ÉletMese Újrakeretező

Eddigi rovatomban, kicsit megújult formában jelentkezem mostantól kezdve – ÉletMese Újrakeretező írásokat olvashatnak tőlem a következő hónapok során. A korábban tőlem megszokott pozitív hangvétel természetesen továbbra is marad, ahogy a magazin által képviselt tudatos tartalom is, mindössze annyi változik, hogy kicsit mesélősebb formában érkeznek tőlem az információk.

Részben azért is döntöttem emellett az apró változtatás mellett, mert tavalyi lapszámainkban megjelent írásaimban úgy éreztem kimaxoltam a bárhol történő BOLDOGulás elméleti alapjait. Arra gondoltam eljött az ideje annak a fajta cselekvésnek, amikor saját példámon bemutatva hozok mindennapi történeteket abból az időszakból, mikor az élet éppen engem tesz próbára azáltal, hogy letesztel a gyakorlatban: én miképp tudok MÁSKÉPP tekinteni a munkámra és minden másra az életemben. 25 évnyi vendéglátásban szerzett tapasztalatot egy számomra egészen új területen kamatoztatva, igyekezve kihozni minden napból a maximumot. Azokból is, mikor úgy érzem semmi sem sikerül, mikor legszívesebben fognám a batyumat és tovább állnék, mondván ezt a szakmát aztán végképp nem nekem találták ki… Mert igen bevallom voltak ilyen gondolataim is az első pár hónap irodai lét során, melyet a pénzügyi szektor egyik számomra korábban egészen ismeretlen területén tölthettem el. Mondhatnám, hogy kényszerből. Hiszen tavaly márciusban, mikor az akkor kialakult helyzetnek köszönhetően szüneteltetni voltam kénytelen a vállalkozásomat és el kellett kezdenem munkát keresni, a mostani lehetőségen kívül semmi nem adódott számomra. Hiába adtam be az önéletrajzomat megszámlálhatatlanul sok helyre, legtöbben válaszra sem méltattak, aki mégis, mindössze egy sablonlevélben tudatott velem pont annyit, amivel semmit nem tudtam kezdeni...

Első és hosszú ideig egyetlen pozitív viszszajelzésem egy pénzügyi szolgáltatásokkal foglalkozó cégtől érkezett, melyet gyakorlatilag akartam vagy sem, praktikus volt elfogadnom, ha nem akartam tovább aggódni azon, hogy gyorsan apadó tartalékaim vajon mikor fogynak el végképp.

Ráadásul akikkel az állásinterjú során – akkor még csak online formában találkoztam – mind nagyon szimpatikusak voltak számomra, kezdve a cég HR-es kollégájától leendő mentoromon át a Call Center vezetőjéig bezárólag. A kedvező jeleket pedig úgy értelmeztem, hogy érdemes zöld utat adnom a számomra korábban tőlem meglehetősen távol álló szakmának, hogy kipróbálva magamat benne, tanulhassak egy csomó új dolgot. Korábban szerzett tapasztalataimat kamatoztatva, ezentúl

másban és MÁSKÉPP segítve azokat, akiket az utamba hoz az élet.

Igen ám, de meghozni egy döntést, elindulni egy új úton lelkesen, örülve annak, hogy végre lehetőséget kaptam újra pénzt keresni még közel sem jelenti azt, hogy innentől kezdve aztán minden heppi és egyenes út vezet számomra a sikerhez rövid időn belül. 5 hónap elteltével szomorúan realizáltam, hogy még mindig jóformán egy helyben toporgok az eredmények tekintetében, ami meglehetősen odavágott az én kis alapvetően maximalista lelkemnek. Azon kaptam magam ugyanis, hogy hiába dolgoztam szorgalmasan és kitartóan, egyetlen fillérrel sem sikerült csökkentenem az időközben életem során gyakorlatilag első alkalommal felhalmozott adósságaimat. Sőt, mit több, azon törtem a fejemet, kitől tudok még kölcsönkérni átmenetinek nevezett pénzzavaromat enyhítendő…

Közel sem úgy haladtam tehát előre, ahogy én azt megálmodtam, mikor eldöntöttem, hogy új vizekre evezve BOLDOGulok, mondván én aztán erre bárhol képes vagyok.

Na de nem azért járom hosszú évek óta az önismeret útját, hogy az első (na jó, valójában sokadik) adandó alkalommal bedobjam a törülközőt és visszakozzak, mondván nekem ez sok(K) és inkább keresek valami könnyebb utat. - OK, jó fej vagy Blogikám, de akkor mégis vajon mi lehet a megoldás, ami kiutat jelenthet a mostani siralmasnak látszó helyzetből? Milyen ötleted van arra vonatkozóan, hogy ne folyton a Damoklész kardjaként fejem fölött függő fűtési szezon és az azzal járó jelentősen megemelkedő kiadások miatt aggódjak? Na meg persze, hogy miből fedezem az egyéb költségeimet, miközben a tartozásaim lefaragása már valóban csak utópisztikus elgondolásnak tűnik a jelenlegi helyzet tükrében. – morfondírozott bennem a szkeptikusabbik énem, aki természetesen szokás szerint mindig a legalkalmatlanabb pillanatban volt képes felbukkanni jó szokása szerint. - Nos, mi lenne, ha összekapnád magad és előszednéd azt az énedet, aki jókedvében mindig olyan ügyes tanácsokat tud adni másoknak arra vonatkozóan, hogy megoldáscentrikusan érdemes állni az életben minden kihívásunkhoz? Tudod, akinek van az a kedvenc idézete a Patch Adams című filmből: “Ha csak a problémát látja, nem leli a megoldást. (...) Azt lássa meg, amire más rá sem néz félelemből, kényelemből vagy lustaságból.” – válaszolta a jobbik felem.

- OK, rendben, legyen – hagyta jóvá nem túl nagy lelkesedéssel az a részem, aki akkor már pár napja biztosan érezte, ha ez hosszútávon így megy tovább, akkor valakinek komoly baja esik…

Így történt tehát, hogy 2020. szeptember 11-én reggel elindultam a Káli-medencébe pár napra. Egy olyan társasággal, akikkel mindig biztonságban érzem magam s akikkel képes vagyok a nap minden percében feltétel nélküli szeretetben kapcsolódva létezni. Akikkel szalmabálák tetején fogócskázva vinnyogva röhögni ugyanúgy képesek vagyunk, mint a legbelső félelmeinket és fájdalmainkat megosztani útközben vagy a nehezen megszerzett vacsora felett fáradtan, de mégis boldogan kortyolgatva egy pohár jól megérdemelt borocskát.

Szóval így esett az eset, hogy senkinek komoly bántódása nem esett. Blogi pedig következő hét elején feltöltődve tért vissza a való világba, felvértezve érezve magát az előtte álló kihívások csípőből történő megoldásához. Na de ha minden olyan gömbölyű lenne, mint elsőre gondoljuk, mi szükség lenne egy ÉletMese Újrakerezetőre? Következő havi írásomból ígérem, kiderül.