non-commercial
·
nem való kereskedelmi forgalomba
·
2016/5
liter · art · túra
art is free · read more · ingyen művészet · olvass többet
Virágh Máté ispinyér novella
Robin O’Wrightly akarsz róla beszélni? nem? akkor olvasd! könyvhirdetések
Szabó Borka haikalendárium vers
Ispinyér
I
spinyér egy aprócska dűlő nem messze Váctól. A Naszály lábainál fekszik, és a dcm szállítószalagjai fogják közre. A Cementműtől nem messze van egy kanyargós út, ez felvezet Ispinyérbe. A táj valódi festőcsemege; a zöld rengeteg árnyalatai közt feltűnik a barna, a vörös, a kék, a sárga, a bordó és minden olyan szín, amelyet a természet maga alkotott. Eme színkavalkád keveredéséből különleges csipkéket, érdekes alakzatokat és fura, néha mókás formákat csinált az Isten a teremtés idején. Ispinyér olyan, mintha megelevenedne a Paradicsom kertje… A dűlő felé félúton lenézhetünk. Alant terül el a dcm, és csendben duruzsol. Fölnézve, kis házak, apró kertek pihennek meg a domboldalon. A barna, poros út bekanyarog a szállítószalag mellett, amely délelőtt 10-től délután 3-ig dolgozik: viszi a Naszályból a terméskövet a dcm-be. Ez az egyetlen emberalkotta, hideg gép, amely megtöri a harmóniát. Áttekintünk a szürke csővezetéken; ott túl a természet vad öle, szántó, bogáncs, fa, kákics, csalán, százszorszép, pitypang és ki tudja, még mi terem meg. Kész őserdő, titkokat rejtő, fülledt dzsungel… És ni! Azt hinné az ember, ott túl a csövön egy lélek sem jár; mégis most néhány alak botorkál a fű közt. Beszélgetnek, s hangjuk úgy töri meg a természet csendjét, mintha üvegharangok szólalnának meg; és ahogy közeleg a csapat, egyre hangosabban csilingelnének. A cső felett átjáró lépcső van, azon keresztüljőve már „ezen az oldalon” vannak. Követem őket, nem vesznek észre. Hamarost én is láthatom a híres-nevezetes dűlőcskét, ahogy befordulok a kanyargó úton; fölfelé, a dohogó szállítószalag mellett. A táj egyszerű, szinte naiv szépsége figyelmezteti a városi barbárt: Vigyázz, én még érintetlen vagyok – tiszteld a szüzességemet! És valóban, ahogy kezem nyújtom egy aprócska, csíkos bogárnak, hogy egy fűszálra segítsem, amelyre már hosszas nyeszegéssel sem jut fel önerőből, hirtelen csuda erőre kap, s maga ugrik fel rá. Szempillantás alatt eltűnik, mintha ott sem lett volna. Felnézek az ösvény mellett éktelenkedő szállítócsőre, megcsóválom fejem, majd továbbcihelődöm. Fölkaptatok egy röpke emelkedőn, s még látom a kis kalákát, amint szétáradó örömmel, nevetgélve végigsétál az úton. Futni kezdek, nem tudni, milyen akarat kényszerít erre, de rohanok, arcom éle hasítja a levegőt, megállok – kifújom magam. Alig három méterre vagyok tőlük, hallom és értem, amit mondanak. – Persze, csak azt ne meséld be nekem, hogy a gyalogbodza meg a futórózsa keresztezéséből megkapjuk… Nem is folytatom! – Na, mit akartál mondani? Csak nem magadra, meg a kis kedvencedre gondolsz? …Hé, csihadj, hát kitöröd a karom, ááá, engedd el, te hülye! Valaki szóljon már rá! Fffff, na, végre, csakhogy abbahagytad… Hát megrokkan tőled az ember! Jól van, jól van, visszaszívom, amit mondtam… – Nem lesz mindjárt rend? Hát hogy viselkedtek ti meg? Apátoktól mindjárt kaptok, el lesztek fenekelve! – Na, te csak egy szót se szólj, te kezdted az egészet! Tipikus férfi! Azonnal rátértél a növények nemi életére, aztán meg itt röhögtetsz, hogy majd kiesik a belem. Hát akkor ne vigyorogjak, mint vadalma a fán? Na, szevasz! Vigyázz, mert itt az igazi apám, és én szólok neki, és ő megver téged. – Képes volnál? – Képes hát. – Mondhatok valamit?
2|
– Halljuk, te búsképű lovag. – Valami. – Na, jól van… Elég volt! Én ezt már nem bírom rekeszizmokkal, gyerekek! – Megérkeztünk, ez Ispinyér!
A
hatalmas csalános és zöld bokortömeg el is nyeli őket, nem látszanak, csak elhaló nevetésük jut el még fülembe, aztán semmi. Csak a csend. Megnyugtatóan, ellazítóan. A friss levegő tüdőmben végzi áldásos munkáját, kiterjesztem karom, megnyújtózom kissé, hogy az élet végigjárjon. A napfény ráömlik a bőrömre. Lassan veszem utamat, az emberek után indulok. Hivatott célom, hogy megfejtsem a bennük lakozó titkokat, már ha rendelkeznek ilyesmivel… Márpedig biztosan van nekik. És üzenetet is viszek. Megtalálom a szűk, elrejtett kis átjáró kaput, mely egy pici hídon átvezet a telekre. A híd alatt csípős csalán uralta árok tanyázik, a fájdalmas növény szinte sűrű csalánszőnyegként borítja be. Végigbotladozom, majd bejutok egy bodza között megbúvó helyre. Gyönyörű telek! Szemben a bejárattal egy szalmatetős fatörzs áll, eső ellen kiváló védelem. Egy kis ösvény vezet fel – hol pajkos kanyarulatokkal, hol komoly egyenességgel – egy fehér, fákkal körbeölelt házikóhoz. Jobbra-balra pazar kertek, fák, virágok, kövek, csillogó fűszálak, kis bogarak, illanó lepkék, nyüzsgő darazsak és egy S alakban meghajlott fadarab, amely vízszintesen fekszik egy vékony vascölöp tetején, egy körömnyi kövön. Meglököm véletlenül a különös építményt, s azt várom, zajos csattanással ledől… de nem! Megfordul, s szilárdan, megrendíthetetlenül tartja a helyét, valami egyensúlyi csoda folytán. Nem csoda ez, hanem fizika. Egy láthatatlan egyensúlyi pont. Továbbmegyek. Nem szokványos hely ez: jobbra kőtemető táblával: „Ki itt jársz, vígy a házhoz fel két követ”. A tenyerembe kapok kettőt, nem nehezet, amolyan félkön�nyűt, épp csak a nemes gesztus kedvéért. Felfelé indulok, a ház irányába. Téglalépcső vezet fel, sudár, egészséges fák, gazdag gyümölcsű kertek, szépmetszésű szoborportré. Ennek támaszkodva kifújom magam, míg a szél enyhíti melegemet. Még nincs vége, most jön a feketeleves! Szalonnasütő, bográcsos, vegetáció közé szorított emberkéz-alkotás, ezek után pedig a ház, immár méternyi közelségből. Lentről nagyobbnak tűnt… Milyen kellemes itt! Madárdal, szellő, levélzene, zöld látomás, faillat, természet, a fény és az árnyék játéka – meg egy sötét folt, mire kinyitom szemem, már eszembe is jut, idegen helyre tévedtem, s előttem az egyik emberforma lény áll. – Keres valakit? – gyanakvó tekintet. Tulajdonosa egy fiatal, göndör barna hajú, oroszos arcú nő. Alacsonyka, vékony, izgága jellem lehet. Bal kezén jegygyűrű villódzik a déli napfényben, ahogy szeméhez kap: pindurka muslincát hessint el. – Hogy én? Hát… Tulajdonképpen… – elakad szavam. Hogy is mondhatnék bármit! Miért is jöttem, hát, titkokat kutatni, dehát nem szólhatom én ezt… Hiszen mit válthat ki ez az információ ebből a törékeny lányból? – Segíthetek? – mostmár sokkal barátságosabb a hangja. – Titkokat kutatok – csúszik ki a számon. Látom, megremeg, mintha nem értené. Megütődve néz rám, de csak ennyit szól: – Jöjjön velem, a teraszon vagyunk. Végigvezet egy zöld verandán, a fehér falú, zöld zsalus ház mellett; ahonnan nyílik egy nagyobb terasz fehér asztallal, és érdekes, mély székekkel, amelyekből nem lehet felállni. Ezért is hívják vendégmarasztalónak. Most figyelem meg igazán az ott levőket: az egyik férfi a pinceajtónál (színét nem kell mondanom – zöld) tevékenykedik, ő idősebb, hosszú hajú, habókás, szakállas, szemüveges, vékony. Amolyan bolondos művészlélek lehet, teli ötletekkel, tervekkel. Rám kissé szúrós szemmel mered. A ház ajtajában, a küszöbön egy fiatal, barna, spanyolos,
|3
magasabb nő üldögél, érdeklődve szemlélget, jókedvű. Bár érzem, ő is visszahúzódik tőlem. Persze, hiszen idegen vagyok, sose láttak, akár még gyilkos is lehetnék, vagy rabló! Ugyanígy viszonyul hozzám az a fiatal férfi, aki az előbbi hölgy mellett álldogál, ő magas, erősnek tűnik, ráadásul szőke, kevés hajjal, szelíd, szlávos arccal. Egészen biztosan művész ez is, gondolom magamban, de talán hamar ítélek, szemre s nem lélekre nézve, nem tudom… Az egyik mély székben ülve tekint rám egy valóságos dáma: félmagas, őszszőke, barátságos arcú, teltkarcsú asszony, meleg szemekkel az arcában. A másik székben felfedezőm heverészik, hanyagul, enyhe mosollyal az ajkán. Megszólalni sem tudok; amikor a hirtelen támadt csendet, az amolyan kellemes csevely utánit, feloldja az idősebb férfi, ott, a pincénél: – Engem keres? – dohányosan mély hangja van. Tényleg művész lehet, azoknak ilyen. – Én mindannyiukat keresem – szólom el magam ismét, átmenet nélkül, aztán megint elhallgatok, mintha soha nem beszéltem volna. Honnan is tudhatnám, hogy műv… – Milyen ügyben? – szólal meg a fiatal férfi. Hangja olyan mély, öblös és nyugodt, akár az artézi kút. Nagyon fiatal lehet, de a hangja meghazudtolja korát. Különös akcentusa van. – Bármilyenben – próbálok meg fesztelen lenni, oldom helyzetet, a ragacsos beszélgetést, a fogak között elhúzott citromcikk savanyúságát. Ezzel szemben a levegő megdermed, mint kocsonya a jéghűtőben. – Ezt nem egészen értem. Bármilyenben? Ha T.-t keresi, ott van a pincénél; ha R.-t, ő a küszöbön ül; ha J.-t, ő mellette áll; ha B.-t, akkor őt már a ház előtt megtalálta; ha pedig engem, hát itt vagyok – lép a téma közepébe a dáma a tűzrőlpattant, sürgő-forgó menyecskék hangjával. Körülnézek. Itt tökéletes a rend, én pedig nem tudok válaszolni egy kérdésre? – Miért is jöttem? Miért is? A fene, ha eszembejutna… – ütögetem öklömmel aprózva homlokomat. Hirtelen a göndörhöz fordulok: – Talán magácskához… – Valami történt N.-nel! – lassan felkászálódik a székből, aggódás és félelem, remény és nyugalom árad egyszerre belőle. Megfogja a karom: – Mondja el! – Nem ismerem N.-t, nem emiatt jöttem, talán… önhöz, kisasszony! – a spanyol felemelkedik a küszöbről, elém lép. – Engem keres? Ki küldte, hogy talált meg? Meglepetés…? Talán a munkahelyemről… Bizonytalanul ránézek. Szemében ott ragyog az öröm és a fájdalom szikrája. – Nem, nem ön az… Talán a fiatalember… A szelídképű rámnéz, amúgy féloldalasan állva. Pillantásában kegyelem és határozott keménység keveredik. – A bátyám…? Hű, R., vissza kell mennem. – a spanyolra néz, az is őrá. Akkor már tudom, nem neki szól az üzenet, amit hozok. Végignézek a társaságon, megpillantom a művészt, aki csak ennyit mond: – Nincs pénzem. Nem, ő sem az. Már csak egy valaki maradt: a dáma. Igen, neki jött az üzenet. Megilletődve néz rám, amint átadom az egy szál papirost. Elolvassa, egyik kezével a haját csavargatva, ott a természet lágy ölén. A művész, a spanyol, a szelídképű s a göndör körétömörül és egy emberként bámulják a levelet. Megfagy a csend, megszűnik a világ. Csak a levél van.
A
papír tartalma minden erejével beissza magát az elmékbe, lezsibbasztja az idegsejteket és elgondolkodtat. Ott állok, a feszültség kellős közepén, várom, hogy robbanjon a levegő, elvigyen messzire, szétszedjen ízekre, apró darabokra. De nem teszi. Még mindig ott állok, ott állok, az öt ismeretlen ismerőssel szemben, akik mindannyian egy fehér papírfecnit bámulnak megigézett pillantással. Még a kabócák is elhallgatnak, nem pisszen semmilyen állat, a
4|
fű is abbahagyja a növést, a felhők is megállnak az égen, a szállítószalag is megfagy, a téglák is csöndben ülnek a kényszernyugalomban, ők – mármint hőseim – pedig a levelet kutatják. Csak a levél van. Úgy félórával ezután a művész megmozdul, elveszi a levelet, megnézi szemüvegét felemelve, úgy csupasz szemekkel, majd visszanyújtja a dámának, s bemegy a házba. Ki se jön többet onnét, legalábbis nem látom. Kisvártatva a spanyol elmosolyodik, majd követi apját, a művészt. Nemsokára a göndör és a szelídképű is utánamegy, míg egyedül marad a dáma. Ő feltekint a levélből, ott ülve a vendégmarasztalóban, egy csodálatos telek közepén, a ház előtt. Így szól: – Rendben. Elhiszem. Már régóta tudtam… Mindig mondták… Jöjjön le velem. Felkecmeredik az ülésből, megigazítja szertelen haját, mosolyint, belémkarol és elindulunk. El sem köszön a többiektől. Lekísérem a lépcsőn, a kerteken, a Paradicsomon át, míg a kapuig nem érünk. Ott már várnak az ismeretlen ismerősök. A spanyol megállít boldog arccal: – Honnan jött? A göndör közbeszól félrajongva: – Tudjuk, ki küldte! A művész meghatódva: – Legalább azt árulja el, mit akar ezzel K.-tól? A szelídképű szelíden: – Áldja meg az Isten. Hirtelen kinyúlok és megragadom a karját, kezébe nyomom a kezemet. A szemeibe nézek, azokba a zöldes szemekbe, amelyekből végeláthatatlanul ömlik a szeretet és a szelídség. A spanyolra nézek, erre a különös arcra, bele a szürke szemekbe, a titokzatosság fészkeibe; elkapom az ő kezét is, majd ennyit szólok: – Ha tudnátok, ki vagyok…! Ha tudnátok, miért jöttem, ha elmondhatnám… De nem tehetem. Én titkokat kutatok, s üzenetet viszek, de ezt jelenti nevem is… Ó, jaj! – elárultam magam! De már hiába…! A szelídképű szemei nagyobbra nyílnak, mint egy hatalmas kapu, amin beáramlik az egész emberiség. Ugyanígy tesznek a többiek szemei is. Ellépnek tőlem, hihetetlen csenddé válik minden köröttünk. Már a levél sincs. – Szóval te… angyal vagy? – szólal meg a göndör orosz nő. – Igen… Az Úr küldötte! – kapja ajka elé kezét a magas spanyol nő. – Ez hihetetlen! – döbben meg a szelídképű fiatal férfi. – Angyal??!! – temeti arcát tenyerébe az idősebb művész férfi. – Most már hiszek, most már tényleg elhiszem… Hogy nekem jött az üzenet – esik ös�sze ájultan a melegszemű dáma. Már semmi sincs, nemhogy a levél. Ispinyér sincs. Minden csupán pontszerű, alig létező valami, olyasmi, ami csak ideig-óráig van, aztán megszűnik. De Ispinyér szép, tényleg gyönyörű szép. Isten hatalmas kezének alkotása, a mennyei Atyáé, mint ezek itt öten, akik üzenetet kaptak. Dehát ez nem újdonság, hisz nincs olyan ember, aki ne kapna üzenetet. Ez az igazság, ez alól Ispinyér sem kivétel. Csak más. Teljesen más. Ott állnak, leborulva, dicsérve a Mindenhatót, amíg csak el nem tűnök a levegőben, eloszolva, mint a reggeli köd. Szeretetben, hitben hagyom ott őket, mert ez volt az üzenet: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta, Jézust, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” (János evangéliuma 3:16) Virágh Máté | Ispinyér | novella | 1997 |5
Akarsz róla beszélni? A jóképű és kissé paranoiás adóhivatalnok beleszeret a nem csak kívül szőke, feketegazdaságban dolgozó hosztesszbe. „Ez valami vicc?” Az! Ez a kötet nem egy szerelmesregény paródiája, hanem az összesé. De hogy ne csupán öncélú poénkodás legyen, természetesen van mondanivalója is: nem csak mínusz centikben mérhető a legmélyebb kapcsolat férfi és nő közt. Még ha ehhez az őrület határát kell súrolni a túloldalról…
Depresszió elleni terápia
M e g r e n d e l h e t ő : http://w w w.blur b.co.uk
6|
…Nem? Akkor olvasd! „A rémálomban egyetlen jó dolog van: az ébredés.” (a szerző) A Valami durva kisregényben két nő szemén át figyelhetjük, ahogy az élet szerencsétlen eseményei sodorják őket a végkifejletig, a valóság és az álom frontján egyaránt. A Tinnitusz novellában egy házaspár konfliktusa egy buli után bontakozik ki, amikor nem várt vendégeik érkeznek… Az írónő második könyve teljesen más stílusban íródott, mint az első – az Erelem (eszetlen szerelem) –, nem véletlenül: levetve minden felhőtlen, hurráoptimista és szűzies bájt; a valóság és az álom néhány kegyetlen és erőszakos szeletét villantja meg.
Dühkezelő program „Az élet egy szemétláda” kontra „Mert nem lehet mindig szar az élet”. A kötetben erőszakos cselekmények részletes leírása és trágár szövegkörnyezet található. Olvasása 16 éven aluliak számára nem ajánlott!
h ama r o s a n k a p h a t ó !
|7
Virágról virágra Céltalan száll a galamb – Ott nincs párja.
december
Cinke csipeget, Csőrét veri ághoz, így Űzi a telet.
január
Varjú-vőfély kerget Fehér, hűtlen menyasszonyt: Így múlik a tél.
február
Körbe köröznek, Semelyikük meg nem áll, Érzik a tavaszt. Ösztön lehellete, Minden ébred, ami él, S tovább is halad.
Jön fel-fel, egyre Érik a Nap ereje, Éget a teste.
Kenyér ünnepe – Tűzijátékok színe – Elmúló ünnep.
Menekül a tél, Ne csípje kánya, holló, Se varjú testét.
Felajzott vadnyulak Egymást hergelik az Erdő mélyében.
Májusi eső Aranyat ér, ha mondom, Földem jobban él.
Dinnye, barack és Valami ízes alma, Kifekszünk napra.
Varjú-vőfély mondja: Kár! hogy nem lettél enyém, Jobb férjed lennék –
Tavasz harsona! Kíséri vad cinogás Az éledő tájat.
Szeszélyes szelek Bántják, tépik a fákat Mégis remény van.
március
Iskola, munka, Vége a mókázásnak, Kezdődik a...
Szőlő, bor és egy Kis csipetnyi ecet: hogy kerül az oda?! Megint eltelt négy Évszak életbe zsúfolt Vadlúdkacaja.
Fák levedlik Szőkészöld koronájukat – Őszi paróka.
Szabó Borka | HaiKalendáriUm | 2011
április május június július augusztus szeptember október november