GENERÁCIÓK
DESEŐ CSABA ÉS DESEŐ BALÁZS
TÖRTÉNELMI LECKE FIÚKNAK Mai történetünk egy tízéves kisfiúról szól, aki egy betiltott zene titkos rajongójává lett a Rákosi-rendszer legsötétebb éveiben. És lám: mire az ő fia is tízéves lett, az egykor üldözött harmóniák Magyarországon is rég beleolvadtak már a könnyűzenébe. Amíg beszélgetőtársaimmal az időben utazgatunk, a Charlie névre alig hallgató macskáról is kiderül, hogy szeret cipőfűzőkkel babrálni. Deseő Csaba és Deseő Balázs láttak vendégül. Dal+Szerző: A hegedű a legtöbbek számára emelkedett, komolyzenei hangszer, és mára maga a jazz is kivívta az „improvizatív kortárs zene” igen komoly státuszát. A hegedülés komoly dolog. Mégis egy egész generációval esett meg az, egy időben itthon egy jazz-hegedűs zenéjére, azaz a te felvételeidre táncoltak házibulikon. Hogyan simulnak ezek a látszólagos ellentmondások egyazon történetté? Deseő Csaba: Én klasszikus végzettségű zenész vagyok, ’61-ben szereztem hegedűtanári diplomát, és pár évig zeneiskolai tanárként működtem. De gyerekkorom óta jazz-rajongó vagyok: tízéves voltam, amikor megfogott a jazz, és egy életre beleestem. Ez ’49-ben történt, ami egy nagyon kritikus periódus volt, mert abban az időben kezdett tombolni a Rákosi-korszak, amikor a jazzt betiltották. Amikor egy ilyen mondat elhangzik, akkor a fiatalabb korosztály felkapja a fejét, és nem érti, miről beszélek. Pedig valóban: az egész műfajt egy mozdulattal kitörölték, és onnantól nem létezett sem rádióban, sem lemezeken – a szórakozóhelyeken is a korabeli, teljesen ártatlan táncdalokat kellett játszani. Mindezzel állott szemben az én megszállottságom, amivel persze nem voltam egyedül. Jöttek be lemezek postai csomagokban nyugati rokonoktól, ismerősöktől, és körbejártak. Amikor aztán elterjedtek a magnók, akkor másoltuk és terjesztettük is egymás között a mételyt. Hallgattuk az Amerika Hangját, és legendásak voltak a jugoszláv rádiók jazz-adásai is – csak ilyen korlátozott forrásokból lehetett jazzhez jutni. Zenei gimista koromban már voltak páran hasonszőrű osztálytársaim, akik nem csak a komolyzenéhez vonzódtak, velük persze szorosabb kapcsolat alakult ki. Jóval később jött csak el 1962, amikor egyszer csak megenyhült a korábbi nyomás, és a jazz „tiltott” műfajból a „tűrt” kategóriába került. Ekkor alakult meg a Dália klub, ahol én mint ifjú megszállott harcos ott voltam az elejétől fogva – és játszottam is. Közben tanárkodtam, majd 1967-ben bekerültem az Állami Hangversenyzenekarba, de mindvégig fontos volt, hogy a hobbimnak, a szerelmemnek, a jazz-nek időt áldozzak és azt is játs�-
szam. Később, a hetvenes években kialakult a jazzrock, és benne olyan előadók léptek színre, mint Jean-Luc Ponty – ő az egész korszakra és rám is nagy hatással volt. Elkezdtem ezzel a fajta zenével is kísérletezni, és ebbe nagyon sok minden belefért – például a Funky hegedű című számom, amit ma is büszkén vállalok. Ezt a Rádió agyon is játszotta, és persze hogy táncoltak rá: hiszen tánczene. A jazz maga is tánczeneként lett népszerű először világszerte. D+Sz: Mára mindez intézményesült: a jazz, a rock, a jazzrock és ezek mindenféle leágazásai lázadást már csak nyomokban tartalmaznak. Mi lépett a tűz helyébe? Deseő Balázs: A csupa nagybetűs POP: a fogyasztói kultúra táplálása. Ugyanaz, mint a cipődivat vagy az okostelefonok. (nevet) Persze van egy szegmens, ahol szépen elvannak a nem profitorientált, művészi indíttatású zenék, de a mai mainstream elsősorban a fogyasztásról szól, sokszor még a jazz esetében is.
41