1 minute read
Az idő
KOVÁCS BRIGITTA EFI Óráknak tűnő másodpercek, nyomtalanul elröppenő évek. Mitől függ az idő múlásának gyorsasága? Attól talán, hogy mennyi mindent szuszakolunk bele? Ha több mindent beleteszünk egy órába, akkor az megnöveli a hosszát? Amikor elcsípjük a pillanatot, amikor tudatában vagyunk annak, amit csinálunk, a létezésünknek, akkor nem suhan el mellettünk. Olyankor benne vagyunk. Egyek vagyunk vele. Mi az idő? Egy gonosz varázsló, aki ráncokat gyűr az arcunkra? Vagy egy jó tündér, mely a ráncokat tapasztalásból vasalja? Mérőeszköz. Cselekedeteink, életünk folyásának mérője. Tetteink azáltal kapnak súlyt, hogy egyszer véget érnek. Egyszer elfogy az idő, az élet. Mert az idő, ahogy mondják, valóban maga az élet. „Nincs időm! Semmire nincs időm! Jaj, nincs időm!” Akinek ideje nincs, élete nincs. De hová tűnik, ha nincs? Évente megünnepeljük, hogy megszülettünk, hogy még egy évet megértünk. Mit is ünneplünk? A gyertyákat a tortán? Hogy többet értünk meg, mint a Kiss Miska? Vajon ugyanezekkel a tevékenységekkel töltenénk-e meg az időnket, ha tudnánk, hogy mennyi még az annyi? Vagy másképp élnénk? Más lenne fontos? Olyan életet élnénk, amilyet gyerekként szántunk magunknak? Az időt sem sürgetni, sem megállítani nem tudjuk. Hiába ugornánk át bizonyos időszakokat, nem tehetjük. Csinálhatunk úgy, mintha ott se lennénk, mintha nem is mi lennénk. S akkor visszatekintve, valóban nem emlékszünk majd, hogy hová tűnt az a pár év. Csak a gyertyák szaporodnak a tortán. Vagy játszhatjuk azt, hogy az idő az életünk. Eltelik így is, úgy is. Azonban minden reggel a miénk, a harmattisztaságával, minden ebéd az izzó nap déli harangzúgásával, s minden éj a végtelen, hunyorgó csillagtakarójával.
