Szecsődi Tamás Leó A HÁROM ŐR

„Csípőtök legyen felövezve és égjen a lámpásotok. Hasonlítsatok azokhoz az emberekhez, akik urukra várnak, hogy mihelyt megérkezik a menyegzőről és zörget, rögtön ajtót nyissanak neki. Boldogok azok a szolgák, akiket uruk megérkezésekor ébren talál. Igazán mondom nektek, felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, és megy, hogy kiszolgálja őket. És ha a második vagy a harmadik őrváltáskor érkezve is így találja őket, boldogok azok a szolgák. Gondoljátok meg: ha tudná a házigazda, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem engedné betörni házába. Legyetek ti is készen, mert egy olyan órában, amikor nem is gondoljátok, eljön az Emberfia.” (Lk 12,35 – 40)

Volt egyszer egy király, aki hosszú utazásra készült, elhagyni országát, városát, háza népét. Mielőtt elindult volna, a palotáját választott őreire bízta. A pompás királyi palotának volt három nagy kapuja, az egyik nyugatra, a másik délre, a harmadik északra nyílott. Díszes termek megszámlálhatatlan sokasága volt a palotában, tele a királyi ősöket ábrázoló festményekkel, gazdagon hímzett palástokkal, rubin- zafír- smaragdköves gyűrűkkel, nyakláncokkal.

A király az őreit felállította a kapukban, s csak enynyit mondott nekik:

Én most elmegyek, őrködjetek; ha majd viszontláttok, nagy örömben lesz részetek.

Ezzel elindult. Az őrök pedig ottmaradtak, ki-ki a maga kapujában.

A nyugati őr letelepedett a földre, hátát a boltívnek támasztotta, úgy nézte a domb alján elterülő földeket, réteket, házakat.

– Hej, ha én is lenn focizhatnék a haverokkal – sóhajtott. – Utána elmennénk az ivóba, söröznénk egy nagyot. De hát hiába, nekem itt kell állnom, egy tapodtat se mozdulhatok a kapuból.

Az ismerősei néha felkiáltottak neki:

– Mi van, pajtás, valaki odaszögezett téged a bejá- rathoz, hogy már le se jársz közénk? Mit őrizgeted azt az üres palotát? A király már jó rég itt hagyott minket, s valószínű vissza se jön egyhamar. Ne búslakodj ott egymagad, gyere, tarts velünk, kell egy jó csatár a csapatba! Meccs után majd visszajössz őrködni.

A nyugati őr úgy találta, hogy a haveroknak bizony igazuk van.

– Miért is ne focizhatnék egy kedvemre valót? – gondolta. – Én bizony leszaladok egy órácskára. Őrködni utána is lehet.

Ettől a naptól kezdve mind gyakrabban hagyta ott őrhelyét eleinte rövidebb, később már hosszabb időre. Ahogy teltek-múltak az évek, lassan már minden idejét a faluban töltötte, s csak úgy tessék-lássék üldögélt egy-egy félórácskát a nyugatra néző kapu tövében.

A déli kapu őre ott töltötte napjait az őrhelyén. Neki is kedve telt a lenti világban. Nap mint nap látta az alatta elterülő kisváros lakóit, amint dolgoznak, reggel munkába sietnek, este, már fáradtabban bandukolnak hazafelé; látta őket hétvégéken pihenni, kirándulni s néha, a nagyobb ünnepeken hímzett ruhában templomba menni, majd táncolni, tréfálni, mulatozni. Ha vándorok jöttek, útbaigazította őket, megmondta, hogy hol a forrás, merre találnak szállást a közelben; mindenkihez volt egy-két barátságos szava.

Egyik nap különös felfedezést tett. A palota környékén járó emberek arcából a király szemei nézték őt, hangjukban az eltávozott király szava szólt hozzá. Ekkor ráébredt arra, hogy a király soha nem fog visszatérni, hiszen el sem hagyta országát. A déli kapu őre megsajnálta az embereket, hogy hajnaltól estig lótnakfutnak, dolgoznak, és nincs idejük, vagy nincs erejük, vagy nincs szemük arra, hogy ők is meglássák egymás arcában a király tekintetét, kihallják a másik szavaiból a király csöndes, bölcs beszédét, s ezért azt hiszik, hogy vezető nélkül maradt az ország.

Az északi őr kemény ember volt.

– Úgy kell őrködnöm, – határozta el –, hogy bármikor tér haza a király, ne kelljen csalódnia a figyelmemben. Ezért aztán odacövekelte magát a boltív tövébe, s rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Körülötte dolgoztak az emberek, élték a maguk világát. Időnként vándorok jöttek, fáradt, és szomjas vándorok. Megcsodálták az őrt, amint ott áll mozdulatlanul, tekintetét valahova a semmibe mélyesztve. Némelyek megkérdezték tőle, hogy hol van itt a közelben forrás, ahol megtölthetnék a kulacsukat. De az északi őr nem akarta, hogy a visszatérő király esetleg úgy találja őt, hogy beszélgetésbe elegyedett valakivel, és ezért nem figyel jól, nem vigyáz a palotára. Így hát csak egy-egy kurta szóval válaszolt a vándoroknak. A körülötte elhullajtott szavakból értesült arról, hogy másik két társa miként végzi szolgálatát, és fejcsóválva arra gondolt, ő bizony a király helyében jobban megválogatta volna, kiket fogad fel szolgálatára.

Mert az a déli őr még csak hagyján – mondogatta –, az nem mászkál el a helyéről, bár mindenkivel öszszevissza fecseg, ezért nem maradéktalanul megbízható; de az a fickó, aki a nyugati kapunál áll… Persze, ha nincs itthon a macska, cincognak az egerek. Igazán hazaérkezhetne már az uralkodó, látnia kellene, hogy egyesek mennyire elhanyagolják a kötelességüket.

Ahogy az évek teltek, bizony ő is egyre nehezebbnek érezte az őrködést. Az emberek hétvégeken ünnepeltek. Különösen azokon a szombatokon, vasárnapokon, amikor a tél elmúlt, és jött a tavasz. Ilyenkor jelmezbe öltöztek és megünnepelték, hogy a tél meghalt, és rügyeznek a fák. Az őr pedig ott állt, és titkon egy kicsit irigykedett magában, hogy míg neki itt kell állnia, addig az emberek mulatoznak, és ő nem vehet részt a mulatságokban. De ezt a kis irigykedést legyőzte benne az, hogy ilyenkor arra gondolt, mit fog majd kívánni a királytól, ha visszajön. Grófságra gondolt. Egy nagy birtokra, amin erdők, mezők, tavak vannak. Megérdemli ezt – gondolta –, hiszen egyre hosszabbra nyúlik az őrködése.

Az idő megállíthatatlanul haladt előre a maga medrében, s az őrök a kapuban lassan megöregedtek, meghaltak, s ott találták magukat a király trónja előtt.

Először a nyugati őr érkezett meg.

Jöjj közelebb, kedves szolgám – hívta őt nyájasan az uralkodó –, mesélj, hogyan telt őrködésed ideje!

Az ember a vállát vonogatta. Nincs erről mit mesélni – mondta –, őrködtem és kész. Ugye nem hiszel azoknak a rosszindulatú pletykáknak…

– Miféle pletykáknak? – mosolygott a király. – Engem nem a szóbeszéd érdekel, hanem az, amit te mesélsz a kapuban töltött évekről.

A nyugati őr azonban szeretett volna túl lenni már ezen a kicsit kínos, kicsit unalmas együttléten, különösen azért, mert látta, hogy valamivel távolabb a focis sörözős cimborák csoportja üldögél.

– Megbocsáss, uram, királyom – szólt –, de igazán nem akarlak untatni ezzel a históriával. Ott vannak a haverjaim a gyöpön. Nem mehetnék oda én is közéjük?

– Csak menj, szolgám, én nem tartóztatlak – felelte az uralkodó.

Az őr gyorsan meghajolt, aztán már szaladt is a társaihoz, a trón elé pedig megérkezett északi társa. Élete utolsó évei növekvő türelmetlenségben teltek, nem értette, hogy a király miért nem jött még mindig haza, ezért most kissé panaszosan mondta:

– Uram, egész életemben ott őrködtem az északi kapunál, és te sohasem tértél vissza!

A király mosolygott, és így felelt:

– Láttalak téged, valóban derekasan őrködtél. Mit kívánsz jutalmul?

Az északi őr előadta régóta dédelgetett álmát:

– Egy grófságot szeretnék. Kastéllyal, tóval, erdővel.

– Jól van – mondta az uralkodó –, megkapod. Látod itt ezt az utat, ami a trónszékemtől indul? Indulj el rajta, és az első kereszteződésnél fordulj jobbra, ott kezdődik a grófságod, megtalálsz benne mindent, amire odalent vágyakoztál.

Az északi őr elfoglalta helyét az uradalmában.

Végül megérkezett a déli őr is, akinek a király csak ennyit mondott:

– Jó, hogy itt vagy végre, barátom, folytathatjuk a megkezdett beszélgetést?

– Én is éppen ezt akartam kérdezni – felelte a déli kapu őre.

És képzeljétek el, azóta ott ülnek, beszélgetnek, és nem unják meg az idők végezetéig.

Az Apostol TV saját gyártású mesefilm sorozata indul október 16-tól. Szecsődi Tamás Leó meséit az író előadásában hallhatjuk minden vasárnap este. A műsorban lego játékelemek szolgálnak állóképszerű díszletként, melyek a sorozat előrehaladtával majd megmozdulnak, életre kelnek. Az elmesélt történeteket a Mesék 10 órakor című könyvben is olvashatjátok.

Új rész minden vasárnap

19:00 órakor, ismétlés szombaton

10:15-kor!