A MUHI CSATA

1241. április 11-12-én vívta a Magyar Királyság fennállása során az első olyan csatát, amelynek végkimenetelétől az egész ország sorsa függött. Jelen volt a király, IV. Béla, az ország főméltóságainak nagy része, a templomos lovagrend magyarországi nagymestere és egy jelentős számú hadsereg. A végeredmény közismert. A magyar fél hatalmas vereséget szenvedett, amelynek következménye ” tatárjárás” néven került be a történelemkönyvekbe és a nemzeti emlékezetbe.

A miért és a hogyan azonban érdekes kérdések. Az ország megosztottságának és Nyugatról való elárulásának mítosza visszatérő motívuma a magyar történelmi diskurzusnak. Általában történelmi traumák értelmezése kapcsán merül fel az ország vezetőinek felelőssége, valamint a magunkra hagyatottság fájdalma, ami erkölcsi ítélettel párosul. Ráadásul általában megfeledkezünk a másik félről, mintha minden történelmi esemény végkimenetele egyedül csak rajtunk múlna.

A Mongol Birodalomnál nagyobb területű állam addig nem létezett. Katonai és szervezeti erejét mutatja, hogy egy időben volt képes hadakozni Kínában és Kelet-Európában. Ezzel a látókörrel az európai államok vezetői nem tudtak azonosulni. Erőforrásainak és stratégiai gondolkodásának nagyságát mutatja, hogy nem egy hadsereget, hanem egy egész országot – jelen esetben a Magyar Királyságot – képes volt bekeríteni és a szomszédos országok pusztítása révén elszigetelni az esetleges segítségtől.

Tette ezt azért, mert a térség legerősebb államának a Magyar Királyságot tartotta.

Térjünk át Magyarországra! Bár az ország vezetésének megosztottsága IV. Béla kormányzása miatt kimutatható, az nyilvánvaló, hogy a király érzékelte a mongol veszedelmet, sőt készült is rá. A mongolok országba való betörésének hírére megindult kelet felé, útközben gyűjtve össze a sereget. Az utóla- gos éleslátás fényében a király szemére vetik, hogy szekértábort állított fel a Sajó partján, ami börtönbe zárta a harcosokat. A szekértábort azonban általánosan alkalmazták a korabeli európai hadseregek és éjszakai támadás ellen kiváló védelmet nyújtott.

1241. április 11-én éjszaka egy hatalmas küzdelem vette kezdetét, ami ugyan mongol győzelmet eredményezett, de a közhiedelemmel ellentétben nem volt egyszerű menet.

A Sajó hídján váltakozó eredménnyel folyt a küzdelem, miközben a mongol hadsereg egy része a folyón átkelve bekerítő hadmozdulatot hajtott végre. Az egész napos (!) harc után akkor változott a védekezés fejvesztett meneküléssé és mészárlássá, amikor az erőfölény nyilvánvalóvá vált.

A vereség katasztrofális volt, a királynak is menekülnie kellett. A mongolok azonban történelmük egyik legvéresebb ütközeteként említik a magyarországi csatát! És bár az ország jó részét felprédálták, az erődített helyekkel nem bírtak, ráadásul nagyok lehettek a veszteségeik is. Az elsődleges célt, a király elfogását és kivégzését nem sikerült elérniük, Béla visszatérhetett és az ország újjáépítése megkezdődhetett.

Misi magányosan töltötte a mindennapjait, mióta szakított a barátnőjével. Ha kérdezték az esetről, úgy mondta, hogy azért nem működött a kapcsolatuk, mert ő halak csillagjegyű volt, a lány pedig egy érzéketlen tuskó.

Misit nem zavarta különösebben az egyedüllét, de ezen az esős októberi napon mégis úgy döntött, hogy beleveti magát az ismerkedésbe. Egy hangulatosnak tűnő bárra esett a választása, ahová nem szokott járni. Kért egy pohár bort és némi nézelődés után megszólított egy nőt, aki egyedül ült a bárpultnál.

Misi: Elnézést, hölgyem. Úgy látom, nincs társasága. Igazán nem hagyhatom, hogy egy ilyen bájos hölgy egyedül töltse az estét.

Nő: Na végre már, hogy méltóztatott reagálni. Ideje volt.

Misi: Pardon? Hogy mondja?

Nő: Jól hallotta. Minden energiámat beleadtam a flörtölésbe, és maga csak nézte.

Misi: Ez roppant kínos, de sajnos nem vettem észre, hogy flörtöt kezdeményezett volna. Bocsásson meg.

Nő: Ugyan, kérem. Nem is vehetett észre ilyesmit, hiszen éppen minden erőmmel nem-kezdeményeztem.

Misi: Szóval, direkt nem kezdeményezett?

Nő: Nem, nem erről van szó. Az nem úgy van, hogy nem kezdeményezek és csak várom, hogy történjen valami. Nem vagyok én sültbolond!

Misi: De hát nem kezdeményezett…

Nő: Téved. Én épp, hogy kezdeményeztem, a nem-kezdeményezéssel. Megadtam a lehetőséget, hogy férfi legyen és becserkésszen. Hihetetlen, hogy magyaráznom kell.

Misi: Akkor ön most egyszerre nem-kezdeményez a helyiségben lévő összes férfival?

Nő: Pimasz! Mégis mit képzel maga rólam?

Misi: Bocsásson meg. Inkább ezt kérdezném: Gondolja, hogy jelen pillanatban más nők is nem-kezdeményeznek velem flörtöt?

Nő: Kizárt.

Misi: Honnan tudja, hogy nem-kezdeményeznek vagy csak éppen nem kezdeményeznek?

Nő: Ez amolyan íratlan szabály. Hiszen látták, hogy magával éppen én nem-kezdeményezek.

Ez a nők közötti becsület.

Misi: Bonyolult.

Nő: Nem annyira.

Misi: És ha elhívnám Önt sétálni?

Nő: Természetesen nem mennék.

Misi: Miért nem?

Nő: Csak nem képzeli, hogy az első szavára ugrani fogok?

Misi: De hiszen Ön kezdeményezett!

Nő: Én nem kezdeményeztem.

Misi: Akkor elhívok mást sétálni!

Nő: Csak tessék. Senki sem fog magával tartani.

Misi: Biztos benne?

Nő: Igen. Magával ugyanis éppen én nem megyek sétálni.

Misi: Értem. Akkor én talán most hazamegyek.

Nő: Az lesz a legjobb.

Misi: Holnap esetleg újra látom Önt?

Nő: Semmiképp.

Misi: Ez esetben ég Önnel.

Nő: A mielőbbi viszontlátásra.

Misi kilépett a csípős, hideg éjszakába. A feje még mindig zsongott és nem teljesen értette, mi is történt vele. Nem intett le taxit, úgy érezte, jót tesz majd a séta hazáig.