LÁTOGATÁS DR. BÁBEL BALÁZS ÉRSEK ÚRNÁL

Hogyan lehet egy kommunista rendszerben is sziklaszilárd hitünk? Miért fontos az ökumené? Miként tekintsünk jövőnkre? Többek között ezekre a kérdésekre adott választ Dr. Bábel Balázs kalocsa-kecskeméti érsek és metropolita, aki ebben az évben ünnepelte pappá szentelésének 46. évfordulóját.

A „puszta püspökének” nevezi magát. Miért?

Igen, mondhatni kissé el vagyunk szigetelve. Aki ide szeretne jönni hazánk egyik legrégebbi egyházmegyéjébe Kalocsára, tapasztalja, hogy vonattal sem tud utazni, a Dunán nem igen lehet elhajózni ide, így hát egyetlen megoldás van, amit elég döcögősen lehet megtenni autóval.

Huszonnégy éve Kalocsa püspöke és érseke, ám a hosszú idő során sokfelé járt és tevékenykedett. Honnan indult, hogyan kezdődött ez az egész életre szóló hivatás?

A papi hivatás számomra egy meghívás volt. Nem olyan módon, mint Szent Pálnál, nem következett be csodálatos esemény az életemben. Láttam magam előtt példákat, valamint vallásos környezetben nevelődtem, éltem. Mindez motivált és vezetett a papi hivatás útjára, amit én az Isten kegyelmének érzek. A kortársaimmal nem céltalanul mentünk a szemináriumba, azért mentünk, hogy papok legyünk. Véletlenül sem szeretném a mai fiatalokat degradálni, de tény, hogy nagy az elbizonytalanodás a pályaválasztás területén, sokkal kevesebben mernek belevágni a házasságba is, vagy papi hivatás útjára lépni.

Történelmileg és politikailag kényes időszakról beszélünk, ha az 1900-as évek második felére gondolunk. Milyen megpróbáltatások érték az atyát?

Úgy mentünk, hogy tudtuk: papok vannak börtönben, akiket ismertünk. Reális lehetőség volt, hogy az ember szemben találja magát az akkori idők ideológiájával és rendszerével, ha az evangélium értékei mellett keményen kiállt, és nem elégedett meg azzal, hogy a négy fal közé behúzódva, a hagyományos dolgoknak szigorúan és csendesen eleget téve élt.

Fiatalon vonultam be Egerbe szemináriumba, aztán két hónap után besoroztak katonának. Számítottam erre, mert akkoriban elvitték a papnövendékeket is. Én Bajára, egy harckocsizó alakulathoz kerültem, egyedül társaim közül. Sokakat Bajára vagy Nagyatádra vittek csoportosan laktanyába. Általában lövésszázadokba gyalogosoknak képezték ki őket, engem fizikum, termet és alkat alapján vittek a tankokhoz, a harckocsizó osztagba.

Mit tapasztalt, mikor friss szeminaristaként, egyedül belecsöppent egy más világba, szabályrendszerbe?

Hitemben nem bizonytalanodtam el sosem. Még ha egyedül is voltam papnövendékként a katonák között, amikor volt egy kis kimenőm, kimentem a plébániákra, próbáltam megismerkedni az akkori atyákkal, plébánosokkal Baja környékén. Kapcsolatba kerültem velük, és hála ennek, az 50 évvel ezelőtti bajai atyákra is emlékszem, akikre a fiatalok most már egyáltalán nem. Most már úgy tekintek vissza erre az időszakra, hogy ez is gondviselés szerű volt, hiszen annak az egymázmegyének vagyok az érseke, ahol Baja van.

Mi történt a katonaság évei után?

Katonaság után visszamentem az egri szemináriumba, majd két évvel később felkerültem Pestre. Néhányunkat a papnövendékek közül kiválogattak a vidéki szemináriumból, hogy magasabb színvonalon, szigorúbb egyetemi keretek között tanuljunk. Ekkortájt, bár a rendszer szemléletével ütközött, megszerveztük, hogy kivigyünk Erdélybe részben vallásos-, részben irodalmi témájú könyveket. Amikor ez valahogyan kitudódott, ki akartak tenni engem a szemináriumból, a rendőrség eljárás alá vont engem. Ekkor fogalmazott a kihallgatáson egy rendőrtiszt úgy, hogy: „Maga a rendszer ellensége.” Ezután évekig jártak hozzám állami megbízatott tisztek, mindig ellenőriztek és beleszóltak ebbe-abba. Később is voltak jelentések rólam, hogy illegális vallási csoportosulást és vezetést szervezek.

Az atya határon belül is aktívan tevékenykedett, családokat látogatott, programokat szervezett, valamint 1981-től a Regnum Marianum papi közösség tagjává vált. Hogyan csatlakozott a közösséghez?

Pesti Káplánkoromban, először vidéken voltam. Felkerestek, hogy Sajgó Szabolcs atya disszidált Nyugatra, neki pedig volt egy regnumi csoportja. Kérték tőlem, hogy vegyem át a fiatal egyetemistákból álló csoport vezetését. Fontos tudni, hogy ez szintén nem egy legális dolog volt, mert egymáshoz mentünk át, beszélgettünk, imádkoztunk. Rendszeresen mentünk táborokba, találkoztunk. Ezzel a regnum csoportommal még mindig tartom a kapcsolatot. Sajnos nagy a messzeség, de néha meglátogatnak engem. Valamint, most nyáron három regnumi atyának is én voltam a szónoka. Akkoriban a nagy regnumba is csatlakoztam, a közös ünnepeket együtt ünnepeltük és a vezetőkkel is sokszor találkoztunk.

A papi, majd a később ebből formált püspöki jelmondata így szól: „Pro Regno Dei – Az Isten országáért.” Miért éppen erre esett a választása?

Engem 1976-ban szenteltek pappá, akkoriban ez nem volt egyszerű, mert az általunk választott jelmondatot be kellett adni az államegyházügyi hivatalba, hogy megvizsgálják: sérti-e a rendszer ideológiáját? Amikor én beadtam, nem tudtam, hogy el fogják-e fogadni? Abban az időben sokat foglalkoztam a hegyi beszéddel. Máté evangéliumában van egy mondat: „Keressétek elsősorban Isten országát és az ő igazságát.” Ezt választottam papként, majd aztán püspökként kiemeltem, hogy Pro Regno Dei, azaz Isten országáért. Hogy ez mit jelent? Én nem azt vallom, hogy a kommunizmus ellen voltam, hanem Isten országáért tettem mindent. Ez a jelmondat végigkísér papszentelésem óta engem.

1999-ben nyerte el a püspökké szentelés kegyelmét, Kalocsán, majd ugyanezen évtől a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegye érseke lett. Miben más ez a szolgálat, mit is jelent püspöknek, érseknek lenni?

Amikor kérdezik tőlem: „hogy vagyok?”, mindig azt felelem, hogy jobban, mint megérdemelném, rosszabbul, mint szeretném. (nevet) Azt láthatjuk, hogy más egy szerzetes vagy egy egyházvezető pozícióban álló ember élete. Érsekként annyi ügyes-bajos dolog veszi ki az időnket. Számos teendő, lelkipásztori feladatok, harmincegy iskolánk pályázata, az óvodák iratai, adminisztratív munkák, felújítások. Továbbá vannak az emberek egyéni problémái. Őszintén megvallom, nehéz most még az energiaválság közepén is, sok időt elvesz mindez.

Igyekszem időt szakítani a lelki életemre is zsolozsmával, misével. Az a szerencsém, hogy közel van a kápolna hozzám, gyakran átmegyek, még éjszaka is.

Az püspökatya lelkipásztori munkájához szorosan hozzátartozott tartozik a tanítás, a hittanórák. Jelenleg is tart hittanórákat?

Életem során sokaknak tartottam már hittant. Voltam tanulmányi felügyelő, prefektus, váci szemináriumban az érettségiző, papi hivatáson gondolkodó fiataloknak tartottam tisztázó, rákészülő alkalmakat, tanítottam a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán is, és a Piaristáknál is. Jelenleg csütörtökönként úgynevezett felnőtt hittant tartok már hosszú évek óta. Egy téma most különösen foglalkoztat, szeretnék pár előadást arra szentelni, hogy az Egyházról beszélek. Fontos, hogy ne csak bejelöljük a népszámláláson, hogy milyen vallásúak vagyunk, hanem, hogy legyen egy képünk az Egyházról.

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Ökumenikus Bizottságának elnöke. Milyen elszántságból foglalkozik a vallási megosztottság orvoslásával?

Régebben is foglalkoztam vele. Családomban az őseim között apai részről református, anyai részről pedig evangélikus felmenőim voltak. Januárban van az ökumené hete, amikor protestáns professzorokat hívnak meg, Kránitz Mihály professzorral együtt részt veszünk majd rajta. De, ami külön érdekesség, hogy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi karán nyílni fog egy ökumenikus szak, egy kutató csoport lesz, akik az ökomenikus kérdéssel fognak foglalkozni.

Továbbá, azért érzem szívügyemnek az ökumenét, mert én igazából a keresztények egységéért fáradozom. Azonban ez nem az én egyéni elképzelésem. Jézus azt mondja az utolsó vacsorán, hogy ő azért imádkozik, hogy a benne hívők egyek legyenek, gondolva azokra, akik elfogadják Jézus Krisztus Istenségét, és a Szentháromságos Istent. Ez Jézus végrendelete.

Sokat beszéltünk az atya múltjáról, jelenéről. Hogyan vélekedik a jövőről?

Azt látom, hogy sokan nem fogadják el a sorsukat: majd, ha ez, vagy az lesz… A bölcs mondás szerint elég a napnak a maga baja. El kell fogadnunk, ami van, és meglátni, hogy mit tudunk kihozni a bizonyos helyzetekből. Mindennapjaimhoz, jövőmhöz két szót tűznék: realitás és jóindulat. Sokan kérdezik tőlem, hogy milyennek látom az Egyház jövőjét – nem esek kétségbe, de reálisan látom. Nem kell megijednünk, hiszen Máté evangéliumában Jézus azt ígérte: „Én veletek vagyok a világ végezetéig.” Látom a vidéki falvak leépülését, ahol a plébános csak azért van, hogy misézzen és temessen. Látom a fiatalokat, a valamilyen függőségtől szenvedőket. Az energiaválságot. Nem lehet légvárakat építeni. Meg kell néznünk, hogy mit tudunk tenni, látni a jelenlegi helyzetet, és megmaradva a realitás talaján megoldást találni és azt, mint védőügyvéd, jóindulattal elfogadni.

Az interjút készítette: Rajkai Eszter Fotók: Szőnyi Erik