Révbe érni

Élt egyszer, nem is olyan rég, egy Magda nevű aszszony. Hosszú út állt mögötte: átkelt hegyen, völgyön, sivatagon, sűrű sötét rengetegen, napfényes réteken, mígnem egyszer egy révbe ért.

Igazán hangulatos volt a folyó partja, s úgy gondolta, itt végre tanyát ver.

Talált egy elhagyatott, égszínkék ponyvát, melyből sátrat épített. Telt, múlt az idő, s lakhelyét mind takarosabbá, otthonosabbá varázsolta. Egy különleges, vízcsepp formájú üvegben mindig volt vágott virág a sátor elülső részében. De nem ez jelentette otthona egyedüli díszét. A sátor tetején egy szélkakas forgott, s így mindig tudta, mely irányból fúj a szél. A „falakra” vágott néhány ablakot, melyeket csodaszép, fehér, csipke függönnyel ékesített. A bejáratnál pedig kagylóhéjból fűzött szélcsengő csilingelt.

Magda nagyon szerette otthonát. Minden apró tárgy, minden dísz az ő keze nyomát viselte.

Gyakran elegyedett szóba a folyón átkelőkkel. Az utazók ámulva hallgatták az asszony történeteit a virágzó sivatagról, a hófödte hegycsúcsokról, csörgedező patakokról, s a pillangóktól színes, zümmögő méhektől zajos mezőkről.

Reggeltől estig csak mesélt: eddigi életéről. Hallgatósága folyamatosan változott, hisz ők azért jöttek ide, hogy átkeljenek a túloldalra. S ebben mindig segítségükre volt egy révész. Segítőik is állandóan cserélődtek, hisz mindegyiküknek saját révésze volt.

Magda csöndes perceiben el-elnézte az átkelőket, figyelte a révészeket. Néhány röpke pillanatig elgondolkodott azon, hogy egyikük, vagy talán a saját révésze neki is segíthetne az átkelésben. De amint rajtakapta magát, hogy min jár az esze, huss!, gyorsan elhessegette őket, mint valami bűnös cselszövés kellékeit, melyet önmaga ellen készül szőni. S nyomban visszatért a biztonságot nyújtó, jól ismert eseményekhez, melyeket egykor megélt.

Így teltek a napok, hetek, hónapok, csendes egyformaságban. Magdának mindennap olyan érzése volt, mintha még épp csak tegnap ért volna a révbe.

Azonban minél több időt töltött itt, annál kevésbé vágyta a változást: kényelmesen elnyújtózott az ódon egyhangúság meleg tengerében, s csöppet sem volt kedve belőle kiszállni.

Mígnem az egyik éjjel óriási vihar támadt. Dühös villámok csapkodtak, fülsiketítő mennydörgés rázta meg a partot. Megnyílt az egek csatornája, s orrán, száján zúdította az esőt a földre. A folyó egyre csak duzzadt, és hízott, mígnem szétrepesztette medrét, s elárasztotta az egész révet. A szél szétroncsolt csónakok darabjaival játszott a vízen, s köztük az egyik fadarabba kapaszkodó Magdával.

Szegény asszony ide-oda hánykolódott a folyó vad hullámai között, mígnem a szél a játékot megunva kivetette a túlsó partra.

Egész éjjel ott feküdt. Csak hajnalban tért magához, mikor a nap szelíden ébresztgette meleg sugaraival.

De ez Magdát csöppet sem érdekelte. Még mindig kapaszkodott és ragaszkodott. Markolta a sátrát, a szélcsengőjét, a sivatag virágait, a hófödte hegycsúcsokat, a méhek zümmögését. S átkozta a szelet, szidta a folyót, káromolta a vihart, szakadatlan szórta dühét a hullámokra, hogy akarata ellenére révészévé lettek, s áttaszították a túlsó partra.

Napokon keresztül ült csapzottan, tanácstalanul a révben, hová visszafelé nem vezetett út. Egyirányú volt a forgalom, s az ő révésze megmutatta neki a helyes irányt. Mégis oly nehéz volt a túlsó parton hagyni mindent, miről egykor azt hitte, az életét jelenti.

S ahogy így merengett, karjával összekulcsolt térdére szállt egy bársonykék szitakötő. Szárnyai szikráztak a nap fényében. Káprázatos jelenség volt.

Kisvártatva egy közeli bokorra repült, mintha Magdát várná, hogy kövesse. Az asszony így is tett. Felállt, leporolta magát, s ment, amerre a szitakötő mutatta.

Csodálatos élményekben volt része.

Hamarosan a következő révbe ért, ahol már nyoma se volt a régi, akaratos, dacos Magdának.

A folyónál megállt, megvárta révészét, s könnyű szívvel, lágyan lépett rá a tutaj összeerősített, biztonságot nyújtó rönkjeire.