A HOLTAK FELTÁMADÁSA

Himnusz halottak napjára

Idők előtt te élsz, Urunk, létforrás vagy egymagad; nézd, minket bűnök terhe nyom, halálra szánt sereg vagyunk.

Atyánk, az ember vétkezett, s elhangzott szent ítéleted, hogy porba visszatér a por, s így engeszteljen tégedet.

De adtál néki gondosan oly éltető leheletet, mely testen túl is fennmarad s öröklétünknek magva lesz.

Vigasztalás ez és remény, hogy újra felvirulhatunk, s ki elsőként feltámadott, felvisz tehozzád Krisztusunk.

Benned meghalt testvéreink élvezzék házad életét, kiket keresztvíz öntözött s fölkent teremtő Lelked is.

Készíts nekünk is szent hazát, ha földedről már távozunk, hogy áldjunk mindörökkön át, célunk, teremtő Istenünk. Ámen.

A halottak feltámadása és az Úr eljövetele

Testvéreim! Kérdezhetné valaki, hogyan támadnak fel a halottak? Milyen testben jönnek majd elő? Ostoba!

Amit elvetsz, nem hajt csírát, hacsak el nem rothad. Amit elvetsz, még nem növény, az csak azután fejlődik, hanem puszta mag, például búzaszem vagy más egyéb.

Isten testet ad neki tetszése szerint, minden magnak neki megfelelő testet. Nem minden test egyforma, hanem más az emberé, más az állaté, más a madáré, más a halé. S van égi test meg földi test, de másként ragyog az égi, másként a földi. Más a nap ragyogása, más a hold fényessége, más a csillagok tündöklése, sőt az egyik csillag fénye is különbözik a másikétól. Ilyen a halottak feltámadása is.

Romlásra vetik el – romlatlannak támad föl. Dicstelenül vetik el – dicsőségben támad föl. Erőtlenségben vetik el – erőben támad föl. Érzéki testet vetnek el –szellemi test támad föl. Ha van érzéki test, van szellemi is. Ahogy az Írás mondja: „Ádám, az első ember élő lénnyé lett”, az utolsó Ádám pedig éltető lélekké. De nem a szellemi az első, hanem az érzéki, aztán következik a szellemi.

Az első ember földből való, földi; a második ember a mennyből való, mennyei. Amilyen a földből való, olyanok a földiek is, s amilyen a mennyből való, olyanok a mennyeiek is.

Ezért ahogy a földi ember alakját magunkon hordozzuk, a mennyeinek az alakját is magunkon fogjuk hordozni. Azt még hozzáfűzöm, testvérek, hogy a test és vér nem örökölheti Isten országát, sem a romlandóság a romolhatatlanságot.

Nos, titkot közlök veletek: Nem halunk ugyan meg mindnyájan, de mindnyájan elváltozunk, hirtelenül, egy szempillantás alatt, a végső harsonaszóra, amikor az megszólal, a halottak feltámadnak a romlatlanságra, mi pedig elváltozunk. Ennek a romlandó testnek fel kell öltenie a romlatlanságot, ennek a halandónak a halhatatlanságot. Amikor a romlandó magára ölti a romlatlanságot, a halandó a halhatatlanságot, akkor teljesedik az Írás szava: „A győzelem elnyelte a halált. Halál, hol a te győzelmed? Halál, hol a te fullánkod?” A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény. De legyen hála Istennek, mert ő győzelemre segít minket Jézus Krisztus, a mi Urunk által.

(1 Kor 15, 35-57)

Haljunk meg Krisztussal, hogy vele éljünk!

Látjuk, hogy egyrészt a halál nyereség, másrészt pedig az élet büntetés. Ezért mondja Pál is: Számomra az élet Krisztus, a halál pedig nyereség (Fil 1, 21). Kicsoda Krisztus, ha nem a test halála és a lélek élete? Ezért haljunk meg vele, hogy vele együtt éljünk! Akarjunk mindennap így meghalni, és tényleg haljunk is meg így, hogy lelkünk a halál által el tudjon szakadni a testi vágyaktól, és a halál képét öltse magára oly magasságokba emelkedve, ahová már nem érhetnek fel a földi szenvedélyek, és nem is tudják már a lelket beszenynyezni. A test törvénye ugyanis a lélek törvénye ellen tusakodik, és bűnbe is viszi a lelket. De mi erre az orvosság? Ki vált meg e halálra szánt testtől? Az Isten kegyelme Jézus Krisztus, a mi Urunk által (Róm 7, 24).

Van tehát orvosunk, használjuk is az orvosságát. A mi orvosságunk Krisztus kegyelme, és a mi testünk ez a halálra szánt test. Tehát szakadjunk el a testtől, de ne szakadjunk el Krisztustól. Bár testben élünk, mégse kövessük a test kívánságait, ne mondjunk le a természet jogairól, de becsüljük többre a kegyelmi adományokat.

Mi többre van még szükség? Egynek a halála megváltotta az egész világot. Krisztus nem halhatott volna meg, ha ő nem akarja. Ám ő nem akart a haláltól menekülni, és minket sem tudott volna semmi mással jobban megmenteni, mint éppen halálával, így tehát az ő halála mindenki élete lett. Halála jegyét hordozzuk magunkon, halálát hirdetjük imádságunkban, azt magasztaljuk áldozatbemutatásunkban. Az ő halála győzelem, az ő halála szentség, az ő halála minden évben a világ főünnepe.

Mit mondjunk még a halálról, amikor isteni példa mutatja nekünk, hogy csak a halál szerezte meg a halhatatlanságot, és csak a halál váltott meg minket a haláltól? Nem kell tehát gyászolnunk azt a halált, amely mindnyájunk üdvösségét hozta. Nem kell menekülnünk attól a haláltól, amelyet Isten Fia sem tartott magához méltatlannak, és nem is került el.

A halál nem tartozott hozzá természetünkhöz, hanem a természet ellen van. Isten nem rendelte el kezdettől fogva a halált, hanem gyógyszerül adta. Az embert kötelességszegése miatt sújtotta a mindennapi fáradságos munka büntetése, és a kibírhatatlan fájdalom kezdte szerencsétlenné tenni életét. Úgy kellett véget vetnie e bajoknak, hogy a halál állítsa helyre, amit az élet elveszített. Ha a kegyelem nem segítene, a halhatatlanság inkább teher lenne, mint előny.

A léleknek ezért már kötelessége elkerülni a görbe életutat, a földi test szennyét, és a mennyei kincsre kell törekednie, bár csak a szenteknek osztályrésze, hogy Isten színe elé jussanak, és mintegy hárfaszó mellett dicsérjék őt, amint a prófétai szóból tudjuk: Nagy és csodálatos minden műved, mindenható Urunk, Istenünk. Igazságosak és igazak útjaid, nemzetek Királya! Ki ne félne-tisztelne téged, Urunk, ki ne dicsérné nevedet? Egyedül csak te vagy a Szent, eljön minden nemzet, és színed elé borul (Jel 15, 3-4), hogy lássa a te menyegződet is, ó, Jézus, amikor a mindenség öröméneke közben a földről az égbe vezetik a menyasszonyt, aki már nem a világ lekötelezettje, hanem teljesen a léleké, hiszen hozzád jut el minden ember (vö. Zsolt 64, 3). Szent Dávid is mindennél jobban kívánta, hogy ezt megláthassa és szemlélhesse. Ezért mondja: Csak egyet kérek az Úrtól, egy a vágyam: hogy az Úr házában lakjam életem minden napján, hogy az Úr gyönyörűségét láthassam (Zsolt 26, 4).

(Szent Ambrus püspök könyvéből, amelyet testvérének, Satyrusnak haláláról írt)

Hiszem az örök életet

A keresztény, aki halálát Jézuséval egyesíti, úgy nézi a halált, mint Hozzá érkezést és belépést az örök életbe. Amikor az Egyház Krisztus feloldozásának bűnbocsátó szavait utoljára elmondta a haldokló keresztény fölött, utoljára megjelölte és szent kenettel megerősítette és megadta neki a viatikumban (szent útravaló) Krisztust mint táplálékot a nagy útra, így szól hozzá szelíd bizonyossággal:

„Indulj, keresztény lélek, ebből a világból a mindenható Atyaisten nevében, aki téged megteremtett; az élő Isten Fia, Jézus Krisztus nevében, aki érted kínhalált szenvedett; a Szentlélek Úristen nevében, aki kiáradt reád! Még ma legyen részed az Úr békéjében, és legyen lakásod Istennél, az ő szent városában Nagyasszonyunkkal, Szűz Máriával, Istennek Szent Anyjával, Szent Józseffel és Isten összes angyalaival és szentjeivel együtt! (...) Térj vissza Teremtődhöz, aki a föld porából alkotott téged. Amikor ebből az életből kilépsz, örvendezve siessen eléd Nagyasszonyunk, a Boldogságos Szűz Mária, az angyalok serege és Isten minden szentje. (...) Lásd meg szemtől-szembe Megváltódat, és tegyen boldoggá Isten látása örökkön örökké.” (a Betegellátó szertartáskönyvből).