non-commercial
·
nem való kereskedelmi forgalomba
·
2015/1
liter · art · túra
art is free · read more · ingyen művészet · olvass többet
robin o’wrightly tinnitusz novella
eszbé kis esti dada versek
•
Ő
szintén örült, hogy vége a bulinak. Mindenhol papírfecnik, ételmaradékok hevertek a modern építésű, egyterű lakásban, egy romhalmaz volt az egész. Mindezt persze nem vette észre, amíg AZ meg nem történt. Micsoda őrült egy buli volt…! Ikerpár egyik tagjához ment férjhez. Ez önmagában még nem volt problémás, mert az ötéves házasságban bőven megcsalhatatlan a szem, ha az érzékek összessége jól kiismerte a nézőpont tárgyát. De most mintha megbolondultak volna, a férje és a sógora egymást licitálták túl, vajon a feleség egy csókból ki tudja találni, melyikük az igazi – öt év után is? A buli az buli, ő meg biztos volt a dolgában, hogy eltalálja… Még mindig mosolygott azon, hogy a sógorát csókolta meg.
Mentségére szóljon, azért zavarodott meg, mert a buli előtt a nővére és az anyja teljesen kikészítették idegileg. Nem volt még a férjével közös gyerekük, ő maga meg nem volt nagy konyhatündér. Saláták, hidegtálak, oké – de hogy főzzön? Ott állt a nappalitól egy nagy fekete ónixpulttal elválasztott konyhában. Körben a piros-szürke konyhagépek, az örökké elégedetlen szikár nővére és a neki falazó, birkatürelmű anyjuk. – Azt mondtad, te főzöl! Mi ez a rumli, és hogyhogy nincs kész semmi? Milyen buli lesz ez? – replikázott a testvére. – Micsoda, azt mondtátok, ti hozzátok a kaját, én ne főzzek semmit…! – próbálta védeni magát. – Mi ilyet nem mondtunk! – kontrázták az asszonyok. Inkább elvonult a konyhatér egyik sarkába. Eluralta agyát a vörös köd, és a narancs fény a helyet, ahogy az infralámpákat felkapcsolták, és alatta sülni kezdett a számtalan rántott, grillezett, hintett finomság. Hagyta, hogy dolgozzanak, helyette is, hiszen eredetileg tényleg ez volt megbeszélve, és ő úgysem tudná megcsinálni a kényük-kedvük szerint. Íncsiklandozó illatok terjedtek szét, de ő nem tudta élvezni. Két boszorkány. Bár már vége lenne a bulinak, pedig még el sem kezdődött.
@ pixabay
2|
@ pixabay
F
el is lélegzett, amikor már ketten voltak a párjával, az igazival, aki nem haragudott a mellészámított csókért, persze csak mondta ezt, de azért látszott, hogy duzzogott. A buli folyamán be nem állt a szája, folyamatosan dorgálta, amiért összetévesztette őket – öt közös év után? Még meg is csókolta, érezte, hogy kiszáradt a szája a sok beszédtől. Papundeklipuszi a semmiért – hát nem hiszi el, hogy csak őt szereti? Azóta is, olthatatlanul? Az életét is odaadná érte?
A buli végeztével a háló-pihenő részben ültek, a bejárati ajtó mellett, mintha csak ők is el akartak volna menni a buliból. Rájuk szakadt a takarítás fárasztó, de most mámoros világa. Elfáradtak, elkábultak. Végre vége volt. Elbóbiskoltak egymás mellett, a falnál ülve, amikor megtörtént AZ. Arra eszméltek, hogy három idegen lépett a lakásba. Hogyan? Nyitva maradt az ajtó a „horda” után. Mire magához tért, már ott álltak mellettük, valamit mondtak, hogy minden értékeiket elviszik, nincs értelme ellenállni. Valamelyikük talán még fegyvert is fogott rájuk, ebben nem volt biztos. Iszonyú fáradt volt, az összes adrenalin eltűnt a szervezetéből, gyakorlatilag lélegző halottnak érezte magát. Valaki felkapcsolta a villanyt, sárga fény terült szét… A magas, kesehajú, aki a banda vezetőjének látszott, kihasználta kábaságukat, és egy kétujjnyi, lila színű, fémes szerkezettel – látott már ilyet – megérintette a párja fülét. A férje nagydarab volt, ha felkelt volna, lecsapta volna őket, mint a taxiórát. A szerkezet, mely egy kifordított homokórához volt hasonló – mint egy mini pilleszék –, fülzúgást okozott a belső fülben, így percekre harcképtelenné, katatónná vált tőle az ember. Ha nem lett volna a mindent elborító, ólmos fáradtság… Próbálta férjét kimozdítani ebből a helyzetből, de tudta, hogy csak a fülére hathat, ezért belesúgott valami rettentő pikánsat, de ezzel az ellenkező hatást érte el. A férje csillogó szemű zombivá vált volna, aki menten ágyba viszi, ha nem hatástalanítja egy negáló mondattal. A gengszterek rettentő jól mulattak magukban, de inkább a lakás feltérképezésébe kezdtek.
|3
@ pixabay
S
ok mindent örökölt az apjától, képeket, emlékeket, szobrokat, mások számára csak pénzben, de neki életben mérhető dolgokat. Mindeközben a számláikat alig tudták befizetni, ezt az egyterű lakást is áron alul sikerült bérbe venniük, de napról napra éltek. Az újévi buli is inkább csak egy jól sikerült áltatás volt a részükről, hogy a környezetükön kívül ők is érezzék, hogy élnek. És pont most jönnek kirabolni őket… Miért? Miért pont őket? Hát nincs elég nyomoruk?
A nappali részben állt, tehetetlenül nézve, ahogy a háromtagú bűnbanda összepakolja az értékeiket. Akkor vette észre, milyen mocskos a padló. …Párizsi a konfettik között? Fuj! A ketchupot hogy szedi ki a szőnyegből? Mire feleszmélt, a rablók már ki is tették sorban a képeket, szobrokat, élete emlékképeit, töredékeket az apja élettükréből, és zacskókba, zsákokba zárták. Mit számít már a padló! Mi marad nekik? Miért kell tétlenül tűrnie? Fegyver csöve szegeződött rá. Gondosan ügyeltek rá, hogy ne tehessen semmi meggondolatlant. Ezért megfontoltan kezdett viselkedni. Elhatározta, hogy finoman flörtölni fog a főrablóval. A férje már kitisztult elmével jelentkezett, hogy vécére kell mennie, ezt a helyzetet ki kellett használnia. Remélte, hogy a férje is tudja, mi a dolga a pisilésen kívül: értesíteni valahogy a rendőrséget. Furamód nem volt rossz kedve. A kábasága is elszállt. Úgy érezte, már úgysem veszíthet semmit. A férje nem fog rá jobban haragudni, az apja emléke nem fogja kevésbé elhagyni, az életük már így is eléggé széttörött. Most lehet talán megmenteni az egész elcseszett világot. – Maga igazán jóképű, kicsit hasonlít Peter Wellerre – mosolygott rá az éppen társait figyelő, álldogáló vezérre. A fegyvert már leengedték, mintha érezték volna, ez a pár már meggyőzve, leuralva, elnyomva, hatástalanítva elfogadta áldozat-helyzetét. Nem álltak ellent. A rabló ránézett. Tényleg egészen jóképű volt a hivatásához képest, valószínűleg testi előnyeit is szívesen vetette be adott esetben.
4|
– Tényleg? – mondta az meglepődve. Másra számított, kicsit kevésbé öreg, szálkás színészre… – Igaz is, valahol Kevin Costner és Peter Weller között van valahol. – Maga flörtöl velem? Mit beszél ilyen hülyeségeket? Le kéne lécelnie. Ezek már a nyeregben érzik magukat, vélhetően az ünnepek alatt tucatnyi lakást raboltak már ki. Egyenest megy a férje után… Hátha nála van a telefonja. Nincs egység a kártyájukon, de a 112-t ingyen lehet hívni. Ha szerencséjük van, gyorsan kijönnek a véderők… – Pisilnem kell. – Menjen, nézze meg, mit csinál a férje annyi ideig – intett a fejével a színészarcú. – Tartsd szemmel – szólt a fegyveres társának. Már csak egyikük pakolt. A férje bent volt a vécén, épp kezet mosott. Nagy lakásuk volt, valószerűtlenül nagy fürdővel. Sakkmintás padló, fehér csempe, vécé falakkal szeparáltan, mint egy iskolában, de mégis szerették. Hat hónapja laktak ott, nehezen barátkozott meg a retróval, de végül sikerült. Szerette volna kiengesztelni a férjét valahogy, de most nem volt magyarázkodásra idő. – Felhívtad a rendőrséget? Helyszín, esemény, név! – suttogta. – Mi? Nem! De jó ötlet. Nincs nálam a telefonom! Az ágy mellett hagytam. – Édes Istenem! Nem mondod, hogy eszedbe sem jutott? …Mindegy, hozom… A férje visszahúzódó természet volt, de nagyon szerette őt. Félt, hogy elveszíti, és ennek az egész történésnek a hevében azt sem tudta, hol az esze… A fülzúgás is megzavarhatta, elnyomhatta benne a természetes ösztönt. Nem hibáztatta ezért, de sietni kellett, hogy kihasználja a rövid időt, amit kapott.
@ pixabay
|5
Az
ágy mellől elővette a telefont, és a sajátját is megtalálta a zsebében. „Szuper” – mondta, és úgy gondolta, hogy gyorsan visszaslisszol a vécébe, de elvétette. Csak pár perc volt, ami óráknak tűnt, és a fegyveres, rosszarcú, „Néma Bob” rabló már az ajtónál állt, és éppen kivezette a párját onnan. – Ugye nem tervezgetnek semmi huncutságot? – kérdezte arcához képest szokatlan beszédstílusban. Gyorsan zsebredugta a telefonokat. – Nem, dehogyis. Most ő volt kicsit dühös a férjére. Miért mindig a nőnek kell a sáncon lennie? – Ne haragudj – suttogta az, míg visszavezették őket a még mindig csomagoló társukhoz.
– Miért minket szemeltek ki? – bukott ki belőle a szoba közepén. – Alig van pénzünk, ez az apám hagyatéka! Nem vagyunk gazdagok… Ez az, amink van, ha elveszik, ez sem lesz! A lakást is alig tudjuk fizetni, ételünk, ha van, napról napra élünk… Be sem bírta fejezni. „Kuka” rendületlenül csomagolt valami debil arccal, „NémaBob” csak nézett morózusan, „Színészarcú” pedig a szavába vágott, és hideg tekintetével keresztüldöfte a tudatát. – Nem tudják fizetni a lakást? Akkor minek maguknak? Nekünk pont jó lenne. Ki is takarítanánk… Ideális hely a bulira… Akár már ma… Nem emlékezett arra, mi történt az alatt a néhány óra alatt, amíg kiütve feküdtek a hálóban. Mint egy álom… Fel s alá járkált a kiszolgáló személyzet, mert éppen buli volt, de nem érti, hogy lehet, nem lett vége? A rablók? Hát álmodták az egészet? Kiment álmosan a lakás nappali terébe, és rájött, ez nem az ő bulija. Roskadásig telt partiasztalok, rengeteg ember, fények, hosztesszek, zene, tánc. Ez az ő lakása? Akkor álmodott vagy most? Ez …incepció?
@ pixabay
6|
A
fülzúgása lassan elmúlt, de ezt észre sem vette, mert a tömegben felfedezett egy ismerős arcot, egy idősebb barátnője közeledett. Csúnyán kipakolta szottyadt mellét, és épp egy fiatal sznob csajjal parádézott. – Kátya? – szólította meg, ahogy közeledtek felé. Nagyon beszélt a nő, észre sem akarta venni. – Mi ez az egész? Mit keresel itt? Kátya! – de az ízléstelen ruhában magát mutogató nő szó nélkül vonult el mellette, egyszer rápillantott, de semmi több. De hát barátnők voltak! A színészarcú fővezér a tömeg közepén üldögélt és koktélozott szép öltönyben. Néma Bob az ajtónál állt, szemmel tartva a férjét. Nála volt a telefonjuk. Kukát nem látta, biztos a forgatagban volt. Hát mégis átvették az uralmat a lakása és értékei, sőt, egész élete fölött…?!
Megtapogatta a zsebét, benne volt a telefonja. Keresztülvergődte magát a tömegen, hogy a nappali bal oldalán nyíló teraszajtón eltűnhessen, és végre hívhassa a 112-t. Most sikerülnie kell! Kicsit kifújta magát, ahogy bekucorodott a tuják alá. Bepötyögte a számokat, „csak vegye fel valaki!”, de csak pittyegett. Elképzelte magát kívülről… – …A vonal jelenleg túlterhelt. Egy perc húsz másodperc múlva kezelőnk jelentkezik. Kérjük, várjon! A vonal jelenleg túlterhelt… – Ó, ne már! Kifutunk az időből! – sziszegte. Nem vette észre, hogy Kuka közben megtalálta őt, mert mellette sikerült kiszaladni a teraszajtón. Akkor látta meg, mikor már előtte állt. Kattant a telefon, elérte a kezelőt, de addigra már késő volt. – Ejnye-bejnye, rosszalkodunk? – kérdezte színlelt kedvességgel, majd kiemelte a kezéből a telefont. – Ezt most szépen elvesszük – összeroppantotta az ujjaival a kijelzőt, lepattintotta az akkumulátorsapkát, és eldobta a masinát a fűbe, hogy ne érje el. „Most végem van” – futott át az agyán. – Megöl…? – kérdezte. – Dehogy – mosolygott a butaarcú pasi. – Végül is nem sikerült elérned őket, és nekem ennyi elég. Visszaviszlek bulizni. Nem vagyok gyilkos. És annyira buta sem volt. Erőltetnie kellett, hogy hogyan szabadult meg, de nem sikerült, nem emlékezett rá. Csak zúgott a füle… Egyedül állt a nappali közepén, és bámulta a szétszóródott konfettiket, a párizsidarabokat és szétkenődött kaszinótojást – undorító – a szürkeszőnyegen, az üres falakat, a megtépázott bútorzatot. Minden mindegy volt már. – Elmentek mind – szólalt meg a háta mögül a férje. – Vége van. – Te hívtad a rendőrséget? – Igen. Azzal megölelte, és megint rendben volt minden. Egymást nem veszítették el, és ez volt a legfontosabb. Felriadt az álomból. „Hát ilyen az incepció” – gondolta magában, és visszaaludt, hogy aztán ne emlékezzen az egészből semmire. Robin O’Wrightly | Tinnitusz | novella | 2014 |7
Kétféle ember van, az egyik átlép a másikon. A másik feljajdul, elvégre valahogy fájni szokott a talp a tüdőben – „már megint lelkizel” – adekvát válasz köpés helyett, elvégre milyen kedves, hiszen le is lőhette volna, de inkább „mint aki halkan belelépett” – mert kétféle ember van, és ha már más nem is, legalább a vers legyen SZABAD.
Harag gyűl Ölöm meg Aláz Tatás Ma más Ide Gösser Oppa Násfa Szombat Elegem Kap Ocska Lappal Tiszta Asztala Hasta la Vista
Világéletemben lázadó voltam Most itt átadtam a lázat Már nincs bennem több alázat Elfogyott Vigyétek Fények repednek nadrágomon (ez annyira költői, hogy le is írom) Fogakat találtam kavicsok között (ez nem annyira jó, de ideütközött) Hintát bámulva ringattam magam (najóvan, látom, költészet napja van)
Egy kicsit gyűlölünk itt, egy kicsit gyűlölünk ott, rossz szomszédság magyar átok: „innen üdvözlöm anyátok’ ” holott egy a vérünk, egy a csontunk, mégis egymásnak rontunk, szívet tépünk, belet ontunk, lelkünk árán áll a hantunk… Egy kicsit uszítunk itt, egy kicsit uszítunk ott, tüzet szítunk olajos földön – bensőmből a sav is följön – holott azt, akit kéne utálnunk és akire kell utalnunk már réges-rég röhög rajtunk hiába is tartjuk markunk...
eszbé | kis esti dada | 2015