PÁL ÉS JÉZUS

Szent Pál apostol ősélménye Jézussal a damaszkuszi úton való találkozása (ApCsel 9,1-9). Mivel Pál valószínűleg nem ismerte Jézust földi életében, ezért vele kapcsolatban csak a feltámadt Krisztusról való találkozásról beszélhetünk. Bizonyos ismeretei azonban lehettek a názáreti Jézusról, akiről még hallhatott is, hiszen Jézus híre mindenhova elterjedt. Tudjuk, hogy politikai síkon is számon tartották, elsősorban Heródes Antipás, aki Galilea negyedes fejedelme volt, és éppen Jézus elfogatása napján, amikor Pilátus elküldte hozzá, „nagyon megörült, ugyanis régóta szerette volna látni, mert sokat hallott felőle, s remélte, hogy valami csodát tesz a jelenlétében” (Lk 23,8). Természetesen Pilátus is tudatában volt annak, hogy egy Jézus nevű vándorpróféta tömegeket vonz magához, amiről felesége is tájékoztatta, és üzenetet küldött férjének: „Ne legyen közöd annak az igaz embernek a dolgához. Az éjjel álmomban sokat szenvedtem miatta” (Mt 27,19). Jézus elítélésének okát is Pilátus íratta fel egy táblára, mégpedig héberül, latinul és görögül: „Pilátus feliratot is készíttetett, és a keresztfára erősíttette: a názáreti Jézus a zsidók királya” (Jn 19,19). Mivel a főpapok ennek megváltoztatására akarták rábírni a helytartót, ő ezért ki is mondta: „Amit írtam, azt megírtam” (Jn 19,22).

A legmagasabb helyeken, de nyilván a nép vénei, a főpapok és az írástudók körében is ismert volt Jézus, akiről így a tarzuszi Saul is tudomást szerzett. Az ifjú farizeus az egyház számszerű növekedésének kezdetén jelen volt István diakónus elfogásánál, akit a főtanács elé állítottak, hogy elítéljék. Saját fülével hallotta hosszú beszédét, mely az üdvösség történetét Jézus feltámadása szempontjából tekintette végig, mely rá mint a mózesi törvény jó ismerőjére bizonyára erősen hatott. Saul hallotta az István elleni, minden alapot nélkülöző rágalmakat, hogy „káromló szavakkal illette Mózest és az Istent, – majd – a hamis tanúk állítását:

KRÁNITZ MIHÁLY: SZENT PÁL NYOMÁBAN – 11. RÉSZ ez az ember folyvást a szent hely és a törvény ellen beszél” (ApCsel 6,11.13).

Itt újfent elhangzott a már sokszorosan ismételt vád, hogy „a názáreti Jézus romba dönti ezt a helyet, és megváltoztatja a Mózestől ránk hagyott szokásokat” (ApCsel 6,14). Saul tehát ismételten hallja Jézus nevét az ő származási helyével megjelölve. Ezzel és a törvényt veszélyeztető kijelentésekkel szemben nem lehetett közömbös. Ráadásul István diakónus beszédét ő is magára vonatkoztatta, aki nyíltan szembesítette kivégzőit bűnös cselekedetükkel: „Ti vastagnyakúak, ti körülmetéletlen szívűek és fülűek, mindig ellenálltatok a Szentléleknek, s mint atyáitok, olyanok vagytok ti is. Melyik prófétát nem üldözték atyáitok? Mind megölték azokat, akik az Igaz eljöveteléről jövendöltek. S most ti lettetek árulói és gyilkosai” (ApCsel 7,51–52). Jézus neve és Istvánnak ezek a szavai nagyon felháborították, s „ezért Saul helyeselte meggyilkolását” (ApCsel 8,1).

Maga is látta, hogy István diakónus arca olyan volt, mint egy angyalé. Saját fülével hallotta az első vértanú fohászát: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet” (ApCsel 7,59). Az elhangzott nevet Saul bizonyára megjegyezte, de előítélete és tudatlansága megakadályozta, hogy Jézus nevében személyes megváltóját ismerje fel. Mivel Istvánhoz vértanúhalálakor fizikailag is közel állt – őrizve a megkövezők ruháit –, tisztán hallotta, amint István „hangosan felkiáltott: Uram, ne ródd fel nekik bűnül” (ApCsel 7,50). Jól tudjuk, hogy amikor Jeruzsálemben beszéli el a zsidóknak a feltámadt Jézussal való találkozása történetét, akkor ezt is megemlíti: „Amikor Istvánnak vére kiomlott, ott voltam, helyeseltem, s őriztem a gyilkosok ruháját” (ApCsel 22,20).

Fontos azt is tudni, hogy Pál vallásosságában nem a nullpontról indul el, nem kell elfordulnia korábbi vallásától vagy attól, hogy ő Izrael fia, hanem a Jé zus Krisztusban kinyilvánított Istent kell felismer nie. A damaszkuszi úton, amikor nagy fényesség vette körül, és megkérdezi: „Ki vagy, Uram?” hallja: „A názáreti Jézus vagyok, akit te üldözöl” (ApCsel 22,8). Itt már nem mástól hallja az Úr nevét; nem Heródes, Pilátus vagy a főta nács világosítja fel, hanem maga a Feltáma dott mutatkozik be, aki Pál számára ettől kezdve „Jézus Krisztus, az Úr” (Fil 2,11).

Ekkor válik ő is apostollá, a Feltámadott tanújává. Jézus korábban maga kérdezte meg övéitől: „Ti mit mondtok, ki vagyok? ”, s erre a többiek nevében Péter válaszol: „Te vagy a Krisztus – azaz a Messiás – az élő Isten Fia! ” (Mt 16,15-16). Pál tapasztalata, hogy Jézus őt személyesen megszólította és kiválasztotta mélyen a lelkébe vésődött. Megrendülve szól erről: „ Mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is. Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem mél tó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan” (1Kor 15,8-10).

Pál élete a legszorosabban összekapcsolódott az Isten Fiával, Jézus Krisztussal. Mégis földi életére csak elvétve utal, hogy „ő test szerint Dávid nemzetségéből született” (Róm 1,3), és „amikor elérkezett az idők teljessége, az Isten elküldte a Fiát, aki asszonytól született” (Gal 4,4), azonban számára a legfontosabb Jézus istenfiúi volta, vagyis hogy „ő mint Isten az Istennel egyenlő” (Fil 2,6).

A damaszkuszi kinyilatkoztatás után Krisztus keresztje lesz számára Isten ereje (1Kor 1,18), és önmagát átadva a Szentlélek hatásának, élete végéig bátran hirdeti, hogy „Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2,10). A keresztény misztika legszebb mondatát írja le Pál a Galatalevélben, mely kifejezi a legbensőségesebb kapcsolatát a világ egyetlen Megváltójával: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2,20). Kránitz Mihály