PÁL LELKIPÁSZTORI MEGBÍZATÁSA

Pál apostol Damaszkusz közelében magától Krisztustól kapta a felszólítást a misszióra, vagyis a lelkipásztori küldetésére. Pál jövőbeli hivatását a damaszkuszi Ananiásnak tárja fel először az Úr, amikor felszólítja, hogy menjen az Egyenes utcába, és keresztelje meg a tarzuszi Sault, mert „eszközül választottam, hogy megismertesse nevemet a pogány népekkel, a királyokkal és Izrael fiaival” (ApCsel 9,15). Maga Pál pedig így számol be erről: Isten kiválasztott, hogy „kinyilatkoztassa bennem Fiát, hogy hirdessem a pogányoknak” (Gal 1,16). Ha összehasonlítjuk Pál apostol megtérését és meghívását az ószövetségi prófétákéval, akkor egyetlen elemet kell kiemelnünk, hogy mindez egy személyes találkozással történt. E találkozás eredménye volt, hogy Pál Jézus Krisztus, a megfeszített felé fordult, hogy benne felismerje az Urat: „Ezután nem ismerünk senkit emberi szempontból. Ha Krisztust ezelőtt emberileg ismertük is, most már nem úgy ismerjük” (2Kor 5,16).

Ennek igazolására Pál csodálkozva kérdezi a korintusiaktól: „Nem vagyok apostol? Nem láttam Urunkat, Jézust?” (1Kor 9,1). Pál életében gyökeres változás állt be Jézus személyével és egész művével kapcsolatban. „Idáig test szerint ítélt”, vagyis emberi módon. Most mindent a damaszkuszi út fényénél ítél meg. A kapott küldetés után Pál Arábiába ment: „Nem hallgattam testre és vérre, és Jeruzsálembe sem mentem fel apostolelődeimhez, hanem elmentem Arábiába” (Gal 1,16–17). Ez az időszak Pál lelki elmélyülését és lelkipásztori felkészülését jelentette. A damaszkuszi úton kapott kinyilatkoztatáshoz tehát Krisztus hirdetése és megbízatása társult. Ezután tudatosul benne, hogy már anyja méhétől erre kapott meghívást (Gal 1,15).

Pál Isten kezdeti és ingyenes kezdeményezése által lett hívő és apostol, aki kinyilvánította neki Fiát, hogy róla „mint egy elvetélt tegyen tanúságot” (1Kor 15,8). A missziós megbízatás nem az ő személyes döntése vagy emberi kezdeményezés volt és nem is képzettségének vagy magatartásának volt köszönhető. Isten volt a kezdeményező, és Pál ezt az ingyenes ajándékot nem győzi megköszönni: „Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan” (1Kor 15,10).

Pál eljutott egy általa birtokolni akart Istentől egy olyan Isten megismeréséig, aki őt teljességgel megragadta. Ebben az Istenben felfedezte azt, akit ő a zsidóságon belül keresett. Ez az Isten túl van mindazon, amit ő megismert vagy elképzelt. Ennek az Istennek az arca az, akit ő üldözött, s Isten most arra hívja, hogy Fiának apostola legyen. Ezután Pál egész élete annak a keresésére irányul, aki előbb találta meg őt: „Futok utána, hogy magamhoz ragadjam, ahogy Krisztus is magához ragadott engem” (Fil 3,12).

Ettől kezdve Pál lelkipásztori munkája az evangélium hirdetéséről szól: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1Kor 9,16). Eme szavakból is kirajzolódik Pál szenvedélyes elkötelezettsége Krisztus hirdetésére. Ebből a szenvedélyből, melyet testében megélt, Pál a szabadság kegyelmét is elnyerte a befogadott Szentlélek által. Ám ennek a szabadságnak a legnagyobb kifejeződése az a szeretet, mely Krisztus halálában és feltámadásában nyilvánult meg.

Pál soha nem állított fel egy gondolati rendszert, nem tanítóként vagy mesterként mutatkozik meg. Személyes meghívására, apostoli küldetésére Krisztus szolgájaként hivatkozik. Ezen a címen tanít, tanítása pedig az üdvösség páratlan megtapasztalásában gyö - kerezik. A felmerülő új lelkipásztori kérdésekkel szemben az emberi, vallási és kulturális különbözőségekben mindig az evangélium újdonságát állítja előtérbe. Ebben az összefüggésben ő elválaszthatatlanul teológus és lelkipásztor egyszerre. Mivel ő az első század keresztényeihez szólt, Pál tanítását egy sajátos kulturális és vallási világban élő keresztényekre alkalmazza. Isten szavát mindig az idők jeleinek befogadása tükrében olvassa és értelmezi. A szabadság Lelkével eltelve mint a világban lévő apostol és lelkipásztor az általa alapított közösségeknek az evangélium erejét adja át.

Az evangélium felszabadító képessége alakítja át belülről az emberi és a társadalmi kapcsolatokat. Pál, jobban, mint bárki más, képes volt a megkülönböztetésre: „Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes” (Róm 12,2). Pál egész lelkipásztori tevékenységében arra hívja közösségeinek férfi- és női tagjait, hogy Krisztus tanításának megélésére találják meg mindig a legalkalmasabb módot, és ezáltal jelenítsék meg az ő halála és feltámadása által hozott új világot.

Kránitz Mihály

„Rájöttem, hogy a legbonyolultabb egyenlet az ember lelke. Én ezzel a bonyolult lélekkel szeretnék foglalkozni.”