CHANGES IN THE POLITICAL CAMPAIGN
The legendary party bosses once determined who would run for political office. In national and state politics, these people were often called kingmakers, who from the sanctity of the so-called smoke-filled rooms at nominating conventions handpicked “their” candidate to be the party nominee. In local politics, especially in the large cities, party bosses, through a system that combined the disposition of jobs with political favors, support, and even protection, controlled the votes, the party, and thus the selection of all candidates.
Decline of Political Parties
Undoubtedly, the most significant change in presidential politics occurred when, in 1976, the reform rules adopted by the Democratic Party and, to a lesser extent, the Republican Party forced changes in state laws regarding delegate selection. Under party rules adopted before the 1976 campaign, the caucus convention procedure was wide open for participation by everyone, and any candidate who could inspire a following had a chance to win delegates. By changing the process of delegate selection, political reformers aided in reshaping the presidential nominating system. In 1968, there were only fifteen primaries, in which less than 40 percent of the delegates were chosen. In 1976, however, 77 percent of the delegates at the Democratic Convention had come from thirty primary states, reducing the strength of delegates from caucus states to 704 of the 3,008 delegates. In 2012 there were seventy-eight primaries and caucuses. These led to the election of 2,286 delegates to the Republican National Convention and 5,554 delegates to the Democratic National Convention.
Clearly, then, the reform rules changed the nature of the presidential nominating system by transferring power from party officials to citizens who voted in state primary elections. The result is that the change in rules and the proliferation of primaries have weakened political parties, the traditional vehicle for building coalitions and forging consensus. In the past, candidates had to work their way up through party ranks and appeal to party bosses, but, since 1960, successful candidates at all levels have often ignored the party regulars, built their own organizations, and taken their campaigns directly to the people. Perhaps the epitome of this was the candidacy of Donald Trump in 2016. As presidential chronicler and political journalist Theodore H. White reflected, “The old bosses are long gone and with them the old parties. In their place has grown a new breed of young professionals whose working skills in the new politics would make the old boys look like stumblebums.”1
While for our purposes it is unnecessary to trace the fall of the political bosses from “kingmaker” to “stumblebum,” it is important to realize that citizens feel little allegiance to political parties. Each year since the mid-1960s, fewer and fewer voters identify themselves as Republicans or Democrats, while more people than ever call themselves Independents. In 1964, approximately 24 percent of the population eligible to vote labeled themselves as Independents. On Election Day 2008, Independents comprised 33 percent of voting Americans, compared with 36 percent Democrats and 26 percent Republicans. By 2012, Independent affiliation grew to 36 percent, with Democrats at 33 percent and Republicans at 25 percent. By 2016, Independent voters increased to 39 percent, with Democrats at 32 percent and Republicans at 23 percent.2 Obviously, candidates at all levels cannot simply rely on partisan votes to win an election.
The decline in party identification and influence is not the only element that has altered the nature of the election campaign. Closely related are the reforms in financing that, although initially affecting only presidential candidates, have had some effect at all levels.
The Federal Election Campaign Act of 1974 and the amendment to it in 1976 changed much of the character of presidential campaigning, particularly in the early portion of the electoral cycle. The act provided for voluntary income tax donations, and the U.S. Treasury used the money to provide matching grants to presidential candidates who had raised $5,000 in amounts of $250 or less from citizens in at least twenty states. The maximum any individual could give a candidate was $1,000. But the Supreme Court ruled in 1976 that this ceiling could not prevent individuals or committees from spending unlimited amounts of money in support of a candidate so long as the effort was separate from the candidate’s campaign, without any consultation or coordination. Suddenly, running for president became a possibility for people who were not wealthy. In fact, in the three elections that immediately followed passage of the act, thirty-six people were serious enough as presidential contenders to have qualified for federal matching funds. Two of the thirty-six candidates who qualified, Marion G. (Pat) Robertson in 1988 and John Connally in 1980, refused to use the funds, thereby freeing their campaigns from having to impose spending limits during the primary elections. In the 1996 presidential campaign, two Republican hopefuls, Malcolm S. (Steve) Forbes, Jr., and Maurice (Morry) Manning Taylor, Jr., spent their own money on their campaigns, as did Independent candidate H. Ross Perot. And during the presidential primaries in 2000, the front-running Republican hopeful, Texas governor George W. Bush, did not accept federal matching funds during the early stages of the election cycle. However, the biggest change happened in the 2008 cycle, when Arizona senator John McCain accepted federal funds but the Democratic candidate, Illinois senator Barack
over $1 billion, coming in at $1.4 billion spent, up from just $159 million in 2012.6
Thus, for many who run even for mayor, governor, and Congress, the ability to raise money has been the most important effect of the reforms. It has widened the electoral process by bypassing the political parties. Candidates run their own campaigns and frequently hire their own professionals to raise funds—often completely independent of party support or discipline. In turn, raising money has become more challenging because individual voters who view themselves as political independents are contributing to specific candidates and causes and not to political parties. Thus, two factors—the decline of the influence of political parties and campaign finance legislation— have worked together to change contemporary political campaigns.
Political Action Committees
There is, however, a third and related element that has also altered the way in which campaigns are waged—political action committees (PACs) or single-issue groups. Pressure groups have existed since the founding of the republic. Over the years, the efforts of some of these groups have brought about important changes, such as the abolitionists who helped eliminate slavery and the suffragists who helped give women the right to vote. However, in recent years, pressure groups have become so powerful and so numerous that their efforts to influence legislation and elections have had a dramatic impact on electoral politics. Their campaigns for or against proposed legislation have often served to fragment the political system, and their efforts to affect the election of specific candidates have contributed to the declining influence of political parties.
Although by definition the single-issue or pressure groups are small, they have nonetheless become increasingly powerful. By
the 1980 election, pollsters estimated that one in four voters was willing to vote against politicians for their position on a single issue, and the issues themselves affected 10 to 15 percent of the general electorate. While the issues around which the groups coalesce vary all the way from import quotas to environmental control, it is the so-called emotional or passionate issues such as abortion, gun control, prayer or public displays of religion, immigration, and sexual orientation that attract the most attention and motivate groups to spring into action quickly if they feel that a proposed bill or even an individual legislator threatens their interests. They concentrate on the grass roots, pressuring city councils and state legislators, while simultaneously bombarding members of Congress with telephone calls, emails, letters, and personal visits; heckling during public appearances; or letting them know that, without support for the issue, the PAC will work to defeat them in the next election.
In 1950, there were fewer than two thousand lobbyists in Washington. However, by the 1978 elections, pressure groups had proliferated to such an extent that fifteen thousand lobbyists were based just on Capitol Hill to work for the interests of more than five hundred corporate lobbies, with sixty-one working on Japan’s interests, fifty-three minority group lobbies, thirty-four social welfare lobbies, thirty-three women’s lobbies, thirty-one lobbies for environmental interests, twenty-one lobbies for religious interests, fifteen lobbies for the aging, ten for Israel, six for population control, and twelve for gun-related issues.7 In 2000, there were 12,537 registered lobbyists in the United States. By 2008 there were more than 14,000, and in 2012 the precise number was lower but they spent the most ever on lobbying efforts: $3.31 billion.8 However, in reality, thousands of individuals “influence” legislation without ever registering as an official “lobbyist.” Thus, the true number of citizens who fulfill the role of “strategic policy consultants” adds thousands to the number of “real” lobbyists.
In 2012 there were more than 4,600 groups registered as PACs.9 Corporations establish most of these PACs. Using computerized mailing lists that identify supporters, many PACs have been able to raise large sums of money that have been spent not only to lobby for their specific issue but also to defeat legislators who have not supported them and to elect others who have. The PACs’ ability to do this is directly related to the election law reforms we have already discussed. However, as already mentioned, the 2010 and 2012 election cycles were impacted by the January 2010 ruling of the U.S. Supreme Court on the Citizens United v Federal Election Commission case. In addition to the large amount of money now available for campaigns, candidates could still receive tens of thousands of dollars in socalled soft money from dozens of corporate PACs. By 2015, gearing up for the pending presidential context, there were more than 7,000 PACs. The majority, over 4,000, were “nonconnected,” and corporate related were 1,738.10
Just as the PACs work toward specific candidates’ success, they can work for their defeat as well. Perhaps the most interesting development regarding PACs and presidential politics occurred in 2004 with the appearance and breathtaking efficiency of organizations that became known as 527s. One such group, MoveOn.org, was created by Joan Blades and Wes Boyd in 1998 at the time of the President Clinton impeachment movement. Frustrated with the partisan politics in Washington, Blades and Boyd started the liberal MoveOn as an online petition to stop what they saw as a “ridiculous waste of our nation’s focus” on the impeachment hearings.11 During the 2004 presidential campaign, MoveOn maintained its liberal origins by focusing on raising money from individual citizens for the purpose of defeating the right wing and electing moderates and progressives. As of 2004, MoveOn.org raised $11 million for eighty-one candidates from more than three hundred thousand donors.12 Since 2004, MoveOn has helped to “bring ordinary people back into politics” by “building electronic advocacy groups” as a way of democratic
– A kinek te adtad, az adta nekem, hogy elhidd, miszerint ő külde hozzád.
Feriz bég felvillanyozva kelt fel e szóra helyéről.
– Ő külde tégedet hozzám? Ő? Emlékezik rólam? gondol reám valaha?
– Levelet küldött számodra általam.
Feriz bég reszketve nyujtá ki kezét.
– Hol van a levél?
– A tűzbe vetettem; szólt közbe az orvos.
– Hogy merészelted azt tenni? kiálta haraggal Feriz.
Az orvos nem ijedt meg.
– Én orvosod vagyok s egészségednek árt minden levél.
– Panajot! Te vakmerő vagy! ordítá Feriz biborvörösre gyuladt arczczal, s olyat ütött az asztalra öklével, hogy minden orvosság leesett róla.
– Ne haragudjál, uram; szólt Gergely kétfelé törülve bajszát, míg Panajot hidegvérrel szedé fel a legurult phiolákat és katulyákat a szőnyegről; nem a levelet égette el a derék ember, csak a borítékját. Volt annyi eszem, hogy a belsejét nem bíztam rá.
E szóval elővoná táskájából a negyedrész ívre irt levélkét, s odanyujtá azt Feriznek, ki mielőtt elolvasná, csókjaival halmozá el a kedves kéz vonásait, míg Panajot uram elbámulva szólt Gergelyhez:
– Ejnye te ravasz Gergely, máskor ha jösz, mindenestől tűzbe vetlek.
Gergely pedig gyönyörködve legelteté szemeit az ifjú arczán, míg az a levelet elolvasá.
Mintha a lelket cserélték volna ki benne, mintha a szenvedések országából egyszerre a paradicsomba lépne, mosolyra, gyönyörre vált az ifju arczán minden vonás. Mentül tovább olvasott, szemei annál jobban ragyogtak, s midőn az utolsó szóhoz ért, szívéhez szorítá a lapot, a legnagyobb gyönyör kifejezésével, s ott tartá azt sokáig, szemeit mintegy boldog álomban lecsukva, mintha azért hunyná be, hogy más tárgyat ne lásson, a midőn az ő arczát idézi lelke elé.
Panajot uram bámult, azt gondolván, hogy betegének valami baja lett s Gergelyre förmedt fogcsikorgatva:
– Micsoda ördöngős irást hoztál te Gergely?
Feriz ezalatt mosolyogva integete fejével, mintha valamely látott képnek köszöntgetne s lágyan suttogá:
– Úgy leend, úgy leend.
– Uram, te rosszul vagy; szólt hozzá az orvos.
Feriz bég föltekinte, s arcza kigömbölyült.
– Én? nagyon is jól vagyok. Vidd asztalomról orvosságaidat s hozass nekem bort és drága ételeket, a mi a szájnak és szemnek kedves, a lelket és az ínyt gyönyörködteti. Hivass zenészeket s nyittasd fel a kapumat. Virágokat rakass ablakomba, virágillattól részegen jőjjön a szellő hozzám. Mindenki vigan legyen körülem, ma születtem én másodszor.
Panajot azt hivé, hogy betege eszén kívül van, ez azonban életvidoran kelt föl fekhelyéről, lehányta magáról meleg gyapju öltönyét, könnyű selyem ruháit ölté helyettök magára, patyolat turbánt kötött a meleg bolyhos shawl helyett, melyben feje izzadt, s ki addig minden mozdulatnál morgott, panaszkodott, oly könnyű lett egyszerre, mint a madár, gyors léptekkel járt végig termében, büszkén hordozta arczát, melyről egy percz alatt eltünt a kór halványsárga szine, s szemei villogtak, mint a tűz.
Panajot nem birta mire vélni e változást, szentül kezdé hinni, hogy veszélyes paroxismusba esett, s ebbeli ijedtében bekurjantá a bég cselédeit. A vén egyiptomi ajtóőr, egy fiatal nubiai vadász, s chinai szakács egymás lábát taposva, rohantak be e kiáltozásra.
Feriz bég legénykedő tréfával állta útjokat, mielőtt az orvos szólhatott volna velök.
– Te Ali, szólt a vén ajtóőrhöz, menj a mecsetbe s oszd ki ez erszény pénzt a koldusok és dervisek közt, hogy adjanak hálát Allahnak meggyógyulásomért. Te készíts ebédet tizenkét ember számára, borról, virágokról és énekesekről is gondoskodva; te hozd elő legtüzesebb paripámat, s tedd rá ünnepi czafrangjait, és ti többiek fogjátok meg ezt a jámbor orvost s csukjátok be orvosságai közé, hogy ki ne jöhessen onnan, s hívjátok fel barátaimat, a kik ismerőseim, mind; mondjátok, hogy meggyógyulásom ünnepét fogjuk ülni.
A szolgák újjongatva fogadták Feriz rendeleteit s legelébb is betuszkolák a jó Panajotot orvosságfőző konyhájába, azután szétszaladtak a parancsolatokat teljesíteni.
Feriz akkor kézen fogá az izenethozó székelyt s megrázva jobbját férfiasan, szilárd hangon mondá neki:
– Te addig maradj nálam, míg úrnőd parancsát teljesítem. Mert parancs az nekem, és teljesítve fog lenni.
A lovászok ekkorra előhozták a paripát. Tüzes fehér arab mén volt az, tízszer nyugtalanabb a hosszú pihenés miatt, egy perczig sem volt egy lába is nyugton, ketten fogták a fejét, s mégis alig birták tartani, kerekre nyílt rózsaszinű orrlyukain fújta a forró gőzt, fehér sima szőrén keresztül látszott a telivér piroslása.
A szerencsétlen Panajot kidugta fejét officzinája kerek ablakán, s onnan nézte rimánkodva, mint ül fel betege most mindjárt a táltosra, ki nehány órával ezelőtt, ha csak az ajtót becsapták is, arról panaszkodott, hogy a feje ezerfelé szakad.
A paripa rúgott, kapálózott, az orvos sírva könyörgött a körülállóknak, hogy ha van bennök becsületérzés, ne hagyják a béget erre a griffmadárra ülni. Kinevették. Feriz oly könnyen, mint a szöcske, veté fel magát a nyeregbe. A két lovász elereszté a kantárszárat, a paripa felágaskodott egyenesre, s két lábon ment néhány lépést szökellve. Ekkor a bég belevágta éles kengyelvasát, s a mén hangosan fölnyerítve, levágta szügyébe a fejét, s nyargalt előre, mint a villám.
Az orvos siránkozva nézett utána, minden perczben várva, hogy Feriz holtan esik le lováról, az pedig ült a nyeregben, a hogy mindig szokott, mintha hozzá volna nőve. Midőn az út felkanyarodék a várba, arra fordítá a kantárszárat s eltünt az utána bámulók szemei elől.
Nehány percz mulva a várudvaron volt a lovag. A vezér elé kiván bocsáttatni s azon választ nyeré, hogy az most senkit sem akar elfogadni. Helyette kedvencz eunuchjaihoz fordult. Tele erszénynyel jött a várba, üres erszénynyel ment vissza, de mindent megtudott, a mire szüksége volt.
Hogy Hasszán a fogoly fejedelemnét Azraëlével őrizteti, a két hölgyet kezeiknél fogva egymáshoz lánczolva; hogy nagyon fél minden embertől, nehogy ellopják tőle a herczegnét, de annál jobban bízik a kedvencz odaliszkban. Hogy éjjel tízszer is felkel sorban járni a termeket, ha nem lopózott-e valaki a palotába? s a mióta Mária kezei közt van, sem bort nem iszik, sem mákonyt nem szí, és ételt senki kezeiből el nem fogad, mint kedvencz hölgyeéből.
Feriz bég eleget tudott. Ismét lovára ült s visszanyargalt kioszkjához, útközben a szomszéd mecsethez érve, ott lováról lekiált a vén dervishez, ki szavára rögtön megjelent.
– Mondd meg annak, ki helyetted engemet meg szokott látogatni, hogy holnap reggel látni akarom és beszélni vele.
Ezzel néhány aranyat vetett a dervisnek s elvágtatott.
A dervis bámulva nézett utána s felszedve az aranyokat, rögtön felkullogott a várba, egész éjjel ott ólálkodott a kapuk előtt, korán hajnalban találkozék Hayáttal s elmondá neki az izenetet Azraëléhez.
Ez volt azon örömhír, mely az odaliszk legelső imájára érkezett, s mely őt oly boldoggá tevé!…
* *
Másnap reggel meghagyá szolgáinak, hogy senkit be ne bocsássanak hozzá, a vén dervist kivéve, s a mint ezt belépni látták, zárjanak be minden ajtót.
Nemsokára megérkezék Azraële kisérő rabszolgáival a mecsethez, s néhány pillanat mulva, hogy annak rostélyai mögé eltünt, megjelent a vén dervis alakja az utczán, mankóján biczegve a míg a kioszkhoz ért. Feriz bég észrevette őt ablakán keresztül s kikülde mindenkit szobájából, hogy vele egyedül maradhasson.
A dervis benyitott hozzá, az ajtót bezárta maga mögött, a szőnyegeket leereszté és azzal leszórta magáról ál-szakállát, álköntösét, s ott állt Feriz bég előtt reszketve, pirulva, szemlesütve –az odaliszk.
Feriz bég kerevetén ült, legpompásabb öltözetében.
Soha sem volt az ifju oly szép, mint most. A hosszú betegség gyengéd halványságot ada arczának, melyre a visszatért egészség és öröm rózsákat kezde festeni. Hajfürtei török szokás ellenére nem voltak lenyirva, hanem hosszú omlatag fürtökben göndörültek vállaira; finom metszésű ajkain boldogság volt kifejezve, mintegy meghazudtolásaul az összevont szemöldökben ülő gondnak.
Azraële úgy állt előtte, mint egy szemérmes hajadon, kinek arcza először van leleplezve férfi előtt.
– Hivattál, rebegé halkan, és im eljöttem hozzád.
– Kérni akarok tőled valamit; szólt Feriz, félkönyökére nyugtatva fejét.
– Éltemet kérd! viszonzá hévvel az odaliszk, s lábaidhoz teszem; és remegve omlott e szavakkal a kerevet lábaihoz, melyen az ifju ült.
– Nem kevesebbet kérek tőled, mint életedet. Egykor azt mondád nekem, hogy szeretsz. Igaz-e még ez most is?
– Lehet-e téged szeretni s meg nem halni a szerelemmel?
– Mondád akkor, hogy ha jobban ismernélek, én is szeretnélek téged. Jó. Én ismerni akarlak.
A hölgy reszketve tekinte az ifjura: várta, hogy mit fog mondani.
Az ifju felállt s komoly, magasztos hangon mondá:
– Előttem nem az arcz rózsái, nem a szemek tüze, nem a termet bájai teszik széppé a nőt, hanem az, a mi a lélekben szép, mert én elismerem, hogy a nőnek lelke van és nem játékszere az a férfinak. Engem megragad a nemes érzés, az önfeláldozás, a hűség, a lemondás. Tudsz-e meghalni azért, a kit szeretsz?
– Kéj az nekem.
– Tudsz-e meghalni azért, a kit gyűlölsz, hogy bebizonyítsd, miként szeretsz?
– Nem értelek; szólt Azraële tétovázva.
– Meg fogsz érteni mindjárt. Egy fogoly nő van Hasszán kastélyában, a kinek őrzése te reád van bízva, e fogoly nőnek meg kell szabadulnia… Meg fogod-e őt szabadítani?
Azraële szíve minden szónál lázasabban kezde dobogni. Minden vér eltünt arczából. Kétségbeesve tekinte az ifjura fel, s fuldokolva mondá:
– Te e nőt szereted?
– Ma éjjel, midőn a muezzim éjfélt kiált, légy a várkert előtt leggyorsabb paripáddal. Nem soká fogsz várakozni, egy kis ajtócska van ott, mely egy rejteklépcsőzetet zár el, a mely a várból a sáncz alatt vezet le. Eljövök, és… elhozom őt magammal.
Feriz bég önkénytelen nyujtá kezét az előtte térdepelő asszonynak, s az egy forró szorítást érze kezén, s midőn fölnézett az ifju arczára, annak gyönyörben ragyogó vonásain magasztos kéj mosolyát látta derengeni.
Szegény asszony! Azt hivé, e mosoly, e meleg kézszorítás őt illeti, pedig távol keleti bérczeken túl volt egy szőke kékszemű szűz, annak képe lengett az ifju előtt; midőn ő reá mosolygott, annak örömére gondolt, midőn az ő kezeit megszorítá, őt üdvözlé akkor.
Szerelem tévedései!
Azraële egész lényéből kiforgatva vált el Feriztől, más szív dobogott keblében, más vér folyt szívén keresztül, eget földet más szinben látott maga előtt. Azt hivé, hogy az ifju mégis szeretni fogja őt, ha meg fog halni érte… s e hit boldoggá tevé.
Feriz bég pedig azonnal maga elé hivatá Biró Gergelyt s megajándékozva őt, visszabocsátá úrnőjéhez ez izenettel! – A mit kivántál, megtörténik!…
Oly bizonyos volt felőle, hogy Azraële szavát be fogja váltani, –ha életével is.
Hasszán basa várva várta már Azraëlét, ha az odaliszk nem volt körüle, oly gyámoltalannak érzé magát, mint egy gyermek, ki egy nagy városban dajkája mellől eltévedt. Az utóbbi napok, a vesztett csata keserve, a mellőztetés gyalázata, az életérti aggodalom egészen megzavarták elméjét, s a miket e kór orvoslására használt, a dobzódások éjei, a dervisekkeli imák, a hárem örömei s a mákony, csak tökéletes szétbomlását sietteték idegzetének. Ha egy óráig egyedül kellett lennie, mindjárt elaludt, s azután ijedve ébredt fel
ismét s kapkodva tekinte szét, mint ki borzasztó álmokat látott.
Néhány nap óta elhagyta ugyan a mákonyt, de mint rendesen szokott lenni, ha valaki a megszokott méreggel élést abban hagyja, egyszerre szétbomlanak annak hatása alá kényszerített életműszerei, az opiumtól megválás nagyobb baj volt reá nézve, mint a vele élés.
Midőn Azraële belépett hozzá, akkor is aludt, a láncz ki volt esve kezéből, melyen a herczegnét tartá, s a mint fölébredt, alkalma lőn meggyőződhetni felőle, hogy Mária nem szökött meg azalatt tőle, míg ő aludt.
Hasszán mereven nézett rá egy ideig, úgy látszott, hogy idő kellett neki, míg gondolatait csak annyira is rendbeszedi, hogy valakire ráismerjen. Hanem Azraële valami csodálatos delejes hatást gyakorolhatott reá, ha őt a legmesszebbről megismeré, léptei dobogását, ruhája suhogását meghallotta, s fölébredt legmélyebb álmából, ha őt közelítni érzé.
Azraële odaült mellé a kerevetre, s átölelte a vezért. Mária gyöngéd szeméremérzettel fordult el tőlök, melyet észrevéve Hasszán, odavoná Azraële fejét ajkaihoz, s fülébe súgva mondá:
– Gonosz álmaim voltak ismét. Hamaliel, az álmok angyala, jelent meg előttem, s tudtomra adá, hogy ha én nem ölöm meg ez asszonyt, ő fog megölni engem. Az én életem meg van mérgezve, mióta ő itt van. Eszem nincs rendén. Sokszor elfelejtem, hogy ki vagyok? Azt hiszem Stambulban élek, s az ablakon kinézve, csodálkozom, hogy nem látom a Bosporust. Ennek az asszonynak meg kell halni. Ez meg fog gyógyítni engem. Megöletem őt még ma.
Mária nem hallá e szavakat, csupán gyermeke gagyogására figyelve, s Azraële csábító mosolylyal veté magát a vezér keblére, átölelve annak ingatag fejét, és csókjaival halmozva el arczát, s nagy sötét szemei mosolyával bevilágítva annak elkomorult lelkét…
Szegény Hasszán! Azt hivé, e csábmosoly, ez ölelés, e csókok őt illetik, pedig akkor egy deli ifju képe lengett az odaliszk lelke előtt,
azért csókolt oly édesen, azért ölelt oly forrón, azért mosolygott oly csábítóan, őt vélte látni és ölelni.
Szerelem tévedései!…
A gúny égető volt, de kinek lett volna kedve azt Hasszánnak tudtára adni? Ki biztosította volna a felvilágosítót, hogy az odaliszk intésére nem ő fojtatik meg, mielőtt a vezér megértené a játékot? Egy gyorsszárnyú dæmon játéka volt ez egy lomha mamuthtal, kinek bár ereje van őt összezúzni, de szárnyai nincsenek, hogy őt elérhesse, s a csőcselék mindig a bántónak fogja pártját, nem a bántottnak, kivált ha amaz szerencsés, emez szerencsétlen.
Az otrombaképű szolgák bejöttek egyenként a terembe, s arczra vetve magukat Hasszán előtt, azon helyzetben maradtak, míg Azraële elmondá róluk; hogy ez kicsoda és mit akar.
– Ez itt Ferhad aga, szólt az odaliszk egy lovászra mutatva, ki hallva hét világra szóló harczi hiredet, idejött hozzád s arczra borulva kér, hogy ne sajnáld őt elfogadni fegyverhordozóid közé.
Hasszán malasztteljesen nyujtá kezét a lovásznak, megengedve, hogy kivánsága teljesüljön.
Azraële bemutatá Hasszánnak tulajdon udvari szakácsát, ki nagy ezüst gombos kék mentébe öltözve, megjárhatta debreczeni polgármesternek, s görnyedezve emelt a vállán két zsákot, mely tele volt arany és ezüst pénzzel – Hasszán tulajdon kincstárából.
– Ez Debreczen város birája, szólt az odaliszk, ki csekély ajándékot hozott községe nevében, azon könyörgéssel, hogy majd ha erdélyi basa leendesz, ne felejtkezzél meg róluk s ejtsd útba városukat is.
Hasszán mosolygott a pénz szóra, odaviteté magához a zsákokat, s könyökig markolászva bennök nagy gyönyörködéssel, kitölteté azoknak tartalmát lábaihoz s elbocsátá a követet kegyes kézintéssel.
Most egy szarácsi következett, ki visszafoglalt török zászlókat hozott egy soha nem létezett folyó mellől, melybe Montecuculi seregét a törökök mindenestül belefulaszták.
Hasszán oly lelki gyöngeségben volt már, hogy embereit meg nem ismerte szokatlan ruhában; s mentül rendkivülibb dolgokat
