megjelenni, nem tudom igazán, talán a turkálók megjelenésével, a külföldi ruhaneműk beözönlésével.

Mégis, azt tapasztalom, hogy nem változunk. Pedig a színek rezegnek, különböző frekvenciákat bocsátanak ki magukból, gyógyíthatnak, és el is vonhatják az energiát. Akárhogy szeretném, nem látom azt, hogy a színek segítségét kihasználnánk energiáink magasabb szintre emeléséhez, nem tiszteljük eléggé a testünket, nem adjuk meg a lehetőséget, hogy a színekkel feltöltse magát.

Mindez a téma hogyan indult el bennem, hogyan fogalmazódott meg, hogy írni szeretnék minderről?

Fél éve a fodrásznőm megkérdezte, hogy van egy kis maradék lila festéke, mi lenne, ha a hajamra kenne egy kis csíkot? Először ódzkodtam, komfortzónán kívülinek tűnt a lila csíkos fehér haj. Ugyanakkor az a kis lila festés a frufrumon, egész más energiát sugárzott, és rendszeresen rám mosolyogtak ismeretlen emberek, jelezve, hogy tetszik, amit látnak. Táncos partnereim, barátaim megjegyezték, hogy milyen szuper a hajam. Egy hónappal később már én kértem a festést. Aztán már magam mentem el egy fodrászkellék boltba és vettem lila festéket, amely csodák-csodája a fehér hajamon türkizkék, selymesen világító színnel jelent meg.

Azóta így hordom.

Tegnap, befestettem, mert már alig látszott.

A hatás frenetikus lett!

Nemcsak a közösségi oldalak reakciói, hanem a saját magam felé fordított energia is egészen más lett!

Mintha bátrabb lennék, szókimondóbb, boldogan viselem a kék hajam, s ahogy eddig is, színes ruhákba bújtatom a testem, színesen élem az életem színeimmel, és a színeim energiáival.

Keresse weboldalunkat, Facebook, LinkedIn, Pinterest és Instagram profilunkat a magazinnal kapcsolatos friss információkért!

https://cspm.hu https://www.facebook.com/csakpozitivanmagazin https://www.instagram.com/csak_pozitivan_magazin www.linkedin.com/company/CSAK-POZITIVAN-MAGAZIN www.hu.pinterest.com/csakpozitivanmagazin