Fókuszban Rendszerváltoztatás

Nemzeti narratívák

Mérleg és megítélés

2020. 1. szám ISSN 2677-1128

Nemzetközi kitekintés

Rendszervált(oz)(tat)ás, 1987–1993

FÓKUSZBAN Rendszervált(oz)(tat)ás, 1987–1993

2020. 1. szám ISSN 2677-1128

Minden jog fenntartva. A kiadványban található cikkek az Antall József Tudásközpont tulajdonában állnak. Jelen kiadvány a jogtulaj­ donos írásos engedélye nélkül sem részben, sem egészben nem másolható, sem elektronikus, sem mechanikai eljárással, ideértve a fénymásolást, számítógépes rögzítést és adatbankban való fel­ használást! A kiadványban megjelent cikkek a szerzőik személyes véleményét tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Antall József Tudásközpont véleményével.

TARTALOMJEGY ZÉK

1

5

Köszöntő 5

2 Bevezető 6 Kronológia 8 Hosszú készülődés az X napra – Beszélgetés Antall Péterrel, az Antall József Tudásközpont igazgatójával 12 Interjú Gulyás Gergellyel, a Miniszterelnökséget vezető miniszterrel 30 Interjú Frank Spenglerrel, a Konrad-AdenauerStiftung magyarországi képviselet-vezetőjével 33

3 Nagylátószög 36 A harmadik hullám – A kommunizmus és az antikommunizmus vége az 1980-as években 38 A kommunizmus vége és a V4-országok politikai átalakulása 43 Portugália: a 20. század utolsó demokratizálódási hullámának kezdete 53 A harmadik globális demokratizálódási hullám egyik első állomása: Athén, 1974 60 A függetlenedés és a rendszerváltás horvát és szlovén útja 66 A rendszerváltás és a demokratikus konszolidáció között: Szerbia, Észak-Macedónia és Bosznia-Hercegovina 73

6 Antall József Antall József külpolitikai céljai és lépései Antall József kereszténydemokrata politikai eszmerendszere Jogállamiság-várakozások a rendszerváltoztatás környékén ­– Formális, materiális jogállam és jog előtti kérdések

162 164 171

182

7 Antall József Tudásközpont Új köteteink

188 190

8 Szerzők 192 Vendégszerzők 192 Szerzőink 194

9

4

Képek és ábrák jegyzéke

Narratívák 82 Rendszerváltoztatás és forradalom 84 Rendszerváltás vagy forradalom?

91 Tetszettek volna megrendezni – A magyar film és a rendszerváltoztatás 96 Gödöllői beszélgetés Grósz Károllyal 102

4

Irányváltás 124 Peresztrojka és rendszerváltoztatás Magyarországon 126 Alkotmányosság és jogi átmenet 129 A ma született többpártrendszer 142 Freedom – Freiheit – Szabadság: a rendszerváltoztatás hatása a mindennapokra 148 A gazdasági rendszerváltás rövid története 154

TARTALOMJEGYZÉK

196

10 Következő szám

202

1

KÖSZÖNTŐ

Kedves Olvasó!

Immár harminc év telt el azóta, hogy Közép- és Kelet-Európa államai végérvényesen hátat fordíthattak a második világháborút követően rájuk erőszakolt, majd őket Európa többi részétől vasfüggönnyel elválasztó kommunista rendszernek. A rendszer bukása és a demokrácia több mint négy évtizednyi elnyomást követő visszatérte sokakat meglepetésként ért Magyarországon, hiszen azt nem kísérték hosszú éveken át tartó, brutálisan szétvert sztrájkok és munkástüntetések, mint Lengyelországban, vagy mindent elsöprő tömegmegmozdulások, mint Csehszlovákiában. Kádár János ember­ arcú kommunista államának mindennapi álarca mögött a legtöbb állampolgár nem igazán érzékelte a rendszer hanyatlását mutató jeleket, köztük a párttá alakuló ellenzéki csoportok és az állampárt – hatalmuk átmentésén fáradozó – reformerei közötti puhatolódzó tárgyalásokat.

E tárgyalások kicsúcsosodását, immár a közvélemény kíváncsi tekintete előtt, a Nemzeti Kerekasztal létrejötte jelentette. Az egyeztetések során vált országosan ismertté a Magyar Demokrata Fórum egyik delegáltjaként Antall József, Magyarország rendszerváltoztatást követő első miniszterelnöke.

Talán éppen a társadalom magas várakozásai miatt az első évek megítélése ellentmondásosan alakult, hiszen a legtöbben valószínűleg túlságosan is bíztak és hittek abban, hogy Közép-Európa újonnan függetlenné vált államai és a Nyugat között csak karnyújtásnyi a távolság.

Az olykor keserű tapasztalatok ellenére, harminc évvel a hátunk mögött, ma már elég tör­ténelmi távlattal rendelkezünk ahhoz, hogy kijelenthessük, a változások eredménye összességében pozitív.

Az évforduló kapcsán idén a Fókuszban magazin egyik magyar, illetőleg egy másik, angol nyelven megjelenő számát is azzal a céllal állítottuk össze, hogy mérlegre tegyük a változásokat, és kidomborítsuk azoknak a jelen és a jövő számára legfontosabb tanulságait. Miközben az események szemtanúinak az emlékezésben, az azokról lemaradóknak pedig a megértésben igyekszik segíteni, a jelen kiadvány névadónknak, Antall Józsefnek és munkájának is emléket kíván állítani.

Dobrowiecki Péter Kutatási vezető Antall József Tudásközpont

KÖSZÖNTŐ

5

2

BEVEZETŐ

KRONOLÓGIA 19 85

19 87

március 11.

szeptember 27.

GORBACSOV FŐTITKÁRI KINEVEZÉSE Mihail Szergejevics Gorbacsov kinevezésével megkezdődött az a Szovjetunió megszűnéséhez vezető folyamat, melyhez a szovjet főtitkár reformkísérletei önkéntelenül is hozzájárultak.

augusztus 19.

A PÁNEURÓPAI PIKNIK A Habsburg Ottó fővédnökségével Sopronpuszta környékére szervezett rendezvény keretein belül számos érvényes útlevéllel nem rendelkező NDK-állampolgár lépte át a határt.

A piknik célja a határ nélküli Európa víziójának terjesztése volt.

19 88

március 30.

A FIDESZ MEGALAKULÁSA A Bibó István Szakkollégiumban megalakult ifjúsági szervezet azért vállalkozott politikai-közéleti tevékenységre, hogy fel tudjon lépni az ifjúságot érintő kérdésekben.

AZ ELSŐ LAKITELEKI TALÁLKOZÓ ÉS AZ MDF MEGALAKULÁSA A rendszerkritikus demokratikus ellenzék néhány szervezője által összehívott konzultációs fórum célja az egypártrendszer problémáinak megvitatása volt.

június 13.

június 16.

A MAGYAR NEMZETI KEREKASZTAL-TÁRGYALÁSOK KEZDETE

június 4.

Az MSZMP és a korábban megalakult Ellenzéki Kerekasztal társadalmi szervezetek bevonásával egyeztető tárgyalásokba kezdett a politikai átmenet lebonyolításával kapcsolatban.

AZ ELSŐ RÉSZLEGESEN SZABAD VÁLASZTÁSOK LENGYELORSZÁGBAN

szeptember 10.

október 6–10.

TADEUSZ MAZOWIECKI LENGYELORSZÁG MINISZTERELNÖKE

A MAGYAR HATÁR MEGNYITÁSA

Az ellenzék és a kommunista párt közötti megállapodást követően Lengyelországban negyven év után először választottak nem kommunista miniszterelnököt Tadeusz Mazowiecki személyében.

Horn Gyula külügyminiszter bejelentette, hogy szeptember 11-én Magyarország megnyitja a határátkelőhelyeit Ausztria felé.

A MAGYAR SZOCIALISTA PÁRT MEGALAKULÁSA

NAGY IMRE ÉS TÁRSAI ÚJRATEMETÉSE Nagy Imre és társai újratemetése mártíromságuk elismerését jelentette, ami újabb szimbolikus lépés volt a demokrácia felé vezető úton.

augusztus 24.

A Szolidaritás 99%-os győzelmével Lengyelország nagy lépést tett a köztársaság kikiáltása felé.

Az MSZMP XIV. kongresszusán lényegében megszűnt az addigi állampárt, és megalakult az MSZP.

május 20.

június 27.

AZ MSZMP ORSZÁGOS PÁRTÉRTEKEZLETE

TÜNTETÉS A ROMÁNIAI SZERVEZETT FALUROMBOLÁS ELLEN

Az értekezleten Kádár János benyújtotta lemondását, helyette pedig Grósz Károlyt választották az MSZMP új főtitkárává és a Minisztertanács elnökévé.

Az 1956 utáni legnagyobb civil demonstráció célja a romániai magyar kisebbség ellen elkövetett atrocitások miatti tüntetés volt, ugyanis Nicolae Ceauşescu parancsára számos magyar falut romboltak le, a politikus kisebbségpolitikája pedig sokakat aggodalommal töltött el.

november 13.

AZ SZDSZ MEGALAKULÁSA

A KISGAZDAPÁRT ÚJJÁALAKULÁSA

A Szabad Demokraták Szövetsége a reformkori nemzedék utódjaként, az európai és a magyar liberalizmus képviselőjeként pozicionálta magát, és a szabadságjogok tiszteletét helyezte előtérbe.

A történelmi Kisgazdapárt Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt néven 1988-ban alakult újjá a Pilvax kávéházban.

november 24.

NÉMETH MIKLÓS KORMÁNYFŐI KINEVEZÉSE

február 6. – április 9.

KEREKASZTALTÁRGYALÁSOK LENGYELORSZÁGBAN

19 89

A kerekasztal-tárgyalások során Lengyelországban elismerték, hogy a Szolidaritás szabad szakszervezet, és új, demokratikus választási rendszert hoztak létre.

október 23.

A KÖZTÁRSASÁG KIKIÁLTÁSA MAGYARORSZÁGON Déli 12 órakor Szűrös Mátyás ideiglenes köztársasági elnök kihirdette Magyarország új, demokratikus államformáját.

november 9.

A BERLINI FAL LEBONTÁSA A fal lebontása a hidegháború végét jelentő szimbolikus esemény volt, hiszen ezzel jelképesen az enyészeté lett az Európát addig kettéosztó vasfüggöny.

november 18.

A kormányfői és pártfőtitkári pozíció szétválasztását követően a párt vezetője Grósz Károly maradt, ám az új kormányfő Németh Miklós lett.

június 28.

A KGST VÉGE

június 25.

A SZLOVÉN ÉS A HORVÁT FÜGGETLENSÉGI NYILATKOZAT ELFOGADÁSA Miután a helyi parlamentek elfogadták a függetlenségi nyilatkozatokat, hamarosan Bosznia-Hercegovina és Macedónia is függetlenedett, és ezzel kezdetét vette a délszláv konfliktus.

június 19.

A szervezet budapesti tanácskozásán annak tagjai határoztak a szovjet befolyási övezetbe tartozó országok gazdasági együttműködési szervezete, a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsa megszűnéséről.

július 1.

A VARSÓI SZERZŐDÉS VÉGE A katonai szövetség budapesti tanácskozásán annak tagjai határoztak a szovjet befolyási övezet országait összefogó katonai-politikai szervezet megszűnéséről.

19 91

AZ UTOLSÓ MAGYARORSZÁGON ÁLLOMÁSOZÓ SZOVJET KATONA TÁVOZÁSA Viktor Silov altárbornagy gyalog lépte át a záhonyi határállomást.

december 9.

LENGYELORSZÁG ELSŐ SZABADON VÁLASZTOTT ELNÖKE LECH WAŁĘSA A kétfordulós elnökválasztás második fordulóján a lengyelek a Szolidaritás mozgalmának vezetőjét választották az ország elnökének.

november 17. – december 29.

A BÁRSONYOS FORRADALOM CSEHSZLOVÁKIÁBAN Csehszlovákiában a Csehszlovákia Kommunista Pártja viszonylag békés keretek között átadta a hatalmat a Civil Fórum elnevezésű, az ellenzéki erőket összefogó emberjogi mozgalomnak.

október 3.

június 8.

A KÉT NÉMETORSZÁG EGYESÜLÉSE

AZ ELSŐ SZABAD VÁLASZTÁSOK CSEHSZLOVÁKIÁBAN

A Német Demokratikus Köztársaság és a Német Szövetségi Köztársaság egyesülésével megszűnt Németország negyvenöt évig tartó megosztottsága.

november 26.

december 15.

AZ ELSŐ ORSZÁGOS NÉPSZAVAZÁS MAGYARORSZÁGON

A ROMÁNIAI FORRADALOM KITÖRÉSE

1949 után első ízben tartottak országos népszavazást Magyarországon. A közismert nevén „négyigenes” népszavazás a magyar demokrácia első próbája volt.

A Nicolae Ceauşescu kommunista diktátor elnyomó uralma és a szegénység ellen szervezett tüntetésekre a román kormány sortűzzel és erőszakkal válaszolt, így a demonstrációból népfelkelés lett.

Az ország kommunizmus utáni első szabad választásain a Václav Havel vezette Polgári Fórum elsöprő győzelmet aratott.

október 27.

december 31.

AZ ELSŐ SZABAD PARLAMENTI VÁLASZTÁSOK LENGYELORSZÁGBAN Az első szabad lengyel választásokon hatvankét mandátummal a Demokrata Unió nyert.

május 22.

december 25.

MEGSZŰNIK A SZOVJETUNIÓ A Szovjetunió felbomlásával véget ért a hidegháború, a keleti blokk országai pedig továbbléptek a demokratizálódás útján.

április 22.

április 8.

AZ ELSŐ SZABADON VÁLASZTOTT MAGYAR KORMÁNY MEGALAKULÁSA

AZ ELSŐ SZABAD VÁLASZTÁSOK HORVÁTORSZÁGBAN

AZ ELSŐ SZABAD VÁLASZTÁSOK SZLOVÉNIÁBAN

Az első demokratikus kormány hárompárti koalícióból állt, melyben Antall József miniszterelnök fogta össze az MDF-et, az FKgP-t és a KDNP-t.

A horvát nemzeti önállósodás iránti vágy a szlovénnel egy időben kapott erőre, az első szabad választásokon pedig az ellenzéki jobbközép Horvát Demokratikus Közösség nyert.

A szlovén parlament 1989-ben deklarálta az ország szuverenitását, majd 1990ben, az első szabad választásokon 55%-os többséggel az ellenzéki koalíció nyert. A szlovén függetlenedés nyomán hamarosan kitört a délszláv háború.

december 28.

A CEAUȘESCU HÁZASPÁR KIVÉGZÉSE ROMÁNIÁBAN

VÁCLAV HAVEL A CSEHSZLOVÁK KÖZTÁRSASÁG ELNÖKE

Nicolae és Elena Ceauşescu kivégzésével jelképesen lezárult a román forradalom.

Az ország elnökévé megválasztott Havel vezetése alatt Csehszlovákia demokratizálódott, a kommunista párt politikai egyeduralma pedig véget ért.

19 90

március 25.

ORSZÁGGYŰLÉSI VÁLASZTÁSOK MAGYARORSZÁGON A rendszerváltás utáni első országgyűlési választáson az április 8-án tartott második fordulón aratott győzelmével a mandátumok 42%-át megszerző Magyar Demokrata Fórum lett a kommunizmus utáni korszak első demokratikus keretek között megválasztott kormányának vezető pártja.

HOSSZÚ KÉSZÜLŐDÉS AZ X NAPRA – BESZÉLGETÉS ANTALL PÉTERREL, AZ ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT IGAZGATÓJÁVAL Soós Kálmán – Budapest, 2020. tavasz a nép. Utána kifosztott kincstárt talál, óriási adósságot. És az orvostudomány, amelynek történeti kutatását a vágyott politika helyett kényszerült szolgálni évtizedeken át, nem tudja megmenteni az életét. Részben azért, mert úgy dönt, a gyógy­ kezelésénél fontosabb a haza szolgálata.

A kisebbik fiú, Antall Péter ma az édesapjáról elnevezett Tudásközpont igazgatója, 56 éves. Kivételes alkalom, hogy a politikusokat adó Antall családban eszmélő fiatalember történetei és gondolatai által pillanthatunk bele a rendszerváltoztatásba.

Repüljünk vissza egy kép erejéig 1989-be!

Antall József, Magyarország leendő első szabadon megválasztott miniszterelnöke vitázik a Nemzeti Kerekasztalon a kommunistákkal az Országgyűlés Vadásztermében, miközben a kisebbik fia fotóriporterként kattogtatja rá a Nikonját, és a képek másnap az állampártiak által működtetett hírmagazinban jelennek meg. A rendszerváltoztatás idején ez gyakran előfordult.

Antall József sorstragédiájában sűrűsödik a magyar rendszerváltoztatás egésze: az előtte átélt négy évtized és az örökségét hordozó három is. Élete nagy részében arra vár, hátha egyszer lesz igazi választás, és a világháború utánihoz hasonlóan szavaz a szabad nép. Eljött ez az idő, a választás szabályait is megalkothatta, és 1990-ben úgy szavazott 12

BEVEZETŐ

Politikuscsaládban nőttél fel, függetlenül attól, hogy az édesapád éppen abban az időszakban el volt tiltva a politikai élettől.

Hogyan kapcsolódtál bele abba a világba, amelyet elsősorban a haza vagy a nemzet szolgálata határoz meg? Mikor érezted először, hogy más a légkör otthon, mint másoknál?

Az Antall családban állandó téma volt a politika.

Azt szoktam mondani, hogy nálunk két dolog genetikus: a rák meg a politika. Mind a négy nagyszülőm rákban halt meg, és az édesapám is. Egészen kicsi voltam, amikor feltűnt már, hogy napról napra mindenki megy híradót nézni, de nem értettem, mi lehet abban olyan érdekes.

Tizenegyen laktunk akkor a belvárosi lakásban, a Ferenciek terén. A vietnámi háborúról szóltak a hírek, és nagyon megmaradt bennem az ismétlődő mondat: „Saigon közelében folynak a harcok.” Mi az, hogy harcok, mi az, hogy Saigon, hol van Vietnám?, kérdezgettem.

A másik korai, rejtélyesnek tűnő élményem a nagyapámról1 maradt meg. Mondták, hogy miniszter volt, és éreztették, hogy az valami

nagy dolog. Jártak hozzá lengyelek is, néha izgatottan beszélgettek, és nem értettem, mit keresnek nálunk. Aztán jött egy lengyel tévéstáb, a lakásban forgattak. Izgatott, hogy mi érdekes van az én nagyapámban? Szomorú ember volt, ült a fotelban, és olvasott, meg nyelveket tanított. Majd elmondják, ha nagyobb leszek. Persze, nem lehetett egy hatévesnek elmagyarázni, hogy menekültügyi kormánybiztos volt. Állandó volt a szocialista rendszer szidása nálunk, és jó ideig viccesnek találtam, amiket mondtak. Iskolás voltam már, amikor felköltöztünk a Sas-hegyre, 1971–1972-t írtunk. Az egyik osztálytársam egyszer azt mondta: „Kádár elvtárs milyen aranyos.” Én otthon meg azt hallottam, hogy „vén hülye” meg „gazember”. Akkor most hogy van ez? Nem volt egyszerű! Kisdobosnak először nem akartak felvenni, mert rosszul tanultam. Úgy éreztem, kimaradok valamiből, nem lehetek a társaim között, aztán végül úttörő lettem.

A kettős beszéd sok gyermek otthoni és iskolai élménye volt a szocialista években.

Többnyire válasz nélkül maradtak a kérdések. Az Antall családban nyilván gyakrabban előfordult, hogy homályosnak tűnt a felnőttek óvatos társalgása. Az édesapádat már 1959-ben eltiltották a gimnáziumi oktatástól, a még élő diákjai ezt máig fájlalják.

Vérbeli pedagógusként mikor adott magyarázatot neked a politikai kettősségre?

Otthon állandóan a Szabad Európa Rádiót (SZER),2 a BBC-t3 vagy az Amerika Hangját4 hallgattuk. A magyar rádiót csak édesanyám. A világ dolgairól való tájékozódásban akkor alapvető szerepe volt a SZER-nek, ezt ma már hajlamosak vagyunk elfelejteni! Az első élmény, ami nagyon mellbe vágott bennünket, a lengyelországi sztrájkok kitörése volt. Nagyon élesen emlékszem, hogy éppen a Balatonnál nyaraltunk, és nem a tóban fürödtünk, hanem a Szabad Európában figyeltük a gdański és varsói híreket.

Apám megkért, hogy soha ne beszéljünk az iskolában arról, mit mond a SZER. Előfordult, hogy meghívtak egy rendőrt beszélgetni az osztályba, ez már a Szilágyi Erzsébet Gimnáziumban volt, és faggatott minket, hogy ki mit hallgat.

Persze nem szóltunk. Beszélt a rendőr az ellen-

APÁM TÖRTÉNELMET TANÍTOTT, MESTERE VOLT A CSALÁDI LEGENDÁK GYÁRTÁ­SÁNAK IS, TANULSÁGNAK SZÁNTA ŐKET. A POLITIKÁBAN A LEGENDA ÉS MITOLÓGIA GYÁRTÁSA FONTOS. séges, fellazító nyugatiakról, meg hogy a Szabad Európán a zenei műsort politikai hírek szakítják meg. Erre az egyik osztálytársam felállt, és azt mondta, nem, nem így van, hanem óra tízkor van a zene és egészkor a hírek...

Legyünk észnél, kérte apám, ne üljünk föl a provokátoroknak. Előfordult ugyanis, hogy az osztálytársam 1981-ben letett egy virágot a Petőfi-szobornál a fiújával, aki a Műszaki Egyetemre járt, és azonnal elvitték őket. A forradalom 25. évfordulóján tele volt nyomozókkal a város. A fiút megpróbálták beszervezni, alá is írattak vele az ifjúságvédelmisek. Az ifjúságvédelem, ugye, megvédte az ifjúságot saját magától. Az osztálytársamra is nagyon rászálltak. Az igazgatónőnk érettségi után mesélte csak el nekem, hogy ő könyörgött az elhárításnak, hagyják békén a lányt, mert öngyilkosságra hajlamos. Voltak ilyen kísérletei, 1984-ben leérettségizett, de később végül tényleg öngyilkos lett.

Ma már tudjuk, hogy az édesapádat az állambiztonság az 1981-es lengyel rendkívüli állapot bevezetése idején szigorított meg­ figyelés alá vonta. Erről beszélt veled?

BEVEZETŐ

13

Amikor arról mesélt, hogy követik, vagy az utcán rá is mutatott valakire, tinédzserekként a bátyám­ mal még ironizáltunk, hogy ez valami fontosságtudat vagy üldözési mánia nála. Aztán 1990 után persze megtudtuk, hogy pontosan úgy volt, ahogy mondta. Sőt!

Sokat mesélt ’56-ról, és tinédzserként kételkedtem a történetekben. Mindig az volt az érzésem, hogy a saját forradalmi szerepét túldimenzionálja. Azt hiszem, így is volt. Pártay Tivadar5 1989-ben azt mesélte, hogy ott voltak októberben a nagyapámnál, és akkor egyszer csak bejött Jóska fontoskodó fia. A nagyapám kisgazda miniszter volt, azért ültek le a társai, Kovács Béla6 és mások apámmal, aki persze náluk sokkal képzettebb volt. De apám akkor kezdő tanár volt, így is tekintettek rá. Persze történelmet tanított, mestere volt a családi legendák gyártásának is, tanulságnak szánta őket. A politikában a legenda és mitológia gyártása fontos.

A nagyapám sokszor csitította apámat, hogy ne legyen olyan radikális. Ő nagyon óvatos volt, mert megjárta a Gestapo7 börtönét. Azt mesélte apámnak, hogy ő tudta kormánybiztosként, a Gestapo úgyis „ráépít” valakit. A titkára volt a gestapós, és a nagyapám az asztalán mindig hagyott neki valamit, hogy legyen miről jelen­ tenie.

Ebben a témában apám óvatos is volt. Mi szerényen éltünk, az 1970-es évek közepén kezdett többet keresni, akkor igazgatóhelyettes lett a múzeumban. Sokat köszönhetünk Schul­ theisz Emilnek,8 akkori egészségügyi miniszternek, aki a barátja is volt. Ő figyelmeztetett bennünket, amikor a lengyel sztrájkok9 voltak, hogy ránk álltak, ezt Harangozó Szilvesztertől10 hallotta. Ne üljünk föl semmiféle provokációnak, kérte, március 15-én inkább nézzünk Bud Spencer-­ filmet. Mert apámon verik le, és nem akarja, hogy kényszerítsék, és a gyerekén keresztül megfoghassák. Ezt elmagyarázta nekünk apám, amikor tizenöt-tizenhat éves voltam. Ha később Nyugaton jártunk, olvastunk emigráns irodalmat, de nem csempésztünk belőle haza, nehogy lebukjunk. Apám egyik ismerősét 1980-ban azonnali hatállyal nyugdíjazták az egyetemről, mert Nemzetőr11 újságokat hozott haza, és elkapták a határon.

14

BEVEZETŐ

AZT MONDTA NEKÜNK, „MINDIG KÉSZÜLJETEK AZ X NAPRA”, HOGY AMIKOR AZ ELJÖN, MEGVÁLTOZIK A RENDSZER, AKKOR MI IS KÉSZEN LEGYÜNK AZ Ő SZEREP­ VÁLLALÁSÁRA. Mikor találkoztál először szamizdattal?

Mi otthon hozzájutottunk. Apám nem tartott kapcsolatot az úgynevezett demokratikus ellenzékkel,12 Demszkyékkel.13 Megkért bennünket, hogy mi se járjunk hozzájuk. A bátyám egyszer elment a Rajk-butikba,14 a Galamb utcába, de én nem jártam ott. Azt mondta apám, ha kíváncsiak vagyunk bármire, Orwellre vagy másokra, a hazaiakra, akkor ő a kapcsolatain keresztül mindent megszerez. Nem akart azzal a körrel személyes kapcsolatba kerülni, akik korábban – mint maoisták15 – balról támadták a Kádár-­ rendszert. Bejárt hozzá a múzeumba egy régiségkereskedő, vetetett tőle ezt-azt, hogy segítse, de azt gyanította apám, hogy ráküldték.

Később kiderült róla, hogy a III/III.16 embere volt, 1990 után SZDSZ-es képviselő lett.

Lényegében egész életében arra készült Antall József, hogy egyszer eljön az ő ideje a politika világában, de főként a múzeumi és tudományos körökben hagytak neki teret.

Apám elég rossz hangulatban volt az 1980-as években. Úgy tekintett magára, hogy kifut az

időből, nem lesz alkalma aktív politizálásra.

A hatodik ikszben járt. Mindig azt hangoztatta, hogy a múzeumi munkája valójában csak a hobbija. A politika érdekelte reggeltől estig. Ezekben az években például azzal foglalkozott, ha ő lenne a német kancellár, akkor kikből állna a kormánya. Eltelik néhány év, találkozik Kohllal,17 beszélgetnek a német politikáról. A kancellár elcsodálkozik, hogy ilyen mélységig ismeri a német belpolitikát és a „játékosokat”. Mi ezt a fejben politizálást őszintén szólva pótcselekvésnek tartottuk, valójában az is volt számára. Azt mondta nekünk akkor, „mindig készüljetek az X napra”, hogy amikor az eljön, megváltozik a rendszer, akkor mi is készen legyünk az ő szerepvállalá­ sára. Gorbacsov reformjaival kapcsolatban is elég szkeptikus volt, azt mondta, hogy szerinte a hadsereg meg fogja buktatni, mint Hruscsovot.

Nagyon érdekes, hogy Kádár Jánosnak is ez volt a véleménye.

Emlékszel olyan eseményre vagy pillanatra, amikor úgy éreztétek, hogy közeleg az X nap?

Az 1980-as évek elején évente eltemettünk egy szovjet pártfőtitkárt, és úgy láttuk – otthon egyértelműen, de már a gimnáziumi osztályban is –, hogy semmi nem működik. Hogy ez a mállás vagy ez a mocsár meddig tart, senki nem tudta. Én tizennyolc éves koromban éreztem először, hogy megérem, amikor nem kommunista ország lesz Magyarország.

Apám viszont óvatosan elkezdett mozogni a politikában. A múzeumban volt a találkozóhely, sok külföldi is járt hozzá, felfedezték a nagykövetségek. Sok meghívást kapott. Egyre kevesebbet dolgozott a múzeumban. Ő azt gondolta, hogy a Szovjetunió végét a nagy létszámú muzulmán tömegek okozzák, mert azokat nem fogják tudni egyben tartani. Tehát, hogy demog­ráfiai okokból bukik bele a kommunista kísérletbe.

Az iskolában nyilván nem kaphattál keresztény vagy nemzeti nevelést. Otthonról mit hoztál magaddal? Érdekes volt, ahogy hazafias nevelést kaptunk apánktól. A Felvidékre elvitt bennünket, de Erdélybe nem. Erős tartása volt, és attól félt, ha

Erdélybe elmegy, meghatódik, és nem akarta, hogy mi ezt lássuk. Viszont bátorított később, járjak csak át Erdélybe fotózni, és örült neki, hogy gyakran mentem oda.

A családunkat sokkal inkább hazafias, mint vallási értelemben keresztény légkör jellemezte.

Nagyanyám eljárt templomba, többnyire anyám is. A bátyám ministrált, de én nem. Apám nem erőltette, csak megkérdezte: akarok-e járni, mondtam, hogy nem, és ezt jóváhagyta. A Biblia világa pedig érdekes lett volna, meg hasznos is, de inkább focizni mentem vasárnap délelőtt. Akkor így éreztem. Sosem illettem bele egyébként a családba, mindig azt mondták a kritikusaim, hogy vagabund vagyok. Jelentsen ez bármit is, volt benne egy kis igazság.

Nagy nehezen végül leérettségiztem, utána nem vettek fel a bölcsészkarra. Nem tudtam a nyelvtantesztet olyan gyorsan megírni, ahogy kellett. Végigkísért ez az akkor még csak rosszaságnak nevezett diszgráfia az iskoláskoromon. A tanárnőm panaszkodott apámnak, hogy a Péter nem tud írni, erre ő azt válaszolta, nem baj, majd diktál. El kellett mennem különböző munkahelyekre. Dolgoztam könyvtárban, egy rövid ideig szállodában mint bellboy és londiner, majd több évig a Nemzeti Múzeumban, nyáron ástam, télen az adattárban voltam. Később fotóriporter lettem.

Ez a szakma tényleg elég messze esik a család polgári, nagyon intellektuális légkörétől. Talán éppen ez a távolság vonzott oda?

Igaz, nem tartozik bele a jogászvilágba. Apám az elején egyszer azt kérdezte: „Téged most tényleg azért fizetnek, hogy futkározzál egy fotóstáskával?” Engem ugyan érdekelt a politika, de nem vettek fel a bölcsészkarra, a fotózás meg jött magától. Átjártam Erdélybe fotózni. Otthon örökké újságokat olvastunk, az ÉS-t18 meg az Új Tü­ kört,19 a Valóságot,20 a Tiszatájat21 és a Mozgó Világot,22 és meg is beszéltük a dolgokat. Ezt úgy hívta apám, hogy a mi falusi olvasókörünk.

Egyszer bevittem Keleti Évához23 az erdélyi fotóimat. Az égvilágon semmit nem kérdezett, megnézte a képeket, és azt mondta, ezek jók, és hat hét múlva megjelennek. Így, minden papír nélkül lettem fotóriporter.

BEVEZETŐ

15

Azóta sem bánom. A rendszerváltoztatás hangulata már fotósként ért engem 1987-ben. Bármi történt, én ott voltam azokban az években.

A társadalmi rendszer átalakítása idején így édesapád és te is a politika sűrűjében találtátok magatokat. Persze a fotóriporterek helyzete mindig különös, a kint is vagyok, bent is vagyok élménye az övék.

Amikor fotóriporter szakra jártam, a Nép­ szabadság fotórovatának vezetője, Rédei Ferenc is azt mondta, hogy az a fotósattitűd, hogy ott is vagyok, meg egy kicsit kívülről is látnom kell a dolgokat. Öt éve fotóztam már akkor, de kellett a papír. Rédei azt mondta, hogy a német egye­ sítésről készült riportom a legjobb, amit a magyar sajtóban látott. Aztán a vizsgámon meg azt: „Péter, édesapád miniszterelnöksége után ebből nem fogsz megélni.” Igaza lett, mert elvágott a sajtó, de ennek nem szakmai oka volt. Amikor elmentem Németh Péterhez 1997-ben munka végett, ő volt a Posta Bank Média Holding vezetője. Beszélgettünk, és mondtam neki, hogy mutatnék fotókat, mire így reagált: „Felesleges, mindenki tudja, hogy jól tudsz fényképezni, te is tudod, hogy nem erről van szó.”

A Magyar Távirati Irodában a fotózás alapszabálya volt, hogy egy képben benne kell lennie az eseménynek, a lényegnek. Ennek megvannak a kliséi. Úgy jutottam oda, hogy apám ismerte Szebellédy Gézát, az MTI Fotó főszerkesztőjét, mert a tanítványa volt. Előbb próbaképpen külsős, majd szerződéses fotós lettem. Nem szívesen dolgoztam a távirati irodában, bár ott nagyon sokat tanultam a szakmáról, inkább laphoz mentem volna. Németh Ferenc, az Élet és Tudo­ mány főszerkesztő-helyettese mondta 1988 őszén, hogy új lap indul Reform24 címmel, és olyan fotóst keresnek, aki fiatal, és hajlandó egész nap pörögni. Huszonnégy voltam, rávágtam, hogy boldogan. Először hetekig még fizetésem sem volt. Ültem a szerkesztőségben, és amikor az újságíró szólt, gyere, Péter, én örömmel rohantam vele, és dolgoztam.

Abban az időben a sajtónak és különösen a fotósoknak mai szóval élve kellemes fee­ lingjük és jó életük volt…

16

BEVEZETŐ

A rendszerváltoztatás idején a sajtó nagyon progresszív és megbecsült volt. A média azt hitte, ő diktálja a rendszerváltoztatást, de csak az egyike volt a főszereplőknek, igazából szerintem a KGB volt a változások motorja Közép-Európában. A KGB látta a legmélyebben a kommunista tábor gazdasági és politikai válságát. Nem véletlenül ma keveset beszélünk Andropovról25 – bizonyos reformokat ő indított el, új embereket verbuvált a Komszomolból26 –, így került a képbe Gorbacsov is.27 Ők rendelkeztek a legátfogóbb információkkal a szovjet birodalom válságáról. Három erőcsoport volt a Szovjetunióban: a KGB, a párt és a hadsereg. Különböző időszakokban egyik vagy másik volt erősebb. Nem csoda, hogy a Szovjetunió széthullása után szervezetileg a KGB élte túl a Szovjetuniót, ha nem is teljes fényében. Mint birodalom, egész világra szóló, globális hírszerzése volt és van.

MTI-s koromban például elmentem a Jurta Színházba,28 végigfotóztam az eseményt, de nem jelent meg a sajtóban. Utólag megtudtam, hogy egy az egyben ment az elhárításhoz. Persze nem csak az enyém, mindenkié. Egyszer toborzott is a fotósok körében a III/III., szuper technikát ígértek, efféléket, mesélték a kollégák, de engem nem kerestek meg, tudták, ki vagyok.

A Reform friss szellemű hírmagazin volt, Tőke Péter főszerkesztő hagyta az embereket dol­ gozni, és meglátta a hírt. Antallról semmit nem tudtak a kerekasztal-tárgyalásokig, akkor felfedezték, hogy ki vagyok. Tőkéék a reformkommunistákra tettek, nem számítottak rá, hogy az MDF-nek ennyire megszalad. Már nyáron ki akartak nyírni a laptól, de megmentettek az újságírók, ősszel viszont a fotófőnök inkorrektsége miatt elmentem, mielőtt elküldtek volna. Akkor meg rátámadtak Tőkére: „Elengedted Antall fiát?

Pedig mindjárt miniszterelnök lesz!” A választások után összefutottam az utcán Péterrel, és ajánlotta, visszavesz főmunkatársnak. Én mondtam, kösz, nem, majd négy év múlva… Négy év múlva tényleg visszamentem fotózni, de Tőke már nem volt ott. Gazsó L. Ferenc29 vett fel, végig korrekt volt velem. Addig maradtam, amíg a zavaros múltú „vállalkozó”, Veres István meg nem vette a Reformot. Mind a ketten tudtuk, hogy nem akarunk egymással dolgozni.

Antall Péter fotósként az egyik hazai Forma–1-es futamon

Sikeres voltál a fotózásban, a külföldi út­ jaidról is szakmai körökben elismert anyagokat hoztál haza. Később sem változott meg az édesapád véleménye erről a szakmáról?

Furcsa érzés volt, hogy elmentem az Ellenzéki Kerekasztalt fotózni, ott ült apám, aztán este meg láttam otthon, a konyhaasztalnál. Azt hiszem, akkor már érezte, hogy megkapaszkodtam a szakmában.

Apám miniszterelnöksége alatt készítettem egy fotóalbumot Egyiptomról. Amikor hazajöttem, mondtam neki, hogy a jövő héten kiállítás nyílik a képeimből a Várban, és remélem, eljön a megnyitóra. „Nem jövök el – válaszolta –, mert ez a te napod.” „Na, nem mondod komolyan, hogy a fiad kiállítására nem jössz el?” Erre azt felelte: „Ez a te napod, ha ott vagyok, mindenki velem foglalkozna, és nem veled, de szombat reggel korán eljövök, és megnézem”. Érdeklődve végig is nézte a kiállításomat. Én huszon­ kilenc éves voltam, ő meg apa, aki nem akarta elvenni tőlem a show-t.

Hasonló eset, amikor az Almásy-féle afrikai ex­­pedíción voltam... Almásy László30 könyv­so­

ro­zata a „bibliám volt”. A visszatérésem után teljesen kővé váltam az egyik reggelinél, hogy honnan tud apám ennyit Almásyról. A betegsége idején már nem volt képes aludni, ha nem vett be altatót. Néha azzal sem, és fél éjszaka Az ismeretlen Szaharát olvasta. Érdekelte a fia témája… Egyszer bejött a szobámba, miután végigment a Művész úti ház folyosóján, ahol mindenütt az én, Egyiptomból hozott tárgyaim voltak (víztartó edények, hombárok, különböző nomád törzsi kard, kés stb.), és azt mondta: „Ezzel a Szahara-expedícióval megvalósítottad a gyerekkori álmodat.” „Hát úgy valahogy” – feleltem.

Azt is csak a halála után tudtam meg, hogy időnként bevitte mutogatni a kabinetbe az erdélyi képeimet. Nekem ezt soha nem mondta el.

Közismert, hogy édesapád és jórészt a kormánya sem tudott érdemi viszonyt kialakítani a sajtóval. A saját média létrehozásában sem voltak eredményesek. Ebből nem fakadtak „házi” konfliktusaitok?

Apám szerette túlmisztifikálni a korai írásait. Emlékszem, egyszer örömmel újságolta, hogy most BEVEZETŐ

17

kiadják egy ifjonti dolgozatát (tizenhat éves volt, amikor megírta). Én meg mondtam neki: „Vigyázz, mert ha én ellenzéki újságíró lennék, akkor azt írnám, hogy előbb-utóbb láthatjuk a miniszterelnök kifestőkönyvét is.” Támadással vádolt meg, mire én azt mondtam: „Nem támadlak, csak én médiaaggyal gondolkodom, és értsd meg, hogy nem a barátaid. Bármit csinálsz, nem tudod megnyerni ezt a médiaréteget.”

Egyszer szerveztek neki egy találkozót a ballib újságírókkal. Tátott szájjal hallgatták a fejtege­ téseit, majd utána „benyomtak” neki egy óriásit.

A Kurírban31 például azt írták róla, hogy Antall már olyan rossz állapotban van, koncentrálni sem tud.

Mondtam neki, hogy ez úgy működik, az újságírók bemennek a pagodába (vagyis a Magyar Rádióba) vagy a szerkesztőségbe, és ha nem őellene írnak vagy szólnak, akkor ott meggyanúsítják őket: „Mi van, beálltál ezek közé?”

Talán a tapasztalatai tették bizalmatlanná az édesapádat. Egy MDF-gyűlés szünetében azt mondta a beszélgetőtársának, hogy vigyázni kell a balliberális újságírókkal, mert ezek egy mondaton belül kétszer megforgatják a hazugságot.

Hát ez igaz, frappáns megfogalmazás. Jellemző apámra. A médiaháború32 azonban örök, ma is tart, kibékíthetetlenek az ellenfelek.

Horn Gyula idején nekem is volt egy rossz korszakom. Kimentek alólam a lapok, ahová dolgoztam. Vissza kellett költöznöm anyámhoz. Úgy éreztem, eljött a tanulás időszaka. Kimentem Amerikába ösztöndíjjal, azután hazajöttem, és beiratkoztam a médiaszakra, majd a politológiára. Jött az Orbán-kormány, egy ideig a Duna TV-nek dolgoztam, utána az Igazságügyi Minisztériumban voltam. Dávid Ibolya33 miniszter vett fel, a miniszteri kabinetben dolgoztam.

Mennyire más viszonyok voltak akkor, mint ma!

Elmondtam a miniszternek, hogy kellene nekem egy laptop, de automatikusan csak helyettes államtitkártól felfelé jár gép. Erre a miniszter as�szony azt mondta: „Péter, itt az enyém, úgysem használom.” Megköszöntem, de mondtam, hogy ezt nem fogadhatom el, mert a folyosón elterjed, és ezért mindenki engem fog utálni. Később saját pénzből vásároltam egyet. Márki 18

BEVEZETŐ

Zoltán, az akkori főcsoportfőnök irodájában az egyik este találtuk ki, hogy a politikai pártok mellett „német mintára” legyenek pártalapítványok, és ha a törvény megvalósul, akkor az MDF pártalapítványát Antall Józsefről kellene elnevezni (Antall József Ala­pítvány34). Innen lehetne a következő politikai generációt kinevelni. Az első ciklus egyik tanulsága ugyanis az volt, hogy nem működött a politikai rekrutáció Magyar­ országon.

Abban az időben több hír jelent meg arról, hogy politikai ambícióid is voltak.

Sokáig lojális voltam Dávid Ibolyához, akit Boross Péter35 talált ki az MDF élére, mert tehetséges politikusnak tartotta.

Ibolya behívott még 2001-ben, hogy komolyan érdekel-e a képviselőség. Mondtam, hogy tanultam, érdekel a politika, és a család szempontjából a negyedik nemzedék lennék az Országgyűlésben. Januárban már nem akarta Ibolya, állítása szerint Kövér László azt mondta: „Az Antall névnek már nincs politikai jelentősége Magyarországon.” Tudtam, hogy füllent, le is ellenőriztem azoknál, akik a két párt közötti tárgyalásban részt vettek. Egymástól függetlenül azt mondták: „Nem merült fel a neved.” Képviselőjelölt voltam 2005-ben, de visszaléptem, mert nem egyeztünk ki a Fidesszel. Egy politikai pályát nem lehet úgy kezdeni, hogy elérek 6%ot. Nem magam miatt, hanem mert az Antall névvel nem lehet amatőr játékot játszani. Nekem a kapcsolataim révén nagyjából megvolt a pénzem a kampányra.

Amikor aztán Bokros Lajos36 személye előtérbe került, akkor már én nem akartam tőlük semmit. Később Kerék-Bárczy Szabolcs37 újra megkeresett, mondtam neki, hogy évek óta hom­lok­egyenest mást csinálnak, mint amit én gondolok a világról, egyék meg, amit főztek.

Előtte szerettem volna, ha önálló párt marad az MDF, de 2005-ben már kiegyeztem volna a Fidesszel.

Egyszer az elnökségi tagságom is szóba került. Dávid Ibolya maga diktálta le, hogy ki lehet tag, velem szemben másokat támogatott. De hol vannak ők már? Sikerült az MDF-et politikatörténetté tenni...

Szerinted mi okozta az MDF széthullását?

Nagyon hibás elképzelésnek tartottam azt, hogy kivált az MDNP.38 Anyámnál egyszer ebéd volt, ott ült Szabó Iván39 és Szabad György.40 Mondtam nekik, hogy nem fogják elérni az 5%-ot. Erre lehurrogtak. Másfél százalékot ért el az MDNP. Bátyám részt vett a szakadás előkészítésében, többször találkozott is velük az Arany­ mókus étteremben. Apámnak az volt a véle­ ménye, hogy meglévő struktúrára kell ráülni, és a meglévő infrastruktúrát nem kiengedni a kezedből. Ő való­já­ban jövevény volt az MDF-ben, nem volt „alapító atya”, de azt látta, hogy az MDF-ből lehet modern pártot szervezni. Ha Szabó Ivánék taktikusak, akkor hagyják Lezsák Sándort41 mint pártelnököt hibázni. Nézetem szerint fél év, egy év alatt magától jégre megy.

Lezsák Sándor viszont jól látta, hogy apám kormányának az első ciklusban megkopott tagjaival nem lehet nekimenni egy következő választásnak. De az MDF „Antalltalanítása” nem csak erről szólt: a szó átvitt és valós értelmében apámat, illetve a szobrát levitték a pincébe. Amiért nagyon hibáz­ tatom az MDF-et, az az, hogy a nemzetközi kapcsolatokat, melyeket apám kiépített, elhanyagolták. Annak idején Dávid Ibolyának többször mondtam, hogy most ellenzéki időszakban vagyunk, van idő infra­struktúrát építeni, illetve a párt nemzetközi kapcsola­ tait újraébreszteni. Sajnos ezzel a lehetőséggel nem élt.

A Political Capital42 azt tanácsolta neki, hogy a Fórum „egy médiapárt”, és nem kell a tagsággal és a pártépítéssel foglalkozni. Az MDF-nek egyetlen országos lapja sem volt, se tévéje, se rádiója. Így nehéz… A Fidesz fordított utat járt be, Kubatov Gábor szervezte meg, hogy a Fidesz országos lefedettségű párt legyen, miután felismerték, nem lehet tartósan a politikában megmaradni pártinfrastruktúra nélkül.

Végül Orbán Viktor lett a nyerő erő, aki integrálni tudta a jobboldalt, s egybe tudta forrasztani a MIÉP-től kezdve az MDF, a KDNP és a Kisgazdapárt szavazóbázisait, a szabad demokraták radiszadi értelmiségét kivéve. Ezzel megteremtette azt, amiben apám 1991-ben gondolkodott.

Néhány személyre rákérdeznék. Lezsák Sándor és az édesapád viszonyáról milyen élményeket őrzöl?

Politikai ellenfele volt, direkt nem konfrontálódott vele. A legtöbb Antall elleni lázadásnak ő volt az értelmi szerzője. Apámnak persze nehéz volt elviselnie a belső támadásokat, miközben épp a hazát mentette a válságból. A politikának egyébként része, hogy a párton belül is vannak riválisok. Az idő nem neki dolgozott. Apámnak nem mondta, de Sándor „titokminiszter” akart lenni, önjelölteket viszont erre a posztra ő nagyon nem akart, még kevésbé mániákusokat. Erre a feladatkörre pragmatikus embert keresett. Érzékeny terület lévén olyan személy kellett neki, akiben bízik, és akiről tudja, hogy erre alkalmas.

Sokan sokfélét gondolnak Boross Péterről. Ő ilyen személy volt?

Apám a kezdetektől minisztert akart belőle, de az MDF belső egyeztetései miatt egy nagyon civil személy lett helyette, Horváth Balázs.43 Mindenki szerette Balázst, nagyon fájt nekem, amikor utoljára beszéltünk Balatonfüreden. „Nagyon beteg vagyok, Péter” – mondta, és többet már nem láttam…

Boross Péter, bármilyen külső vagy belső probléma volt, telefonált: „Itt Boross. Apád?!”

Határozott volt, és döntésképes, gyűjtött vezetői tapasztalatot a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalatnál. Onnan ment nyugdíjba. Fontos szerepe volt az 1994-es vereség levezénylésében. Később a Fórumban Dávid Ibolya elég sokáig hallgatott rá.

A pártpolitika idegen volt neki, nem ismerte a Fórumot, nem jól mérte fel az embereket. Idegesítette is a pártpolitizálás. Mikor az elnökségben ült, akkor is önmérsékletre intette az idegesebb természetű tagokat. Volt, hogy kiszaladtak az ülésről, ő kint cigarettázott, és mondta: „Nyugodjál le, Öcsi, menjél vissza, nem eszik olyan forrón a kását!”

Boross ma is polgári, nemzeti értékeket képvisel. Jeszenszky Géza viszont másik pályán mozog, mintha váltóőrrel találkozott volna.

Pedig ő rokonként volt külügyminiszter.

Igaz, az unokanővérem férje. Én becsülöm őt sok mindenért, például az atlanti elkötelezettséBEVEZETŐ

19

géért és a szakmai tudása miatt. Fontos és nagyon nehéz szerepe volt. Külügyminiszterként44 rengeteg méltatlan támadás érte, őt ütötték, hogy igazából Antallt érje. A jelenlegi ténykedését nem tudom értelmezni.

Néha ma is háborgok a politikáról, hogy ezt se tudják, azt se, ez se jut eszükbe. Nógrádi György egyszer arra hívta fel a figyelmemet: „Te otthon egy információözönben éltél, amit az egyetemen nem tanítanak, neked se tanították sem a média­ szakon, sem a politológián.” Én valójában elemzőnek tartom magamat, nem első vonalbeli embernek, és az „információözön” jól jön a Tudásközpont vezetésében.

Visszatérve a kelet-európai átrendeződés első időszakára, a nagyhatalmak körében kinek a szerepét emelnéd ki?

Szerintem óriási érdeme van ebben Reagannek,45 II. János Pálnak46 és Gorbacsovnak. Reagan felismerte, hogy a Szovjetunió nem bírja azt a fegyverkezési versenyt, amibe belehajtotta.

Gorbacsov szerintem nem volt jó politikus – sok tekintetben Pozsgay Imrére47 hasonlított, mindig rosszkor lépett –, de legalább nem akadályozta a folyamatot. Érdekes, hogy az oroszok a mai napig nem kedvelik és árulónak tartják, mert szétverte a Szovjetuniót.

Apámnak erős kötődése volt a nemzethez, fontosnak tartotta, hogy nyugati orientációra vigye át Magyarországot. Korrekt viszonyt akart ápolni Oroszországgal, de jó távol tartani őket, és hogy Ukrajna stabil ország legyen, pufferállam kettőnk között. Szerintem ezt a Nyugat ellazsálta, nem sikerült talpon tartani Ukrajnát. Se politikailag, se gazdaságilag nem volt elég elszántság bennük, hogy megtegyék. Az ameri­kaiak belekényelmesedtek abba, hogy győztek a hidegháborúban, és későn ébredtek. Az jellemzi az USA-t, hogy amit katonailag megnyer, azt politikailag elveszíti. Így volt ez Vietnámmal is.

Sok politikussal találkoztál, ki volt rád a legnagyobb hatással?

A politikai eszmélésem Ronald Reaganhez, II. János Pálhoz és Lech Wałęsához48 köthető.

Sajnos Reagannel nem találkoztam. II. János Pál pápa számomra mindig „A Pápa” marad.

20

BEVEZETŐ

Több alkalommal is sikerült találkoznom a szentatyával, a legnagyobb hatással az volt rám, amikor 1994-ben a dolgozószobájában fogadott bennünket. Mentünk a kísérettel hatalmas termeken keresztül, a svájci gárda őrt állt az ajtóknál, majd egy kis szoba előtt kellett várakozni.

Méltatta apám tevékenységét. Anyám, bátyám volt még bent. Fizikálisan nagyon megtört volt, de lélekben erős.

Sokféle szót használnak a hazai politikaitársadalmi átalakulásra. Harminc évvel később melyiket tartod a legalkalmasabbnak?

Apám a rendszerváltoztatás szót használta, mert szerinte inget-gatyát vált az ember. Ezzel egyetértek. Tárgyalásos forradalom volt: forradalmi változások zajlottak le, tárgyalóasztalnál, békésen, valójában megelőzve a forradalmat.

A baloldal viszont azt mondja, rendszerváltozás, mert organikus folyamat volt. Nekik az tetszene, hogy volt a pártállam, aztán egyszer csak demokratikus viszonyok lettek – általuk. Ők az 1980-as évek közepén már látták, hogy omladozik a rendszer. Amikor a líbiaiak kivonták a pénzüket a Magyar Nemzeti Bankból, államcsőd fenyegetett. Fekete János49 elnökhelyettes, aki egyébként a Nemzetközi Valutaalap magyar kormányzója is volt, már 1984-ben elmondta egy zárt tanácskozáson, hogy nagyon nagy változások jönnek Magyarországon is. Ezt látta az MNB, az állami vezetés. Hiteleket vettek fel, sok nyugati céget csinált a titkosszolgálat, és jött a nyugati tőke. Amikor eltörölték a devizakorlátozást, és a magyarok áradtak Ausztriába vásárolni, részben a magyar állambiztonsági szolgálatok ér­ dekeltségébe tartozó kinti boltokban vásárolták a Go­renjét meg a magnót. Persze ezt akkor még csak az állampárt elitje tudta. Nekik a békés átmenet volt az érdekük. A Gorenje-turizmusban50 kétmilliárd dollár (50 mil­ liárd forintnyi osztrák schilling) ment ki az országból. Önmagában ebbe belerokkan egy ország.

Szerették azt mondani Antallra, hogy „küldött ember” volt, főleg Bíró Zoltánék51 mondták, hogy Aczél György52 küldte rá az MDF-re. Nem is ismerte Aczélt. Schultheisz távol tartotta apámtól a kompromittálásra készülő embereket. A belső ügyekről apám nem tudott sokkal többet, mint

APÁMNAK ERŐS KÖTŐDÉSE VOLT A NEMZETHEZ, FONTOSNAK TARTOTTA, HOGY NYUGATI ORIENTÁCIÓRA VIGYE ÁT MAGYAR­ ORSZÁGOT. KORREKT VISZONYT AKART ÁPOLNI OROSZ­ ORSZÁGGAL, DE JÓ TÁVOL TARTANI ŐKET. ami kiszivárgott, de óriási kapcsolatrendszere volt, és minden eseményt, folyamatot önmagában és szűk környezetében értékelt is. A nyugati lapok rendszertelenül érkeztek, főleg a Der Spie­ gelhez jutott hozzá. Roppant érdekes olvasni az apámról készült titkosszolgálati jelentéseket, amelyek alátámasztják, hogy minden egyes nemzetközi eseményt értékelt a maga, sajátos szemüvegén át. Amikor MDF-elnök lett, akkor már változott a helyzet, Németh Miklós miniszterelnökkel53 jó kapcsolatba került. Informáltabb lett, sok döntés előkészítésekor meghallgatták a véleményét. Emlékszem, amikor a Munkásőrség köreiben ellenállásra készülődtek, voltak ilyen hírek. Este tíz után felhívta otthon apámat, hogy a hadsereg megszállta a munkásőrlaktanyákat, nem kell tartani ettől. Azt tudni kell, hogy a Munkásőrségnek54 több tízezer, egészen pontosan hatvannyolcezer karabélya volt, és hatvanezer

főt számlált. A romániai forradalom idején Németh Miklós munkatársa, Jenei György átjött egyeztetni az Ó utcába, az MDF akkori központjába. Ér­dekességképpen, Ceaușescu55 elfogása után otthon voltam, és délelőtt megszólalt a telefon. Egy hölgy mutatkozott be (a nevére már nem emlékszem), régiségboltja volt Szentendrén. Jelezte nekünk, hogy a fia a barátaival fegyvert szeretne átcsempészni Romániába. Féltette a gyerekét, és azt kérdezte, tudunk-e segíteni. Ő egy ismert figura volt, az elhárításnak dolgozott, nem tudtuk eldönteni, hogy provokáció volt-e, vagy valós információ, de a megfelelő szerveknek átadtuk az információt.

Volt egyébként félnivalója Antall Józsefnek?

Nem volt kockázatmentes a helyzet, nem volt minden előre eldöntve. A román átalakulás fegyveres volt, veszélyes helyzetekkel. Csóti Györg�gyel56 és Zacsek Gyulával57 én is átéltem izgal­ makat, amikor MDF-segélyszállítmányt vittünk Erdélybe karácsony után. Éjszaka fényjeleket láttunk, és feltettük magunkban a kérdést, hogy megálljunk-e vagy sem. Csóti megállt, és neki volt igaza, mert a híd két oldalán géppuskafészek meredt ránk. Katonák voltak, igazoltattak minket.

1989 őszén Genscher,58 1990 januárjában pedig Mitterrand59 is azt mondta apámnak, hogy túl gyors a rendszerváltoztatás üteme, vissza kéne fogni, mert nem tudják, hogyan reagál Moszkva.

A szovjetek nem akartak kivonulni. Látva a választás várható eredményét, a két forduló között a nem létező atomfegyvereiket szélsebesen kivonták. Arra számítottak, hogy lengyel módra a kommunista párt nálunk is benn marad a hatalomban. Aztán tapasztalták, hogy Antall nem akar a posztkommunistákkal együttműködni.

Nem lehet elfelejteni azt sem, hogy amikor a Németh-kormány felállt, az egyik miniszter úgy búcsúzott el a társaktól, hogy fél év múlva találkoznak. Ennyi időt adtak az Antall-kormánynak.

Kétharmados volt a költségvetési törvény, ezért kellett az SZDSZ-szel paktumot60 kötni. A paktum szót nem szeretem, mert ez két parlamenti pártnak a jogszerű megállapodása volt, amelyet a két párt vezetői írtak alá a kormányozhatóság érdekében. A fél év szinte stimmel is, ha a taxisblokádra gondolunk. Azt az „elbocsátott léBEVEZETŐ

21

gió” szervezte, komoly katonai ismeretekkel kellett ahhoz rendelkezni, hogy ez működni tudjon.

Az SZDSZ csak ráült a hullámára, a politikai hozadéka az lett volna, hogy az Antall-kormány meggyengül, és egy „nagykoalíció” jött volna létre, de apám semmiképp nem akart a szabad demokratákkal együtt kormányozni. Egyszer szellemesen azt mondta: „Nem célszerű olyan kormányt létrehozni, ahol a miniszterek megdobálják egymást a tintatartóval.” Politikailag egy­ ívású kormánynak van létjogosultsága, vallotta.

Létezett-e szerinted a rózsadombi terv, amely szerint előre levajazták az állampárt rendszerváltó tényezői, mi változhat, mi nem?

Azt észak-amerikai szélsőjobboldaliak találták ki.

Utólag tekintve, elég sok jóslatuk teljesült.

Persze nem tudjuk, ki fogta a kinti „nyilasok” kezét, amikor írták. Nem kerülhetjük meg az ügynökkérdést, mert máig vitatott témája a rendszerváltoztatásnak. Miért nem vitte végbe az édesapád a lusztrációt?

Az volt a véleménye, hogy Magyarországnak vissza kell nyernie a függetlenségét, melyet 1944. március 19-én elveszített. Nem szabad kockáztatni, hogy az oroszok ürügyet találjanak a maradásra. A Magyarországról kivont katonatisztek is barakkokban, vasúti kocsikban laktak családostul, a magyar jóvátétel be volt tervezve a következő évi orosz költségvetésbe.

Egy valódi lusztráció61 után alig maradt volna újságíró, külkeres és bankár s a többi, lehetne folytatni a felsorolást.

Egyszer, 2009-ben Pozsgay előadást tartott a határbontásról. Elmondta, hogy mit mondott Antallnak. Pozsgay interpretációja szerint ő sürgette a lusztrációt. Mire idézte Antall Józsefet: „A hely és az idő nem megfelelő erre.”

Persze az én szerény véleményem az, hogy a végrehajtott lusztráció után Pozsgay például nem taníthatott volna a Debreceni Egyetemen.

A demokratikus, békés átmenetnek az volt az ára, hogy a kommunista nómenklatúra átmentette magát a gazdasági életbe. Ez reális ár volt, de az ország társadalmi fejlődése szempontjából súlyos ár. Sok privatizációs ügyet le lehetne 22

BEVEZETŐ

vezetni az egykori, szigorúan titkos állományon keresztül. Az IMO-n62 végzettek lettek a legnagyobb „kapitalisták”.

Tudjuk, hogy az IMO-n hírszerzőket is képeztek, akkor térjünk át az ügynökkér­désre.

Nem akarom megkerülni az ügynökkérdést.

Máig nem ismert, sőt titkos, hogy mi volt az amerikai–szovjet máltai megállapodásban. Apám feltételezése az volt – lehet, hogy tudta is –, hogy annak van olyan része, amelyik előírja, az állampárt bűnei ügyében ne legyenek perek. És hogy Romániában elő kell mozdítani a diktatúra bukását. Ne legyünk naivak, a román forradalom egy puccs volt.

Apám kormányra kerülve már tájékozott volt, részben Németh Miklós által, részben pedig mint miniszterelnöknek, a szolgálatok kénytelenek voltak kiadni, amit kért. Borzasztóan szenvedett attól, hogy sokak mellett a gyerekkori barátja rá volt szervezve. Odavette őt maga mellé a parlamentbe, aztán amikor kiderült az érintettsége, akkor gondoskodott róla, hogy egzisztenciálisan ne szenvedjen kárt, átrakta másik minisztériumba. Azt fájlalta leginkább, hogy miért nem szólt neki. A Margitszigeten elmondhatta volna, és ezzel dekonspirálódik. De ő inkább nagyon szorgalmasan jelentett, sőt, még külön kért is feladatot, mint az iratokból kiderült. Intellektuálisan kisebbségi érzése volt apámmal szemben, és először életében fontosnak érezte magát. A szolgálat ezt kihasználta. Én személyesen egyébként kedveltem őt. Kedves volt, és szórakoztató.

Volt morális és praktikus oka is Antallnak, hogy az ügynökügyet nem oldották meg. A morális okot röviden így foglalta össze: „Ameddig Horn Gyula63 meg Gál Zoltán64 ül velem szemben a parlamentben, addig nem fogok megalázott, megvert, meggyötört embereket pellengérre állítani. Ha Péter Gábor65 ÁVH-főnök ágyban, párnák közt, otthon meghalhat, akkor szervezetileg az állambiztonság legalsó szintjén működő embereket ne vegzálják, miközben a műveleti parancsokat kiadókat és a politikai felelősöket futni hagyják.

Persze pragmatikus oka is volt. Antall tudta, hogy a fonal vége Moszkvában volt, és nem

akarta ezzel a kormányzástól az idejét elvonni.

Azt mondta egyszer: „Értsd meg, hogy vagy ezzel foglalkozom, vagy kormányzom.” Kormányozni akart. Ráadásul a kisgazdák zűrös ügyei miatt az Országgyűlésben végül már egy influenza­járvány is elég lett volna, hogy elveszítse a többséget a kormány.

A különböző ügynöklistákat politikai megbízásra készítette az Állambiztonság, részben zavarkeltés miatt. Azt a listát, amit apám Németh Miklóstól kapott, Nagy Lajosék66 állították össze.

Ez egy komoly dilemma volt, hogy az egykori III/ III-nak, amit feloszlattak, mi legyen a munkatársaival. Én is azt gondolom, hogy jobb volt az a modell, hogy akit lehetett, integrálni kell az új rendszerbe, semmint szélnek ereszteni. Így is többen a szervezett bűnözésnél kötöttek ki, akár a Szovjetunió bukásával a KGB-ből. Különböző szervezett bűnözői köröknek KGB-s gyökerei voltak, elég például Szeva bácsira gondolni. Egyszer egy újságíró megkeresett, hogy írna egy könyvet a KGB magyarországi tevékenységéről, erre megkérdeztem tőle: „Vannak gyerekeid?” Azt válaszolta, hogy igen. Erre azt mondtam neki: „Akkor keressél másik témát.” Mire visszakérdezett, hogy ezt hogy értem. Azt feleltem neki: „Szó szerint vedd!” A valóságot nem lehet megírni, a hamisítást inkább kerüljük el.

Persze az is érdekes, hogy ki ajánlott engem.

Egy ukrán–magyar cég volt munkatársa, ami Ázsiába és Afrikába fegyvert csempészett, egykori MSZMP-s háttérrel rendelkezett. A Szovjetunió egy birodalom volt, 22 millió négyzetkilométer, 260 millió fő. Az összes posztkommunista ország magán hordja ezeknek az éveknek a nyomait. Az oroszoknak folyamatosan megvolt a hármasoktól független információs háttere, ha úgy tetszik, hálózata.

A hazai szabadságmozgalmak elkönyvelhették, hogy jogállam lett Magyarország, szabadabbá vált a kultúra, az oktatás, az utazás, hamar jött a nemzetközi elismerés, de a privatizáció gyors sikerét óriási munkanélküliség kísérte. Az emberek zöme számára nem lett jobb az élet, szidni kezdték az új korszakot. Vissza is szavazták a régi világot.

APÁM A RENDSZER­ VÁLTOZTATÁS SZÓT HASZNÁLTA, MERT SZERINTE INGET-GATYÁT VÁLT AZ EMBER. EZZEL EGYET­ÉRTEK. TÁRGYALÁSOS FORRADALOM VOLT: FORRADALMI VÁLTO­ZÁSOK ZAJLOTTAK LE, TÁRGYALÓ­ASZTAL­ NÁL, BÉKÉSEN, VALÓ­JÁBAN MEGELŐZVE A FORRADALMAT. A magyar demokratikus átmenet szerintem sikertörténet és érték. Apám a lengyel modellt nem akarta elfogadni, tehát hogy az állampártnak eleve legyen egy kvótája, bizonyos mennyiségű fix helye a parlamentben, hanem a német mintát akarta. Tölgyessy Péter is.67 Persze nem tetszett nekik, hogy a nómenklatúra átmentette magát a gazdasági szférába, de azt már részben előtte megtették az 1988-as törvénnyel Sárközy Tamásék.68 A privatizáció szükséges volt, mert akut tőkehiány volt, és technológiahiány.

Természetesen a Nyugat piacot vásárolt ezzel, BEVEZETŐ

23

és a befektetőnek könnyebb volt az egykori párt­ állami gyökerű vezetővel tárgyalni, mivel a cégvezető a magánosítás előtt is ő volt. Olyan kapcsolati rendszerrel rendelkeztek, amivel az új garnitúra nem.

A pártállamiak 1994-ben úgy érezték, hogy helyreállt a rend, a pragmatikus elit, „mint kígyóbőrt”, levetette a régi ideológiáit, és kapitalista lett. Az SZDSZ azért egyezett ki a szocialistákkal, mert azok a pénzemberek, akik finanszírozták őket, nem akartak még négy évig értelmiségi klubot finanszírozni.

Az 1990-es kormányalakításkor derült ki, hogy az ország sokkal rosszabb gazdasági állapotban van, mint ami legrosszabbat el tudott képzelni apám. Az állami vagyon jóval kevesebbet ér, mint gondolták, és itt voltak a szovjet csapatok.

Nem talált apám megfelelő embereket, főleg a gazdaság ügyében. Nem volt politikai rekrutáció, miközben a pártállamiaknak óriási előnyt adott a sok szakemberük. Mindig azt mondta apám, hogy egy Ludwig Erhardra69 lenne szüksége Magyarországnak. Reggel fél kilenckor elment otthonról, este tizenegy körül jött haza, ha nem gyógykezelték. Előtte fél tízkor tartott a szűk kabinetnek megbeszélést, de igazából akkor tanította őket a politikára…

Olyan úton ment az Antall-kormány, ami ismeretlen volt: száz százalékig állami tulajdont piacgazdasággá konvertálni. Ma lehet azt mondani, hogy másképp kellett volna. Az is lehet, hogy van benne igazság. A mezőgazdaságban erős érdek­ ütközések voltak, legyen sok kisgazda, vagy nagy földek legyenek, sokféle akarat összecsapásában dönteni kellett. Kényszerpályán mozogtak. A cseh kuponos privatizáció vagy a román részleges reprivatizáció legyen-e minta?

Ma gyakran összetévesztik az Antall- és a Horn-kormány privatizációs ügyeit, pedig más gazdaságpolitika, más filozófia és érdek volt mögötte.

Margaret Thatcher70 azt mondta apámnak, hogy ne kapkodja el a privatizációt.

Voltak olyanok, akik a lengyel példában, a „sokkterápiában” bíztak, de apám attól tartott, hogy ez azonnal olyan munkanélküliséghez vezet, amely tarthatatlan vagy kezelhetetlen, és veszélyeztetné a demokratikus államrendet.

24

BEVEZETŐ

Soros György és a mögötte lévő gazdasági lobbi azt javasolta, legyen „adósságátvállalás” – kifizetik az ország államadósságát, cserébe a tényleges privatizáció előtt kiválogathatják a piac­ képes cégeket.

Orbán Viktor levonta ennek a tanulságát, a politikusok képzését folyamatossá tette, koalíciós kényszer helyett szövetséget hozott létre. Egy beszédében az antalli örökséget kiindulópontnak tekintette.

Apám ajánlotta be Kohlnak Orbán Viktort, nagyon sokra tartotta őt. Amikor otthon háborogtunk az 1990-es évek elején, hogy már megint miket mondott az Országgyűlésben a kormányra, mindig azt mondta apám, ez belefér. Csitított bennünket, hogy ez ellenzéki logika, nem várhat tőle mást.

Vegyes érzelmeim vannak bátyám, Antall György (családon belül András) nemrég a válasz. hu-n megjelent interjújával kapcsolatban. Ebben arról is nyilatkozott, hogy fültanúja volt apám Orbán Viktorral folytatott telefonos be­szélgeté­sé­ nek. Az például, hogy Orbán vigyázzon a pártjára, nagyon fontos mondat volt, hiszen korábban megpróbálta behúzni a chartás értelmiség.71 Ez volt az MSZP „trójai falova” és az SZDSZ-szel kötött koalíció előkészítése. Korábban hasonlót már Kis János72 is megfogalmazott. Bátyámat a privatizáció, a gazdaságpolitika érdekelte, így jogi kérdésekről beszélgettek. Tény, hogy apámat érdekelte a fiai véleménye, engem is többször kérdezett a sajtóval kapcsolatban, de nem mondanám azt, hogy a „tanácsadója” lettem volna. Engem alapvetően a kommunikáció, a kabinetmunka, a logisztika, a személyek kiválasztása érdekelt, és az, hogy hogyan látnak el egy vezetőt információkkal, és milyen döntési helyzetei vannak.

Történelmietlen a kérdés, de mi lett volna, ha 1994-ben él még Antall József?

1992-ben azt mondta: „Arról dönt az ország, hogy vissza akarja-e szavazni ezt a pragmatikus elitet, igen, vagy nem. Nem mondom, hogy diktatúrát akarnak, de uralkodni.” Annyira sok negatív kép élt a „kamikaze kormánnyal” szemben, hogy a baloldal mindenképpen nyert volna

1994-ben. Talán nem szakadt volna szét a Magyar Demokrata Fórum, mert apám másképpen taktikázott volna. Ha egészséges, akkor kemény parlamenti ellenzék lett volna, gyilkos és szellemes. Ha beteg, akkor méltatlan támadások után csendben temettük volna el. Amikor 2000-ben államfővé választották Mádl Ferencet a parlamentben, sokan gratuláltak neki. Az járt a fejemben, ha apám élne, ő lenne az államfő. Feltettem magamban a kérdést, hogy kinek lehet ezt elmondani? Anyámnak. A háta mögé álltam, és elmondtam neki. „Érdekes, kapaszkodj meg, Feri két perce ugyanezt mondta nekem: »Tudom, nem nekem kellene itt lennem.«” Van arról fogalmunk, hogy mekkora intelligenciára vall az, hogy ezt mondta? Mindig felnéztem rá, de ez­ után még jobban!

gel készülünk a jövőre, tanulmányozzuk ezeket az országokat. Negyvenöt munkatársam kiváló elemzéseket és könyveket készít, rendezvényeket szervez. Fiatalok, frissen végzettek, akik politikai és gyakorlati képességeket szereznek nálunk, az ötleteiket megvalósíthatják. Van brüsszeli irodánk, de nem lobbisták vagyunk, abból van ott huszonkétezer, hanem egy think tank. A Tudásközpont munkájával méltók akarunk lenni Antall József szellemi örökségéhez, amely a rendszerváltoztatás lényegét őrzi.

HIVATKOZÁSOK 1 Id. Antall József (1896–1974): jogász, politikus, 1939 és 1944 között menekültügyi kormánybiztos. A Gestapo letartóztatta. 1945-től 1953-ig az FKgP országgyűlési képviselője, 1945–1946-ban újjáépítési miniszter.

Zárjuk a beszélgetést azzal, hogy mit gondolsz a mai világunkról.

Az Antall család atlantista, ez ma sem kérdés.

Most Magyarország jó úton jár. Minden kritikánk mellett fontos az EU-tagságunk. Ez az ország stabilitásának a záloga. Sokan azt hiszik, meg még hirdetik is, hogy a fellendülésünk az EU-­ forrásokból van. Ez egy legenda, az éves GDP 4%-a jött EU-s forrásból. A politikában, egy en�nyire változó világban nehéz hosszú távra kal­kulálni. Jó példa erre, hogy 2008-ban több konferencián voltam, akkor azt mondták a kor­ mányzatiak, hogy ha jó eredmények lesznek a mezőgazdaságban, akkor 4%-kal nő a GDP. Ehelyett lett mínusz hat. Tízet tévedtek. De jött a világgazdasági válság, és az mindent felülírt.

Mint ahogy az új koronavírus és az ahhoz kapcsolódó gazdasági szükséghelyzet minden számot felülír idén és jövőre is. Amiben élünk, az a bizonytalanság kora, minden doktrína, amiben korábban gondolkodtunk, minden világnézet relativizálódik, de mégis fontos, hogy átmentsünk értékeket a huszadikból a huszonegyedik századba.

A mi életünkben még Amerika marad az első számú világhatalom, szövetségesi viszonyban kell lennünk vele (ahogy az NATO-tagságunkból is következik), de mélységesen egyetértek azzal, hogy a 21. század Ázsiáé. Kína és India, sőt Afrika is jön fel. Az antalli következetesség-

2 A Szabad Európa Rádiót az Egyesült Államok kormánya hozta létre a szovjet terjeszkedés ellen és a fellazítás politikája végett a hidegháború alatt, 1949-ben. A Szovjetunióban a Szabadság Rádió sugárzott. 1993-ban szűnt meg.

3 A BBC Magyar Osztálya 1939 és 2005 között sugárzott magyar nyelvű híreket, magyar nyelvű szerkesztőséggel.

Gyakran rosszul lehetett hallani, zavarták.

4 Az Amerika Hangja (VOA) a második világháborút követően negyven nyelven sugárzott híreket Kelet-Európa és a Szovjetunió felé. A magyar adás 2004-ben szűnt meg.

5 Pártay Tivadar (1908–1999): politikus, 1945 és 1948 között az FKgP képviselője. Kistarcsára és Recskre internálták.

Később állami cégekben dolgozott. Buday fedőnéven az állambiztonságot informálta.

6 Kovács Béla (1908–1959): FKgP-s politikus. 1933-ban csatlakozott a párthoz, majd 1939-re annak országos főtitkárhelyettese lett. A második világháború után a Belügyminisztérium politikai államtitkára lett. 1945-ben a nemzetgyűlési választásokon a pártja 57%-ot ért el. Az 1945-től a párt főtitkáraként dolgozó Kovácsot 1947. február 25-én Budapesten a szovjet hatóságok koholt vádakkal letartóztatták, és a Szovjetunióba hurcolták, majd ott húsz évre ítélték. 1955-től az ÁVH tartotta fogva Magyarországon. 1956-ban a Nagy Imre-kormány földművelési minisztere, majd államminisztere lett. 1958–1959-ben országgyűlési képviselőként dolgozott. 2000 óta elhurcolásának napja, február 25-e a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja Magyarországon.

7 A náci Németországban működő politikai titkosrendőrség, teljes német nevén a Geheime Staatspolizei rövidített elnevezése.

BEVEZETŐ

25

8 Schultheisz Emil (1923–2014): orvos, politikus, tudomány-

mokrata párt tagja, 1982 és 1998 között a Német Szövetségi

történész. 1968 és 1974 között a Semmelweis Orvostörténeti

Köztársaság kancellárja.

Múzeum főigazgatója. 1974-től 1984-ig egészségügyi miniszter.

18 Vagyis az 1957-ben indult Élet és Irodalom című magyar

1970-től a Kútvölgyi úti Központi Állami Kórház igazgatója.

irodalmi és közéleti lapot.

Családilag sokat köszönhettünk neki, 1976-ban az ő segítsé-

19 Az Új Tükör 1964 és 1989 között működő politikai, társa-

gével kaptunk négyen útlevelet, Aczél Györgynél garanciát vál-

dalmi hetilap volt. Főszerkesztője Csanádi Imre, illetve Fekete

lalt, hogy hazajövünk.

Sándor volt. Számos neves írónak, költőnek biztosított meg-

9 A Szolidaritás az 1979-ben kezdődő és 1980 nyarára tün-

jelenési felületet.

tetésekben kicsúcsosodó lengyelországi elégedetlenségi

20 Az 1958-ban indult Valóság társadalomtudományi folyóirat,

hullám nyomán jött létre a gdański Lenin Hajógyárban. Ezzel

a Tudományos Ismeretterjesztő Társaság lapja. Az 1970-es,

kapcsolatban bővebben lásd lapunk A kommunizmus vége és

1980-as években a szabadabb szellemű értelmiségi vitáknak is

a V4-országok politikai átalakulása című írását.

teret adott.

10 Harangozó Szilveszter (1929–2011): 1949-től az Ál­lam­

21 A Tiszatáj 1947-től jelent meg Szegeden. Folyóiratként az

védelmi Hivatal munkatársa, klasszikus belügyi karriert futott

éppen tűrt kategóriába tartozott. A korszak legnagyobb költői:

be. Elvégezte a Dzerzsinszkij Akadémiát, majd 1951-től Péter

Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár publikáltak benne.

Gábor titkára lett. 1968-ban a III/III-as osztály ezredese lett.

1986-ban fél évre betiltották Nagy Gáspár egyik verse, A fiú

Ettől kezdve szoros kapcsolatban állt Aczél Györggyel. 1977 és

naplójából miatt. A betiltást maga Kádár János kez­d e­m é-

1985 között a III/III. Csoportfőnökségen a főcsoportfőnök he-

nyezte.

lyettese lett, 1985-ben pedig állambiztonsági miniszterhelyet-

22 A Mozgó Világ havonta megjelenő irodalmi, közművelődési

tes. 1989. április 30-án vonult nyugállományba.

folyóirat volt 1975 után. Működése során a három T mindegyik

11 A Nemzetőr egy Münchenben megjelenő folyóirat volt, ame-

kategóriáját (támogatott, tűrt, tiltott) végigjárta. A lapba szá-

lyet néhány ’56-os emigráns alapított. Kiemelkedő alakja Tollas

mos ismert költő, író, publicista bedolgozott. 1983-ban levál-

Tibor főszerkesztő. Hazafias szellemű, a maga idejében nép-

tották Kulin Ferenc főszerkesztőt, így a teljes szerkesztőség

szerű lap volt.

felmondott. Aczél György ugyanis nem hagyta jóvá Bibó István

12 A „demokratikus ellenzék” az 1980-as években az értelmi-

Az európai társadalom fejlődése című, a marxizmust kritizáló

ségi ellenzék egy részének öndefiníciója volt. Ebből jött létre

írásának közlését.

később a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd párttá

23 Keleti Éva (1931–): fotóművész, szerkesztő, Balázs Béla-

alakulva a Szabad Demokraták Szövetsége.

díjas és Kossuth-díjas fotóművész. Dolgozott az MTI-nél, az

13 Demszky Gábor (1952–): szociológus, politikus. A rendszer-

Új Tükörnél stb. Rengeteget tett a magyar fotóművészet nem-

változtatás előtt a demokratikus ellenzék, illetve az SZDSZ tag-

zetközi elismertetéséért például a World Press Photo zsűrijé-

ja, majd 1990 és 2010 között Budapest főpolgármestere.

nek tagjaként.

14 A Rajk-butik Rajk László építész (1949–2019) Galamb utca

24 A Reform magazin 1988 és 1998 között megjelenő képes

3. szám alatti lakásán működött, ahol illegális, orosz mozaik-

heti folyóirat volt. Alapítója és első főszerkesztője Tőke Péter

szóval szamizdatnak hívott lapokat, ellenzéki irodalmat és köny-

volt. A rendszerváltoztatás idején igen népszerű, így hatalmas,

veket terjesztettek. Rajk és az akkori „demokratikus ellenzék”

ma már elképzelhetetlennek tűnő, 370 000-es példányszámban

bizonyos védettséget élvezett. A Kádár-rendszer nem akart

jelent meg.

még egy Rajk-pert, mert abban a lakásban lakott Rajk László

25 Jurij Vlagyimirovics Andropov (1914–1984): szovjet poli-

özvegye is. Az ilyen jellegű irodalmat Antall József többek kö-

tikus, 1982-től haláláig a Szovjetunió Kommunista Pártjának

zött Oltványi Ambrus (1932–1983) irodalomtörténésztől kapta.

főtitkára. Főtitkári megbízatása előtt 1967-től az orosz állam-

15 A maoizmus a marxizmus egyik ága, megalkotója Mao Ce-

biztonság, a KGB vezetője volt. Az 1956-os magyar forradalom

tung kínai kommunista politikus és vezető volt.

és szabadságharc idején ő volt a Szovjetunió budapesti

16 A III/III. Csoportfőnökség a Belügyminisztérium állambizton-

nagykövete.

sági szolgálatának belső elhárítással foglalkozó része volt.

26 A Komszomol a Szovjetunió Kommunista Pártjának 1918-

Feladata volt a belső ellenzéki, ellenséges erők feltérképezése,

ban alapított ifjúsági szervezete volt. 1977-ben 36 millió tagot

tehát lényegében egy olyan politikai rendőrség volt, melyet az

számlált. A Szovjetunió bukásával léte okafogyottá vált.

MSZMP irányított. Egyik csoportfőnöke a már említett Ha­ran­

27 Mihail Szergejevics Gorbacsov (1931–): szovjet politikus,

gozó Szilveszter volt.

1985-től 1990-ig a Szovjetunió utolsó főtitkára, majd 1991-ig a

17 Helmut Kohl (1930–2017): német politikus, a keresztényde-

Szovjetunió első elnöke.

26

BEVEZETŐ

28 A Jurta Színházat Romhányi László (1944–2005) 1985 és

igazgatója, majd Horn Gyula kormányában 1995 és 1996 kö-

1987 között vállalkozásban üzemeltette a Népligetben. Színházi

zött pénzügyminiszter volt. Nevéhez fűződik a „Bokros-

előadásoknak és több, például az MDF-hez, az SZDSZ-hez és

csomag”, melynek szükségességéről és hatásáról azóta is

a Fideszhez köthető alternatív politikai eseménynek is helyet

megoszlanak a vélemények. Utóbb a CEU professzora lett,

adott. A rendszerváltoztatás után Romhányi radikalizálódott,

a 2009-es EP-választáson pedig MDF-színekben szerzett man-

majd közbűntényes ügye lett, éveket töltött börtönben.

dátumot. A 2010-es parlamenti választásokon az MDF minisz-

Romhányi lapja az erősen radikális Szent Korona volt.

terelnök-jelöltje, ám a párt 2,6%-os eredményével végül kiesett

29 Gazsó L. Ferenc (1953–): Táncsics Mihály-díjas író, jogász,

az Országgyűlésből.

címzetes egyetemi docens. A Magyar Hírlap főmunkatársa,

37 Kerék-Bárczy Szabolcs (1971–): az Antall-kormány idején

majd a lap főszerkesztője. A Mai Nap Kiadó vezérigazgatója,

a miniszterelnöki kabinetben dolgozott mint fiatalember, majd

illetve a Mai Nap újság főszerkesztője. Nyugdíjba vonulásáig

az első Orbán-kormány alatt dolgozott a Miniszterelnökségen

az MTI vezérigazgatója.

és a Külügyminisztériumban is, később pedig kinevezték Los

30 Almásy László (1895–1951): felfedező, Afrika-kutató. A csa-

Angeles-i főkonzullá. Az MDF szóvivője, majd a külügyi kabinet

lád köznemesi, nem pedig a grófi ágából származott. Édesapja

vezetője lett. 2008 és 2010 között az országos elnökség tagja.

volt a Magyar Földrajzi Társaság egyik alapítója 1872-ben.

Később Bokros Lajos tanácsadója lett, majd 2013-ban belépett

Harcolt pilótaként az első világháborúban. Fiatal éveitől vonzot-

a Demokratikus Koalícióba. 2016 őszén kilépett a pártból.

ta Afrika, így számos expedíciót szervezett Egyiptomba és

38 A Magyar Demokrata Néppárt 1996-ban vált ki az

Szudánba. A Líbiai-sivatag addig ismeretlen területére is elju-

MDF-ből.

tott. A második világháborúban a német hadseregbe vezényel-

39 Szabó Iván (1934–2005): országgyűlési képviselő (1990–

ték, német hírszerzőket telepített az angol vonalak mögé.

1998), az Antall-kormány tagja, miniszter. Az MDNP alapító

31 A Kurír 1990 és 1998 között működő országos bulvárnapi-

elnöke. 1990-ben egyéni mandátumot szerzett. 1991-ben ipari,

lap volt. Főszerkesztője Szűcs Gábor. A Postabank Média

kereskedelmi és idegenforgalmi miniszter lett, majd Kupa

Portfólió része volt.

Mihályt váltotta pénzügyminiszterként, és egészen az 1994-es

32 1990-ben a sajtó jelentős része nem az MDF, hanem az

kormányváltásig tisztségében is maradt. Ezt követően a buda-

SZDSZ választási győzelmét várta. Az MDF-kormánynak alig

pesti listáról mandátumot szerzett, és az MDF frakcióvezetőjévé

volt médiamegjelenése, vagyis médiaellenszélben dolgozott.

választották. 1996-ban Lezsák Sándorral szemben alulmaradt

Voltak kísérletek ennek ellensúlyozására, pl. az Új Ma­g yar­

az elnökjelöltségben. Más MDNP-sekkel együtt, akik zömmel

ország vagy a Pesti Hírlap formájában. A fő véleményformáló

Antall József hívei voltak, kilépett a Demokrata Fórumból.

orgánumok viszont a baloldal kezén voltak.

40 Szabad György (1924–2015): történész, az első demokra-

33 Dávid Ibolya (1954–): ügyvéd, politikus, 1990-től 2010-ig

tikus Országgyűlés elnöke. Később az MDNP alapító tagja.

országgyűlési képviselő. 1990 és 2010 között az MDF elnöke,

1942-ben a numerus clausus miatt elutasították az egyetemi

1998 és 2002 között igazságügyi miniszter.

felvételi kérelmét, majd munkaszolgálaton volt, később pedig

34 Az Antall József Alapítvány az MDF pártalapítványa volt 2003

rövid ideig orosz kényszermunkán. 1945-ben vették fel a

és 2010 között. Az Antall család kilépett mögüle, és jogi vitát

Budapesti Tudományegyetem történelem szakjára, ahol tanár

folytatott az MDF utódpártjával, a JESZ-szel (Jólét és Sza­

és levéltáros diplomát szerzett. 1955-ben kandidátus lett,

badság Demokrata Közösség), amelynél az ÁSZ törvénytelen-

1969-ben akadémiai doktori értekezést írt. 1982-ben az MTA

ségeket tárt fel.

levelező, majd 1998-tól rendes tagjává választotta. Apámat

35 Boross Péter (1928–): jogász, politikus, 1993 és 1994 között

tanította a bölcsészkar történelem szakján, különleges, színes

Magyarország miniszterelnöke. Az 1956-os forradalom és sza-

egyéniségét nagyon szerette. Egyszer apám pontatlanul idéz-

badságharc idején részt vett a Budapesti Forradalmi Bizottság

te Kossuthot a parlamentben, Gyuri bácsi lekérte magát

és a Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa munkájában, tevé-

a pulpitusról, beült a patkóba a helyére, és kijavította apámat.

kenysége miatt később letartóztatták, és internálták. 1971-től

Ő azok közé az emberek közé tartozott, akiket feltétlen

a Dél-pesti Vendéglátóipari Vállalat igazgatója volt. Antall kor-

tisz ­teltem.

mányában tárca nélküli miniszterként ő irányította a titkosszol-

41 Lezsák Sándor (1949–): irodalmár, tanár, politikus. Az MDF

gálatok működését, majd 1990-től belügyminiszter lett.

egyik alapítója, 1987-ben az ő lakiteleki háza kertjében indult el

36 Bokros Lajos (1954–): bankár, politikus. Az 1990-es válasz-

mozgalomként a Magyar Demokrata Fórum. 1996-ban megvá-

tásokon az MSZP színében került be a parlamentbe, később

lasztották az MDF elnökének, ami aztán az MDNP pártból való

lemondott. 1991 és 1995 között a Budapest Bank elnök-vezér-

kiválásához vezetett.

BEVEZETŐ

27

42 A Political Capital elnevezésű kutató-elemző céget

1982-től pedig ezzel párhuzamosan a Nemzetközi Valutaalap

Szabados Krisztián és Somogyi Zoltán alapította. Az MDF-nek,

magyarországi megbízottja. Bankárok generációi nőttek fel a

illetve az SZDSZ-nek készítettek elemzéseket, kutatásokat, de

kezei alatt.

még a Nemzetbiztonsági Hivatal is a megrendelőik közé számí-

50 Az ún. „Gorenje-turizmus” a könnyebb Nyugatra utazást

tott. Az Antall József Alapítványban Dávid Ibolya elnök utasítás-

lehetővé tévő „világútlevél” 1988 januárjában történt bevezeté-

ba adta, hogy őket kell foglalkoztatni. Törekvésük az volt, hogy

sével indult meg. A dokumentum birtokában alanyi jogon lehe-

az SZDSZ-t és az MDF-et egy párttá gyúrják össze, de ami

tett dollárt vásárolni. Az útlevél és a pénz birtokában a szom-

a terepasztalon működik, az a valóságban nem, mert a két párt

szédos Ausztriába látogató magyarok kb. kétmilliárd amerikai

tűz és víz volt.

dollárt (50 milliárd forintnyi schillinget) költöttek el az osztrákok-

43 Horváth Balázs (1942–2006): ügyvéd, politikus. Egyéni kép-

nál. A Gorenje az akkori Jugoszláviában gyártott fagyasztó volt,

viselőként jutott be a parlamentbe 1990-ben, majd májustól

melyet ekkoriban a magyarok tömegesen vásároltak.

belügyminiszter, decembertől pedig tárca nélküli miniszter lett.

51 Bíró Zoltán (1941–): író, irodalomtörténész, politikus. 1987

1998 és 2004 között az MDF frakcióvezető-helyettese, később

és 1989 között a Magyar Demokrata Fórum első ügyvezető

kizárták, mivel szembekerült Dávid Ibolya politikájával. 2006-

elnöke. 1991-ben kilépett a pártból, és Pozsgay Imrével meg-

ban a Fidesz színeiben jutott mandátumhoz.

alapította a Nemzeti Demokrata Szövetséget. 2013-tól 2020-ig

44 Jeszenszky Géza (1941–): történész, egyetemi tanár, dip-

a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum

lomata, 1990 és 1994 között Antall kormányának a külügy-

igazgatója.

­m inisztere.

52 Aczél György (1917–1991): a Kádár-korszak egyik megha-

45 Ronald Reagan (1911–2004): színész, politikus, 1981 és

tározó politikusa. Fiatalon a cionista mozgalom tagja és segéd-

1989 között az Egyesült Államoknak a hidegháborús korszak

színész volt. 1956-tól az MSZMP Központi Bizottságának, majd

lezárásában nagy szerepet vállaló elnöke.

1970-től a Politikai Bizottságának is tagja. 1974-től a

46 II. János Pál (Karol Wojtyła; 1920–2005): 1978-tól haláláig

Minisztertanács elnökhelyettese. 1985 és 1989 között a

a katolikus egyház feje. Lengyel származása révén nagy figyel-

Társadalomtudományi Intézet főigazgatója. A Kádár-érában az

met szentelt Kelet-Európa szovjet szatellitállamainak.

ideológia, a művelődés és a kultúrpolitika tartozott a feladatai

47 Pozsgay Imre (1933–2016): a Kádár-korszak egyik ikonikus

közé. Részben informálisan, de sokat foglalkozott az egykori

politikusa. 1976 és 1982 között kulturális, illetve művelődési

állambiztonsággal, jó viszonyt ápolt a III/III-as Harangozó

miniszter, majd 1988-tól 1989-ig államminiszter. Az MSZMP

Szilveszterrel. Számos írót, művészt tartott sakkban az

Politikai Bizottságának, a Hazafias Népfront Országos

információival.

Tanácsának tagja, ez utóbbinak 1982 és 1988 között főtitkára.

53 Németh Miklós (1948–): közgazdász, politikus, 1988 és

1990-ben MSZP-képviselő, majd Bíró Zoltánnal 1991-ben lét-

1989 között a rendszerváltoztatás előtti korszak utolsó minisz-

rehozta a Nemzeti Demokrata Szövetséget. A párt az 1994-es

terelnöke, 1989 és 1990 között pedig a Magyar Köztársaság

választáson nem érte el az 5%-os küszöböt, 1996-ban pedig

ideiglenes miniszterelnöke.

feloszlatta magát. Ezt követően Pozsgay egyetemi tanárként

54 Az 1957 és 1989 között fennálló Munkásőrség egy pártirá-

tanított tovább. Történelmi szerepe van a népi, baloldali értel-

nyítás alatt álló és mintegy 60 000 tagot számláló félkatonai

miség támogatásában. 1989. január 28-án ő mondta ki elő-

szervezet volt

ször nyilvánosan, hogy 1956 nem ellenforradalom, hanem nép-

55 Nicolae Ceaușescu (1918–1989): román kommunista poli­

felkelés volt. Ez akkor óriási zavart keltett az MSZMP-ben,

tikus, 1965-től kivégzéséig a Román Kommunista Párt veze-

és előrevetítette a Kádár-rendszer későbbi politikai

tője.

meghasonlását.

56 Csóti György (1940–): villamosmérnök, politikus. 1990 és

48 Lech Wałęsa (1943–): lengyel szakszervezeti vezető, politi-

1998 között az MDF, 2011 és 2014 között a Fidesz országgyű-

kus, 1990 és 1995 között a Lengyel Köztársaság elnöke.

lési képviselője. 1999-től 2003-ig Magyarország zágrábi nagy-

A gdański hajógyári munkások egyik vezetője, az 1980-as évek

követe. Antall József miniszterelnökségéig az MDF elnöki titkár-

végén pedig közreműködött a lengyelországi átmenet lebonyo-

ságvezetője volt.

lításában. 1983-ban tevékenységéért Nobel-békedíjjal

57 Zacsek Gyula (1947–): MDF-es országgyűlési képviselő.

jutalmazták.

1990 és 1994 között az ún. „MDF-piacok” szervezője. 1993

49 Fekete János (1918–2009): MNB-alelnök. Különböző pozí-

nyarán kizárták a vezető kormánypártból, majd megalapította

ciókban fiatal korától egészen 1988-ig a Magyar Nemzeti

a Magyar Piacpártot, ám az az 1994-es választásokon nem érte

Banknál dolgozott. 1980-tól az MNB első elnökhelyettese,

el az 5%-ot.

28

BEVEZETŐ

58 Hans-Dietrich Genscher (1927–2016): német politikus. Nem

rendőrség vezetőjeként részt vett a korabeli koncepciós perek

sokkal a második világháború vége előtt a Nemzetiszocialista

(pl. a Rajk László, Mindszenty József stb. ellen indított eljárá-

Német Munkáspárt tagja, a háborúban a Luftwaffénál, vagyis

sok) kialakításában. Péter Gábor az ÁVH-t a „párt öklének” te-

a német légierőnél szolgált. Amerikai, majd brit hadifogságba

kintette, és sokkal inkább a Szovjetuniónak, illetve Sztálinnak

került. 1965-től az FDP színeiben a Bundestag tagja. Willy

akart megfelelni, mint Rákosinak.

Brandt alatt belügyminiszter, Helmut Schmidt kormányában

66 Nagy Lajos (1938–2006): vezérőrnagy, 1990-ben a

külügyminiszter, majd alkancellár (1974–1982). Helmut Kohl

Nemzetbiztonsági Hivatal első igazgatója. Korábban hírszerző

kormányában ismét külügyminiszter, illetve alkancellár (1982–

tisztként dolgozott több országban. Visszavonulása után a ma-

1992). Fontos szerepet játszott Németország egyesítésében és

gánszférában, magánnyomozóként, illetve biztonsági cégeknél

a közép-európai demokratikus átmenetben.

dolgozott vezetőként, ahol hasznosítani tudta korábbi

59 François Mitterrand (1916–1996): francia politikus, 1981 és

tapasztalatait.

1995 között Franciaország elnöke.

67 Tölgyessy Péter (1957–): jogász, politológus, politikus.

60 Az 1990 áprilisában megszületett MDF–SZDSZ-paktum ke-

A rendszerváltoztatás idején az SZDSZ tagja, a Nemzeti

retében az első szabad választás után Antall József olyan stra-

Kerekasztal-tárgyalások egyik tárgyalója volt.

tégiai megállapodást kötött a Szabad Demokraták Szö­vet­

68 Sárközy Tamás (1940–2020): jogász, egyetemi tanár.

ségével, mely szavatolta az ország kormányozhatóságát. Addig

A rendszerváltoztatás idején, 1988 és 1990 között igazságügy­

ugyanis még a költségvetési törvényhez is kétharmad kellett.

miniszter-helyettes, majd 1989 és 1990 között deregulációs

A paktumot az MDF elnöke és az SZDSZ elnöke írta alá. Antall

kormánybiztos volt, funkcióinál fogva részt vett az ország

nyelvi leleményével a megállapodás nem egy „csőszkunyhóban”

piacgazdasági kereteinek kialakításában.

született, hanem teljesen legális és pontos megegyezés történt

69 Ludwig Wilhelm Erhard (1897–1977): német politikus, köz-

az ország kormányozhatósága érdekében.

gazdász. Konrad Adenauer gazdasági minisztere (1949–

61 A lusztráció a kommunista párt- és állami vezetők, titkos-

1963), nagy szerepe volt a második világháború utáni német

szolgálati hálózati személyek átvilágítását és számonkérését

gazdaság talpra állásában. 1963 és 1966 között Németország

jelentette volna.

kancellárja.

62 Az MG IMO a Moszkvai Nemzetközi Kapcsolatok Intézete

70 Margaret Thatcher (1925–2013): brit konzervatív politikus,

volt, ahol magas szintű egyetemi képzés folyt: itt képezték ki

1979 és 1990 között az Egyesült Királyság miniszterelnöke.

az orosz, illetve a szovjet diplomácia legtöbb tagját. A KGB és

71 A Charta ’77 egy Csehszlovákiában a helyi ellenzék által

a szovjet diplomácia összefonódott. A mai napig magas szintű

1977-ben kiadott nyilatkozat volt. Zömmel értelmiségi aláírói az

egyetemi képzés folyik az intézetben.

emberi jogok megsértése ellen tiltakoztak. A mozgalom vezetőit

63 Horn Gyula (1932–2013): közgazdász, politikus, 1989 és

két évvel később perbe fogták, és börtönbüntetésre ítélték.

1990 között Magyarország külügyminisztere, 1994 és 1998

A külföldön is ismertté vált nyilatkozatot a bírósági ítéletek ha-

között miniszterelnök. 1956 és 1957 között a forradalmat le-

tására Magyarországon is többen aláírták, kérve, hogy a szoci-

verő karhatalmi fegyveres erők, a „pufajkások” tagja. Nevéhez

alista országokban ne kezdődjenek újabb politikai eljárások. Az

kötődő emlékezetes esemény, hogy 1989-ben Alois Mock

aláírók egy része fontos szerepet játszott az 1980-as évek po-

osztrák külügyminiszterrel a sajtó nyilvánossága előtt szimbo-

litikai erjedésében és az azt övező vitákban.

likusan együtt vágták át a vasfüggönynek nevezett műszaki

72 Kis János (1943–): liberális filozófus, az SZDSZ alapító tagja

határzárat.

és első elnöke. Eleinte Lukács György marxista filozófus tanít-

64 Gál Zoltán (1940–): országgyűlési képviselő, politikus. 1970-

ványaként marxista nézeteket vallott, de utóbb a liberális elkép-

től az MSZMP Politikai Főiskolájának tanára. Belügyminiszter-

zelések felé fordult, és filozófiai alapon kezdte kritizálni a mar-

helyettes, majd Németh Miklós kormányában megbízott belügy-

xizmust. Az 1980-as években részt vállalt több ellenzéki kezde-

miniszter. 1994 és 1998 között az Országgyűlés elnöke.

ményezés szervezésében is.

65 Péter Gábor (1906–1993): állambiztonsági vezető. Szegény zsidó családból származott, és már fiatalon bekapcsolódott a munkásmozgalomba. Szabósegéd volt (erre történik is utalás a Tanú című filmben). Az üldözött kommunisták segítésére létrehozott Vörös Segély vezetőségében is dolgozott. 1943-tól a KMP vezetőségi tagja, majd a politikai rendőrség, a PRO, az ÁVO, illetve az ÁVH vezetője. 1953-ban letartóztatták. A politikai BEVEZETŐ

29

INTERJÚ GULYÁS GERGELLYEL, A MINISZTERELNÖKSÉGET VEZETŐ MINISZTERREL Pál Zsombor Szabolcs – Budapest, 2020. február 20.

Ön fiatalon élte meg a harminc évvel ezelőtti változásokat. Hogyan emlékszik vissza, miként látta akkoriban az átalakulást? Önt is elkapta a változások heve, a korban általános lelkesedés?

Gyerekként az ember könnyen lelkesedik. Szerencsém volt, hogy édesapám több – ma már a rendszerváltozás szimbolikus eseményének számító – tüntetésre is elvitt. Így jól emlékszem a nagy Erdély-tüntetésen „Nem állunk meg fél úton, Ceaușescu pusztuljon!”-jelszót skandáló tízezrekre. Emlékszem Nagy Imre újratemetésére és az első szabad választások időszakára.

A koromból adódóan nem láthattam át a rendszerváltoztatás jelentőségét, azt azonban pontosan tudtam, hogy nagy jelentőségű, valóban történelmi idők tanúi lehettünk. És hogyan tekint a változásokra manapság? Miben látja azok jelentőségét? Hogyan hatott a rendszerváltozás folyamatára annak „tárgyalásos” jellege?

30

BEVEZETŐ

Magyarország a 20. század sorsfordító és történelemformáló pillanataiban mindig a vesztesek oldalára került. Az első világháborút, Trianont és a második világháborút, majd az ’56-os forradalom vérbe fojtását ez az ország és a nemzet egésze nagyobb mértékben szenvedte meg, mint az oszmán hódítás óta bármely más eseményt. A múlt század egyetlen pozitív történelmi fordulópontja a rendszerváltoztatás, amit lehet néhány területen ellentmondásosnak nevezni, de összességében mégiscsak egy rab nemzet számára szabadságot, a diktatúra helyére demokráciát, a totalitárius állam jogtiprása helyett jogállamot teremtett.

A rendszerváltozás tárgyalásos jellege politikai iskolát jelentett a rendszerváltoztató elit számára. Az elmúlt három évtizedben meghatározták, és a mai napig is meghatározzák azok a személyiségek a magyar közéletet, akik a rendszerváltoztatásban annak alakítóiként aktívan részt vettek.

A vér nélküli változások egyfajta jog útján végbement forradalmat hoztak – ez pedig egy olyan jogásznemzet számára, mint a magyar, szintén pozitív értékeket hordoz. Ráadásul azt is nyugodtan hozzátehetjük, hogy Romániában, ahol a rendszerváltozás nem békés keretek között ment végbe, az átmenet nem eredményezett mélyebb elitváltást, sőt a legnagyobb hatalom­ átmentés talán az egész régióban ott történt.

Mi volt ön szerint az oka, hogy egyedül Magyarországon töltötte ki az első szabadon választott kormányzó erő a parlamenti ciklusát?

Elsősorban egy jogi és egy politikai tényezőnek köszönhető ez. A politikai tényező Antall József miniszterelnök kohéziót teremtő szerepe volt rövidre szabott három és fél éves kormányzása időszakában. A jogi tényező az MDF–SZDSZ-

pak­ tumként elhíresült megállapodás részeként létrejött „konstruktív bizalmatlansági indítvány”.

Ez új miniszterelnök megválasztásához köti a kormány menesztését, és ezért fontos közjogi oka a Magyarországon azóta is példátlan kormányzati stabilitásnak. A térségben, de talán még Európában sem volt rá példa, hogy harminc esztendőn keresztül ne lett volna előrehozott választás. Ön szerint mi a mai magyar társadalom általános vélekedése az akkori eseményekről, illetve az azóta elért eredmé­ nyekről?

Sikerként tekintünk rájuk, vagy többet vártunk, és ezért csalódottak vagyunk? Tapasztalható volt ezen a téren valamilyen változás az elmúlt harminc év során?

Nagyon komoly változások mentek végbe a rendszerváltozás megítélése kapcsán az elmúlt harminc évben. Ez talán az első olyan kerek évforduló, amikor a választópolgárok többsége már egyértelműen pozitívumként gondol vissza a rendszerváltoztatásra. Nyilvánvaló, hogy egy történelmi esemény megítélése pillanatfelvétel is, és legalább annyira mutatja meg a kort, amely ítél, mint azt, amelyről ítéletet mond. Akkor a gazdaság csődközeli helyzetében, a piacgazdaságra való rendkívül fájdalmas átállás és a vele törvényszerűen együtt járó munkanélküliség idején a választópolgárok többsége az események történelmi távlatait nem helyezhette a saját, mindennapi életében bekövetkezett nehézsége elé.

Az a rövid, de már történelmi távlat, amely ma rendelkezésre áll, ugyanakkor azt is világossá teszi, hogy mostanra lényegesen több nyertese van a rendszerváltoztatásnak, mint vesztese. Az ország az Európai Unión belül még mindig a szegényebb országok közé tartozik, de egyértelműen azok közé, amelyek az élet minden területén egyre gyorsabban fejlődnek. Az emberek nagy része lényegesebben jobban él, mint 1989–1990-ben élt. A tehetség, a tudás, a szorgalom érvényre jutását pedig nem korlátozzák olyan akadályok, mint a diktatúra idején.

Hogyan értékeli ifj. Antall József rendszerváltoztatás során játszott politikai szerepét, miben látja az akkori miniszterelnök-

EZ TALÁN AZ ELSŐ OLYAN KEREK ÉVFORDULÓ, AMIKOR A VÁLASZTÓ­ POLGÁROK TÖBBSÉGE MÁR EGYÉRTELMŰEN POZITÍVUMKÉNT GONDOL VISSZA A RENDSZER­ VÁLTOZTATÁSRA. nek a folyamat levezénylésében mutatott erősségét, illetve gyengeségét?

Antall József rendkívül nehéz szerepre vállalkozott 1989-ben, amikor a tárgyalásos rendszerváltozás során a „kompromisszumok robotosaként” a rendszerváltó erőket igyekezett az állampárttal szemben egyben tartani mindaddig, amíg az a demokratikus átalakuláshoz szükséges szabad választások törvényi környezetének biztosítása érdekében elengedhetetlen volt. Ennél csak akkor vállalt nehezebb szerepet, amikor a rendszerváltozás után elvállalta egy csődben lévő, az átalakulástól ugyanakkor „csodát” és gyors életszínvonal-javulást remélő ország első számú politikai tisztségét. Az egyik oldalon az összeomló piacok, a működésképtelen gazdaság. A másik oldalon az osztrák életszínvonalat a szabadság bejövetelével együtt elvárásként megfogalmazó magyar társadalom. Közöttük „közvetítőként” az Antall Józseffel és a kereszténydemokrata konzervatív erőkkel szemben rendkívül ellenséges és gyűlölettel teli média.

Nyugodtan mondhatjuk, hogy emberfeletti helytállást kívánt ennek a tisztségnek a betöltése.

Ehhez járult még az a halálos betegség, amely nem csupán a politikai hatalomnak, hanem saját BEVEZETŐ

31

életének elvesztésével is fenyegette a hivatalban lévő miniszterelnököt.

Az Antall-kormány politikája részleteiben lehet vitatható, sőt vitatandó, de összességében egyértelműen helyes utat jelölt ki a külpolitikában és a gazdaságpolitikában éppúgy, mint történelemszemléletében, illetve négy évtized kommunista diktatúrájának erkölcsi rombolása után a valódi társadalmi és politikai értékek meghatározása terén. Különösen fontos, hogy irányt szabott a nemzetpolitikában: a magyar nemzetre egységes egészként tekintett, és a határon túli magyarsággal való kapcsolattartást ennek szellemében alakította.

Antall József közszolgálathoz való viszonyának örök példaként kell állnia ebben az országban mindenki számára, aki közhivatalt vállal.

Ralf Dahrendorf politológus szerint: „Egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmihoz hatvan év kell.” Ön szerint teljesen lezárultak már Magyarországon ezek a folyamatok, vagy – ahogy Dahrendorf állítja – szükség van még némi időre?

Dahrendorfnak vélhetően igaza volt, amikor ezeket a sorokat leírta, csak nem számolt azzal, hogy a világ hihetetlen mértékben felgyorsult. Ez azt jelenti, hogy amihez régen hatvan év kellett, ahhoz ma harminc év is bőségesen elegendő.

A magyar társadalom döntő többsége mára hozzászokott azokhoz a demokratikus jogállami és piaci viszonyokhoz, amelyeket a rendszerváltozás ebben az országban létrehozott. Kritikus, hogyha ezek az értékek sérülnek, mert ezek alapvető kereteit elfogadta, és ennek megfelelően éli az életét. Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy Magyarországon a rendszerváltoztatás folyamata mára teljes egészében lezárult. Akik ma a jövőről és a világról gondolkodnak, már semmilyen értelemben nem tekintik viszonyítási pontnak a kommunista diktatúra időszakát, hanem a jelenből igyekeznek a jövőt levezetni, és saját személyes jövőjüket is megtalálni.

Mit gondol, az akkori években együtt átélt közös érzés, az akkor szerzett közös ta32

BEVEZETŐ

ANTALL JÓZSEF KÖZSZOLGÁLATHOZ VALÓ VISZONYÁNAK ÖRÖK PÉLDAKÉNT KELL ÁLLNIA EBBEN AZ ORSZÁGBAN MINDENKI SZÁMÁRA, AKI KÖZHIVATALT VÁLLAL. pasztalatok jelenthetnek olyan máig kitartó fontos kapcsot a régiós országok számára, amelyből továbbra is építkezhetünk?

Ahol leginkább kézzelfogható máig tartó következménye van a kommunista diktatúrának, az éppen az Európán belüli kelet–nyugati megosztottság. Ez ma nem szögesdróttal elválasztott földrészekben jelenik meg, hanem olyan ideológiában, értékvilágban és világképekben megnyilvánuló nézetkülönbségekben, amelyek a mindennapi politikát áthatják, és amelyek fontos folyamatokkal kapcsolatban alapvetően eltérő reakciókat váltanak ki a földrész két feléből.

A közép-európai országok számára éppen ezért az együttműködés szükségszerűsége közös történelmi élményekből is származik.

A visegrádi országok ugyanúgy gondolkodnak a jelen és a jövő legfontosabb kérdéseiről: ugyanúgy gondolkodnak a nemzeti identitás fontosságáról, az európai egységben is elengedhetetlenül fontos nemzeti sokszínűségről és arról, hogy magyarként, csehként, lengyelként, szlovákként akarnak élni az intézményi tekintetben sok területen közös hatásköröket gyakorló európai intézmények mellett vagy ellenére is.

Egy pillanatra sem feledjük, hogy az Antallkor­mány fontos és a jelenlegi kormány által példaszerűen ápolt hagyatéka a Visegrádi Együttműködés.

INTERJÚ FRANK SPENGLERREL, A KONRAD-ADENAUERSTIFTUNG MAGYARORSZÁGI KÉPVISELET-VEZETŐJÉVEL Pál Zsombor Szabolcs – Budapest, 2020. február 20. három éven keresztül csaknem négyszázharmincezres létszámban állomásoztak az ország területén. A nagyhatalmak a hidegháború alatt számos afrikai országban is egymásnak feszültek, így aztán a szocialista országok sok afrikai függetlenségi mozgalom számára nyújtottak jelentős politikai támogatást, illetve katonai segítséget. A legtöbb afrikai számára éppen ezért felfoghatatlan volt, hogy az európai kontinens szocialista államai összeomlottak. Sokan személyes tapasztalatból, száműzetésük idejéből ismerték ezeket az országokat, s nagyon kedvezőnek ítélték az ottani társadalmi fejlődés irányát. A „szocialista testvérországok” számos afrikai országnak jelentették a példát saját társadalmi modelljük számára. Eltartott egy darabig, amíg az itteni változások végül az afrikai országokba is elhozták a politikai irányváltást.

A magyarországi változások idején ön Afrikában szolgált. A világnak arról a feléről milyennek látta a régiónkban lezajló rendszerváltozást és a demokratizálódást? Volt a helyi társadalomnak bármiféle véleménye a térség politikai átrendeződésével kapcsolatban?

A „változás szele”, a berlini fal leomlása és az ahhoz köthető korszakos változások az annus mirabilis, vagyis az 1989-es év során természetesen a szomszédos afrikai földrészt is megérintették. Dél-Afrika köztársasági elnöke 1990. február 2-án a parlament előtt egyebek mellett azt is bejelentette, hogy engedélyezik a korábban betiltott ellenzéki pártokat, a politikai foglyokat pedig szabadon bocsátják. Február 11-én, huszonhét év börtön után szabadon engedték az Afrikai Nemzeti Kongresszus vezetőjét, Nelson Mandelát, 1990. március 21-én pedig Namíbia kinyilvánította, hogy függetlenedik Dél-Afrikától.

1991 májusában az utolsó kubai katonák és civilek is elhagyták Angolát, miután mintegy tizen-

Német állampolgárként mennyire érzi meghatározónak ezeket az éveket? Lehetett-e számítani a változásra? Érezte, hogy az egyes változások mögött alapvető átalakulások zajlanak?

Bár mindig is hittem Németország békés újraegyesítésének a lehetőségében, az NDK ös�szeomlása váratlanul ért. Talán azért, mert külföldön meglehetősen zavaros hírek jutottak el hozzánk – habár néhány szocialista állam képviselőivel folytatott magánbeszélgetéseinkből ki lehetett olvasni, hogy jelentős politikai változások előtt állunk. Amikor 1989 nyarán rokonlátogatáson voltam az NDK-ban, egyértelműen és félreérthetetlenül értésemre adták, hogy az NDK-nak hamarosan vége, a cél pedig a gyors újraegyesítés. A változás lehetőségéről hallottam tehát, de nem tartottam valószínűnek, hogy az belátható időn belül be is következhet. A fal leomlása után jöttem rá, hogy immár nincs visszaút, a keletnémetek számára pedig elfogadhatatlan BEVEZETŐ

33

A MAGYAROK HÍRESEK SZABADSÁG­ SZERETETÜKRŐL. AZ 1956-OS FORRADALOM MARADANDÓ BIZONYÍTÉKA ENNEK. E NEMZET TAGJAI ÉPPEN EZÉRT MINDIG TÖBB SZABADSÁGOT TUDTAK KIHARCOLNI MAGUKNAK A TÖBBI SZOCIALISTA ORSZÁGHOZ KÉPEST. RÁADÁSUL EZERÉVES TÖRTÉNELMÜK EREDMÉNYEKÉPPEN A MAGYAROKÉ MINDIG IS HAZAFIAS ÉS A TÖBBINÉL ÖSSZETARTÓBB TÁRSADALOM VOLT. 34

BEVEZETŐ

a két államról szóló – németül Zwei­staaten­ theorie-nak nevezett – elmélet. Számomra világos volt, hogy csak idő kérdése, és Németország újra egyesül. Ezt 1989 novemberében akkori állomáshelyemen, Zimbabwében nyilvánosan ki is mondtam különféle rendezvényeken.

Kemény kritikát kaptam érte, még néhány nyu­ gat­némettől is.

Később a Konrad-Adenauer-Stiftung képviseletében a mi régiónkba költözött, így szerteágazó tapasztalatokra tehetett szert azzal kapcsolatban, hogy miként élték meg az emberek a rendszerváltást követő éveket Kelet-Közép-Európában. Lát különbséget abban, ahogy az egyes nemzetek a harminc évvel ezelőtt történtekre tekintenek?

Minden országnak megvan a maga rendszerváltás-története, megvannak a szabad jövőről alkotott saját elképzelései. A feltételek igen különbözők voltak. A rendszerváltó országok emellett különböző mértékben részesültek a baráti országok támogatásában is. Az NDK például a német alaptörvény 23. cikkének értelmében kérvényezte, hogy vegyék fel a Német Szövetségi Köztársaságba, így egészen más utat járt be, mint a többi ország. Nemigen volt kipróbált módszer az ilyen átmenetekre. Senkinek sem volt tapasztalata arról, hogyan is kell egy szocialista országot egy másik társadalmi rendszerbe átvezetni. Pragmatizmusra és bátorságra volt szükség, és a reformintézkedések során minden ország a saját útját kereste, jóllehet sokak számára hamar kirajzolódott a közös cél: „Térjünk vissza Európába, lépjünk be az Európai Unióba!” Ön már évek óta Magyarországon szolgál.

A magyarokat jól ismerő külföldiként hogyan látja a rendszerváltást a magyar nemzeti narratíva egészében? Mit gondol, büszkék a magyarok arra, amit elértek, vagy csalódottak, mert többet vártak?

A magyarok híresek szabadságszeretetükről. Az 1956-os forradalom maradandó bizonyítéka ennek. E nemzet tagjai éppen ezért mindig több szabadságot tudtak kiharcolni maguknak a többi szocialista országhoz képest. Ráadásul ezeréves történelmük eredményeképpen a magya-

roké mindig is hazafias és a többinél összetartóbb társadalom volt. Ennek köszönhetően a rendszerváltást inkább a tárgyalások folyamata, mintsem a forradalmi változások határozták meg. Figyelemre méltó az is, hogy az ország a változásokat határozottan erős politikai stabilitás mellett hajtotta végre. A magyarok nagyon büszkék lehetnek a rendszerváltásukra, még ha az (egyelőre) nem is teljesített minden várakozást. A kezdet kezdetén rosszul mértük fel az átalakulási folyamat mélységét és sebességét.

Kell még némi idő az alkalmazkodásra. A fontos azonban az, hogy a helyzet folyamatosan javul, elvégre az emberek a reményre építenek.

Milyen a helyzet a mai Németországban?

Egyértelműen pozitív az önök társadalmában az 1989–1990-es változások értékelése, vagy akadnak még nehézségek? Hogyan segít Adenauer öröksége e komplex helyzet kezelésében? Ma is irányt szab még Németország további sorsának?

Németország helyzete jobb, mint az országban uralkodó közhangulat. Bár az átmenetnek voltak győztesei és vesztesei is, a németek egyetértenek abban, hogy a rendszerváltás és az újraegyesítés nagy áldás az ország számára.

Ennek alapjait Konrad Adenauer kancellársága vetette meg. Legfontosabb politikai céljai a mai napig vezérfonalként szolgálnak a CDU számára. Ilyen például a Franciaországgal folytatott együttműködés, Németország betagozódása az európai és az atlanti értékközösségbe, és persze mindenekelőtt a szociális piacgazdaság. Néhány, napjainkra égetővé vált probléma – például a klímaváltozás, a demográfiai kihívások vagy a digitalizáció kérdése – Konrad Adenauer idejében még nem volt napirenden.

Izgalmas eljátszani a gondolattal, vajon ő hogyan vélekedett volna ezekről a feladatokról.

beszélünk. Az átmenet ugyanis egy állandóan és gyorsan változó társadalomban megy végbe.

A változások kulcsszavai a globalizáció, a digitalizáció és a geopolitikai átalakulás. Ez azt jelenti, hogy az embereknek manapság sokkal gyorsabban és mélyrehatóbban kell alkalmazkodniuk a körülmények változásához, mint korábban.

Hivatali minőségében – azaz egy Magyarországon tevékenykedő német szervezet képviselőjeként – kétszeresen is érinti az 1990-es évek rendszerváltásainak évfordulója. Milyen programokat terveznek a mindkét nemzet számára egyaránt fontos évforduló alkalmával?

Azokban az emberekben, akik éppen harminc éve szerte e világon az utcára mentek, és változást követeltek, volt egy közös vonás: azt kívánták, hogy szabadságban és jólétben élhessenek. Éppen ezért állítjuk mindenekelőtt a szabadságot a megemlékezések középpontjába. A Pán­ európai Piknik harmincadik évfordulója alkalmából már tavaly tartottunk egy rendkívül sikeres megemlékezést Sopronban, és nagyon várjuk a többi rendezvényt is.

Sokan vallják, hogy a valódi rendszerváltozások csak évekkel a tényleges politikai események után következnek be. Mit gondol, a mi régiónkban mikor zárul le ez a folyamat?

Erre a kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni, hiszen itt két, egymást átfedő jelenségről BEVEZETŐ

35

3

NAGYLÁTÓSZÖG

A HARMADIK HULLÁM – A KOMMUNIZMUS ÉS AZ ANTIKOMMUNIZMUS VÉGE AZ 1980-AS ÉVEKBEN Baranyi Tamás Péter 1976. szeptember 21-én a washingtoni Sheridan Circle-ön egy autóban felrobbanó bomba megölte Orlando Leteliert, aki korábban a baloldali Salvador Allende chilei elnök minisztere, illetve az ország amerikai nagykövete volt. A támadásban Letelier munkatársa, az amerikai Ronni Moffitt is meghalt. A gyilkosság megrendelője az akkori chilei rezsim titkosrendőrsége volt. Bár az elkövetők felderítéséhez és törvény elé állításához jó egy évtizedre volt szükség, a gyilkosság hatalmas változást indított el az amerikai fővárosban: az egyre népszerűbb emberi jogi diskurzus kiegészült a nemzeti szuverenitás védelmével, hiszen a merényletet mégiscsak amerikai földön követték el, még ha egy, a hidegháborúban „szövetséges” ország polgárai is. Az 1980-as évek elejére tehát konszenzus alakult ki arról, hogy antikommunista elkötelezettség ide vagy oda, az Egyesült Államok szövetségeseit mind emberi jogi, mind szuverenitásbeli megfontolásból féken kell tartani.1 A hidegháború a világot uraló két szuperhatalom közötti katonai és gazdasági versengésen túl a története során végig a világ közvéleményének megnyerésére irányuló küzdelem is volt. A társ­ utas békekongresszusok, a külföldi segélyezés szövevényes hálója, az amerikai popkultúra elterjesztése mind azt a célt szolgálták, hogy a roha-

Orlando Letelier a halála évében, 1976-ban 38

NAGYLÁTÓSZÖG

mosan függetlenné váló országokat új szövet­ ségesként lehessen felsorakoztatni az Egyesült Államok és a Szovjetunió mögött kialakult táborokba. Ennek során azonban mindig adódtak nehézségek is: ahogy a Szovjetuniónak is meggyűlt a baja az arab világ „progresszív” vezetőivel, úgy az amerikaiak számára is komoly problémát jelentett, hogy az általuk támogatott antikommunista rezsimek gyakran éppen annyira gyűlöletesek voltak az ország lakói szemében, mint a kommunista alternatíva. Ráadásul a harmadik világ kommunistabarát, illetve „kapitalista” rezsimjei nem mindig bizonyultak megbízható szövetségeseknek, és könnyen rájöttek, hogyan lehet a maguk számára előnyös módon manipulálni a birodalmi centrumokat.2 Vietnám esete mindkét oldal szempont­ jából nagyon fontos tanulságokkal szolgált. DélVietnám kommunista felkelői sokáig folytattak hintapolitikát az akkor már haragban lévő kínai és szovjet hatalom között, és így mindkét féltől képesek voltak a maguk számára a lehető legtöbb katonai és gazdasági segélyt biz­tosítani.3 Az amerikai támogatással létrejött dél-vietnámi állam a kommunista Észak-Vietnámmal szemben felépített kirakatállamként szolgált, azonban az amerikaiak annyira elégedetlenek voltak a Diê.m testvérek korrupt vezetésével, hogy végül maguk járultak hozzá az eltávolításukhoz.4 A Carter-kormányzat emberi jogi alapokon nyugvó, és sok korábbi amerikai szövetségest elbizonytalanító külpolitikai elmozdulása után a Rea­­gan-korszakban ismét fontossá vált a fejlődő világ jobboldali hatalmainak és felkelőinek támogatása. A demokratizáció igénye azonban világszinten sem volt előzmény nélküli: 1974-ben Görögországban megbukott a tábornokok uralma, Portugáliában pedig a „szegfűk forradalma” mosta el a salazari rendszer maradványát. Spanyolországban 1975-ben demokratikus tárgyalások útján véget ért a Franco-féle diktatúra. Mindegyik

átalakulás magában hordozta a kommunista befolyás megerősödését, ám ez végül minden alkalommal elmaradt, nem kis mértékben az Európai Gazdasági Közösség politikai és gazdasági tömegvonzásának következtében.5 Az amerikai politika vezető köreiben ekkoriban két külpolitikai doktrínát is megfogalmaztak. Az egyik Jeane Kirk­patricknek, az USA első női ENSZ-nagykövetének a nevéhez fűződik. Az úgynevezett Kirk­ patrick-doktrína lényegében azt fejezi ki, hogy a totális kommunista diktatúrák stabilabbak, és sokkal jobban átörökítik a saját hatalmukat, velük szemben az autoriter rendszerek viszont kevésbé stabilak, és kevésbé állnak ellen a reformnak. Tehát míg az autoriter rezsimek megreformálhatóak, a kommunizmus megreformálhatatlan. Következésképp az Egyesült Államok támogathatja az autoriter rendszereket annak érdekében, hogy azok féken tartsák a totális kommunizmus győzelmét.6 A Reagan-doktrína ugyanakkor a fenti okfejtés másik felét kidomborítva azt képviselte: a világban mindenhol támogatni kell a kommunista rezsimek ellen irányuló antikommunista felkeléseket. A Reagan-kormányzat mindezt elsősorban nem a kelet-európai és szovjetunióbeli rendszerekre értette, hanem a fejlődő országok, különösen Afganisztán és Közép-Amerika viszonyla­ tában. Így vált a reagani politika alapkövévé a szovjetellenes afgán Mudzsahedín támogatása, és így jöhetett létre az a bizarr politikai alku is, amely aztán az Iran–Contra Gate néven vált ismertté: amerikai tisztviselők a Kongresszus megkerülésével fegyvereket adtak el az ellenségként számontartott Iránnak, hogy a bevételből a kontrákat, Nicaragua antikommunista felkelőit illegális támogatáshoz juttassák. Tehát míg a Kirk­ patrick-doktrína értelmében a jobboldali rezsimek támogathatók, hiszen megreformálhatók, addig a Reagan-doktrína nevében a megreformálhatatlan és totális kommunista rezsimek ellen felkelő minden csoport megérdemelheti Amerika támogatását.

Reagan elnök megválasztása után ámulatba esve olvasta az akkor még kevésbé ismert, egyetemi oktatóként dolgozó Kirkpatrick dolgozatát, majd megtette ENSZ-nagykövetének. Hivatalba lépése után nem sokkal, 1981 februárjában az elnök a Fehér Házban fogadta a dél-koreai elnö-

Lyndon B. Johnson amerikai elnök a Fülöp-szigeteki elnök, Ferdinand Marcos társaságában, Manilában 1966-ban

köt, Cson Duhvan tábornokot, majd márciusban Roberto Viola tábornokot, az argentin elnököt.

Az autoriter szövetség egén azonban sötét felhők gyülekeztek: az argentinok által kezde­ ményezett 1982-es Falkland-szigeteki háború és a salvadori jobboldali rezsim egyre nyilván­ valóbb elnyomó jellege kikezdte az elnöki poli­ tikát. A Falk­ land-szigeteki háborúban ugyanis nem lehetett nem támogatni Nagy-Britanniát, a sal­vadori jogsértéseket pedig politikailag csak demok­ratikus választások megrendezésével lehetett szépíteni.7 Reagan elnöknek a westminsteri parlamentben elmondott programalkotó beszéde ekkor már egyértelművé tette, hogy a demokrácia támogatása az USA politikájának egyik sarokkövét képezi. Egyre nehezebb volt tehát kommunikálni, hogy Washington ennek ellenére hogyan támogathat elnyomó rendszereket pusztán azon az alapon, hogy azok ellenállnak a kommunista nyomásnak.

Az 1980-as években lezajló demokratizálás célkeresztjében a világ négy sarka állt: a Fülöp-­ szigetek, Dél-Afrika, Dél-Korea és Chile. Úgy tűnt, mindegyik ország elég stabil ahhoz, hogy támogatható legyen a kormánya, de annyira azért egyik sem állékony, hogy ne lehessen a reformok irányába lendíteni. Mindegyik országban kibontakozott azonban a heterogén és olykor a kommunistákat is a sorai között tudó demokráciapárti ellenzék, ez pedig elég széles tömegeket mozgatott meg ahhoz, hogy aggodalomra adjon okot. A Fülöp-szigeteken Ferdinand Marcos diktatúrája azzal rontotta le nemzetközi hitelét, hogy 1983-ban az ország biztonsági erői a manilai reNAGYLÁTÓSZÖG

39

pülőtéren meggyilkolták az ellenzék hazatérő vezetőjét, Benigno Aquinót. Az erre válaszul kibontakozó ellenzéki mozgalommal szemben az amerikaiak Marcost támogatták, ám nyilvánvalóvá vált, hogy a Fülöp-szigeteki rezsim nem élhet túl reformok nélkül. Végül az ellenzék megosztottságában és a saját népszerűségében bízó Marcos választásokat írt ki, ám azokat a meggyilkolt ellenzéki vezető özvegye, Corazón „Cory” Aquino nyerte meg.8 Időközben az amerikai politika is megváltozott: ahogy a Letelier-gyilkosság rávilágított a jobboldali rezsimek megbízhatatlanságára, úgy lassan más problémák is felszínre kerültek. Még a Reagant támogató jobboldali közeg is kezdte úgy látni, hogy ha nem párosul demokratikus tendenciákkal, a stabil jobboldali kormányzás hosszú távon radikalizmust szül.

A patinás Cato Intézet 1985-ös elemzése szerint eljött az idő, hogy az USA „jóindulatú távolodásba” (benign detachment) kezdjen a jobboldali rendszerekkel szemben.9 Hasonlóan problémás volt a Dél-afrikai Köztársasággal fenntartott viszony is: az afrikai kontinensen elszigetelődött, apartheidrendszert fenntartó ország belső legitimitása romokban hevert, de fontos szerepet játszott a régió angolai, illetve mozambiki marxistáinak a feltartóztatásában.

Mindez nemcsak emberi jogi, hanem szűkebben vett, rasszizmussal kapcsolatos kérdéseket is

felvetett, hiszen az Egyesült Államok számára fontos volt a rasszista gyakorlatoktól való elhatárolódás. Reagan elnök sokáig úgy látta: nem teheti meg, hogy gazdasági szankciókkal sújtja Dél-Afrikát, mert az fontos antikommunista szövetséges, a retorziók pedig nem a mérsékelteket, hanem éppen a radikálisokat támogatnák.

A reagani politika Dél-Afrikában is a „konstruktív párbeszédbe vonás” (constructive engagement) volt, azonban az 1984-ben hivatalos vendégként Washingtonba érkező ellenzéki Desmond Tutu püspök ezt a politikát az apartheid támogatásának nevezte. Innentől datálható az Egyesült Államok Dél-Afrikával szembeni jelentős politikai váltása: Reagan elnök fekete nagykövetet nevezett ki az országba, és világossá tette, hogy véget kell vetni az apertheidrendszernek.10 A Kongresszus a Republikánus Párt elsöprő támogatásával, az elnöki vétót megkerülve elfogadtatta az apartheid­ellenes törvényt.

A dél-koreai erős ember, Cson Duhvan személyesen is nagyon jó viszonyban volt Reagan elnökkel, de az országban ebben az időszakban már erős demokratikus mozgalom volt kibontakozóban. Ekkoriban a nemzetközi legitimációhoz már fontos volt, hogy legalább valamiféle választásokat tartsanak egy országban: a katonai rezsim a mandátumrendszer manipulációjával az 1985-ös törvényhozási választásokon

Ronald Reagan amerikai elnök és Desmond Tutu dél-afrikai püspök 1984-es találkozójuk során 40

NAGYLÁTÓSZÖG

meg tudta tartani a hatalmát, azonban egyértelmű volt, hogy az ország kétharmada az ellenzékkel van. Bár a radikális váltástól az ott állomásozó amerikai csapatok miatt is félt, az amerikai kormányzat mégiscsak a közvetlen elnökválasztás támogatása mellett döntött, hiszen ekkorra a Fülöp-szigeteki demokratikus átmenet már a reagani politika diadalának számított.

A dél-koreai vezetés azért sem léphetett vissza a közvetlen választástól, mert azzal az 1988-ra tervezett szöuli olimpiát is veszélybe sodorta volna. Ezen a választáson azonban a juntának sikerült az, ami Marcosnak nem: az ellenzék megosztása. Így az 1987-es választáson még a junta jelöltje győzött – bár ekkor már demokratikus eszközökkel –, míg az ellenzék vezetőinek, Kim Jongszamnak (aki végül 1993 és 1998 között töltötte be az elnöki tisztséget) és a később Nobel-békedíjat nyert katolikus Kim Dedzsungnak (aki 1998 és 2003 között állt az ország élén) a soron következő választásokon sikerült győzedelmeskedniük.11 Talán semmi nem mutatott annyira kétes képet a hidegháborús amerikai külpolitikáról, mint a Latin-­Amerikában támogatott jobboldali katonai junták. A korábban már említett Argentína 1983-ban, a Falkland-szigeteki háborúban el­ szen­vedett vereség után mozdult el a demokrácia irányába, míg a szintén fontos szövetséges Brazíliában 1985-re kényszerítették ki a közvetlen választások intézményét. Az Egyesült Államokban ekkor már jó ideje folyt a legkülönbözőbb chilei jobb- és baloldali körök összefogása. Az 1980-as évek közepére kialakult a nézet, hogy Chile Pinochettel az élén már nem megreformálható, ezért el kellene távolítani a tábornokot a hatalomból, és egyfajta „védett demokrá­ciát” létrehozni, ahol nem törhetnek előre a kommunisták, és semmi nem veszélyezteti a neoliberális reformok bevezetését. Egyszóval ekkor a cél még a Pino­ chet nélküli pinochetismo megvalósítása volt.12 Nem kevéssé színes koalíció szabta meg az országgal kapcsolatos, 1984 utáni új irány­ vonalat: George Shultz külügyminiszter, Elliott Abrams latin-amerikai kapcsolatokért felelős állam­ titkár-helyettes, valamint Iowa demokrata sze­ná­ tora, Tom Harkin. A Carter-korszakban már elérték a Chilének folyósítható katonai és pénzügyi

Cson Duhvan dél-koreai elnök és felesége 1981-es wa­s hingtoni látogatásuk során

támogatás mérséklését, ekkorra azonban már azt szerették volna, hogy Pinochet mondjon le a hatalma egy részéről. Pinochet belement, hogy 1988-ban tartsanak országos népszavazást a hatalmáról, de nagyon túlbecsülte saját támo­ga­ tottságát. Shultz, Abrams és Harkin kulcsszerepet játszott abban, hogy a megosztott ellenzéket a „nem”-kampányban egyesítsék.13 A népszavazáson végül a „nem”-ek győztek, Pinochet pedig valóban távozott a hatalomból, ezt pedig akkoriban még a baloldali amerikai sajtó is a Reagan-­ kormányzat demokrácia melletti elkötelezett­ ségének és a kiemelkedő kétpárti konszenzus­nak a javára írta.14 1988-ra tehát egyértelművé vált, hogy a nem demokratikus rezsimek inkább hátrányt, semmint előnyt jelentenek az amerikai külpolitika számára. Mindezt persze elősegítette, hogy a világban a kommunizmus bűvereje is jelentősen csökkent, sőt, Latin-Amerikától Délkelet-Ázsiáig mindenhol szélsebesen terjedt a neoliberális gazdaságpolitika. Úgy tűnt tehát, hogy a demokratikus rendszerek egyáltalán nem jelentenek kockázatot az amerikai stratégiai érdekek számára, sőt, talán általuk ezek az érdekek megbízhatóbban meg is védhetőek. George Bush ezért is dönthetett úgy, hogy az USA-hoz korábban több-kevesebb szállal kötődő, de elszabaduló diktátorokat megfegyelmezi, így például leváltja a panamai Noriegát, vagy felszabadítja Kuvaitot az iraki Szaddám Huszein megszállása alól.

George Bush elnökségére már egyértelművé vált az amerikai politika új jelmondata, mely éppen harminc évvel ezelőtt hangzott el: „freedom works – a szabadság működik”.15 NAGYLÁTÓSZÖG

41

Az 1980-as években kibontakozó demokratizáció az 1990-es években tovább folytatódott.

Az új nemzetközi rend nem tette szükségessé az antikommunista rendszerek támogatását – hiszen a kommunista rendszerek, melyek ellen védvonalként fel lehetett volna őket használni, már nem léteztek többé. Az új amerikai politikai paradigmában a gazdasági jólét, a politikai pluralizmus és a kapitalista piacgazdaság egymásra épülő jellegzetességek voltak.16 A demokratikus átmeneteket gyakran párhuzamba állítják a kelet-európai rendszerváltoztatásokkal is, sőt, Samuel P. Huntington odáig megy, hogy a kettőt együtt egyenesen a „demokratizáció harmadik hullámának” nevezi.17 Bár maga Huntington is hosszan beszél erről a nagyon fontos különbségről, de mindenképpen meg kell jegyezni, hogy az autoriter antikommunista rendszerek átalakulása inkább (a némi külső támogatást kapó) belső erők munkája volt, míg a kelet-európai rendszerváltoztatások során az látszott, hogy a rendszer fenntartásáért (a szovjet megszállás révén) a külső erők voltak a felelősek, és amikor ez a külső faktor megszűnt, ezek az országok szinte azonnal véghez is vitték a már korábban megkezdett demokratikus átmenetet.

HIVATKOZÁSOK 1 Alan McPherson: Strange bedfellows at the end of the Cold War: the Letelier assassination, human rights, and state sove­ reignty. Cold War History. Online közzététel: 2019. április 1.

2 John Lewis Gaddis: Most már tudjuk. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. 531–533.

3 Liên-Hang T. Nguyen: The War Politburo. North Vietnam’s Diplomatic and Political Road to the Têt Offensive. Journal of Vietnamese Studies. 2006/február–augusztus. 4–58.

4 Balogh András: Délkelet-Ázsia történelme. Eötvös Kiadó, Budapest, 2018. 362–366.

5 Samuel P. Huntington: Democracy’s Third Wave. Journal of Democracy. 1991/tavasz. 14.

6 Jeane Kirkpatrick: Dictatorships and Double Standards.

Commentary Magazine. 1979/november. 34–45.

7 David Adesnik – Michael McFaul: Engaging Autocratic Alliesto Promote Democracy. The Washington Quarterly. 2006/tavasz.

9–11.

8 David F. Schmitz: The United States and Right-Wing 42

NAGYLÁTÓSZÖG

Dictatorships, 1965–1989. Cambridge University Press, Cambridge, 2006. 232–240.

9 Ted Galen Carpenter: The United States and Third World Dictatorships: A Case for Benign Detachment. Cato Institute Policy Analysis No. 58. 1985. augusztus 15. <https://bit.ly/2WyhiaU > Hozzáférés: 2020. április 26.

10 Christopher Coker: The United States and South Africa, 1968–1985. Constructive Engagement and Its Critics. Duke University Press, Durham, 1986. 266.

11 Adesnik–McFaul, 15–17.

12 McPherson, 14.

13 Adesnik–McFaul, 17–19.

14 Abraham F. Lowenthal: Chile and the No Vote—a Bravo for U.S. Role. Los Angeles Times. 1988. október 13. <https://lat. ms/2W8Dut5 > Hozzáférés: 2020. április 26.

15 George H. W. Bush: Remarks at a White House Briefing for Conservative Leaders. 1990. április 26. Public Papers of the Presidents of the United States. U.S. Government Printing Office, Washington D.C., 1991. 573.

16 Baranyi Tamás Péter: Geoeconomics: The Democratic blueprint in historical perspective. COJOURN. 2016/2 45–66.

17 Huntington, 12–13.

A KOMMUNIZMUS VÉGE ÉS A V4-ORSZÁGOK POLITIKAI ÁTALAKULÁSA Baranyi Tamás Péter – Dobrowiecki Péter BEVEZETÉS Messziről nézve akár úgy is tűnhet, hogy a közép-európai régió államaiban a kommunizmus uralmának alkonya, különösen a V4-országok esetében, hasonlóképpen zajlott le: az 1980-as évek egyre növekvő gazdasági nyugtalansága fokozatosan tömeges tiltakozásba fordult, ezt pedig a helyi kommunista kormányzatok hosszú távon képtelenek voltak kezelni, így a pártvezetés előbb vagy utóbb rákényszerült arra, hogy tárgyalásokat kezdjen az ellenzékkel. Mindez végül a kommunista rendszer erőszakmentes összeomlásához és az első demokratikus kormányok megválasztásához vezetett. Azonban ha valaki közelebbről veszi szemügyre a kibontakozó eseményeket, és az egyes országok helyi politikai, társadalmi és történelmi tényezőit, az országspecifikus aspektusok hamar világossá válnak.

Az 1970-es és az 1980-as évek fordulójának globális gazdasági válsága rányomta a bélyegét a keleti blokk országainak már egyébként is rossz helyzetben lévő gazdaságaira. A növekvő nemzetközi árak és a megelőző évtizedek helytelen pénzügyi döntései miatt a helyi kommunista kormányzatoknak egyre nehezebb volt fenntartania az 1956-os és az 1968-as társadalmi mozgalmak brutális leverése után a csehszlovák, magyar és lengyel emberek csendes elégedettségét garantáló folyamatos gazdasági növekedés illúzióját. A helyi keményvonalas vezetőket ugyanakkor elbizonytalanította, amikor 1985-ben Gorbacsov lett a Szovjetunió első embere, és az új külpolitikai célok mellett bevezette a glasznoszty és peresztrojka jelszavakkal fémjelzett reformpolitikát.1 A keleti blokk politikai status quóját hosszú évtizedeken át szavatoló Moszkva hirtelen vonakodni kezdett attól, hogy követlenül beavatkozzon a blokk országainak belső politikai folyamataiba, sőt, felvetette,

hogy az ellenzéki mozgalmakkal kapcsolatban korlátozott politikai engedményeket vezessenek be. Magyarországon ennek következtében megerősödtek a párt reformista csoportjainak pozíciói, míg Csehszlovákia és Lengyelország esetében felbátorodott tőle az ellenzék. Így aztán hamarosan kezdetét vehette a kommunista rendszer összeomlásához és a három ország alapvetően békés demokratikus átalakulásához vezető eseménysorozat. ÁLTALÁNOS FEJLEMÉNYEK Kelet-Európában a kommunista rezsimek külső erők hatására jöhettek létre: a kommunizmus térhódítását a térséget 1944–1945-ben megszálló Vörös Hadsereg jelenléte tette lehetővé.

Bár a jaltai nyilatkozatban szerepelt, hogy a kelet-európai országokban szabad és demokratikus választásokat kell tartani, az utóbbiak konkrét tartalmában a győztes hatalmak nem értettek egyet. A megszálló hadseregek és a Szövet­ séges Ellenőrző Bizottságok összetétele kulcs­ fontosságúnak bizonyult az egyes országok po-

Mihail Gorbacsov a berlini falon 1986-ban – a vasfüggöny lebontása vele kezdődött NAGYLÁTÓSZÖG

43

litikai jövője szempontjából. Olaszországot a nyugati szövetségesek szállták meg, és a szovjetek szinte egyáltalán nem kaptak szerepet a helyi Szövetséges Ellenőrző Bizottságban, ez pedig precedensként szolgált a későbbi esetekben is.2 A kommunista pártok a kelet-európai országok első demokratikus választásain katasztrofális eredményeket értek el. Az egyedüli kivételt Csehszlovákia jelentette, de a kommunisták hamarosan itt is elveszítették viszonylagos népszerűségüket. Kelet-Európa 1944 és 1948 között lezajló szovjetizációjára egy jól átgondolt stratégia mentén került sor, ennek pedig ugyanúgy a részét képezte a demokratikus intézmények lassú megbénítása, a titkosszolgálatokba és a rendőrségbe való beférkőzés, mint a politikai ellenfelek bírósági és politikai megfélemlítés vagy erőszakos cselekmények útján történő elhallgattatása. A kiépülő kommunista diktatúra fenntartotta a népi demokrácia álcáját, de megszabadult minden pluralitástól.3 A Szovjetunióban meginduló, de kelet-európai tapasztalatból is táplálkozó desztalinizáció nyilvánvaló kihívást jelentett a kelet-európai országok kommunista elitje számára. A kelet-berlini és a poznańi felkelés határozott politikai céloktól mentes felvezetése volt az 1956-os magyar forradalomnak, az 1968-as „prágai tavasznak”, Csehszlovákia politikai felfordulásának és az 1980-as években megalakult lengyel Szolidaritás mozgalomnak. Bár kétségkívül eltérő volt, a három esemény egyvalamiben mégis megegyezett egymással: mindegyik megkérdőjelezte a kommunista hatalmat, vagyis a Szovjetunióhoz fűződő kapcsolatok alapját. A nemzetközi környezet azonban nem kedvezett az érintett országok függetlenségének, illetve politikai átalakulásának. 1956-ban a szovjet hadsereg elfojtotta a forradalmat. 1968-ban a Varsói Szerződés öt országa csapatokat küldött Csehszlovákiába, hogy felszámolja a „prágai tavaszt”.

1981-ben pedig a lengyel vezetés hadiállapotot rendelt el, így kívánva megfékezni a Szolidaritást, valamint azt, hogy a szovjet hadsereg bevonuljon Lengyelországba.4 A felsorolt események és az 1989-es kritikus év történései közti nyilvánvaló különbség a nemzetközi környezet reakciója volt. A szuperhatal44

NAGYLÁTÓSZÖG

mak között lezajló általános enyhülés, a szovjetek afganisztáni háborúból és a fegyverkezési versenyből adódó kimerülése, illetve az Amerikai Egyesült Államoknak az európai kontinensen folytatott aktívabb politikája a korábbiaktól eltérő atmoszférát teremtett. A régióban kezdték elfogadni Gorbacsov reformkísérleteit, és közben világossá vált, hogy a kommunista rezsimek nem működhetnek tovább úgy, mint korábban.

A politikai rendszer készen állt a változásra, az emberek készen álltak arra, hogy változtassanak, a szovjet hadsereg, illetve az egyes országok saját hadereje pedig egyes kivételektől eltekintve nem volt többé hajlandó beavatkozni a folyamatokba.5 CSEHSZLOVÁKIA A kommunista Csehszlovákia történetét három tényező határozta meg. Egyrészt az ország viszonylagos gazdagsága: ez annak volt köszönhető, hogy a második világháborúban az ország fejlett ipara és infrastruktúrája nem szenvedett jelentősebb károkat.6 A másik fontos tényezőt az ország kettős természete, a cseh és szlovák etnikai csoportok egymás mellett élése adta. Végül a harmadik lényeges mozzanatot az jelentette, hogy az 1968-as reformkísérletet követően a Varsói Szerződés Szervezetének (a továbbiakban: VSZ) tagjai által végrehajtott megszállásra adott válaszként az országban még a többi kelet-európai országhoz képest is erőteljesebb stagnálás és politikai elnyomás kezdődött.7 A „megújulás” jeleként 1987-ben az 1968 utáni „normalizációs” időszak vezetője, Gustáv Husák ugyan lemondott a pártfőtitkár pozíciójáról, és a helyére a nála fiatalabb Miloš Jakeš került, ám a leköszönő politikus továbbra is jelentős befolyással rendelkezett a csehszlovák politikai életben. Jakeš először ígéretet tett arra, hogy követni fogja Gorbacsov kezdeményezéseit, és azzal összevágó rendszerszintű reformokat vezet be, hamarosan világossá vált azonban, hogy a pártvezetésben történt változás nem jár együtt komoly reformokkal, de még kisebb társadalmi változásokkal sem. A csehszlovák eseményekben a természeti környezet pusztítása ugyancsak fontos szerepet játszott: az országban különösen súlyos volt a környezetszennyezés, a

folyók harmada például annyira szennyezett volt, hogy még ipari használatra is alkalmatlanná vált, az 1980-as évekre pedig a cseh erdők harmada is kipusztult.8 Az értelmiség szerepe szintén különlegesnek tekinthető a csehszlovákiai kommunista rendszer megbuktatásához vezető folyamatokban.

Mivel a keleti blokkon belül itt volt a legmagasabb az életszínvonal, az országban többen voltak elégedettek a rendszerrel, mint más európai kommunista államokban, ennek következtében pedig a csehszlovák civil társadalom fejletlen és elkésett volt.9 Érdekes módon ugyanakkor az értelmiségen belül kialakult egy Nyugat-Európával közeli kapcsolatokat ápoló és az otthoni viszonylagos ismeretlenségük ellenére külföldön gyakran igazi sztárnak számító embereket tömörítő csoport. A drámaíró Václav Havel nagy hatású művében, A kiszolgáltatottak hatalmában a nyugati olvasók számára is érthető módon kritizálta a totalitárius társadalmat. Felhívta a figyelmet a rendszer gyengeségére, a súlyos öncenzúrára és arra, ha az emberek egy szabad ország polgáraiként kezdenének viselkedni, akkor mindent el tudnának érni, amit csak akarnak.10 Az 1975-ben aláírt helsinki záróokmány konszolidálta a Szovjetunió második világháború után Kelet-Európában szerzett új területeit, ugyanakkor azt is kimondta, hogy az emberi jogokra a keleti blokkban is alapelvekként kell tekinteni, következésképpen azokat ezeknek az országoknak az állampolgáraira is érvényesnek kell felfogni. Ez elvben korábban sem volt másképp, de a nemzetközi szinten elfogadott szerződés és a kommunisták megszállott harca azért, hogy elismerést vívjanak ki a maguk számára, immáron elszámoltathatóvá is tették őket ezekkel az alapelvekkel kapcsolatban. Az 1977ben Csehszlovákiában létrejött Charta ’77 szervezet konkrét célja is az emberi jogok betartatása volt.

Ugyanakkor a Csehszlovák Kommunista Párt tisztségviselői közül csak kevesen voltak nyitottak a reformokra. A párt vezetéséből valójában csak Ladislav Adamecet lehetett reformernek nevezni, de őt a Csehszlovákiában a valós hatalmat a kezében tartó Gustáv Husákkal közvetlen

A helsinki konferencia záróokmányának aláírása 1975. augusztus 1-jén (balról jobbra: Helmut Schmidt, az NSZK kancellárja, Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke, Gerald Ford amerikai elnök és Bruno Kreisky osztrák kancellár)

konfrontációba keveredni nem kívánó Gorbacsov nem támogatta.11 Az országban 1988 márciusától kezdődően több kisebb – néhány száz vagy néhány ezer ember részvételével zajló – demonstráció kezdődött. A tiltakozásokat a rohamrendőrök és a titkosszolgálat gyakran erőszakos módon oszlatta fel, miközben tömeges letartóztatásokat hajtottak végre. Az 1984-ben a börtönből szabadon engedett Havel 1988-ra nemzetközileg elismert figurává vált, és ezt François Mitterrand 1988. decemberi, csehszlovákiai látogatása is világossá tette. A francia elnök Havellel és más ellenzéki vezetőkkel folytatott megbeszélése kedvéért még magát Husákot is megváratta.12 1989. január 19-én, Jan Palach önégetésének huszadik évfordulóján rendszer­ ellenes demonstrációkra került sor Prágában, ám azt a rendőrség gyorsan feloszlatta. A demonstráció felszámolásának részeként a belbiztonsági erők 519 embert letartóztattak, köztük Havelt és a Charta ’77 tizenhárom másik tagját is. Havelt ismét – ezúttal kilenc hónapnyi – börtönre ítélték, azonban nemzetközi nyomásra még büntetésének kitöltése előtt szabadon bocsátották. Június 29-én a Charta ’77 Néhány mondat címmel kiadott egy nyílt levelet, és ebben a politikai rendszer jelentős átalakítását követelte. A kommunista vezetés azonban a prágai tavaszra megemlékező 1989. augusztusi demonstrációhoz hasonlóan erre sem reagált. November 17-én viszont a rendőrség brutálisan megtámadta a második világháborúban a nácik áldozatául esett orvostanhallgató, Jan Opletal NAGYLÁTÓSZÖG

45

halálának ötvenedik évfordulójáról megemlékezni kívánó embereket. Az erőszakos rendőri fel­lépés további lökést adott az ellenzéki mozgalomnak, a következő napokban pedig az egyetemisták tömegfelvonulásokat rendeztek Prágában, ezzel saját kezükbe véve a politikai kezdeményezést.

A kommunista vezetés eleinte nem fogta fel az események jelentőségét. Az eddig lényegében házi őrizetben tartott Havel visszatért a fővárosba, és más ellenzéki vezetőkkel együtt november 19-én megalapította a demonstrációk politikai jellegét jelentős mértékben felerősítő Civil Fórumot.13 Ezzel párhuzamosan Szlovákiában létrejött a Nyilvánosság az Erőszak Ellen elnevezésű szervezet. November 21-én az ország miniszterelnöke, Adamec kijelentette, hogy hajlandó a Civil Fórummal tárgyalásokat folytatni, a kommunista vezetés pedig felkészült arra, hogy „újragondolja a párt vezető szerepét”.14 November 26-án az ellenzék és a kormányzat képviselői között megkezdődtek a tárgyalások, a kommunisták azonban teljesen félreértelmezték a helyzetet: az 1989 áprilisában Lengyelországban történt megegyezéshez hasonlóan koalíciós kormányzat felállítását javasolták úgy, hogy annak huszonegy miniszteréből öt kerülhetett volna ki a kommunista párton kívülről. A párt ekkortájt azonban már nem volt abban a pozícióban, hogy feltételeket szabjon. Adamec utolsó erőfeszítésként a Varsói Szerződés országainak találkozóján Gorbacsov támogatását kérte, de nem járt sikerrel. Prágába visszatérve megkapta az ellenzék ajánlatát: ő vezethetné az új kormányt, de abban a kommunisták kisebbségbe kerülnének. Ada­ mec elutasította az ajánlatot, és 1989. december 7-én kormányával együtt lemondott. Három nappal később új kormány állt fel Marián Čalfa vezetésével – negyven év után ő volt az első olyan miniszterelnök, aki egy nem a kommunisták által kijelölt kormány élén állt. A csehszlovák rezsimváltás december 29-én érte el a csúcspontját, mivel ekkor az 1986-ban megválasztott Szövetségi Gyűlés tagjai egyhangúlag, nem szavazatok és tartózkodások nélkül Václav Havelt jelölte ki Csehszlovákia elnökének.15 Az 1990. június 8–9-én megtartott első, teljesen szabad választáson a Civil Fórum a szavazatok 36,2%-át megszerezve győzött, míg a 46

NAGYLÁTÓSZÖG

Csehszlovák Kommunista Párt 13,6%-kal második, a Nyilvánosság az Erőszak Ellen pedig 10,4%-kal a harmadik lett. A Keresztény Demokrata Mozgalom a szavazatok 6%-át kapta, a Demokratikus Unió pedig 5,9%-kal az ötödik legnagyobb politikai erővé vált. A felsoroltakat követte az 5,4%-ot elérő Morvaországi és Sziléziai Autonóm Demokrácia Párt és a 3,5%-nyi szavazatot elnyerő Szlovák Nacionalista Párt. Az ellenzék egyértelműen diadalmaskodott, a miniszterelnök pedig Marián Čalfa maradt. Az 1992-es választásokat a Civil Fórum két utódpártjának az egyike, a Civil Demokrata Párt nyerte, majd a korábbi pénzügyminiszter, Václav Klaus vezette Keresztény Demokrata Párttal alakított kormányt. A csehszlovákiai rendszerváltás utolsó mozzanataként 1992 második felétől megjelentek a feszültségek Klaus és a szlovák nacionalisták Vladimír Mečiar körül létrejött csoportja között. Klaus egy „működőképes föderációt” szeretett volna látni az ország cseh és szlovák részei között, míg Mečiar azt mondta, Szlovákiának ki kell szakadnia a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaságból. Július 17-én a szlovák parlament elfogadta a szlovák nemzet függetlenségi nyilatkozatát, és további tárgyalások után, 1991. január 1-én megtörtént Csehszlovákia békés felbomlása. Mivel a döntéssel nem értett egyet, Václav Havel inkább lemondott, mint hogy alá kelljen írnia.16 MAGYARORSZÁG Az 1970-es évek olajválságából fakadó gazdasági nehézségek miatt a Magyar Kommunista Párt nem tudta fenntartani az ország életszínvonalának folyamatos növelését – vagyis azt a politikát, melyre az 1956-ot követő konszolidációs időszakban Kádár János nagyban támaszkodott. A gazdasági problémákkal kapcsolatos rossz döntések jelentős adósságválsághoz vezettek, és az ország egyre inkább adósság­ spirálba került17 – az államcsődöt végül csak a Nemzetközi Valutaalaphoz való 1981-es csatlakozásával kerülte el. A látható gazdasági nehézségek nem csupán a lakosság érezhető elégedetlenségéhez és a főleg értelmiségiekből álló ellenzéki csoportok megalakulásához vezettek, de az uralkodó párton belül is elősegítették egy

Tüntetés Budapesten a Hősök terén az erdélyi falu­rombolás ellen

reformista szárny létrejöttét. Magyar értelmiségiek egy csoportja már 1977-ben támogatta a csehszlovák Charta ’77 elképzeléseit. Bár az értelmiségen belül kialakult ellenzéki csoportosulások az egész társadalomnak csupán egy vékony rétegét jelentették, tevékenységük egyre kellemetlenebbé vált Kádár és a kommunista vezetés számára, hiszen időnként olyan győzelmeket is el tudtak érni, amelyek néhány évvel korábban még elképzelhetetlennek tűntek volna. Így például 1986-ban kieszközölték a Magyar Írószövetség párthű vezetésének lemondását. Az ellenzéki vezetők és aktivisták elnyomása és üldözése egészen az 1980-as évek végéig folytatódott, bár – az időnkénti rendőri brutalitást leszámítva – a hatalmon lévő párt vezetése csehszlovák és lengyel kollégáinál kevésbé erőszakos eszközökkel kívánta kezelni a kérdést.

Az egyre növekvő elégedetlenségre válaszul a párt vezetése 1987 júniusában több magas szintű személyi változást is jóváhagyott. Az új miniszterelnök, Grósz Károly egyetértett a részleges piacgazdasághoz vezető reformok bevezetésével, de úgy képzelte, hogy azokat a létező

szocialista rendszer keretein belül hajtja végre.

Eközben az ellenzéki csoportok is kaptak kisebb engedményeket, így 1987. szeptember 27-én létrejöhetett az első ellenzéki politikai mozgalom, a Magyar Demokrata Fórum. A Grósz-kormány korlátozott gazdasági és politikai reformjai viszont nem elégítették ki a lakosság növekvő követeléseit. A politikai szempontból nem sokkal korábban még passzív tömegek a fenyegető gazdasági kilátásoknak köszönhetően egyre hangosabban hallatták a hangjukat a politikai változást támogatva. Fellépésüket azonban elsősorban nem az emberi és demokratikus jogok kivívása, hanem a szabad piacgazdaság igénye és saját gazdasági helyzetük remélt javulása motiválta.

Bár a különböző ellenzéki csoportok által 1988. március 15-ére szervezett tüntetéseket a rendőrség erőszakosan feloszlatta, a párt – belső megosztottságának köszönhetően – nem tudta megakadályozni az ellenzék konszolidá­ció­ ját. További pártok és mozgalmak jöttek létre, például a Fiatal Demokraták Szövetsége, illetve a Szabad Demokraták Szövetsége.18 1987. jú­nius NAGYLÁTÓSZÖG

47

27-én jelentős tiltakozás szerveződött a többek között magyarok által is lakott romániai falvak Ceaușescu által tervezett erőszakos lerombolása ellen. A román vezetéssel konfliktusban álló magyar pártvezetés engedélyezte a romániai helyzetre válaszul megszervezett budapesti demonstrációt, az pedig az 1956 utáni időszak legnagyobb civil megmozdulásává vált.

A Nyers Rezsőhöz és Pozsgay Imréhez hasonló reformkommunisták pozíciójának az erősödésével a párton belül is egyre világosabban megmutatkozott a változás igénye. A folyamat akkor vált teljesen nyilvánvalóvá, mikor a reformerek léptek a súlyosan beteg Kádár és szövetségesei helyébe. Az új pártfőtitkár és miniszter­ elnök Grósz Károly lett, Kádár pedig kénytelen volt a formális pártelnöki pozíciót elfogadni. Bár Grósz sem volt hajlandó arra, hogy valódi kompromisszumot ajánljon fel az ellenzéknek, a gyorsan változó politikai környezet és az ország súlyos gazdasági helyzete nem kedvezett határozatlan vezetési stílusának – emellett az ellenzék ellen való esetleges erőszakos fellépésről szóló kijelentései sem növelték a népszerűségét.

1988 novemberében Grósz lemondott a miniszterelnökségről, és a közgazdász Németh Miklóst nevezte ki maga helyett. Ő a következő hónapokban fokozatosan elhatárolódott Grósztól, illetve a párt keményvonalasaitól, eközben pedig reformpárti minisztereket hozott be a kormányába. 1989. január 28-án Pozsgay Imre államminiszter népfelkelésnek nevezte az 1956-os eseményeket, vagyis szembement a párt hivatalos, 1956-ot „fasiszta ellenforradalomként” értékelő irányvonalával. A radikális reformerek 1989 tava-

A kommunista korszak utolsó miniszterelnöke, Németh Miklós (jobbra)

48

NAGYLÁTÓSZÖG

szára végleg magukhoz ragadták a párt vezetését, és így megindulhatott a párbeszéd az ellenzékkel az ország demokratikus átmenetének előkészítése érdekében. Fontos és szimbolikus esemény volt az 1956-os magyar forradalom leverése után hazaárulás vádjával kivégzett Nagy Imre, Magyarország reformkommunista miniszterelnökének újratemetése. Az 1989. június 16án, a miniszterelnök kivégzésének harmincegyedik évfordulóján megtartott eseményen több mint százezer ember – köztük több kommunista és ellenzéki vezető – vett részt, és ez világosan jelezte, hogy a magyar belpolitikában elkerülhetetlen a változás.19 A különböző ellenzéki mozgalmak létrehozták az Ellenzéki Kerekasztalt, hogy ezáltal többékevésbé egységes frontot képviselhessenek a tárgyalások alatt, és megakadályozzák, hogy a kommunisták meg tudják osztani őket, és így megtarthassák a hatalmat. A párt és az Ellenzéki Kerekasztal közti tárgyalások 1989. június 13-á­­tól a háromoldalú – a kommunista párt képviselőit, az ellenzéket és az elméletileg független, de valójában pártközeli szakszervezeteket és civil szervezeteket tömörítő – Nemzeti Kerek­ asztal megbeszélésein felgyorsultak. A tárgyalások szeptember közepéig folytatódtak, egészen addig, amíg a résztvevők kompromisszumot nem kötöttek az új alkotmányról, az átmeneti időszakról és a soron következő, szabad választásokról. A tárgyalások alatt, augusztusban Magyarország – a szocialista országok közül elsőként – megnyitotta a határát Ausztria felé, így ezen keresztül keletnémet állampolgárok tízezrei menekülhettek Nyugat-Németországba.

Miután a kommunista párt egy szocialista és egy kommunista utódpárttá szétválva megszűnt, az Országgyűlés pedig elfogadta az átmenethez szükséges új törvényeket, a rendszerváltás elé gördülő utolsó jogi akadályok is elhárultak.

1989. október 23-án kikiáltották az új Magyar Köztársaságot, és az ország újra parlamentáris demokráciává vált.

A működő parlamentáris demokrácia felé vezető úton megtett további lépést jelentett az 1989. november 26-án tartott, úgynevezett „négyigenes” népszavazás. Ennek során a választókat többek között arról kérdezték meg,

hogy az ország elnökét a parlamenti választás előtt vagy után kellene megválasztani (a további három kérdés a kommunista párthoz kötődő munkahelyi szervezetek betiltásáról, a párt tulajdonában lévő és irányítása alatt álló ingatlanok elszámoltathatóságáról és a paramilitáris Munkásőrség20 megszüntetéséről szólt). Végül a szavazók mind a négy kérdésre igennel válaszoltak.

Az első teljesen szabad választásokra 1990 márciusában került sor. A kétfordulós szavazást követően a szavazatok 24,7%-ával a Magyar Demokrata Fórum nyerte a választást, őket pedig szorosan, 21,4%-kal a Szabad Demokraták Szövetsége követte. A harmadik és negyedik helyet a 11,7%-ot szerző Független Kisgazda­ párt és a 10,9%-ot elérő Magyar Szocialista Párt szerezte meg. A koalíciós tárgyalásokat köve­ tően jobbközép kormány jött létre, az 1947 utáni időszak első szabadon választott miniszterelnöke pedig a Magyar Demokrata Fórum vezetője, Antall József lett.

LENGYELORSZÁG A lengyelországi rendszerváltozás legfontosabb történelmi jellegzetessége az volt, hogy az országban megjelent egy új politikai erő, „a munkásosztály”.21 Bár a kommunista kormányzat 1945 óta a munkásosztály nevében gyakorolta a hatalmat, a maga sajátos módszereivel éppen ez a társadalmi csoport fogalmazta meg egyre hangosabban rendszerellenes követeléseit. Az élelmiszerek és más mindennapi fogyasztási cikkek árának hirtelen megemelése 1970-ben halálos áldozatokkal járó összecsapásokat eredményezett Gdańskban. Bár a kormányzat brutális rendőri fellépéssel gyorsan az ellenőrzése alá tudta vonni a helyzetet, a következő hónapok eseményei és az 1976-os sztrájk egy új társadalmi erő létrejöttét vetítették előre. II. János Pál, aki 445 év után az első nem olasz származású pápa volt, további morális támogatást adott Kelet-Európa elnyomott népeinek. Az 1979 júniusában lezajlott lengyelországi látogatásán több mint tizenkétmillióan hallgatták, ahogy a Kelet és a Nyugat közti határok megnyitását szorgalmazta.

1980 júliusában korábban példátlan sztrájkhullám kezdődött a gdański Lenin Hajógyárban.

Emberek várnak a bolt előtt Lengyelországban

A tiltakozó munkásokat a hajógyár egyik villamossági szerelője, Lech Wałęsa vezette. A növekvő tömegtámogatás miatt a kommunista kormányzat engedett a munkások követeléseinek, és augusztusban a két fél megegyezett.

Létrejöhettek a kommunista párt irányításától független szakszervezetek, rögzítették a szólásszabadsághoz, illetve a sztrájkhoz való jogot, a párt pedig ígéretet tett az élet- és munkakörülmények javítására. A kormányzat abba is beleegyezett, hogy az 1970-es gdański felkelés áldozatainak emlékhelyet alakítsanak ki, vagyis a kommunista vezetés nyíltan elismerte, hogy a tragikus eseményekben részleges felelősség terheli. Az augusztusi megegyezés aláírásával megjelent egy új társadalmi – és fokozatosan egyre inkább politikaivá is váló – erő, a következő évtizedek lengyel politikájában kulcsfontosságú szerepet játszó „Szolidaritás” szakszervezet. Wałęsa azonban tisztában volt vele, hogy a fenti események csupán a küzdelem kezdetét jelentették, hiszen kijelentette: „Van egy független, magát irányító szakszervezetünk. A többit majd később fogjuk elérni.”22 A legalizált Szolidaritás népszerűsége megdöb­ bentette a kommunista államot. A pártvezetőknek szembesülniük kellett azzal, hogy a kibontakozó események felett elveszítették az irányítást.

1981 őszén a Szovjetunió vezetői és a lengyel kommunisták arra a következtetésre jutottak, hogy a lengyel események további eszkalációját nem a közvetlen szovjet katonai beavatkozással, hanem a hadiállapot bevezetésével lehet meg­ állítani. A Lengyel Egyesült Munkáspárt első titkára, Wojciech Jaruzelski tábornok 1981. december 13-án kihirdette a hadiállapotot Len­gyel­ országban. Vezetésével létrejött a Nemzeti MegNAGYLÁTÓSZÖG

49

Lech Wałęsa, a Szolidaritás vezetője

mentés Katonai Tanácsa, a Szolidaritást más ellenzéki szervezetekkel együtt betiltották, katonai igazgatást vezettek be, és visszaállították a hétnapos munkahetet. Az ellenzék több ezer prominens képviselőjét, köztük Lech Wałęsát is letartóztatták, majd katonai bíróság előtt elítélték. A paramilitáris rendőrség nemegyszer élestöltényeket és szélsőségesen erőszakos eszközöket is bevetett, hogy a tüntetéseket felszámolja, így a hadiállapot idején több százan életüket vesztették. Bár 1983-ban megszűnt a hadiállapot, jó néhány politikai foglyot csak az 1986-os általános politikai amnesztia idején engedtek szabadon.23 A lengyel kommunista vezetés kemény intézkedéseket foganatosított az ellenzék tagjaival szemben, de így is kellemetlen, az ál­ talános gazdasági és társadalmi feszültséget jelző sztrájkokkal kellett szembenéznie. Az 1988 augusztusában kibontakozó óriási demonstrá­ ciós hullám világossá tette, hogy nem sok minden változott az 1981-es év tiltakozásainak brutális felszámolása óta.24 Az amnesztia után a rendszer válságát és a társadalmi megbékélés szükségességét felismerő pártvezetés fokoza­ tosan párbeszédet kezdeményezett az immáron illegális Szolidaritással, hogy a hatalmából valamennyit meg tudjon tartani.25 A Lengyelországot meglátogató Gorbacsov nem tiltakozott a Szolidaritás tevékenységének engedélyezése ellen, sőt az egyik tanácsadója egyenesen kijelentette: „A különböző szakszervezetek együttes létére nem szabad eretnekségként tekintenünk.”26 A kerekasztal-tárgyalások 1989. február 6-a és április 9-e között zajlottak le, ennek során pedig a párt vezetői nemcsak azt ismerték el újra, hogy a Szolidaritás szabad szakszervezet, de 50

NAGYLÁTÓSZÖG

azt is, hogy politikai erő. Új, részben demokratikus választási rendszert hoztak létre. Ennek értelmében az ellenzék a lengyel Szejmnek (vagyis a parlament alsóházának) a 460 helyéből 35%ra nevezhetett meg jelölteket, a maradék 65%ot azonban továbbra is a hatalomban lévő kommunisták és szövetségeseik tartották meg.

A Szenátus (vagyis a parlament felsőháza) politikailag kevésbé volt fontos, száz helyéről viszont szabad választásokon döntöttek. A megegyezés értelmében az ország elnökét a parlament két háza közösen választotta meg.27 A választások 1989. június 4-én tartott első fordulója a Szolidaritás teljes győzelmével végződött. A Szejm „szabadon kiosztható” 161 helyéből a Szolidaritás 160-at szerzett meg, míg a felsőházban az ellenzék a 100-ból 92 helyet vitt el. A kommunisták még a számukra „lefoglalt” helyek közül sem tudták gond nélkül begyűjteni az összeset.28 A kommunista jelöltek számára kizárólagosan fenntartott mandátumok esetében ugyanis csak öt választókörzetben volt elég nagy (50% fölötti) a részvétel ahhoz, hogy az adott helyről az első fordulóban döntés szülessen.29 Így a teljesen reprezentatívnak nem mondható szavazáson a korlátozások ellenére a Szolidaritás diadalmaskodott.30 Az eredményeket látva a pártvezetés inkább az ellenzékkel való megegyezés mellett döntött: a Szolidaritás nem akadályozza meg Jaruzelski elnökké választását, cserébe a szakszervezet delegálhatja a miniszterelnököt. Július 19-én a parlament elnökké választotta Jaruzelskit, majd augusztus 24-én felállt a Tadeusz Mazowiecki katolikus újságíró vezette új kormány. Az új „koalíciós” kormányban a kulcsfontosságú minisztériumok a kommunisták és szövetségeseik kezében maradtak, így a pártvezetés megtarthatta a politikai hatalmat.

Az újonnan megválasztott parlament és az új kormány nyilvánvalóan nem fejezte ki az ország valós politikai preferenciáit. Ezzel a lengyelek is tisztában voltak, így a létrejöttére – az ellenzék és a kommunista párt közti kemény alkudozásra – utalva az új törvényhozást „szerződés Szejmnek” nevezték el. A párt első számú célja a ha­talom átmentése volt, és a választások meg­tar­tásába is pontosan ezért egyezett bele. A kommunisták

az 1981-es tagsági számokból hibásan kiindulva úgy vélték, hogy a mozgalom szavazóbázisa 80%-kal csökkent, így a választási eredmények sokként érték a pártot. Mindazonáltal a kommunisták mégiscsak megakadályozták a gyors politikai változást, és remélték, hogy elejét veszik a további demokratikus kiigazításoknak.31 Bár az ellenzéknek sikerült a valódi társadalmi részvételt biztosítania a kormányzásban, Lengyelország csak a berlini fal leomlása után szerezte vissza a függetlenségét a Szovjetuniótól és a kommunista párttól. 1990. október 25-én Lech Wa­łęsa több mint 10,5 millió szavazattal (vagyis az összes szavazat 74,3%-ával) Lengyelország második világháború utáni történetének első demokratikusan megválasztott elnöke lett. 1991 októberében megtartották az ország első valóban demokratikus és szabad parlamenti választásait, és ezzel az elhúzódó lengyel rendszerváltozás véget ért.

KONKLÚZIÓ Ahogy a sikertelen 1956-os magyar, 1968-as csehszlovák és 1980-as lengyel kísérletek is bizonyítják, a kelet-európai országok társadalmait hosszú ideje foglalkoztatta a politikai átalakulás lehetősége. Mégis a nemzetközi környezet csak az 1980-as évek vége után alakult úgy, hogy a mozgalmak valóban meg tudták változtatni magát a politikai rendszert.

Az egyes országok átmenete egyszerre hasonlított egymásra, és különbözött is egymástól. Általános hasonlóság volt a kommunista politikai elit nyilvánvaló és teljes morális csődje, az át­fogó

Tüntetés a bős–nagymarosi vízlépcső ellen – a környezetvédelem kérdése Magyarországon is fontos volt a rendszerváltozás idejében

és megállíthatatlan gazdasági és pénzügyi válság, az értelmiség csalódottsága, az internacionalizmussal ellentétes érzület, a patriotizmus visszatérése és a politikai szféra egyik pillanatról a másikra kialakuló töredezettsége. Mindemellett számos jelentős különbség is tetten érhető volt az egyes országok között. Csehszlovákiában az értelmiség és a városi elit döntötte meg a rezsimet, de a csehek és szlovákok között az 1960as évek óta érezhetővé váló nemzeti különbségek olyan erővel törtek újra a felszínre, hogy a „bársonyos forradalom” kettészakította az országot. Lengyelországban a Szolidaritás első sztrájkjaitól egészen 1989-ig a munkások nagy erejű mozgalma járt az élen a kormányzat megdöntése során. Magyarországon a mobilizációnak a szomszédos Románia magyarellenes lépései adtak lendületet. Csehszlovákia esetében különösen erős volt a környezetvédelem szerepe, a lengyel törekvéseket a munkások jogai határozták meg, a magyaroknál viszont a kisebbségi ügy lett a katalizátor (bár a környezetvédelem itt is releváns volt, ahogy azt Bős–Nagymaros példája is mutatja).

A későbbi visegrádi országok mindegyike esetében hatalmas kihívást jelentett az átmenet előkészítése. Amint a nemzetközi környezet lehetővé tette, szükségessé vált a jogi, politikai és gazdasági rendszer átfogó reformja. A Cseh Köztársaságra és Szlovákiára kettéváló Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország egyaránt jó teljesítményt nyújtott az átmenet során. Új jogi keretrendszer alakult ki náluk, a politikai berendezkedés pedig lassan éretté vált arra, hogy leküzdje a kihívásokat.

Visszatekintve azonban a politikai átalakulás általános megítélése egyáltalán nem lelkesítő.

A változást követő években érezhető volt a demokratikus deficit, nem valósult meg a Nyugathoz történő remélt felzárkózás, az európai integráció folyamata pedig többször megbicsaklott.

Mindeközben összeomlott a helyi ipar, és a négy országot elárasztották az olcsó nyugati áruk, illetve a nyugati tőke. Az átmenet folyamatának megítélése éppen ezért az említett országokban ambivalens: a pozitív eredményekkel kapcsolatban jobbára nincs vita, hiszen a kommunista rezsimeket ezekben az országokban sikerült vérNAGYLÁTÓSZÖG

51

fürdő nélkül megdönteni, de a jólét és a társadalmi béke – különösen ha nyugati szomszédainkat vesszük összehasonlítási alapnak – nem nőtt meg látványosan. A Visegrádi Együttműködést 1991-ben útjára indító országok lakói ugyanakkor még mindig erősen támogatják a nemzeti függetlenséget, a politikai pluralizmust, az európai integrációt és a piacgazdaságot.

11 Jacques Lévesque: The East European Revolutions of 1989. In: Leffler–Westad, 3. köt., 325.

12 Ukielski, 202.

13 Stefano Bottoni: A várva várt Nyugat. Kelet-Európa törté­ nete 1944-től napjainkig. MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015. 234.

14 Lévesque, 326.

15 Ukielski, 222–223.

16 Henry Kamm: At Fork in Road, Czechoslovaks Fret. The New York Times. 1992. október 9. <https://nyti.ms/

HIVATKOZÁSOK

2uWpuYg >

1 Mindez a szovjet politikai élet „nyitottságát” és „átalakítá-

17 Rainer M. János: A Kádár-rendszer válsága. In: Rainer M.

sát” jelentette.

János: Ötvenhat után. 1956-os Intézet, Budapest, 2003.

2 Fischer Ferenc: A megosztott világ. A Kelet–Nyugat,

173–186.

Észak–Dél nemzetközi kapcsolatok fő vonásai (1941–1991).

18 Romsics Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-

Dialóg Campus Kiadó, Budapest–Pécs, 2001. 122.

Ház, Budapest, 2003. 79–87.

3 Norman Naimark: The Sovietization of Eastern Europe. In:

19 Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990.

The Cambridge History of the Cold War. Origins. 1. köt.

Napvilág Kiadó, Budapest, 2006. 371–376.

Szerk.: Melvyn P. Leffler – Odd Arne Westad. Cambridge

20 A szervezetet az 1956-os magyar forradalom leverése

University Press, Cambridge, 2010. 180–182.

után a párt vezetése hozta létre, hogy a kommunista uralom

4 Kelet-Európa történetének kommunizmus alatti áttekinté-

garantálásának eszköze legyen.

sét lásd például: Stefano Bottoni: A várva várt Nyugat. Kelet-

21 Anthony Kemp-Welch: Eastern Europe: Stalinism to

Európa története 1944-től napjainkig. MTA Bölcsészet­

Solidarity. In: Leffler–Westad, 3. köt., 228.

tudományi Kutatóközpont, Budapest, 2015.; Csaba Békés:

22 Mitrovits Miklós: A remény hónapjai... A lengyel Szolidaritás

East Central Europe, 1953–1956. In: Leffner–Westad, 1. köt.,

és a szovjet politika. Napvilág Kiadó, Budapest, 2010. 124.

334–352.; The Cambridge History of Communism. The

23 Mitrovits Miklós: Az önigazgatás bukása – A neoliberális

Socialist Camp and World Power, 1941–1960s. 2. köt. Szerk.:

rendszerváltás Lengyelországban. Eszmélet. 2009/ősz. 37.

Norman Naimark – Silvio Pons – Sophie Quinn-Judge.

24 Jacques Lévesque: The Enigma of 1989. The USSR and

Cambridge University Press, Cambridge, 2017.

the Liberation of Eastern Europe. University of California

5 Békés Csaba: Magyar külpolitika a bipoláris világban,

Press, Berkeley – Los Angeles – Oxford, 1997. 111.

1945–1991. Külügyi Szemle. 2011/4. 95–127.

25 Jacques Lévesque: The East European Revolutions of

6 Daniel P. Ritter: Civil Society and the Velvet Revolution:

1989. In: Leffler–Westad, 3. köt., 386.

Mobilizing for Democracy in Czechoslovakia. COSMOS

26 Lévesque (1997), 112.

Working Papers. 2012/4. 8.

27 Klaus Bachmann: Poland. In: Political and Economic

7 Pavel Ukielski: Csehszlovákia. A rendszer összeomlása. In:

Transformation in East Central Europe. Szerk.: Hanspeter

Adam Burakowski – Aleksander Gubrynowicz – Pawel Ukielski:

Neuhold – Peter Havlik – Arnold Suppan. Routledge Books,

1989. A kommunista diktatúra végnapjai Közép- és Kelet-

New York, 2019. 39.

Európában. Rézbong Kiadó, Budapest, 2014. 190–191.

28 Mitrovits (2010), 298.

8 Stanislav Balík: Democratisation in Czechoslovakia. In:

29 Mitrovits (2009), 38., illetve Lévesque (2010), 317–318.

Helsinki Process, Velvet Revolution of 1989 and the Czech

30 David Ost: Solidarity and the Politics of Anti-Politics.

Transformation: Lessons for Korean Peninsula? Prague Centre

Opposition and Reform in Poland since 1968. Temple

for Transatlantic Relations, Prague, 2015. 33–35.

University Press, Philadelphia, 1990. 206.

9 Ritter, 15.

31 Lévesque (1997), 110.

10 Jan-Werner Müller: The Cold War and the intellectual history of the late twentieth century. In: The Cambridge History of the Cold War. Endings. 3. köt. Szerk.: Melvyn P. Leffler – Odd Arne Westad. Cambridge University Press, Cambridge, 2010. 19.

52

NAGYLÁTÓSZÖG

PORTUGÁLIA: A 20. SZÁZAD UTOLSÓ DEMOKRATIZÁLÓDÁSI HULLÁMÁNAK KEZDETE Pál Zsombor Szabolcs Alig telt el egy év az után, hogy az egykori szovjet szatellitállamokban lezajlott a politikai átmenet, és az ekkor még létező Szovjetunióban vagy Bulgáriában még ki sem forrtak teljesen az események, a hidegháború utáni korszak egyik nagy hatású és sokat vitatott politikai gondolkodója, Samuel P. Huntington már elméleti keretbe is foglalta a változásokat. Az elmúlt több mint kétszáz év politikatörténetét demokratizálódási hullámokra és ellenhullámokra bontó hipotézise arra kereste a választ, vajon mi lehet az oka annak, hogy 1974 és 1990 között mintegy harminc országban ment végbe demokratikus átmenet.1 Elméletét felvázoló könyve első fejezetében kijelentette: „A modern világ harmadik demokrati­ zációs hulláma valószínűtlen és szándékolatlan módon 1974. április 25-én, csütörtökön, éjfél után huszonöt perccel Portugália fővárosában, Lisszabonban vette kezdetét”.2 Elképzelése szerint a folyamat innen terjedt tovább a két másik diktatúra alatt élő mediterrán országba – Görögországba és Spanyolországba –, majd elérte Latin-Amerikát és Ázsiát, hogy aztán a könyv megírásának idejére újra visszatérjen Európába, és elhozza a közép- és kelet-európai kommunista-szocialista rendszerek végét.3 Huntington elgondolása alapján tehát a mediterrán térség, illetve Kelet- és Közép-Európa diktatúrából demokráciába történő átmenete között vannak közös elemek, ezek pedig a számtalan különböző módon lezajló változások ellenére a folyamatok mélyén kapcsolódási pontot jelentenek a két térségben megfigyelhető politikai változások között. Ennek ellenére a mediterrán országokban végbemenő, és a változások hullámának lökést adó események egészen más alapokról indultak ki, mint a másfél évtizeddel később a vasfüggöny túlsó felén rekedt államokban. Bár mindhárom ország – Portugália, Spanyolország, illetve Görögország – jobboldali, autoriter rend-

szert váltott demokratikus kormányzati formára, a két előbbi berendezkedés esete még ezen a csoporton belül is elkülönül, s ezért a görög átmenet kérdését a lap egy másik cikke taglalja.4 1974-ben a portugál berendezkedés a 20. századi Európa egyik leghosszabban fennálló jobboldali diktatúrájának számított. Bár létrejötté­ ben fontos szerepe volt a katonaságnak, mégsem tekinthető katonai diktatúrának.5 Annak ellenére sem, hogy a királyság 1910-es megdöntését követő, politikai és gazdasági instabilitástól sújtott köztársasági időszaknak 1926-ban a katonaság vetett véget, és ezzel megkezdődött a katonai – vagy más nevezéktan szerint nem­ zeti – diktatúra időszaka. A hatalmát 1928-ban köztársasági elnöki kinevezéssel konszolidáló António Óscar Fragoso Carmona ugyanis hamarosan ráébredt: ha el akarja kerülni, hogy az ország újra káoszba süllyedjen, akkor a katonákon kívül muszáj lesz szakértőket is bevonnia a politikai vezetésbe,6 felismerésének köszönhetően pedig hamarosan mind több civil került a kormányba.7 Ennek volt köszönhető, hogy az ország pénzügyminisztere 1928-ban a Coimbrai Egyetem egyik szélesebb körben is ismert professzora, António de Oliveira Salazar lett. Salazar az ország csődközeli helyzettel fenyegető pénzügyeinek helyretétele révén kivívott tekintélyét felhasználva el tudta érni, hogy 1932-ben Carmona kinevezze miniszterelnökké, aminek következtében új pozícióját kihasználva egy év leforgása alatt átalakította az ország alkotmányos berendezkedését, és ezzel lerakta a portugál Estado Novo (Új Állam) alapjait. A katonaság főhatalmát névleg ugyan elismerte, hiszen az alkotmány betűje alapján a köztársasági elnök, vagyis Carmona maradt a hatalmi hierarchia csúcsán, ám a gyakorlatban úgy alakította a jogköröket, hogy azzal saját személyét egyre megkerülhetetlenebbé tette.8 NAGYLÁTÓSZÖG

53

A portugál diktátor, Oliveira Salazar idős korában

Az új berendezkedés papíron a pápai szociális enciklikák tanításaiból kiinduló hivatásrendi alapokon szervezte meg a portugál társadalmat, vagyis egy-egy szakmai csoport saját szakmai szervezetének kialakítása után a parlament egyik házának részeként a politikai döntéshozatalba is belefolyhatott volna.9 A berendezkedés tágabb értelemben illeszkedett az 1930-as évek nagy jobboldali politikai kísérleteinek a vonulatába, és azokból – főleg az olasz fasiszta berendezkedésből – merített is, ugyanakkor Salazar többször éles választóvonalat húzott ezek, illetve saját rendszere közé, kijelentve, hogy elutasítja a bálványimádó új cezarizmust, és hangsúlyozva: az ő berendezkedésének a jog és az erkölcs jelölik ki a határait.10 Mindez azonban inkább csak fügefalevél volt az Új Államon, hiszen a hatalom minden szinten magának Salazarnak a kezében összpontosult, így az általa felépített berendezkedés is leginkább egy klasszikus, jobboldali autoriter rendszernek tekinthető.

Salazar tevékenysége – főleg az első időszakban – nem volt eredménytelen. Az eladósodott ország pénzügyeit rendbe tette, berendezke­ désével elhozta a sokak által vágyott politikai stabilitást, megszilárdította az ország gyarmatbirodalmát, ráadásul a két oldal között ügyes 54

NAGYLÁTÓSZÖG

diplomáciai érzékkel lavírozva lényegében a második világháborúból is sikerült kimaradnia.

Ugyanakkor semlegességét megtartva 1943ban az Egyesült Államoknak és Nagy-Britan­ niának megengedte, hogy használhassák Por­ tugália Azori-szigeteken fekvő légibázisait, így a világégés után végeredményben a győztesek oldalán sorakozhatott fel.11 A stratégiailag kiváló helyen, az Atlanti-óceán két partja között félúton fekvő Azori-szigeteken felépített légibázis átadása hosszabb távon is előnyös húzásnak bizonyult Salazar és a salazari berendezkedés szempontjából. Az Egyesült Államok már közvetlenül a háborút követően meghosszabbította az annak használatára vonatkozó szerződését, majd hogy a bázist a kibontakozó hidegháborús szembenállásban továbbra is használni tudja, 1949-ben – számos másik tagország rosszallása ellenére – Portu­ gáliának is helyet biztosított a NATO alapító országai között.12 Ennek köszönhetően annak ellenére, hogy a világháború után úgy tűnt, a hasonszőrű rendszereknek leáldozott, Portugália még bizonyos fokú nemzetközi legitimitásra is szert tudott tenni13 – ellentétben mondjuk Spanyolországgal, hiszen a nagyobbik ibériai-fél­ szigeti ország csupán 1982-ben, tehát már jóval a Franco-rendszer bukása után válhatott a katonai szövetség tagjává. Persze a keleti blokk országai fasisztának bélyegezték és elutasították Salazar rendszerét14 – bár ez nem különösebben meglepő, tekintettel arra, hogy a portugál politikus a kommunizmust és a kommunista ideoló­ giát mindennél jobban elutasította, és Európa számára az egyik legnagyobb veszélynek tartotta;15 harcos antikommunizmusa ugyanakkor újabb jó pontot jelentett nyugati szövetségesei szemében.16 A külkapcsolatok stabilitása nagy segítséget jelentett az ország belső erőviszonyainak konzerválása során, jóllehet a rendszer megdöntésére a második világháború lezárását követően több kísérlet is történt. 1945-ben, mikor a tengelyhatalmak bukásával bizonytalanná vált a berendezkedés jövője, Salazar a nyugati szövet­ségesek megnyugtatása érdekében néhány nyitást szín­ lelő reformot vezetett be. Ennek köszönhetően az ellenzéki erőknek sikerült egységes politikai

mozgalomba rendeződve indulniuk a választáson, ám jelentősnek mondható tömegtámogatottsága ellenére a tömörülésnek nem sikerült átütő sikert elérnie a hatalom által manipulált választás során. Ereje megszilárdulását érezve Salazar utóbb, 1948-ban a mozgalom beszüntetése mellett döntött. Az ellenzék ezt követően is tett kísérleteket a rendszer megváltoztatására, elsősorban a három soron következő elnök­ választást kihasználva. Bár mindhárom kísérlet sikertelen maradt, a legutolsó alkalommal, 1958ban már annyira reális lehetőségként tűnt fel az ellenzéki jelölt győzelme, hogy Salazar többé nem kívánta a véletlenre bízni az eredményeket, és inkább az egész választási rendszert meg­re­ for­málta.17 Eddig az időszakig a rendszer stabilitásának zálogát a már említett kedvező nemzetközi helyzeten túl a viszonylag stabil gazdasági mutatók, a gyarmati birodalmi érzéstől is megtámogatott nemzeti büszkeség és a fegyveres erők, illetve az egyházi vezetés lojalitása jelentette. 1961-től azonban a felsorolt négy tényező mindegyikében fokozatos változás állt be. Ebben az évben vette ugyanis kezdetét Portugália gyarmati háborúja, A B C

1 2 3 4 5 6

A mai Portugália területe (A: Portugália, B: Azori-szigetek, C: Madeira) A portugál gyarmatok (1: Zöld-foki-szigetek, 2: Bissau-Guinea, 3: São Tomé és Príncipe, 4: Cabinda, 5: Angola, 6: Mozambik)

Portugália tengerentúli területei a gyarmati háború idején

amit több mint egy évtizeden keresztül viselt három legfontosabb afrikai gyarmata, Angola, Mozambik és Bissau-Guinea felszabadító mozgalmai ellen. Az új idők szelét már hírül adta az, hogy még ugyanebben az évben a független államiságát nem sokkal korábban kivívó India fegyveres erői rátámadtak az országuk területén található három apró portugál gyarmatra, Goára, Damanra és Diura, majd saját országukhoz csatolták őket.

Salazar hiába kérte szövetségesei támogatását, azok a dekolonizáció időszakában csak fél szívvel támogatták őt, és nem nyújtottak igazán hathatós segítséget.18 Szövetségesei támogatása az afrikai konfliktus során sem volt egyértelmű, sőt, a függetlenedni vágyó terüle­ teihez foggalkörömmel ragaszkodó és ezáltal egyre anakronisztikusabbá váló „birodalom” mind kínosabbá vált a nyugati országok számára is – annál is inkább, hiszen miután 1955-ben felvételt nyert az ENSZ-be, az ország ezen a fórumon is számtalan kritikával volt kénytelen szembenézni a hivatalosan csak „tengerentúli tartománynak” nevezett gyarmatai státusza miatt.19 Így bár 1974-re katonailag több fronton is sikerült eredményeket el­ érnie, a „szívekért” folyó, a nemzetközi köz­ vélemény előtt kibontakozó harcot Portugália egyértelműen elvesztette. Noha igyekezett el­ odázni, az országnak eközben azzal a dilemmával is szembe kellett néznie, hogy a jövőben vagy továbbra is ragaszkodik a gyarmatbirodalmához, vagy csatlakozik a mind­ jobban egységesülő Európához, mivel egyre világosabbá vált, hogy a kettő együtt nem fog működni.20 A gazdasági helyzet hasonlóan felemás képet mutatott, hiszen bár Portugália ekkoriban az euró­pai átlaghoz képest kiugróan magas növekedési mutatókat produkált,21 a haszon jelentős részét felemésztette a gyarmatokon folytatott küzdelem. (Lásd a grafikont az 56. oldalon!) Ez pedig az európai mutatóktól egyébként is jelentősen elmaradó országot lakói számára még kilátástalanabb hellyé tette. Nem csoda, hogy a munkaerő kezdett kiáramolni az országból, nemcsak a jobb lehetőségek reményében, de a besorozástól való félelmében is.22 A rendszer fennmaradásának esélyeit tovább rontotta, hogy 1968-ban Salazar agyvérzést kapott, és ettől kezdve képtelenné vált az ország NAGYLÁTÓSZÖG

55

A tengerentúli különleges katonai erőkre költött pénz

Egyéb kiadások

12000

millió escudo

10000

8000

6000

4000

2000

1974

1973

1972

1971

1970

1969

1968

1967

1966

1965

1964

1963

1962

1961

1960

0

Portugália kiadásainak növekedése a gyarmati háború éveiben

irányítására. Helyét egykori mentoráltja, Marcello Caetano vette át. Bár neki szándékában állt az örökül kapott rendszer nyitása, lépései túl óvatosak voltak, és a keményvonalas politikai eliten rendre megtörtek. Ugyanakkor ő már nem rendelkezett azzal a tekintéllyel sem, mint amivel Salazar rendelkezett – illetve a személyét sem övezte akkora félelem.

A katonaság már Salazar hatalomra kerülésekor – illetve azt megelőzően is számtalanszor – bebizonyította, hogy politikaformáló erőként számolni kell vele. Ahogy korábban volt róla szó, a portugál politikus mindent meg is tett annak érdekében, hogy – ha máshogy nem is, de szimbolikusan mindenképp – megadja a fegyveres erőknek, illetve vezetőinek kijáró tiszteletet;23 eközben azonban a valós hatalomtól őket is igyekezett távol tartani. Ugyanakkor az ország NATO-tagságával több magas rangú katonai vezetőnek is sikerült kijutnia külföldre, ahol az idegen hatásokkal szembesülve sokuk átértékelte a saját országában látott folyamatokat.24 Nem véletlen, hogy az 1950-es évek már említett kormányváltási kísérletei közül a legjelentősebbekhez a katonáknak is közük volt.

Végül a rendszer megdöntése érdekében is a katonák tették meg az első lépést, ennek oka 56

NAGYLÁTÓSZÖG

pedig a hosszan elhúzódó, az országra egyre nagyobb anyagi és emberi terheket rovó és ezért mind értelmetlenebbnek tűnő gyarmati háború volt. A portugál vezérkari főnök helyettese, Bissau-Guinea egykori kormányzója, António de Spínola 1974 elején megjelent Portugal e o Fu­ turo [Portugália és a jövő] című könyvében arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyarmati konfliktust nem lehet a katonai konfliktus további folytatásával lezárni. Javaslata szerint tárgyalásos úton kellett volna autonómiát biztosítani Portugália afrikai területeinek.25 Könyve nagy visszhangot váltott ki, megjelentetése után viszont Spínolát leváltották a tisztségéből.

Eközben az alacsonyabb rangú tisztek között is mind erősebbé vált a rendszerrel szembeni ellenérzés. Többeket felháborított a kormány 1973-as, a nem hivatásos tisztek gyorsabb elő­ menetelét lehetővé tevő rendelete.26 Több alacsony rangú tisztre pedig afrikai szolgálata során az ottani felszabadítási mozgalmak, illetve az azok ideológiai alapját adó baloldali nézetek is hatottak.27 A főtiszti és az altiszti elégedetlenség össze­ találkozásából született meg a Movimento das Forças Armadas (MFA, vagyis a fegyveres erők mozgalma); ez szervezte meg és hajtotta végre

3c_04

az 1974. április 25-én lezajló katonai puccsot, közismertebb nevén a szegfűk forradalmát (portugálul Revolução dos Cravos). Ennek a lé­ nyegét tekintve katonai puccsnak gyorsan és csekély áldozattal sikerült megdöntenie a kormányzatot, mert a rendszer részéről csupán lanyha ellen­állásba ütközött, ráadásul az ország helyzetével elégedetlen lakosság nagy része is a változások mellett sorakozott fel.

Bár a rendszer megdöntése tulajdonképpen nyugodtan, békés keretek között ment végbe, az azt követő évek már sokkal hevesebb politikai mozgásokat mutattak, így el kellett telnie némi időnek, amíg a portugál politikai élet újra nyugvópontra talált. Az ország első átmeneti köztársasági elnöke a rendszert megdöntő katonák konzervatívabb vonalához tartozó Spínola lett. Természetesen abban mindenki között egyetértés volt, hogy a diktatúra legfontosabb szimbólumait, például a cenzúrát vagy a politikai rendőrséget fel kell számolni, ám az ország, valamint a gyarmatok jövőjével kapcsolatos elképzelések igen szerteágazóak voltak, Spínola pedig hamar ellentétbe került az MFA radikális, baloldali szárnyával. A baloldali törekvések megállítása érdekében 1974 őszén és 1975 tavaszán is tett egy kísérletet arra, hogy a politikai kezdeményezést, illetve a hatalmat magához ragadja, de mindkét próbálkozása elbukott, ő maga pedig száműzetésbe kényszerült.

A felkelők levonják a portugál zászlót, és a helyére a saját nemzeti lobogójukat vonják fel Bissau-Guineában a gyarmati háború végén

Az országban eközben a tisztek radikálisan baloldali szárnyának, illetve a korábban illegalitásban működő, és így a többi politikai erőnél ekkor még szervezettebb Portugál Kommunista Pártnak (PCP, Partido Comunista Português) sikerült magához ragadnia a kezdeményezést.

A baloldali vezetés alatt az országban államosítási és szövetkezetesítési hullám indult be, és úgy tűnt, Portugália – jóllehet továbbra is NATO-tag maradt – a külpolitikájában is tájékozódna a szocialista országok felé. Persze a vasfüggönyön túl nem kis fegyvertény lett volna, ha sikerül egy nyugati szövetségesi rendszerekbe tagozódott országot átcsábítani – nem véletlen, hogy a magyar diplomáciai iratokban ekkoriban több ízben „kiemelt relációnak” nevezték Portugáliát.28 Eközben 1975-re az ország összes egykori gyarmata elnyerte függetlenségét, így Portugália végképp lezárta több mint hatszáz évre visszatekintő gyarmatosító, „birodalmi” múltját.

Az ország gazdasági állapota viszont kritikus képet mutatott, a helyzetet pedig csak tovább rontotta, hogy a megtorlástól tartva a függetlenné vált gyarmatokról százezrek menekültek az anyaországba.

Az országot a radikálisabb irányba terelő erőket aztán 1975 végére sikerült megzabolázni.

A forradalom első évfordulóján megtartott alkotmányozó nemzetgyűlési választáson a legtöbb szavazatot a Szocialista Párt (PS, Partido Socia­ lista) szerezte meg. Bár a kommunisták bíztak benne, hogy őket is be lehet vonni a baloldali frontba, ők egyre nyilvánvalóbban a nyugati típusú szociáldemokrata pártok felé tájékozódtak.

Az év őszén pedig a szélsőséges katonai irányzat sikertelen hatalomátvételi kísérlete után a mérsékelt erőknek a katonaságon belül is sikerült visszaszorítaniuk a radikális elemeket.29 A szegfűk forradalmának második évfordulójára elkészült az ország harmadik alkotmánya is.

Ennek legfontosabb jellegzetessége az ország szocializmus mellett való elköteleződésének kimondása volt,30 illetve az, hogy a katonaságnak egy alkotmánybírósághoz hasonló szervezeten keresztül továbbra is beleszólást biztosított a politikai életbe. A szintén 1976. április 25-én megtartott parlamenti választáson továbbra is a szocialisták maradtak az első helyen, az elnök NAGYLÁTÓSZÖG

57

pedig az 1975-ös baloldali puccskísérlet leve­ résében fontos szerepet játszó António Ra­ malho Eanes tábornok lett. A szocialistáknak ki­ sebb­ ségben kellett az országot irányítaniuk, majd hamarosan le is kellett mondaniuk a kormányzati szerepvállalásról, így 1980-ig kormányzati bizonytalanság jellemezte az ország irányítását. Külpolitikai téren viszont Portugália újra hagyományos szövetségesei, a Nyugat mellett sorakozott fel, részben nyilvánvalóan azért, mert onnan várta az ország gazdasági helyzetének stabilizálásához szükséges gazdasági és politikai segítséget. Ennek jegyében megtörténtek az első tapogatódzások az Európai Közösségekhez (EK) való csatlakozás irányában is.31 A szocialisták ingatag kormányzásának is köszönhetően az 1980-as választást egy jobbközép koalíció nyerte meg. Tagjainak első dolga az alkotmány reformja volt: csökkenteni kívánták az elnök jogköreit, fel akarták számolni a katonaság politikai befolyását, és – az EK, illetve az ország nyugati partnerei által elvárt módon – határozottan vissza kívánták nyesni az alkotmány szocialista jellegét, illetve a korábban tett államosítási intézkedéseket.

Ez a kormányzati felállás sem tartott azonban tovább két évnél, így annak válsága után újra a szocialisták jutottak hatalomra, ám ezúttal a Demokratikus Néppárt/Szociáldemokrata Párt (PPD/PSD, Partido Popular Democrático/Par­ tido Social-Democrata) elnevezésű tömörüléssel koalícióban. A PS–PPD/PSD-kormány tovább folytatta az ország EK-hoz való csatlakozása által szükségessé tett lépések megtételét, és belső feszültségei ellenére egészen 1985-ig kitartott. A kormány szétesése után megtartott választást a PPD/PSD nyerte meg; a párt kormányzata fordulópontot hozott az ország életében, hiszen ettől kezdve egészen 1995-ig hatalmon maradt, ezzel megteremtve Portugália politikai stabilitását. Ráadásul 1987-ben – a forradalmi időszak után elsőként – az abszolút többséget is sikerült megszereznie a választáson. A Szocialista Párt korábbi vezetője, Mário Soares eközben 1986-ban Eanest váltva köztársasági elnök lett, s ezzel az országban szimbolikusan is lezárult a katonák politika felett gyako58

NAGYLÁTÓSZÖG

rolt ellenőrzésének korszaka. Szintén jelképes, hogy még ugyanennek az évnek az elején Portugália felvételt nyert az Európai Közösségekbe is, ez pedig máig ható módon kijelölte külpolitikája fejlődési irányát.

A fent említett három mozzanattal lényegében lezárult a portugál politikai átmenet. A politikai változás ugyan stricto sensu forradalmi, ezért – ha úgy tetszik – erőszakos módon zajlott le, különösebb megtorlás mégsem követte, jóllehet ez általában az ilyen jellegű változások velejárója.

Ellenben talán épp a változások hirtelen bekövetkező, forradalmi jellegének köszönhetően a politikai élet normalizálódásához el kellett némi időnek telnie, hiszen az új berendezkedésnek nem voltak meg az előzetesen tárgyalásos úton kialakított keretei. A durva megtorlások elmaradásának eredőjeként viszont a sokszor robbanásközeli helyzet végül soha nem torkollt polgárháborúba, így a politikai élet fokozatosan normalizálódhatott, a választói akarat pedig a politikai közép felé gravitálhatott. Ennek is köszönhető, hogy az ország alig egy évtizeddel a változások után már a közös európai projekthez is teljes jogú tagként kapcsolódhatott. Európai integrációjának és az ahhoz vezető útnak a tapasztalatai pedig nem sokkal később Magyarország számára is érdekessé válhattak,32 miután a portugál forradalom által útjára indított demokratizálódási hullám az 1990-es évek elején a szovjet érdekszférában sínylődő kelet-­közép-­ európai államokat is elérte.

Mário Soares, a Szocialista Párt vezetője és az ország első demokratikusan megválasztott miniszterelnöke (középen)

HIVATKOZÁSOK

18 Antunes.

1 Samuel P. Huntington: The Third Wave. Democratization

19 Fernando Martins: A Política Externa do Estado Novo, o

in the Late Twentieth Century. University of Oklahoma Press,

Ultramar e a ONU. Uma Doutrina Histórico-Jurídica (1955–68).

Norman–London, 1991. xiii.

Penélope. 1998/18. 189–206.

2 Huntington, 3.

20 António José Telo: Portugal e la integración europea (1945–

3 Huntington, 21–26.

1974). Ayer. 2000/37. 287–318.

4 Ezzel kapcsolatban lásd lapunk A harmadik globális demok­

21 George Brauges: Portugal’s Plight. The Role of Social

ratizálódási hullám egyik első állomása: Athén, 1974 című

Democracy. The Independent Review. 2012/tavasz.

írását.

328–329.

5 Tom Gallagher: Portugal. A Twentieth-Century Inter­

22 Michèle Koven: Selves in Two Languages. Bilinguals’ verbal

pretation. Manchester University Press, Manchester, 1983.

enactments of identity in French and Portuguese. John

93.

Benjamins Publishing, Amszterdam, 2007. 37–38., illetve

6 Szilágyi István: António de Oliveira Salazar – minden idők

Report on Portuguese Community in France. Institute de coo-

legnagyobb portugálja, avagy egy jobb sorsra érdemes ország

pération internationale (ICOSI), Paris, 2011. 8.

nem tipikus diktátora? Mediterrán Világ. 2008/7. 31.

23 Braga da Cruz, 59–60.

7 José Carvalho: A Formação de Salazar e o Seu Tempo. Via

24 José Medeiro Ferreira: Forças Armadas e o Regime

Occidentalis Editora, Lisszabon, 2008. 103.

Autoritário. Nação e Defesa. 2000/nyár. 116.

8 Manuel Braga da Cruz: O Partido e o Estado no Sa­la­

25 António de Spínola: Portugal e o Futuro. Editora Arcádia,

zarismo. Editorial Presença, Lisszabon, 1988. 353.

Lisszabon, 1974.

9 Zachar Péter Krisztián: Gazdasági válságok, társadalmi

26 Vasco Rato: As Forças Armadas e a Democracia

feszültségek, modern válaszkísérletek Európában a két világ­

Portuguesa, 1974–1982. Nação e Defesa. 2000/nyár. 132.

háború között. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2014.

27 Jacques Georgel: O Salazarismo. Publicações Dom

184–190.

Quixote, Lisszabon, 1985. 273.

10 Braga da Cruz, 49., illetve Salazar e o Salazarismo. Szerk.:

28 Irányelvek (3–5 évre) a magyar–portugál kapcsolatok fej-

A. E. Duarte Silva. Publicações Dom Quixote, Lisszabon, 1989.

lesztésére. MNL OL KÜM XIX-J-1-j, 1977, Portugália, 109.

62.

doboz, 125-1. tétel. 1977. jún. 29. 7.

11 Ezzel kapcsolatosan részletesebben lásd Bernardo

29 A kérdés bővebb feldolgozásához lásd Szilágyi István:

Futscher Pereira: A Diplomacia de Salazar (1932–1949).

Portugália a huszadik században. L’Harmattan Kiadó,

Publicações Dom Quixote, 2013. Kindle e-book.

Budapest, 2015. 118–133.

12 Nuno Severiano Teixeira: Portugal e o NATO. Análise Social.

30 António José Telo: História Contemporânea de Portugal. Do

1995/133. 803–804.

25 Abrial à Actualidade. 1. köt. Editorial Presença, Lisszabon,

13 Teixeira, 808.

2007. 181–182.

14 Ahogy azt Révai József is megfogalmazta: „Mi nem kérünk

31 Telo, 201–211.

abból a »nyugat civilizációból« és demokráciából, amelybe be-

32 Szilágyi István: A portugál modell. Osiris Kiadó, Budapest,

lefér a portugál diktatura éppen úgy, mint Franco fasiszta hó-

2000.

héruralma.” [Név nélkül]: Nincs komolyabb ügy a béke ügyénél.

Révai József beszéde a magyar nép békegyűlésén. Pápai Néplap. 1949. április 3. 1–2.

15 Maria Manuela Tavares Ribeiro: Salazar e la sua idea d’Europa: anticomunista e antidemocratica. In: Memoria d’Europa. Riflessioni su dittature, autoritarismo, bonapartismo e svolte democratiche. Szerk.: Giuliana Laschi. Franco Angeli, Milánó, 2012. 39–41.

16 José Freire Antunes: Kennedy e Salazar – O Leão e a Ra­ posa. Publicações Dom Quixote, Lisszabon, 2013. Google e-book.

17 Filipe Ribeiro de Meneses: Salazar. Uma Biografia Política.

Publicações Dom Quixote, Lisszabon, 2009. 401–475.

NAGYLÁTÓSZÖG

59

A HARMADIK GLOBÁLIS DEMOKRATIZÁLÓDÁSI HULLÁM EGYIK ELSŐ ÁLLOMÁSA: ATHÉN, 1974 Csepregi Zsolt A vasfüggöny keleti felén lezajlott rendszervál­ tások évei, az anni mirabiles megváltoztatták a második világháború óta fennálló világrendet, elhozva a nyugati demokrácia és piacgazdaság szovjet-kommunista berendezkedéssel szemben aratott elsöprő győzelmét, illetve utat nyitva az immár három évtizede tartó unipoláris berendezkedés előtt. Az 1990-es demokratizálódás gyors lefolyása és – Budapestről nézve – a kelet-közép-európai térségre való koncentrá­ló­dása elfedi azt a tényt, hogy az úgynevezett harmadik demokratizálódási hullám – ahogy azt Samuel P. Huntington a Democracy’s Third Wave (demokratizálódás harmadik hulláma) című, a Journal of Democracy hasábjain meg­jelent 1991-es tanulmányában nevezte – nem velünk kezdődött, hanem Dél-Európában, és mintegy másfél év­ tizeddel korábban. Míg a közép-európai diktatúrákat egy nagyon is élő és erőteljes birodalmi központ megszálló csapatai tartották életben, addig a dél-európai tekintély­ uralmi rendszerek szélsőjobboldali beren­dezkedései a második vi­ lág­háborút megelőző, leginkább olasz gyökerű militarista-fasiszta ideo­lógia elcsökevényesedett örökösei voltak. Ezeket a valódi szellemi szövetséges nélkül maradt, egymáshoz sem szervesen kötődő rezsimeket a hidegháború kétpólusú logikája tartotta fenn, és az 1970-es években a harmadik hullámot útjára indító összeomlásuk hasonló gyorsasággal játszódott le, mint később a keleti blokk országaiban.

A militarista, illetőleg szélsőjobboldali ihletésű rendszerek morális válsága szinte egy időben ment végbe az Ibériai-félszigeten, a portugál és a spanyol politikai átmenetek esetében, valamint a Földközi-tenger keleti medencéjében, Görögországban. Az 1974-es események megrázták a világot, elsősorban pedig az Észak-atlanti Szerződés Szervezetét, a NATO-t. A portugál politikai átmenettel egy időben a görög katonai junta 60

NAGYLÁTÓSZÖG

elveszítette hatalmát, kikiáltották a harmadik Hellén Köztársaságot, és újjászületett a demokratikus Görögország. A görög nép politikai sza­ badságának visszaszerzése kedvező hatást gyakorolt az európai demokráciák helyzetére, és megágyazott a kelet-közép-európai rendszerváltások sikerének. A párhuzamosan zajló portugál rendszerváltáshoz hasonlóan a görög átmenet sarkalatos közjogi elemeit is egy éven belül, választások útján sikerült kialakítani, majd 1981ben az ország az Európai Gazdasági Közösség tagja lett. Ez utóbbi jelezte, hogy milyen perspektíva nyílik a nyugati demokráciákhoz csatlakozó politikai közösségek előtt. A görög rendszerváltás elemzéséhez és annak az európai rendre, így hazánkra gyakorolt hatásának értékeléséhez érdemes az összetett folyamat minden elemét áttekintenünk.

A görög nép – a magyarhoz hasonlóan – függetlenségét hosszas idegen uralom alól felszabadulva nyerte el a 19. század elején; szemben ugyanis Közép-Európával, a hellének csak ekkor tudták magukat megszabadítani a török hódoltság alól. A modern Görögország végleges határai az első világháborút és a második török békekötést követően alakultak ki (kivételt képez ez alól a Dodekanészosz-szigetcsoport, ez ugyanis csupán a második világháború után Olasz­ or­ szág­gal megkötött béke értelmében került Görögországhoz). A hellének a három klasszikus európai diaszpóranép egyikeként évszázadokon keresztül szétszóródva éltek a Földközi-tenger és a Fekete-tenger medencéjében – a mai Görögországtól keletre legfontosabb bázisuk a KisÁzsia partjai mellett fekvő Ciprus szigete volt.

Kis-Ázsiából egyébként az első világháború után a már Kemal Atatürk által elfogadott keménykezű lakosságcsere révén telepítették ki őket. A görög szuverenitás kérdése így nem csupán a mai nemzetállamban, de az úgynevezett me­gali idea

ÉSZAK-EPIRUSZ (1912–1914 ÉS 1914–1916 KÖZÖTT GÖRÖG MEGSZÁLLÁS ALATT)

NYUGAT-TRÁKIA KELETTRÁKIA

MACEDÓNIA Szaloniki

Márvány-tenger

SZ

E

Konstantinápoly (Isztambul)

Imbrosz

U

R PI

Fekete-tenger

Tenedosz

THESSZÁLIA

JÓNSZIGETEK

Égei-tenger JÓNIA Szmirna (İzmir) Athén

Jón-tenger

DODEKANÉSZOSZ

Földközi-tenger KRÉTA

Jelenlegi határ Görög Királyság (1832)

A Nagy-Britannia által 1863-ban átadott Jón-szigetek

A konstantinápolyi konferencia (1881)

A balkáni háborúkat követő bukaresti béke (1913) és a firenzei protokoll (1914) A sèvres-i béke (1920) révén megszerzett területek, amelyeket a lausanne-i béke (1923) visszajuttatott Törökországnak A Bulgária által 1923-ban átadott Nyugat-Trákia

Az Olaszország által 1947-ben átadott Dodekanészosz

Görögország területi expanziója 1832 és 1947 között

(görögül kb. „nagy gondolat”, „nagy eszme”) kérdésében is testet öltött. Ez egy olyan hellén politikai közösséget jelentett volna, amely egyesíti a görögök lakta területeket, gyakorlati következménye pedig Görögország és Ciprus 20. századi egyesítése lett volna. Ezzel az összetett örök­ séggel a háttérben a görög politikai élet érthető módon a hidegháború alatt sem jutott nyugvópontra, hiszen a nemzetgyarapítás szándéka különböző formákban még a parlamentáris politikai rendszert elfogadó pártokban is tovább élt.

A második világháborút követően nem csupán

a visszaszorult szélsőséges és anti­demokratikus (metaxista), hanem a görög na­cionalista, jobboldali politikai oldal domináns liberális (venizelista) vonulata is elfogadta és támogatta a Nagy-Görögország-tervet, álláspontjuk pedig csak a politikai közösség berendezkedésében tért el.

Görögország a második világháború után a hármas német–olasz–bolgár megszállás alól, illetve kollaboráns fasiszta kormányától is megszabadult. A szovjetek balkáni előretörése és Tito marsall jugoszláviai uralma Törökország mellett az Athén által ellenőrzött földi és tengeri területe-

3d_02 NAGYLÁTÓSZÖG

61

ket is a nyugati blokk országainak fontos kelet-mediterrán bázisává tették. A fiatal görög demokrácia továbbra is kereste az egyensúlyt az egymással ellentétes politikai ideológiák között, de eközben az is próbára tette, hogy a szovjetek által támogatott kommunisták miatt az országban egészen 1949-ig polgárháborús viszonyok uralkodtak. A görög politikai rendszer instabilitása a katonai győzelmet követően is fennmaradt, mivel a jobboldali-militarista körök bármilyen baloldal felé hajló politikai erővel szemben bizalmatlanok maradtak, bennük – jogosan vagy jogalap nélkül – szovjet trójai falovat láttak. Az 1963-as – amúgy a görög jobbközép kényelmes többségét eredményező – demokratikus választásoktól kezdve a szétforgácsolódó konzervatív kormányoknak már csak egyre rövidebb ciklusokban sikerült kormányozniuk: először kettő, majd egy évig, végül pedig már csak néhány hónapig tartottak ki, miközben egyre növekedett a lakosság elégedetlensége, és a görög király, illetve a hadsereg részéről is folyamatosak voltak a politikai machinációk.

A sorozatos kormányválság, a bizalmatlanság és az instabilitás vezetett el az 1967-es katonai puccshoz, mivel II. Konstantin görög király és a görög hadsereg nem kívánta megkockáztatni, hogy a megelőző négy év sorozatos politikai válságai által megtépázott jobboldal helyett a baloldal kerüljön hatalomra. A hellén haderő középvezetőinek akciója (innen a későbbi közkeletű elnevezés, „az ezredesek diktatúrája”) után egészen 1974-ig a Georgiosz Papadopulosz vezette katonai junta irányította az országot, ez pedig közel egy évtizedes diktatúrát eredményezett a NATO berkein belül. A hadseregen keresztül a metaxista nacionalista-militarista-antidemokratikus politikai ideológia visszatért a görög politikai életbe.

A görög katonai junta fő eszmei üzenete a görög nép felvirágoztatása, „eredeti” nyugati és keresztény civilizációs örökségéhez és a klasszikus, férfias, katonai értékekhez való vissza­ve­ zetése volt. Ezt az ideológiai üzenetet jelképezte az országnak a junta uralma alatt bevezetett címerén a lángokból újjászülető és felemelkedő főnixmadár is. Az ország vezetői gyakran hangoztatták, hogy pedagógiai küldetést visznek 62

NAGYLÁTÓSZÖG

véghez, és maga Papadopulosz is hitt abban, hogy küldetésének elvégzését követően Görögország visszatérhet a parlamenti demokráciához – de csakis az után, hogy a görög népléleknek sikerült a „dekadenciát” levetkeznie. Ez a hite lett végül a diktátor veszte is. A katonai rezsim nyolc évig tartó fennmaradása valójában három okra vezethető vissza: a gazdasági fejlődésre, a hidegháború viszonyaira és a kiforratlan görög politikai intézményekre. Tény, hogy a diktatúra kedvezményezettje volt a Görögországot egy elszegényedett, szinte harmadik világbeli országból a nyugati életszínvonal közelébe lendítő globális konjunktúrának. Az infrastrukturális fejlesztések és különösen a turizmusba áramló külföldi befektetések a lakosság széles rétegeit emelték fel, és biztosítottak számukra olyan alapvető szolgáltatásokat, mint az állandó és stabil elektromosáram-ellátás. Az 1970-es évek közepéig tartó gazdasági expanzió keretében, a Világbank adatai alapján, az 1967-es 9,2 milliárd dolláros bruttó nemzeti össztermék 1974-re már a 25 milliárd dollárt is meghaladta. Az OECD adatai szerint az egy főre eső nettó jövedelem szintén di­namikusan emelkedett (kivéve a dik­ tatúra válságának évét, vagyis az 1973–1974-es periódust): a portugál és spanyol értékeket megelőzte, és csupán mintegy 20%-kal maradt el a leggazdagabb európai államban, Hollandiában produkált ütemtől. A második ok, vagyis a hidegháború abban játszott szerepet, hogy megbízható antikommunista rezsimként a katonai junta az Egyesült Államok számára kisebb kockázatot jelentett, mint mondjuk egy szociáldemokrata, a szovjetek iránt szimpátiát mutató kormány. A nyugati szövetségesek így 1967-ben nem tettek semmifajta komoly lépést, hogy megakadályozzák a demokrácia eltörlését. Idővel azonban a junta nemzetközileg elszigetelődött, és a NATO-n belül is felmentették. Ezek a lépések azonban önmagukban nem vezettek az alkotmányos rend visszaállításához. Végezetül azt is szem előtt kell tartani, hogy bár Athén a demokrácia őshazája, a modern görög demokrácia az 1960-as években még mindössze néhány évtizedes múltra tekintett vissza. A helyzetet 1973-ig tovább bonyolította, hogy a 19. század első felében Görögország alkotmányos

1928

1940

1951

1961

fő/km2 0–500 500–1 000 1 000–2 500 2 500–5 000 5 000–10 000

1971

1981

1991

2001

10 000–15 000 15 000–20 000 20 000–25 000 25 000–30 000 30 000 felett

Athén népsűrűségének változása a 20. század folyamán

monarchiaként alakult újjá, hiszen ekkor az európai nagyhatalmak paktumaként egy bajor nemesi ház foglalhatta el az ország trónját. A katonai hatalomátvétel idején viszont a király nem állt ki határozottan az alkotmányos rend mellett, és csak megkésve, 1967. december 13-án kísérelt meg a hadsereg hozzá hű elemeivel ellenpuc�csot szervezni. A terve az volt, hogy az északi Kavala városából kiindulva Szaloniki bevétele révén kényszeríti lemondásra az ezredeseket. Ám a junta könnyűszerrel semlegesítette a király akcióját, és egy nappal később a diktatúra erői már megindultak a letartóztatására. A király családjával és kíséretével Rómába menekült, és noha névleg Görögország uralkodója maradt, Papadopulosz Georgiosz Zoitakisz tábornokot nevezte ki régenssé. A diktatúra évei alatt, mivel az ellenpuccsot követően nem sikerült a junta oldalára állítva visszahívni száműzetéséből, a király szimbolikus szerepét fokozatosan eljelentéktelenítették, majd 1973 nyarán magát a királyságot is eltörölték.

A görög katonai diktatúra 1974-es végső bukása és a rendszerváltás ugyancsak három okból következett be, ezek pedig tulajdonképpen a dik­tatúra fennmaradását biztosító okok inverzeinek tekinthetőek. A gazdasági növekedés 1973-ra kifulladóban volt, az életszínvonal stagnált, és a bukás idején mintegy 33%-os infláció

sújtotta a polgárokat. A jobboldali, militarista és tekintély­ elvű rezsimek paradoxonja, hogy idővel a gazdasági konjunktúra eredményeképpen gyara­ podó tanult és gazdagodó középosztály és az egyetemista diákság válik a rendszer legfontosabb ellenzékévé. A görög gazdasági növekedés kirobbanó üteme a polgárháború végétől közel negyedszázadig kitartott, és átlag évi hét százalék fölötti nemzetiössztermék-növekedést produkált. Ehhez képest tehát súlyos vis�szaesést jelentett a diktatúra utolsó válságos évét kísérő mintegy hatszázalékos gazdasági visszaesés, így nem csoda, ha a rendszer stabilitását is aláásta. A magyarok Kádár-nosztal­ giájához némileg hasonlóan Görögországban is a mai napig tartja magát az a vélemény, hogy a nagymértékű városiasodás a juntának volt köszönhető, mivel a hadsereg igyekezett a fiatal férfiakat egy helyre koncentrálni, hogy egy Törökországgal szembeni háború esetén könnyen mozgósítani lehessen őket. Valójában azonban 1967 és 1974 között mindössze a korábbi városiasodási trendek folytatódtak, a junta eredményei pedig csupán a második világháborút követő természetes növekedésre épültek, és inkább csak tovább fokozták a lakosság országon belüli fenntart­hatatlan eloszlását. Ez utóbbi már az 1980-as években súlyos nehézségeket okozott, és mind a mai napig problémát jelent, hiszen

3d_05 NAGYLÁTÓSZÖG

63

a közel tizen­egymilliós lakosság harmada Athénban, további egymillió fő pedig Szalonikiben él.

A katonai vezetés a társadalom lelkületével együtt a politikai intézményeket is meg kívánta reformálni, ugyanakkor az új rendszer nem élvezte a görög nép bizalmát. Papadopulosz 1973. június 1-jén eltörölte a monarchiát. A helyén létrehozott de jure köztársasági berendezkedést alapjaiban rengette meg az Athéni Nemzeti Műszaki Egyetemen 1973 novemberében kirobbant békés diáktüntetés. Ezt a rendvédelmi szervek végül erőszakos, halálos áldozatokat is követelő módon törték le. Papadopulosz republikánus kísérlete – melyben egyébként ő névleg elnökként, gyakorlatilag viszont diktátorként továbbra is irányító szerepet játszott – természetesen nem elégítette ki a lakosság széles köreit, viszont egyre inkább megrémítette a hatalmukat féltő juntatagokat. Felemás liberalizációs kísérletének kudarca Papadopulosz korábbi bajtársai által történő letartóztatását és a katonai diktatúra pár hónapig tartó újrakeményedését eredményezte. A rezsimen belülről induló 1973. november 25-i puccsot vezető Dimitriosz Jóannidisz, a görög katonai rendőrség feje ugyanis a katonai

III. Makáriosz görögkeleti érsek, a független Ciprus első államfője (balra) 64

NAGYLÁTÓSZÖG

junta legradikálisabb elemeit hozta pozícióba, és ezzel megágyazott az 1974-es külpolitikai események okozta gyors összeomlásnak.

A görög katonai junta ugyanis éppen a rendszer ideológiai gerincét alkotó irredenta-milita­ rista eszmei vonulat miatt bukott meg, miután Athén kirobbantotta, majd szégyenletesen félrekezelte és elbukta a ciprusi válságot. A megali idea keretében a nem görög szuverenitás alatt álló hellének lakta területek egyesítésének legfontosabb célpontja az évszázadok során idegen – olasz, egyiptomi, török, majd végül angol – fennhatóság alatt álló Ciprus szigete volt.

Az 1960-ban a függetlenségét a britektől elnyerő sziget Görögországba olvasztása (görögül Enózisz) mindkét ország hellén lakosságának a vágya volt, a ciprusi törökök azonban ezt természetesen ellenezték. A kényes egyensúlyt fenntartó III. Makáriosz görögkeleti érseket, a füg­getlen Ciprus első államfőjét 1974. július 15-én az athéni katonai junta támogatásával egy szélsőséges hellén katonai összeesküvő csoport, az EOKA-B távolította el a hatalomból, így szándékozva végrehajtani az egyesítést.

A puccs­ ra reagálva Törökország megszállta a szigetország északi felét – névleg a ciprusi törökök védelmében. Egy hónap leforgása alatt a szigetet görög és török zónákra osztották fel, ezek között lakosságcsere ment végbe, közben pedig a két beavatkozó NATO-tagállam a háború szélére sodródott – a fegyveres harcok tényleges kirobbanásából a Szovjetunió hatalmas mértékben profitált volna. Annak ellenére, hogy augusztus 16-án az ENSZ BT által elfogadott 360-as számú határozat végül a törökök egyoldalú beavatkozását ítélte el, és a török előre­ nyomulás megállt, a válságot valójában a görög katonai junta és a ciprusi szélsőséges elemek váltották ki.

A hellének nagy álma, az Enózisz súlyos és máig tartó konfliktusba torkollott, így a lépés, amit a junta saját legitimitásának erősítésére szeretett volna felhasználni, végül többi negatív hozadéka mellett a rendszer bukásának közvetlen kiváltó oka is lett. A görög hadseregnek nyolc­éves uralma alatt nem sikerült létrehoznia az Új Hellászt, azaz a keresztény-nemzeti ideában megálmodott Görögországot, a gazdasági

növekedés pedig megállt, majd visszájára fordult – azonban mindez eltörpült amellett, hogy a testvér ciprusi hellének török invázióval szemben történő katonai megvédelmezése kudarcba fulladt. Az 1974-es, görögül Metapolitefszinek nevezett vértelen rendszerváltás azonban nem történhetett volna meg, ha a görög hadsereg vezetői nem tanúsítanak konstruktív maga­tartást.

A fegyvernemek vezetői az invázió után hátat fordítottak a diktátorrá emelkedett Jóanni­disz­ nak és szűk körének, a régi rezsim párt­politiku­ sai­ nak vezetésével nemzeti egységkormányt hoztak létre, az országot pedig visszarántották egy katasztrofális háború széléről. Az új ideiglenes kormány vezetője Konsztantinosz Karamanlisz jobbközép politikus lett, aki kisebb megszakítással már 1958 és 1963 között is vezette az országot. Az önkéntes száműzetésből vissza­ hívott, kompromisszumos jelölt frissen alapított – az országot egyébként jelenleg is irányító – Új Demokrácia elnevezésű pártjával elsöprő győzelmet aratott az 1974. november 17-én tartott első szabad választásokon. Az új kormány vál­ ságok sorozatát volt kénytelen megoldani, így a legkevésbé sem engedhette meg magának, hogy széles körű leszámolásba kezdjen a juntához köthető személyekkel szemben. A junta húsz vezetőjét 1975-ben államellenes össze­ esküvés vádjával a vádlottak padjára ültették, és a négy főbűnöst – köztük Papadopuloszt és Jóannidiszt – halálra ítélték, ám az ítéletet emberiességi okokból életfogytiglani börtönbüntetésre enyhítettek. Valódi, mélyreható elszámoltatás nem történt, mivel az megbontotta volna a kényes egyensúlyt a nagy hatalmú hadsereg, a juntával nagymértékben együttműködő, befolyásos görög ortodox egyház és az újjászületett, még törékeny demokratikus politikai rendszer képviselői között.

A görög rendszerváltás eredményei azonban a valódi szembenézés megtörténte nélkül is magukért beszélnek. A portugál események után nem sokkal lezajlott változásokat a harmadik demokratizálódási hullámot útnak indító események között tartjuk számon. Görögország a gyors gazdasági fejlődés újraindulásával és a sikeres európai integrációjával 1981-re az Európai Közösségek tagjává vált, öt évvel meg-

Konsztantinosz Karamanlisz görög miniszterelnök (balra)

előzve az ibériai államokat. Miközben a nyolcvanas években az európai integráció intézményei mintát adtak a három hajdani diktatúra – Görög­ ország, Portugália és Spanyolország – számára a demokratikus átmenet tekintetében, az általuk bejárt politikai út a kommunista uralom alól felszabadult kelet-közép-európai országok euroatlanti integrációja számára is példát jelentett. Az Új Demokráciát szintén 1981-ben békés, demokratikus választásokon tudta váltani a Pánhellén Szocialista Mozgalom, ez pedig jól jelezte, hogy fenntartható módon működik a parlamentáris rendszer. A sikeresen levezényelt görög rendszerváltás egyúttal azt is megakadályozta, hogy a keményvonalas katonai junta háborúba sodorja Athént, és ezzel a NATO délkeleti szárnyán rést nyisson a szovjetek előtt, kiszolgáltatva a nyugati hatalmak szövetségét az éppen újból kiteljesedő és az előremenekülést szolgáló szovjet agresszió számára. A demokrácia szülőotthonának, Görögországnak a görög tragé­diákba illő, 1967 és 1974 között nyolc évig elhúzódó megpróbáltatásai, majd a szabad politikai rendszerben megtestesülő valódi önmagához való visszatalálása a világtörténelem egyik nagy hatású fordulópontjává vált, és ha közvetve is, de számos tekintetben elősegítette a magyar és más kelet-közép-európai rendszerváltásokat.

NAGYLÁTÓSZÖG

65

A FÜGGETLENEDÉS ÉS A RENDSZERVÁLTÁS HORVÁT ÉS SZLOVÉN ÚTJA Lukács B. György Az államszocialista rendszerek bukásával, a bipoláris világrend megszűnésével kérdésessé vált az abban addig speciális szerepet betöltő, keleti blokkon kívüli Jugoszlávia fennmaradása. A soknemzetiségű jugoszláv föderáció felbomlásához vezető események alakulása – ahogyan a két jugoszláv államalakulat története során általában – Belgrád, Zágráb és Ljubljana között dőlt el, a többi tagköztársaság (és autonóm tartomány) elitjeinek pedig csak statisztaszerep jutott a folyamat során, illetve csupán elszenvedték annak következményeit. Valójában megismétlődött az 1941 előtti időszakban, illetve 1945 után ismert forgatókönyv: a szlovén és a horvát elitnek az önállóság növelését célzó törekvéseit a szerbek központosító szándékai, a minden szerbet egy államban tartó szorosabb közösség fenntartása melletti kiállása akadályozta.

A felbomlás okai összetettek, közülük elsősorban két körülményt kell kiemelni. Egyrészt soknemzetiségű mivolta miatt Jugoszlávia valójában nehezen maradhatott volna fenn, másfelől a jugoszláv kommunista rendszer az 1980-as évek-

A szlovén kultúra további fejlődése szempontjából fontos előrelépésnek számított, hogy 1919-ben megalapították a Ljubljanai Egyetemet 66

NAGYLÁTÓSZÖG

ben agóniába süllyedt, ennek következményeit pedig minden állampolgára a saját bőrén érezte. Nehéz megválaszolni a kérdést, hogy a felbomlás folyamata valójában mikor is kezdődött el, annyi azonban bizonyos, hogy a két közös jugoszláv állam fennállásának összesen közel hetven éve alatt állandósult az állami és a társadalmi válság.1 A királyi Jugoszlávia belpolitikáját meghatározta a folyamatos belső feszültség, a második világháborút követő államban pedig a kommunista vezetés által kezdeményezett állandó alkotmánymódosítások jelezték a tartós működés fenntartásához szükséges igazi formula meglelésére irányuló törekvéseket.

A királyi Jugoszlávia szerb központosító törekvéseinek negatív hatásai a szlovéneket és a horvátokat egyaránt sújtották, a közös délszláv államba kerülve azonban mindketten elkerülték a szlovén- és horvátlakta területek szomszédos hatalmak általi felosztását, sőt, a szlovének kulturális értelemben jelentősen előreléptek: 1919ben létrejött az első szlovén egyetem, a közélet nyelve pedig a szlovén lett. A királyi Jugoszlávia Hitler és szövetségesei által történt leigázását követően viszont már a szlovének kerültek jóval kilátástalanabb helyzetbe az akkor létrehozott usztasa horvát bábállamhoz képest: a szlovénlakta területeket a három szomszédos hatalom felosztotta egymás között. Ezzel magyarázható, hogy a kommunisták vezette partizánmozgalom győzelmét a szlovének körében többen élték meg felszabadulásként, mint a horvátok esetében.

A második világháború és az azt követő leszámolások borzalmai után az új alapokon újjászervezett Jugoszlávián belül a kommunisták létrehoztak egy horvát és egy szlovén tagköztársaságot is, később pedig ezek határai váltak a két független állam külső határaivá. Az államiság bizonyos jegyeivel rendelkező közigazgatási

NÉMET BIRODALOM MAGYARORSZÁG

ROMÁNIA

BÁNSÁG

FÜGGETLEN HORVÁT ÁLLAM

ALBÁNIA (olasz protektorátus)

Adriai-tenger

BULGÁRIA

MONTENEGRÓ

SZERBIA

OLASZORSZÁG

német annexió

német okkupáció

bolgár okkupáció

olasz annexió

Jugoszlávia határai

olasz okkupáció

GÖRÖGORSZÁG bolgár annexió

magyar annexió

A háború során vont új államhatárok

A tengelyhatalmak jugoszláv területszerzései a második világháború idején (1941–1943) AUSZTRIA

AUSZTRIA

MAGYARORSZÁG

MAGYARORSZÁG SZLOVÉNIA

Belgrád

HORVÁTORSZÁG VAJDASÁG Belgrád BOSZNIAHERCEGOVINA

Jugoszlávia külső és belső határai 1919 után

3e_03 MONTENEGRÓ

KOSZOVÓ

OLASZORSZÁG

GÖRÖGO.

SZERBIA

Adriai-tenger

ALBÁNIA

Adriai-tenger

BULGÁRIA

OLASZORSZÁG

ALBÁNIA

SZERB-HORVÁTSZLOVÉN KIRÁLYSÁG (1929-től Jugoszláv Királyság)

ROMÁNIA

BULGÁRIA

ROMÁNIA

MACEDÓNIA

GÖRÖGO.

Jugoszlávia külső és belső határai 1946 után

NAGYLÁTÓSZÖG

67

egység létrejötte megint csak az addig államisággal nem rendelkező szlovén nemzet történetében jelentett nagyobb előrelépést. A második Jugoszlávia ráadásul Olaszországtól is jelentős horvát- és szlovénlakta területeket szerzett.

A horvát tagköztársaság számára a legnagyobb nyereség az Isztriai-félsziget nagy részének és Dalmácia olasz uralom alá került területeinek integrálása volt, a teljes szlovénlakta területeknek pedig több mint a negyede, a lakosság mintegy harmada2 került újonnan a tengeri kijárathoz is jutó szlovén tagköztársasághoz.

A horvátok és a szlovének jugoszláv állam(ok)­ hoz való viszonyát az is meghatározta, hogy az utóbbiakat mindig kevésbé fenyegette nyelvük, illetve kultúrájuk „szerbizálása”; az a (szerbekhez nyelvileg is közelebb álló) horvátság számára mindig is nagyobb veszélyt jelentett. A horvát és a szlovén elitek képviselőiben a helyzetükkel való állandó elégedetlenségük ellenére az 1980-as évek végéig nem vetődött fel komolyan annak a lehetősége, hogy megkíséreljék a Jugoszláviából való kiválást, még ha a hazai értelmiségi körökben és az emigráció képviselői részéről voltak is ilyen elképzelések.

A Jugoszláviában az 1960-as évek végének és az 1970-es évek elejének reformkorszaka alatt hatalomra kerülő reformer kommunisták a tagköztársasági önállóságuk növeléséért szálltak síkra. A Horvátországban kialakult, horvát tavasz néven ismert mozgalom követeléseit a legfőbb kommunista vezetés a közös állam alapjaira nézve is veszélyesnek találta, ezért erőszakkal eltávolította az értékelése szerint a horvát tagköztársaságban kialakult helyzetet uralni képtelen ottani kommunista vezetést, s 1972-re minden tagköztársaságban, így Szlovéniában is félreállította a tagköztársasági önállóság növelése mellett kiálló reformereket. Az erővel történő beavatkozás után azonban Tito elnök az 1974-es szövetségi alkotmány révén teljesítette a tagköztársasági követelések egy részét, és megnövelte önállóságukat. A közös állam belső ellentéteinek kiéleződésével a szerbek ezt a nemzetek szuverenitásának elsődlegességét kimondó, a föderációs közösséget erre az elvre építő alkotmányt kezdték támadni, a szlovén és a horvát elitek pedig e mellett álltak ki határozottan.

68

NAGYLÁTÓSZÖG

Horvátországban és Szlovéniában az 1980as évek második felére ismét a föderáción belüli önállóság további növelését követelő szereplők váltak dominánssá. A kommunista reformerek 1970-es évek elején történő eltávolítását a horvát tagköztársaságban nagyobb represszió követte, mint Szlovéniában, s a szlovén kommunista vezetés, illetve az ellenzék a tagköztársaság etnikai homogenitása miatt is nagyobb mozgástérrel rendelkezett a horvátoknál, így Jugoszláviában ők válhattak a változások legfőbb kezdeményezőjévé. Horvátország esetében a horvát tagköztársaság etnikai arányai más fellépést követeltek meg, az pedig már a kezdetektől világos volt, hogy a lakosság 12,2%-át kitevő horvátországi szerbek miatt itt egészen mások a kilátások, mint Szlovéniában.

A politikai változások előkészítésében fontos szerepet játszott a horvát és a szlovén ellenzéki értelmiség. Szlovéniában 1982-ben adták ki a Nova revija című, nagy hatású folyóirat első számát. A lap az 1980-as évek központi szellemi fóruma lett. A körülötte gyülekező különböző beállítottságú értelmiségiek adták a szlovén ellenzék magját. Tanulmányok a szlovén nemzeti programhoz címmel 1987 tavaszán jelent meg a Nova revija 57. száma, amiben az ellenzék saját nemzeti programjavaslatát közölte. A szám a rezsim legitimitásának megkérdőjelezése miatt bírt különösen nagy jelentőséggel.3 Egész Jugoszlávia első önálló ellenzéki pártja, a Szlovén Parasztszövetség (SKZ, Slovenska kmečka zveza, vagyis a későbbi Néppárt) is a szlovén tagköztársaságban alakult meg 1988. május 12-én. A legtöbb párt azonban az 1989-es év során jött létre. Horvátországban az első a liberális elveket valló Horvát Szociálliberális Párt (HSLS, Hrvatska socijalno-liberalna stranka) volt 1989. május 20-án, míg a leginkább meghatározóvá váló Horvát Demokratikus Közösség (HDZ, Hrvatska demokratska zajednica) titkos alakuló ülését június 17-én tartották meg.4 1989 novemberében a közelgő választásokra készülő szlovén ellenzéki pártok megalapították szövetségüket, a Demost.

A mélyülő krízis megoldása érdekében centralizációval kísérletező szövetségi szervek intézkedései ellen a kritikus értelmiség mellett a szlovén

JUGOSZLÁVIA ETNIKAI ETNIKAI JUGOSZLÁVIA VISZONYAI AZ 1991-ES VISZONYAI AZ 1991-ES JUGOSZLÁVIA ETNIKAI NÉPSZÁMLÁLÁS ADATAI NÉPSZÁMLÁLÁS ADATAI VISZONYAI ALAPJÁN AZ 1991-ES ALAPJÁN NÉPSZÁMLÁLÁS ADATAI ALAPJÁN AUSZTRIA AUSZTRIA

albán albán

bolgár bolgár

horvát horvát

magyar magyar

macedón macedón albán

montenegrói montenegrói bolgár horvát

muszlim muszlim magyar

szerb szerb

szlovák szlovák macedón

szlovén nincs többségi etnikum szlovén montenegrói nincs többségi muszlim etnikum szerb

szlovák

szlovén

nincs többségi etnikum

MAGYARORSZÁG MAGYARORSZÁG

AUSZTRIA SZLOVÉNIA SZLOVÉNIA SZLOVÉNIA

MAGYARORSZÁG ROMÁNIA ROMÁNIA

VAJDASÁG (autonóm tartomány) VAJDASÁG (autonóm tartomány) VAJDASÁG (autonóm tartomány)

HORVÁTORSZÁG HORVÁTORSZÁG HORVÁTORSZÁG

ROMÁNIA

BOSZNIA-HERCEGOVINA

BOSZNIA-HERCEGOVINA

SZERBIA

BOSZNIA-HERCEGOVINA

SZERBIA

MONTENEGRÓ

KOSZOVÓ (autonóm tartomány) KOSZOVÓ MONTENEGRÓ (autonóm tartomány) KOSZOVÓ (autonóm tartomány)

Adriai-tenger

MONTENEGRÓ

Adriai-tenger Adriai-tenger

ALBÁNIA ALBÁNIA ALBÁNIA

OLASZORSZÁG

OLASZORSZÁG 100 km OLASZORSZÁG 100 km

100 mérföld

100 km

100 mérföld 100 mérföld

MACEDÓNIA

BULGÁRIA BULGÁRIA BULGÁRIA

SZERBIA

MACEDÓNIA MACEDÓNIA GÖRÖGORSZÁG

GÖRÖGORSZÁG szerb, 36,3% horvát, 19,7% szerb, 36,3% szerb, 36,3% muszlim, 8,9% horvát, 19,7% horvát, 19,7% szlovén, 7,8% muszlim, 8,9% muszlim, 8,9% albán, 7,7% szlovén, 7,8% macedón, 5,9% szlovén, 7,8% albán, 7,7% albán, 7,7% macedón, 5,9% macedón, 5,9%

jugoszláv*, 5,4%

GÖRÖGORSZÁG

montenegrói, 2,5% jugoszláv*, 5,4% jugoszláv*, 5,4% magyar, 1,9% montenegrói, 2,5% egyéb, 3,9% 2,5% montenegrói, magyar, 1,9% *Jugoszlávnak azok számítanak, akik az 1981-es magyar, 1,9% egyéb, 3,9% népszámlálás során annak vallották magukat. egyéb, 3,9% Ők a jugoszláv területeken szétszórva élnek. *Jugoszlávnak azok számítanak, akik az 1981-es *Jugoszlávnak azok számítanak, akikmagukat. az 1981-es népszámlálás során annak vallották népszámlálás annak szétszórva vallották magukat. Ők a jugoszlávsorán területeken élnek. Ők a jugoszláv területeken szétszórva élnek.

3e_05 NAGYLÁTÓSZÖG

69

A Jugoszláv Néphadsereg katonái egy összecsapás előtt 1991-ben

és a horvát kommunista vezetés is egyre erőteljesebben tiltakozott. A hatalom és az ellenzék elképzelései közötti különbség elsősorban a változások kívánatos sebességének és formájának a megítélésében jelentkezett. 1990 januárjában Szlovénia és a föderáció között megszakadt egy fontos kapocs: a szlovén kommunisták delegációja távozott a Jugoszláv Kommunista Szövetség (JKSZ) XIV. rendkívüli kongresszusáról, és ezzel az gyakorlatilag megszűnt létezni.

Az 1990 áprilisában megtartott első többpárti választások Szlovéniában a Demos győzelmét hozták: a demokratikus ellenzékre a szavazók 55%-a voksolt. Kormányt a Demos legerősebb pártját, a Szlovén Kereszténydemokratákat vezető Lojze Peterle alapíthatott. Az ezt követően megtartott elnökválasztásokon ugyanakkor a kommunisták jelöltje, Milan Kučan győzedelmeskedett.5 Az 1990. április végén és május elején megtartott horvátországi választásokon a HDZ az ideológiai ellentéteket zárójelbe tevő „nemzeti megbékélés” platformjával győzött, a megalakuló horvát szábor pedig elnökké a HDZ első emberét, Franjo Tuđmant választotta.6 Az (addigi) ellenzék Jugoszlávia konföderá­ cióvá alakítását, a piacgazdaság bevezetését az előző hatalomnál gyorsabban akarta megvalósítani. Számos szövetségi jogszabály érvényességét eltörölték, és kijelentették, hogy a területvédelem7 ügyeiben a tagköztársaságok illetékesek.

Erre válaszul az állami integritás egyedüli vé­ delmezőjeként fellépő és egyre jelentősebb politi70

NAGYLÁTÓSZÖG

kai szerephez jutó Jugoszláv Néphadsereg (JNA, szerbül Jugoslovenska narodna armija) vezetése parancsot adott a területvédelem fegyvereinek elszállítására. Ennek következtében jelentősen csökkent a két tagköztársaság rendelkezésére álló fegyverzet mennyisége.8 1990 őszén a szlovén vezetés javasolta, hogy írjanak alá konföderációs szerződést, ezt viszont Horvátország kivételével minden tagköztársaság, illetve a szövetségi államelnökség is elutasította. Erre válaszul Szlovéniában 1990. december 23-án megtartották a függetlenségi népszavazást; ezen a szavazók 95%-a (a jogosultak 88,5%-a) a függetlenségre voksolt.9 Az ekkor meghozott szlovén törvény szerint a függetlenség megvalósítására hat hónap állt rendelkezésre. Az említett okokból más helyzetben lévő, a szlovén törekvéseket csak óvatosan támogató horvát vezetés 1991. május 19-én tartotta meg a függetlenségi népszavazást. Itt 83,56%-os választói részvétel mellett 94,17% foglalt állást a független állam kikiáltása mellett.10 A tárgyalások kudarca után a szlovén és a horvát vezetés kész helyzetet teremtett, és 1991. június 25-én a szlovén, valamint a horvát parlament is elfogadta saját függetlenségi nyilatkozatát,11 majd még június folyamán kölcsönösen elismerték egymás függetlenségét. Szlovénia a szövetségi hatóságoktól átvette külső határai ellenőrzését, és a horvát–szlovén határszakaszon elkezdte a határfelállítást. A szlovén vezetés tisztában volt azzal, hogy Szlovénia nem szerepel a nagyszerb tervekben, a függetlenségért azonban nekik is meg kellett küzdeniük

Alija Izetbegović bosnyák (balra) és Franjo Tuđman horvát elnök aláírják a washingtoni egyezményt, amellyel 1994. március 18-án létrejön a Bosznia-hercegovinai Föderáció

AZ EGYKORI JUGOSZLÁV TERÜLETEK A DÉLSZLÁV HÁBORÚ ALATT ÉS AZT KÖVETŐEN

AUSZTRIA

MAGYARORSZÁG Zágráb

Ljubljana Velika Kladuša

ROMÁNIA

Újvidék Banja Luka

Belgrád Knin Szarajevó

fővárosok (zárójelben)

Adriai-tenger

Podgorica

Pristina Szkopje

ALBÁNIA

A csillaggal (*) jelölt államalakulatokat a nemzetközi közösség nem ismerte el.

Szlovénia (Ljubljana): 1991–

GÖRÖGORSZÁG

Macedónia (Szkopje): 1991–

Közép-Szerbia (Belgrád)

BULGÁRIA

Mostar

Krajinai Szerb Köztársaság (Knin): 1991–1995* Horvátország: 1991–

Szerbia – Vajdaság (Újvidék) Koszovó (Pristina): 1999–

Bosznia-Hercegovina (Szarajevó): 1992–

Jugoszláv Szövetségi Köztársaság: 1991–2003

Bosznia-hercegovinai Föderáció (Szarajevó): 1994–

Szerbia és Montenegró: 2003–2006

Nyugat-boszniai Köztársaság (Velika Kladuša):

Szerbia (Belgrád): 2006

1993–1995* Bosznia-hercegovinai Föderáció: 1995–

Montenegró (Podgorica): 2008 Jugoszláv Szövetségi Köztársaság: 1991–2003 Szerbia és Montenegró: 2003–2006

Horvátország (Zágráb): 1991–

a páncélosait már a kikiáltás napján Szlovénia ellen indító Jugoszláv Néphadsereggel. Megkezdődött az 1991. június 27. és július 6. között tartó ún. tíznapos háború. A harcok tizenhárom szlovén életébe kerültek, a JNA katonái közül pedig harminckilencen estek el.12 A szlovéniai fegyveres harcoknak végül az 1991. július 7–8-án az Európai Közösségek közvetítésével megtartott brioni konferencia vetett véget. Tűzszüneti egyezményt írtak alá, és megállapodtak, hogy a JNA visszavonul a laktanyáiba. Szlovénia három hónapos függetlenségi moratóriumot vállalt, majd október 8-án Horvát-

Herceg-Boszniai Horvát Köztársaság (Mostar): 1993–1994* Bosznia-hercegovinai Föderáció: 1994– Boszniai Szerb Köztársaság (Banja Luka, Orbászvár): 1992–* Bosznai-Hercegovina (Szarajevó): 1995–

országgal együtt újra életbe léptették függetlenségi nyilatkozatukat.

Zágráb számára hamar világossá vált: a horvátországi szerbekkel lehetetlen kiegyeznie, mivel azok nem fogadták el, hogy az ország a horvát tagköztársaság határai között váljon függetlenné, 1990 augusztusától pedig nyílt felkelésbe kezdtek. Már ekkor sor került kisebb fegyveres incidensekre.13 A komolyabb összecsapások 1991 áprilisától bontakoztak ki, ezek pedig 1991 augusztusára váltottak át a Horvátország elleni közvetlen szerb agresszióba – ekkor kezdődött meg Vukovár ostroma. Ebben az

3e_10 NAGYLÁTÓSZÖG

71

időszakban Horvátország területének mintegy harmada került szerb ellenőrzés alá. A JNA 1991 decemberében indította meg legpusztítóbb támadását Dubrovnik ellen. 1992 elején a térségben megjelentek az ENSZ békefenntartói, májusban pedig kirobbant a boszniai háború.

A horvát háborús győzelmet az 1995 májusa és augusztusa között zajló felszabadító akciók, végső soron pedig a Vihar hadművelet hozta el.

Ennek eredményeképpen Zágráb a Horvát Köztársaság területeinek legnagyobb részén visszaállította szuverenitását.14 A horvátok közel négy és fél évig tartó, több mint tizenötezer halálos áldozatot követelő háborút vívtak,15 annak záró hadműveletei következtében pedig a horvát­ országi szerbek többsége elmenekült az ország területéről.

Jugoszlávia felbomlásához, illetve ahhoz, hogy a független Horvátország és Szlovénia létre­ jöttének lehetősége megteremtődjön, szükség volt a nemzetközi erőviszonyok megváltozására, a jugoszláv föderáció fenntartásához fűződő nagyhatalmi érdekek megszűnésére. A délszláv állam 1918-as létrehozása, valamint a második világháborút követő újraszervezése nagyhatalmi jóváhagyással történt. Az Európában bekövetkező fordulatot követően a Szovjetunió felbomlásával azonban a nagyhatalmak – a függetlenedés kezdeti elutasítása ellenére – hosszú távon már nem voltak érdekeltek Jugoszlávia fenntartásában. Megszűnt a közös állam védelmező funkciója is, mivel a szlovéneknek és a horvátoknak az 1980-as évek végén már nem kellett tartaniuk az olasz és a német fenyegetéstől, sőt a szlovén és a horvát függetlenedési törekvéseket leginkább az egyre erősödő Németország támogatta.

A jugoszláv föderációtól való elszakadás révén létrejövő független Horvátország és Szlovénia két egymástól sokban különböző ország; gazdasági szerkezetük, politikai életük, a társadalmaik felépítésében tapasztalható különbségek elsősorban történelmi fejlődésük eltéréseiben keresendőek. Szlovénia a gazdasági teljesítmény, az életszínvonal, a demográfiai tenden­ ciák és a kivándorlás mutatói terén Horvát­ országnál jelentősen kedvezőbb helyzetben van. Ehhez nagymértékben hozzájárult ugyanakkor, hogy utóbbi sokkal nagyobb árat fizetett a független72

NAGYLÁTÓSZÖG

ségért, s ez tartósan visszavetette a fejlődését, illetve még zavarosabbá tette az ottani átmenetet. A háború okozta anyagi, demográfiai és társadalmi kár terhét Horvátország a mai napig viseli, míg Szlovénia az ún. tíznapos háború révén viszonylag kis áldozatokkal kezdhette meg önálló állami létét.

HIVATKOZÁSOK 1 Ivo Goldstein: Hrvatska, 1918–2008. EPH Liber, Zágráb, 2008. 690.

2 Božo Repe: Jutri je nov dan. Slovenci in razpad Jugo­ slavije. Modrijan, Ljubljana, 2002. 13.

3 Boris Jež: Nikoli več YU? Slon, Ljubljana, 1994. 59.

4 Zdenko Radelić [et al.]: Stvaranje hrvatske države i Do­ movinski rat. Školska knjiga, Zágráb, 2006. 503.

5 Janko Prunk: Osamosvojitev Slovenije: s kratkim orisom slo­venske zgodovine. Založba Grad, Ljubljana, 1996. 159.

6 Davor Marijan: Hrvatska, 1989–1992. Rađanje države.

Hrvatski institut za povijest, Zágráb, 2017. 177.

7 A prágai tavasz elfojtását a jugoszláv vezetés is figyelmeztetésként élte meg, ezért 1968 őszén minden jugoszláv tagköztársaságban felállították az ún. területvédelmeket. Később ezek az egységek lettek a függetlenedő államok kialakuló hadseregeinek magjai.

8 Prunk, 161.

9 Prunk, 161.

10 Radelić [et al.], 505.

11 Marijan, 503.

12 Prunk, 167–168.

13 Marijan, 456.

14 Radelić [et al.], 504–512.

15 Radelić [et al.], 499.

A RENDSZERVÁLTÁS ÉS A DEMOKRATIKUS KONSZOLIDÁCIÓ KÖZÖTT: SZERBIA, ÉSZAKMACEDÓNIA ÉS BOSZNIA-HERCEGOVINA Braun András A közép-európai rendszerváltozásokkal foglalkozó szerzők között rendszerint egyetértés mutatkozik abban a tekintetben, hogy a térség országaiban a demokratikus átmenetet kiváltó okok, és általában véve az átalakulás körül­ ményei is hasonlóak voltak. Ezzel szemben az egykori Jugoszlávia tagköztársaságaiban ez a folyamat korántsem mutat ennyire egységes képet. Jugoszláviában ugyanis a rendszerváltás nemcsak a politikai és gazdasági átmenet megindulását, hanem a föderáció felbomlásának eredményeként új országok megjelenését is eredményezte.

Mindazonáltal a közép-európai és a jugoszláv rendszerváltás között a különbségek ellenére is érdemes párhuzamot vonni. Hasonlóan a lengyel, a magyar és a csehszlovák esethez, a szocialista blokk országain belül a jugoszláv rendszerváltás lehetőségei is a kedvezőbbek közé tartoztak.1 A sajátos, önigazgatásra épülő jugoszláv szocialista modell bizonyos szempontból liberálisabb rendszernek tűnt, mint az, ami például a kelet-közép-európai ortodox kommunista országokban volt.2 A bonyolult belső viszonyok következtében azonban az egykori tagköztársaságok esetében a demokratikus átalakulás konfliktusokkal terhelt, megkésett folyamattá vált. Ennek következtében úgy véljük, az átmenet kontextusa a folyamatcentrikus ábrázolás révén érthető meg a legjobban.

Az alábbi írás a különbségek és a hasonlóságok mellett a három jugoszláv utódállam, Szerbia, Észak-Macedónia és Bosznia-Hercegovina posztjugoszláv időkben végbement demokratikus fejlődését is igyekszik bemutatni.

2006

Szerbia és Montenegró

2002

Jugoszláv Szövetségi Köztársaság (Macedónia és Bosznia-Hercegovina nélkül)

1998 1994

Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság (Horvátország és Szlovénia nélkül)

1990 1986 1982

Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság

1978 1974 1970 1966 1962 1958

Jugoszláv Szövetségi Népköztársaság

1954 1950 1946

Második világháború

1942 1938

Jugoszláv Királyság

1934 1930 1926

Szerb–Horvát–Szlovén Királyság

1922 Szlovén–Horvát–Szerb Állam

1918 királyság

szocialista köztársaság

szövetségi köztársaság

államszövetség

A jugoszláv állam kronológiája NAGYLÁTÓSZÖG

73

A szerbek által ellenőrzött jugoszláv területek a délszláv háború során

Zágráb

VAJDASÁG

HORVÁTORSZÁG

Újvidék

Belgrád

BOSZNIA-HERCEGOVINA

JUGOSZLÁV SZÖVETSÉGI KÖZTÁRSASÁG

Szarajevó

SZERBIA

fővárosok Szerbia és Montenegró (Jugoszláv Szövetségi Köztársaság)

MONTENEGRÓ Podgorica

A szerb erők által 1992 és 1995 között ellenőrzött területek

Pristina KOSZOVÓ

A nemzetközileg elismert határok A szerbek által ellenőrzött jugoszláv területek a délszláv háború során

POLITIKAI ÁTALAKULÁSOK KÖZÉPEURÓPÁBAN ÉS A NYUGAT-BALKÁNON: HASONLÓSÁGOK ÉS KÜLÖNBSÉGEK A magyar nyelvhasználatban a politikai rendszer átalakulása, vagyis az egypártrendszerről többpártrendszerre történő politikai, gazdasági és társadalomszerkezeti váltás rendszerváltásként (illetve rendszerváltozásként, esetleg rendszer­ változtatásként) került be a köztudatba. A rendszerváltás Közép-Európában több évet át­ölelő, békés folyamat volt. Lengyelország, Csehszlovákia és Magyarország ezt az átmenetet viszonylag gyorsan végre tudta hajtani.

A lengyel, a magyar és a csehszlovák rendszerváltásokkal szemben a jugoszláv átmenet több szempontból sem volt békés folyamat.

Szlovénia, Horvátország, illetve Bosznia-Hercegovina is háború árán vált független országgá, s az 1990-es évtized végén a szerb–koszovói albán konfliktus is fegyveres összecsapásba torkollott. Ráadásul a térségben több olyan regionális, de etnikai alapú incidens is történt, amely kikényszerítette a nemzetközi közösség beavat74

NAGYLÁTÓSZÖG

kozását. Ezek a folyamatok biztonságpolitikai szempontból a mai napig meghatározzák a ré­giós viszonyokat. Jól látható, hogy a középeuró­pai rendszerváltozásoktól eltérően az egykori jugoszláv demokratikus átalakulás több aka­dályba is ütközött. A reformok a kezdeti plu­ ra­ lizációs folyamatot követően megtorpantak, ez a dermedt állapot pedig végül több esetben is a demokratizációs folyamat megrekedését eredményezte. Így a demokráciára való áttérés Jugoszláviában nem egységesen, azaz nem szövetségi, hanem tagköztársasági szinten ment végbe, a kezdeti reformokat pedig nem azok kiteljesedése, hanem a föderáció széthul­ lása követte. Ez egyúttal azt is jelenti, hogy a demokráciába történő átmenet ugyan még Jugoszlávia idejében indult, de már az utódállamokban fejeződött be.

Ebből kifolyólag a visegrádi államok és a manapság nyugat-balkáni régiónak nevezett térség országai3 között talán az a legfontosabb kü­ lönbség, hogy az utóbbiban nem csupán a politikai és gazdasági rendszerek átalakulása,

3f_02

de több esetben állam- vagy akár nemzetépítési folyamat is végbement.4 A négy (vagyis akkor még három) közép-európai államban a rendszerváltás olyan folyamatot jelentett, amely során az állampárt és a programmal rendelkező ellenzék tárgyalásos úton egyezett5 meg a politikai és a gazdasági rendszer változásáról. Ugyan az egyes szerzők között nincs teljes egyetértés arról, hogy pontosan hol húzódnak a rendszerváltást kijelölő időbeli keretek kezdő- és végpontjai, abban ugyanakkor konszenzus mutatkozik közöttük, hogy egy olyan több évet átölelő folyamatról van szó, mely során a térség országaiban hasonló séma mentén történt meg a politikai átalakulás. Ezek alapján a szűkebb értelemben vett lengyel, magyar és csehszlovák átmenet valamikor az 1980-as évek végén kezdődött el (Magyarország esetében például 1987-et, illetőleg 1990-et szokták megjelölni), és fontos szakaszhatárt jelent az első szabad választások megtartása is.6 Ahogyan említettük, Jugoszláviában a szocialista rendszer válsága egyúttal a föderatív államrendszer válságát is jelentette, ez pedig teret engedett a nacionalista alapú szembenállásnak.

A Jugoszláviában élő nemzetek között az ös�szetartó erőt jelentő elemek mellett a lappangó konfliktusok is jelen voltak. Ennek következtében az országban az 1980-as évek végére a szocializmussal szembeni ellenérzés mellett már a nemzeti szembenállás is jól kitapintható volt, s ez rányomta a bélyegét az átmenetre.

A dezintegráció és a demokratizáció együttes vizsgálata azért is érdekes, mert a folyamatot egyfajta kettősség kísérte végig. A Balkán politikai és kulturális szempontból egyszerre mutat homogén és heterogén tulajdonságokat, s ez a dualitás az utódállamok államfejlődési szisztémáiban is nyomon követhető. Van azonban egy további lényeges különbség is a közép-európai és a balkáni átmenetek között. Míg a Nyugat a lengyel, a csehszlovák és a magyar demokratizálódást nemcsak támogatta, de üdvözölte is, addig Jugoszlávia esetében már jóval vissza­fo­ gottabb lelkesedést mutatott. A nemzeti önrendelkezés helyett a kezdetekben sokkal inkább a status quónak, vagyis magának Jugoszláviának a fennmaradását karolta fel.7

MEGREKEDT DEMOKRATIKUS ÁTALAKULÁS Mint minden más szocialista országban, Jugoszláviában is fontos előzményei és okai voltak az 1980-as években kialakult rendszerválságnak.

A jugoszláv válság és végső soron a szocializmus összeomlása azonban nemcsak a kommunista rendszert konzerválni kívánó erők és a liberális reformerek közötti szembenállásból fakadt, hanem etnikai színezetet is kapott. Az 1974-es jugoszláv alkotmány megerősítette az államalkotó nemzetek, a köztársaságok és az autonóm tartományok jogköreit, ezzel pedig széles körű decentralizáció kezdődött az országban. Tito elnök 1980-as halála után a jugoszláv elnöki tisztséget rotációs alapon, évenkénti váltásban töltötték be. Az 1980-as évek végére a tagköztársaságokban éles vita bontakozott ki azzal kapcsolatban, hogy folytatódjon-e a decentralizációs folyamat, s ezáltal továbbmozduljanak-e a konföderáció irányába, vagy inkább egy, a föderatív formát erősítő centralizáció mellett köteleződjenek el.8 A központosítás ötletét a szerbek támogatták, míg Horvátország és Szlovénia inkább a konföderációs megoldásban gondol­ kodott.9 A horvátok és a szlovének decentralizációs kísérleteit a szerbek „szerbellenesnek” kívánták beállítani. Ahogy említettük, a szerbek – már csak a létszámuk miatt is – a centralizációban voltak érdekeltek. Így a demokratikus átmenetre nemcsak az olyan törésvonalak voltak hatással, mint amilyet például a régi és az új elitek szembenállása vagy az egyéb társadalmi ellentétek

Slobodan Milošević, Alija Izetbegović és Franjo Tuđman a daytoni béketárgyalások során NAGYLÁTÓSZÖG

75

Br čk o

A BALKÁNI TÉRSÉG A DAYTONI RENDEZÉST KÖVETŐEN

Banja Luka A daytoni békeszerződés megkötése előtt Bosznia-Hercegovina Köztársaságának Hadserege Szarajevó

Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege Horvát Védelmi Tanács A daytoni békeszerződés megkötése után Bosznia-Hercegovina Köztársaságának Hadserege Boszniai Szerb Köztársaság Hadserege Horvát Védelmi Tanács Frontvonalak

jelentettek, hanem a nemzetiségek közötti egyre élesebb szembenállás is. A pluralizálódás iránti vágyra rárakódtak az önállósodási törekvések, és így egymást átfedő törésvonalak alakultak ki.

Az egyre erősödő nemzeti konfliktusok közül kiemelkedtek a horvát, a szerb és a szlovén törekvések.10 A különbségek az 1990-es évek elejére a köztársasági alkotmányokban is megjelentek. Szerbia egyre inkább a központosítást kívánta érvényre juttatni, Szlovénia és Horvátország pedig a pluralizáció irányába mozdult el. Végül 1991 júniusa és októbere között sorban egymás után Szlovénia, Horvátország, Bosznia-Hercegovina, majd Macedónia is deklarálta a Jugoszláviától való függetlenségét. Szerbia és Montenegró 1992-ben államszövetséget hozott létre Jugoszláv Szövetségi Köztársaság néven. A tagköztársaságok kilépésével megkezdődött a délszláv háború, ami az 1995-ös daytoni békemegállapodásig tartott. Az évtized másik súlyos fegyveres összecsapása az 1998 és 1999 között lezajló koszovói válság volt, aminek végül a NATO légibombázásai vetettek véget.11 Jól látható tehát, hogy Jugoszlávia esetében az egyes tagországok politikai átalakulása között vannak hasonlóságok, ugyanakkor több jelentősebb különbség is megfigyelhető köztük.

Fábián György 1995-ben a következőképp írta le a jugoszláviai rendszerváltás három legfontosabb fejlődési periódusát: Az 1980-as évek vé76

NAGYLÁTÓSZÖG

gétől 1991. június 25-ig tartó első szakasz során kibontakozott a jugoszláv állam válsága, de ekkor még dolgoztak a megoldási kísérleteken.

A második szakaszt a szocialista Jugoszlávia12 szétesésének folyamata jelenti, ami során a rendszer válsága is kicsúcsosodott. Ennél is érdekesebb az a Fábián által harmadik szakaszként megjelölt időszak, amelyet ő 1992. április 27-től datált. Megállapítása szerint ugyanis ez az időszak a „szerb–szlovén és a szerb–horvát háborúk befejeződése utáni, Kis-Jugoszlávia megalakulása utáni időszak, a boszniai háborús válság kialakulása, a se nem háború, se nem béke felemás, az utódállamok konszolidált politikai struktúráinak kialakí­tására történő átmenet időszaka”.13 A már az 1990-es években is vélelmezett ideiglenességet Ördögh Tibor megközelítése is jól tükrözi. Szerinte ugyanis a demokratikus átalakulási folyamat 1980-tól, Tito halálától indult, és 2000-ig, Slobodan Milošević bukásáig tartott. Vagyis a kelet-közép-európai rendszerváltozásoktól eltérően az első szabad választások, illetve a szocialista alkotmányokat követő alkotmányok – Szlovéniát leszámítva – nem járultak hozzá a demokratizá­ciós folyamat kiteljesedéséhez. Ennek a megközelítésnek az alapján tehát azt is kulcsfontosságú vizsgálni, hogy az új demokráciák milyen mértékben konszolidálódtak.

Juan Linz és Alfred Stepan szerint a demokrácia konszolidációjához három előfeltétel teljesü-

3f_04

lése szükséges: a viselkedésbeli, az attitűdbeli, illetőleg az alkotmányos konszolidáció. A szerzők szerint ez azt jelenti, hogy e három előfeltétel teljesülése esetén olyan demokratikus rendszerek alakulnak ki, amelyekben a társadalmi, gazdasági, politikai és intézményi szereplők a rendszer szabályait elfogadják, és nem kívánják a fennálló politikai rendszert megváltoztatni.

Szükség van továbbá az állampolgárok és a politikai aktorok demokratikus rendszerbe vetett hitére, valamint arra is, hogy a politikai szereplők az alkotmányos rendszer részeinek tekintsék magukat.14 A két szerző a fentiekhez még azt is hozzáteszi, hogy a konszolidáció további fontos előfeltételét jelenti az állami szuverenitás megkérdőjelezhetetlensége is.15 Ezek a szükséges előfeltételek azonban az 1990-es évek elején, különösen a háborúk időszakában csak rendkívül korlátozottan voltak jelen az új államokban.

Mindez több esetben is hozzájárult az ekkor létrejött demokráciák tökéletlenségeinek kialakulásához. A kezdeti reformok a rendszerválság és függetlenedés idején megtorpantak, így a konszolidáció már az utódállamokban indult meg, változó gyorsasággal.

VAJDASÁG Újvidék

Belgrád

KÖZÉP-SZERBIA

MONTENEGRÓ Podgorica

Pristina KOSZOVÓ

Az 1992 és 2003 között létező Kis-Jugoszlávia

Mindezek értelmében az utódállamok esetében nem érdemes és nem is lehetséges egységes rendszerváltásról beszélni, és ahogyan azt Fábián és Ördögh értelmezésében is láthattuk, az évek során az átmenet tudományos megítélése is változott.16 Ezért nincs értelme a nyugat-balkáni államok esetében közép-európai értelemben vett rendszerváltásról beszélni; a régióban 1990 és 2000 között végbemenő folyamatokat így inkább rendszerváltások sorozataként lehet leírni. ÁLLAMFEJLŐDÉSI MODELLEK AZ UTÓDÁLLAMOKBAN Jugoszlávia felbomlását követően a politikatudományi vizsgálatok alapvetően három államfejlődési modellt különböztettek meg.17 Amennyiben a demokrácia kialakulása, megszilárdulása és konszolidációja szempontjából vizsgálódunk, a legsikeresebb fejlődést egyértelműen Szlovénia mutatja. Horvátországban ez az átalakulás már időigényesebb és bonyolultabb folyamat volt. A függetlenség után új intézményi és hatalmi elit jött létre, ám az átmenet során itt is előbukkantak autoriter jegyek, valódi plurális demokrácia pedig csak az ezredfordulót követően, Franjo Tuđman elnöksége után alakult ki. A harmadik típust Szerbia vagy Kis-Jugoszlávia jelenti, ahol Slobodan Milošević még az említett horvátországi példánál is autoriterebb politikai rendszert épített ki, ráadásul a korábbi elitnek a gazdasági és politikai hatalmát is sikerült átmentenie.

E „hármas modellbe” illeszthető be a többi utódállam fejlődése is. Kivételt jelent azonban Bosznia-Hercegovina, ott ugyanis a boszniai háborút követően a daytoni békemegállapodás keretében igen komplex intézményi és politikai rendszer jött létre. Észak-Macedónia esetében a fentiekkel közös vonás, hogy ott ugyan Szlovéniával és Horvátországgal ellentétben kialakultak a demokráciához szükséges intézmények, a demokrácia konszolidációja mégsem ment még végbe. Az alábbiakban röviden bemutatjuk azokat az országokat, ahol a demokratikus konszolidáció különböző okok miatt lassabb folyamatnak bizonyult, mint a szlovén és horvát példa esetében.

NAGYLÁTÓSZÖG

77

NATO-bombázások a koszovói konfliktus során

SZERBIA Szerbia nemcsak a volt Jugoszlávia legnagyobb és legnépesebb tagköztársasága volt, de mérete és geopolitikai helyzete miatt ma is a Balkán egyik legfontosabb országának számít. Jugoszlávia felbomlása nem állt a szerbek érdekében. Az önálló államiság létrejöttében és az azt követő évtized történéseiben meghatározó szerepe volt annak a Slobodan Miloševićnek, aki 1986-ban lett a szerb kommunisták vezetője, majd környezetéből alig egy év alatt sikeresen eltávolította pártbeli reformer ellenfeleit. Ennek következtében az átmenet első és egyik legfontosabb szakasza, vagyis a többpártrendszer kialakulása nem tárgyalásos úton, hanem egyoldalúan ment végbe.18 Szerbiában erős, elnöki típusú berendezkedés jött létre, irányítója pedig a Szerb Szocialista Párt és annak vezetője, Milošević volt. A Milošević-rezsim idején a nacionalizmus és a centralizációs politika dominált.

Az egykori pártállam megizmosodása nemcsak az erős elnöki rendszer kialakulását segítette elő, de elfojtotta a pluralizálódáshoz szükséges lényegi elemeket is. Mindezek mellett a térségi 78

NAGYLÁTÓSZÖG

kapcsolatokra súlyos hatást gyakorolt az 1991 és 1995 közötti első és az 1998 és 1999 közötti második délszláv válság is.19 A miloševići korszakot Ördögh Tibor két szakaszra bontja: az 1987 és 1990 közötti első periódusra, amikor a jugoszláv állam válsága és folyamatos dezintegrációja volt a meghatározó elem, illetve az 1990-től a politikus 2000-ben bekövetkezett bukásáig tartó második periódusra. Ahogyan azt említettük, 1990-et követően többpártrendszer jött létre, az utódállamok új alkotmányokat fogadtak el, és kialakult az új intézményrendszer – a szerb berendezkedés ugyanakkor magára Miloševićre lett szabva.

A törvényhozói hatalom lehetőségeit az alkotmányos és a kormányzati rendszer átalakítására korlátozták, az elnök hatalmát pedig megerősítették. A rezsim a háború adta körülményeket is „kihasználta”, az ugyanis további lehetőségeket nyitott a hatalomkoncentrációra. Jól érzékelhető tehát, hogy az 1990-es évtizedben történt ugyan lépés a demokratikus rendszer kialakulása felé, ám Közép-Európával szemben a hatalomra kerülő rezsim a reformokat befagyasztotta, és egészen 2000-ig nem történt meg a valós rendszerváltás. Az ENSZ gazdasági szankciói, a koszovói válság, valamint a NATO-bombázások azonban aláásták a rendszer stabilitását. Milošević elnök, valamint a Szerb Szocialista Párt elvesztette támogatottságát: előbb a szövetségi elnökválasztáson, majd az azt követő szerbiai parlamenti választáson szenvedett megsemmisítő vereséget az egyesült ellenzéktől.20 A szerb rendszerváltás így Milošević bukásához és Vojislav Koštunica választási győzelméhez köthető. Az egyesült ellenzék (szerb nevén Demokratska opozicija Srbije, vagyis DOS) tizenhét pártból álló kormányt alakított Zoran Đinđić vezetésével. A kormány működését heves belső viták kísérték, ráadásul a reformer miniszterelnök, Đinđić 2003-ban merénylet áldozatává vált.21 A 2003-as előrehozott választásokat követően a centrumerők között váltógazdaság alakult ki, majd 2012-től kezdődően a Szerb Radikális Pártból kiváló Szerb Haladó Párt nyert egyre inkább teret a jobboldalon.22 Összességében elmondható, hogy Szerbiában kialakultak a demokráciához szükséges politikai intézmé-

BOSZNIA-HERCEGOVINA A fentebb vázolt klasszikus megközelítésekkel áll szemben az igen sajátos és komplex boszniai államfejlődési forma. Az egykori Jugoszlávia etnikai térképét nézve a nemzetiség összetétele itt volt a legheterogénebb, és ez sajnos komoly szereppel bírt a boszniai háború idején is. Az 1995-ös daytoni béke célja a háború lezárása mellett az volt, hogy olyan államkeretet hozzon létre, amelyben bosnyákok, szerbek és horvátok mind szabadon gyakorolhatják a jogaikat. Sokan pontosan ezt a fajta államkeretet kritizálják, mivel az etnikai alapon létrehozott entitások gyao

ÉSZAK-MACEDÓNIA A horvát és a boszniai kiválással szemben ugyan a macedón függetlenségi folyamat békésen ment végbe, de korántsem volt problémáktól mentes. Amellett, hogy az országban élő albánok bojkottálták a függetlenségről szóló 1991-es népszavazást, Görögország nem ismerte el23 a Macedón Köztársaságra keresztelt új állam alkotmányos nevét. Nemcsak a görög–macedón névvita jelentett ugyanakkor problémát az ország számára, mivel a macedón nemzeti identitás más fontos elemeit is megkérdőjelezte két másik, szintén szomszédos állam. A szerb ortodox egyház ugyanis nem ismeri el a ma­ce­dón egyház autokefál jellegét, Bulgária pedig a macedón nemzet és nyelv bolgártól való kü­ lön­ állóságát vitatta.24 A függetlenedést követően Szerbiához hasonlóan Macedóniában is az utódpárt helyzete volt kedvezőbb. A választójogi törvény megváltozásával kiegyensúlyozottá vált a verseny, és 1998 óta gyakorlatilag váltógazdaság alakult ki a két nagy párt, a jobbközép VMRO–DPMNE (Belső Macedón Forradalmi Szervezet – Demokratikus Párt a Macedón Nemzeti Egységért) és a szociáldemokrata SDSM (Macedón Szociáldemokra-

ta Unió) között. A macedón sajátossághoz a fentebb említett névvitán túl hozzátartozik az ország különböző törésvonalak mentén kialakult belső repedezettsége is. Ezek közül a legfontosabbak a többségi és kisebbségi társadalom egymáshoz való viszonya, valamint a nemzeti identitás meghatározásának kérdése. Ezek az intenzív törésvonalak etnikai alapon is megjelentek, és ennek eredményeként a 2001-es „kvázi polgárháború” során a macedónok és az albánok fegyveresen is összecsaptak egymással. A belpolitikai, hatalmi elitek közötti rivalizálást gyakran heves viták jellemzik, és ezek nemegyszer vezettek a kormányzó koalíciók szakadásához. Az országban 2014 és 2017 között súlyos politikai válság alakult ki, így az Európai Uniónak és az Egyesült Államoknak is fontos közvetítő szerepe volt a kormányozhatóság helyreállításában.25

Br čk

nyek, azonban a demokratikus konszolidáció még jelenleg is zajlik.

Szerbia fejlődésére meghatározóan hatott a Montenegróval és Koszovóval ápolt viszonya is. Milošević gyakorlatilag bukásáig az állam­ szövetség legfontosabb, lényegében egyedüli vezetője volt, ám a koszovói háborút követően felerősödtek a szerbek és a montenegróiak közötti ellentétek. A montenegrói politikai élet meghatározó szereplője, Milo Đukanović fokozatosan elérte, hogy Montenegró egyre távolabb kerüljön Belgrád politikai vonzáskörétől.

A közös állam 2003-ban új nevet kapott (Szerbia és Montenegró Államszövetsége). Ez az államszövetség Mon­ te­ negró 2006-os függetlenedésével megszűnt, ráadásul 2008-ban Koszovó is egyoldalúan kinyilvánította, hogy kiválik Szerbiából. A balkáni regionális kapcsolatokat jelenleg is nagymértékben meghatározza, hogy Belg­rád nem hajlandó elismerni Pristina egyoldalúan deklarált függetlenségét.

Banja Luka

Szarajevó

Brčkói Körzet Boszniai Szerb Köztársaság Bosznia-hercegovinai Föderáció

Bosznia-Hercegovina részei NAGYLÁTÓSZÖG

79

korlatilag intézményesítették a nemzetiségi konfliktusokat.26 A decentralizáció során létrejött két entitás – a Bosznia-hercegovinai Föderáció, valamint a Republika Srpska – eltérő víziókkal rendelkezik a közös állam jövőjéről. Ráadásul Bosznia-Hercegovina továbbra is az Egyesült Nemzetek Szervezete által delegált főképviselő „gyámkodása” alatt áll, így az államot nem tekinthetjük szuverénnek.27 További fontos problémát jelent, hogy az ország alkotmánya, ami nem mellesleg a daytoni szerződés melléklete, nem rendelkezik a közös, boszniai identitásról.28 Ebben a cseppet sem ideális helyzetben tehát az etnonacionalizmus vált az identitás kifejezésének legfőbb formájává.29 Ahogyan Florian Bieber írta, ez a fajta nacionalista alapú pártversengés már az első, 1990-es szabad választások során megmutatkozott, vagyis az oszloposodott társadalom a független Bosznia-Hercegovina egyik legrégebbi terméke.30 Ebben a bonyolult helyzetben Bosznia-Hercegovina államisága komoly kihívásokkal néz szembe,31 így az országban még a demokrácia konszolidációjának alapfeltételei sem állnak fenn. A tanulmányban ismertetett országok közül egyértelműen Bosznia-Hercegovina küzd ma is a legtöbb hátráltató tényezővel.

A KONSZOLIDÁCIÓ FELÉ VEZETŐ ÚTON – ZÁRÁS A jelen írás arra tett kísérletet, hogy bemutassa a jugoszláv utódállamok sajátos rendszerváltási folyamatát. Általános ismérvként elmondható, hogy ezekben az országokban a pluralizálódás 1990-es évtized elején lezajló kezdeti folyamatát nem követte a demokratikus reformok kiteljesedése, így bennük a közép-európai értelemben vett politikai, gazdasági és társadalmi rendszerváltásra csak később került sor.

Az utódállamok közötti átmenetek egyik legfontosabb eleme a demokrácia konszolidációjának kérdése. A demokrácia kialakulása és konszolidációja kifejezetten gyorsan ment végbe Szlovéniában, mérsékeltebb volt Horvátországban, míg Szerbiában a folyamat megkésett.

A szerbhez valamelyest hasonló jegyeket mutat Észak-Macedónia, míg Bosznia-Hercegovina az etnikai fragmentáció miatt szinte teljesen 80

NAGYLÁTÓSZÖG

egyedülálló esetnek számít. Összefoglalóan elmondható, hogy az 1990-ben megtartott első szabad választásokat követően az évtized elejét a demokratikus reformok megtorpanása jellemezte. Ez a folyamat 1995 és 2000 között az akkorra függetlenné vált országokban újraindult, és 2000-et követően felgyorsulni látszott. A demokrácia konszolidációjának folyamata azonban még napjainkban is zajlik, és a régió sajátos viszonyai miatt jelenleg is több kihívással kell szembenéznie.

Ezeket a kihívásokat jól illusztrálják az egyes szakértők által készített elemzések. Ezek ugyanis azt mutatják, hogy a rendszerváltást követően a jugoszláv utódállamokban megfigyelhető, hogy a politikai rendszerek a konszenzusos meg­közelítés felől a többségi rendszerek irányába mozdultak el. Ez pedig azt jelenti, hogy rövid távon nem várható a jelenlegi politikai konfliktusok megszűnése, így a konszolidációs periódus minden bizonnyal továbbra is elhúzódik majd.32 Biztató lehet azonban az, hogy a nyugat-balkáni államok egyöntetűen az Európai Unióban képzelik el a jövőjüket, az Unió által előírt re­ formfolyamatok pedig hozzájárulhatnak demok­ ratikus berendezkedéseik konszolidációjához.

Ennek jele, hogy a kezdeti eltérések ellenére fejlődési útjaik ma már inkább a konvergencia irányába mutatnak, vagyis mostanra több lett a rendszerek közötti közös elem, mint a kü­ lönbség.33

HIVATKOZÁSOK 1 Fábián György: A rendszerváltás politikájának fő jellemzői Szerbiában, Horvátországban és Szlovéniában. Acta Uni­ versitatis Szegediensis. Acta juridica et politica. 1996/3. 4.

2 Gondolunk itt elsősorban a szovjet utódállamokra, illetve Romániára, Bulgáriára és Albániára.

3 Az európai uniós szóhasználat nyomán meggyökeresedett, nem földrajzi, hanem politikai realitásokat tükröző fogalom Szerbiát, Albániát, Montenegrót, Észak-Macedóniát és Koszovót öleli fel.

4 Ha ezzel a megközelítéssel élünk, akkor azt is fontos hozzátennünk, hogy Csehszlovákia esete némiképp kivételt jelent. Az ország ugyan a rendszerváltást követően kettészakadt, de a két új állam létrejötte békésen ment végbe, szemben a jugoszláv dezintegrációval.

5 Ez talán Csehszlovákia esetében kevésbé volt igaz, mert

februárjában viszont hivatalosan is Észak-Macedóniára vál-

a kommunista állampárt még 1989 őszén is ellenőrzése alatt

tozott az ország neve.

tartotta a politikai, gazdasági és társadalmi alrendszereket.

24 Braun András: Macedónia politikai rendszere. In: Délkelet-

Lásd Kiss Balázs: Forradalom bársonyos hangulatban. Múlt-

Európa politikai rendszerei (1990 –2017). Szerk.: Koller

kor. 2009. november 17. <https://bit.ly/2Ud6IoD > 2009. no-

Boglárka – Ördögh Tibor. Dialóg Campus Kiadó, Budapest,

vember 17.

2019. 161–164.

6 Lengyel László: A szabadság melankóliája. Kossuth Kiadó,

25 Braun, 172–176.

Budapest, 2014. Google e-könyv. Lásd Az Isteni lökés című

26 BTI 2018 Country Report. Bosnia and Herzegovina 2018.

fejezetet.

Bertelsmann Stiftung. 4. <https://bit.ly/2w7kr7Y > Hozzá­fé­

7 Fábián, 5–6.

rés: 2020. február 3.

8 Ördögh Tibor: Szerbia, Horvátország és Szlovénia politikai

27 Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina politikai rend-

rendszerének összehasonlítása 1990 és 2016 között. Dialóg

szere. In: Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990–2017).

Campus, Budapest, 2018. 22–23.

Szerk.: Koller Boglárka – Ördögh Tibor. Dialóg Campus

9 Fábián, 19.

Kiadó, Budapest, 2019. 69–71.

10 Fábián, 5–6.

28 Kemenszky Ágnes: Bosznia-Hercegovina, a mozaikosra

11 Ördögh (2018), 23.

töredezett állam. Mediterrán és Balkán Fórum. 2016/1–2. 43.

12 A titói vagy második Jugoszlávia hivatalos megneve-

29 BTI 2018, 7.

zése Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaság volt.

30 Florian Bieber: Undermining democratic transition: the

Erre az államalakulatra a tanulmányban Jugoszláviaként hi-

case of the 1990 founding elections in Bosnia and

vatkoztunk. A harmadik vagy Kis-Jugoszláviát – amely

Herzegovina. Southeast European and Black Sea Studies.

Szerbia és Montenegró 2003-ig fennálló államszövetsége

2014/4. 550.

volt – hivatalosan Jugoszláv Szövetségi Köztársaságnak

31 Linz és Stepan úgy gondolják, hogy a statenessprobléma

ne­­vezték.

akkor áll fenn, amikor az ország lakosságának egy meghatá-

13 Fábián, 3.

rozó része nem fogadja el legitimnek az állam határait és

14 Juan Linz – Alfred Stepan: Problems of Democratic

annak politikai autoritását. Ez szerintük különösen azért je-

Transition and Consolidation. Southern Europe, South

lent problémát, mert az állam legitimitása elméleti és gyakor-

America, and Post-Communist Europe. Johns Hopkins

lati szinten is alapvető fontosságú a demokrácia működése

University Press, Baltimore, 1996. 6.

szempontjából. Juan Linz – Alfred Stepan: Political Identities

15 Linz–Stepan, 17.

and Electoral Sequences: Spain, the Soviet Union, and

16 Az első szabad választásokat 1990-ben, tehát még

Yugoslavia. Daedalus. The Exit from Communism. 1992/ta-

Jugoszlávia fennállásának idején tartották, de azokat csak

vasz. 123

tagállami szinten szervezték meg.

32 Koller Boglárka – Ördögh Tibor: A balkáni demokráciák

17 Lásd Fábián György, illetve Ördögh Tibor már említett

természete. In: Délkelet-Európa politikai rendszerei (1990–

műveit.

2017). Szerk.: Koller Boglárka – Ördögh Tibor. Dialóg Cam­

18 Fábián, 7.

pus Kiadó, Budapest, 2019. 41.

19 Ördögh (2018), 22–24.

33 Ördögh (2018), 247.

20 Ördögh (2018), 47–49.

21 Milica Delević: Regional Cooperation in the Western Balkans. Chaillot Paper 104. 2007/július. 48.

22 Ördögh Tibor: Szerbia politikai rendszere. In: DélkeletEurópa politikai rendszerei (1990 –2017). Szerk.: Koller Boglárka – Ördögh Tibor. Dialóg Campus Kiadó, Budapest, 2019. 198–200.

23 Athén nem Macedónia területi függetlenségét, hanem annak alkotmányos névhasználatát kérdőjelezte meg. Mindezek miatt a nemzetközi intézményekben a Macedónia Volt Jugoszláv Köztársaság (The former Yugoslav Republic of Macedonia, FYROM) megnevezés volt használatos. 2019 NAGYLÁTÓSZÖG

81

4

NARRATÍVÁK

RENDSZERVÁLTOZTATÁS ÉS FORRADALOM Máthé Áron Aligha kétséges, hogy Antall Józsefnek és rendszerváltoztató kormányának számos olyan érdeme van, amelyek előkelő helyet fognak számukra biztosítani a történelemkönyvekben és a nemzeti emlékezetben. Kétségtelen az is, hogy maga Antall legalább két olyan szállóige forrása – vagy legalábbis annak tekintik –, amelyek az 1989 és 1991 közötti időszakot lényegében összefoglalják. Az egyik a „rendszerváltás” vagy „rendszerváltoztatás” kérdéskörében így hangzott: „Gatyát vált az ember, nem pedig rendszert.” A másik pedig a radikálisabb, gyorsabb ütemű változásokat követelőknek volt felelet: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”

A történelmi irónia kedvéért a néhai Virág elvtárshoz hasonlóan azt is mondhatnánk, hogy ez a két bonmot a „torkánál fogva ragadta meg a kérdést”.

Miről van tehát szó?

1989-ben az idő nem is egyszerűen felgyorsult, hanem szinte rohanni látszott. Az év elején még izgatott susmust, rosszallást, elégedetlenséget váltott ki az MSZMP, vagyis a magyarországi kommunista párt korifeusainak körében az egyik népi-nemzeti irányba tájékozódó reformkommunista, Pozsgay Imre nevezetes bejelentése, miszerint 1956 nem „ellenforradalom”, hanem „népfelkelés” volt. Az év utolsó harmadában pedig már megszűnt létezni a Magyar Népköz-

A reformkommunista Pozsgay Imre képviselőtársai között 84

NARRATÍVÁK

társaság, és éppen október 23-án. Ez a dátum azt mutatta: az immár nem is „népfelkelésnek” nevezett, hanem a „forradalom” nevet visszanyerő 1956 végre elkezdheti megszerezni az őt megillető helyet a nemzeti emlékezetben. A Kádár-diktatúra egyik eszmei alaptétele és üzenete egy hazugság volt – az tudniillik, hogy 1956 a nagybetűs Rosszat képviselte –, és ez az alaptétel néhány hónap alatt megdőlt. Méltán nevezhetjük tehát 1989-et a „csodák évének”.

Ezzel párhuzamosan a rendszer kereteinek a megváltoztatása is elkezdődött a Nemzeti Ke­ rek­asztal (NEKA) tárgyalásain. Vajon volt-e igazsága a Beszélő című szamizdat lapban még az évtized elején leírt állításnak, miszerint: az ország egy „halkan morajló embertömeg, amely fölött a két törpe kisebbség, az ellenzék és az ország vezetése fennhangon perel egymással”?

Egy ehhez hasonló álláspont szerint 1989-ben „csendes forradalom” történt, amely tulajdonképpen a NEKA ülésein ment végbe. Így tehát a „csendes forradalom” ilyetén fogalma azt a problémát kerülné meg, hogy a választásokig nem igazán lehetett tudni, ki kinek a nevében, milyen felhatalmazással tárgyal. Vélelmezni persze lehetett, hiszen az MDF helyi alapszervezetei ekkor már országos hálózattá nőtték ki magukat. Azt is lehetett tudni, hogy a Szabad Kezdeményezések Hálózata, majd a Szabad Demokraták Szövetsége egy olyan reformszocialista-liberális hagyományt képvisel, amely bírja mind az urbánus értelmiségi csoportok, mind pedig az amerikai nagykövet, a néha ironikusan „prokonzulként” is emlegetett Mark Palmer támogatását. A többi résztvevőről is nagyjából lehetett tudni, hogy ki kit képvisel, legalábbis a politikai szereplőkről: a Fidesz a radikális, tenni akaró diákokat és ifjúságot, az FKgP a történelmi tradíciót és a vidéki rétegeket. De vajon kit, kiket képviselt az októberi MSZMP-kongresszus után megszülető posztkommunista utódpárt, az

Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot

MSZP? Hiszen az év elején még közel nyolcszázezer tagja volt az MSZMP-nek! Márpedig egy forradalom esetében jól körülhatárolhatónak kell lennie a szemben álló feleknek. Vagyis: ki van ki ellen?

Minderre csak a választásokat követően lehetett válaszolni – igaz, akkor is csak megközelítően, hiszen a részvétel alatta maradt a reméltnek. Így tehát a bekövetkező, külsőleg gyökeres – vagyis alakilag forradalmi – változások tényleg csendesen mentek végbe.

Nagyjából hasonlóan alakultak a fejlemények Közép-Európa többi országában is, hiszen vér sehol nem folyt az egy Románia kivételével, ahol azonban a belső, elvtársias puccs és a nemzeti forradalom jelensége kéz a kézben járt. Magyarországon, az NDK-ban és Csehszlovákiában intenzitásukban eltérő tüntetések után, Lengyel­ országban pedig egy évtizednyi passzív nemzeti ellenállást követően a kommunista pártok – vagy azok utódszervezetei – szép csendesen átadták a közhatalmat az új választásokon nyertes erőknek – látszólag. Nem is véletlen tehát, hogy a korábban csak Csehszlovákiára alkalmazott „bársonyos forradalom” fogalma a nemzetközi irodalomban immár kiterjedni látszik az egész térségre, ahol mintegy „simán” ment végbe a rendszerváltás (változtatás?).

A rendszerváltozás éveiben megjelent új értelmiségi, véleményformáló elit és a társadalom között azonban – forradalom ide vagy oda – szakadék tűnt kibontakozni. Konrád György és Szelényi Iván Értelmiség és dominancia a poszt­ kommunista társadalmakban című esszéjükben 1992-ben megállapították: „Természetesen tisztában vagyunk azzal, hogy a közelmúlt változá-

sait a lassúbb és csendesebb »alulról jövő forradalom« készítette elő, amely az 1960-as évek óta fokozatosan aláásta a kommunista rendszert. A hirtelen politizálódott és radikálissá vált magyar értelmiség napjainkban gyakran türelmetlen a társadalom vagy a »tömegek« értetlensége miatt. Az újonnan megalakult politikai mozgalmak vagy pártok valóban sűrűn szemben­ találják magukat az emberek fenntartásaival, sőt a teljes közönnyel is.”

Itt merül fel tehát az a kérdés: jó, legyen „csendes forradalom” – de kinek a forradalma?

Ez a kérdés, vagyis M. Kiss Sándor és Káhler Frigyes 1956 percepcióiról szóló könyvének a címe most, az új évezredből visszatekintve érvényesnek látszik a rendszerváltozás éveire is. Kinek a rendszerváltása volt – ha utána közönnyel találkozott? Vajon az volt ennek az oka, hogy szó sem volt elitcseréről, csak elitkonverzióról?

Vagy más oka volt az elidegenedésnek? 1994ben például Soros György azt mondta Michael Lewisnak, a New Statesman újságírójának, hogy a Németország és Kína közötti egykori Szovjet Birodalom immár „Soros Birodalom”. Magyar­ országon nyílt formában 1984-től működött a Soros Alapítvány. Az újonnan feltárt állambiztonsági dokumentumokban azonban szó esik arról is, hogy nemzetközi pénzügyi szereplők kétes csatornákon keresztül ellenzékinek alkalmas, megbízható figurákat kerestek. Vajon ennek a folyamatnak a társadalmi észlelése okozta a közönyt? Ha igen, akkor viszont hol van a képletben az első szabad választásokon kormányra került jobboldali-konzervatív koalíció?

Az 1989-es eufóriát helyettesítő csendes reménykedés utáni kiábrándultsághoz, elidegenedéshez egészen biztosan anyagi tényezők is hozzájárultak. Leginkább az, hogy a Kádár-diktatúra cinikus szemléletének átsugárzása bizony nem volt eredménytelen, és sokak számára a kommunizmustól való megszabadulás egyenértékű volt azzal, hogy egyből be fog törni a nyugati fogyasztói világ és a hozzá való jólét. Talán igazán tragikomikus szimbólum, hogy az utolsó április 4-ét (vagyis a szocialista Magyarország történelmi születésnapját) 1989-ben úgy ünnepelte a magyar, hogy tömeges bevásárlóturizmusra ment a szomszédos „tőkés” országba, NARRATÍVÁK

85

Ausztriába. A várt Kánaán azonban nem érkezett el, helyette lett viszont tömeges munkanélküliség, létbizonytalanság – minden olyasmi, ami természetes, csak éppen nem várt velejárója volt a szocialista gazdasági modell piacivá történő átalakításának. Erre persze ráerősített az is, hogy sok nemzetközi befektető csak piacot akart vásárolni a rövid távú haszonért – vagy a lehetséges versenytársakat kiiktatni. Így egész iparágak tűntek el, ami nyilván nem erősítette az 1989-es változások iránti lelkesedést, tápot adott viszont az összeesküvés-elméleteket kifejező „módszerváltás” és „gengszterváltás” kifejezéseknek. Ebben mindössze az a drámai, hogy az említett elitkonverzió miatt az előbbi mellett, a megjelenő nemzetközi befektetők miatt pedig az utóbbi mellett még akár érvelni is lehetett.

A „csendes forradalom” helyett sokan írnak „jogállami forradalomról” is. Annyiban igaz, hogy a „szocialista törvényességet” – ebben a jelzős szerkezetben a „szocialista” értelemszerűen fosztóképző – ekkortól a polgári jogrend váltotta fel. Vagyis – Horváth Attila definíciója szerint – a diktatúra pszeudojogrendszerének helyén kiépült a jogállam. Miközben ez nagy vonalakban kétségtelenül igaz, természetesen itt is akad probléma, mindjárt kettő is. Az első az a több változatban, több „szerzőnek” tulajdonított cinikus mondás, amely szerint 1989 óta Magyarországon nem igazságszolgáltatás, hanem jogszolgáltatás van. Az elemi igazságérzetet sértő bírósági döntések sora nyilvánvalóan nem segítette elő az otthonra találást saját hazánkban a forradalmi jellegű változások után. Ide kapcsoló-

Az utolsó április 4-ét 1989-ben úgy ünnepelte a magyar, hogy tömeges bevásárlóturizmusra ment a szomszédos Ausztriába 86

NARRATÍVÁK

dik az a jogállami forradalomra rácáfoló második eset is, amely az igazságtétel meghiúsulásaként vonult be a magyar történelembe. Arról volt szó ugyanis, hogy az 1989-es eseményekből logikusan következő katarzis elmaradt, hiszen nem akadtak felelősei az előző rendszernek – a kommunista diktatúrának. Nem akadhattak, elvégre a két változatban elfogadott igazságtételi törvényeket az Alkotmánybíróság mind a két esetben textuális alapon megsemmisítette. Talán erre a két jelenségre vonatkozott Varga Csaba jogászprofesszor figyelmeztetése, miszerint a jogállamiság semmiképpen sem lehet „kollektív öngyilkossági paktum”.

Csakhogy eleinte úgy tűnt, bizonyos értelemben valóban önfelszámoló folyamatok indulnak meg. Itt nem is annyira az imént említett gazdasági jellegű vonatkozásokra gondolok, hanem ennél sokkal többre. Ryszard Legutko lengyel antikommunista gondolkodó The Demon in De­ mocracy. Totalitarian Temptations in Free Socie­ ties című könyvének előszavában John O’Sul­ livan a következőket írta: „Nyugat-Európában, a magán- és közintézmények egyaránt, beleértve az európai uniós testületeket is, olybá tűntek, mint akik inkább érzik magukhoz közel állónak a volt kommunistákat, mint a korábbi másként gondolkodókat. Igaz volt ez az üzletre és a po­ litikára is.” Magában a könyvben Legutko ezt a gondolatot a következőképpen fejti ki: „Az 1970-es években kellemetlen meglepetés volt a számomra, hogy számos barátom, akik tudatosan a liberális demokrácia elkötelezett hívének tartották magukat, valami egészen különös szelídséggel és empátiával fordultak a kommunizmus felé. […] Ugyanennek a hozzáállásnak a kibontakozását figyelhettem meg másodízben is Lengyelország posztkommunista időszakában, már 1989 legelejétől. Az antikommunisták veszélyt jelentettek a liberális demokráciára; míg azok, akik anti-antikommunisták voltak, ezzel le is tették a legfontosabb és legbonyolultabb felvételi vizsgát az új politikai valóságba.”

Aligha kétséges, hogy itt egyfajta Közép-­ Európa és Nyugat-Európa közötti félreértésről is szó volt. Míg a kormányra kerülésük idejére a nemzeti-konzervatív erők már elavult Európa-­ képpel rendelkeztek, a balliberális gondolkodók

A rendszerváltás egyik szimbolikus, az előző korszak hazugságait lezáró tömegeseménye, Nagy Imre és társai újratemetése

– gyakoribb nyugati útjaik, nyelvtudásuk és kapcsolataik miatt – a már formálódni kezdő, poszt­ európai Nyugat értelmiségével könnyebben megtalálták a hangot. Nemrég egy francia szerző, Fabrice Garniron mutatott rá arra, hogy a francia elit „1989 őszén […] értetlenül fogadta a kelet-európai forradalmak nemzeti dimenzió­ ját”, illetve arra is, hogy a nyugati társadalmak „büszke elvakultsággal fogadták” a keleti változásokat.

Ha tehát nem belülről, hanem kívülről nézzük az 1989 és 1991 között Közép-Európában lezajlott változásokat, akkor már jóval forradalmibb kép bontakozik itt. Egyfajta küzdelem a nem is annyira 1945, mint inkább 1918 óta kettészakadt Európa újraegyesítéséért, a közép-európai nemzetek egyenjogúsításáért. A vasfüggönyt Magyarországon vágtuk át, és bontottuk le – ezzel tehát az 1945 utáni politikai-ideológiai alapú, ránk kényszerített kettéválasztás európai jelképe megszűnt. A Szovjetunió visszavonult, majd pedig fel is bomlott. Csakhogy kiderült, hogy a szabad világ tulajdonképpen csak a kommunista totális rezsimekkel összehasonlításban – mérkő-

zésben – viselheti ezt a nevet. Egyébként húsvér emberek és profitorientált cégek, valamint különböző hálózatok lobbija alakítja ezt a világot.

Ráadásul az is kiderült, hogy a nyugati hatalmak stabilitás iránti vágya már réges-régóta felülírta a kis nemzetek szuverenitásra való törekvését.

Kiderült ez Münchenben, utána Teheránban, majd kiderült Jaltában is. Később pedig 1956ban és 1968-ban. 1989-ben pedig ennek egy új formájára derült fény, arra tudniillik, hogy a nyugati befektetők a létező szocializmus időszakából megismert, a nemzeti érdeket kevéssé szem előtt tartó, korrupcióra is alkalmasnak tűnő posztkommunista káderekkel és technokrata szak- vagy kevésbé szakemberekkel tudtak és akartak szót érteni. Ők ugyanis a stabilitás világát, a megszokott, bejáratott útvonalakat képviselték a nemzetközi befektetők számára, és nem is igazán akartak önállóan dönteni, hiszen egész szocializációjuk egy birodalmi központhoz való alkalmazkodásra épült.

Ebben a keretrendszerben kellett helytállnia a diktatúra bukása után az első szabadon választott magyar kormányfőnek. A tranzitológia NARRATÍVÁK

87

Az első szabad választások Magyarországon – Antall József leadja a szavazatát

főpapjai által előírt receptek helyett azonban Antall önálló politika folytatásába kezdett, a magyar nemzeti és a közép-európai érdekek figyelembevételével. A kezdeményező és egyúttal sikeres magyar külpolitika tulajdonképpen a hitleri puccs óta ritka madár volt, 1945 után pedig jószerivel meg is szűnt. Antall Józsefnek ez a tevékenysége kétségtelenül forradalmi volt magyar szemszögből; európai szemszögből pedig rendszerváltoztató. Az önálló magyar külpolitika és a cselekvési lehetőségek találkoztak ebben a kép­ lékeny korszakban. Ezekről az eredményekről nem beszélünk eleget, márpedig ha mi magunk nem meséljük el, akkor senki nem fogja ezt helyettünk megtenni.

A szovjetek közép-európai birodalmának két legfontosabb intézményét, a Varsói Szerződést és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsát is magyar kezdeményezésre szüntették meg, és ezt mind a két alkalommal Budapesten mondták ki.

A VSZ esetében az 1990. június 7-i moszkvai csúcstalálkozón Antall lényegében egyedül volt azzal az álláspontjával, hogy fel kell oszlatni az elnyomást szolgáló katonai-politikai szervezetet.

Sem a lengyel, sem a csehszlovák, sem pedig az 88

NARRATÍVÁK

NDK-s vezetők „nem járultak hozzá […] ahhoz, hogy a Varsói Szerződés felülvizsgálatára és feloszlatására szóló magyar szerződés-tervezetet terjeszthessük elő. Ott volt előttem a két tervezet, a külügyminiszterek által jóváhagyott szovjet tervezet, és az el nem fogadott magyar tervezet. […] Különleges fintora a sorsnak és történelem­ nek, hogy én elnököltem a Varsói Szerződés utolsó politikai ülésén, és mint elnök, elkezdtem felolvasni az el nem fogadott magyar szöveget. […] Meglehetősen merevvé vált a légkör, és egyszer csak Gorbacsov azt mondta, hogy »Da, harasó!« [Igen, jól van!] Ma sem tudom, félreértette vagy megértette, vagy nem kockáztatták azt, hogy botrány legyen, de mindenesetre Gorbacsov igent mondott, és attól kezdve mindenki lelkesedett.” Antall tehát, rácáfolva a róla a balliberális média felületein terjesztett jellemzésekre, szemtelenül és bátran borsot tört a szuperhatalom orra alá, és meghazudtolta a többi óvatoskodó, félénk közép-európai kormányfő várakozásait. A felolvasott, elég határozott hangvételű szövegben hivatkozott többek között 1956-ra is, amikor is az akkori magyar kormány kinyilvánította, hogy kilép a VSZ-ből. A bátor politikai akaratnak meg is lett az eredménye: 1991. február 25-én, Budapesten írták alá a VSZ Katonai Szervezetének megszűnéséről szóló dokumentumot.

A KGST megszüntetése szintén a magyar diplomáciát irányító Antall miniszterelnök kezde­ ményezéséhez kötődik. Antall így emlékezett: „a KGST feloszlatása: egyedül voltunk ebben is. És csak mi akartuk egyértelműen. És amikor itt volt a visegrádi találkozó, Havel és a csehszlovák küldöttség még akkor sem akarta a KGST utódszervezet nélküli feloszlatását kimondani.

A visegrádi szerződés aláírása előtt mentem fel, és Wałęsát külön győztem meg, és ővele együtt másnap reggel a cseheket.” 1991. június 28-án, a szervezet budapesti ülésén a tagok végül kimondták a KGST megszűnését.

Antall személyes elszántsága mutatkozott meg abban is, hogy kormánynyilatkozatban érvénytelennek és törvénytelennek minősítette a Molotov–Ribbentrop-paktumot, és kiállt a balti államok függetlensége mellett. Minderre az év ele­ je óta húzódó, sporadikusan vérontással súlyosbított balti válság egyik különösen sunyi,

a szovjet belügyi alakulatok által elkövetett incidense után alig négy nappal, 1991. augusztus 4-én került sor. De Antall az elsők között volt akkor is, amikor Borisz Jelcint a Janajev-féle puccskísérlet idején felhívta, és erkölcsi és politikai támogatásáról biztosította.

Szovjet-orosz viszonylatban szintén az első magyar kormány érdeme, hogy sikerült a szovjet csapatok kivonásánál a „nullszaldós” megoldást átverni, illetve tulajdonképpen háromszoros bocsánatkérést kipréselni a szovjet-orosz félből 1956-ért. Megtette ezt egyszer Gorbacsov szóban és Jelcin írásban; majd Jelcin még egyszer, budapesti látogatásakor szóban. Egy tízmilliós ország részéről ez nem kis eredmény. Idetartozik még az ukrán függetlenség elkötelezett támogatása is. Magyarország az ukrán függetlenséggel kapcsolatban az első volt a de facto, illetve a de jure elismerésben is.

Ami a szűkebb térségünket illeti, a magyar kezdeményezések már nem is annyira az 1945ös, mint inkább az 1918-as kettészakítás felszámolására irányultak. Ami a magyar–magyar

szétszakítást illeti, Antall szavai arról, hogy lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnöke, kétségtelenül forradalmi jellegű volt. A kommunista diktatúra ebben a tekintetben nyíltan soha nem állt ki a határon túlra kényszerített magyarok mellett, még akkor sem, ha emellett hallgatólagosan támogatást nyertek olyan kezdeményezések, mint például a Kriterion Kiadó tízezres példányszámú kiadványai. Annak bejelentése, hogy Magyarország felelősséget vállal az egész nemzetért, egészen újszerű volt.

A magyar nemzeti sorskérdéseken túl természetesen idetartozik Szlovénia és Horvátország függetlenségének elismerése, és az utóbbi részére átadott fegyver- és lőszerszállítmány, enélkül ugyanis az aligha vívhatta volna meg a politikai és területi szuverenitásért folytatott háborúját a Jugoszláv Néphadsereggel szemben. Szintén idetartozott Szlovákia önállóságának elismerése is, hiszen az egy újabb, 1918-ban létrehozott mesterséges államalkulat végét jelezte. Ebben az ügyben azonban Magyarország korlátait már megmutatta a Duna elterelése a bősi erőműhöz.

A szovjet csapatok kivonása Magyarországról 1990-ben NARRATÍVÁK

89

Göncz Árpád 1990-es csehszlovákiai látogatása – a tér­ ség országainak együttműködése Antall József egyik leg­n agyobb találmánya volt (középen Václav Havel csehszlovák köztársasági elnök, jobbra Alexander Dubček, a szövetségi nemzetgyűlés elnöke)

Antallnak és kormányának legnagyobb találmánya mindezeken túl kétségtelenül a Visegrádi Együttműködés aláírása volt. Ez vitatha­ tatlanul kihívás volt az évszázad elején kialakult felfogáshoz képest, amely szerint az 1918 és 1920 között ülésező békekonferencia három nagy nyugati országa dönthetett Közép-Európa ügyei­ben.

Hosszú időnek kellett azonban eltelnie, míg ez az elgondolás gyökeret verhetett a négy visegrádi nemzet lelkében. Ahogyan hosszú időnek – két évtizednek – kellett ahhoz is eltelnie, hogy a posztkommunizmus állapotát magunk mögött hagyhassuk.

A kiváló lengyel történész, Paweł Ukielski az 1989-es romániai forradalom 30. évfordulójára rendezett emlékkonferencián Temesváron arról beszélt, hogy a „népek ősze” valójában – kommunisták és társutasaik számára – ellenforradalom volt, hiszen az 1945-öt követő kommunista hatalomátvételek („népi-demokratikus forradalmak”) változásait a visszájára fordította. Ilyen értelemben persze a „re-volutio”, vagyis a „vis�szaforgatás” a helyes kifejezés. A kizökkent idő helyreállítására történt tehát kísérlet, a fentiekben részletezett hiányokkal. Eközben ugyan a baloldali médiafelületeken százszor elhangzott a „horthysta restauráció” vádja, ilyesmiről azonban nyilvánvalóan nem volt és nem is lehetett szó. Nemcsak a hérakleitoszi tétel miatt, miszerint kétszer ugyanaz a helyzet nem állhat elő, 90

NARRATÍVÁK

hanem azért sem, mert a magyar diplomáciát irányítókat ekkoriban rugalmasság jellemezte, és egy új világhelyzetre való felkészülés vezette.

Aligha kétséges, hogy a rendszerváltoztató, vagyis a kommunista diktatúra bukása után az első szabadon választott kormány legnagyobb, tulajdonképpen forradalmi eredménye az önálló, nemzeti érdeket követő és kezdeményező jellegű külpolitika alapjainak a megteremtése volt.

Emellett pedig az 1968 óta születőfélben levő közép-európai gondolat politikai változatának egyik atyjaként tarthatjuk számon magát a kormányfőt is. Ez vezetett el hosszabb távon Közép-Európa emancipálódásához, ami a 20. század ránk nézve gyászos örökségét le fogja zárni.

Antallt és kormányát tehát méltán tekinthetjük konzervatív forradalmárnak külpolitikai értelemben. A belső, társadalmi forradalom – a rendszerváltozás – azonban még épp csak elkezdődött. A születőben levő tömegdemokrácia körülményei között a posztkommunista mélyállam „megalvadt struktúráival” és a nemzetközi hátszéllel vitorlázó liberális, kritikai értelmiséggel való küzdelmében így Antall nem volt, nem lehetett igazán sikeres.

Antall Józsefnek a magyar nemzeti érdek képviseletében végrehajtott forradalmi és rendszerszintű változtatásaiért ott a helye a nemzeti panteonban – még akkor is, ha nem tetszettünk – mert még nem tudtunk – idehaza forradalmat csinálni.

RENDSZERVÁLTÁS VAGY FORRADALOM? Krausz Tamás ELMÉLET ÉS VALÓSÁG A rendszerváltás szakirodalmáról is elgondolkodva éppen tíz évvel ezelőtt hangsúlyoztam azt, hogy „a mainstream irodalom radikális csapást mért a történeti nézőpontra egy ünnepi ideológiai cél érdekében. A rendszerváltozás történetét, következményeit elemző elméleti, történeti, gazdasági vagy politológiai feldolgozásokban explicit vagy implicit harc folyik a különböző értelmezési iskolák (»diskurzusok« és »nar­ ratívák«) között az alkalmazott fogalmakért, az okok és okozatok meghatározásáért.

A politika és az őt szolgáló mainstream szakirodalom a rendszerváltás magyarázatából szisz­ tematikusan kiszorította, »diszkreditálta« Marx társadalmi forma elméletét mint – úgymond – igazolhatatlan »nagyelméletet«, egykori [»megélhetési«] marxisták szorgalmas közre­ működésével. Ám ahogyan a marxi válság­ elméletről is kiderült, korai volt az eltemetése, hasonlóan állunk a társadalmi formák elméle­ tével is.”1 A mainstream megközelítés az új legitimációs ideológia keretei között fejlődött, és a rendszerváltás történetét a szabadság és a demokrácia fogalmai alá sorolta-sorolja. A rendszerváltást magyarázó „elméletek” fő paradigmájának alapját a „demokrácia–diktatúra”, illetve a „szabad piacgazdaság – elnyomó-parancsuralmi államgazdaság” fogalmi szembeállítások képezték és képezik ma is.2 Mindaz, ami nem fért bele ebbe a keretbe, kimaradt a történetből. Ez a manicheisztikus gondolkodásmód ünneplésre talán alkalmas, de a komolyabb történeti vizsgálódás számára hasznavehetetlen.3 Ezt ma sem látom másképpen. Sőt, az újabb tapasztalatok csak megerősítették e megállapítást, amennyiben magával a forradalom fogalmával is visszaélnek a tudományon kívüli szerzők – de nemritkán a tudományon belüliek is.

MERT MI IS TÖRTÉNT VALÓJÁBAN? Egy pillanatra emlékeztetnék a „történelmi kályhára”, ahonnan indulni „kell”: Lenin az oroszországi polgárháború tapasztalatai alapján úgy vélte, hogy nincs az a külső ellenség, amely leverhetné a szovjethatalmat, „csak saját hibáink” és a történelmi-kulturális feltételek, illetve azok hiánya „dönthetik meg” a szovjetrendszert.

Sztálin később, már Lenin halála után úgy vélekedett, hogy a rendszer belső alapjai stabilak, és csakis a külső ellenség döntheti meg a Szovjetuniót. A világháborús győzelem után úgy tűnt, a Szovjetunió végérvényesen megszilárdította a helyét a nagyhatalmak között, s mint a szuperhatalmak egyike – legyőzhetetlen. Ezt a hitét a náci Németország fölötti győzelem globálisan is hitelesítette. Ám az 1980-as évek második felében a peresztrojka korszakának hatalmi elitje az elmélyülő – és széles társadalmi csoportok elégedetlenségével párosuló – súlyos gazdasági-irányítási válságot végül úgy „oldotta meg”, hogy maga számolta fel az államszocialista rendszert, illetve magát a Szovjetuniót. Annak ellenére tette ezt, hogy egy 1991. márciusi legitim – ám immár Grúzia és a balti államok nélkül megtartott – népszavazás résztvevői több mint 76%-ban a Szovjetunió fenntartása mellett döntöttek. A Szovjetunió és a rendszer lerombolásának döntő oka az volt, hogy a hatalmi elit és a bürokrácia felső rétegei a válság következtében kibontakozó népmozgalmaktól is tartva mindenáron meg akarták őrizni korábbi hatalmi-­ politikai privilégiumaikat. A szocializmus reformja helyett a tőkés magántulajdon, az „oligarchikus” kapitalizmus egyfajta restaurálását, az állami tulajdon magántulajdonná való átalakí­ tását tűzték napirendre. A privatizáció során pedig gazdaságilag új uralkodó osztállyá szervezték magukat.4 Mindebből a kelet-európai átalakulásokat kimetszeni úgyszólván lehetetlen, noha természetesen megvannak azok a nem­ NARRATÍVÁK

91

zeti specifikumok, amelyek tanulmányozása elengedhetetlen.

FORRADALOM–ELLENFORRADALOM? Nemritkán a tudományos irodalomban is forradalomnak nevezik az olyan „felületes” hatalmi váltásokat, mint amilyennek például 2014-ben lehettünk a tanúi Ukrajna kapcsán („EuroMajdan”); ekkor a hatalom az oligarchák egyik csoportjától az oligarchák másik csoportjához ment át, ez utóbbi pedig a Nyugatra tette a tétet. Az ún. „narancsos forradalmak” klasszikus esetei azok a külső hatalmak által gerjesztett és finanszírozott belső politikai földmozgások, amelyek során az ugyanazon rendszer („oligarchikus kapitalizmus”) alapján álló hatalmi elit egyik csoportja erőszakos vagy kevésbé erőszakos módon leváltja a másikat, ahogyan ez az említett ukrajnai esetben is történt. Ám ez valójában nem forradalom, és nem is rendszerváltás a terminus „1989-es értelmében”.

Az elmúlt másfél évszázadban a legkülönbözőbb irányzatokhoz tartozó társadalomtudósok sokat törték magukat a forradalom (és ellenforradalom) fogalmának legkülönbözőbb módokon történő meghatározásával, ám volt egy olyan dolog, amiben mind egyetértettek: a forradalom (vagy ellenforradalom) – határozzuk meg bármely világnézet alapján – három, egymással szorosan összekapcsolódó dologról, jelenségcsoportról, viszonyrendszerről szól: a hatalomról, a tulajdonról és a társadalmiforma-váltásról.

A marxisták ehhez hozzátették, hogy a forradalom mindig egy magasabb rendű társadalmi forma elérését célozza, az ellenforradalom pedig egy magasabb rendű formából akarja visszatéríteni a fejlődést egy már meghaladott forma felé.

Ennek megfelelően – némileg leegyszerűsítve – lehetnek polgári forradalmak vagy szocialista forradalmak. Az új rendszer szellemi képviselőinek kiindulópontja, illetve az 1989-ben az új rendszer oldalára átállt korábbi marxisták „megvilágosodásának” kulcsmozzanata az a gondolat volt, hogy az új, az 1989-es rendszerváltozásból kisarjadó polgári rendszer („szabadpiac”) magasabb formája lesz a társadalmi-gazdasági fejlődésnek, mint a feladott államszocialista rendszer volt. Ha a történelmet „alulnézetből”, 92

NARRATÍVÁK

az alávetett osztályok perspektívájából tekintjük, harminc év múltán több szempontból is vitat­ ható ez a pozíció, ám ettől még ma is ez a rendszerfenntartó mainstream megközelítés.

Az államszocialista rendszerek 1989–1991-es összeomlása az egész világrendszerbe olyan radikális átalakulást hozott, amelyet csak az 1917–1921-es és az 1945–1949-es átalakulásokkal lehet egybevetni. Logikailag tekintve, ha ez utóbbiak forradalmak voltak, akkor értelemszerűen 1989-ben ellenforradalmak játszódtak le, hiszen az 1989 nyomán kisarjadó társadalmi berendezkedés – bárhogyan értékeljük is – a megelőző, államszocialista berendezkedéssel ellentétes gazdasági és politikai-hatalmi tendenciákat tartalmazott és implikált. Ám ha a „beomlott” államszocialista rendszereket nem tekintjük magasabb rendűnek a tőkés piaci termelési módnál, akkor a rendszerváltás vagy rendszerváltoztatás megint más megvilágításba kerül. A megelőző forradalmak ellenforradalomként értelmeződhetnek, 1989 pedig forradalmi átalakulás lesz.

A rendszerváltás fogalma tehát egy jóval általánosabb történelemelméleti vitába, fogalmi és politikai küzdelembe ágyazódik. Amikor Antall József azt mondotta: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!”, akkor nem csak és nem egy­ szerűen a szélsőjobboldalnak szánt intelméről volt szó – vagyis arról, hogy ők (is) kimaradtak a privatizációs osztogatásból –, hanem arról is, hogy a „forradalom elmaradása” meghatározza a rend­ szerváltás lehetséges kereteit. Forra­ dalomról tehát csak akkor beszélhetnénk, ha a tulajdon­viszonyok átalakítása során a tőke és az állam szerepének radikális korlátozásával, illetve átalakításával a társadalom legszélesebb rétegeit bevonták volna „a hatalom és a tulajdon újraosztásába”.5 1989 PERSPEKTÍVÁJA MINT FOGALMI PROBLÉMA: MANDEL, HABERMAS, ZINOVJEV… Ugyanakkor számos európai gondolkodó is a korszak szokásos sémáiban közelítette meg a rendszerváltás folyamatát. A trockista politikai hagyományokat követő kiváló marxista teoretikustól és közgazdásztól, Ernest Mandeltől a né-

met szociáldemokrata filozófusig, Jürgen Habermasig sokan és sokféleképpen kerültek a „forradalom”, a szabadság, a „Nyugat utolérése” mitológiájának hatása alá. Míg Ernest Mandel a forradalmi gondolat hevületében Gorbacsov – soha ki nem dolgozott – „demokratikus szocializmusában” idézte fel a szocialista jövő képét,6 Habermas éppen ellenkezőleg, a mindenfajta szocializmust „demokráciára”, „szabadságra” (értsd: politikai többpártrendszerre) cserélő gondolati perspektívába ágyazta – a hovatovább paradigmává szublimálódó – alapvető megfigyeléseit 1990-ben. Kiinduló fogalomként a „kiigazító forradalom” (németül nachholende Revolu­ tion, a meghonosodott angol terminológiában rectifying revolution) terminust használta, és ezzel azt tételezte, hogy a polgári és a szocialista fejlődéselemek között egyfajta harmónia jön majd létre azáltal, hogy a nyugati fejlődés kvázi integrálja Kelet-Európát a maga „szabadságába”. Azt ugyanakkor reflektálatlanul hagyta, hogy ez az „eszményi fejlődés” a tőkés magántulajdon bázisán bontakozott volna ki.7 A magyarországi liberális ellenzék – hasonlóan a lengyelhez és a régió többi liberális ellenzéki irányzatához – a tőkés magántulajdon visszaállítását helyezte a rendszerváltó folyamat centrumába: „A többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokrácia és a magántulajdonra épülő, a tulajdonformák szabadságát biztosító gazdasági rendszer megteremtéséhez ugyanis nem elegendő a jelenlegi viszonyok »megújítása«.”8 Más kérdés most az, hogy később – korántsem egyedüli pártként – maga az SZDSZ szavazta le a parlamentben a tulajdonformák szabad­ ságát, amikor az 1990-es választások nyomán felállt országgyűlésben a dolgozói önkormányzati tulajdon lehetőségét is kitörölték az alkotmányból.9 Akik ellene szavaztak, abból a felté­ telezésből indultak ki, hogy az utolérendő Nyugat-Európa országaiban meghonosodott modell sem tartalmazza ezt a dolgozói-önkormányzati típusú tulajdonlást. Ugyanakkor éppen ezzel vágták el az útját a valódi forradalmi fejlődésnek – persze az összes többi párttal egyetemben. Ez volt annak az állapotnak a forrásvidéke, ahonnan Antall József miniszterelnök fentebb megidézett tézisét eredeztethetjük.10

Végül meg kell álljunk a világrendszer-elmélet teoretikusainál (Immanuel Wallersteinnél, Giovanni Arrighinél és másoknál), illetve az emigrációból hazatért orosz Alekszandr Zinovjevnél, akik 1989 tájékán Magyarországon úgyszólván csak az Eszmélet folyóiratban kaptak szót. Ők pedig – még ha eltérő nyelvezettel is – a pers­ pektívákat illetően alapvető problémát fogalmaztak meg (rokonságban a marxista elméleti hagyománnyal): a rendszerváltás a tőkés világ­ piac, a világrendszer történelmileg létrejött és megszilárdult hierarchiájába illeszkedik, és eo ipso olyan globális, helyi, valamint regionális konf­liktusokat, egyenlőtlenségeket eredményez, amelyek meghatározzák, egyúttal ki is siklatják az előzetesen megfogalmazott ideológiai-politikai céltételezéseket, az egész évszázados utol­ érési projektet. A nemzetközi munkamegosztás és az ennek megfelelő globális hatalmi alárendelődés „nem ismeri el” a „szabadság” narratíváját, a neoliberális világrend felszámolja a nemzet­ állam gazdasági alapjait, az elnyomásra épülő hierarchiában a „szabadság”, az „emancipáció” filozofikus nyelvezetét felváltja a banki beszédmód, a fogyasztói társadalom végtelenített reklámnyelvezete, miközben (világméretekben is) zaj­lik a „jóléti állam” lebontása.11 A korábbi jeles ellenzéki filozófus, a Homo so­ vieticus szerzője, Zinovjev a rendszerváltást már az 1990-es évek elején „a kommunizmustól a gyarmati demokráciáig” összefüggésébe ágyazta. Ebben a felfogásban is az állami tulajdon privatizációja a globális hierarchiába való bekapcsolódás alfája és ómegája, előfeltétele – éppen a szabadság ellentéte. A demokrácia, a szabadság fogalma itt ugyanis kikerült a tisztán politikai-­ jogi értelmezés fogságából, és ezzel egyidejűleg mint gazdasági-szociális és politikai fogalom értelmeződött.12 A Lengyelországból, Magyarországból vagy szinte bármelyik másik rendszerváltó országból származó tapasztalatok megmutatták, hogy a hatalommegosztást előkészítő ún. nemzeti kerek­ asztaloknál a valóban forradalmi célokat hirdető civil szerveződések elutasították a privatizációt, mert úgy vélték, hogy abban csupán a nagy „hirtelenjében” létrehozott pártok voltak érdekeltek.

Az állami vagyont ugyanis a pártok mint „élcsaNARRATÍVÁK

93

patok” saját embereiknek, saját társadalmi „klientúrájuknak” kívánták átjátszani, és tulajdonképpen ezt nevezték privatizációnak. Számukra a demokrácia végső soron arra szolgált, hogy az állami tulajdont saját magántulajdonukká alakítsák át. A társadalom döntő többsége ily módon kimaradt a „nagy osztozkodásból”. Ez a kérdéskör a Magyar Szocialista Párt I. kongresszusán is komolyan felmerült az ún. népi-demokratikus platform politikai tevékenysége kapcsán.13 Ugyanakkor már az MSZP első évtizedének története megmutatta a rendkívül gyors elméleti kiüresedést: ennek a pártnak a döntést hozó köreiben halványult el leghamarabb a forradalom fogalma, ami a szociáldemokrácia legnagyobb dicsőségére egy szupermarket reklámterminológiájává silányult – „1989” pedig számukra is az „önünneplés” ideológiai „eseményévé” szublimálódott. Belefáradtak az olyan 1989-es jelszavak örökös ismételgetésébe, mint a „Nyugat utolérése”, a „szabadpiac” vagy a „többpártrendszer”, mert ezek a jelszavak nem mozgósították többé a lakosságot, és alkalmatlanná váltak bármely politikai párt vagy választási tömörülés számára. A rendszerváltás utópiája kihűlt. Rövid ideig szerepe volt egyfajta eufória fenntartásában, de az eufória néhány éven belül az ellenkezőjébe csapott át.

1989 komolyabb tudományos feldolgozásai megemlítenek kritikai pontokat a fejlődésben, ugyanakkor igyekeznek elkerülni, hogy a történéseket be kelljen illeszteni a forradalom–ellenfor­ radalom paradigmába. A rendszerváltás fogalmát a „pozitivista” politikatörténet hagyományos keretei között bontják ki. Ebből kiderül, hogy a „nagy ideológiák” hogyan váltak semmissé a kicsinyes, triviális hatalmi harcok mindent felőrlő fogaskerekei között.14 Az elméletet kidobták, mint valami szükségtelen kacatot – méghozzá többségében éppen azok az emberek, akik addig ezeket az elméleteket megfogalmazták, de legalábbis ápolták. Így jött be Marx, Lenin és Gramsci helyére – szimbolikusan fogalmazok – Fukuyama és Huntington.

Vannak olyan, főleg Nyugaton népszerűbb megközelítések, amelyek a régi államszocialista rendszert – egy marxista narratíván belül – államkapitalizmusként fogták-fogják fel éppen 94

NARRATÍVÁK

úgy, ahogy a mai rendszert is. Ám ezek 1989ből mégis egyfajta politikai forradalmat konstituáltak, egy olyan forradalmat, amely nem vezetett magasabb társadalmi formához – sőt, formán belül maradt. Így aztán némely országban, mindenekelőtt Németországban (de nem Magyar­ országon), ahol a német egyesülés időszakában jelentős tömegmozgalmak jöttek létre, a rendszerváltást politikai forradalomnak nevezik éppen úgy, mint a liberális elemzők.15 Ám ez az elemzés sem tud mit kezdeni azzal a történelmi fejleménnyel, azokkal a regionális sajátosságokkal, amelyek a fejlődés valódi dinamikáját meghatározták. A rendszerváltozás fejlődésfolyamata végül is nem igazolta az általuk kifejtett prekoncepciókat, gondolatalakzatokat.

Nem reflektálnak kellő mélységgel arra a prob­ lematikára, hogy a rendszerváltást hajtó belső erők várakozásainál, elképzeléseinél erősebbnek bizonyultak a kelet-európai történelem specifikus vonásai: a nemzeti burzsoázia szinte teljes hiánya, a tekintélyelvűség szerepe a tár­ sadalom szerveződésében, a konzervatív, bürokratikus nacionalista fejlődés mozgatói stb. Számos szerző valamiféle szubjektivista oda­adással inkább „átírja” még a történelmet is, csak hogy ne kelljen a régi, máig fennmaradt ideoló­giai illúziókkal szembenéznie.16 Pedig Niederhauser Emil akadémikus már rögtön a rendszerváltás után úgy elemezte a helyzetet, hogy az államszocializmus döntően és alapjában nem a szo­ cialista eszmék, az ideológiai-elméleti előfelte­ vések következtében vált olyanná, amilyenné, hanem azért, mert a szocializmus a kelet-euró­ pai („orosz”) történelmi talajon fogant meg.17 Tehát a rendszerváltás nem „elromlott”, hanem történelmi fejlődéskényszerek alakították útját.

A régió annak ellenére tért vissza az Arrighi megfogalmazásával élve „félperifériás kapitalizmus” világába, hogy a rendszerváltás folyamatában semmilyen tömegmozgalom nem követelte a kapitalizmus visszaállítását. Egyébként maga Antall József sem, hiszen ő maga sokáig a szót sem ejtette ki, és „szociális piacgazdaságról” beszélt. Ennek fényében érdemes újra átgondolni azt a problematikát, amelyet itt röviden, a terjedelmi kereteknek megfelelően igyekeztem felvázolni.

HIVATKOZÁSOK

vitákban. Pl. a Magyar Országgyűlés 1990–1993-as ciklusa,

1 Krausz Tamás: Tézisek a rendszerváltás történeti értelme-

323. ülésnap, 97. felszólalás. Online megtalálható a parla-

zéséhez. Eszmélet. 2010/tél. 95.

ment honlapján: <https://bit.ly/38T11ly > Hozzáférés: 2020. ja­-

2 E tekintetben szinte paradigmatikus egy nemrég megje-

nuár 30.

lent, a rendszerváltás tapasztalatait összegző kötet: ±30.

11 Vö. Peter Gowan: A fejletlenség hegemóniája – Az euro-at-

Esszék a közelmúltról és a közeljövőről. Szerk.: Földes

lanti szervezetek szerepe Kelet-Közép-Európában. Eszmélet.

György. Napvilág Kiadó, Budapest, 2019. Érdemes elolvasni

1995/nyár. 81–108. A rendszerváltás egyik első módszeres

a róla szóló, a main­stream kritikáját tartalmazó recenziót is:

és radikális bírálatának összefoglalását képviselő tanulmány-

György László – Bartha Eszter: A hiányzó közös nevező.

kötet Magyarországon: Rendszerváltás és társadalomkritika.

Eszmélet. 2019/ősz. 233–239.

Tanulmányok a kelet-európai átalakulás történetéből. Szerk.:

3 Erre már a fentebb idézett tanulmányomban is rámutattam.

Krausz Tamás. Napvilág Kiadó, Budapest, 1998.

Lásd Krausz (2010), 95.

12 Lásd Andre Gunder Frank: Az Észak–Dél konfliktus politikai

4 Ezt az átalakulást több írásomban is megvizsgáltam. Pl.

gazdaságtana. Eszmélet. 1992/tél. 83–90., illetve Alekszandr

Krausz Tamás: A Szovjetunió története. Budapest, Kossuth

Zinovjev: A kommunizmustól a gyarmati demokráciáig.

Kiadó, 2008; Krausz Tamás: A jelCINIZMUS. In: Posztszovjet

Eszmélet. 1995/tavasz. 107–130.

füzetek XI. Jelcin és a jelcinizmus. Szerk.: Krausz Tamás.

13 Vö. Krausz Tamás: Kongresszusi Beszéd – az MSZMP utol-

Magyar Ruszisztikai Intézet, Budapest, 1993. 67–92.; Krausz

só (XIV. ) és az MSZP alakuló kongresszusán, 1989. október 7.

Tamás: A peresztrojka és a tulajdonváltás. Politikai koncepciók

Eszmélet. 2009/tavasz. 7–9., illetve Krausz (2010).

és történelmi valóság. In: Peresztrojka és tulajdonáthelyezés.

14 Lásd Ripp Zoltán: Eltékozolt esélyek? A rendszerváltás ér­

Tanulmányok és dokumentumok a rendszerváltás történetéből

telme és értelmezései. Napvilág Kiadó, Budapest, 2009, illetve

a Szovjetunióban (1985–1991). Magyar Ruszisztikai Intézet,

Ripp Zoltán: Rendszerváltás Magyarországon, 1987–1990.

Budapest, 2003. 52–102. Ez utóbbi írás angolul is olvasható:

Napvilág Kiadó, Budapest, 2006.

Tamás Krausz: Perestroika and the redistribution of property in

15 Vö. például Gareth Dale: The East German Revolution of

the Soviet Union: political perspectives and historical evidence.

1989. Manchester University Press, Manchester, 2007;

Contemporary Politics. 2007/March. 3–36.

Timothy Garton Ash: The Magic Lantern. The Revolution of ’89

5 Magyarországon a Baloldali Alternatíva Egyesülés volt az

Witnessed in Warsaw, Budapest, Berlin and Prague. Random

egyetlen politikai-társadalmi szervezet, amely már a

House, New York, 1990; Ádám Fábry: The Political Economy

Kerekasztal tárgyalásai során ezzel a követeléssel lépett fel.

of Hungary. From State Capitalism to Authoritarian

Ezzel kapcsolatban lásd Tütő László: Társadalomfilozófiai alter-

Neoliberalism. Palgrave MacMillan, London, 2019.

natívák a magyarországi rendszerátalakításban. Eszmélet.

16 Mindezt – főképpen a magyar tapasztalatok fényében – már

2019/ősz. 66–99.

elemeztem, lásd Krausz Tamás: A magyar történetírás és a

6 Lásd Ernest Mandel: Beyond Perestroika. The Future of

marxizmus. Megjegyzések a „kelet-európaiság” problémájá-

Gorbachev’s U. S. S. R. Verso, New York, 1991.

hoz. In: Krausz Tamás: Vitás kérdések a Szovjetunió és Kelet-

7 Jürgen Habermas: What Does Socialism Mean Today? The

Európa XX. századi történetében. Russica Pannonicana,

Rectifying Revolution and the Need for New Thinking on the

Budapest, 2011. 219–290., illetve Krausz Tamás: 30 év múl-

Left. New Left Review. 1990/szeptember–október. 3–21.

tán. Miért bukott el a liberalizmus Magyarországon (is)?

8 A Rendszerváltás programja – SZDSZ 1989. Online elérhető

Eszmélet. 2018/tél. 5–10.

a Nézőpont Intézet honlapján: <https://bit.ly/2HCHVEv >

17 Niederhauser Emil: Előhang 1989 Kelet-Európájához.

Hozzáférés: 2020. január 30.

Eszmélet. 1990/nyár. 24–42. Módszertani és elméleti értelem-

9 A rendszerváltás történetének ebből a szempontból, vagyis

ben nagyon hasonló polémiát folytattam e kérdéskörben még

a harmadik oldal aspektusából való vizsgálatával kapcsolatban

a rendszerváltás hajnalán Kornai Jánossal. Ezzel kapcsolatban

lásd Tütő László már idézett írását.

lásd Krausz Tamás: A történetietlen politikai gazdaságtan.

10 Persze a csurkistáknak eszük ágában sem volt „forradalmat

Eszmélet. 1994/tél. 157–178.

csinálni”, csupán a „húsosfazékhoz” akartak kicsit közelebb kerülni. Csurka István személyes sorsa sajátosan tükrözte ezt a „társadalomfilozófiai” aspektust nélkülöző „anyagias” magatartást. Az erről szóló dokumentumokat lásd a Magyar Fórummal és annak adósságaival kapcsolatos parlamenti NARRATÍVÁK

95

TETSZETTEK VOLNA MEGRENDEZNI – A MAGYAR FILM ÉS A RENDSZERVÁLTOZTATÁS Gorácz Anikó A magyar filmkultúra számos kimagasló korszakkal büszkélkedhet, ám a rendszerváltoztatás időszaka sajnos nem tartozik közéjük. A szocializmus évtizedeiben a magyar film többször nagyot villantott, igazolta, hogy teher alatt nő a pálma, vagy még inkább azt, amit a címszereplő mond a Brian élete című Monty Python-filmben: „Nem egymással kell harcolnunk, inkább össze kell fognunk! Hiszen van közös ellenség!” És miközben a filmesek több-kevesebb sikerrel összefogtak, alkotóközösségeket, szellemi műhelyeket, stú­ diót alapítottak (1959-ben a Balázs Béla Stúdiót), az aczéli kultúrpolitika nemcsak tűrte, de néhány kivételtől eltekintve támogatta is a művészi elképzeléseiket, ezáltal pedig számos nagy hatású, máig fontos mű születhetett meg. Elég csak az olyan örök érvényű alkotásokra gondolni, mint

Makk Károly rendező és Illés György operatőr a Fűre lépni szabad című film forgatási szünetében 96

NARRATÍVÁK

Fábri Zoltán 1965-ös Húsz óra, Jancsó Miklós 1966-os Szegénylegények, Kósa Ferenc 1967-es Tízezer nap, Makk Károly 1971-es Szerelem című klasszikusa vagy Gaál István Magasiskola című, 1970-es politikai parabolája, hogy egyértelmű legyen, az 1960-as és az 1970-es években a magyar filmművészet a fénykorát élte.

Az állami támogatással működő filmes stúdiórendszer kellő védelmet és alkotói szabadságot biztosított mindazoknak, akik hajlandóak voltak betartani az akkori kultúrpolitika játékszabályait, mindenekelőtt azt, hogy nyíltan és kritikusan nem politizálnak. Hogy a rendszer valójában rugalmas volt, jól példázza, hogy 1969-ben elkészülhetett Bacsó Péter A tanú című filmje – de persze legalább ugyanilyen tanulságos, hogy azt az akkortájt frissen pozícióba került Aczél György még a bemutató előtt betiltotta, így a mű tíz évre dobozban maradt. A Tízezer nap című filmnek pedig tizenegy forgatókönyvi változata készült, mire a minisztérium engedélyezte a forgatást, hogy aztán három évre, a cannes-i fesztiválszereplésig ez is dobozba kerüljön azért, mert 1956-ot forradalomnak nevezik benne.

Az anomáliák ellenére ez a jól meghatározott keretrendszer biztonságot nyújtott, lehetőséget adott, miközben a nézőszámok és a nemzetközi sikerek is szépen csorogtak. A stúdiók és a rendezők pedig megtanultak együtt élni a rezsimmel, sőt közülük néhányan kiválóan adaptálódtak is hozzá. Az anekdota szerint az egyik nagy stúdió vezetője, egy Kossuth- és Balázs Béla-díjas filmrendező egy stúdióértekezleten egyszer azt mondta: „Mutassátok meg nekem, melyik hátsót kell kinyalni, hogy elkészülhessen ez a film!”

Az alkotók bár kötöttek kompromisszumokat, mégis messze bátrabban és merészebben nyúltak a múlthoz és a jelenhez a szocializmus évtizedeiben, mint a rendszerváltoztatás időszakában. Az „átkosban” az értelmiség fontos fóruma

Kozák András színművész Kósa Ferenc Tízezer nap című filmjének forgatásán

volt a film, jelentősen hozzájárult a hivatalosan elhallgatott témákról folytatott tudományos és közéleti diskurzushoz, olyannyira, hogy a fontosabb alkotások kapcsán komoly társadalmi viták alakultak ki. Nem kizárólag filmesztéták és kritikusok, hanem szociológusok, filozófusok, történészek is értekeztek a művekről, amelyek gyakran allegorikus formában, áttételesen beszéltek a jelen problémáiról. „A film volt egyike azon kulturális objektivációknak, amelyekben olyan dolgokról is szó esett, amik a társadalomtudományokban, a publicisztikában, a közbeszédben nemigen jelenhettek meg.”1 A filmesek „közgondokkal” foglalkoztak, társadalomkritikus, politikai filmeket készítettek, mondanivalójuk keretéül pedig olyan történelmi korokat választottak, amelyekkel elkerülték a direkt rendszerkritikát – az áthallások azonban a legtöbb ember számára egyértelműek voltak.

A játékfilmek mellett a dokumentumfilmek nyíltan azzal a céllal készültek, hogy a társadalom problémáit feltárják, és fontos kérdésekben párbeszédet provokáljanak. A Balázs Béla Stúdió és a külföldi kritikusok által Budapesti Iskolának elnevezett irányzat filmjei is arra törekedtek, hogy a nézőknek megmutassák a valóságot és egyfajta mélyebb igazságot. Így született meg a játékfilm és a dokumentumfilm ötvözéséből a dokumentum-játékfilm. Az 1980-as évek elején indult ötödik stúdió, a Társulás Stúdió már deklaráltan a filmművészetet és a társadalomtudományokat akarta „társítani”. „E nemzedék művészetét a Kádár-kor alakította a politikai értelemben vett igazság kimondha-

tatlanságának és kimondási kényszerének satujában különféle stílusokká.”2 A szembenézésnek egyik módja a problémacentrikus és dokumentarista filmkészítés lett, a másik (például Jancsó Miklósnál vagy Gaál Istvánnál) az allegorikus, áthallásos beszédmód. Mindkét irányzatban fontos motiváció volt azonban a tabudöntés, a valóság megmutatása. Az igazság kimondásának tehát régi hagyománya volt a magyar filmművészetben, ezért is vált az értelmiség számára kiemelt jelentőségűvé a diktatúra évtizedeiben.

A nézők kíváncsiak voltak a filmekre, az alkotók mondanivalójára és persze arra a tükörre, amelyet a művek tartottak a diktatúra elé.

Nem volt ez a szocialista blokk minden országában így: míg Lengyelországban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban is születtek korszakos művek, Romániában például nyoma sem volt az efféle filmkészítésnek. „A filmkészítők rendszerellenessége, ami Csehországban, Lengyelországban vagy Magyarországon előhívott egy erős művészfilmes hagyományt, Romániában teljesen hiányzott.”3 A diktatúra megdön­ téséig szinte kizárólag szórakoztató filmter­ mékeket gyártottak, mindenféle reflexió nélkül a társadalom problémáira. „Óriási volt a szakadék aközött, ahogy az emberek valójában éltek, és amit a vásznon láttak.”4 Az egyetlen jelentős művészi alkotás Lucian Pintilie 1968-as filmje, a Helyszíni szemle, ami egy banális történeten keresztül a diktatúra mechanizmusának és a hatalom mindennapokba leszivárgó totalitásának lenyomatát adja. Az első olyan film pedig, amely nyíltan reflektál a Ceaușescu-rendszerre, Pintilie A tölgy című, 1992-es filmje volt.

Bacsó Péter a Harmadik nekifutás című film forgatásán NARRATÍVÁK

97

A keleti szomszédokkal ellentétben tehát a ma­ yar filmművészet bátran és a diktatúrával dag colva nézett szembe a magyar valósággal.

A filmjeikben sokszor rendszerkritikus hangot megütő rendezők azonban álmukban sem gondolták, hogy mekkora gyomrost kapnak a rendszerváltoztatással. A magyar film évtizedes válsága már a rendszerváltás előtt elkezdődött, ugyanis az 1980-as évek végén az állami támogatás évről évre vészesen csökkent, a központi kulturális irányítás pedig inkább saját egzisztenciájának átmentésével törődött, mintsem az alkotókkal és a stúdiórendszer fenntartásával.

A nagynevű öregek (Bacsó Péter, Makk Károly, Kovács András és mások) többé már nem vonhatták ki magukat az aktív közéleti szereplés alól, az új szelek őket is nyílt politizálásra sarkallták, miközben igyekeztek minél többet megőrizni az addig kiharcolt előjogaikból. De volt közöttük olyan is, aki a rendszerváltoztatás hatására felhagyott az aktív filmkészítéssel. Kósa Ferenc például 1990 és 1996 között parlamenti kép­ viselő volt, később pedig már csak dokumentumfilmeket készített, játékfilmet nem.

A filmesek, miközben lelkesen támogatták a rendszerváltoztatást, rettegtek a jövőtől. A nagyok kivártak vagy helyezkedni próbáltak, a fiatalok, az egyetemről frissen kikerült nemzedék viszont alig jutott szóhoz, filmhez pedig egyáltalán nem. A rendszerváltoztatás körüli években diplomázott rendezőgenerációból csupán néhányan maradtak meg aktív alkotónak, hiszen filmkészítési lehetőség hiányában már a pályájuk legelején ellehetetlenedtek. Az „alkotói munka” legfőbb helyszíne a filmgyár Latinovits kávézója lett, ahol a filmesek megpróbáltak kilábalni a rendszerváltoztatás okozta sokkból. A Mafilm a szétesés határára került, a külföldi bérmunka jelentősen csökkent, az alig-alig készülő hazai filmekből pedig nem lehetett megélni, különösen azután, hogy a televízió számára gyártott filmek is eltűntek, hiszen a rendszerváltoztatás a Magyar Televíziót is megrengette. A korábban biztos egzisztenciát nyújtó filmiparban dolgozók közül rengetegen lettek munkanélküliek, vagy váltak alkalmi produkciókra szerződtetett kényszervállalkozókká. Az utóbbiak voltak még a szerencsésebbek, hiszen legalább nem marad98

NARRATÍVÁK

tak egyik napról a másikra teljesen bevétel nélkül. A patikamérlegen kisúlyozott, hosszú évek alatt felépített, az alkotói szabadság és a szükséges megalkuvás keverékét jelentő filmes szisztéma viszont egy csapásra összeomlott.

A rendszerváltoztatás gyakorlatilag szétrom­ bolta a meglévő struktúrákat, de nem hozott új megoldásokat. Új metódusok viszont születtek: a frissen producerré avanzsált filmes szak­em­ berek próbálták kiszélesíteni a támogatási for­ rásokat, mindenekelőtt úgy, hogy igyekeztek a korábban ismeretlen magántőkét bevonni a film­ készítésbe. Így lett például a Postabank is a magyar film rendszeres támogatója.

Mindez persze rendkívül kevés volt ahhoz, hogy ne következzen be jelentős visszaesés a készülő filmek számában és a végül elindított produkciók költségvetésében. Az állami támogatás minimálisra csökkenésének következtében az elkészült filmek promóciójára már nem maradt keret. Többek között ezért és ekkor esett vissza jelentősen a magyar film nézettsége, de a hazai filmek nézőszámcsökkenéséhez az is hozzájárult, hogy az emberek már nem akarták feltétlenül a napi problémáikat viszontlátni a filmvásznon, helyette a szórakoztató filmeket ré­sze­ sítették előnyben. A piacon megjelentek a profi, külföldi leányvállalatként vagy nyugati mintára működő filmforgalmazók (például az 1989-es alapítású Intercom, Andy Vajna cége), és magukkal hozták az amerikai filmdömpinget.

A mozik pedig ettől kezdve egyre ritkábban vettek fel hazai alkotást a műsorukra. A nézői igények változására az éppen széteső magyar film­ipar nem tudott reagálni, és a nyílt piaci ver-

A mezőtúri Szabadság mozi 1989-ben – a rendszerváltással a hazai mozikultúra is megváltozott

senyben csúnyán alulmaradt Hollywooddal szemben. Az emberek szinte falták a tengerentúlról érkező filmeket: Az utolsó cserkész, a Fék­ telenül, a Jurassic Park érthető módon sokkal vonzóbb volt a nézők számára, mint a kevés pénzből készült, változó minőségű magyar filmek. Ahogy története során mindig, a hollywoodi film ez esetben is megbízhatóan szállította a színesebbnél színesebb álmokat, immáron Magyarországra is, nagy tételben. Az amerikai szuperprodukciók tökéletesen alkalmasak voltak arra, hogy az emberek másfél-két órára maguk mögött hagyják a valóságot, és elmeneküljenek a hétköznapi nehézségeik nyomasztó súlya elől.

Természetesen továbbra is volt igény arra, hogy a saját életüket lássák viszont mozgóképen, de ezért nem váltottak mozijegyet, mert a Szomszé­ dok című, 1987 és 1999 között forgatott teleregénnyel a Magyar Televízió ingyen is kielégítette a lakótelepi ablakokon beleselkedés igényét.

A magyar filmipar pénzügyi és strukturális válsága alkotói válsággal is együtt járt. A forgatókönyvekben nem igazán jelent meg a rendszerváltoztatás és a változással együtt járó, az emberek életében megmutatkozó számtalan nehézség, de a fiókokból sem kerültek elő a múlt traumáinak feldolgozását célzó, korábban betiltott tervek. Alig készültek olyan filmek, amelyek a társadalmat érezhetően traumatizáló átmenetről szóltak volna. A rendszerváltoztatás története és az akkori miliő leginkább a dokumentumvideókban – elsősorban a Fekete Doboz anyagaiban – jelent meg a videotechnika térhódításának köszönhetően.

Természetesen néhány kivétel is akad, fe­ ledhetetlen filmalkotás azonban nincs köztük.

A rendszerváltoztatáskori társadalomra jellemző figurák és motívumok viszont meg-megjelennek az akkor készült filmekben. Valós idejű történetet mesél el Vajda Péter Itt a szabadság! című, 1990-ben bemutatott filmje, amely az 1988-tól kiadott világútlevél hatására kialakuló Gorenje-turizmust, az osztrák fővárost megcélzó bevásárlóroham motívumát, valamint elsősorban ennek illegális vetületeit, a seftelést helyezi középpontba. A film a rendszerváltoztatás idején játszódik, a főhős pedig legtöbb honfitársunkkal ellentétben nem hűtőgépért, színes televízióért,

1990 után a filmszínházakból a hazai alkotásokat egyre inkább kiszorították a nyugati filmek

Barbie babáért és matchboxért utazik harmadmagával Ausztriába, hanem azért, hogy beszerezzen néhány dolgot a megbízója számára.

A Kopa Imréhez hasonló seftes, nyerészkedő, tilosban járó figurák, a későbbi „vállalkozók” jellegzetes, ikonikus alakjai a rendszerváltoztatásnak. Gyarmathy Lívia 1992-es filmje, A csalás gyönyöre már a vadkapitalizmus felfutó időszakába és a vendéglátós maffia működésébe enged bepillantást, jellegzetes figurái pedig a befolyásos vállalkozó, a szeretőt tartó családos politikus és a pincérnőnek szegődő munka nélküli nő.

Az átmenet ugyancsak jellegzetes, de a vállalkozóknál kevésbé szerencsés alakjai az értelmiségiek. Az ő csoportjukon belül is külön figyelmet érdemelnek az újságírók, akik közül a Kádár-­ rendszer évtizedeiben kevesen tudták kivonni magukat a kisebb-nagyobb mértékű elköteleződés alól. Kézdi-Kovács Zsolt És mégis című, 1991-es filmjének története Nagy Imre és mártírtásai újratemetése idején indul. A főhős, Zeyk Kristóf újságíró a korából adódóan a szocializmusban csinált karriert. Ezt fiatal, pályájuk elején álló kollégái a fejéhez is vágják; egy tévés vitaműsorban sztálinistának nevezik. A férfit mélyen megviselik a történtek, és mint sok kortársát, őt is számvetésre, önvizsgálatra sarkallja az új berendezkedés. Végiggondolja, hogy az elmúlt év­ tizedekben hozott döntései közül mik voltak a szükséges kompromisszumok és mik a megalkuvások, meghunyászkodások. Annak ellenére, hogy nálunk békés mederben folyt, a rendszerváltoztatás sokakat taszított válságba, kiváltképpen az értelmiség berkein belül. Őket pedig marNARRATÍVÁK

99

Kézdi-Kovács Zsolt (jobb szélen) 1957-ben, egy évvel a beszervezése után (a többiek balról jobbra: Bácskai Lauró István filmrendező, Neuman László operatőr, Száz Nándor segédoperatőr, Novák Márk első asszisztens)

dosta a vád és az önvád amiatt, hogy mennyire simultak bele a diktatúrába. A filmet a rendező önvallomásának is tekinthetjük, ugyanis Kézdi-Kovács Zsoltot 1956-ot követően beszervezték, amit azonban a rendező a rendszerváltoztatás után nyíltan felvállalt. Az alteregó főhős vívódása tehát a rendező legbenső gondolatait vetíti a nézők elé. De nem csupán a lelkiismeret-furdalás filmje ez, hiszen megmutatja a be nem szervezett értelmiségiek megzuhanását, a hirtelen előálló irányvesztés következtében beálló depressziót is, amelyből megannyian sosem tudtak kilábalni. A filmbeli újságíró az önmarcangoló magába fordulást tettekre cseréli, ugyanis a romániai forradalom hírére úgy dönt, nem tétlenkedik tovább, hanem elindul, hogy tudósítson az ottani eseményekről. Hasonlóképpen tett a rendező is, hiszen az És mégis bemutatóját követően Erdélybe ment dokumentumfilmet készíteni, játékfilmet pedig 2014-ben bekövetkező haláláig többé nem forgatott.

Szintén értelmiségiek, tanárnők a főszereplői Szabó István 1992-ben bemutatott, Édes Emma, drága Böbe című filmjének. A falusi származású címszereplők egy fővárosi általános iskolában tanítottak oroszt egészen addig, amíg a kötelező orosz nyelvoktatás eltörlésével képesítésük egyik napról a másikra értékét vesztette. Ahogy több tízezer társuk, ők is esti tanfolyamon igyekeznek új képesítést szerezni, új nyelvet megta100

NARRATÍVÁK

nulni, hogy tanárok maradhassanak – addig is az iskolában azt a tananyagot adják le a diákoknak, amit előző nap megtanultak. Fizetésük így is éppen csak elég a megélhetésre, évek óta közös szobán osztoznak a pedagógusszállón, és a rendszerváltoztatás minden szempontból még kilátástalanabbá teszi az életüket. Egyikük fusiban takarítást vállal, másikuk pedig a bájait bocsátja áruba egy-egy vacsorameghívás fejében, amiért a rendőrök prostitúció vádjával beviszik.

A történet jól tükrözi a rendszerváltoztatás idején az értelmiség talajvesztettségét és reménytelen, kétségbeesett útkeresését, ráadásul mindezt a ritkábban látott, női szempontból teszi.

Női sorsok, női vesztesek Lukács Andor 1992-es filmjének, A három nővérnek a főszereplői is. A rendező a Csehov-darabot a rendszerváltoztatáskori Magyarországra ültette át.

Egy szovjet laktanyában a nemrég elhunyt dandárparancsnok három lánya Moszkvába vágyik, de képtelenek cselekedni, mert gúzsba köti őket a megszokás. Tehetetlenségükből nem tudnak kitörni, így inkább a jól ismert falak között maradnak a laktanyában, ahol már egy évtizede bezárva élnek.

Talán a legemlékezetesebb film ebből az időszakból és erről a korszakról Szomjas György Roncsfilm című, 1992-es alkotása, ami a rendszerváltoztatás kárvallottjainak állít groteszk mementót. Ebben a filmben nem a kesergő értelmiség, hanem a „nyócker” egyik lepukkant tömbjének lakói és a Gólya nevű kocsma törzsvendégei jutnak szóhoz. Az 1989-ben játszódó történetben nyoma sincs a rendszerváltoztatás felett érzett eufóriának vagy pátosznak, sőt, éppen ellenkezőleg, tükröt tart a felemelő történelmi pillanatnak azáltal, hogy megmutatja a kisember ügyes-bajos, mindennapi küzdelmeit. A környék figurái éppúgy jellegzetesen rendszerváltoztatáskori magyar figurák, mint a vívódó, önmarcan­ goló értelmiségi vagy a törtető, gátlástalan vállalkozó, de ők a tápláléklánc legalján helyezkednek el, és így az ő egzisztenciájuk a leginkább veszélyeztetett: munkanélküliek, alkalmi munkások, jobb sorsra érdemes kisvállalkozók és kisstílű ügyeskedők világa ez, ahol senki sem halad előre, csak önmaga, saját hétköznapi nyomora körül forog. Mégis egytől egyig szerethető figurákról

van szó, olyanokról, akikkel szívből együtt tudunk érezni, és akik miatt ma is sokaknak keserű a szájíze a rendszerváltoztatás kapcsán.

Ha a rendszerváltoztatásra és a magyar filmre gondolunk, legtöbbünknek – kiváltképp az 1989 után felnőtt nemzedékek tagjainak – elsőre a Moszkva tér jut eszünkbe, Török Ferenc 2001ben készült diplomafilmje. Török egy új rendezőgenerációt képvisel; a Simó-osztály jó egy évtizeddel a rendszerváltoztatás után diplomázott, és már teljesen másképp nyúlt bizonyos témákhoz, és mást gondolt a filmkészítés céljáról is.

Ezért tudott az 1989 tavaszán-nyarán játszódó történet frissen, hitelesen, mindenféle mesterkéltség nélkül mesélni az átmenet időszakáról.

Török életrajzi ihletésű filmje egy egész generáció életérzését fogalmazta meg, azokat a dilemmákat és konfliktusokat, amelyekkel a rendszerváltoztatás körül nagykorúvá lett magyar fiataloknak szembe kellett nézniük. A film, bár nem szociofilm, tökéletes lenyomatát adja az akkori társadalomnak. Az előző rendszerből itt ragadt figurák éppúgy a helyüket keresik a történetben, mint a fiatalok, de felbukkannak körülöttük a hullám tetejét meglovagló alakok is. A fiatalok szemüvegén át élesen rajzolódik ki az akkori felnőttek társadalmának kritikája, és szinte abszurd, ahogy éppen azok veszítik el teljes mértékben a talajt a lábuk alól, akik igyekeznek megmondani a gyerekeknek, hogyan is éljenek abban a nagybetűs életben, amelybe éppen kilépni készülnek a ballagást követően. Egy útkereső nemzedék a jövője szempontjából leginkább kritikus évben kizárólag káoszt és bizonytalanságot lát maga körül, inkompetens felnőtteket, elhibázott érettségit, és közben még a külföldre távozás kecsegetőnek tűnő lehetősége is előtte lebeg. Menni vagy maradni? Akárcsak 1956-ban, a fiatalok újra ezen a kérdésen vívódnak. Török filmje máig érvényes, ha nem a legérvényesebb nagyjátékfilm a rendszerváltoztatásról. Az 1989 után született nemzedékek számára is megfoghatóvá teszi azt az időszakot, amelyről saját emlékeik korukból adódóan nincsenek.

A fenti filmekkel valamelyest csökkent a magyar filmművészet restanciája a rendszerváltoztatás időszakának mozgóképes feldolgozásában, de továbbra sem lehetünk maradéktalanul

elégedettek. A 20. század utolsó negyedének legfontosabb történelmi eseménye ennél jóval nagyobb filmművészeti reprezentációt érdemelne. Számtalan kibeszéletlen történet, tabuként kezelt momentum, drámai sors, derékba tört élet várja, hogy a magyar filmesek felfigyeljenek rá, ahogyan tették azt a 2010 után színre lépő román rendezők is, akik előszeretettel nyúltak olyan témákhoz, amelyek elősegíthetik a múlt feldolgozását és a diktatúra után kialakuló társadalom problémáinak feltárását. A román filmesek számára nem volt tabu a rendszerváltás és a forradalom, olyannyira nem, hogy Corneliu Porumboiu 2006-os filmje, a Forradalmárok meg is kérdőjelezi azt, és groteszk tükröt tartva teszi idézőjelbe a történteket. Hasonlóképpen kerül idézőjelbe, de válik mégis kristálytiszta lenyomatává a rendszerváltoztatásnak a német Wolfgang Becker 2002-es Goodbye, Lenin! című filmje, amelyben a főszereplő kamasz fiú édesanyja kómában tölti az átmenet hónapjait, majd mikor a fal lebontása után magához tér, fia és szűkebb környezete az egészsége megóvása érdekében megpróbálja fenntartani azt a látszatot, hogy még mindig a szocializmusban élnek. A komikus helyzetekkel tarkított film egyszerre mutatja meg az egyes ember életének körülmények által korlátozott lehetőségeit, valamint ad teljes képet az eltérő társadalmi berendezkedésekről. A groteszkbe hajló történet a maga sokfedelűségével az elmúlt évtizedek esszenciáját adja.

A kortárs magyar filmalkotásokban egyelőre kevéssé jelenik meg ez a múltfeldolgozó attitűd, márpedig a traumák okozta sebek gyógyítása az alapja annak, hogy a társadalom szintjén a jelen kihívásaira is érvényes, adekvát megoldásokat találjunk.

HIVATKOZÁSOK 1 Báthory Erzsi: Kísérlet és kudarc. Beszélgetés Schlett István politológussal, a Társulás Stúdió volt stúdióvezetőjével. Filmspirál. 2003/2. <https://bit.ly/39JIfgF > 2 Gelencsér Gábor: Director doctus. Filmvilág. 2015/1 4–8.

Online: <https://bit.ly/2SAxjfG > 3 Nick Roddick: Eastern Promise. Sight and Sound.

2007/10. 36–39.

4 Roddick.

NARRATÍVÁK

101

GÖDÖLLŐI BESZÉLGETÉS GRÓSZ KÁROLLYAL Antall Péter, Varga Domokos György – Gödöllő, 1995. augusztus 24.

1978 tájékán Donáth Ferenc1 azt mondta valakinek, hogy készüljenek fel, tartalékoljanak, mert összeomlik az ország gazdasága.

Donáth Ferenc azon dolgozott, hogy összefogja az ellenzéket. Donáth jó barátja volt Kádárnak. Ez is arra utal, hogy az MSZMP vezetése már elég korán készült a hatalom legalább részleges átadására, de úgy, hogy ezt a saját „nevelésű” ellenzéke kapja meg.

Helyes­ez a következtetés?

Donáth nagy formátumú politikus volt. Természetes, hogy azokból a jelenségekből, amelyek az 1970-es évek második felében tetten érhetők voltak – tehát nem kellett különösebb kutatómunkát végeznie –, arra a felismerésre jutott, ha a gazdaság ezen az úton megy tovább, annak politikai bukás lesz a vége.

Nem ő egyedül képviselte ezt az álláspontot, hisz a Brzezinski-féle stratégia, 2 ami korábbi 102

NARRATÍVÁK

születésű, ezt egész Kelet-Európára általánosította. Magyarul is megjelent ennek az alapkönyve, amely szerint a gazdaság ilyen helyzetbe fog jutni a maga öntörvényei miatt… Ezeket persze befolyásolják a nagyobb léptékű politikai döntések, mindenekelőtt a fegyverkezés.

A műszaki fejlesztésben lévő elmaradás ollója nyílni fog, és nem csukódni, ezt ki lehetett számolni. Már ott is látták, nem csak itt, hogy Kelet-Európában a gazdasági struktúra, vagy ahogy annak idején divatosan mondták, az irányítási mechanizmus – amit most az 1960-as évekbeli Nyers-­ féle bizottsággal3 kötnek öszsze – tulajdonképpen nagyon nehezen tör utat a Szovjetunió merevsége miatt. Borzasztó nagy a pocsékolás. Rengeteg érték, ami megszületik az országban, nem magas hatékonysággal hasznosul. Nagy zsenialitás ahhoz nem kellett, hogy ha ez így marad, akkor ebből nagyon súlyos politikai konfliktusok lesznek. Ilyenkor a po­litikai elit természetesen keresi a politikai alternatívákat, és több fajtát, nem csak egyet. Én azt hiszem, annak nem sok alapja van, hogy Kádár erre készített volna fel erőket az ellenzék, a vele egyet nem értők – mert azt se merem mondani, hogy másképp gondolkodók – csapatából. Ő nem tudta elképzelni, hogy ez a helyzet ki fog alakulni.

Volt, aki el tudta képzelni?

Volt, és meg is fogalmazta. Persze nagyon ismerni kellett a politikai nyelvezetet, hogy az ember ebből konkrétan azt olvassa ki. Azért nem szeretek ezekre ma hivatkozni, mert ha elővennék az akkori szó szerinti jegyzőkönyvet, akkor ebből mást is ki lehet olvasni. Akkor voltak ilyen hangok, hogy ennek tragikus vége lehet, meg a politika és gazdaság konfliktusa kezelhetetlenné válik, és hasonló kifejezések, amelyek arra valók, hogy egy őszinte felismerést valaki szalonképesen próbáljon meg közzétenni.

De ki lehetett az, aki felkészülendő az új helyzetre, kezdte megszervezni az ellenzéket? Én úgy tudom – bár sok mindent nem tudok, hiszen 1979-ben Borsod megyei titkárként dolgoztam, de azért elég sok mindent tudtam erről a világról –, Aczél Györgyön4 kívül nem volt más, aki kontaktust épített volna az akkor feltételezett vagy vélt politikai ellenzékkel, vagy megteremtette volna valamilyen, ha nem is együttműködés, de koordináció lehetőségét. Kádár nem nagyon rokonszenvezett ezzel. Aczél szerintem ennek jelentős részét a saját szakállára csinálta.

Tehát ez nem a párt hivatalos álláspontja volt.

Arról információim vannak, hogy az ellenzékből Kis János5 és köre sűrűn járt Aczélhoz.

Hogyne! És sokan mások, olyanok is, akik ma ezt tagadják.

Kik voltak ezek?

Nem fontos, mert nem hiszem, hogy ezek ma vállalnák. Nem akarok senkit kellemetlen helyzetbe hozni. De nagyon sok ember.

Akkor ne említsen nevet, csak valamilyen pozíciót! Értelmiségiek?

Elsősorban értelmiségiek, és ezen belül humán értelmiségiek. Aczélnak a műszaki értelmiséghez lényegében nem volt kapcsolata. Egy-egy divatban lévő gazdasági vezetővel persze volt, pél­ dául Horváth Edével.6 Ezek érdekes emberek is voltak, tehát nem bántó szándékkal mondom, ne értsen félre. De Aczél mindenekelőtt a humán értelmiség kérdései iránt érdeklődött, azzal foglalkozott szívesen és szeretettel. Mert az Aczél ezt nagyon szerette csinálni, ezt meg kell mondanom. Tehát énszerintem Aczélon kívül a politikai vezetésben, aki ilyen alternatívákban gondolkodott, nem nagyon volt. Én legalábbis nem ismerek ilyent. Én az Aczéllal erről sokat beszélgettem, de ez nem akkor volt, nem 1978-ban, nem az 1970-es évek végén, ez már az 1980-as évek közepe, amikor én budapesti titkár lettem. Tehát akkor kezdődött az Aczéllal az ez irányú eszmecserénk… Az Aczéllal való viszonyom ötven évig nagyon furcsán alakult. Hol nagyon szeretett, hol borzasztóan gyűlölt.

Ha gyűlölte, miért gyűlölte?

Elvi okokból, nem személyes ügy miatt. Ő – a közhiedelemmel ellentétben – eléggé nyakas, rapszodikus és szangvinikus ember volt. Pillanatok alatt át tudott csapni végletekbe. Azt, hogy én egyáltalán politikával kezdtem fiatal koromban foglalkozni, neki köszönhetem. 1946– 1948-ban ő Zemplén megyei titkár volt, és én ebben a megyében voltam ifjúsági vezető. Ő engem ott dédelgetett, vitt magával, és amikor 1950-ben összevonták Borsod, Abaúj és Zemplén megyéket, külön törődött velem. Tehát én nagyon sokat köszönhetek neki, de eközben én mindig megmondtam a magamét, és ez nem nagyon tetszett neki. Elvárta, hogy akin ő segít, vagy aki mellé ő odaáll, vagy aki úgy gondolja, hogy rá számíthat, az viszonzásképpen szintén ezt tegye. Ez egy régi politikai – hogy is mondjam? – stílus. Ebben semmi új nincs, csak én nem nagyon szerettem lekötelezettje lenni senkinek, és ilyen alapon nem is tudtam viszonozni.

Nem kért ő tőlem különösebb dolgokat, mint elsősorban néhány személyi ügyben támogatást. Vagy szervezzem meg – mert erről is volt szó –, amit ő nem tudott megcsinálni, de én a helyzetemnél fogva könnyebben tudtam. Nekem tartalmi vitám igazán a Kádárral volt, nem az Aczéllal.

Tehát apróságokat nem tett meg neki, és ezért megorrolt önre?

Igen. Meg hát érzékeny volt nagyon. Valamilyen gyűlésen elmondtam, hogy a kultúrának a mai irányítása számomra elfogadhatatlan. Ez öt perc múlva már az asztalán volt – ezt meg tudta szervezni nagyon! Ha ezt hússzor nem vágta a fejemhez, hogy miért?! De nem azt mondta, hogy Karcsikám, üljünk le – mert hol tegeződtünk, hol magázódtunk –, aztán beszéljük meg, mi erről a véleményed. A Magyar Rádió és Televízió pb-titkára voltam 1962 után, és különösen a rádióban elég sok szókimondó ember dolgozott, akinek volt szakmai tekintélye, rangja. Én úgy gondoltam akkoriban, és úgy gondolom most is, hogy az értelmiségi közéletben presztízsük volt. Ez őket, úgy érezték – és igazuk is volt –, fel­ jogosítja arra, hogy a meglévő problémáikat, gondjaikat a műsorban is megjelenítsék.

NARRATÍVÁK

103

Az Aczél pedig elvárta, hogy ha olyan kritikusabb téma van, pláne, ha az ő világát érintette…

A kultúrát? …a kultúra világát, akkor azt vele előtte szépen beszéljék meg, egyeztessék le, és csak azt mondják, amit ő el tud viselni. Mivel ez a rádiósoknak nem tetszett – és még egyszer mondom, a rádiósoknak ebben teljesen igazuk volt –, Aczél mindig engem piszkált, hogy „Milyen rend van ott, miért nem csinálsz rendet?” – vagy „Maga miért nem csinál rendet?”, ha éppen ilyen viszonyban voltunk –, meg ezeket el kell távolítani, meg így, meg úgy, meg amúgy. Én meg mondtam, hogy nem távolítom el, nekik igazuk van, neked nincs igazad. Hadd mondják a magukét, mert amit szóvá tesznek, az kilencven százalékban igaz, és olyan probléma, amellyel szembe kéne nézni. Tehát ilyenek voltak a mi zsörtölődéseink, nem elvi jellegűek.

Mennyire zavarta Kádárt ez a kettős hatalom – az övé mellett az Aczélé?

Szerintem az első időben semennyire. Aki Kádárt ismerte, az tudja, hogy szeretett foglalkozni a belüggyel – a hatalom, az adminisztráció egyik oszlopának vélte – meg a külüggyel. A gazdaság se nagyon érdekelte.

Az imént ön azt mondta, hogy Aczél asztalán öt percen belül ott volt az információ…

Hogyne! Ő megszervezte a maga mechanizmusát, hogy működjék… Hamarabb tudta szerintem, mint Kádár.

Ez független volt a belső titkosszolgálattól?

Nem. Ez ugyanaz.

Szóval ugyanaz.

Persze! Odajártak hozzá rendszeresen a fiúk.

Ezek között nekem sok barátom volt. Színesíti a helyzetet, hogy ezek aztán mikor külön találkoztunk, mind szívesen elmondták, hogy mit mondtak, mi volt, hogy volt. „Vigyázzak!” – mert ilyen is volt. Tudja, hogy ez hogy működik! Régi kapcsolatok voltak, valamikor együtt dolgoztunk: húsz éve vagy korábban. Vagy egyáltalán, csak kialakult valami emberi kontaktus. Megkeresték 104

NARRATÍVÁK

a módját. Vagy úgy, hogy például elmentünk bablevest enni a Pozsonyi nevű kocsmába, vagy mit tudom én, hova, és ott: „Hát jó lenne vigyázni!”, „Nem kéne dumálni!” meg hasonlók. Meg „A múltkor is jelentettük, nagyon indulatos volt…” Ne nyugtalankodjatok, semmi baj, ez így is szokott lenni, a politikusok is, bármilyen furcsa, emberek. Ön egy idő után miniszterelnök, majd pártfőtitkár is lett, vagyis a hatalom csúcsára emelkedett. Mennyiben jelentett ez teljhatalmat?

Teljhatalom lett volna, ha nem lett volna önkontroll.

Valóban elsősorban önkontroll kérdése?

Elsősorban. Erről meg vagyok győződve. Azt jól értse, hogy önkontroll alatt most elsősorban értelemre és nem érzelemre gondolok. Akit már azzal megtisztelnek, hogy vezető pozícióba választanak vagy küldenek, vagy kijelölnek, azért a dolgokat nemcsak úgy kell néznie, hogy a hatalom aspektusából ő mit tehet, hanem elsősorban azt kell néznie, hogy mi értelmes. Nem akarok nagy szavakat használni, de mi értelmes annak az ügynek a szolgálatában, amelyre leszerződött. Vagy az országnak, vagy a csoportnak… Ezt mindenkinek végig kell gondolnia, aki politikai pályán mozog, akár főtitkár, akár megyei titkár. Tehát elsősorban önkontroll abban a politikai struktúrában. A polgári demokráciák politikai struktúrájában is igen nagy szerepe van az önkontrollnak, de ott épp amiatt, hogy többpólusú a politikai mechanizmus, a politikai döntéseknek a határait és kényszerpályáját már a személytől független objektív lehetőségek is befolyásolják. Én például a többpártrendszer vitáinál mindig két dologgal érveltem, hogy miért értek vele egyet és támogatom. Az egyik az, hogy csak szélesebb társadalmi alapon lehet megoldani az ország gazdasági problémáit, nekem ez volt a kiindulópontom. A másik pedig az, hogy az elmúlt évtizedek alatt nem találtuk meg azt a politikai mechanizmust, amely az egypártrendszer struktúrájában korlátozni tudta volna a hatalom torzulásait, a szubjektív forrásokból eredő hibáit és – nemegyszer – bűneit. Ezt a polgári

rendszerek évszázadok alatt kitermelték magukból. Bármennyire is más vezetési felfogást és vezetési stílust igényel ez, ebbe az irányba kell menni. Tehát amikor azt mondom, hogy önkontroll, akkor elsősorban a régi struktúrára gondolok, és nem a polgári modellekre – amelyekkel természetesen én teljesen elégedetlen vagyok, nem tartom jónak, de hát ez megint más kérdés.

Ebből a szempontból mindenképp jobban működnek.

Emlékszik olyan helyzetekre, amelyek önt erre a felismerésre vezették?

Ez egy hosszú folyamat volt.

Ez világos, de esetleg volt egy-két olyan személy, akinek a stílusa…

Voltak ilyen ügyek és személyes élmények, de azért ez egy hosszú folyamat volt. Gondolja meg, hogy én egy teljesen más iskolán nőttem fel. Nem politikai iskolára gondolok, hanem gondolkodásmódra. Például családi indíttatás, társadalmi viszonyok, az a kor, amelyben éltem 1945-től végig. A modellnek a stabilitását akkor egyértelművé tette számomra. Később egyre jobban kezdtem látni ezt a világot. Többet láttam már Magyarország határain túlról is, nem csak belül. Ezért aztán szenvedélyes képviselője voltam mindig, hogy minden magyart, ha tudunk, küldjünk a világ minden sarkába, nézzen széjjel, azonnal másképp fogja látni a saját hazai dol­ gain­ kat – pozitív és negatív előjellel egyaránt.

Mert nemcsak negatívum van, hanem pozitívum is. Nos, ez egy hosszú időszak volt, ha azt mondom, hogy tíz év, akkor egyáltalán nem túlzom el. Annál is kevésbé, mert először ezek inkább csak kérdések felvetésében és megfogalmazásában jelentek meg, és nem a válaszban. A válasz csak később született meg, és ennek nagyon sok műhelye volt. Élénk szellemi munka folyt abban a részlegben, amelyikben én dolgoztam. A rádióban is – akik politikával foglalkoztak, azoknál ezek a kérdések mind napirenden voltak. Na most ön konkrétumokat kérdez. Van hazai is. Ez a személyi politika, amelyikkel elvi okokból voltam perben és haragban, és a Kádárral való, 1970-es évekbeli konfliktusom egyik vonulata ez volt.

Mi az, amit ön nem tudott elfogadni?

Az egyik egy elméleti, a másik egy munkastílusbeli dolog. Az elméleti: a folyamatosság és a megújulás viszonya. Kádár a hangsúlyt a folyamatosságra tette, és nem a megújulásra. Na most ez nem egy elvont ideológiai kérdés, mert ebből rögtön következett, hogy ha a folyamatosságra teszi a hangsúlyt, akkor a személyi kérdésekben is így tesz – és itt térek vissza arra, amit az előbb jeleztem: olyan egyénekre vagy személyiségekre épített – durva leszek: azokat tartotta megbízhatónak –, akikkel kapcsolatban korábban, a politikai harcnak egy teljesen más jellegű szakaszában meggyőződött arról, hogy tisztességes, becsületes, rendes emberek. Nem lettek ezek közben becstelenek, nehogy félreértsen, nem erről van szó. Hanem megváltozott a követelményrendszer, objektíve, és nem szubjektíve.

Na most, hogy Kádár nyugodt legyen, borzasztóan nehezen nyúlt hozzá az ilyen személyekhez, és változást ezeken a területeken nem nagyon kezdeményezett, mert azt mondta, hogy ezek kipróbált, megbízható emberek. Különböző elméleteket képviselt itt, mondok rá példát.

X. Y. – nem mondom a nevét, él még, nem akarom megbántani – valamikor szociáldemokrata vezető volt. Alkalmatlan volt arra a magas állami posztra, amit betöltött. Mi kezdeményeztük, hogy el kell más területre vinni. Nem kell kiűzni a világból, de ebbe a beosztásba egy mozgékonyabb, fiatalabb, szakmailag felkészült ember kell. Erre azt mondta, hogy nem, ott kell hagyni, mert ez a nyugati szociáldemokrata pártok felé politikai jel vagy üzenet, gesztus… Én azt hiszem, hogy ez nem igaz. Sokkal fontosabb volt az, hogy azon a területen, ahol dolgozik, men�nyire tudja elvégezni a feladatát. Attól azt még lehet becsülni, tisztelni, mert másik funkciót kap.

Nő a baj, marad az ember. Úgy van! És nem egy, hanem több ilyen volt.

A személyi kérdésekben, döntésekben tehát erősen uralkodott ez a felfogás, hogy a folyamatosságra kell tenni a hangsúlyt, miközben az élet rohant, ment előre, új kihívások fogalmazódtak meg, belül is, és a világban is. Másképp is megfogalmazhatnám: a legfelsőbb vezetésben a nemzedékváltásra politikailag már jóval korábNARRATÍVÁK

105

ban megérett a helyzet. Ahogy mi akkoriban egymás közt megfogalmaztuk: a nagy öregek.

Nem azért, mert a hatalomhoz ragaszkodtak – ezt se nagyon értik az emberek. Kádár fáradt volt, ő nem a hatalomhoz ragaszkodott. Valami számomra elfogadhatatlan felelősségérzet volt benne. Nekem egyszer azt mondta négyszemközt, mikor győzködtem, hogy mondjon már le, csináljuk ezt kulturáltan, miért a tepsiben kell kimenni ebből a nyomorult szobából: „Értse meg, a parancsnok nem léphet le a süllyedő hajóról!”

Mire én mondom neki: „Ön meg azt értse már meg, hogy ha egy fiatalabb parancsnok, akinek nagyobb a mozgásszabadsága, jobban átlátja a helyzetet, nem köti annyira a tegnap stb., hátha ezt a nyomorult hajót ki tudja ebből a helyzetből menteni!” Ön ekkor milyen beosztásban volt?

Budapesti első titkár.

Nem tartott attól, hogy ha ilyet mond Kádárnak, retorzió követi?

Idehallgasson! Nem is tudom, hogy Pozsgay7 vagy ki dobta be, hogy milyen rettenetesen bátor volt, és hogy harcolt, mert mindig ott lógott a feje felett Damoklész kardjaként… Aki egy kicsit is ismerte azt a politikai helyzetet, az tudta, hogy Kádár nem fog örülni semminek, ami neki nem

Kádár János és az őt váltó Grósz Károly 106

NARRATÍVÁK

tetszik, és kimondják. Ez egy dolog. Dúlni-fúlni fog, nem fog majd kezet vele három hónapig, nem fogadja a köszönését, ha a folyosón találkoznak, csak odabiccent – ahogy ezt szokta csinálni –, de ezzel az ügy befejeződött.

Kádár már senkinek nem akarta kitörni a nyakát.

Erről van szó! Ez már nem az az időszak és nem az a Kádár, aki ’56 után, sok minden ok miatt, csinálta, amit csinált. Ez már nem az a Kádár volt. És ezt nem értik. Magukból állandóan hőst akarnak csinálni, hogy ők micsoda kemény legények voltak! Mert ugye, itt vannak a jegyzőkönyvek, és meg kell valahogy magyarázni, miért mondta, amit mondott. Meg kell érteni, mert állandóan ott lógott a feje felett Damoklész kardja… Semmilyen veszély nem fenyegetett, csak nem volt bátorsága kimondani. Nem Pozsgayról beszélek ebben az esetben, hanem általában.

Kádár rám megharagudott 1979-ben, elég szenvedélyesen, és akkor mondta: „Menjen maga Borsod megyei titkárnak, jobb lesz magának is meg nekünk is!” Oda ugyan én nem akartam menni, mert már bírtam az Aczél ígéretét, hogy megyek vissza a Rádióba a Politikai Adások Főszerkesztőségébe, de Kádár azt mondta: „Nem, megyei titkár kell Borsodba, menjen oda!”

Neki az volt a szándéka, gondolom, hogy mert én odavaló vagyok, más a gyökérzet, az élet majd móresre tanít engem. Mert ő azt hitte, hogy neki van igaza. Nem gonoszkodásból csinálta ezt velem! A vita következtében. Amikor 1981ben lejött, gondolja meg, ez azért két év, és nála ez nagy dolog volt, ott volt három napig, és egy éjjel két órakor sétáltunk Görömböly-, vagyis Miskolctapolcán az utcán, és akkor odaszól hozzám: „Mondani akarok magának valamit.

Azért abban, amiről, két évvel ezelőtt a szobámban beszéltünk, magának sok mindenben igaza volt!” Ezzel le volt zárva az ügy. Bocsásson meg a kifejezésért, ez volt a Kádár önkritikája, ha úgy tetszik – de nem az volt, persze. Amit én akkor elmondtam, hogy ez a gazdasági vezetés nincs rendben, nagy a szubjektivizmus, az, hogy X. Y. – persze neki neveket mondtam – baráti alapon hozza fel az embereket, meg hogy együtt dolgozott vele – mármint Kádár –, az nekem nem

megnyugtató, mert lehet, hogy jól dolgozott mint bányaigazgató, de nem lesz jó miniszternek. Tehát ilyesmiről folyt a vita. És ő azt mondta, hogy sok mindenben igazam volt, és lezárta az ügyet. Miért kellett volna félni?

Az MDF-nél is nehezen váltanak új arcokra.

Ez jellemző a hatalom természetére, hogy nehéz szabadulni tőle?

Abban, hogy a Kádár ilyen sokáig maradt, a környezetének nagyobb szerepe van, mint neki.

Beszéltem olyanokkal, akik akkoriban nagyon közel álltak hozzá. Amikor hatvanéves volt, levélben lemondott, de rábeszélték, hogy maradjon. Olvastam annak a kb-ülésnek a jegyzőkönyvét, ahol celebrálták ezt az ügyet. Ha akkor Kádárt elengedik, jót tett volna az ügynek. De nem ez általában a motiváció. Az egyének valóban szeretnek... Úgy hiszik, hogy náluk nincs jobb… Azt hiszem, itt valami nincs igazán jól megoldva. A második lépcső, ami jön, az új generáció, igazán nem tudja megmutatni az oroszlánkörmeit. Emiatt nem is tud magának olyan bizalmi tőkét összegyűjteni, még abban az időszakban, amikor a nagy elefántok vannak elöl.

Kínában láttam, hogy ott ezt jól megoldották. Óriási mozgásszabadsága van a középső rétegnek, ezeknek a tartományi vezetőknek. Persze ott egy olyan tartománynak, ahol nem olyan régen voltam, 67 millió lakosa van.

Nagyobb lehetőség van a középkáderek kipróbálására.

Erről van szó. Ott azért nagy önállóságra van lehetőség. Ha mondjuk Sanghajban jól megoldja a gazdaság irányítását, a piac működését, a nemzetközi gazdasági kapcsolatokat vagy a szociálpolitikát s a többi, akkor viszik tovább, feljebb.

Tehát úgy látom, hogy nem a nagy öregek ragaszkodnak a pozícióhoz, hanem van egy nagyon erős környezeti hatás, amely őket állandóan arról győzködi, hogy őnélkülük összeomlik a világ… Ugye, a híres De Gaulle-i8 mondás, hogy a temetők tele vannak pótolhatatlan emberekkel – ezt én a Kádárnál igazán tetten értem...

Másrészt, erről talán beszélhetek, ezt talán nem érti félre senki sem: ha ez a vezetés úgy gondolkodott volna, hogy engem majd miniszterel-

nökként vagy pártfőtitkárként akar futtatni, egész más pályát kellett volna öt évvel előbb építgetni a számomra. Az más kérdés, hogy én akarom, vagy nem akarom. Eszem ágában sem volt… Önt a véletlen hozta ilyen pozícióba?

Véletlen messziről nézve, közelről pedig egy politikai törvényszerűség. Kialakult egy szituáció, amelyet fel kellett oldani. Nagyon sokan épp ebben a vákuumban nagyon elbizonytalanodtak, én megmondtam a magamét változatlanul, és ez teremtett számomra egy pillanatnyi politikai helyzetet. Ha engem a párt vezetésére szántak volna, akkor, mit tudom én, a két megyei titkárságom után be kellett volna vinni oda a pártvezetésbe, föl, és a párt elméleti munkáját, szervezési munkáját, vagy megbízott vezetőként a pártot mint pártot, kellett volna gondoznom. És ezen a nyomvonalon majd pár év múlva ott lehettem volna az öt-tíz-tizenöt jelölt között.

Az is lehet viszont, hogy ha végigcsinált volna egy ilyen pályát, már nem ön lett volna alkalmas a vákuum betöltésére.

Lehet. De ez már találgatás, nehéz azt mondani, hogy így lett volna...

Térjünk vissza az eredeti kérdéshez egy másik oldalról. Hegedűs B. András9 volt a kezdeményezője a TIB10 létrehozásának.

Ugyanő volt most az egyik tagja annak a Kuncze-féle csapatnak,11 amelyik a III/III-as dossziék12 körül vizsgálódott. De említhetném innen Kenedi János13 nevét is, aki a rendszerváltozáskor a Nyilvánosság Klub14 létrehozásában tevékenykedett. Mennyire tudatos egy hatalom részéről, hogy saját embereket ültet az új és ezért hiteles szervezetek élére? Én értem a maga koncepcióját, de nem hiszem, hogy ez Magyarországon így ment végbe. Nem hiszem, hogy így ment végbe. Ez énszerintem úgy ment végbe, hogy a feltornyosuló problémákra különböző megoldási módokat kerestek, és közben egyre inkább eluralkodott az a nézet, hogy nem egy szűk körből kell választani azokat a személyiségeket, akik azt az intézményt vagy szervezetet a maguk funkciójának megfelelően NARRATÍVÁK

107

tudják vezetni. Szélesíteni kellett a kört. Ezt sokan képviseltük, nem egy ember képviselte. Tehát nem úgy volt, hogy valaki ült a szobában, és kitalálta, hogy az ellenzékben van öt ember, ezeket be kell vonni ide, mert akkor a mi emberünk lesz, vagy akikről az ellenzékkel el lehet fogadtatni, hogy ez nem a mi emberünk – miközben majd azzá válik. Ez nem így ment.

Csakhogy nekem tudomásom van arról, hogy ezek között a személyiségek között ügynökök voltak, tehát a hatalom mégiscsak ezekkel az emberekkel sakkozott, szervezte meg az átmentést és a túlélést.

Az persze lehetséges, hogy éppen azért, mert nem a szokványos pályát futotta be, önnek erre nem volt rálátása.

Persze, van ilyen, hogyne lenne. De azt nem hiszem el, hogy a rendszerváltást idehaza a hatalmon lévő politikai vezetésben megtervezték. Ezt nem tervezték meg.

Egy-egy részében sem?

De igen. Igen, igen. Tudnék neveket mondani, de ma közéleti szereplők, ezért nem teszem. Ön most mégis azt mondja, hogy – anélkül, hogy neveket említene – voltak olyanok, akik tudatosan készültek a váltásra. Tehát Kádár vagy ön nem, de mások igen. Úgy van. És akkor ehhez hozzá kell tenni, ha már ebbe az utcába belementünk, hogy ezek döntő többsége saját személyes, egyéni érdekéből és érvényesüléséből kiindulva csinálta.

Igen, volt ilyen. Kellett is legyen. Ez egy nyolcszázezres párt volt. Mi évekig mondtuk, hogy ilyen párt – abban a pártfelfogásban, ami korábban uralkodott, és amit én jónak tartottam – alkalmatlan arra, hogy a politikával foglalkozó emberek ambíciójának teret adjon. Nem igaz, hogy egy olyan országban, ahol van hétmillió felnőtt, ennek több mint tíz százaléka azonos módon tud spekulálni az élet nagy kérdéseiről. De mivel nem volt másik, legális politikai mozgásszabadság, és az illegális politikai műhelymunkát nagyon kevesen vállalták, ezért itt tömörültek, de ettől még eltérő elméleteket, álláspontokat és politikai vonalat képviseltek.

108

NARRATÍVÁK

A rendszerváltozás új pártjainak gondot okozott, hogy nem nagyon voltak képzett politikusaik. Nem volt mondjuk KISZ-ük, amelyben politikai vezetői készségre és gyakorlatra lehetett szert tenni…

Annak összes terhével együtt! Mert egyszer talán valaki meg fogja írni, hogy ugyanakkor ez a merítési lehetőség milyen tulajdonságokat nevelt ki azokból az emberekből, akikre túl korán számítottak.

Milyen tulajdonságokat?

Rossz emberi tulajdonságokat.

Mire gondol?

Van egy híres történet, ami különben igaz. Amikor az első SZKP-főiskolásokat15 Rákosi kiküldte Moszkvába, akkor azt mondta nekik – Komócsin Zoltán,16 Kukucska,17 Szalai Béla18 volt ott, voltak vagy heten –: „Maguk a jövő politikai bizottságának tagjai!” Voltak, akik nagyszerű emberi tulajdonságokat őriztek meg, és voltak, akik – köztudott, hogy kint néha meg kellett inni azt a vodkát, bármennyire is utálta az ember, de aztán a hatása megjelent – már úgy beszéltek egymás közt, hogy „Majd mi, ha hazamegyünk…”.

Ez egy borzasztóan veszélyes dolog. Hogy most konkrét legyek: még Kádár volt a párt vezetője, a KISZ-fiatalok19 egy vadászházban összejöttek. Úgy indult, mint egy baráti találkozó, ez teljesen természetes, együtt dolgoztak, minden évben egy ilyen baráti vadászatot rendeztek Somogyban. És itt a vadászházban, mikor éjfél elmúlt, megvolt a vacsora, itták a borokat, hát elosztották egymás közt a funkciókat. Kádárét, a miniszterelnökét, a többiekét.

Ez hányban volt?

1986-ban vagy 1987-ben? Na most ezt nekem olyanok mondták másnap vagy két nap múlva, akik ott ültek. Csak vagy kisebb funkciót kaptak, mint amilyenre lelkük mélyén számítottak, vagy – ahogy ilyenkor szokott lenni – jobb a másik vasat is a tűzben tartani. Ez nem olyan nagy ügy, nem érdemes vele foglalkozni, csak mondom, hogy annak a merítési lehetőségnek voltak elég súlyos melléktermékei is.

Milyen szintű tárgyalások folytak a rendszerváltozás előtt a szovjetekkel? Az mára önnek is köszönhetően kiderült, hogy például a keletnémetek kiengedése nem Horn Gyulán20 múlott, hanem telefon Moszkvának…

Személyes beszélgetés is volt, nem csak telefon. Én beszéltem meg Gorbacsovval.21 És ön, Németh Miklós22 meg Horn Gyula vitatták meg, hogy Horn Gyula jelentse be.

Vita? Tudja, meddig tartott? Másfél percig. Németh Miklós szerette volna bejelenteni, én mondtam, hogy ne a miniszterelnök, mert túl magas a beosztása, egy ilyen ügyet ne emeljünk a világpolitika rangjára. Ott ült a Horn: „Menjél, Gyula, te úgyis szeretsz beszélni, szerepelni, jelentsd be te!” Egyébként ha a külügyminiszter jelenti be, az egész normális dolog. Ez a helyénvaló, megítélésem szerint.

Abban, hogy megkezdődtek az Ellenzéki Kerekasztallal23 a tárgyalások, mekkora sze­repe volt a szovjet elvtársaknak? Volt-e egyeztetés velük?

A nagykövet kapott információt rendszeresen.

Tehát elég szabad kezet kaptak?

Nézze, én ezt már sokszor elmondtam: 1985-től egészen más mozgásszabadsága volt az itteni vezetőknek.

Tehát Gorbacsov fellépésétől.

Igen. Le is írtam, hogy a Kádár egyik hibáját abban látom, hogy nem ismerte fel a megváltozott lehetőséget. Sőt, engem mindentől óvott, ami vita tárgya lehetett: „Ne, ne vitatkozzon, nem érdemes!”

Lehet, hogy arra gondolt, Gorbacsov mellett még ott a sok régi elvtárs, és még nincs lefutva a meccs. Én nem egészen így gondolom… Kádár valóban óvatos volt – egyébként mindenben óvatos volt, ezt azért tudni kell. Ő azt látta világosan, hogy Gorbacsov hiú ember. Sikereket akar elérni. És a siker érdekében hajlandó olyan alapköveket is megmozgatni, amelyeknek nincsenek kiszámítva a következményei. Nincs végiggondolva.

Durvább leszek: ő politikailag felszínesnek tartotta Gorbacsovot. Tisztességes embernek tartotta, de felszínesnek. Nekem egyszer azt mondta, soha nem felejtem el, amíg élek: „Hallgasson rám! Figyelje meg, ez a Gorbacsov el fogja veszejteni a Szovjetuniót!” Ez a veszejteni szó megmaradt bennem, nem szoktuk túl sűrűn használni. „Mire építi ezt?” – kérdeztem tőle. Azt mondta: „Nézze meg, hogy kapkod!” És ez igaz volt.

A volt Szovjetunióban ma sokan gondolják úgy, hogy valóban elveszejtette.

Igen. Nem is tudom, hogy mikor volt, Amerikában vagy még előtte… Itt volt Edgar Bronfman,24 a Zsidó Világszövetség25 elnöke. Személyesen találkoztam vele, voltam a lakásán, vacsoráztam vele itthon is, kint is. Azt kérte tőlem, hogy hozzam össze Gorbacsovval. Mert Gorbacsovék nem fogadták őt, ez a dolog lényege. Az ember ilyenkor azt mondja, miért ne, ebből csak jó sülhet ki. És akkor egy alkalommal, amikor kint voltam, mondtam Gorbacsovnak: „Miért nem fogadod ezt az embert? A Zsidó Világszövetség elnöke nem egy nagy politikus, de amit felvállalt, azt, úgy látom, korrektül és tisztességesen csinálja. És inkább gazdasági ember, mint politikus, de nagyon jól lehet vele beszélgetni a politika aktuális kérdéseiről.” És mondtam neki, hasznos lenne, ha ismerkedő beszélgetés jönne létre. Fogadta is, és ezt az elnök meg is írta a könyvében… A dolog lényege, hogy ez az ember faggatott, hogy milyen ember Gorbacsov.

A kötelező normákon kívül, ha a viszony már feloldódik, az ember próbál jelezni dolgokat, és én azt mondtam neki: „Én nagyon becsülöm Gorbacsovot, nagyon tisztelem, nagyon sok olyan tulajdonságát ismertem meg, ami nagy érték.

Mint politikai vezetőnek van bátorsága dönteni, véleménye van, de néha azt veszem észre, hogy hamarébb beszél, mint gondolkodik.” Na most ez megmaradt benne. Eltelt egy kis idő, nem tudom, mennyi, amikor megint találkoztunk, és akkor azt mondja: „Nekem is volt ilyen érzésem.”

Gorbacsov értékes ember volt, hogy ma milyen, nem tudom megítélni, de a Kádárnak ez a felismerése, óvatossága abból fakadt, hogy úgy gondolta, ott nem egy régi típusú vezetés jön NARRATÍVÁK

109

vissza, hanem más vezetés lesz, mert ezzel a kapkodó stílussal nem lehet egy világrészt vezetni. Én is így éreztem.

Mennyire a Szovjetuniótól, az USA-tól, a kettejük megegyezésétől, illetve mennyire az összes nagyhatalomtól függött az, hogy hogyan alakult Magyarország sorsa? Men�nyire befolyásolták azt?

Befolyásolták.

Mennyire van önnek erre rálátása?

Eléggé. De nincs itt „összes nagyhatalom”. Itt két nagyhatalom van.

Tehát a Szovjetunió és az Egyesült Államok döntötte el, Magyarország milyen érdekszféra lesz?

Nem. Nem Magyarországról volt itt szó. Hanem arról, hogy ez a második világháború után kialakult konstrukció meddig és hogyan tartható fenn. És ahogy nekem az akkori külügyminiszter nagyon egyenesen, négyszemközt a szobámban megmondta...

Sevardnadze.26 Nem akartam neveket mondani… De világosan, így a szemembe megmondta, hogy fel kell adnunk ezt a térséget, ez a második breszt-litovszki béke. Aki egy kicsit is tud gondolkodni – nem kell a történelmet ismerni, csak spekulálni –, az ebből világosan megérti. Ez az ellenzék, amelyik itt volt Magyarországon, soha nem tudta volna megdönteni ezt a rendszert. Ezt minden normális politikus tudta. De volt egy óriási nagy kérdés: mi lesz ezzel a pici országgal? Nem az a kérdés, hogy ez a kommunista párt marad-e, vagy nem.

Az a kérdés, hogy mi lesz ezzel az országgal.

Milyen politika és milyen eszközrendszer képes az ország hajójának kormányát megtartani. És nem az a kérdés, hogy ki a miniszterelnök és ki a főtitkár. Ezek mind harmadrangú kérdések.

A megváltozott világra kellett egy új stratégiát kialakítani. És ez a stratégia tulajdonképpen a mai napig nem alakult ki.

A pluralizmus, a többpártrendszer létrejött, nem?

110

NARRATÍVÁK

Igen, ez fontos, de nem elég. Nehogy félreértsen, nem becsülöm le.

A nemzeti stratégiát hiányolja?

Igen, ez az én bajom. Amikor mi kerestük, hogy mi legyen az új modell – mert én mindig azt mondtam, hogy új modellt kell csinálnunk, és nem új rendszert –, akkor ennek egyetlen magva volt. Ezt mindenki tudta, ezt ki is mondom azoknak, akiket érdekel: nem a kapitalizmust kell – a kapitalizmust a régi formájában – visszaállítani.

Az most más kérdés, hogy ebben nekem igazam volt, vagy nem volt igazam; az a kérdés, hogy azt kell visszaállítani, vagy nem. Én azt mondtam, hogy Magyarország számára történelmileg most, száz-százötven évig, vagy mit tudom én, meddig, egy átmeneti társadalmi formációt kéne létrehozni. Nem megtartani a szocializmus út­ keresésének ezt az orosz modellre épülő formációját, de nem visszahozni a kapitalizmusnak azt a formáját, amit meghaladott a világ. A legfejlettebb kapitalista országok sem tartják ma már magukat örök érvényű normának. Keresni kell egy olyan formációt, amely ezek között elhelyezhető. Azt tudni kell, hogy akkoriban még én nem gondoltam, hogy a Szovjetunióban ilyen típusú változás lesz. Láttam, tudtam, hogy ott változás lesz, azt is tudtam, hogy Kína szerepe a világban a jövő évezredben óriási léptékkel, minőségileg meg fog változni. Érdemes lenne ezekre odafigyelni, és úgy elhelyezni ezt a kis országot, hogy megpróbálni ebből az útkeresésből és a jövő világából mindazt, ami érték, amennyire lehet, beépíteni a rendszerébe. Ugyanakkor az elmúlt negyven év tapasztalatai alapján szabaduljon meg mindattól, ami elavult, amiről kiderült, hogy nem működik jól, de ami abban érték volt, próbálja összehozni, s teremtsen egy átmeneti társadalmi struktúrát. Én ezt Amerikában elmondtam a magyarok előtt is, és a sajtókonferencián is. És én ezt a tulajdonnál kezdtem, mert számomra az a szentség. A társadalom jellegét alapvetően ez határozza meg: nem az elosztási viszonyok, hanem a tulajdonviszonyok. És azt mondtam, óriási mértékben vissza kell lépni a magántulajdon irányában. De én közösségi­ tulajdon-többséget akartam, nagyon jelentős magántulajdonnal. Tudniillik elfogadhatatlannak

tartottam a kilencvenhat százalékos közösségi tulajdont ebben az országban, a négyszázalékos magántulajdon mellett. Ez az ország nem tart ott sem gazdasági fejlettségben… Sőt, szerintem a világ sohasem fog ott tartani, hogy száz százalékig közösségi tulajdon legyen, de hát ez elméleti kérdés, ezen nem érdemes rágódni. De én akkor úgy gondoltam, hogy ötven-hatvan százalék legyen, tehát többségben a közösségi tulajdon, negyven-negyvenöt-ötven százalék legyen a magántulajdon. Nem ezzel a formációval, persze, ahogy ezt csinálták. És a fejlesztésekben a magántulajdonnak kell szabadabb utat adni, leépíteni azokat az állami tulajdonokat, amelyek életképtelenek, és ha lehet, csoporttulajdont csinálni belőle. Tehát a szövetkezeti tulajdon felé elvinni az államit. Ugye, az újságírók milyenek, biztos hallott már róla: konkrét számokat kérnek: „Mondja meg, uram, mit ért az alatt, hogy állami tulajdon kisebbségben, hány százalék?” Így szólalt fel, amíg élek, nem felejtem el, a The New York Times tudósítója. „Hány százalék az állami, hány százalék a szövetkezeti, mennyi a magán?” Én meg mondtam, hogy borzasztó nehéz ezt pontosan megmondani, de körülbelül, én úgy gondolom, hogy húsz-huszonöt százalékos állami tulajdon, harminc-harmincöt százalékos csoporttulajdon, a többi pedig a magántulajdon szférájába tartozna. Mondtam nekik, hogy csoporttulajdon formáció is lehet sokféle, mert lehet úgy, hogy a dolgozói tulajdoni rendszert, amit a Taurus27 akkor már kezdett csinálni, ki kéne szélesíteni, részvényekkel, egyebekkel. A lengyelek akkor már ötödik éve csinálták ezt a módszert.

Sok helyen bevált – nem mindenütt, de sok helyen. Főleg ott, ahol a menedzsereket érdekeltté tették az átalakításban. Én úgy képzeltem, hogy ez a modell tulajdonformációban körülbelül így fog középen megállni.

Tudtuk, hogy az elosztási viszonyokat is meg kell változtatni. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy lesz egy jómódú réteg is. Én úgy képzeltem el, hogy a jómódú vagy gazdag réteg a munka által lesz gazdag. Tehát nem azáltal lesz gazdag, hogy kapcsolatai vannak, meg ügyeskedik, meg svindlizik, meg lop, meg csal, hanem azáltal lesz gazdag, hogy dolgozik és termel. Hogy még durvább legyek: hogy a meggymagosokat28

Grósz Károly és Németh Miklós a parlamentben

nem fogjuk kiűzni és börtönbe zárni, hanem a meggymagosoknak érvényesülési lehetőséget kell teremteni. Meg a Rubik Ernőknek, meg a nem tudom, még kicsodának. Ha ebből tisztességes vagyonra tesznek szert, akkor a rendszernek meg kell védeni őket a közhangulattal szemben. Az az egyenlősdielmélet, ami a korábbi demokrácia egyik talpkövének volt tekintendő, az elfogadhatatlan, az nem működik az életben. Ön szerint kinek kellett volna, és ma kinek kellene kidolgoznia egy nemzetstratégiát?

Volt-e ilyen intézmény akkoriban?

A gazdaságra volt. A Kapolyi-féle bizottság.29 Maguk biztos találkoztak azzal az anyaggal, amit csináltak. Felemelni nehéz... Abban rengeteg ember dolgozott, rengeteg ember, és erre pénzt különítettünk el! Nem úgy ment, hogy társadalmi munkában tessék írni két cikket. Hanem ezek profik… És olyan nemzetstratégia, ami átfogóbb kérdésekkel is foglalkozott, például a tulajdonviszonyok megváltoztatásának módjával? Ha jól értem, ilyen nem volt.

De azt én elmondom önnek, hogy nagyon kön�nyen meg lehetett volna csinálni, hogy legyen, mert nagyon sok műhelyben nagyon komoly stratégiai anyagokat dolgoztak ki. Például a külpolitikára a Külügyi Intézet. Én emlékszem rá, hogy négy vagy öt alternatívát dolgozott ki a következő évezred első ötven évéig, hogy hogyan alakul a feltételezésük szerint a világ. Az a katonai csoport, ami volt nekünk – egy elméleti munkacsoport –, az is dolgozott stratégiai kérdéseken. A Kapolyi-féle bizottságot különben NARRATÍVÁK

111

megelőzte egy tudományos akadémiai bizottság. Ők ezt, hogy úgy mondjam, kicsit társadalmi munkában csinálták, de aztán láttuk, hogy ez nem fog menni. Tehát ha lett volna arra politikai idő – mert politikai időről van szó, ami alatt azt értem, hogy egy szélesebb körben beért volna a stratégia kidolgozásának az igénye, és az a felismerés, hogy ezt feltétlen meg kell tenni egy új politikai struktúra kialakításához –, akkor az nagyon könnyen összehozható lett volna. Nagyon könnyű alatt itt persze éveket értek, nehogy félreértse.

A köztudatba meglehetősen erősen beépült az a vélekedés, hogy a régi rendszer és a leendő rendszer kulcsemberei, a különféle titkosszolgálatok képviselőivel együtt, a Rózsadombon jöttek össze a hatalmon osztozkodni.30 Ön tud-e erről? Én nem tudok semmit róla. Akkoriban voltak információim, hogy itt-ott összejöttek, le is jelentették, akiknek le kellett, hogy vannak ilyen ös�szejövetelek. A belügynek is volt egy belső elhárítási rendszere, az is adott jelzéseket…

Miről?

Hát hogy vannak ilyen összejövetelek, ahol profik a jövőről kezdenek, ugye, tárgyalni…

De kik voltak ezek a profik?

Ha neveket akar, azt nem fogok mondani, most tisztázzuk, mert ezek az emberek élnek, és én nem akarok senkit nehéz helyzetbe hozni.

Nem a nevek érdekelnek, hanem az, hogy milyen jellegű munkakörük, beosztásuk volt.

Voltak belügyesek mindenféleképpen, ez tény, és az a szervezet jelezte, amelyik ezekkel dol­ gozott.

Rózsadombról tud?

Rózsadombról nem, de találkozókról tudok.

Kapott ön olyan jelentést, hogy a CIA vagy a Moszad valamelyiken részt vett volna?

Itt sok mindent összekevernek. Izraellel a diplomáciai kapcsolatok felvételét én indítottam el. Ez 112

NARRATÍVÁK

úgy ment, hogy az izraeli hírszerző szolgálat főnöke ideutazott. Az üzenetemre. Itt a Parlamentben beszélgettünk. Utána hazament, és nem publikusan ideutazott a Samir31 egy éjszaka.

Egyik este jött, együtt megvacsoráztunk, a kormányházban aludt a hegyen, és másnap elutazott. Másodszor Amerikából jött vissza, valami ENSZ-ülésen vagy hol volt, akkor már Németh Miklóst is elhívtam a találkozóra. Na, most már nagyobb volt a biztosítás, ő is hozott magával embereket, és ezek a biztonsági szolgálatban dolgoztak. De ezek nem rendszerváltásban dolgoztak. Ez olyan, mint a németek kiengedése. Összekeverik a dolgokat. Egyszer volt a határprobléma, a műszaki zár. Egészen más volt az indíték, mint amiről beszélnek. Volt az NDK-sok átengedése, és volt az atombomba hazavitele Magyarországról, amit le kellett az oroszokkal egyeztetni. Most azt hallom, hogy ezeket egyszerre milyen jól elintézték. A nyavalyát! Ezek különböző ügyek, különböző életutat futottak… és nem tudok Rózsadombról, de tudom, hogy voltak találkozások, vezető értelmiségiek, belügyben dolgozó emberek, az államapparátus más területein dolgozó emberek, én annak idején listát is kaptam erről… És pártapparátusban dolgozók is voltak, gondolom.

Igen-igen, azok is voltak benne, azt hiszem. De ezek nem voltak olyanok, amitől egy vezetésnek görcsöt kellene kapnia.

Az izraeli vezetők arról akartak tájékozódni, hogy ha itt rendszerváltozás lesz, mi vár a zsidóságra?

Nem ez volt a fő kérdés. A fő kérdés Izrael állam diplomáciai elismerése volt. Egész Kelet-Európában csak a románokkal volt diplomáciai kapcsolatuk. Nekik nagyon fontos volt, hogy ezt a gátat áttörjék. Kerestek partnert hozzá. És bizonyára a beszédeimből, vagy mit tudom én, honnan, azt következtették, hogy én partner lennék ebben.

Mert a Kádár például ebben az ügyben teljesen egyetértett velem, de azt mondta, hogy ne kerüljünk Ceaușescuval32 egy platformra. Neki ez volt egyedül a szempontja. „Miért ne kerüljünk? Elhiszem, hogy maga nem szereti, ez egy dolog…”

Ön miért kezdeményezte a találkozót?

Ez egy érdekes dolog. Ez úgy ment, hogy – ahogy elmondtam – megüzentük, hogy hajlandók vagyunk erről tárgyalni, és ő felajánlotta, hogy azonnal iderepül. Értem, de ön miért ajánlotta fel?

Mert így gyorsabban megy az egész folyamat.

De mit akart ezzel elindítani?

Azt, hogy az egész szocialista tábor – ami be is következett – ismerje el.

Ez is a nyitás egyik eleme volt?

Persze! Méghozzá az egyik legfontosabb eleme. Én elmentem Gorbacsovhoz, és megmondtam neki, hogy ezt fogjuk lépni. És ezt tanácsolnám nekik is. Megkérdeztem, hogy mit akarnak csinálni. Azt mondta: „Nagyon helyes, mi ezt most nem tehetjük meg, mert nemzetközileg olyan helyzetben vagyunk, meg belpolitikailag is.” Ami érdekes volt, mert ő nem nagyon szokott hivatkozni arra, hogy otthon mit mondanak. „Olyan helyzetben vagyunk, de nagyon jó, csináljátok meg, lesz egy hivatkozási alapunk.” Egyből ezt mondta. Még Honecker33 is ezt mondta.

Jól gondolom, hogy a „népi-urbánusnak” nevezett ellentét34 az MSZMP-n, MSZP-­ n, sőt a titkosszolgálatokon belül is törésvonalakat alakított ki? Én ezt egy álvitának tartom, aminek az alapproblémájához hozzátartozik az elmúlt negyven-ötven év politikai gyakorlata. Mert a korábbi párt valóban elkövette azt a hibát – elsősorban az ötvenhat előtti időkre gondolok –, hogy teljesen semmibe vette a nemzeti tulajdonságokat, értékeket és érzéseket. Kádárra ez már nem volt jellemző, de ő is nagyon óvatosan bánt ezzel, és elsősorban külpolitikai okokból. Ez egy hibás megközelítés, mert ezt a kérdést elsősorban belpolitikai okokból kell kezelni. Tehát hogy ez ilyen elemi erővel tört fel, annak van objektív forrása az elmúlt évtizedekben. Elolvastam Churchillnek a most megjelent emlékiratait, mert ez gazdagabb válogatás, mint a régebbi, és ebből ki lehet következtetni néhány dolgot. Többek között ír a magyar ügyről is, Sztálin álláspontjáról…

Teljesen világos, hogy Rákosi nem csinált mást, mint szolgai módon túlteljesítette ezt az óhajt – ha volt egyáltalán óhaj, mert ezt sem tudjuk.

Mert elhangzottak megjegyzések, és erre építettek politikai stratégiát… De ami az utóbbi évtizedben beépült itt a politikába, az egy mesterségesen konstruált vonulat, feszültségpont.

Kiknek érdekük ez, kik táplálják?

Szerintem elsősorban ellenzéki értelmiségi körökben kell keresni a forrását.

Arról lenne szó, hogy provokálják a közvéleményt, az elkezd szitkozódni, erre ebből ők tőkét kovácsolnak maguknak?

Nézze! Különböző politikusoknál különböző indítékokat véltem látni. Az egyik, hogy ezzel ebben az országban, és másutt is, mindig lehetett tábort toborozni. Másnál pedig arra volt eszköz, hogy ezzel elterelje a figyelmet egyéb problémákról. Aztán tapasztaltam azt is, hogy valóban vannak, akik szerint ez a probléma megoldatlan.

Pedig ez a probléma nemzeti méretekben mindenképpen megoldott; ami nem megoldott, az egy óriási kérdés, ami a lehető legrosszabb irányba fog menni: ez a kis ország a nemzetek közösségében hol fog elhelyeződni. Én a NATO-t ebből a szempontból zsákutcának tartom.

Nem az európai közös piachoz való csatlakozást, nehogy félreértés essék, én azt a legmes�szebbmenőkig támogatom, és egyet is értek vele. Ezelőtt… – nem is tudom, mikor – Vranitzky35 itt volt mint kancellár látogatóban, és vele hosszú beszélgetést folytattunk. Akkor döntés előtt állt az európai közös piachoz való viszony és a semlegesség pozíciójának értelmezése.

Neki borzasztó fontos volt, hogy Moszkvában mit mondanak erre. Arra kért, hogy próbáljam az ezzel kapcsolatos, meglehetősen merev álláspontot lazítani, mert ugye a szovjetek azt mondták, hogy ez nem egyeztethető össze a semlegességgel, szó sem lehet róla. Akkoriban sok vita folyt közöttünk is, így szűkebb körben, meg hát másokkal is, Moszkvában, erről a dologról. Én azt hiszem, az volt a helyes irány, hogy lazítani és feloldani – úgy szoktuk mondani – a Varsói Szerződés keretét és mechanizmusát. Lazítani a politikai kapcsolatokat – a gazdasági kapcsoNARRATÍVÁK

113

latokat lazítani történelmi bűn volt, és pótolhatatlan veszteség az ország számára –, és így elhelyezni Magyarországot a világban. Ez az igazi nemzeti és nemzetközi probléma, amit meg kell oldani. Most a lehető legrosszabb úton járunk.

Antall Józsefet az úgynevezett nemzeti oldalon sokan árulónak tartják, mondván, nem hajtotta végre a tavaszi nagytakarítást, és ezzel…

Mert gondolkodott. Ennyi az egész. …átjátszotta a hatalmat a másik oldalnak. Ön szerint végre lehetett volna hajtani?

Meg lehetett volna csinálni, ha nem éppen egy higgadt ember van ott az élen.

De mi lett volna, ha megcsinálja?

Beláthatatlan következményei lettek volna! Nem is lehet tulajdonképpen megfogalmazni, mert ez már spekuláció, mi lett volna, ha... Ön tapasztalt ember, tudja, hogy ha bizonyos mechanizmusok elkezdenek működni, mi lehet a vége.

Nézze, erről az első négy évről nekem is megvan a magam véleménye. Nem kérem senkitől, hogy fogadja el, én a magam számára gondolom végig, látja, nem csinálok belőle nagy propaganda­ munkát. Itt az elmúlt négy év alatt sok minden olyan történt, amit mindenféleképpen meg kellett csinálni, akármilyen politikai struktúra marad. Amikor én modernizációban gondolkodtam annak idején, akkor nagyon sok olyan intézkedést beépítettem az elképzelésembe – és a barátaim, akik ezzel foglalkoztak, ezt támogatták –, amelyek aztán megvalósultak. Ilyen volt a többpártrendszer, a parlament szerepének megváltoztatása az ország életében, a politikai struktúrában, az intézményrendszerek bővítése és gazdagítása. Itt látok túllihegést is, szerintem az Alkotmánybíróság pozíciója nem a legsikerültebben alakult ki…

Túl erős ön szerint?

Igen. De az irányt, amerre ment az intézményi fejlődés az elmúlt négy évben, azt jónak tartom.

A társadalom működése és a társadalom de114

NARRATÍVÁK

mokratikus vonásainak érvényesülése szempontjából ezek fontos és értékes döntések voltak. Úgy vélem, hogy a társadalmi légkör, a viszonyok nyíltabb kezelése ugyancsak ebbe az irányba hatott, és én ezt értéknek tartom, amit korábban is meg kellett volna csinálni, mert mi is ebbe az irányba akartunk menni. Amiket én nem tartok jónak, azok elsősorban és mindenekelőtt nem ideológiai természetűek. Mert engem an�nyira nem izgat, hogy a korábbi gondolkodási módból, Horthy-Magyarország szokásaiból mit akartak visszameríteni, Horthyt hazahozták vagy nem hozták, ez nekem nem ügy, ma sem ügy.

Nem izgat, nem tartom fontosnak. Fontosnak tartom azonban a gazdaság kezelésében való tévhitet. Mert azt én nem tételezem fel, hogy rosszindulat vezette a döntéshozókat. Az egyik az orosz piacnak az elveszejtése, én ezt stratégiai mértékű hibának tartom. Nekem ma is vannak barátaim, akik a jelenlegi Oroszországban vezető beosztásban vannak. Az egyik nem olyan régen meglátogatott, és azt mondta nekem itt, ebben a házban: „Tudod, úgy vagyunk vele, hogy ha a magyar vagy más javaslatok egyforma paramétereket mutatnak, akkor nem a magyart választjuk. Mert másoknak is tele volt a cipőjük velünk – mondta nekem –, de sokkal kulturáltabban vezették le az indulatokat.” Lehet persze, hogy ez nem tipikus, meg nem mindenkire igaz, de szerintem ebben elég sok minden van. Tehát ezt tartom az egyik nagy léptékű hibának.

A „Tovaris, konyec!”-re36 meg ehhez hasonlókra gondol?

Igen, ezekre. És azok a politikai szövegek, amelyek elhangzottak. Nem egy plakát önmagában!

Egy világhatalmat így leköpdösni nem illik. Még akkor sem, ha nagyon nem szeretjük. Mert nem értelmes, azért nem illik.

A másik nagy hiba: a tulajdonlásnak a megváltoztatása ebben a formációban szerintem hatalmas pazarlás, és kirablása az országnak. Azon töröm a fejem, mit fog majd csinálni a negyedik kormány, ami ez után következik. Mert én ugyan akkor már nem fogok élni, de Magyarország lesz, remélem, és emberek élni fognak. Hogy fogja kezelni ezt az egészet?

Hibásnak tartom a mezőgazdaság kezelését.

Amiben mi magunk is követtünk el a nyomor miatt hibákat. És mindig azért reszkettem, hogy remélem, ez nem fog tovább folytatódni.

Milyen nyomorra gondol?

A gazdasági helyzet miatt. A mezőgazdaság fejlesztésétől is elvontunk rendszeresen. A Váncsával37 óriási vitáink voltak erről, aki kézzel-­ láb­bal, foggal-­körömmel harcolt a mezőgazda­ sá­gért, és mindig gyilkolt engem, tudta, hogy én magam is értékelem a mezőgazdaságot, az a pár milliárd dollár, ami akkor bejött, nagyon kellett az országnak. Ez a része is érdekes, de sokkal jobban izgat, hogy a mezőgazdaság gyors struktúra­átalakítása emberek tízezreit juttatta kilátástalan helyzetbe. Úgy véli, ezt a tulajdonváltást sokkal lassabban kellett volna véghezvinni?

Sokkal lassabban, és sokkal végiggondoltabban, sokkal kidolgozottabb mechanizmussal.

Idehallgasson! Először is nem hiszem el, hogy a tőkés üzemek, ha Magyarországon vannak, hatékonyabban dolgoznak, mint a korábbi üzemek. Egyszer. Nem látok egyetlen példát sem.

Másodszor. Én tudom, hogy bizonyos összegeket behoztak, de én azt is tudom, hogy legalább akkora összeget kivittek. Mondja, mit keres ezen ez az ország így! Keresi az adót, meg mindent, ami itt van, de az alapvető: amit innen ki lehet vinni, azt kiviszik. Én beszéltem olyan befektetővel, nagyon divatos ember, régi kapcsolat fűz össze minket, és azt mondta…

Hazai befektető?

Itt is befektet, meg Kelet-Európában mindenütt…

Soros?

Vele is beszéltem, de vele nem erről… Másokkal is… Tehát beszélgettem, és azt mondja: „Én azt nem értem, hogy ti ezen miért vagytok meglepődve. Hát mit gondolsz, miért hozzák ide a pénzt? Azért, hogy itt hagyják? Ti nem vagytok normálisak! Öregem! Azért hozzák ide, hogy ebből, amit lehet, azonnal elvigyenek.” Azt mondta: „Mutass nekem, mert én nem tudok egy olyan embert, aki azért hozza ide, mert magyar,

és Magyarországot szereti, én ilyet egyet se tudok neked mondani.” Kérdeztem tőle: „És te miért jössz ide?” Mert sok pénze volt! Azt mondta: „Hogy keressek! Most itt olyan lehetőség van, és nem Magyarországon elsősorban, hanem Kelet-Európában, amit ki kell használni. Nem fog sokáig tartani, egypár évig, maximum tíz évig, és ezalatt ki kell használni.”

Ha viszont azt nézzük, hogy a rendszerváltoztató pártoknak végre kellett hajtaniuk a rendszerváltozást, akkor teljesen logikus volt az az álláspont, hogy minél gyorsabb és erőteljesebb a tulajdonszerkezet megváltoztatása, annál kisebb a lehetősége és valószínűsége a régi visszatérésének.

Ezt megértem. De számomra a párt nem cél, hanem eszköz. Engem nem érdekel, hogy egy párt vagy harminc párt, engem az érdekel, hogy a kormányon lévő párt döntései az ország számára milyen fejlődési lehetőséget biztosítanak.

Itt tehát alapvetően két szempontot lehetett figyelembe venni, az egyik az öné, a másik a rendszerváltoztató pártoké. Én nem érzem indokolatlannak az utóbbi szempontot.

Hát én annak érzem. Az eredményt illetően nagyon-nagyon súlyosnak: a következményeit.

Nem is nagyon látom, hogy hogyan lehet kiesztergálni. Szerencsére nem dolgom. Most már túl azon, hogy töprengek a világ meg az ország dolgain, hogy erről véleményt mondjak… Lehetett volna egészen másképp csinálni. Egyébként is a gazdaság érdekében kell a politikát alakítgatni.

Akkor mire véljük, hogy Horn Gyula is ugyanazt az utat követi, pedig ő szocialista, a pártja szocialista párt?

Ki mondja, hogy szocialista párt? Maga erről meg van győződve? Ha erre igent mond, akkor én megkérdezném, hogy mire építi ezt a meggyőződését? Ön mire építi, hogy nem az?

Hogyhogy mire? Amit eddig elmondtam, arra.

Amit csinálnak. A gyakorlatra. Nem kell nekem erről ideológiai előadást tartani. Nézze meg a NARRATÍVÁK

115

programjukat. Az még elviselhető. De aztán nézze meg a programhoz viszonyítva a gyakor­ latot…

nyezőkkel elég komolyan. Nem azt mondom, hogy nem számoltunk, tudtuk, hogy vannak, de nem fordítottunk rá elég figyelmet.

A Bokros-csomagot?38 Nem is a Bokros-csomagot. A szemléletmódot, ahogy kezelik a kérdéseket. Ennek a jelenlegi politikának, bármily furcsa is, én egyetlen aspektusát látom modernnek és korszerűnek: a külpolitikáját.

Azt mondják, Antall József volt az egyik vis maior, akire nem számítottak a rendszerváltozás megtervezésekor.

Nem tudom, hogy ezeknek a jelzőknek van-e helyük. Én általában nem úgy közelítem meg, hogy ki ez a figura, akihez fűződik a rendszerváltozásnak ez vagy az a dolga.

Mi lehet az oka, hogy Horn Gyuláék ezt csinálják, és nem azt, ami önnek természetes volna?

Valószínűleg azt hiszik, hogy az ország számára ez a kiút. Ami mást még el tudok képzelni, azt én nagyon nehezen fogalmazom meg, mert senkit nem akarok rágalmazni.

Gondolom, arról lehet szó, hogy a rendszerváltozás elindításából sokan személyes hasznot húztak. …

Aczél György a leváltása után mennyire látott rá, mennyire foglalkozott napi ügyekkel?

Nagyon sok információja volt. A legutolsó pillanatig a belügyből és a külügyből minden információs anyagot megkapott. Kihordták a lakására, és nemcsak hogy kihordták, de személyesen kijártak hozzá.

A hatalomváltás előtt az új pártok kialakításából mennyiben vették ki a részüket? Úgy gondoltuk, hogy a történelmi pártokat kell bátorítani, és segíteni, hogy alakítsák ki társadalmi, politikai bázisukat… Úgy hiszem, hogy az ilyen változások előtt természetes dolog, hogy a hatalom a leendő pártokba beépíti saját embereit. …és akkor folytak ilyen tárgyalások…

Rosszul gondolom?

Igen, így szokott lenni. Egyik-másik pártnak pénzt is adtunk, technikát, ezt, azt, amazt. De nem számoltunk az új erőkkel, az új politikai té116

NARRATÍVÁK

Nem egy emberen múlik.

Nem egy emberen. Én ezt már százszor elmondtam.

Azt tudja, hogy ha nem mondja ki azt a mondatot, hogy itt fehérterror fenyeget,39 az ön megítélése – legalábbis az értelmiség körében – egészen más lett volna?

Lehet. Különösebben nem bánt, ezt már elég sokszor elmondtam. De még egyszer nem mondanám. Nem ráz meg különösebben. Annál is inkább el kellett mondanom, mert akkoriban elég sok információm volt arról, hogy ennek is fennáll a veszélye. De én már akkor, elsősorban az amerikaiaktól, tulajdonképpen nagyon egyértelmű választ – nem választ, mert kérdést nem tettem fel –, nagyon egyértelmű álláspontot ismertem meg azzal kapcsolatban, hogy egyáltalán semmi érdekük nem fűződik ahhoz, hogy itt valamilyen…

Például hogy a CIA átvegye a KGB szerepét?

Igen. Nagyon világosan, korrektül megmondták.

Tudja, egyszer a KGB elnöke egy éjjel átugrott velem beszélgetni. A legfontosabb információt rólunk tőle kaptam. Ami itt a világban lezajlott hat-hét év alatt, azt egy éjjel hajszálpontosan felvázolta nekem a szobámban.

Magyarországra vagy egész Európára?

Egész Európára. 1988 telén. Hét éve tehát.

Nem ártott volna, ha nekünk is van ilyen előrelátó emberünk. Ki volt ez különben?

Krjucskov.40

Ilyen okos ember, vagy jó volt a háttere?

Jó volt a háttere, de Magyarországot szerette, és ezért szubjektív, személyes ambíciókból is foglalkozott vele. ’56-ban itt volt, és akkor sok élményt gyűjtött. Nagyon jó viszonyban voltunk, és képes volt eljönni egy este, hogy reggelig beszélgessünk.

A szocialista párt a rendszerváltozáskor keményen átmentette magának az állami vagyon tekintélyes részét…

Hát ezt az MDF-nek köszönheti.

Nálunk a titkosszolgálatnak nem volt meg a folytonossága. A vezetőit először leváltotta a Grósz-kormány, aztán a Németh-, utána az Antall-kormány. Ezzel szétverték a magyar szerveket…

Különösen a külügyi hírszerzést. Ebben én is sáros voltam, mert nem tetszett a külügyi és belügyes katonai hírszerzés – a struktúra nem tetszett. Engem már kimondottan bosszantott, hogy ugyanarról a dologról eltérő értékelést kaptam, egyazon témáról. Kezdeményeztem, hogy össze kellene vonni, hangolni. Túl kicsi ország vagyunk ahhoz, hogy ilyen hatalmas rendszert tarthasson fenn. Nem volt ez egyébként olyan nagy pénz, csak nem működött elég haté­ konyan. Az emberek kitűnőek, jól felkészültek voltak, de a szervezet technikailag megérett a modernizációra. Létrejöttének gyökerei szintén a szovjet modellhez vezethetők vissza.

A partnerek mindenütt kiverekedték a maguk testvérintézményét.

És mert hagyták?

Nem szabályozták ezeket a dolgokat.

A mai napig mindenki azzal szórakozik, hogy ügynöklistákat gyárt. Mit lehetne ebben az ügyben tenni?

Borzasztó primitív az egész ügy. Ügynökhálózat nélkül, azt hiszem, egyetlen kormány sem élhet meg.

Ez így van. Bár nekem a Kádár mindig azt mondta: „Ne olvassa ezeket!”

Antall József is, érdekes módon…

Azt mondta Kádár: „Tudja, én voltam belügy­ miniszter is, voltam megfigyelt is, voltam főnök is… Ne, ne olvassa, kár…” Egyszer ültem a szobámban, egy este, olyan kilenc óra körül, és látta, hogy ég a villany, bejött. „Hát mit olvas?”

Mondom neki, éppen most kaptam, most hozta a futár. „Ne olvassa! Használja másra az időt!”

Milyen értelemben?

Mindent tudtak róla.

Németh Miklósék alatt hozták azt a törvényt, ami lehetővé tette a spontán privatizációt. És miért nem változtatták meg? És miért nem csinálták vissza? Nem parlamenti törvény volt, hanem kormányhatározat.

Lehet, hogy titkos megállapodás volt?

Nekem van egy ilyen érzésem. Minden pártnak kellett valami az induláshoz…

Hagyták élni egymást?

Hagyták, persze. Azt nem tudom, hogy az MDFben ki volt ennek a szellemi atyja, de ezt a maga módján zseniálisan csinálta. A két utódpárt közül az egyiket anyagilag teljesen kisemmizni, a Thürmer-féle pártot,41 és odaadni neki a szellemi hagyatékot; a másiknak meg odaadni a vagyont.

De hát ezt az MSZP-ben rendezték így, nem az MDF-ben.

Nem, nem az MSZP-ben, ez nem igaz. Ez nem igaz. Ha az akkori kormány elfogadja partnernek a két pártot, akkor nem így alakul. De nem fogadta el, csak az egyiket. Horn meg annyira nem volt hülye, hogy az anyagiakat átadja. Úgy hallottam, hogy az MSZMP 1983–1984– 1985-ben már nyomta ki a pénzeket külföldre.

Ez nem igaz. Ami az egyezményekben volt, ez a „guruló dollár”,42 ez volt, de ezt nem a pártnak nyomták ki. Én mindenkinek elmondom, hogy ez nem igaz, ennek írásos nyoma kell legyen, hogy egy fillér is kiment arra, hogy majd… Volt kétszázmillió forint külön pénz, de ez a magyar OTP-ben volt. Ez a Kádár rendelkezésére állt.

Ami mögött van az a bizonyos dolog, amit én NARRATÍVÁK

117

annak idején elmondtam azoknak az uraknak, akikre ez tartozik, volt ez a pártvagyon. Az arany meg a gyémánt. 1945-től görgette a párt magával. Voltak házak, amit eladtak, abból is összejött pénz. Ez egy olyan különalap volt, ami nem érte el a kétszázmillió magyar forintot, az OTPben volt letéve, és erről a főtitkár rendelkezett.

Itt ütött vissza a „fehérterror”?

Lehet. Sokan saját szempontjukból és politikai meggondolásból is óvatosak voltak. Teljesen megértem.

Ez megmaradt?

Hogy utána ki használta föl, nem tudom. Én mindenesetre nem használtam fel.

Telefonon sem beszéltek egymással?

Egy telefonbeszélgetésünk volt az után a levél után, amikor én személyesen elnézést kértem tőle, hogy nem válaszoltam az első levelére.

Csak én azt nem is kaptam meg. Ott már működtek az erők. Aczél György mondta nekem, hogy „Karcsi, kapott egy levelet”. Akkor megint magázódtunk. „Karcsi, kapott egy levelet Antall Józseftől. Jöjjenek össze!” Mondom: „Gyuri bácsi, én nem kaptam levelet. Én semmi levelet nem kaptam.” Azt mondja: „Az nem létezik!” „Hogyhogy nem létezik?” És akkor, azt hiszem, ő szólhatott Antall Józsefnek, mert én megkaptam annak a levélnek a másolatát, és a másolatra válaszoltattam, én meg telefonon felhívtam.

Ez a hiteles történet. Elnézést kértem az udvariatlanságért. Ami a levélben ki volt fejtve – meg is mondtam neki –, az zömmel rokonszenves volt nekem. Valóban így van, sok minden, bár nem fenntartás nélkül fogadom el, de ne haragudjon, nem becsültem le azzal, hogy nem válaszoltam, egyszerűen nem kaptam meg a levelet.

Hogyan lehet, hogy ön sem az MSZP-vel, sem Pozsgayval nem tartott, és inkább szemlélődni kezdett?

Azért, mert nem értettem egyet. Elvi okai voltak, nem emberi.

Nem volt olyan csoportosulás, amellyel azonosulni tudott volna? Nem jutott eszébe, hogy alapítson egy pártot?

De, ez fennállt. Aztán arra a következtetésre jutottam, hogy nem. Mi más politikai kultúrához kötődtünk, más iskolán nőttünk fel…

Horn más iskolán nőtt fel?

Nem annyira, neki a gondolkodásmódja, a jelenről és jövőről való elképzelései álltak távol tőlem.

Akkor mire vagy kire értette, hogy más iskolán nőtt fel?

Nem személyre értettem. Hanem a mai politikai viszonyokra. Én nem éreztem magamban annyi politikai erőt.

A régiekkel nem, az újakkal sem.

Az újaknak szívesen ajánlottam, hogy partner leszek ilyen konzultációkban meg beszélgetésekben.

Az MDF-re gondol?

Még MDF-esekre is. Itt is találkoztam velük.

Nem vették igénybe?

Nem nagyon. Én azt hiszem, az első időben, főleg az első három-négy évben valahogy úgy épült be a politikai köztudatba az én személyem, mint aki rendkívül konzervatív…

118

NARRATÍVÁK

Találkozott Antall Józseffel?

Nem.

Antall attól is óvakodott, hogy Pozsgayval kössék össze.

Igen. De én éreztem, hogy itt voltak, akik apró, pitiáner dolgokban… Csak mondok valamit!

Antall Józsefről nekem nem az volt a véleményem, hogy uralkodása első napján a döntései közé fog tartozni, hogy mindenáron vonják be a vadászpuskámat. Nyilván valaki az ő nevében… Még a Borossról sem tételezem fel. Mit tudom én, bevonták akkor valami tizennyolc embernek a puskáját. Ezen az ember jót derül tulajdonképpen. Mégis elmentem a vadászpuskával, nehogy a végén még azt mondják, azért nem kapta meg, mert hülye volt, nem tudta, merre kell tartani a puska csövét. Elmentem, így is bevonták. Sírt az az őrnagynő, aki bevonatta, mert azt mondta: ő tudja, hogy ez aljasság, amit

most csinál, olyan indokkal kell tennie, hogy nem az előírásnak megfelelő helyen tárolom a puskát.

Azóta sincs vadászpuskája?

Nincs. Azóta persze már kaptam több üzenetet, hogy kérjem, de visszaüzentem az uraknak: akkor sem kértem, hogy vegyék el, akkor miért kérjem most, hogy adják vissza. Nem mintha nagyon kéne. Azonnal eladnám. Nem hiszem, hogy fogok még járni vadászni. Örülök, hogy itt tudok mozogni a kertben.

Járt vadászni?

Igen, szerettem. Bár az utolsó tíz évben nem nagyon.

Az idő nem engedte?

Igen. Amikor Borsodban dolgoztam először, meg megyei lap főszerkesztője voltam, akkor még volt időm. Meg amikor a Rádióban dolgoztam, akkor is.

Tényleg sok minden dőlt el a vadászatokon?

Nézze, volt ez a Jézus Szíve Vadásztársaság, ahogy mi hívtuk a főnökök vadásztársaságát, az Egyetértés,43 amit még én oszlattam fel. Abba azért volt jó bekerülni, mert negyed energiával lehetett a vadat meglőni. Olyan területek voltak, ahol nagyon bőséges volt a vadállomány. Ha az ember kiment sétálni, két lövést biztos le tudott adni. Míg a mi területünkön, ahol tag voltam harminc évig, ott meg kiment négyszer-ötször, míg egyszer összeakadt valamivel. Ez volt a differencia, ezért volt az csábító. De abba én nem is kértem soha a felvételemet. Egyszer Biszku,44 aki akkor még főtitkárhelyettes vagy mi a csuda volt, mondja nekem, mit játszom én meg magam, hogy nem megyek a Jézus Szívéhez vadászni. Mondom, először is nem hívtak.

Miért hívtak volna, az szűkebb kör volt, rangban addig még nem tartottam ott. Másodszor, mondom, nem nagyon szeretem azt a légkört. Szertartások vannak. Nekem van ebből elég az életemben. Ha én vadászni megyek, szeretek lezseren lenni. Nem is kértem nagyon sokáig a felvételemet. Borsod megyei titkárságomból

jöttem Pestre, amikor, ez már úgy 1980-ban volt, azt mondták a fiúk, lépjek oda be, és lépjek ki a régi társaságomból. Így illik. Hát jól van, ha így illik. De a másikból nem léptem ki, csak ide beléptem. Jól is éreztem magam, amikor voltam. De abból semmi nem igaz, amit mondanak, hogy ingyenvadászat meg ilyenek, ez egy marhaság. A csekkjeim még most is megvannak, én magam adtam fel a tagdíjakat. Az ebédért a pénzt, meg a szállásért, teljesen normális volt.

A saját társaságomban nem fizettem sose, ott harminc évig nem fizettünk. Megcsináltuk a társaságot, utána eltartottuk magunkat a vadászatból.

Oroszországban a bankszövetség elnökét sugárzással ölték meg. Már negyven bank­ embert gyilkoltak meg. Milyen következtetést lehet ebből levonni?

A maffia uralja a pénzvilágot. Csak ezt. Semmi mást.

Oroszország, sőt, Magyarország sorsát tekintve, ez nem nyugtalanító?

Nem látom ennek különösebb kihatását Magyarországra. Az orosz gazdaságra igen, de Magyarországra nem. Tudom, hogy az egész pénzvilágot óriási maffiák uralják, azt is tudom megbízható forrásból, hogy az alapvető nyersanyagforrások ugyancsak a kezükben vannak.

Ez Oroszország szempontjából tragikus lehet.

Miért pont a bankvezérek ellen lépnek fel?

Akik tulajdonképpen az új rendszert jelképezik. Vagy egyszerűen csak osztozkodnak? Á, nem az új ellen lépnek fel, a bankrendszert mindenképp meg kellett csinálni. Akármilyen stuktúrában. Meg vagyok róla győződve, hogy a bankrendszeren keresztül a kormány megpróbálta kézbe venni a gazdaságot, és ezzel szemben óriási ellenállás van.

Egy egészen más kérdés. Számomra elképesztő, hogy az MSZMP milyen akkurátusan vezette a jegyzőkönyveket. Mi ennek a magyarázata? Annyira biztosak voltak, hogy mindig hatalmon maradnak?

NARRATÍVÁK

119

Szerintem ez Kádár Jánosra vezethető vissza.

Borzasztó tisztességes ember volt, ami ezeket a dolgokat illeti. Másrészt volt egy óriási politikai élménye: az ő koncepciós pere. A békepárti ügy,45 amelyért őt elítélték, és egyszerűen nem volt bizonyíték a kezében, hogy nem úgy történt, ahogy utólag magyarázták a dolgokat. És ő nagyon ragaszkodott ahhoz, hogy minden döntésről, minden hivatalos ülésről készült egy rövid jegyzőkönyv, azt mindenki meg is kapta utána, abban volt a lényeg. Az inkább ilyen munkajegyzőkönyv volt. És utána két napon belül elkészült a szó szerinti jegyzőkönyv, amelyet leraktak. Azonkívül az utolsó időkben a pb-ülésekről is, de a kb-ülésekről már nagyon régen hangfelvétel is készült.

Nem is leveleznek?

Nem. Semmi.

Olyan nem volt, hogy Kádár azt mondta, most egy kicsit kapcsolják ki a magnót, mert nem akarja, hogy rögzítsék?

Olyan soha. Ő talált rá egy formát egyébként, ami gondolom, arra való volt, amire most ön utal, hogy ha van olyan dolog, ami még nem érett meg, amit még nem lehet testület elé vinni.

Hétfőnként a titkársági ülés előtt vagy után a miniszterelnökkel négyszemközt mindig találkozott, és eszmecserét folytattak. Arról nem készült semmi. Kávé mellett leültek, elbeszélgettek. Évtizedeken keresztül így volt, az elődeimmel, de velem is így csinálta. Hétfőnként leültünk, és hangosan gondolkodtunk, erről-arról beszéltünk. Ha nekem bajom volt, elmondtam neki. Ha meg valami olyan konkrét kérdés volt, amely még nem volt elég érett, nem lehetett testület elé vinni, akkor a szakértőit vagy akik azzal foglalkoztak, összehívta. És akkor délután egy órát rászántak, hogy arról a témáról beszélgessenek.

Egyébként nem nagyon szerette a sok fecsegést. És ő pillanatok alatt átlátta a folyamatokat.

Ha mellébeszélt az ember, akkor is megérezte, hogy itt valami nem stimmel: tájékozatlan az illető, vagy pedig nem érti, hogy mi a leckéje.

Azért, mert idejében kiment?

Amiket én tudok, azt nem tudja a közvélemény.

Ön milyen kapcsolatban van Németh Miklóssal?46 Vagyok most? Semmilyenben.

A rendszerváltozásban betöltött szerepét nem tudta jó szemmel nézni? Így van! Ott a pártkongresszus körüli szerepe!

Teljesen megszakadt?

Teljesen.

Túl hamar az MSZMP-vel szemben tette le a voksát?

120

NARRATÍVÁK

Ebben nincs sértődöttség?

Nincs. Egy emberről kialakult a véleményem.

Azokban a politikai harcokban. Ez a vélemény negatív. Kész. Levontam a konzekvenciát.

Mitől negatív?

A jellemétől. És miért tudta megőrizni az országban a népszerűségét?

Ennek a kettőnek semmi köze egymáshoz.

Van, amit mégis megtudhatna a közvélemény?

Nem kell. Németh Miklós fiatalember.

Személy szerint önt megalázó helyzetbe hozta?

Azt nem mondhatom. Egyszer megközelítően, de ezt nem mondtam soha, sehol.

Ha jól értem, akkor ön a politikáját tartotta jellemtelennek. Úgy van! A személyes kontaktusban nem.

Grósz Károly találta ki Németh Miklóst… Úgy van. Egyik bűne. Több van, de ez az egyik.

A dolog lényege, hogy őt egy tehetséges embernek tartottam mindig, és ma is annak tartom, tehát ez a véleményem nem változott meg. Tudja, én a véleményemet az emberekről nem annak alapján alakítottam, hogy az emberek rólam hogyan vélekedtek, hanem hogy én hogyan vélekedtem róluk.

Nem erről van szó. Az, hogy valaki a tapasztalati élmények alapján, vagy csak egyszerűen elméleti alapon arra a következtetésre jut, hogy a tegnap képviselt álláspontját nem tudja fenntartani tovább, és feladja, én ezt normális emberi dolognak tartom. Akárkiről és akármiről van szó.

Tehát az, hogy valaki megváltoztatja a véleményét, mert úgy látja, hogy amit tegnap képviselt, az nem igaz, én ezt egy normális emberi dolognak tartom. Énszerintem csak az ökör következetes. Tehát az nem létezik, hogy egy változó világban harminc évvel ezelőtt felesküdtem valamire, és negyven év múlva is azt fogom hinni.

4 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 52. lábjegyzetét.

5 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 72. lábjegyzetét.

6 Horváth Ede (1924–1998): 1963 és 1989 között a Rába Magyar Vagon- és Gépgyár igazgatója, 1970 és 1989 között az MSZMP Központi Bizottságának tagja.

7 Pozsgay Imre. Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 47. lábjegyzetét.

8 Charles de Gaulle (1890–1970): francia katonatiszt, politikus, 1959 és 1969 között Franciaország elnöke.

9 Hegedűs B. András (1930–2001): közgazdász. 1946-ban lépett be a Magyar Kommunista Pártba. 1953-tól a Nagy Imre-féle reformvonalat támogatta, részt vett az ’56-os forradalmat megelőző viták szervezésében, és a forradalom

HIVATKOZÁSOK

idején is aktív maradt; ekkor vállalt szerepe miatt 1959-ben

1 Donáth Ferenc (1913–1986): kommunista politikus, agrár-

két év börtönre ítélték. Szabadulása után munkája mellett a

történész, publicista. 1934-ben lépett be a kommunista párt-

forradalommal kapcsolatos források és visszaemlékezések

ba. 1945-ig többféle agráriummal kapcsolatos politikai tiszt-

gyűjtésének szentelte energiáját. Az egykori forradalmárok és

séget is betöltött, és 1945-től 1951-ig tagja volt a Magyar

a kivégzettek hozzátartozói 1988-ban vele együtt alapították

Kommunista Párt, illetve a Magyar Dolgozók Pártja Központi

meg a Történelmi Igazságtétel Bizottságát. A szervezet elnö-

Vezetőségének is. 1951-ben letartóztatták, majd 1954-ben

ke lett, de 1992-ben kilépett belőle. 1990-ben részt vett az

rehabilitálták. Tagja volt a Nagy Imre körül kialakuló reformer-

1956-os Intézet megalapításában.

csoportnak. Az ’56-os forradalomban vállalt szerepéért

10 A Történelmi Igazságtétel Bizottságát 1988 májusában

a Nagy Imre-per másodrendű vádlottjaként börtönbüntetésre

Hegedűs B. András lakásán alapították az ’56-os forradalom-

ítélték, de 1960-ban kegyelmet kapott. Ezt követően a

ban vállalt szerepükért börtönbüntetésre ítélt vagy internált

Magyar Tudományos Akadémia tudományos munkatársa, az

emberek, illetve a kivégzettek hozzátartozói. Célja a kommu-

1970-es évektől kiformálódó ellenzéki csoportok tagja volt.

nista rendszer ’56-os forradalommal kapcsolatos történelem-

2 Zbigniew Kazimierz Brzezinski (1928–2017): amerikai dip-

hamisító nézeteinek megcáfolása, a forradalom méltó emlé-

lomata és politikai szakértő, 1977 és 1981 között Jimmy

kének ápolása volt. Fontos szerepük volt Nagy Imre és társai

Carter amerikai elnök nemzetbiztonsági főtanácsadója. Grósz

1989-es újratemetésének megszervezésében.

az interjúban valószínűleg az 1966-os The Soviet Political

11 Kuncze Gábor (1950–): SZDSZ-es politikus, pártelnök,

System. Transformation or Degeneration, illetve az 1970-es

1994 és 1998 között belügyminiszter. 1995-ben a hozzá tar-

Between Two Ages. America’s Role in the Technetronic Era

tozó minisztériumban található állambiztonsági iratokat egy

című műveire utalhat. Ezekben Brzezinski amellett érvelt,

különbizottsággal mérette fel.

hogy a világban és a Szovjetunióban történő gazdasági és

12 A Belügyminisztérium III/III. Csoportfőnöksége a Magyar

társadalmi változások miatt a Szovjetunió – amennyiben nem

Népköztársaság politikai rendőrségének belső elhárítással

hajlandó a reformokra – hanyatlásnak fog indulni.

foglalkozó szekciója volt. Aktái tartalmazták az egykori meg-

3 Nyers Rezső (1923–2018): magyar közgazdász, kommu-

figyeltek és ügynökök neveit is.

nista politikus. 1960 és 1962 között pénzügyminiszter, 1966

13 Kenedi János (1947–): magyar író, politikus. Az 1980-as

és 1975 között az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, illet-

évek baloldali, liberális ellenzéki mozgalmának egyik vezető

ve 1962 és 1974 között az MSZMP Központi Bizottságának

alakja. 2007 és 2010 között ő vezette azt a bizottságot, ame-

gazdaságpolitikai titkára. Ebben a minőségében az ő irányí-

lyik a rendszerváltás előtt keletkezett, az Állambiztonsági

tása alatt dolgozták ki azt az 1968-ban bevezetett és új gaz-

Szolgálatok Történeti Levéltárának még nem átadott állam-

dasági mechanizmus néven ismertté vált reformcsomagot,

biztonsági iratokat vizsgálta.

aminek célja az lett volna, hogy a hatékonyság növelése ér-

14 Az 1988 októberében megalapított Nyilvánosság Klub

dekében piacgazdasági elemekekkel vegyítse a tervutasítá-

a szólás és kifejezés szabadságával, az ehhez való joggal

sos rendszert.

foglalkozó szervezet.

NARRATÍVÁK

121

15 A Szovjetunió Kommunista Pártjának Központi Bizottsága

24 Edgar Bronfman (1929–2013): kanadai-amerikai üzlet­

mellett működő pártfőiskolába a testvéri országok, így

ember, a Zsidó Világkongresszus elnöke. Fontos tette,

Magyarország vezető kommunista politikusait is kivitték

hogy szer vezete nevében diplomáciai lépéseket tett

továbbképzésre.

a Szovjetunióval való kapcsolatfelvétel irányába, és sikerült

16 Komócsin Zoltán (1923–1974): kommunista politikus, új-

elérnie: az ország zsidó lakói törvényesen gyakorolhassák

ságíró, országgyűlési képviselő. 1944-ben került kapcsolatba

a vallásukat, és kivándorhassanak Izraelbe.

a kommunista mozgalommal, és ezt követően több helyi, il-

25 A Zsidó Világkongresszust 1936-ban hozták létre azzal

letve a pártközpontban végzett feladatot is kapott. 1950-ben

a céllal, hogy egybefogja a különböző zsidó közösségeket és

társaival az elsők között küldték ki a Szovjetunió Kommunista

szervezeteket, és érdekeikért a diplomácia eszközeivel har-

Pártjának Központi Bizottsága mellett működő három-

coljon. Központja New Yorkban van.

éves pártfőiskolára. 1957-től haláláig a Magyar Szocialista

26 Eduard Sevardnadze (1928–): szovjet-grúz politikus. 1972-

Munkáspár t Központi Bizottságának, 1962-től pedig

től 1985-ig a grúz kommunista párt első titkára volt, majd

a Politikai Bizottságnak a tagja. 1957-től már a Magyar

Mihail Gorbacsov hatalomra kerülése után kinevezték

Kommunista Ifjúsági Szövetség szervezőbizottsági elnöke.

a Szovjetunió külügyminiszterévé. Az 1990-es évek első felé-

1961 és 1965 közt a Népszabadság főszerkesztője, 1965-től

ben a grúz államtanács, illetve a parlament elnöke volt, 1995-

haláláig a párt Központi Bizottságának külügyi titkára volt.

ben pedig megválasztották Grúzia köztársasági elnökévé.

17 Kukucska János (1926–1967): a Magyar Szocialista

27 A Taurus Gumiipari Vállalat az 1951-ben államosításokkal

Munkáspárt Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bizottságának

és vállalat-összevonásokkal létrehozott Országos Gumiipari

titkára 1957-től 1962-ig. Később külügyminisztériumi szolgá-

Vállalat neve volt 1973-tól. Miután a rendszerváltás idejére

latba került, és Pekingbe rendelték. Állítólag a kínai titkosszol-

csődközeli állapotba jutott, 1996-ban privatizálták.

gálat egy általa okozott balesetet követően beszervezte.

28 A kommunizmus idején „meggymagosként” ismert

Ennek is köze lehetett ahhoz, hogy hazarendelték, illetve hogy

Demeter Bélát a korabeli szocialista sajtó azért állította pel-

ezután a minisztérium mellékhelyiségében agyonlőtte magát.

lengérre, majd ezt követően üzérkedésért azért került bör-

18 Dr. Szalai Béla István (1922–2008): magyar kommunista

tönbe, mert a kecskeméti konzervgyártól meggymagokat

politikus, közgazdász. 1953 és 1956 között a Magyar

vett, azokat elültette, a kikelt facsemetéket pedig értékesítet-

Dolgozók Pártja Központi Bizottságának, 1954 és 1956 kö-

te. Ez a vállalkozói mentalitás a korabeli körülmények között

zött pedig a Politikai Bizottságának a tagja, 1953 és 1954

bűnnek számított.

között az Országos Tervhivatal elnöke, 1954 és 1955 között

29 Kapolyi László (1932–2014): magyar bányamérnök, szer-

könnyűipari miniszter. A forradalom után a külkereskedelem

kezetépítő mérnök, energetikus, közgazdász, üzletember,

területén dolgozott, 1960 és 1963 között a Hungarotex

politikus, akadémikus. Miniszterhelyettesként a szénalapú

Külkereskedelmi Vállalat igazgatója, 1963 és 1975 között kül-

energiatermelés feltámasztásáért kardoskodott, majd 1983

kereskedelmi miniszterhelyettes.

és 1987 között ő lett Magyarország ipari minisztere. 1994-től

19 A Magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) 1957 és

2012-ig és 2013-tól a Magyarországi Szociáldemokrata Párt

1989 között a kommunista állampárt, vagyis a Magyar Szo­

elnöke, 2002 és 2010 között a Magyar Szocialista Párt frak-

cialista Munkáspárt ifjúsági szervezete volt.

ciójának képviselője. Vállalkozóként az energiaiparban tevé-

20 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 63.

kenykedett, és részt vett az orosz államadósság lebontásá-

lábjegyzetét.

ban is.

21 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 27.

30 A rózsadombi paktum egy, a magyarországi rendszervál-

lábjegyzetét.

táshoz kötődő összeesküvés-elmélet, miszerint egy titkos

22 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 53.

szovjet–amerikai–magyar–izraeli politikai megállapodás ke-

lábjegyzetét.

retében a szocialista elit átmenthette pozícióit az új rendszer-

23 Az Ellenzéki Kerekasztalt (EKA) 1989-ben hozták létre a

be. A paktumról először 1992-ben egy, az Egyesült

szocialista Magyarországon működő ellenzéki csoportok,

Államokban megjelenő magyar lap, az Amerikai–Kanadai

hogy együttes erővel erősebb tárgyalási pozícióból indulhas-

Magyar Élet írt. Megkötésének idejét hol 1989-re, hol 1991-re

sanak az őket megosztani kívánó állampárttal szemben. Az

datálják. Létezését a politikai szereplők és a korszak kutatói

EKA társadalmi szervezetek bevonása mellett a Nemzeti

is egyértelműen kétségbe vonják, kitalációnak tartják.

Kerekasztal keretei között egyeztetett a rendszerváltás kere-

31 Jichák Sámír (1915–2012): izraeli politikus, 1983 és 1984,

teinek kialakításáról az állampárttal.

illetve 1986 és 1992 között Izrael miniszterelnöke. 1988 szep-

122

NARRATÍVÁK

temberében – a hivatalos közlemények szerint magánlátoga-

országon. A „fehérterror” kifejezést általában a kommunista

tásban – eljött Magyarországra, ahol tárgyalt Kovács László

(„vörös”) terror elkövetőit egy-egy politikai változás során ön-

külügyminiszter-helyettessel, illetve Grósz Károly kormányfő-

bíráskodó módon megbüntető radikális csoportokkal kap-

vel is. Nem sokkal később hazánkban megnyílt Izrael diplo-

csolatban szokták használni.

máciai képviselete.

40 Vlagyimir Alekszandrovics Krjucskov (1924–2007): szovjet

32 Nicolae Ceaușescuval kapcsolatban lásd lapunk Antall

jogász és diplomata, a Szovjetunió Kommunista Pártja

Péterrel készített interjújának 55. lábjegyzetét. A politikus

Politikai Bizottságának a tagja, 1988 és 1991 között a KGB

1977-ben megbeszéléseket tartott Kádár Jánossal. Ezeken

elnöke. 1955 és 1959 között a budapesti szovjet nagykövet-

téma volt a románai magyar kisebbség ekkor már hazánkban

ség harmadtitkáraként részt vett az 1956-os forradalom le-

is egyre több aggodalomra okot adó helyzete, mivel a román

verésének szervezésében.

politikus folyamatosan kijátszotta a nacionalista kártyát saját

41 Thürmer Gyula (1953–): kommunista politikus, a Magyar

hatalmának erősítése érdekében. Kádár a tárgyalásaival

Munkáspárt elnöke. Felsőfokú tanulmányai után külügyi pá-

a látszat ellenére kudarcot vallott, és a két ország viszonya

lyán helyezkedett el. 1982-től a Magyar Szocialista Mun­k ás­

megfagyott. Ceaușescu 1988-ban Grósz Károlyt is találkozó-

párt Központi Bizottságának Külügyi Osztályánál dolgozott,

ra hívta, de magyar szempontból ezek a tárgyalások sem

1988-tól a párt főtitkárságának külpolitikai tanácsadója lett.

vezettek sikerre.

1989-ben, a párt szakadása után részt vett a ma Magyar

33 Eric Honecker (1912–1994): keletnémet kommunista poli-

Munkáspártként ismert formáció megszervezésében, és an-

tikus, 1971 és 1989 között a Német Szocialista Egységpárt

nak alakuló kongresszusán elnökké választották. A posztot

Központi Bizottságának főtitkára, 1976 és 1989 között a

azóta is ő tölti be.

Német Demokratikus Köztársaság államtanácsának elnöke.

42 Guruló dollárnak nevezik a hidegháború idején a Nyugat-

34 A népi-urbánus vita gyökerei az 1920-as, 1930-as évekre

Európa-szerte működő kommunista pártok, illetve a har­

nyúlnak vissza, és máig hatóan befolyásolja az emberek köz-

madik világban tevékenykedő, a marxi ideológiával rokon-

életi gondolkodását, a politikai diskurzust. Az ellentétnek

szenvező felszabadító mozgalmak számára a szocialista

a rendszerváltoztatás idején is fontos szerepe volt a politikai

tömb nem hivatalos csatornáin keresztül eljuttatott anyagi

viszonyok strukturálásában, sőt az időszak két leginkább

támogatásokat.

meghatározó pártjának születésében is, hiszen az MDF

43 Az Egyetértés Vadásztársaságot 1964-ben alapította meg

a népi írók mozgalmából, az SZDSZ pedig az urbánus kötő-

a szocialista politikai vezetés legfelsőbb szintje. Az ő össze-

désű ellenzékiek csoportjából nőtt ki.

jöveteleik szervezésén túl ez látta vendégül a Magyarországra

35 Franz Vranitzky (1937–): osztrák szociáldemokrata politi-

érkező és a vadászatot kedvelő szocialista vezetőket és más

kus, 1986 és 1997 között Ausztria szövetségi kancellárja.

baráti politikusokat is.

36 A Tovaris, konyec! (Elvtársak, vége!) az MDF ikonikus kam-

44 Biszku Béla (1921–2016): kommunista politikus. 1957 és

pányplakátjának felirata volt. Az Orosz István által készített

1961 között belügyminiszterként ő volt az ’56-os forradalmat

plakáton egy tányérsapkás orosz katonatiszt tarkója volt lát-

követő megtorlás egyik levezénylője. 1956 és 1985 között

ható, felette a cirill betűs felirattal.

a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának,

37 Váncsa Jenő (1928–2016): agronómus, címzetes egytemi

1957 és 1980 között pedig Politikai Bizottságának tagja.

tanár, 1980 és 1989 között Magyarország mezőgazdasági és

45 A Békepártot 1943-ban a magyar kommunisták hozták

élelmezésügyi minisztere. 1954-től a Magyar Dolgozók Pártja,

létre a Kommunisták Magyarországi Pártjának utódjaként. Az

majd a Magyar Szocialista Munkáspárt tagja, 1985-től 1989-

átalakítás miatt a pártot vezető Kádár Jánost a második vi-

ig benne volt a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi

lágháború után fegyelmiben részesítették, majd 1951-ben

Bizottságában.

egy koncepciós per részeként több társával együtt elítélték.

38 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 36.

46 Lásd lapunk Antall Péterrel készített interjújának 53.

lábjegyzetét.

lábjegyzetét.

39 Grósz Károly a Munkásőrség parancsnokai és pártaktivisták előtt a Sportcsarnokban elmondott 1988-as beszédében az országban bevezetett reformok kapcsán arról beszélt, hogy a változások levezénylése során az MSZMP vezető szerepét meg kell őrizni, ugyanis amennyiben ez nem történik meg, „anarchia, káosz” és „fehérterror” fog eluralkodni az NARRATÍVÁK

123

5

IRÁNYVÁLTÁS

PERESZTROJKA ÉS RENDSZERVÁLTOZTATÁS MAGYARORSZÁGON Baranyi Tamás Péter A közbeszédben gyakran felbukkan a képzet, hogy a Mihail Gorbacsov nevével fémjelzett reformok a „keleti blokkban” tevékenyen hozzájárultak a régió rendszerváltásaihoz. Különösen is izgalmas a szovjet reformok és a magyar politika viszonyát megvizsgálni, azonban nyilvánvaló, hogy a peresztrojka és más programok eredeti céljukkal ellentétesen, akaratlanul segítették a régió demokratikus átmenetét.

Mark Palmer egykori budapesti amerikai követ az 1980-as évek végén azt mondta, hogy „a glasznosztyot és a peresztrojkát igazából Magyarországon találták ki, és az ország ebben a tekintetben továbbra is őrzi húszéves előnyét”.1 Az amerikai nagykövet arra gondolt, hogy 1963 után a keleti blokk országai közül Magyarországnak sikerült a társadalmi és gazdasági berendezkedés tekintetében a legmesszebb távolodnia

Mark Palmer amerikai nagykövet az amerikai diplomáciai képviselet épülete előtt 1989. október 23-án, a köztársaság kikiáltásának napján 126

IRÁNYVÁLTÁS

a Szovjetuniótól. A „magyar reform” az ország nemzetközi elszigetelődésével és a gazdasági rentabilitás hiányával szembenézve született meg az 1960-as évek közepére, majd 1968-tól „új gazdasági mechanizmus néven” nyert formát.

Bár gyökerei bizonyos szovjet közgazdászok nézeteiig visszavezethetőek, az invenció a magyar kommunista elit kevésbé ideologikus, technokrata képviselőihez – Nyers Rezsőhöz és Fock Jenőhöz – volt köthető. Piaci elemeket emelt a tervezésbe, ösztönzőket épített a gazdaságba, és az állampolgárok számára lehetővé tette, hogy az állami gazdaságon túli jövedelmeket szerezzenek. Mindez mobilizálta a gazdaságot, illetve a társadalmat, és Magyarországot valóban a „legvidámabb barakká” tette egész Kelet-Európában.2 Mindennek megvolt az ára is: a reformokat külpolitikailag meg kellett védeni, sőt, bizonyos esetekben „el kellett rejteni” a vizslató szovjet szemek elől. A kezdeti időszakban még a „reform” szót sem szabadott kiejteni, a magyarok inkább a gazdaságirányítás javításáról beszéltek.

Aczél György szerint a reformokat mindig „kísérletezésnek, majdhogynem játszadozásnak” kellett lefesteni.3 Bár később a reformok elfogadottsága javult, a szovjet–magyar viszonylatban végig zsarolási potenciált jelentettek. A magyar fél a KGST tervezett reformjába is bele kívánta ágyazni a saját elképzeléseit, ám ezen a fórumon a sokkal merevebb és zártabb NDK-s ihletésű javaslat győzött.4 Miközben az 1973-as olajárrobbanás miatt egyre nehezebb volt a keleti blokk országaiban a fizetőképesség megtartása, a KGST diszfunkcionális, de szigorú integrációs szervezete akadályozta a nyugati integrációval való kapcsolatok kialakítását. Az Európai Gazdasági Közösség ugyanis úgy tartott fenn kapcsolatokat a keleti országokkal, hogy az egyre jobban igényelt gazdasági előnyökért cserébe

egyrészt politikai engedményeket kért, másrészt szorgalmazta a keleti integráció lazítását. A keleti blokk országai közül egyedül Románia engedett ennek a nyomásnak; ezt esetében elszigeteltsége és politikailag kényes helyzete tette lehetővé.5 A magyar gazdasági reformot a szovjetek továbbra sem nézték jó szemmel: az 1970es években többször megállították, félreállították vezető embereit. Ugyanakkor a magyar gazdaság szerkezete továbbra is mindenki másénál távolabb esett a szovjet modelltől. Ez lehetett az oka, hogy az 1980-as évek elején a keleti blokk országai közül hazánk csatlakozott először a Nemzetközi Valutaalaphoz.

Ebben a sajátos szovjet–magyar „húzd meg, ereszd meg”-játékban hozott hatalmas változást, hogy Mihail Gorbacsovot választották a kommunista párt főtitkárává. Gorbacsov már 1985-ben „új gondolkodást” ígért, ennek pedig része lett volna a pártdemokrácia reformja, a gazdaság szerkezetének átalakítása és a szabadabb nyilvánosság. Igaz, a koncepció távolról sem volt kész, és idővel tovább formálódott, kezdetben ezért inkább csak egyfajta új hozzáállást, új iránykeresést jelzett.6 A Gorbacsov új gondolkodásához való viszony kialakításakor az MSZMP-n belül éppen ezért eleinte több megközelítés is létezett. A magyarok egyrészt nagyon gyanakvóak voltak mindenféle szovjet ihletésű, felülről jövő reformkísérlettel szemben, mert a korábbi évtizedek tapasztalatai azt tanították nekik, hogy a szovjetek nem veszik figyelembe a helyi jellegzetességeket, elképzeléseiket pedig nagyon agresszívan verik keresztül a többi országon. Amiatt is aggódtak ugyanakkor, hogy a szovjet „engedékenységi politika” idővel nem vesz-e száznyolcvan fokos fordulatot. Félő volt ugyanis, hogy Gorbacsov gyorsan „belebukik” az engedékenynek tűnő reformokba, azokat pedig olyan visszacsapás követi majd, amely aztán felszámolhatja a magyar állam mozgásterét is. Annak azonban örültek, hogy mindez azt jelezte: a „politikai vízió” visszatért a szocialista táborba.7 Egyébként nem csak a magyar pártvezetés volt gyanakvó a gorbacsovi gondolatokkal szemben: a lengyelek ugyanúgy óva intették egymást a Nagy Pétert idéző reformok iránti lelkesedéstől.8

Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kul­túr­p olitikusa

A magyar pártvezetés különösen tartott attól, hogy a szovjet reformelképzelés részét képezte a KGST szorosabb integrációja is, hiszen Budapest ekkor már régóta nem a keleti, hanem a nyugati integrációval kívánta szorosabbra fűzni a gazdasági szálakat. Az 1980-as évek közepére az is világossá vált, hogy a kelet-európai országok és a Szovjetunió érdekei a KGST-n belül alapvető eltérést mutatnak, így a mélyebb integráció mindenképpen a kis országok ellen dolgozott volna. 1987-re Gorbacsov is belátta, hogy három célja – a szovjet reform, a kelet-európai integráció és a szuperhatalmi státusz fenntartása – közül csak kettőt fog tudni megvalósítani, és a KGST mélyebb integrációját el kell engednie.9 Ahogy a gazdasági kérdések jelentősége csökkenni kezdett, a peresztrojka és a glasz­ noszty pedig egyre inkább szovjet belső reformmá és afféle általános nyitási politikává alakult, az MSZMP reformköre is megnyugodott ebben a változásban. A peresztrojka gondolatvilágát ezt követően az általános kelet–nyugati enyhülés szolgálatába lehetett állítani, és fel lehetett használni az olyan kellemetlenkedő országok elleni fellépéshez, mint amilyen a magyarok esetében Románia volt.

Nemcsak a gorbacsovi reformgondolatok, hanem maga a nemzetközi közeg és az egyes országok politikája is annyi radikális változáson esett át, mint amennyin korábban évtizedekig sem. Mire a peresztrojka a magyar pártvezetés számára „megszelídült” volna, már a pártvezetés is megváltozott: az 1988. májusi MSZMP-­ kongresszuson Kádár Jánossal együtt több más régi vezetőt is kiszavaztak a hatalomból. ElkezIRÁNYVÁLTÁS

127

dődött a Grósz Károly nevével jellemzett rövid átmeneti időszak. Grósz volt az a magyar politikus, aki politikai tőkéjét részben a peresztrojká­ ból merítette – a Frankfurter Allgemeine Zeitung a Grósz név és a glasznoszty összevonásából még a „grósznoszty” szóösszetételt is megalkotta. Ez azonban ekkor már kevésnek bizonyult. Az időszak hatalmas gazdasági változásokat is hozott – ezek logikája azonban nem a peresztrojkát, hanem az évtizedes magyar reformutat követte.10 Éppen az eltérő logika miatt a branddé vált gorbacsovi reform Magyarországon nem ereszthetett gyökeret: a magyar reformok eleve más, részben már a demokrácia felé mutató logikát követtek, ez pedig eredetileg idegen volt a szovjet reformtól.11 Néhány hónappal később a peresztrojka már mind gazdaságilag, mind politikailag kimerült, Magyarország pedig a plurális demokrácia és a nyugati piacgazdaság útját választotta.

A peresztrojka nem játszott döntő szerepet a kelet-európai rendszerváltoztatások folyamatában, inkább mellékepizód volt, és ugyan az MSZMP üdvözölte a reform szellemiségét, tartalmától gazdasági és szuverenitási kérdésekben is ódzkodott. További félelmekre adott okot, hogy a Szovjetunióban egy hirtelen reformkampány akár heves balra fordulást is kiválthatott volna, ez pedig könnyen a régi, jobban beágyazott magyar reformfolyamat végét jelenthette volna. Erre ugyan végül nem került sor, azonban mire a magyar vezetés elfogadhatta volna a pe­ resztrojkát, addigra az már mind kevésbé számított relevánsnak. A hatalomra kerülő demokrati-

kus ellenzék elvi szinten nem tartott fenn kontinuitást a szovjet reformelképzelésekkel, inkább teljes erejével a demokrácia és a piacgazdaság felé fordult. Ha tehát szélesebb perspektívából tekintünk rá, akkor a peresztrojka inkább csak egy állomás volt a szovjet állam széthullásához vezető úton.

HIVATKOZÁSOK 1 MNL OL M-KS 288. f. 32./1989/10. ő. e. 151.

2 Rainer M. János: Magyarország története. A Kádárkorszak, 1956–1989. Kossuth Kiadó, Budapest, 2012.

40–44.

3 Révész Sándor: Aczél György: Egy Kádár-portré töredékei.

Beszélő. 1999/október. 114.

4 Földes György: Kádár János külpolitikája és nemzetközi tárgyalásai, 1956–1988. I. köt. Napvilág Kiadó, Budapest, 2015. 88., 90., 99–100.; Kansikas Suvi: Room to Manœuvre?

National interests and Coalition-Building in the CMEA, 19691974. In: Reassessing Cold War Europe. Szerk.: Sari AutioSa­rasmo – Katalin Miklóssy. Routledge, Oxon – New York, 2011. 198–200.

5 Stefano Bottoni: Unrequited Love? The Romanian Communist Party and the EEC in the 1960s and 1970s. In: Kommunismus und Europa: Vorstellungen und Politik europäischer kommunistischer Parteien im Kalten Krieg.

Szerk.: Francesco di Palma – Wolfgang Mueller. Schöningh Verlag, Paderborn, 2015. 118–136.

6 Andrei Grachev: Gorbachev’s Gamble. Soviet Foreign Policy and the End of the Cold War. Polity Press, Cambridge– Malden, 2008. 73–75.

7 Baranyi Tamás: Perestroika Made in Hungary? The HSWP’s Approach to the Soviet Reform of the Late-1980s.

In: Perestroika and the Party. National and Transnational Perspectives on European Communist Parties in the Era of Soviet Reform. Szerk.: Francesco di Palma. Berghahn, New York – Oxford, 2019. Amazon e-book.

8 Wanda Jarzabek: The Polish United Worker’s Party and Perestroika. In: Perestroika and the Party. National and Transnational Perspectives on European Communist Parties in the Era of Soviet Reform. Szerk.: Francesco di Palma.

Berghahn, New York – Oxford, 2019. Amazon e-book.

9 Földes, 468–669.

10 Thomas M. Cynkin: Glasnost, perestroika and Eastern Europe. Survival. 1988/július–augusztus. 317.

11 Mink András: Grósznoszty. Beszélő. 1999/július–decem-

Grósz Károly az Országgyűlésben (balra) 128

IRÁNYVÁLTÁS

ber. 75–79.

ALKOTMÁNYOSSÁG ÉS JOGI ÁTMENET Stumpf István BEVEZETÉS Tárgyalásos, kialkudott jellege mellett a magyar rendszerváltozás egyik „hungarikuma”, hogy az Alkotmánybíróságot (AB) már az első szabad választásokat megelőzően létrehozták, és az AB ezután meghatározó szerepet játszott a „jogállami forradalomban”. A rendkívül gazdag magyar közjogi hagyományból korábban hiányzott az alkotmánybíráskodás, hiszen Magyarországnak 1949-ig nem volt írott alkotmánya. A rendszerváltozás főszereplői között voltak, akik idegenkedve fogadták az új intézmény létrehozásának ötletét, és jobban örültek volna a kommunista hatalom által felszámolt közigazgatási bíráskodás visszaállításának. A békés átmenet forgatókönyvét kialakító Nemzeti Kerekasztal-tárgya­ lásokon azonban azoknak a politikusoknak az elképzelése érvényesült, akik a német alkotmánybírósági modell követését támogatták.1 Bár az Alkotmánybíróság gyors felállítása nem tartozott az ellenzéki követelések prioritásai közé – sokan ugyanis tartottak attól, hogy az új AB a kommunista káderek átmentésének intézménye lehet –, az Ellenzéki Kerekasztal később mégis az Alkotmánybíróságban látta azt a garanciális intézményt, amelyik az egyik gátja lehet az esetleges pártállami visszarendeződésnek.2 Az Ellenzéki Kerekasztal tevékenységébe 1989 nyarán bekapcsolódó Antall József a magyar parlamentáris tradíció elkötelezett híve volt,3 és az ő kompromisszumos javaslatainak a segítségével sikerült eljutni a megállapodás aláírá­ sáig.

Ma, harminc évvel a rendszerváltoztatás után viszont a hatalommegosztás és a jogállamiság kérdése újra a szakmai és politikai viták középpontjába került.

A jelen írás bemutatja az első alkotmányos rendszerváltozás során kialakított „jogállami forradalom” doktrínáját, illetve a fogalommal szorosan összekapcsolódó AB-nak a jogállamiság ki-

bontásának kezdeti időszakában játszott szerepét. Összefoglalja azokat a nézeteket, amelyek már a kezdetektől rendkívül erőteljesen kritizálták az AB alapjogi aktivizmusát, és megalapozták a politikai konstitucionalizmusnak a 2010-es választások utáni térhódítását, a parlamenti szupremáciára alapozott „közjogi forradalmat”, a „láthatatlan alkotmány” trónfosztását.

AZ AB MINT A RENDSZERVÁLTOZÁS EGYIK FŐSZEREPLŐJE: SZEREP ÉS KÉNYSZER A magyarországi rendszerváltoztatás egyik legelső jogállami intézménye az Alkotmánybíróság volt, ugyanis az már a szabad választások előtt, 1990. január 1-jén megkezdte működését.4 A magyar átalakulás legmarkánsabb sajátossága a tárgyalásos, kiegyezéses formában lezajlott rendszerváltás volt; ez segített fenntartani az ország kormányozhatóságát és az államszervezet működőképességét.5 Az első szabad választások után további öt fővel kibővült AB nem egyszerűen az alkotmányvédelem új intézményeként kapcsolódott be a politikai folyamatokba, hanem saját hatáskörét nagyfokú önállósággal alakítva, magának a rendszerváltoztatásnak is meghatározó politikai szereplőjévé vált. A szabad választásokat követő eufóriának viszont a „taxisblokád” hamar véget vetett. A megöröklött súlyos gazdasági nehézségek, a pártpolitikai ellentétek, a kormánykoalíció belső feszültségei, az új politikai elit tapasztalatlansága és felkészületlensége, valamint a kölcsönös bizalmatlanság gyorsan erodálta a többpártrendszer iránti bizalmat. Tudatosan vállalt jogállami forradalmár szerepével, aktivizmusával, arisztokratikus távolságtartásával és dogmatikus szakjogi nyelve­zetével az AB ebben a politikai és bizalmi vákuumban vált kulcsszereplővé.

Az 1990-es év még a pártpolitikai csatározások és a választások lázában telt. Az AlkotmányIRÁNYVÁLTÁS

129

bíróság 1991 folyamán, illetve azt követően hozta meg azokat a nagy horderejű döntéseit, melyekkel aztán jelentős mértékben befolyásolta a rendszerváltoztatás menetét. A jogállamiság alapjait 1992-es határozataiban kezdte el lefektetni, kifejtve azt a tételt, hogy a rendszerváltással egyfajta „jogállami forradalom” ment végbe. „Az 1989. október 23-án kihirdetett alkotmány­ módosítással gyakorlatilag új Alkotmány lépett hatályba, ami az államnak, a jognak és a politikai rendszernek a korábbiaktól gyökeresen különböző, új minőségét vezette be azzal a meg­ha­ tározásával, hogy »a Magyar Köztársaság füg­ getlen, demokratikus jogállam«. Alkotmányjogi értelemben ez a tartalma a »rendszerváltás« politikai kategóriájának. […] Az Alkotmány meghatározza a jogállami államszervezet alapvető intézményeit és működésük fő szabályait, valamint tartalmazza az emberi és állampolgári jogokat alapvető biztosítékaikkal együtt.”6 Az AB ebben a határozatában tehát a politikai rendszerváltást lefordította a jog nyelvére; abból indult ki, hogy az egész jogrendszert összhangba kell hozni a jogállami alkotmánnyal.

A Sólyom László vezette Alkotmánybíróság nem hagyott kétséget afelől, hogy a rendszerváltás a legalitás talaján állt, s így nem tehető különbség az alkotmány előtti és az alkotmány utáni jog között. Keletkezésétől függetlenül ugyanis minden jogi normával szemben az a követelmény, hogy megfeleljen a hatályos alkotmánynak. A rendszerváltás két kulcsfogalmának, a legalitásnak és a jogállamiságnak a viszonyával kapcsolatban az AB első elnöke a következőképpen érvelt: „Az Alkotmánybíróság elhatárolja egymástól a legalitást és a legitimitást: a különböző korábbi rendszerek legitimitása értelmezhetetlen a jogi normák alkotmányossága szempontjából. Az Alkotmánybíróság ezzel a nézetével foglalt állást arról, hogy forradalom volt-e Magyarországon: a bíróság a Magyarországon lezajlott fordulatra a »jogállami forradalom« paradox fogalmát alkotta meg. Ennek gyakorlati következménye a legalitás és jogfolytonosság elve melletti kiállás lett, ami azonban egyáltalán nem került ellentétbe azzal, hogy az Alkotmánybíróság egyértelműen a rendszerváltás jövőorientált koncep­ 130

IRÁNYVÁLTÁS

cióját támogatta (l.: novatio) és szembefordult a restaurációs törekvésekkel.”7 Az AB-t jogfolytonosságon és legalitáson alapuló felfogása miatt éles politikai kritika érte, hiszen a régi rendszer jogának megítélésekor a bíróság döntő mértékben a jogállamisággal kéz a kézben járó jogbiztonság elvét részesítette előnyben. A mezőgazdaság szövetkezetesítésével és az államosításokkal kapcsolatban is a jog kontinuitására és a lezárt jogviszonyok védelmére helyezte a hangsúlyt, és nem tett különbséget aszerint, hogy miért és mikor lett az alapul fekvő jogszabály alkotmányellenes.

A bíróság a formális jogbiztonság és az igazságosság viszonyával foglalkozó határozataiban fektette le azt az alaptézisét, hogy: „a jogállamiság deklarálása Magyarországon tehát kizárólag formális joguralomként értelmezhető.”8 Az AB mindent megtett annak érdekében, hogy megakadályozza a természetjogi elvek térnyerését a rendszerváltás körüli politikai viták elrendezésében. Felfogása szerint „[j]ogállamot nem lehet a jogállam ellenében megvalósítani”,9 a jogbiztonságot pedig olyan alkotmányos értékként kezelte, amelynek segítségével az alkotmánypozitivizmus előnyben részesíthető a természetjoggal szemben. Sólyom László az AB kezdeti működése során felmerült szakmai és morális kihívások kapcsán a következőket írja összefoglaló munkájában: „A rendszerváltás nagy, szimbo­ likus kérdéseit tekintve – de ezek között a bün­ tetőjogi »igazságtétel« ügyében bizonyosan – a választás elkerülhetetlen volt. Németország tudvalevőleg az igazságosság alapján ítélkezett.

A csehszlovák és a lengyel alkotmánybíróság is lehetségesnek tartotta, hogy – hangsúlyozottan kivételesen és egyszeri alkalommal – az alkotmány büntetőjogi garanciáit a törvényhozó figyelmen kívül hagyja. A magyar Alkotmány­ bíróság a másik utat választotta. Elvetette a büntethetőség elévülése szabályainak bármiféle visszaható hatályú megváltoztatását. A jogállamért nem kellett az igazságosságot feláldozni.

Az Alkotmánybíróság megnyitotta a társadalomban legsúlyosabb sebeket hagyó bűntettek – gyakorlatilag az ötvenhatos forradalom alatti és utáni tömeggyilkosságok – üldözésének a lehetőségét a nemzetközi jog révén.”10

Az AB az általa kifejlesztett rendszerváltási dogmatikának megfelelően többször is kifejtette, hogy Magyarország jogállammá minősítése ténymegállapítás és program egyszerre. Igyekezett tompítani a történelmi körülményekből fakadó rendkívüliséget: döntéseit az elvi rendteremtés és az alkotmányos konszolidáció igényével hozta. Az AB folyamatosan demonstrálta, hogy a jog határt szab a politikának, és magatartásával széles körben hihetővé akarta tenni a jog uralmát. A jogállamiság fogalmát kibontó határozataiban világossá tette, hogy az Alkotmányban tételesen szereplő jogállam alapértékének sérelme önmagában is megalapozza valamely jogszabály alkotmányellenességét. Majd ezt követően „olvasztotta” ki a jogállam tartalmát képező önálló alkotmányossági mérceként funkcionáló elemeket: a normavilágosság és a kellő felkészülési idő követelményét, a jog és az intézmények kiszámítható működésének igényét, a vissza­ menőleges hatályú jogalkotás tilalmát, valamint a későbbiek során a közjogi érvénytelenség doktrínáját. Az AB tagjainak többsége11 tisztában volt azzal, hogy olyan követelményeket vezetett be a jogállamiság tartalmaként, amelyek nem szerepeltek az alkotmányban, nyíltan felvállalva a bíróság aktivizmusát.12 Széles körben elterjedt az a meggyőződés, hogy az alapjogi aktivizmus helyeselhető, míg a hatásköri, államszervezeti aktivizmus nem. Kukorelli István a következőképpen fogalmazott egyik tanulmányában: „Az aktivizmus nézőpontjából határozottan külön­válasz­ta­ nék két normatípust: az alkotmánynak a hatalomgyakorlásról és az államszervezetről (hatalmi ágakról) szóló normáinál kitenném a behajtani tilos táblát. A civil résznél (például az alapjogoknál) szabadabb a jogfejlesztő szerep.”13 Az AB az 1990-es évek elején rendkívül intenzív munkával – az elévüléssel kapcsolatos döntéseivel, az átvilágítási ügyekkel, a múlt sérelmeinek orvoslását igénylő beadványokra adott válaszaival – doktrinálisan kidolgozta a jogállamiság tartalmát jelentő alapkategóriákat. A későbbiekben került sor a jogalkotással kapcsolatos követelmények részletes kifejtésére, mintegy pótolva az alkotmány jogalkotási fejezetének hiányát. A már említett normavilágosságon, felkészülési időn és közjogi érvénytelenségen túl

foglalkozott a közhatalom-gyakorlás demokratikus legitimációjával, a szerzett jogok védelmével, a minősített többséget igénylő törvényekkel, valamint az egyes szakjogi területek (büntetőhatalom, közigazgatás, polgári jog) jogállami követelményeivel. A jogállamiság elsősorban normatív tartalma miatt kapott az AB judikatúrájában kitüntetett szerepet. A „jogállami forradalom” időszakában nagy jelentősége volt annak, hogy bárki beadvánnyal fordulhatott az AB-hoz (actio popularis), és a bíróság az adott jogszabályt közvetlenül ütköztette a jogállami követelményekkel. „A rendszerváltás után Magyarországon a jog uralmába vetett hitet kellett megteremteni. Az Alkotmánybíróság történelmi feladata volt, hogy nyilvánvalóvá tegye: az új Alkotmány feltétlen érvényesülést követel.”14 A jogi alkotmányosság magyarországi zászlóshajója kétségtelenül az Alkotmánybíróság volt. Bevezette, és döntésein keresztül intézményesítette a jogállam eszményét és gyakorlatát, összekapcsolva azokat a közös európai alkotmányos hagyományokkal.15 Az AB „alapító atyái”, de különösen a testület első elnöke, erős alkotmányos elkötelezettséggel és identitással végezték munkájukat. Ezért talán nem meglepő: Sólyom László meggyőződéssel vallotta, hogy Magyarországot az Alkotmánybíróság vitte be Európába, bár Antall József politikai bölcsessége és kompromisszumkészsége nélkül könnyen kormányozhatatlanná válhatott volna az ország.

HATALOMMEGOSZTÁS AZ ÁTMENET IDŐSZAKÁBAN: BÍRÓI AKTIVIZMUS ÉS A „LÁTHATATLAN ALKOTMÁNY” DOMINANCIÁJA A 2010-es választásokat követően alkotmányozó hatalommal rendelkező parlamenti többség közjogi aktivitását övező viták hátterében kimondva-kimondatlanul meghúzódik a kérdés: évtizedekkel a rendszerváltoztatás után eljött-e az ideje annak, hogy a túlzott hatalomra szert tevő AB kompetenciáját vissza lehessen szorítani. A probléma nem új keletű, hiszen a törvényhozással szorosan összefonódó végrehajtó hatalom a választásokon szerzett felhatalmazására hivatkozva rendszeresen kritizálta az Alkotmánybíróság aktivizmusát, mondván, hogy korlátozza IRÁNYVÁLTÁS

131

a népszuverenitás legfontosabb letéteményesének a működését. Az alkotmánybíráskodásnak mint „többségellenes” (counter-majoritarian) tevékenységnek az alapdilemmája, hogy egy nem népképviseleti szerv milyen felhatalmazás alapján és milyen mértékben bírálhatja felül a közvetlen legitimációval rendelkező parlament döntéseit.16 Az Alkotmánybíróság rendszerváltáskori önértelmezése szerint az aktivizmus az adott körülmények között bizonyos mértékig elkerülhetetlen volt. Az Országgyűlés mint alkotmá­ nyozó hatalom nem volt képes korrigálni az alkotmány ellentmondásait, vagy pótolni annak hiányosságait, így az AB maradt az egyetlen olyan intézmény, amely kreatív jogértelmezéssel megoldhatta a szükséges politikai egyetértés hiánya miatt más módon nem kezelhető problémákat.

A hatalommegosztás elve expressis verbis nem szerepelt az 1989-es alkotmányban, de saját gyakorlatában az AB a jogállamiság szerves részeként következetesen érvényre juttatta az államhatalmi ágak elválasztásának elvét.17 A jogállamiság alaposan kidolgozott rendszerével szemben az AB a hatalommegosztásról nem adott átfogó kifejtést, sokkal inkább egy-egy konkrét határozattal összefüggésben fogalmazta meg az álláspontját. Így saját közjogi státuszának meghatározása kapcsán már az ítélkezés korai szakaszában elvi éllel mondta ki, hogy az alkotmány egyes rendelkezéseire irányuló hatáskör gyakorlásánál „messzemenően figyelembe kell venni a hatalmi ágak megosztásának elvét, amely a magyar államszervezet legfon­ tosabb szervezeti és működési alapelve”.18 Az Alkotmánybíróság következetesen elzárkózott attól, hogy az előzetes alkotmányossági vizsgálatok révén magára húzza a kormányzati, illetve törvényhozói felelősséget. Az AB elfogadta a hatalmi ágak hagyományos hármas felosztását, de ezt sokkal inkább praktikus, semmint teoretikus megfontolásból tette, egyértelműsítve, hogy nem hajlandó követni azokat a divatirányzatokat, amelyek újabb és újabb hatalmi ágakat véltek felfedezni (média, helyi önkormányzatok, érdekképviseletek).

Az AB a bírósági vezetők kinevezésével kapcsolatos határozatában fogalmazta meg első íz132

IRÁNYVÁLTÁS

ben, hogy milyen jellemzői vannak a hatalommegosztás rendszerében a bírói hatalmi ágnak. „Az Alkotmánybíróság a hatalmi ágak elválasztása elvének (mint a jogállamiság alkotóelemének) értelmezése során abból a helyzetből indul ki, ahogy ez a szétválasztás a mai parlamentáris rendszerekben érvényesül, s ahogy azt az Alkotmány is tükrözi. A törvényhozó és végrehajtó hatalom »elválasztása« ma lényegében a hatáskörök megosztását jelenti a parlament és a kormány között, amelyek azonban politikailag ös�szefonódtak. A parlamenti többséget alkotó pártok alakítanak kormányt, a parlament zömmel a kormány törvényjavaslatait szavazza meg. […] Ilyen körülmények között a bírói hatalom sajátossága az, hogy a másik két »politikai« jellegű hatalmi ággal szemben állandó és sem­ leges [akkor is, ha a politikai programokat megvalósító törvényeket és rendeleteket (is) alkalmazza]. Ezt a semlegességet fogalmazza meg az Alkotmány 50. § (3) bekezdése azzal, hogy a bírák függetlenek és csak törvénynek vannak alávetve. […] A bírói hatalom tehát független a másik két hatalmi ág politikai meghatározottságától és annak változásaitól, s ilyen értelemben állandó, folyamatos. Az Alkotmány­bíróság a következőkben a bírói hatalom semlegességét a fentiek szerint érti.”19 Az AB korai döntéseiből kiderül, hogy a bíróság a hatalommegosztás elvét nem hierarchikus viszonyként, hanem a kölcsönös ellenőrzések kiegyensúlyozott rendszereként értelmezte. A hatalmak elválasztásának követelménye mellett nagy nyomatékkal hangsúlyozta az együttműködési kötelezettséget is: „[a] jogállamiság elvéből [Alkotmány 2. § (1) bekezdés] is következik az Alkotmányban szabályozott szerveknek az a kötelessége, hogy alkotmányos jelentőségű hatásköreiket jóhiszeműen, feladataik teljesítését kölcsönösen segítve, együttműködve gyakorolják.”20 Végül pedig a hatalommegosztáshoz kapcsolódó határozatok közül egy olyat emelek ki, amelyik már az 1994-es választásokat követő, kétharmados többséggel rendelkező szocialista-liberális kormánykoalíció idején született. Ebben a határozatban az AB olyan elvek mellett kötelezte el magát, amelyek később újra az érdeklődés középpontjába kerültek: „A hatalmi ágak elválasz-

Az Alkotmánybíróság újonnan megválasztott tagjai (balról jobbra: dr. Ádám Antal, dr. Kilényi Géza, dr. Solt Pál, dr. Sólyom László, dr. Zlinszky János és dr. Nyikos László) esküt tesznek az Országgyűlés előtt 1989. november 23-án

tásának elve ugyanis nem pusztán annyit jelent, hogy az egyik hatalmi ág nem vonhatja el a másik jogosítványait, hanem azt is jelenti: a demokratikus jogállamban korlátlan és korlátozhatatlan hatalom nincs, s ennek érdekében bizonyos hatalmi ágak szükségképpen korlátozzák más hatalmi ágak jogosítványait.”21 Az AB alapító generációjának távozásakor számos értékelés született a bíróság tevékenységéről. Az értékelések mindegyike kiemeli az aktivista felfogású bíráskodást és a „láthatatlan alkotmány” metaforáját. Halmai Gábor az alapjogi bíráskodás első kilenc évét bemutató kötet bevezetőjében a következőképpen összegzi véleményét: „Nem is lehet kétséges, hogy a magyar Alkotmánybíróság Sólyom-korszaka a Warren-Court típusához hasonlítható, amelynek elnöke alapvetően liberális, és mind az alkotmány, mind pedig a hatáskörök értelmezését illetően aktivista irányba igyekezett vezetni a magyarországi alkotmányvédelmet.”22 Való igaz: a rendszerváltoztatás forgatagában született és átmenetinek szánt alkotmány szövegét kezdetben az AB több tagja sem tartotta annyira kiérlelt dokumentumnak, hogy azon a testület jogász­

professzor tagjai ne tudtak volna javítani. Nem meglepő tehát az, hogy az alapító elnök egyik későbbi interjújában a következőket mondta: „A mi alkotmánybíráskodásunk a koherencia érdekében – éppen a »nehéz esetekben« – az alkotmányírás határán mozog, ezt soha nem tagadtam.”23 Bár az AB saját szerepfelfogását illetően a kezdetektől fogva megosztott volt, a többség úgy ítélte meg, hogy a kialakult történelmi helyzetben a bíróságnak aktivistának kell lennie. Sólyom László a halálbüntetés alkotmányellenességét kimondó határozathoz csatolt párhuzamos indoklásában fejtette ki a „láthatatlan alkotmány” felfogását: „Az Alkotmánybíróságnak folytatnia kell azt a munkáját, hogy értelmezéseiben megfogalmazza az Alkotmány és a benne foglalt jogok elvi alapjait, és ítéleteivel koherens rendszert alkot, a ma még gyakran napi politikai érdekből módosított Alkotmány fölött, mint »láthatatlan alkotmány«, az alkotmányosság biztos mércéjéül szolgál: s ezért várhatóan a meghozandó új alkotmánnyal, vagy jövőbeli alkotmányokkal sem kerül ellentétbe.”24 Minden bizonnyal példa nélkülinek mondható, hogy egy párhuzamos indoklásban felemlített IRÁNYVÁLTÁS

133

„doktrína” ilyen hihetetlen karriert fusson be.

Maga a szerző is úgy vélte, hogy sokan félreértették a gondolat lényegét, hiszen a „láthatatlan alkotmány” metaforája nem az „örökkévalósági klauzula” szinonimája, amelyre támaszkodva akár az írott alkotmányszöveg is kritikai revízió alá vethető. Sokkal inkább arra akart rámutatni, hogy az alkotmány magasabb rendű: nemcsak a technikai szabályoknak, hanem az Alkotmánybíróság határozataiban kifejtett elveknek a szi­go­ rú rendje. A bíróságnak ítéleteiben ezt az elvrendszert kell kifejtenie, láthatóvá tennie, és ko­herens rendszerré fejlesztve alkalmaznia. A német alkotmánybírósághoz hasonlóan az alkotmányt a magyar AB is logikailag zárt rendszerként fogta fel, és a „láthatatlan alkotmány” koncepciója valójában ezt fejezte ki. Rendkívül tanulságos, hogy a későbbiekben a testület kerülte a fenti meta­ forára való hivatkozást, és odafigyelt, hogy a döntései köthetőek legyenek az alkotmány egyes rendelkezéseihez. Emellett azt is kerülte, hogy értelmezései az írott alkotmány felülvizsgálatának tűnjenek. Mégis, a közjogi kultúrában és búvó­ patakszerűen magában az alkotmánybírósági gyakorlatban is tovább élt a „láthatatlan alkotmány” szellemisége.25 A 2011-ben elfogadott Alaptörvény nem emel ki egyetlen olyan főhatalmat sem, amely maga alá gyűrhetné a többi alkotmányos hatalmi ágat.

Csink Lóránt szerint az alkotmányos szervek együttműködéséből az alkotmányjogra kivetítve két követelmény származik. Egyrészt mindegyik szerv segíti a másikat hatásköre gyakorlásában, másrészt a bizalmi elv alapján az alkotmányos szervek ugyanannak az Alaptörvénynek a megőrzésére, erősítésére törekszenek, természe­ tesen a saját eszközeikkel.26 Az N cikk (3) bekezdése előírja, hogy az Alkotmánybíróság, a bíróságok, a helyi önkormányzatok és más állami szervek működésük során kötelesek tiszteletben tartani a kiegyensúlyozott és fenntartható költségvetési gazdálkodást. Mindez természetesen nem azt jelenti, hogy bárki elvitatná az Országgyűlés költségvetési tervezési és a kormány költségvetési gazdálkodási feladatát és felelősségét, sokkal inkább arra utal, hogy a többi alkotmányos szervnek is segítenie kell az Országgyűlést és a kormányt ezeknek a feladatoknak 134

IRÁNYVÁLTÁS

az ellátásában. Az N cikk (3) bekezdése egy alapelv, önálló normatív tartalma nincs, az alkotmányozó hatalom pedig a korábbi tapasztalatok fényében tartotta szükségesnek alaptörvényi szabályként való megjelenítését.

A bizalmi elv megjelenik az Alaptörvény szövegében is. A 28. cikk értelmezési szabályt ír elő a bíróságok számára, amikor azt mondja, hogy a jogszabályok értelmezésénél azt kell feltételezni, hogy azok a józan észnek és a közjónak megfelelő, erkölcsös és gazdaságos célt szolgálnak. Tehát a bíróságoknak feltételezniük kell, hogy a politikai hatalmi ágak is rendeltetéssze­ rűen látják el feladataikat, és persze az Országgyűlésnek, valamint a kormányzatnak is bíznia kell abban, hogy az AB és a bíróságok ugyanúgy az Alaptörvény és a jogszabályok érvényesüléséért dolgoznak, mint ők.

AZ ALKOTMÁNYBÍRÓSÁGI AKTIVIZMUS KRITIKÁJA Az alkotmánybírósági aktivizmusnak nincs egységes meghatározása. „[L]egtöbbször rosszallást jelez: a bíróság elszakad az alkotmány szövegétől, figyelmen kívül hagyta a precedenst, elfogadhatatlan értelmezési módszert alkalmazott, behatolt a törvényhozás területére, vagy egyszerűen csak olyan döntést hozott, amellyel a bíráló politikai okból nem értett egyet. Az alkotmánybíráskodás néhány ellenzője magát az intézményt, a törvények alkotmányossági felülvizsgálatát is aktivizmusnak tartja.”27 A viták az elmúlt években újabb lendületet kaptak többek között a politikai és jogi alkotmányosság híveinek publikációin keresztül.28 Az Alkotmánybíróság tevékenysége nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi érdeklődés középpontjába is bekerült. Itthon és külföldön egyaránt úgy tartották, hogy ez „a legtöbb hatalommal rendelkező s talán a legaktívabb is bármely alkotmánybíróság közül a világon”.29 A testület legnagyobb visszhangot kiváltó döntései (a halálbüntetés megszüntetése, a kárpótlással és az igazságtétellel kapcsolatos határozatok, a köztársasági elnök és a végrehajtó hatalom jogkörei közötti határvonal kijelölése) olykor rendkívül erős politikai reakciókat, sőt indulatokat gerjesztettek. A bírálatok szerint az AB kezdetben kizá-

rólag a Nyugat általi elismerést és legitimációt hajszolta, megközelíthetetlen elefántcsonttornyából pedig semmiféle érzékenységet nem tanúsított a mindennapok realitása iránt. Az AB egyik legradikálisabb kritikusa, Varga Csaba szerint „az alkotmánybíróság rátelepedett az egész politikai folyamatra, nem egy tekintetben meghatározva annak irányát, azaz önhatalmúlag maga emelte filozófiák, nézőpontok, társadalom- és emberszemlélet s a mindezzel úgymond együtt járó kötelmek és tilalomfák alá teperte az egész társadalmat, politikai osztályát, pártjait, s velük a nemzetet megtestesítő törvényhozó, végrehajtó és igazságszolgáltató hatalmat, vagyis végső fokon az eredetileg rendszerváltó – a múltat érdemben meghaladni kívánó s egy új nemzetépítésbe bocsátkozó – szándék esélyeit”.30 Állítása szerint a professzori karakterű Alkotmánybíróság a döntéseiben megmutatkozó „pusztító liberális doktrinerizmusával” megbéklyózta a rendszerváltást. Idegen jogra építve, merő absztrakcióból láthatatlan alkotmányt teremtett. Azzal, hogy maga hozta létre a mércét, amelyre hivatkozva megsemmisítette a szuverén akaratát, „alkotmányellenes alkotmányvédelmet” valósított meg.

A pártállam jogi nihilizmusával szemben fetisizálta a jogot, és az új katekizmus középpontjába a jogállamiságot állította. Az AB döntései alkotmányi erővel, visszavonhatatlanul épültek be a jogrendszerbe.

Az alapjogi aktivizmus korai szakmai alapú kritikusai közül Pokol Béla öt pontban összefoglalt bírálatát érdemes kiemelni: „1. Az aktivizmus túlzottan átviszi a társadalmat érintő alapvető döntések súlyát a parlamentről az Alkotmánybíróságra, és ezzel a választásokon és a parlamenten nyugvó parlamentarizmus alapjait kezdi ki.

2. Az aktivizmus kedvenc alapjogi formulái a leg­ absztraktabb alkotmányjogi deklarációk, amelyek mögött nem állnak jogi normatív iránymutatások – legalább a jogászság egyes köreinek konszenzusa által lefedetten. Így az aktivizmus az alkotmánybíró belső morális bátorságán túl semmilyen legitimációval nem rendelkezik. Az a néha felbukkanó érv a parlament háttérbe szorításánál, hogy »a politika küzdelmei helyett így a jog logikája és a jog kiszámít-

ható érvei lépnek be«, tökéletesen alaptalannak mondható.

3. Az absztrakt alapelvekből való dedukció váltja fel végletesen az aktivizmusnál a pluralista politikai rendszerek kompromisszumos, ad hoc jellegű döntési mechanizmusát, ez pedig lemerevíti a társadalmat. Egy komplex társa­ da­lom ezernyi belső ellentmondásának összeegyeztetésére – és ezzel a társadalom fenn­ tartására – ez a döntési mechanizmus alkalmatlan.

4. Az alapjogi alkotmánybíráskodás létrejötte és megerősödése az utóbbi 40 évben a nyugati világban is feszültséget hozott a jog hagyo­ mányos szerkezetébe: a politikai jogalkotás, a jogdogmatikai tevékenység és a bírói jog­ fejlesztés együttműködésébe. Az aktivizmus ezt a feszültséget veszélyesen tovább fokozza, és »dinamittá teszi« az alapjogokat, amelyek a jogrendszerben is kárt okoznak egy idő után.

5. Végül pedig a felsorolt problémák a magyar politikai rendszerben elvezethetnek oda, hogy komolyan felmerülhet a meghatározó politikai erők körében az alkotmánybíráskodás radikális visszametszése, vagy egészen szélsőséges irányzatoknál az alkotmánybíráskodás megszüntetése. Az aktivizmus nemcsak jogrendszerre és a parlamentarizmusra nézve, hanem az alkotmánybíráskodás intézménye vonatkozásában is veszélyes.”31 A frontális támadások mellett jól kivehető volt a baráti kritikát gyakorlók köre is. Az ő többségük az alapjogi aktivizmust elfogadhatónak, sőt kifejezetten támogatandónak tartotta, míg a hatásköri, államszervezeti kérdések esetében az alkotmány írott szövegéhez való ragaszkodást tekintette elsődlegesnek.32 Kis János három különböző típusú aktivizmust különített el az alkotmányos demokráciáról szóló elemzésében.33 Véleménye szerint hatásköri aktivizmusnak minősül, ha az AB olyan eljárásba kezd, vagy olyan döntést hoz, amelyre a jogszabályok nem hatalmazták fel, valamint ha olyan jogszabályok alkotmányosságára is kiterjeszti a vizsgálatát, amelyeket az indítványozó nem kifogásolt. Alkotmányértelmezési aktivizmusról akkor beszélhetünk, amikor az AB nem egyszerűen alkalmazza, hanem tulajdonképpen módosítja IRÁNYVÁLTÁS

135

vagy kiegészíti az alkotmányt, leginkább azzal a módszerrel, hogy az alkotmányban kifejezetten nem szereplő szabályok felállításával méri össze a vizsgált jogszabályt. Ha pedig a testület politikai indítékok alapján részrehajló döntést hoz, megvalósul a politikai elfogultságból következő aktivizmus. Úgy véli, hogy az alapjog-értelmezés határait a természetjogon innen, de a hagyományos értelemben vett jogpozitivizmuson túl kellene megjelölni, ez a keret pedig nem teszi lehe­ tővé az alkotmány szövegének morális alapú felülbírálatát. A Pokol Bélával vitatkozó, dworkini nézeteket valló Halmai Gábor ugyan védelmezi a morális alapjogi aktivizmust, de kritizálja az államszervezeti, hatásköri aktivizmust: „a bíráknak konkrét eseteket nem egyszerűen az alkotmány betűi, hanem az alkotmány absztrakt klauzulái alapján megállapított elvek alapján kell eldönteniük. Az ilyen elvekre alapozott érvelés értelmében vett aktivizmus tehát aligha iktatható ki az alkotmánybíráskodásból.”34 A vita nem hozott konszenzust abban a kérdésben, hogy milyen elvi alapjai vannak az alapjogi aktivizmus támogatásának és a hatásköri aktivizmus tiltásának. Ahogyan Tóth Gábor Attila fogalmazott: „nem az a kérdés, hogy létezik-e elfogadható aktivizmus, hanem az, hogy valóban az alkotmány kiszélesítésével vagy átfogalmazásával egyenértékűek-e azok a megoldások, amelyeket az alapjogi aktivisták támogatnak.”35 Az Alkotmánybíróság komoly belső vitákat követően úgy alakította ki a maga szerepfelfogását, hogy az AB a többségi uralom valóságos ellensúlyaként kell, hogy működjön. Elismerte, hogy az alkotmány olyan abszolút mérceként áll felette, amelynek a megalkotása a parlament kezében van. Az AB többsége egészen 2011-ig kitartott amellett, hogy az alkotmánymódosítások alkotmányosságának tartalmi szempontból történő vizsgálatára nem tart igényt, bár azt – hangzott a halk ellenérv – „elvileg meg lehetne indokolni”. A kétharmados többséggel rendelkező Horn-kormány idején a kormányzó erőket nem az alkotmányellenes alkotmánymódosítás értelmezése tartotta lázban, hanem a Bokros-csomag alkotmányos vétójának kezelése, illetve egy új alkotmány elkészítése. Már ebben 136

IRÁNYVÁLTÁS

az időszakban is élénk viták folytak arról, hogy a népképviseleti elvre épülő parlamenti szup­ remácia vagy az alapjogok védelmét biztosító alkotmányos kontroll legyen a közjogi viszonyok meghatározó rendező elve. Ezek a viták éleződtek ki az alkotmányozó többséggel ren­ delkező második Orbán-kormány idősza­kában.

HARMINC ÉV MÚLTÁN: A „LÁTHATATLAN ALKOTMÁNY” TRÓNFOSZTÁSA ÉS A PARLAMENTI SZUPREMÁCIA ELVÉNEK GYŐZELME A 2010-es parlamenti választások a Fidesz– KDNP pártszövetség földcsuszamlásszerű győzelmét hozták. Az alkotmányozó többséggel rendelkező kormányzati erők nekiláttak az új alkotmány előkészítésének. A Fidesz stratégiai döntéshozói már nagyon régóta készültek arra, hogy a status quo gazdasági, politikai, szellemi elitje által kialkudott kompromisszumokra épülő rendszert szétverjék, a „megalvadt posztkommunista struktúrák”36 erejét megtörjék. A nemzeti konzervatív oldalhoz eszmeileg közel álló elemzők visszatérően hangoztatták írásaikban: „ami a jogállam javára végbement a többpárti parlamentarizmus visszaszorításával, az ma már a demokrácia félig-meddig megfojtásaként értékelhető.”37 Úgy vélték, hogy az alkotmányos berendezkedésen belül súlyos torzulások történtek, jelentős mértékben korlátozva a kormányok cselekvőképességét. Ezért vissza kell metszeni a hatalommegosztás túlzásait, helyre kell állítani a választott parlament szupremáciáját, erős államot és hatékony közigazgatást kell építeni.

Számos javaslatot fogalmaztak meg az alkotmányjogi rendszer átalakítására és új alkotmányszabályozási innovációira.38 Egyes elemzések radikális szakítást javasoltak az elmúlt idő­ szakkal, a Szent Korona joghatóságának reha­ bilitálását, a történeti alkotmány kiiktatásával megszakított közjogi kontinuitás visszaállítását kezdeményezték. Mások eddigi jogállami fejlődésünket zsákutcásnak nevezték, és azzal ér­ veltek, hogy „alkotmányosság, jogállam és jog­ uralom nem keletkezhet másként, mint saját kihívásra adott saját válaszként”,39 ezért éppen itt az ideje annak, hogy felhagyjunk a külföldi példák másolásával. A magyar kormányt ért európai

támadások hátterében a kormányfő azon törekvése állt, hogy a politikai kérdéseket repolitizálja, és a többségi választói felhatalmazást érvényesítse. Ez szembement az uniós politika legfőbb áramlatával, a politikai kérdések eljogiasításával, vagyis a problémák jogi, illetve bírósági úton történő megoldásával. „Az emberi jogi gondolkodás extrém dominanciájával és a többségi elv érvényesítésének egyértelmű korlátozásával jellemezhető európai politika élesen szemben áll az egyetlen párt alkotta parlamenti többség teljes szuverenitásán alapuló elvvel.”40 A politikai konstitucionalizmus fundamentális tartópillérét valójában ez az argumentáció adja.

Az Alaptörvény elfogadása és annak módosításai azt mutatják, hogy a nemzeti-konzervatív kormánytöbbség kihasználta az „alkotmányozási pillanatot”,41 és – számos ponton építve az alkotmányos berendezkedéssel kapcsolatos kritikákra – a magyar jogrendszer tartalmában és struktúrájában a rendszerváltoztatást követő időszak legnagyobb mértékű átalakítását hajtotta végre. A pontosan egy évvel a 2010-es parlamenti választásokat követően elfogadott Alaptörvény – már nevében is – a régi elit paktumaira épült rendszerrel való szakítást akarta szimbolizálni. Egy olyan új politikai generáció jelentette be tehát helyfoglalási igényét, amelyet nem kötöttek a korábbi időszak kompromisszumai, nem fogadta el a történeti alkotmány „hatályon kívül helyezését”, fontosnak tartotta a család közösségfenntartó szerepét, és nem adta fel a nemzet határváltoztatások nélküli újraegyesítésének gondolatát. A korábbi, politikai neutralitásra törekvő alkotmányos identitással való szakítást az Alaptörvény preambuluma, a Nemzeti Hitvallás fejezi ki a leginkább.42 A politikai alkotmányosság térnyerése szempontjából az Alaptörvény bevezető fejezetét úgy is lehet értelmezni, hogy az hivatott szimbolizálni a „láthatatlan alkotmány” trónfosztását és a történeti alkotmány rehabilitálását. A szöveg egyfajta, a tradicionális államisághoz való visszatérést mutat azzal, hogy említést sem tesz a jogállamról. Ehelyett a következő szerepel benne: „Valljuk, hogy a polgárnak és az államnak közös célja a jó élet, a biztonság, a rend, az igazság, a szabadság kiteljesítése.” A Nemzeti Hitvallás nem pusztán

érzelmileg igyekszik megalapozni az új alkotmányos identitást, hanem az alkotmányszöveg értelmezésében is kulcsszerephez juthat. Az Alapvetés R) cikk (3) bekezdése szerint ugyanis „[a]z Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni”. A kötelező alkotmányértelmezési triász üzenete – különösen, ha összekapcsoljuk a később tárgyalandó negyedik alkotmánymódosítással – egyértelműen az alapjogi aktivizmus zsinórmértékéül szolgáló „láthatatlan alkotmány” leváltása.

Ha számba vesszük a korábbi alkotmányt érő kritikákat, akkor jól látható, hogy az Alaptörvénybe bekerültek a kritikusok által legfontosabbnak tartott hiányosságok is. Az alapjogi charta katalógusa mellé beépült a közösségközpontú szabályozás, a jogosultságok mellett megjelentek a polgárok kötelezettségei, a bíróságok értelmezési kritériumai között pedig ott szerepel a közjónak és a józan észnek való megfelelés, valamint az erkölcsös és gazdaságos cél szolgálatának mércéje is (28. cikk). Az állam szerepének megerősítése mellett a nemzeti vagyon elidegenítésének korlátai, valamint a – sokat vitatott – közteherviselési és nyugdíjszabályok is az Alaptörvény részei lettek.

Az új alkotmány érdekes kettősséget mutat: „saját magát a rendszerváltás bevégzőjeként azonosítva – a folytonosságot nem az elmúlt húsz év alkotmányára építi. […] [R]etorikájában a magyar államiság történelmi gyökereihez való visszatérést sugallja, normatív tartalmában azonban az 1989-es demokratikus Alkotmányhoz kötődik”.43 A „fülkeforradalom” tehát a politikai alkotmányosság győzelmét hozta. Az alkotmánybírósági aktivizmust felváltotta a kétharmados többségen (super majority) alapuló, parlamenti szupremá­ ciá­ra épülő aktivizmus. Az alkotmányozó többség még a választások évében – vagyis az Alaptörvény előkészítésével párhuzamosan – kilenc alkalommal módosította az alkotmányt, radikálisan átalakítva a magyar államberendezkedés szerkezetét.44 A módosítások hatalompolitikai és szimbolikus célokat szolgáltak, erőteljes hangsúlyeltolódást idéztek elő a hatalommegosztás IRÁNYVÁLTÁS

137

rendszerében, és delegitimálták az 1989-es alkotmányt.

A hatalommegosztás új rendszerében a leg­ élesebb konfliktusok az Alkotmánybíróság és az alkotmányozó hatalom mezében fellépő, a törvényhozó hatalommal szorosan összenőtt kormányzati főhatalom között alakultak ki.45 Az Alaptörvény készítői szándékaik szerint „gránitszilárdságú” alkotmányt szerettek volna létrehozni. A „forradalmi jogalkotás” demokratikus és szakmai deficitjei, az Alkotmánybíróság „parttalan jogászkodása” és a Velencei Bizottság mögé bújt „globalista körök ármánykodása” arra kényszerítette az alkotmányozó többséget, hogy többszöri módosításokkal a politikai kihívásokhoz igazítsa az új Alaptörvény szövegét. A negyedik alkotmánymódosítás után már nem az alkotmányos konfliktusok uralták a politikai napirendet. Ha tájképet szeretnénk festeni a csata után, akkor azt mondhatjuk, hogy a kormányzati többség a maga részéről lezártnak tekintette az alkotmányozás első szakaszát, és szándékai szerint konszolidálni akarta a második alkotmányos forradalom vívmányait. Az ellenzék egyfajta „helyreállító alkotmányozásban” gondolkodott, a radikális oldal az 1989-es jogállami alapokhoz való visszatérés mellett érvelt, a mérsékeltebbek pedig a nemzeti-konzervatív oldallal való kiegyezést szorgalmazták. Az alkotmányjogász szakma szakmai konferenciák és tudományos kutatási projektek segítségével igyekezett feldolgozni a változásokat.46 UTÓSZÓ – MEGFONTOLÁSRA AJÁNLOTT GONDOLATOKKAL A jogállamnak nincs demokratikus alternatívája, és stabil alkotmányos alapok nélkül hatékony kormányzást sem lehet sikeresen folytatni.

Ahogy a történeti alkotmányt sem lehetett a magyar közjogi kultúrából kiiktatni, úgy az Alkotmánybíróság több mint húszéves jogfejlesztő tevékenységét sem lehet kiretusálni a magyar alkotmányos kultúrából. A rendszerváltó politikai elit sem háríthatja át a saját döntés- és megegyezésképtelensége miatti felelősséget a túlzott aktivitást mutató Alkotmánybíróságra. Napjainkban pont fordított helyzettel van dolgunk:

138

IRÁNYVÁLTÁS

a kormánytöbbség számos olyan döntést hozott, melyek társadalmi-gazdasági következményei messzehatóak. Ezekért a felelősség őt terheli, és majd a választók döntenek arról, hogy helyesnek tartják-e ezeket az intézkedéseket. Az Alkotmánybíróságnak nincs kompetenciája a politikai döntések megítélésére – arra viszont van, hogy az elé kerülő ügyek alkotmányosságát elbírálja. Sőt, ez valójában alaptörvényi kötelessége.

Ha az alkotmányozó többség rövid távú hatalmi érdekek miatt kivonja a költségvetési és az adózással kapcsolatos kérdéseket az alkotmányos kontroll alól, azzal súlyos sebet ejt a jogállamiság és a gazdasági alkotmányosság testén. Amen�nyiben a neki nem tetsző alkotmánybírósági döntéseket rendszeresen „felülalkotmányozással” érvényteleníti, akkor megbontja az alkotmány egységét és ellentmondás-mentességét, magára vonva a visszaélésszerű alkotmányozás („abusive constitutionalism”) vádját.47 A hatalommegosztás rendszerében nemcsak a hatalmi ágak elválasztásának, hanem együttműködésüknek az alkotmányos követelménye is érvényre kell, hogy jusson. Alkotmányozó hatalommal rendelkező parlamenti többség esetén különösen nagy felelősséget visel az egyetlen valós ellensúlyként fellépni képes Alkotmánybíróság. Konszolidált időszakokban jobban kitűnik, a nemzeti parlament és kormány milyen nagy mértékben kell, hogy támaszkodjon az alkotmányos rend őrére, az Alkotmánybíróságra. Az alkotmányos intézmények közös érdeke – mondhatnám nemzeti érdek –, hogy az Alaptörvény mögöttes értéktartalma és normatív szabályai elnyerjék a polgárok szimpátiáját, és így hajlandók legyenek a szabályokat követni. Ha a rövid távú hatalmi érdekek oltárán feláldozzuk a jogállami értékeket és az alkotmányos stabilitást, akkor azért súlyos árat kell majd fizetnie az egész társadalomnak. A demokratikus jogállamban a hatalommegosztás nem a ki kit győz le kérdésére, hanem az alkotmányos felelősségvállalás egymást támogató és korlátozó rendszerének mibenlétére és a közjó minél teljesebb szolgálatára kell, hogy választ adjon.

Erre tanítanak bennünket az első alkotmányos rendszerváltozás vitái.

HIVATKOZÁSOK

András: Az Alkotmánybíróság határozatai, 1991. TRIORG Kft.,

1 Roman Herczog, a német alkotmánybíróság volt elnöke a

[s. l. a.]. 239–241.

spanyol és portugál alkotmánybíróságokat Karlsruhe leányai­

12 „A jogalkotás jogbiztonsági szabályai kézenfekvők, s épp-

nak, a rendszerváltások után alapított közép- és kelet-euró-

úgy nem az Alkotmánybíróság találmányai, mint maga a jog-

pai társaikat viszont a német bíróság unokáinak nevezte.

biztonság alapkövetelménye sem. Ezek az elvek alkotmányi

2 „A Kerekasztalban egyesült ellenzék eredetileg semmi-

rangú rendelkezések lennének – ha az alkotmányerejű

képpen nem kívánt alkotmányozni. […] Magát az Alkotmányt

törvény koncepciója fennmaradt volna, és ha a parlament

csak annyiban óhajtotta érinteni, amennyiben törölni kívánta

a jogalkotás rendjéről szóló új törvényt még annak idején

abból az államszocialista berendezkedés fundamentumait

megalkotta volna.” Sólyom, 708.

rögzítő, büntetőjogilag is védett alapértékeket, továbbá meg-

13 Kukorelli István: Tradíció és modernizáció a magyar alkot­

teremteni remélte a politikai szabadságjogok valóságos rend-

mányjogban. Századvég Politikai Iskola Alapítvány, Budapest,

szerét. A közjogi alapszerkezetről, a hatalommegosztás nagy

2006. 102.

intézményeiről még csak tárgyalni sem kívánt. Mindezek új

14 Paczolay Péter: „Jó állam – jó jog” In: Állam és jog.

alkotmányba való foglalását a szabadon választott

Kodifikációs kihívások napjainkban. Szerk.: Fejes Zsuzsanna

Országgyűlés feladatának látta.” Tölgyessy Péter: Az

[et al.]. Magyar Jog- és Államtudományi Társaság – Gondolat,

alkotmányosság helyreállításának húsz esztendeje. Vissza

Szeged–Budapest, 2013. 13.

a kezdőkörbe. In: A köztársasági alkotmány 20 éve. Szerk.:

15 Az Európa Tanács Velencei Bizottsága a következőképpen

Kocsis Miklós – Zeller Judit. Pécsi Alkotmányjogi Műhely

határozta meg a jogállamiság tartalmi elemeit: 1) a törvényes-

Alapítvány, Pécs, 2009. 22.

ség és az átlátható, számonkérhető, demokratikus jogalkotás

3 Antall József: Modell és valóság. I–II. kötet. Antall József

biztosítása; 2) a jogbiztonság érvényesítése; 3) az önkényes-

Alapítvány, Budapest, 2007.

ség tilalma; 4) a független és pártatlan bírói szervekhez for-

4 A pártállami Országgyűlés az Alkotmánybíróságról szóló

dulás joga; 5) az emberi jogok tisztelete; 6) a diszkrimináció

törvényt az 1989. évi XXXII. számmal fogadta el, majd 1989.

tilalma és a törvény előtti egyenlőség elve. In: CDL-

november 23-án megválasztotta annak első öt tagját: Ádám

AD(2011)003rev. Report on rule of law. Adopted by Venice

Antalt, Kilényi Gézát, Solt Pált, Sólyom Lászlót és Zlinszky

Commission at its 86 th plenary session (Venice, 25–26 March

Jánost.

2011).

5 A rendszerváltásról számos munka született. A folyamatok

16 Norman Dorsen [et al.]: Comparative Constitutionalism.

egyik legstrukturáltabb átfogó bemutatásához lásd Bihari

Cases and Materials. Thompson West, St. Paul, 2003.

Mihály: A magyar politika, 1944–2004. Politikai és hatalmi

108–109.

viszonyok. Osiris Kiadó, Budapest, 2005. 333–413. Kevésbé

17 A korábban hatályos jogrendszerben az államhatalmi ágak

a strukturális folyamatokra tekintő olvasatot ad Kéri László:

elválasztásának elvét egyedül az Alkotmánybíróságról szóló

A rendszerváltás krónikája, 1998–2009. Budapest, Kossuth

törvény preambuluma említi. Magyarország Alaptörvénye vi-

Kiadó – Népszabadság, 2010. A közjogi fókuszú megközelí-

szont kifejezetten szól a hatalommegosztásról: „A magyar

téssel kapcsolatban lásd Smuk Péter: Magyar közjog és po­

állam működése a hatalom megosztásának elvén alapszik.”

litika, 1989–2011. Osiris Kiadó, Budapest, 2011.

Lásd Magyarország Alaptörvénye. C) cikk (1).

6 11/1992. (III. 5.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság hatá­

18 31/1990. (XII. 18.) AB határozat. Lásd Az Alkotmánybíróság

rozatai, 1992. Szerk.: Sólyom László – Holló András. UNIÓ

határozatai, 1990. 137.

Lap- és Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., Budapest, [s. a.]. 80.

19 38/1993. (VI. 11.) AB határozat. Lásd Sólyom László – Holló

7 Sólyom László: Az alkotmánybíráskodás kezdetei Ma­g yar­

András: Az Alkotmánybíróság határozatai, 1993. UNIÓ Lap- és

országon. Budapest, Osiris Kiadó, 2001, 686–687.

Könyvkiadó Kereskedelmi Kft., [s. l. a.]. 261–262.

8 31/1990. (XII. 18.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság

20 8/1992. (I. 30.) AB határozat. Lásd Az Alkotmánybíróság

határozatai, 1990. Szerk.: Sólyom László – Holló András.

határozatai, 1992. 54.

TRIORG Kft., [s. l. a]. 141.

21 28/1995. (V. 19.) AB határozat. Lásd Az Alkotmánybíróság

9 Az Alkotmánybíróság határozatai, 1992. 82.

határozatai, 1995. [s. l. a. n.] 142.

10 Sólyom, 699.

22 Halmai Gábor: Bevezetés. Az aktivizmus vége? In: A meg­

11 Kilényi Géza, Schmidt Péter és Vörös Imre alkotmánybírák

talált alkotmány? A magyar alapjogi bíráskodás első kilenc

különvéleményüket fejezték ki ebben a kérdésben. Lásd pl.

éve. Szerk.: Halmai Gábor. INDOK. Emberi Jogi Információs

a 48/1991. (IX. 26.) AB határozatot. Sólyom László – Holló

és Dokumentációs Központ, Budapest, 2000. 12.

IRÁNYVÁLTÁS

139

23 A „nehéz eseteknél” a bíró erkölcsi felfogása jut szerep-

35 Tóth, 24.

hez. Sólyom Lászlóval, az Alkotmánybíróság elnökével Tóth

36 A fogalom politikai diskurzusba történő bevezetése Tellér

Gábor Attila beszélget. Fundamentum. 1997/1. 37.

Gyulához köthető, aki így jellemezte az első szabadon válasz-

24 23/1990. (X. 31.) AB határozat. Lásd Az Alkotmánybíróság

tott kormányt leváltó szocialista-liberális koalíciót: „Az 1994-

ha­t ározatai, 1990. 89.

ben koalícióra lépő felek mögött hatalmas gazdasági és tár-

25 Varga Zs. András könyvében élesen kritizálja a bírói akti-

sadalmi erők álltak. Az egyik oldalon a pénzügyi-igazgatási

vizmust és a jogállamiság fogalmának alkotmánybírósági

apparátus a két évtized alatt a valutaalapi recept szerint fel-

„szabad kártyaként” való használatát. Lásd Varga Zs. András:

épített s a mindenkori kormányok mozgásterét megszabó

Eszményből bálvány? A joguralom dogmatikája. Századvég

gazdaságműködtető és -finanszírozó konstrukcióival, a há-

Kiadó, Budapest, 2015. 16–19., ill. 109–111.

rom uzsorakörrel, a másikon az MSZP pártklientúrája a maga

26 Csink Lóránt: Mozaikok a hatalommegosztáshoz. Páz­

jelentős vagyoni és kapcsolati erőt koncentráló hálójával, a

mány Press, Budapest, 2014. 27.

»megalvadt struktúrákkal«. A felszínen ezekből a mélyben

27 Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen. Értekezés a magyar

működő s az egész mozgást meghatározó erőkből viszonylag

alkotmányról. Osiris Kiadó, Budapest, 2009. 17.

kevés látszott.” Tellér Gyula: Hatalomgyakorlás az MSZP–

28 Valójában az egész alkotmánybíráskodás legitimációját és

SZDSZ koalíció idején. Kairosz Kiadó, Budapest, 1999. 51.

hatékonyságát kérdőjelezi meg a University College London

37 Pokol Béla szerint „Hiába kerül hatalomra az elsöpört ko-

egyik professzora néhány éve publikált könyvével. Lásd

rábbi kormánytöbbség helyett a társadalom változtatási aka-

Richard Bellamy: Political Constitutionalism. A Republican

ratának megvalósítására akármilyen nagy törvényhozási

Defense of the Constitutionality of Democracy. Cambridge

többség, gúzsba van kötve a törvényhozás terén egy kb.

University Press, Cambridge, 2007. A German Law Journal

húszezer oldalas alkotmánybírósági döntésgyűjtemény rész-

pedig egy teljes különszámot szentelt a politikai konstitutio-

letes előírásai által, melyek ráadásul sokféleképpen értelmez-

nalizmus által gerjesztett alkotmányjogi vitának. German Law

hetők, így soha nem lehet biztos egy kormánytöbbség, hogy

Journal. 2013/december. A magyar szerzők közül ketten fog-

meg tudja valósítani akaratát.” Pokol Béla: Demokrácia, ha-

lalkoztak részletesebben a kérdéssel. Lásd Pócza Kálmán:

talommegosztás és az állam cselekvőképessége. In: Húsz

Alkotmányozás Magyarországon és az Egyesült Királyságban.

éve szabadon Közép-Európában. Demokrácia, politika, jog.

Kommentár. 2012/5. 35–50., valamint Antall Attila: Politikai és

Szerk.: Simon János. Konrad Adenauer Alapítvány, Buda­

jogi alkotmányosság Magyarországon. Politikatudományi

pest, 2011. 451.

Szemle. 2013/3. 48–70.

38 Az előző lábjegyzetben említett tanulmányában Pokol Béla

29 Georg Brunner: Development of a Constitutional Judiciary

javaslatot tesz az alkotmányos alapjogok és kötelezettségek

in Eastern Europe. Review of Central and Eastern European

pontosabb normatív tartalmára, az AB jogkörének és műkö-

Law. 1992/6. 539.

désének jelentős átalakítására, a bírói szervezeti hierarchia

30 Varga Csaba: Jogmegújítás alkotmánybíráskodás útján?

és bírói kinevezési rendszer átgondolására, valamint az új

In: Formatori Iuris Publici. Studia in Honorem Geisæ Kilényi

alkotmány értelmezésének olyan garanciáira, amelyek kordá-

Septuagenarii. Ünnepi kötet Kilényi Géza professzor 70. szü­

ba szorítják a „láthatatlan alkotmány” alkalmazását. Pokol

letésnapjára. Szerk.: Hajas Barna – Schanda Balázs. Szent

(2011), 453–455.

István Társulat, Budapest, 2006. 540.

39 Varga Csaba írásában rendkívül kritikusan szól az AB az-

31 Pokol Béla: Aktivizmus és az Alkotmánybíróság. In:

zal kapcsolatos felelősségéről, hogy a jogosultságok túlhang-

Magyarország politikai évkönyve. Szerk.: Vass László – Sándor

súlyozásával felborította a jogok és kötelezettségek egyen-

Péter – Kurtán Sándor. Demokrácia Kutatá­s ok Magyar Köz­

súlyát, az államot közellenséggé tette, a jogot pedig kiüresí-

pontja Alapítvány, Budapest, 1992. 154.

tette azáltal, hogy mentesítette az erkölcstől, és rehabilitálta

32 Tóth Gábor Attila könyvének első részében jó össze­fog­la­

a jogtagadó múlt jogát. Szerinte a jogállamiság „az elmúlt

lást ad az aktivizmussal kapcsolatos szakmai álláspontokról,

rezsim jogállapotait, szereplőit és az általa megszerzett jogo-

kiemelve Győrfi Tamás, Pokol Béla, Kis János, Halmai Gábor

kat részesítette elsődleges védelemben, és azzal, hogy

kritikai észrevételeit. Lásd Tóth, 15–30.

a jelent a múltból megszakítatlanul következőként fogta fel,

33 Kis János: Alkotmányos demokrácia. Három tanulmány.

elősegítette a posztkommunizmus erőinek jogi, politikai, tár-

INDOK Bt., Budapest, 2000. 112–114.

sadalmi, szociológiai és gazdasági továbbélését […] íróasz-

34 Halmai Gábor: A véleményszabadság határai. Atlantisz

tal-tudósi teoretikus és érzéketlen jogkezelésével kiűzte

Könyvkiadó, Budapest, 1994. 85.

a jogból a tapasztalat és a gyakorlati bölcsesség erényeit”.

140

IRÁNYVÁLTÁS

Varga Csaba: Küzdelem a jogért. In: Húsz éve szabadon

hatáskörrel való felruházását tette lehetővé. A hatodik a nagy

Közép-Európában. Demokrácia, politika, jog. Szerk.: Simon

politikai vihart kavart végkielégítések visszamenőleges meg-

János. Konrad Adenauer Alapítvány, Budapest, 2011.

adóztatásának a feltételeit teremtette meg. A hetedik a jog-

488–489.

alkotási tör vény megsemmisítése okán szükségessé

40 Pócza.

vált változtatások végrehajtását szolgálta, a többi között

41 Bruce Ackerman így nevezte el azt az alkotmányozási szi-

az ügyészségi törvényt is átalakítva. A hetedik beemelte

tuációt, amikor egy politikai erő egymagában rendelkezik az

a Pénzügyi Szervezetek Állami Felügyeletét, valamint a kor-

alkotmányozáshoz szükséges többséggel, és semmilyen vé-

mánymegbízotti intézményt az alkotmányba. A nyolcadik az

tószereplő nem képes megakadályozni abban, hogy saját

AB jogköreit korlátozta a gazdasági tárgyú törvények tekin-

elképzelése szerint alakítsa át a politikai játékszabályokat.

tetében. A kilencedik beépítette az alkotmány szövegébe az

Bruce Ackerman: We the People. Foundations. 1. köt.

NMHH intézményét, melynek elnökét kilenc évre a miniszter-

Harvard University Press, Cambridge, 1993. 17.

elnök nevezi ki. Érdemes hozzátenni, hogy a kilencből hat

42 Szigeti Péter egyik tanulmányában komoly aggodalmát

alkotmánymódosítás egyéni képviselői indítványra történt.

fejezi ki ezzel a gondolati alappal kapcsolatban: „A »Nemzeti

45 Részletesen lásd Stumpf István: Az Országgyűlés és az

hitvallás« szakítás az állam világnézeti-ideológiai semleges-

Alkotmánybíróság viszonyának változásai. Parlamenti

ségével, mert a magyar jobboldal történelemérték-érzetét,

Szemle. 2019/1. 5–30.

értékrendjét, felfogását emelte alkotmányos szintre. Ez olyan

46 Az ellenzék nem értékeli komoly alkotmányos ellensúly-

gondolati alap, amely közel sem ártatlan, s nem tudni, pro

ként a Költségvetési Tanácsot, hiszen személyi összetétele (a

futuro mit alapoznak még erre. A 46 év jogfolytonosság ta-

Magyar Nemzeti Bank elnöke, az Állami Számvevőszék elnö-

gadással »bűnös kor – bűnös rendszer – bűnös szervezetek

ke, illetve a Költségvetési Tanács elnöke) hosszú időre bizto-

– bűnös egyének« logikája jön? A történelem büntetőjogi vád-

sítja a fideszes többséget. Tényleges funkciójáról azt gondol-

lottak padjára ültetése?” Ezzel kapcsolatban írása egy koráb-

ják, hogy egy más politikai összetételű parlamenti többség

bi pontján még azt is megjegyzi, hogy „a húsz éven át érvé­

esetén lehetőséget teremt a kormány működésének akadá-

nyes hatalommegosztó jogállami konstrukciót új kurzus-építő

lyozására, sőt egy új választás kikényszerítésére is.

guvernalista hatalmi állam váltotta fel”. Szigeti Péter: Az alap-

47 David Landau amerikai jogászprofesszor egyik legutóbbi

törvény karaktere államelméleti és alkotmányjogi aspektu-

írásában Venezuela és Kolumbia mellett Magyarországot

sokból. In: Tanulmányok a 70 éves Bihari Mihály tiszteletére.

hozza példaként a visszaélésszerű alkotmányosság esetére.

Szerk.: Szoboszlai-Kiss Katalin – Deli Gergely. Universitas-

David Landau: Abusive Constitutionalism. UC Davis Law

Győr Nonprofit Kft., Győr, 2013. 533, 535.

Review. 2013/189. 189–260.

43 Ez az ellentmondás még inkább kitűnik abból, hogy ugyan az Alaptörvény preambuluma kimondja az 1949-es alkotmány „érvénytelenségét”, a Záró rendelkezések 2. pontja már ezzel szöges ellentétben áll, mivel az Alaptörvényt a leváltott demokratikus Alkotmányban foglalt eljárási szabályok alapján fogadták el. Jakab András – Sonnevend Pál: Kontinuitás hiá­ nyosságokkal. Az új magyar Alaptörvény. In: Állam és jog.

Ko­d ifikációs kihívások napjainkban. Szerk.: Fejes Zsuzsanna [et al.]. Magyar Jog- és Államtudományi Társaság – Gondolat, Szeged–Budapest, 2013. 122. 125.

44 A módosítások lényegi elemei: az első módosítás az országgyűlési képviselők számának radikális csökkentését irányozta elő, bevezette a miniszterelnök-helyettes intézményét, és megteremtette a kormánytisztviselői státuszt. A második lehetővé tette, hogy önkormányzati képviselői státus�szal nem rendelkező személyt is alpolgármesterré választhassanak. A harmadik megváltoztatta az alkotmánybírákat jelölő testület összetételét. A negyedik a közszolgálati média rendszerét alakította át. Az ötödik a bírósági titkárok döntési IRÁNYVÁLTÁS

141

A MA SZÜLETETT TÖBBPÁRTRENDSZER Kéri László TÖMÖR ELŐHANG Az ország akkori politikai életének hivatalos részét egyértelműen és évtizedek óta uraló MSZMP Központi Bizottságának 1989. február 10–11-én megrendezett kétnapos üléséről annak megtartása után az alábbi közlemény jelent meg: „A demokrácia széleskörű kibontakoztatása érdekében, a népszuverenitás és a jogállamiság elvéből kiindulva a Központi Bizottságnak eltökélt szándéka, hogy folytatódjék a politikai intézményrendszer mélyreható reformja. Meggyőződése, hogy a politikai rendszer pluralizálása – az adott hazai helyzetben – a többpártrendszer keretei között valósítható meg. Ezzel, a történelmi tapasztalatok alapján, jobb biztosíték teremthető a kormányzati munka kontrolljára és a hatalommal való visszaélés ellen.” Ez a hatalmat kizárólagosan gyakorlók részéről érkező politikai állásfoglalás a maga korában nem kis hazai és nemzetközi meglepetést keltett. Mindez persze nem volt előzmények nélküli fejlemény, jelentőségét pedig a következő hónapok lázas belpolitikai felfordulása úgyszólván naponta igazolta vissza. A fenti felvilágosult és engedékeny hangvételű közlemény jobb megértéséhez azért nem árt legalább egy bekezdésben jelezni, hogy ekkor már tíz hónapja létezett az a Fidesz, amely

Az SZDSZ gyűlése a Jurta Színházban, ahol a tagok a párttá alakulásról is szavaztak 1988-ban

142

IRÁNYVÁLTÁS

még Kádár János leváltása előtt, 1988 márciusának végén alakult meg. Az MDF időközben – 1988 szeptemberének elején – megtartotta a második lakiteleki találkozót, ahol tagjai lényegében már a politikai pártként való működésük programját is körülírták. Még ugyanezen év őszén – novemberben, SZDSZ néven – párttá alakult az eladdig laza szövetű Hálózat, s szinte vele egy napon a legnagyobb tekintélyű történelmi párt, az FKgP is bejelentette újjáalakulását.

Egyszóval azt is mondhatnánk, hogy az uralkodó MSZMP némi késéssel valójában csak azt vette tudomásul, amit a többiek ekkor már korántsem az ő engedélyétől tettek függővé. Az új pártok tehát megalakultak már, de az is igaz, hogy ekkor még mindezt meglehetősen homályos és bizonytalanságokkal körülvett jogi-intézményi körülmények közepette tették. Azaz egyértelmű politikai kockázatokat vállalva, és ezáltal a hatalmat gyakorlókat is kényszerítve a továbblépésre.

Párttörvény ugyan még nem volt, de a társadalmi szervezetekre és egyesületekre vonatkozó szabályozás hézagjai már adtak némi játékteret a bátrabban kísérletezők számára.1 Ugyanezen év utolsó napja előtt, december harmincadikán már ötven párt vetette magát bírósági nyilvántartásba. 1990. február elején pe­ dig már hatvanöt párt jelezte, hogy indulni kíván az egy hónappal később megtartandó választá­ sokon. A korabeli, meglehetősen kiforratlan szabályok értelmében pedig a köztévé választási műsoraiban valamennyien szóhoz is juthattak esténként. Némi túlzással azt is megkockáztatnám, Magyarország népének többsége leginkább ezekből az esténként sugárzott, öt- és tízperces pártreklámokból értesült arról, hogy hazánkban valóban beköszöntött a többpártrendszer. S mindjárt ezerféle stílusban, mondanivalóval, belső problémával.2 A kopogtatócédulák begyűjtésével nehezített akadályokat azonban már a felük sem tudta tel-

jesíteni, mert csak huszonnyolc pártnak sikerült legalább egy jelöltet kiállítania. Az országos lista állításához viszont arra lett volna szükség, hogy ezt legalább hét megyében meg tudják tenni – ezt azonban csak tizenkét párt tudta megszervezni. Tulajdonképpen csakis ők vehettek részt az 1990. március 25-én tartott „első szabad magyar választásokon”, illetve annak április 8-án megtartott második fordulóján. E tucatnyi próbálkozó közül összesen hat párt tudta átlépni az akkor még 4%-os küszöböt – ez a hat párt ellenben a következő két évtizedre a hazai politikai élet úgyszólván kizárólagos főszereplőjévé tudott válni.

E rövid körképből egyszerre többféle következtetést is levonhatunk. Például azt, hogy ebben az időszakban már meglepően széles körű társadalmi igény lehetett a többpártrendszer iránt. Továbbá azt is, hogy csak néhány szerveződés volt igazán alkalmas és felkészült arra, hogy valóban versenyképes politikai erővé válhasson. Eleddig nem szóltunk a nemzetközi körülményekről, de legalább egyetlen mondattal utalnunk kell arra, hogy 1989 nyarától egészen 1990 februárjáig az egész egykori szovjet birodalom – beleértve a (mostoha-)anyaországot, vagyis a Szovjetuniót is – olyan mélységű válságot és változásokat élt meg, amelyhez hasonlóra 1945 óta nem volt példa. Mindezt nem elfelejtve a továbbiakban mégis inkább arra koncentrálunk, hogy megvilágítsuk a hazai talányok részleteit.

A SZŰKEBB IDŐSZAK DINAMIKÁJA: 1989 VÁZLATA A bevezetőben felvillantott, történelmi léptékkel mérve is páratlan sebességűnek tartható változások mögött roppant tanulságos hatalmi átrendeződést figyelhettünk meg.

1989 első nyolc-tíz hetében a közvélemény úgy érzékelte, hogy az alapvető hatalmi-politikai konfliktusmező az uralkodó párton BELÜL, az MSZMP két vezetője között húzódik. Ezt a felfogást még az előző év őszéről – a Kádár bukása utáni zavaros hónapokból – örökölte meg a hazai közvélemény. Az 1988. november végéig kormányfő, de egyúttal már egyszemélyes pártvezető, Grósz Károly jelenítette meg a változá-

sok útjába álló, konzervatív irányzatot. Nem volt kétséges, hogy neki ekkoriban még valamennyi fontos hatalmi tényezőre döntő befolyása lehetett. A másik pólust az a Pozsgay Imre képviselte, akit már évek óta az uralkodó párt leginkább progresszív és a másféle politikai erőkkel is együttműködni képes személyiségének tartottak. Alapjában véve a bevezetőben megidézett kb-ülésről kiadott dokumentum is a kettő irányzat közötti döntetlent mutatta. A Grósz–Pozsgay-küzdelem jelentősége azonban később, az év tavasza során egyre inkább elhalványult, mert ekkor már egy újabb és sokkal fontosabb szerkezetű csata pólusai kezdtek kiformálódni.

1989. március 22-én nyolc ellenzéki párt létre­ hozta az EKA (Ellenzéki Kerekasztal) elnevezésű fórumot. Lépésükkel egyszerre két feladatot is szerettek volna teljesíteni. Egyrészt ki kívánták védeni az MSZMP azon törekvését, mely alapján az állampárt az ellenzéki erőkkel külön-külön ült volna tárgyalóasztalhoz, hogy ily módon ossza meg őket. (Utólag egy félmondat erejéig érdemes utalni rá, a megosztási próbálkozásoknak annyi valós alapja tényleg volt, hogy az ellenzéki pártok között – akkor még – jelentős különbségek volt azzal kapcsolatban, melyikük mennyire tartotta fontosnak a hatalommal való együttműködést, illetve az ettől való nyílt elzárkózást.)3 A rendszeres tanácskozásokkal emellett azokra az időkre is kezdtek felkészülni, amikor már nem a reformok bevezetése, hanem egy egészen új rendszer alapjainak a kitalálása jelentette az igazi feladatot. Az EKA tevékenységét eleinte nem kísérte különösebben széles körű érdeklődés.

Az igazat megvallva, az érintetteken kívül kevesen tudhattak arról, hogy mi is történik az ELTE Jogi Karának egyik tanszékén a szemináriumi helyiségben. Ám ez az elzártság a nyolc párt közötti közös platform kialakításának inkább vált előnyére, mint hátrányára. Ami azt illeti, ennek az egységnek a különös jelentősége igen hamar kiderülhetett. Áprilistól kezdve ugyanis – nem kis mértékben a Nagy Imréék újratemetését előkészítő alkudozásoknak köszönhetően4 – mindinkább kikerülhetetlenné vált az ellenzék és az MSZMP közötti megállapodások intézményes keretek között történő megindítása. Erre végül június 13-án került sor, amikor tévékamerák össz­ IRÁNYVÁLTÁS

143

tüzében megkezdhette munkáját a háromoldalú NKA, a Nemzeti Kerekasztal, majd egészen szeptember 18-ig naponta ülésezve, elképzelhetetlen mennyiségű tárgyalások sorozatával megszülte a rendszerváltás átmenetének két­tucatnyi legfontosabb dokumentumát. 1989 tavasza és ősze között tehát a hatalmi szféra és a politikai élet között feszülő alapvető konfliktus már az egységessé fejlődött ellenzék és az egypárti mo­ dellt képviselő MSZMP között húzódott.5 Már ezen a napon – szeptember 18-án – kiderült azonban, hogy az addig egységes ellenzék néhány alapkérdésben egymással is komoly küzdelemben áll. Az MSZMP október elejéig ugyan lefoglalta magát megkésett átalakulása szervezeti lebonyolításával, de a nehezen megszületett új párt (az MSZP) már mintha lekésett volna az új politikai versenyről. Mindeközben az ellenzék két legnagyobb pártja, az MDF és az SZDSZ is megkezdte egymás ellen a jövendő választások előtti hosszúra nyúlt kampányküzdelmét. Ettől kezdve pedig a hatalmi szféra alap­ vető törésvonala már az ellenzéken belül húzó­ dott. Az első kanyarban az SZDSZ szerzett némi előnyt a november végén megtartott és meglepetésre sikeres, ún. „négyigenes” népszavazással. Megjelent, és előbb-utóbb hangot kapott a többi párt is, de a képlet uralkodó mozzanatát e két naggyá nőtt erő jelentette. (Ez praktikusan úgy nézett ki, hogy az új pártok mindegyikét vagy az egyik, vagy a másik pólus szatellitpártjaként könyvelték el.) Így az 1990-es választásokon nem keltett meglepetést, hogy az érvényes szavazatok csaknem felét ez a két párt vitte el, ahogy az sem, hogy az első forduló után a kö-

Kampányplakátok az 1990-es első szabad választások idejéből 144

IRÁNYVÁLTÁS

zöttük lévő különbség szinte elhanyagolható volt (végül 164 ezer szavazat döntött az MDF javára).

Az áprilisban megtartott második forduló azonban megmozdította a magyar társadalom politikai kultúrájának mélyebb szerkezetét is, így a mérsékeltebb és kevésbé drámai változásokat hirdető MDF sokkal több alkalmi támogatót sorakoztathatott fel maga mögött, mint a túlzottan radikálisnak tűnő SZDSZ. Ezek után lehetett volna akár nagykoalícióban is kormányozniuk, a választói táborok soraiban pedig erre kifejezetten nagy igény lett volna. Ám az érintettek politikai képviselői minderről másképpen gondolkodtak, s inkább megpróbálták a megelőző fél év során frissiben kialakult törésvonalat hosszabb távon is intézményesíteni. Így az MDF lett a kormányzati, az SZDSZ pedig az ellenzéki vezető erő. (S mi tagadás, ezt a törésvonalat a magyar társadalomban csaknem két évtizedre, egészen 2010-ig sikerült stabilizálni, legfeljebb az egyes pólusok pártösszetételei és -arányai mutattak némi változást – ám a lényeg nem változott. Az említett évben azonban látszólag valamiféle új szerkezet kezdett kikristályosodni.)

Pillantsunk vissza egy másodpercre: egyetlen éven belül egészen hihetetlen sebességű és folyamatosan vadonatúj politikai tartalmakat megjelenítő változások szakadtak egy olyan ország nyakába, amelynek lakosai előtte harminchárom évig nem élhettek meg jelentős politikai változásokat. Előbb a hatalmi szférán belüli konfliktusok tűntek sorsdöntő fontosságúaknak. Majd a ha­ talom és az ellenzék közötti küzdelmek foglaltak le mindenkit. Ősztől kezdve pedig a még csak éppen megismert új erők, az ellenzéki pártok kö­ zötti viták jelentették a legfontosabb törésvo­ elállító nalakat.6 Kész csoda, hogy e lélegzet­ sebességű átalakulás során, 1990 márciusában a magyar választók elsöprő többséggel ki tudták szűrni a kormányzásra leginkább alkalmas féltucatnyi új jelentkezőt.

Azt azért érdemes megjegyeznünk, hogy a szédületes iramban zajló közéleti-politikai változásokhoz egyszerre kellett alkalmazkodnia a közvéleménynek, a hazai médiának, a pártoknak és azok szimpatizánsainak is. S ezt a szédületes sebességet sokkal könnyebben tudták felvenni az újonnan megszerveződött politikai

erők, mint a nagy hatalmú MSZMP a maga nyolcszázezres tagságával, kilencvenezer alapsejtjével, ingatlan vagyonával, ezernyi alkalmazottjával és gazdasági hátterével. Ehhez képest az új pártoknak sem vagyonuk, sem eltartott tisztségviselőik, sem pedig jelentékeny tagságuk nem volt, nem kötötte őket semmi sem.

Ezért is tudtak sokkal könnyebben alkalmazkodni a változásokhoz néhány tucatnyi emberből álló új pártelitjük révén. A jelenség talányos, de ami azt illeti, történelmileg nézve csak első látásra megmagyarázhatatlan, mert ha a hátterük meg­világítása során távolabbi időkre is vissza­ tekintünk, számos későbbi fejlemény is érthetőbbé válik.7 Viszont ezeknek a tényezőknek a megértéséhez legalább egy fél évtizeddel korábbi és sokáig lappangónak tetsző előzményt kell felidéznünk.

A HAZAI TÖBBPÁRTRENDSZER KIALAKULÁSÁNAK LÁTENS SZAKASZA: 1985–19888 Az MSZMP XIII. – 1985 tavaszán megtartott – semmitmondó, a pártnak a sokasodó válságjelenségekkel történő szembenézésre való alkalmatlanságát mutató kongresszusa számos protopolitikai és egyébként is aktív társadalmi csoportot, civil szerveződést arra indított, hogy magától is megpróbáljon tájékozódni és kiutat keresni. Közülük a nagyobb belső múlttal, bátrabb tradíciókkal rendelkező képződmények már-már a nyílt politikai szerveződés kapujáig is eljutottak.

1985 júniusában egy Pest környéki – monori – kempingben a korabeli ellenzéki csoportosulások negyvenöt tagja gyűlt össze azért, hogy megvitassa a magyar nemzet előtt tornyosuló feladatokat s a közelgő válság idejére történő felkészülés részleteit. A meghívottak és az előadók névsorában ott láthatjuk az évekkel későbbi MDF és SZDSZ meghatározó vezetőit épp­ úgy, mint a radikális közgazdasági reformercsoport képviselőit, valamint az ún. ’56-osokat, akik az elhallgatott forradalom emlékét szerették volna feléleszteni. Talán arra sem érdektelen utalni, hogy a monori találkozó vendégeinek elsöprő többsége társszerzője volt a fél évtizeddel korábban létrejött Bibó-emlékkönyvnek, amely – leg-

A Beszélő című szamizdat egyik lapszáma

alábbis a jelen sorok írójának személyes véleménye szerint – jó példája volt a Kádár-korszak legszínvonalasabb és leginkább maradandó szellemi teljesítményeinek.9 Még ezen a nyáron, augusztusban a Bibó és a Rajk Szakkollégiumok szervezésében Szarvason megtartották a szakkollégiumok IV. nyári táborát, ahol a rendezvény négy napja során ugyancsak számba vették a magyar társadalom válsággócait. Az előadók, illetve a szekció- és vitavezetők között ott találjuk a tizenhárom évvel későbbi, 1998-as Fidesz-kormány kulcsfiguráit is Orbán Viktortól Chikán Attiláig, Stumpf Ist­ vántól Kövér Lászlóig… (A szakkollégiumok az 1980-as évek talán legszabadabb szellemi műhelyei voltak, igaz, csak a hivatalos egyetemi élet peremén megtűrt, zárt közösségekként létezhettek.)

A későbbiekben aztán az alkalmi jellegű monori egység hamar felbomlott. A Beszélő-kör Társadalmi szerződés címmel még 1987 nyarán megjelentette a maga programját az általuk működtetett szamizdat folyóirat különszámaként.

Ennek megalkotásából ugyanakkor kihagyták az ellenzék népi értelmiségi szárnyát.10 Ez utóbbiak viszont nem hívták meg a Beszélő-kör tagjait szeptemberi, lakiteleki zászlóbontásukra. Az ekkoriban országszerte megszaporodó körökben, klubokban és rendszeressé váló vitafórumokon e belső feszültségekről nem sokat tudhattak, ezért a két tábor közismert képviselőit változatlanul hívogatták az ekkor már heti gyakorisággal működő fórumokra. Ugyanilyen népszerűségnek örvendett az a többtucatnyi közgazdászkutató is, aki szerzőként részt vett a Fordulat és Reform című átfogó reformtervcsomag elkészíIRÁNYVÁLTÁS

145

tésében.11 Ez volt az a néhány év, amikor a magyar nyilvánosság alapvetően és súlyosan kettészakadt. A fórumokon már mindenről lehetett beszélni és vitatkozni, miközben a hivatalos médiumok szinte semmit sem akartak tudni mindarról, amivel országszerte ekkor már százezrek foglalkoztak napi és heti rendszerességgel.

(A későbbi pártok pedig a maguk hiányzó káderállományát a legtöbbször éppen a különböző mozgalmak által felszínre termelt aktivistákból tudták megteremteni.)

Visszakanyarodva a pártok 1990-es választási versenyéhez, az iménti előzmények vázlatos összefoglalása is kellő erővel világíthat rá a hazai többpárti politizálás egy kezdeti gyönge pontjára. Arra tudniillik, hogy ennek a fajta ébredésnek, majd az egyetlen éven belüli versenyképessé válás nyomásának sürgető igényei következtében aránytalanul nagy politikai szereplési lehetőséghez jutottak olyan szűkebb szakértelmiségi csoportok, melyek tagjainak eladdig nem jutott kellő közéleti szereplési lehetőség. E csoportoknak pedig a társadalom többségéhez képest összehasonlíthatatlanul nagyobb késztetése volt az ideológiai, illetve szubkulturális viták megvívására, mint a rendszerváltás által szükségképpen felvetődő gazdasági, szociális és közigazgatási kérdések feldolgozására és eredményes megválaszolására. Jórészt ennek volt köszönhető, hogy a következő években tagságuk létszámát még a parlamentbe bejutott pártok sem tudták érdemben növelni, s társadalmi beágyazottságukon sem tudtak túl sokat változtatni.

Az 1990-es választás két győztes pártja akár nagykoalíciót is alakíthatott volna – vezetőik azonban másképp döntöttek (A képen Magyar Bálint, az SZDSZ egyik alapító tagja.)

146

IRÁNYVÁLTÁS

A Fidesz II. kongresszusa

EGY SZÉLJEGYZET – HARMINC ÉV TÁVLATÁBÓL Több évtizednyi időszakot áttekintve a hazai pártszerkezet belső viszonyai 1989 óta legalább három-négy lényegbevágó változáson mentek keresztül.12 A rendszerváltáskor meghatározó szerepű hat párt közül négy mára már eltűnt, felszívódott, szétesett. Közülük tehát csak ketten maradtak talpon. Eleinte a szocialisták kísérleteztek azzal, hogy egy modern, baloldali karakterű néppártot hozzanak létre, de kormányon eltöltött nyolc évük során lényegében mind szervezeti, mind személyzeti, mind pedig intellektuális kapacitásaikat felélték, és ma már csak az elemi túlélésért, a fennmaradásukért küzdenek.

A Fidesz 2002-es veresége után elementáris erővel fordult a feladat felé, hogy hiányzó társadalmi bázisát megteremtse, 2010-re pedig nagyjából meg is oldotta a feladatot, és sikerült jobboldali néppártként felépítenie magát. Jórészt ennek köszönheti, hogy egymás után háromszor is választásokat tudott nyerni. Úgy tűnik azonban, hogy őket is hasonló veszély fenyegeti, mint ami a szocialistákat fenyegette 2002 után. A kormányzati útvesztőkbe és a hosszabb távú, biztos anyagi háttér megteremtésének igényébe beleveszve a párt kezdi egykori néppárti jellegét elveszteni, és kezd visszacsúszni a jól ismert „választási párt” fölöttébb törékeny minőségű állapotába. Harminc év múltán és évekkel a következő megmérettetés előtt csak annyit látni, hogy Magyarországon új pártalakzatok jelentek meg, s a hazai pártszerkezet újabb fordulat előtt áll. Eredendő születési hibáinak korrigálására azonban most sem látni komolyan vehető törekvéseket.

HIVATKOZÁSOK

7 E problémákról máig érvényes körképet ad Stumpf István

1 E fejlemények egyik legérdekesebb dokumentuma az

két korabeli tanulmánya. Lásd Stumpf István: Pártosodás ’89.

1989-es évről szóló Magyarország politikai évkönyve, 1990.

In: Magyarország politikai évkönyve, 1990. Szerk.: Kurtán

Szalay Péter e kötetben megjelent tanulmánya egyszerre kor-

Sándor – Sándor Péter – Vass László. Aula Kiadó

dokumentum, jogi emlék és tanácsadás kezdő pártalapítók

Kft. – OMIKK, Budapest, 1990. 386–399., illetve Stumpf Ist­

számára. Lásd Szalay Péter: Hogyan kell pártot alapítani? In:

ván: Pártosodás és választások Magyarországon. In: A több­

Magyarország politikai évkönyve, 1990. Szerk.: Kurtán Sán­

pártrendszer kialakulása Magyarországon, 1985–1991.

dor – Sándor Péter – Vass László. Aula Kiadó Kft. – OMIKK,

Szerk.: Bihari Mihály, Kossuth Kiadó, 1992. 40–55.

Budapest, 1990. 378–386.

8 E kulcsfontosságú éveket azóta követhetetlen mennyiségű

2 Az első választásokat hetekkel megelőző televíziós párt-

feldolgozás elemezte, ezért ma már az is lehetővé vált, hogy

bemutatkozások és pártviták a korábbi lehetőségekhez ké-

történészi szakszerűséggel lehessen összefoglalni a pártok

pest mindennél jobban kiszélesítették a hazai politikai-kultu-

megalakulásáig megtett hosszú – és a maga idejében kevés-

rális örökség elképzelhetetlen sokszínűségéről vallott isme-

sé nyilvános – utat. Lásd Romsics friss és nagyon alapos

reteinket. E sorok írója annak idején ezeket mind felvette,

tanulmányát. Romsics Ignác: Az 1989-es rendszerváltók. In:

rögzítette, a felvételeket pedig utána húsz éven át nagyszerű

Romsics Ignác: Magyar rebellisek. Helikon Kiadó, Budapest,

oktatási tananyagként hasznosította annak illusztrálására,

2019. 351–425.

hogy a magyar politikai szubkultúráknak hányféle szunnyadó

9 A Bibó-emlékkönyv létrehozatala a háború utáni magyar

örökségével érdemes hosszabb távon is számot vetnünk.

közélet egyik legkevéssé megbecsült és méltatlanul ritkán

3 Sajnos csak egy-egy rövid reflexióban utalhatunk a körü-

emlegetett eseménye. A Wikipédia témával kapcsolatos szó-

löttünk ekkoriban rohamosan változó nemzetközi viszonyok

cikke ugyan megírja a lényeget, de Szabó Miklós korabeli

jelentőségére. 1989 tavaszán még nem sok jele volt annak,

cikke sokkal inkább használható forrás ezzel kapcsolatban.

hogy az év végére a szovjet blokk össze fog csuklani, ezért

Lásd Szabó Miklós: A Bibó-emlékkönyv. Beszélő. 1981/októ-

nem érdemes utólag szemrehányást tenni azon erőknek,

ber. 1. szám. 98–101.

amelyek akkor még arra számítottak, hogy a pártállammal

10 Lásd Beszélő 20. Beszélő. 1987/június. 2. szám. 847.

már csak a nemzetközi környezetünk ellenséges megnyilvá-

11 A kiadvány a pártközponttal vívott több hónapos küzde-

nulásai miatt is szükséges együttműködniük.

lem után jelenhetett meg a Közgazdasági Szemle külön­­

4 A rendszerváltás lélektani fordulatának is tekinthető június

számaként 1987 júniusában. Újabb kiadását lásd Antal

16-ai újratemetés kivívásához hosszadalmas és krimikbe illő

László [et al.]: Fordulat és reform. Közgazdasági Szemle.

fordulatokkal megterhelt alkudozások végtelen folyamata

2014/október. 1175–1199.

vezetett el. Ami talán érthető is, hiszen mind a két oldalon jól

12 E szerkezetbeli változásokat meglehetős aprólékossággal

tudták, hogy az 1956-hoz, valamint Nagy Imre és társai ki-

dolgoztam fel egy 2009-es tanulmánykötetben megjelent

végzéséhez való viszonyulás szétrombolhatja a Kádár-

tanulmányomban. Lásd Kéri László: A többpártrendszer húsz

rendszer legitimációs alapjait. Utóbb így is történt.

éve. In: A rendszerváltás húsz éve. Változások és választások.

5 Az 1989 nyarán csaknem negyedéven keresztül folytatott

Szerk: Bayer József – Boda Zsolt. L’Harmattan Kiadó,

tárgyalássorozat az újkori magyar történelem egyik legsike-

Budapest, 2009. 113–135.

resebb és legtermékenyebb politikai történése volt, olyan fontos esemény, amely sem akkor, sem azóta nem kapta meg a maga megérdemelt közéleti elismerését. Szaktudományos feldolgozása ugyan megtörtént, ám a közvélemény emlékezetében mind a mai napig nem tudatosodott annak kivételes fontossága, hogy a magyar átmenet ezeknek a tárgyalásoknak köszönhetően lehetett békés és vértelen.

6 Ennek a törésvonal-átrendeződésnek a fontosabb részleteit hosszasan elemeztem egy korábbi tanulmányomban.

Lásd Kéri László: Az átmenet hosszú évei és a demokrácia serdülőkora, 1985–1998. In: Mi a politika? Bevezetés a poli­ tika világába. Szerk.: Gyurgyák János. Osiris Kiadó, Buda­ pest, 2004. 394–421.

IRÁNYVÁLTÁS

147

FREEDOM – FREIHEIT – SZABADSÁG: A RENDSZER­ VÁLTOZTATÁS HATÁSA A MINDENNAPOKRA Tóth Eszter Zsófia Az első szabadon megválasztott kormány, az Antall-kormány beteljesítette az 1956-os forradalom célkitűzéseit: megvalósult a szólás- és sajtószabadság, a parlamenti demokrácia, újra mindenkit megillető alapvető szabadságjoggá vált a gyülekezési és egyesülési jog – és sorolhatnánk az egyéb vívmányokat. Ez a cikk viszont inkább annak kíván utánajárni, hogy maguknak az állampolgároknak mi is jelentette leginkább a szabadságot, és milyen alternatív világértelmezések jelentek meg a változásokkal teli időszak során.

ZENE A rendszerváltoztatás nyarán, nem sokkal George H. W. Bush amerikai elnök magyarországi látogatása után mindenhonnan a Kaoma együttes Lambada című száma szólt. Korábban, a kádári diktatúra idején elképzelhetetlen lett volna, hogy egy ilyen erotikus tánc zenéje bárhol megszólalhat Magyarországon. Aztán ott volt a Snaptől az Oops up, hasonlóan erotikus tartalommal. Már léteztek kereskedelmi adók, mint például a Calypso, szóval akár egész nap lehetett zenét hallgatni, szabadon. Már nem Erdős Péteren és a Hungarotonon múlt, mit hallgatnak az emberek. A zene terjedését ráadásul a má-

Már nem Erdős Péteren és a Hungarotonon múlt, hogy mit hallgatnak az emberek…

148

IRÁNYVÁLTÁS

solt kazetták is segítették. Bécsből akár kétkazettás magnókat is be lehetett hozni, így gyakorlatilag bármilyen zenéhez hozzá lehetett jutni, igaz, nem a legjobb minőségben. Én például a saját gimnáziumi osztályomban a Depeche Mode terjesztője voltam, de a fenti módon jutottam hozzá a Pál Utcai Fiúk alternatív zenekar felvételeihez is. Így tehát mindenkinek saját zenéje lehetett, és már nem kötődött állami akarathoz, hogy mit kell hallgatni. A zenehallgatás új eszköze pedig a walkman lett, vagyis magyarosított nevén a sétálómagnó: „Walkman. Így hívják a korszakalkotó találmányt. […] A kicsiny magnó és az apró fülhallgató szerényen meghúzódik a járókelőkön. Csak egy kattintás, és az utcán, a buszokon, az üzletekben máris nem kell másokra figyelni, viselője lényét eltölti az andalító dallam, a vérpezsdítő lüktetés. […] Sokat vagy rosszul használva – állapítja meg a fiatal siketek intézetének orvosa Párizsban – előidézhet hallási zavarokat. E készülék túlzott használata fárasztja a fület. Svájcban betiltották a walkman használatát azok számára, akik kétkerekű járművön – kerékpár, motorkerékpár – haladnak.”1 1987-ben a walkmanek piaci értéke még magas volt. Egy hirdetés szerint sztereó lemezjátszóját és sétálómagnóját kis képernyős tévére vagy hifiállványra óhajtotta cserélni a hirdető.2 A Hét újságírója a walkman előnyének azt tartotta, hogy míg korábban a fiatalok a hordozható magnót üvöltették jártukban-keltükben, és így – amolyan generációs konfliktusként – zavarták az idősebbeket, az új eszköz használatával mindez megszűnt. A walkman tündöklése aztán a technika fejlődésével véget ért. Egy 2003-as visszatekintő cikk szerint: „Több mint 20 év telt el a sétálómagnó megjelenése óta, ezalatt a két cigarettásdoboznyi zeneforrás barackmag méretűre csökkent, vagy ha nem, akkor nagy kapacitású miniatűr merevlemezt tartalmazva tíz óránál

A Calypso Rádió egyike volt az első Magyarországon működő kereskedelmi rádióadóknak (A képen B. Tóth László főszerkesztő.)

is hosszabb műsor szolgáltatására képes.”3 Gy. Ágnes visszaemlékezése szerint: „Általános iskola felső tagozatában a walkman volt kb. a mindenem: hetente felvettem a rádióból a kedvenc számaimat, és válogatáskazettákat állítottam össze, melyek hangulat szerint voltak felcímkézve. Gondosan megszerkesztettem mindig a borítót is, és – szigorúan narancssárga zselés tollal – ráírtam az előadók nevét, a dalok címét. Mindig kimaxoltam az A és a B oldalt is. […] Abban az időszakban elég gyakran jártunk a szüleimmel Bécsbe kirándulni, olyankor mindig útba kellett ejteni miattam a hatalmas Virgin Megastore-t, ahol mindig kaptam valami új »kazit«. Visszafelé már azt hallgattam az autóban, míg odafelé az s.k. válogatásalbumaimat, gyakorlatilag kommunikálni velem emiatt a lehetetlennel volt egyenlő.

Oh, és persze, tartalékelem nélkül kizárt, hogy elindultunk volna hosszabb útra.”

AZ UTAZÁS SZABADSÁGA Miután 1989. szeptember 11-én az NDK-s menekültek előtt megnyitották a magyar határt, még inkább mindennapos lehetőséggé vált a magyarok számára a szabad utazás – bécsi be-

vásárlótúráikon egyébként már korábban is szereztek némi gyakorlatot. Az egyik legnépszerűbb utazási módszer – elsősorban azok között, akik az autóstopot túl rizikósnak tartották – az InterRail volt, egy korlátlan vonatbérlet, mellyel egész Európában lehetett utazgatni, úgy is, hogy akár harminc napig vonaton aludtak az utasok. Ezzel a megoldással Skóciától Szicíliáig az egész kontinenst be lehetett járni, ha valaki ügyesen kal­ kulált a vonatokkal, vagyis mindig egyéjszakányi vonatútra indult tovább. Voltak, akik az Inter­ Rail-bérlet hamisításával is megpróbálkoztak, és könnyen lehet, hogy még a lebukást is el tudták kerülni. Az InterRail egyébként már korábban is létezett, de a szűkös valutakeret miatt nem jelentett olyan korlátlan utazási lehetőséget, mint a rendszerváltoztatás után. 1991-ben a huszonhat éves korig igénybe vehető bérlet tizenhat­ ezer forintba került.4 Alan Bullock brit történész egyik esszéjében érdekes módon épp az InterRailt nevezi a béke egyik legfontosabb eszközének a háború utáni Európa történetében.5 Aki motorversenyző volt, az már nyugati versenyekre is tudott menni, noha ez korábban jóformán lehetetlennek számított.

UFÓK ÉS ALTERNATÍV GYÓGYMÓDOK Egy-egy átalakulás mindig együtt jár a csodás jelenségek „megszaporodásával” és a morális pánikokkal. A változás ugyanis próbatételt jelent, és egyúttal félelmetes is lehet – ez különösen igaz, ha a Kádár-kor utolsó éveinek ólom­ idejébe dermedt társadalmáról van szó. Ahogy a KFT együttes az Idegen lány című számában

A Nyugatra utazás egy népszerű és gazdaságos módja a stoppolás volt IRÁNYVÁLTÁS

149

Így nézett ki egy InterRail-bérlet az 1980-as években

1990-ben megdalolta: „Valami az égen – / talán repülő csészealj, / közeleg egy gombóc, s az a bizonyos, / halkan csipogó furcsa zaj. // Jön az idegen lény, […] // Nagyon úgy néz ki, emberek, / Dänikennek igaza lett.” Nem véletlen: ebben az időszakban mind az ufóészlelések, mind a velük foglalkozó irodalom népszerűsége megnövekedett. A földönkívüliekről korábban alig eshetett szó, kivéve persze az E. T., a földönkívüli című, Magyarországon 1983-ban bemutatott Steven Spielberg-filmet. A sci-fi film azért is válhatott generációs élménnyé, mivel E. T. a világűrből egyenesen egy amerikai kertvárosi családba, az ottani fogyasztói társadalom Magyarországon akkoriban elérhetetlennek számító tárgyai közé érkezett. Gondoljunk csak az M&M’s csoki­bogyóra, amivel E. T. Eliottot becsalogatja a kertből; ez Magyarországon akkoriban még ismeretlen és elérhetetlen csemegének számított. Ugyanakkor a szocialista kiskereskedelem, a trafikok világa sem szeretett volna kimaradni a buliból: hamarosan műanyag E. T.-figurát bocsátottak piacra, világító szívvel.

150

IRÁNYVÁLTÁS

1989-ben már egy könyv, az ufótörténelmi összefoglalónak is tekinthető És akkor jöttek az UFO-k is megjelenhetett.6 Közben egyre több ufóészlelés történt, többek között Kecskeméten. Egy 1989-es ottani ufóészlelésről például így számolt be a sajtó: „[M]ár ufónk is van. Hát miért pont ufónk ne lenne? Hol van az megírva, hogy csak a nagyhatalmaknak lehet ufójuk?

Hogy egy olyan tehetséges, kis népnek, mint a magyar, nem? […] Kecskemétnek igenis saját ufója van. Persze, egyesek ezt is el akarták hallgatni, mint annyi mást.”7 1989-ben az Uránia Csillagvizsgáló a megszaporodott ufóészlelések miatt még ufóadatgyűjtő központot is létesített. Megvalósítására pénzügyi alapot hoztak létre, ezt pedig közületek és magánszemélyek is támogatták.8 Eközben a Baranya megyei Garén Nagy Pál tanító köré ufófigyelő csoport szerveződött: „Az elmúlt években Nagy Pál körül létrejött egy lazán szerveződő és működő ufó-megfigyelő hálózat. Nincs többről szó, mint arról, hogy a hasonló hiten lévők néha értesítik egymást megfigyeléseikről. A garéi pedagógus évtizedek óta naplót vezet égi tapasztalatairól. Eddig 23 megmagyarázhatatlan fényjelenséget észlelt.”9 Ebben az időben szaporodtak meg a gabonakör-észlelések is: „Az első székesfehérvári gabonakörök felfedezése óta ugyanis szinte alig akad nap, hogy ne jeleznék: titokzatos jelek jelentek meg a búzatáblában. Legutóbb Kislángon fedeztek fel egyszerre öt, három méter, illetve 1,5-2 méter átmérőjű kört. A jelenségnek szinte percek alatt híre futott, s a gabonatábla egész napra valóságos búcsújáró hellyé változott. A Fejér megyei gabonaköröket egyébként tudományos alapossággal elemzi a »Hálózat az ufójelenség vizsgálatára« elnevezésű, fiatal mérnökökből álló budapesti csoport. Már eddig is több érdekes megállapítást tettek. Egyes körök belsejében például a környezetben levőnél magasabb talajhőmérsékletet mértek, a körön belüli búzaszemeket pedig keményebbnek találták, mint a körön kívülieket.”10 A híres sváci ufókutató, Erich von Däniken 1988-ban a Fantasztikus Hét díszvendégeként járt Budapesten.11 A Háttér Kiadó gondozásában megjelent Istenek ivadékai vagyunk című

műve 1989-ben a korban borsos áron, 147 Ftért is nagyon kelendő volt. A kötet központi kérdése, hogy az emberi értelmet idegen bolygóról csempészték-e a Földre. A szerző felvetése szerint a Föld őslakosai közül a földön kívüli intelligens lények a gyengéket megsemmisítették, az életképeseket pedig homo sapienssé alakították át, a klasszikus szanszkrit szövegek pedig tele vannak repülő isteni szekerekre, égi városokra történő utalásokkal. Kutatásai során Bolíviában izgalmas csatornarendszert talált, és azon is elgondolkozott, hogy a Jerikó falait leomlasztó kürtök hanghatásához modern technológiára volt szükség, így ezekben is a földönkívüliek kéznyomát vélte felfedezni.

A szocialista időszak társadalmában, amikor az ateizmus volt a hivatalos nézetrendszer, és a tudományba vetett hit kiemelkedő szerepet játszott a közbeszédben – gondoljunk csak a szívátültetésekre, a koraszülöttmentésre vagy a lom­bik­bébiprogramra –, az alternatív gyógyászati módszerek nem nyerhettek teret. Így ezek is 1989-ben zúdultak rá a társadalomra, többek között az agykontroll és az akupunktúra megjelenésével.

1989-ben tehát már alternatív gyógyászati módszerekkel is gyógyulhattak az állampolgárok. A Képes 7-ben Dzsungel lánya címmel mutattak be egy vietnámi hölgyet, az akupunktú­ rával gyógyító dr. Vo Mong Lant. Az orvosnő a vietnámi háború túlélője, törékeny jelenség volt. A megjelent cikk óriási érdeklődést keltett, és olvasói levelek garmadája árasztotta el a szerkesztőséget. A doktornő huszonegy olvasónak segített: a levelek tanúsága szerint több, járni sem tudó olvasót talpra állított, sőt kezelése a depresszióra is hatásos volt.12 1992-re már orvosi berkekben is egyre elfogadottabbá vált az akupunktúra, így az Orvosi Hetilap is leközölte egy, a kezelést támogató orvos olvasói le­ velét.13 Az akupunktúra mellett más alternatív gyógymódok is az emberek látóterébe kerültek, így például Maria Treben füveskönyve, az 1990-ben kiadott Egészség Isten patikájából is roppant népszerűségnek örvendett.14 Ez is a változást szimbolizálja, ugyanis Szalai Miklóst, a Halimbai füveskönyvet jegyző gyógynövénytudós papot15

az 1970-es években még üldözték, és kuruzslónak tartották.

Bár Billy Graham baptista prédikátor már 1977-ben is járt Magyarországon, és mintegy tízezer ember előtt prédikált többek között a Nap utcai baptista templomban és Tahiban,16 következő, 1985-ös látogatása a korabeli sajtóban visszhangtalan maradt.17 A harmadik útja során, 1989. július 27-én a Népstadionban tartott prédikációjának az volt a célja, hogy imára hívja Magyarországot. A médiaprédikátorként is aposztrofált férfi látogatása negyven év ateista állami propaganda után igen különleges eseménynek számított. Az ország minden pontjáról érkező híveket ezer önkéntes kalauzolta. A rendezvényre utazók 50%-os vasúti kedvezményt kaptak, a belépés pedig ingyenes volt. Billyt mintegy százezer ember hallgatta meg, az esemény végén pedig negyvenezer bibliát osztottak szét a jelenlevők között.18 A felvételeken szinte látni, ahogy az emberek megindulnak, hitre szomjazva. Ezután egy hónapon belül jogutód nélkül megszűnt az Állami Egyházügyi Hivatal.

BOMBARIADÓK A hazai sajtó 1989 előtt csak külföldi bombariadókról számolt be. A kemény diktatúra időszakában nem mert senki ilyesmivel próbálkozni.

A politikai átmenet környékén azonban fellazultak az addigi keretek, így 1989 ezen a téren is újdonságot hozott. A Népszava 1989. március 28-i számában tudósított a megszaporodott iskolai bombariadókról. A betelefonálók többnyire olyan gyerekek voltak, akik nem akartak dolgozatot írni vagy felelni. Az ötlet talán onnan származhatott, hogy a tűzriadók kapcsán az iskolák kiürítését már korábban is gyakorolták. A telefonos hívásokat komolyan vették, egy iskolát akár 1 perc 40 másodperc alatt is ki tudtak üríteni.

Jómagam az általános iskola nyolcadik osztályában több bombariadót is átéltem, és ez egyáltalán nem volt kellemes élmény. Nem azért, mintha féltünk volna, de mivel haza nem engedtek minket, több órát kellett teljesen értelmetlenül egy parkban töltenünk, ez pedig tizennégy évesen már nem számított vonzó programnak.

Főként akkor, ha aznap tényleg dolgozatot írtunk volna, én pedig tanultam rá. 1989-ben 609 IRÁNYVÁLTÁS

151

iskolai bombariadó volt Budapesten, 1990 első négy hónapjában pedig 120.19 Aztán az 1990-es évek elején nemcsak iskolákat, hanem bíróságot, mozit, repülőteret és piacokat is kiürítettek bombariadók miatt. Veszprémben egész bombariadó-sorozat volt: „Egy szakmunkásképző, egy szakközépiskola és egy általános iskola volt szenvedő alanya – vagy tán nem is annyira? – a telefonok utáni villámgyors kiürítésnek. Volt, ahol a diákokat szélnek is eresztették. A pedagógusok és a rendőrség gyors nyomozása órákon belül felderítette krimifaló, zsebkendőt telefonkagylóra szorító, rekedthangú tetteseket.

Négy kiskorú diák példás rendben be is vallotta, ők idézték elő a bombariadókat. Az indítékokon nagyot lehetne mosolyogni, ha nem gondolnánk végig, hogy ilyenkor hány ember mozdul meg – rendőrök, tűzszerészek, tanárok és így tovább.

Az első diákhecc volt. A második ennek sikerén felbuzdulva azért történt, mert a tettes sétálni szeretett volna soron kívül az odajáró kislánnyal, akit ugye, úgyis hazaengednek, a szülők meg

csak iskola után várják haza. A következő egy nagyszabású dolgozatírás elkerülését célozta.

A »siker« elmaradt: az igazgató elrendelte, hogy szombaton iskolába kell jönni, ahelyett a nap helyett, s akkor megírják a dolgozatot.”20 A sok hasonló hangvételű tudósítás közül álljon itt még egy 1991-es eset története: „Bombariadó! – süvített végig a hír a zuglói Liszt Ferenc Általános Iskolán. Kitört a rémület. Pedig megszokhatták volna, az április 12-i volt január óta a kilencedik fenyegető telefon: »Bombát helyeztem el az iskolában.« Ennyi. A telefonáló letette a kagylót. Nem szaporázta a szót, nem fenyegetőzött. Csak közölt. Két teljes órára kiürült az iskola. Diákok, tanárok rohantak a »búvóhelyre«, a Petőfi Csarnokba. A felsős fiúk közül többen bevonultak a vécére dumálni. A bombariadóról témáztak. Fültanú is akadt: az egyik nevelő, aki azonnal jelentette a hallottakat az igazgatónőnek. Három fiú bevallotta: részt vettek az akciókban” – számolt be róla az Esti Kurír 1991. április 19-i száma.21

A fiatalok élete az új zenei stílusokkal, bombariadókkal és márkás nyugati ruhákkal gyökeres fordulatot vett 152

IRÁNYVÁLTÁS

FOGYASZTÁS – MÁRKÁS RUHÁK ÉS SECOND HAND BOLTOK A fogyasztás átalakulása, a lehetőségek megnövekedése a ruhapiacon is beköszöntött. Az 1980-as évek butikvilágát és lengyel piacait felváltották a márkás ruhaboltok és a használtruha-üzletek, ahol az is hozzájutott márkás cuccokhoz, akinek az eredeti drága lett volna.

Nagyon menőnek számított a Lacoste és a Fruit of the Loom márka. A kis krokodil a pólókon (az ingeken kevésbé) és a kosárból kikan­ dikáló hímzett gyümölcsök összefonódtak az 1990-es évek elejével. A használtruha-üzletág sikere abban is rejlett, hogy kitartó egyéni vállalkozók akár több ezer kilométert is autóztak nyugati országokban, hogy a legjobb árut hozzák haza. A bálákban tartós, jó minőségű ruhák is voltak. Aki ügyesen turkált, még elismerésre is szert tehetett, ha egy-egy márkás cuccot talált.

Kilós és vállfás, úgynevezett darabáras turkáló is létezett, ez utóbbi volt a drágább.

A szabadság és annak megélése tehát nagyon sokszínű lehet. Tárgyiasulhat, megfogalmazódhat érzésekben, alternatív gyógymódokban.

De a leglényegesebb momentum és mindennek az alapja maga a demokrácia, amely lehetővé teszi a többféle világértelmezés egymás mellett élését.

12 Molnár S. Edit: Nem kuruzslás – akupunktúra. Képes 7.

1990. január 15. 2., 63.

13 Dr. Klazsik György: Akupunktúra az alapellátásban. Orvosi Hetilap. 1992. június 21. 1587.

14 Maria Treben: Egészség Isten patikájából. Tapasztalatok gyógynövényekről és tanácsok a felhasználásukhoz. Budapest, Hunga-print, 1990.

15 Szalai Miklós: Halimbai füveskönyv. Gyógyteák és természetes gyógymódok. Planétás Kiadói és Kereskedelmi Kft. – Mezőgazdasági Könyvkiadó, Budapest, 1991.

16 A. T.: Pesti riport Graham látogatásáról. Magyarság. 1977. december 2. 4.; Rózsa László: Billy Graham új szavai.

Népszabadság. 1977. október 1. 4–5.

17 Fóris György: Ima a stadionban. Magyarország. 1989. július 7. 11.

18 Bubrik Gáspár: Billy Graham imára hívja Magyarországot.

Reform. 1989. július 21. 9.

19 (MTI): Bombariadók a fővárosi iskolákban. Eddig mindegyik vaklárma volt. Népszava, 1990. május 15. 12.

20 Sztankay József: „Sipirc – Bumm!” Bombariadó-sorozat Veszprémben. Kurír. 1990. november 7. 10.

21 Horváth Teréz: „Kihallgatás” a mellékhelyiségben. Kurír.

1991. április 19. 1.

HIVATKOZÁSOK 1 v-t: Érzéktelenítés. Népszava. 1983. november 19. 16.

2 Bolhapiac. Ludas Matyi. 1987. április 29. 13.

3 Kenczler Mihály: Digitális fülolaj. Népszabadság. 2003. március 27. 16.

4 Kedvezmények – igazolványok. Nemzetközi értékcikkek nemcsak diákoknak. Turista Magazin. 1991. április 1. 25.

5 Erik Fosnes Hansen: Utazás Skandináviába. Magyar Lettre.

1993/ősz. 41.

6 Ú. L.: „Ufológia”. Szabad Föld. 1989. október 24. 8.

7 (peredi): Független csészealj. Népszava. 1989. november 13.

12.

8 UFO-adatgyűjtő központ. Népszava. 1989. december 27. 12.

9 Ungár Tamás: A garéi ufólátó. Népszabadság. 1990. október 27. 23.

10 (MTI): Ufójárás. Népszava. 1992. július 18. 16.

11 A rádió és a televízió műsora. Népszabadság, 1988. augusztus 25. 9.

IRÁNYVÁLTÁS

153

A GAZDASÁGI RENDSZERVÁLTÁS RÖVID TÖRTÉNETE Zsiros Egon BEVEZETÉS 1985. március 25-ét írunk. A Magyar Szocialista Munkáspárt megkezdi XIII. kongresszusát, ahol a párt képviselői elfogadják a korábbi megszorításoktól elforduló, növekedésösztönzést előtérbe helyező utolsó ötéves tervet. A párt főtitkára, Kádár János beszédében úgy fogalmaz: „Magyarországon történelmileg úgy alakult, hogy egypártrendszer van, és az is marad.” A gazdasági és politikai rendszerváltást megelőző negyedik évben a főtitkár a tőle megszokott határozottsággal osztja meg téves prognózisát, miközben a falat vörössel írt felirat díszíti: „Tovább a lenini úton!” A párt vezetői a politikai mellényúláson túl az 1980-as évek elejétől kibontakozó piaci szocializmus teljesítőképességét is tévesen ítélték meg. A korszakot magas infláció jellemezte, a gazdasági növekedés az 1980-as évek közepére elporladni látszott, a magánszektor csíráit jelentő kisvállalkozások egyre több munkavállalót foglalkoztattak, és a piaci mechanizmusok elterjedése is nagyban enyhítette a korábban megszokott krónikus hiányjelenségeket. Magyarország 1985ben már réges-rég nem a lenini utat járta.

Az állami tulajdon túlsúlyával működő piaci szocialista rendszer fenntarthatatlansága a pár-

Kádár János látogatóban a Forgácsoló Szerszámipari Vállalatnál 154

IRÁNYVÁLTÁS

ton belüli reformpolitikusok számára is egyértelművé vált. A Kádárhoz közeli ortodox körök hatalmát a párton kívüli ellenzékiek szervezkedésén túl a párton belüli ellenzék és a reformszellem terjedése is komolyan fenyegette. Mindezen túl félellenzéki megnyilvánulásként értelmezhetjük a Pénzügykutatási Intézethez köthető kutatók tanulmányát is. Ez kezdetben szamizdatként terjedt, majd 1987-ben a Közgazdasági Szemle hasábjain a nyilvánosság számára is elérhetővé vált. A Fordulat és Reform a szocialista rendszer alapos intézményi és gazdasági kritikáját nyújtotta, radikalizmusa „méltán” váltotta ki a hatalom nemtetszését. Persze jogosan merülhet fel a kérdés, mi is vezetett a szocialista rendszer predesztinált bukásához. Külső vagy belső folyamat eredménye volt-e a Kádár-rendszer széthullása? Miért voltak sikertelenek az 1980-as évek kezdetén bevezetett reformok? Mielőtt rátérnénk az 1989–1990-es eseményekre és a gazdasági átmenet ügyére, röviden tekintsük át az előzményeket, és adjunk választ a kérdésre: Miért is bu­ kott meg Magyarországon a szocializmus?

ELŐZMÉNYEK Piaci szocializmus. Magyarországon a szigorú, rugalmatlan tervutasításos rendszert 1968-ban felváltotta az úgynevezett új mechanizmus. Ez az árak és a bérek részleges liberalizációján túl a vállalati önállóságot és a decentralizált döntéshozatalt is támogatni kívánta. A köztulajdon felsőbbrendűségének marxi és lenini dogmáját kétségbe nem vonó reform legfőbb célja a vállalati nyereségérdekeltség megteremtése volt, ennek pedig szerves részét képezte, hogy a hatalom bizonyos erőforrások elosztását a bürokratikus szabályozás helyett a piaci mechanizmusokra bízta. A szigorú tervutasítást a szabályozó alku váltotta fel, ennek lényege pedig az volt, hogy a köztulajdonban lévő vállalat a hatalommal egyezkedve szervezi meg termelését, felhalmozott

nyereségének egy részét pedig saját belátása szerint használja fel (pl. saját be­ruházásokat végez). A rendszer lényege tehát az állami tulajdon és a piaci mechanizmusok kombinációja volt, ez pedig egyfajta átmenetet jelentett az állami tulajdon és a bürokratikus koordináció pillérein nyugvó tervutasításos szocializmus, illetőleg a magántulajdon és a piaci mechanizmus alapjaira épülő, „kizsákmányoláson alapuló” kapitalista rendszer között.1 A modell működésének legfőbb akadályát az képezte, hogy az állami tulajdonlás miatt a vállalatok nem voltak rákényszerülve a gazdaságos, hatékony működésre, hiszen pénzügyi problémák esetén számíthattak rá, hogy az állam kisegíti őket. Az állam pedig mindezt a nyeresé­gesen működő vállalatok nyereségének átcsoportosításával tette meg. A rendszer tehát a veszteséges vállalatokat segítette, míg nyereséges társaik nem élvezhették munkájuk gyümölcsét, hiszen azt az állam a redisztribúció keretében a veszteségesekhez csoportosította át. Ily módon a piaci szocialista rendszerekben a nyereségérdekeltség célja nem teljesült. A veszteséges vállalatok ugyanis a puha költségvetési korlát jelensége miatt következmények nélkül működhettek tovább veszteségesen.2 Terjedelmi okok miatt most nem térek ki a piaci szocialista rendszer összes hibájára, azonban ez a fentebb vázolt jelenség képezi

a szocialista rendszer bukásának alapját, és abból a gazdasági átmenet során jelentkező legkomolyabb nehézségeket is le lehet vezetni.

Makrofeszültségek. Bár mikroszintű jelenség volt, a puha költségvetési korlát követlen vagy közvetett okként a Kádár-kor legfőbb makrofeszültségeinek hátterében is ott állt. Ezzel kapcsolatban három jelenséget különítenék el. Az első a hiány. Kornai János Ellentmondások és dilemmák című művében kifejtette, hogy a veszteségtől való félelem hiányából adódóan a vállalatok hajlamosak a túlfogyasztásra, ez pedig a termelési cikkek piacán túl a fogyasztási cikkek piacán is hiányt eredményezhet.3 A hiányjelenségekből adódóan a háztartások jövedelmük egy jelentős részét pénz formájában halmozzák fel, így a pénzmennyiség jelentősen elszakad a kibocsátás szintjétől. A pénzfelhalmozás4 nagy szerepet játszott a rendszerváltást követő magas infláció kialakulásában.

A második jelenség a költségvetési hiány növe­ kedése. A veszteséges vállalatok „kimentése” csupán bizonyos mértékig fedezhető a nyereséges vállalatok profitjának átcsoportosításával.

Amennyiben a nyereséges vállalatok száma csökken, úgy az államnak a költségvetési hiány terhére kell nyújtania a támogatást. Magyarországon ezt sokszor „pénznyomtatással” finanszírozták. A hiány központi banki finanszírozása vi-

22500

5,6

1978

14,1 10

11,6 9

7,1

9,7

8,2

7,6

1988

5,3

1977

1,7

4,6

1976

1,7

1974

7500

12,9

1987

12,1

1973

millió dollár

15000

9,2

1,7

Bruttó adósság

Átlagos nettó kamatteher

Nettó adósság

Folyó fizetési mérleg

1989

1986

1985

1984

1983

1982

1981

1980

1979

1975

0 -1480

Átlagos nettó kamat (%)

A magyar eladósodás üteme 1973 és 1989 között a Magyar Nemzeti Bank 1993-as adatai alapján IRÁNYVÁLTÁS

155

szont a pénzmennyiség növelésén keresztül inflációs hatással bír. A pénzromlás már a szocializmus utolsó éveiben is érezhető volt, azonban a rendszerváltást követően vált igazán égető problémává.

A harmadik jelenség a termelés hatékony­ talansága. Mivel a vállalatok következmények nélkül működhetnek veszteségesen (vagy akár nyereségesen), egyik vállalat sem érzett ösztönzést arra, hogy korszerűsítést, technológiai fejlesztést vagy hatékonyságot növelő beruházást hajtson végre. Ennek egyenes következménye, hogy a magyar termékek költség­ vonzatuknál fogva versenyképtelenné váltak a nyugati exportpiacokon, az ország külkereskedelme pedig ki volt téve a szovjet blokkba irányuló export meglétének. Ráadásul a liberalizációnak köszönhetően folyamatos volt a nyugati termékek importja, s ez a külkereskedelmi mérleg hiányá­ nak fokozatos növekedéséhez vezetett. A folyamat eredményeképp drasztikus mértékben növekedett Magyarország államadóssága. Ennek törlesztése (vagyis az adósságszolgálat) a rendszerváltás egyik meghatározó témájává vált.

Reformtörekvések és piaci átmenet. Mint korábban említettem, a piaci átmenet előkészítésében az MSZMP-hez köthető reformkörök is részt vettek. Az 1980-as években számos előremutató lépés történt, ezekkel viszont most csupán említés szintjén, felületesen foglalkozunk. A hazai kisvállalkozói szektor kiépülésében meghatározó jelentőséggel bírt, hogy az 1980-as évek elejétől lehetőség nyílt gazdasági munka­közösségek (gmk), vállalati munkaközösségek és kisszövet­

A Kádár-korszak egyik tipikus kisvállalati formája 156

IRÁNYVÁLTÁS

kezetek alapítására.5 A konstrukciók lényege, hogy bizonyos vállalkozók vagy vállalkozói csoportok a nagyvállalatokkal akár bérleti rendszerben, akár tulajdonfelhalmozás útján együtt­ működve saját nyereségérdekeltség által vezérelt módon üzleti tevékenységet folytathattak.

A folyamat meghatározó jelentőségű volt a hazai vállalkozói réteg kiépülése, az állami szférából kiszoruló munkaerő foglalkoztatása, valamint a hiányjelenségek csillapítása szempontjából.

A gazdasági átmenet szempontjából fontos állomás volt, hogy Magyarország 1982-ben csat­ lakozott a Nemzetközi Valutaalaphoz. A Valutaalap által biztosított standby-hitelek meghatározó jelentőségűek voltak a gazdasági átmenet időszakában.6 Az 1987 és 1990 közti időszakban a gazdasági stabilizációt és a piaci átmenet előkészítését a Grósz-, illetve a Németh-kormány végezte el. Ennek egyik legfontosabb epizódja az adórendszer 1988-as reformja, aminek legfőbb célkitűzése a magyar adórendszer nyugati adórendszerekhez való közelítése volt azzal, hogy a legfontosabb adófajtákat (a forgalmi adót, a személyi jövedelemadót, illetve a nyereségadót) Magyarországon is „meghonosították”. Szintén meghatározó jelentőségű volt a kétszintű bank­ rendszer 1987-es bevezetése, valamint az értékpapírtőzsde működését megalapozó értékpapír­ törvény 1989-es elfogadása. A spontán privatizáció 1987-es elindításával megkezdődött a tulajdonviszonyok átalakítása is. Ennek keretében számos állami nagyvállalat került a vállalatvezetés tulajdonába. A téma megosztó jellegéből adódóan a későbbiekben erről még lesz szó. Összefoglalóan annyit lehet elmondani, hogy az 1980-as évek kezdetét a szocialista rendszer óvatos reformja kísérte: ez utóbbit a stagnáló gazdasági teljesítmény mellett az 1982–1983-as alapanyagársokk is indokolttá tette. Az 1985-ös év fordulatot jelent a magyar gazdaságpolitikában, mivel az MSZMP XIII. kongresszusa ekkor ismét egy erőltetett növekedést támogató ötéves tervet fogadott el. A makrofeszültségek és az egyensúlytalanságok miatt a terv teljesítése kudarcot vallott, az 1987 és 1990 közti időszak pedig a gazdasági stabilizációval, illetve a piacgazdasághoz szükséges gazdasági és jogi infra­ struktúra kialakításával telt.

e_02

14%

10,5%

7%

3,5%

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

1991

0% 1990

ÁTMENET ÉS TRANSZFORMÁCIÓS VÁLSÁG Krízis. Az 1989–1990-es periódus és az azt követő három-négy év a transzformációs krízis időszaka volt.7 A korábbi szocialista országok (Csehszlovákia, Lengyelország, Románia, Jugoszlávia stb.) mindegyike súlyos gazdasági visszaeséssel nézett szembe. Magyarországon a bruttó ipari termelés 1992-re az 1975-ös érték alá csökkent, a GDP pedig két év alatt közel 20%-ot esett. Az, hogy békeidőben a kibocsátás ilyen mértékben essen vissza, példátlan jelenségnek számított. A krízis legfőbb oka a kereslet ös�szeomlása volt. A munkanélküliség növekedése miatt a háztartások fogyasztása visszaesett, ugyanakkor a magas adósságszolgálat és a költségvetési deficit magas szintje miatt a kormányzat nem volt képes a klasszikus értelemben vett keynesiánus keresletélénkítésre. Keleti exportpiacaink széthullása pedig csak tovább fokozta mindezt. A magyar termékek továbbra is fennálló versenyképtelensége miatt a hazai árucikkek nyugati exportja nem tudta pótolni a KGST ös�szeomlása miatti visszaesést. A nettó export szintjének csökkenése pedig magával rántotta a keresletet is. A vállalatok számára további problémát jelentett a megfelelő finanszírozás hiánya; ez utóbbit a pénzügyi közvetítőrendszer fejletlenségével lehet összefüggésbe hozni.8 Mindezt az árak folyamatos emelkedése kísérte.9 Az éves áremelkedést mérő fogyasztói árindex az 1991-es 35%-os értékével érte el a csúcsot. A magyar átmenet sikeresnek mondható abból a szempontból, hogy hazánknak sikerült elkerülnie azt a fajta jelentős mértékű hiperinflá­ ciót, mint ami például Lengyelországot sújtotta – ott ugyanis a fogyasztói árindex elérte a közel 90%-ot. Ennek oka az volt, hogy a lakosságnál felhalmozódó hatalmas pénztömeg a hiányjelenségek megszűnése által „árura talált”, és az adminisztratív árszabályozás feloldása miatt a piaci egyensúly a korábbinál jóval magasabb árak mellett alakult ki. A magyar átmenet ugyanakkor nem nevezhető relatív sikertörténetnek a munka­ nélküliség növekedésének szempontjából. A korábban gazdaságtalanul működő vállalatok megszűnésével, illetve átalakulásával tömegeket bocsátottak el a munkahelyükről. A munkanélküliségi ráta 1992 végére elérte a 11%-ot.

Magyarország munkanélküliségi mutatójának változása 1990 és 1998 között

A helyzetet tovább árnyalja, hogy a statisztikák sokszor csupán a regisztrált munkanélkülieket veszik számításba, így a tényleges munkanélküliségi adatok még ennél is magasabbak lehettek.

A szocialista örökség. Ahhoz, hogy a rendszerváltó kormány teljesítményét objektíven értékelhessük, szükséges a szocialista örökség pontos feltérképezése. Mondhatnánk úgy is, mindenki abból főz, ami jutott neki. Nem volt ez másképp Antall József kormányával sem. Elsőként vegyük a vállalati szektort. A magyar gazdaságban a rendszerváltáskor már megjelentek a duális gazdaság első jelei. A termelést és termelőeszközöket koncentráló, a munkavállalók többségét foglalkoztató nagyvállalati szektor nagyrészt állami kézben volt. Emellett viszont már az 1980-as évek elejétől terjedőben voltak a magángaz­ daság alapját képező, az állami vállalatoknál hatékonyabban és nyereségesebben működő kisvállalkozások is. Abszurd módon ezek nyereségessége nagyrészt a szocialista gazdaságból adódó hiányjelenségek eredménye volt: a fogyasztói igények egy részét a „második gazdaság” elégítette ki, sokszor a központilag meghatározott adminisztratív áraknál magasabb árszínvonalon. Bizonyos kisvállalkozások kényszerből jöttek létre az állami foglalkoztatásból kiszoruló munkavállalók foglalkoztatására. Az ilyen cégek körében igen magas volt az adóelkerülés és az állami szabályozás figyelmen kívül hagyása, és ekkoriban alakultak ki a magyar feketegazdaság alapjai is. A veszteségesen működő vállalatok a rendszerváltás után sok esetben nem tudták a IRÁNYVÁLTÁS

157

5

40

30

20

10

Magyarország

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

0

Lengyelország

A fogyasztói árindex alakulása 1984 és 1994 között

költségvetési hiány kárára folytatni a működésüket, ami munkanélküliséget és kieső adóbevételeket eredményezett. A hiány­gazdaság megszűnésével a kisvállalati szektor jelentős része elvesztette „üzleti előnyét”, ez pedig ugyancsak a költségvetés bevételi oldalát sújtotta. A korábban említett okoknál fogva a versenyképtelenség mind a költségvetés, mind a folyó fizetési mérleg egyenlegét nagymértékben rontotta.

A termelésben részt vevő munkavállalók műszaki képzettsége igen magas volt, a szükséges jogi és pénzügyi tudás ugyanakkor hiánycikknek számított a rendszerváltáskori Magyarországon. Az átmenetet megelőző évek demográfiája kedvezőnek nevezhető, mivel a születési arányszám a szocializmus éveiben stabilan kettő körül alakult. A legfőbb problémát a drasztikus mértékben növekvő munkanélküliség jelentette: ez a kényszernyugdíjazás és munkanélküli-segély csatornáin keresztül jelentős nyomást gyakorolt a költségvetésre.

SZEMELVÉNYEK AZ MDF GAZDASÁGPOLITIKÁJÁBÓL Privatizáció. A rendszerváltást követő gazdaságpolitika egyik legfontosabb dilemmája a tulajdonviszonyok rendezéséhez kapcsolódott. A korábban említett okok miatt az 1980-as évek végére egyértelművé vált az állami tulajdon túlsúlyával működő gazdaság működésképtelensége. Az állami tulajdon magánkézbe adása (privatizációja) persze számos kérdést felvet. Mielőtt ezekre rá158

IRÁNYVÁLTÁS

térnénk, fontos tisztáznunk a privatizációs folyamatok legfőbb kritériumait. Az első a bevételi szempont. A költségvetési hiány magas szintje miatt az 1990-es átmenetet köve­tően az MDF-­ kormány a privatizációra nem csupán a gazdaságszervezés átalakításához szükséges folyamatként tekintett. Az állami tulajdon értéke­sítéséből származó bevételek ugyanis jelentős részben szolgálták a fizetőképesség megtartását is.

A második a techno­lógiai szempont. A hazai termelőeszközök állo­ mánya javarészt elavult volt, mivel a korábbi években a puha költségvetési korlát jelenségéből adódóan a vállalatokat semmi nem ösztönözte a korszerűsítésre. Ez nem csupán az állami tulajdon vételi árát csökkentette, de azt is szükségessé tette, hogy a jövendő tulajdonos képes legyen az eszközállomány fejlesztésére. A harmadik a tudás szempontja. A privatizáció során fontos volt, hogy az adott vállalatot az állami vagyon új tulajdonosa a szabad piacgazdaság körülményei között is „működtetni” tudja. Ehhez pedig elengedhetetlenek lettek volna a már korábban említett jogi és gazdasági ismeretek – ezek viszont itthon igencsak hiánycikknek számítottak.

A szempontok ismertetése után tekintsük át a legfontosabb kérdéseket. Ezek közül az egyik leglényegesebb az volt, hogy hogyan és milyen gyorsan menjen végbe a privatizáció.10 A magánosítás jelentette feladatra a régiós országok különféle válaszokat adtak (pl. kuponos privatizáció, vezetőségi kivásárlás, alkalmazotti tulaj-

5e_05

e_05

2

1,5

1

0,5

1995

1994

1993

1992

1991

1990

1989

1988

1987

1986

1985

1984

1983

1982

1981

0 1980

donba vétel). Terjedelmi okok miatt azonban itt csupán a magyar megoldással foglalkozunk. Az MDF-kormány a nemzeti vagyon jelentős részét piaci értékesítés útján privatizálta, sok esetben külföldi intézményi befektetőknek. Ez a megoldás a korábban vázolt hármas kritériumrendszer minden pontját teljesíti. Az új tulajdonosok a legtöbb esetben rendelkeztek az eszközök modernizációjához szükséges tőkeerővel és tudással, a vásárlásokból pedig a költségvetés számára is bevétel származott. A folyamatot ugyanakkor sok kritika érte, és a rendszerváltás kapcsán sokan emlegetik a „nemzeti vagyon széthordását”.

Bár való igaz, hogy a relatíve koncentrált magánosítás részben elvette a folyamat „demokratikus legitimitását” (különösképp például a dolgozói részvény koncepciójával összehasonlítva), azonban fontos látnunk a döntéshozók előtt álló nehéz dilemmákat is. Ha az állami vagyon értékesítése nem történik meg, akkor az állam nemhogy elesik a bevételek nagy részétől, de a romló eszközpark fenntartása vagy veszteséges működtetése pluszkiadást is jelent számára. Ez a költségvetés kritikus pozíciójából adódóan aligha volt járható út a döntéshozók számára.

A piaci értékesítés persze azzal jár, hogy az állami vagyonnak az lesz a tulajdonosa, aki rendelkezik a megvásárlásához szükséges forrásokkal.

A folyamat ezáltal kétségtelenül kedvezett a külföldi tőkéscsoportoknak, valamint a szocialista rendszer azon tagjainak, akik a rendszerváltást megelőző években kapcsolataik révén jelentős vagyonra tettek szert. Bár a magyar privatizáció folyamata közel sem volt tökéletes, érdemes feltenni a kérdést, hogy volt-e más választása a hazai döntéshozóknak, különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy a „legvidámabb barakk” felépítésével kapcsolatos hitelköltségek jelentős része a rendszerváltás után hullott a magyar kormány nyakába.

Adósságszolgálat. Magyarország bruttó állam­ adóssága az 1970-es évek elejétől 1989-ig 1,5 milliárd dollárról megközelítőleg 20 milliárd dollárra emelkedett. Többen emlékezhetnek Németh Miklósnak arra az 1989-es parlamenti beszédére, amelyben bejelentette, hogy a korábban publikált, valótlan adatokkal szemben mekkora is az adósság tényleges szintje. A hatalom korábban

Magyarország termékenységi mutatói 1980 és 1995 között

a kedvezőbb hitelfelvételi lehetőségek kiharcolása miatt döntött a számok meghamisítása mellett. A rendszerváltást követően a költségvetési kiadások jelentős hányadát az előző évtizedek felhalmozott adósságának kamattörlesztése tette ki. A helyzetet az is nehezítette, hogy az 1991es, illetve 1992-es költségvetés szintén deficities volt, és ez tovább növelte az eladósodás mér­ tékét. A rendszerváltáskori államadóssággal kapcsolatban sokszor merül fel az a vád, hogy a kormány nem küzdött elég vehemensen a kedvezőbb törlesztési konstrukciókért. Az Antall-kormány kritikusai sokszor hivatkoznak a lengyel példára az adósság átütemezésével, illetve annak részleges elengedésével kapcsolatban. Fontos azonban kiemelni, hogy az 1990 utáni Magyarország esetében ennek sem a politikai, sem a gazdasági feltételei nem voltak adottak. Ennek legfőbb oka a lengyel és a magyar adósság közötti azon különbségből adódik, hogy amíg a lengyel adósság nagyrészt más államokkal szemben, addig a magyar adósság kisebb befektetőkkel (pl. bankokkal) szemben állt fenn.

Nyilvánvalóan az előbbi esetben sokkal egyszerűbb az adósság átütemezésének vagy az esetleges elengedésének kitárgyalása. Antall József személyesen is elkötelezett volt az adósság törlesztése mellett. Azt is fontos megjegyeznünk, hogy a szabályos adósságszolgálat növelte az ország befektetői megítélését, ez pedig nagy jeIRÁNYVÁLTÁS

159

5

18685

19328

nést mutattak, így jogosan merülhetett fel a re­form szükségességének gondolata. A gazdasági átmenettel járó sokkterápia a mezőgazdaságot sem hagyta érintetlenül: a bruttó termelési index közel 30%-kal esett vissza.11 Az iparral ellentétben a mezőgazdaság jóval lassabb ütemben tudott talpra állni; ebben szintén közrejátszhatott a külföldi felvevőpiacok jelentős be­ szű­ külése. Harminc év távlatából megállapíthatjuk, hogy részben jogosak a termelőszövetkezetek feloszlatása miatt megfogalmazott kritikák, ugyanakkor fontos megemlítenünk, hogy a lépés hatásai közel sem voltak teljes mértékben előre láthatók.

Ahogy említettem, az Antall-kormányt szintén sok kritika éri a KGST-től való „elzárkózás” miatt.

Itt a szándékos politikai elhatárolódás vádja már kevésbé állja meg a helyét. A KGST-vel jelentős külkereskedelmet folytató Finnország például ugyancsak komoly recessziót szenvedett el az 1990-et követő három évben, ebből pedig arra

1991.12.31.

1992.12.31.

11037

10203

11024

10111

11014

9870

10929 1993.12.31.

A kikiáltási ár a licitált ár százalékában (%) Bejelentett üzletek száma (db) Az előprivatizáció mérlege Magyarországon 160

IRÁNYVÁLTÁS

1994.12.31.

Eladási ár összesen (millió Ft)

146%

148%

151%

149%

146%

5088 134%

4066

7637

9065

10760

10240

11183

15730

17856

lentőséggel bírt a jövőbeli költségvetési hiányok kedvező feltételek melletti finanszírozása szempontjából. Az érem másik oldala, hogy az állam mozgásterét meglehetősen beszűkítette a költségvetési kiadást jelentő kamattörlesztés, így viszont a keynesiánus keresletélénkítés eszközei nem álltak a kormány rendelkezésére.

Termelőszövetkezetek és külkereskedelem. Az első Antall-kormányt is sok kritika érte és éri a „termelőszövetkezetek szétverése” és a KGST-­ től való „értelmetlen elzárkózás” miatt. Nézzük az első állítást. Való igaz, az MDF-kormány a kárpótlással egybekötve a termelőszövetkezeteket feloszlatta, az állami gazdaságok nagy részét pedig privatizálta. A kormány a szocialista múlt örökségeként tekintett a téeszekre, így egyfajta elvi ellenállással viseltetett irányukba. Szintén fontos megjegyeznünk, hogy az 1980-as évek eleje óta mind az állattenyésztés, mind a növénytermesztés volumene, mind pedig az egyes termésátlagok stagnálást, esetleg enyhe csökke-

1995.12.31.

1996.12.31.

Privatizált üzletek száma összesen (db)

5% 3,75% 2,5% 1,25%

2000

1999

1998

1997

1996

1995

1994

1993

1992

0%

A magyar bruttó hazai termék százalékos növekedése 1992 és 2000 között

lehet következtetni, hogy a külkereskedelem visszaesése nagy részben a KGST belső feszültségeinek, a Szovjetunió növekvő fizetésképtelenségének és magának a transzformációs válságnak volt köszönhető. ÖSSZEFOGLALÁS A jelen rövid, áttekintő jellegű tanulmány célja az volt, hogy a teljesség igénye nélkül összefoglaljon néhány olyan gazdasági témát, amely a rendszerváltás óta eltelt harminc évben a magyar közgazdászközösséget, illetve a magyar állampolgárok jelentős részét foglalkoztatta. Sokan határozott állásponttal rendelkeznek a rendszerváltás történéseivel kapcsolatban. A személyes történetek és érintettség olykor indulatokat szülnek, a mindenkori politikai elitnek és a társadalomkutatóknak viszont ehhez megértéssel kell fordulniuk. A gazdasági átmenet legfőbb eredménye, hogy a feloldhatatlan belső feszültségektől terhelt, központosított szocialista gazdaságszervezés helyére a magántulajdonon alapuló, nyitott, kontinentális piacgazdaság léphetett.

Persze, ahogy a rendszerváltás nem volt tökéletes, úgy a gazdasági átmenet is komoly áldozatokkal járt. Az átmenettel kapcsolatban megfogalmazott kritikák több szempontból jogosak, és a sokakban élő kádári nosztalgia is érthető. Ezek mellé azonban mindig oda kell tennünk az ország korábbi krónikus eladósodását, a versenyképtelenség növekedését, a hiányjelenségeket, a költségvetési egyensúly felborulását, egyszóval a szocialista rendszer kódolt fenntarthatatlansá­

gát. A gazdasági átmenet azért történt meg, mert meg kellett történnie. A kritikák mellett ráadásul mindig érdemes figyelembe vennünk azokat a kényszerpályákat is, amelyekről a rendszerváltó kormány sem tudott letérni, és amelyek a szocialista örökség szerves részét képezték. Ha mindezt megtesszük, akkor már jó úton vagyunk afelé, hogy a rendszerváltás eseményeit kiegyensúlyozott kritikával tudjuk szemlélni. Antall Józsefnek és kormányának elévülhetetlen érdemei vannak a magyar jogállam és a szociális piacgazdaság kiépítésében, a békés átmenet levezetésében. A gazdasági átmenettel kapcsolatos viták ugyanakkor a jövőben is folytatódni fognak.

A honi és a külföldi közbeszédben egyre gyakrabban lehet a kapitalizmust illető kritikákkal találkozni. Remélem, hogy a gazdasági átmenet magyar tanulságai is részét fogják képezni ennek az igencsak aktuális diskurzusnak.

A cikk elkészítésében segítségemre volt Békesi László, akinek ezúton is köszönöm a beszélge­ tést.

HIVATKOZÁSOK 1 Kornai János: A szocialista rendszer. HVG Kiadó Rt., Bu­ dapest, 1993a.

2 Kornai (1993a).

3 Kornai János: Ellentmondások és dilemmák. Magvető Kia­d ó, Budapest, 1983.

4 Kornai (1993a).

5 Laki Mihály: Kisvállalkozás a szocializmus után. Köz­g az­ dasági Szemle Alapítvány, Budapest, 1998.

6 Lengyel László – Surányi György: Határátkelés. Kalligram Kiadó, Budapest, 2013.

7 Kornai János: Útkeresés. Századvég Kiadó, Budapest, 1993b.

8 Kornai (1993b).

9 Kornai (1993b).

10 Bod Péter Ákos: Magyar gazdaságpolitika – tűzközelből.

Aka­d émiai Kiadó, Budapest, 2018.

5e_09

11 Gockler Lajos: A rendszerváltás hatása a mezőgazdaság ered­m ényeire. Mezőgazdasági Technika. 2017/október.

41–43.

IRÁNYVÁLTÁS

161

6

ANTALL JÃ&#x201C;ZSEF

ANTALL JÓZSEF KÜLPOLITIKAI CÉLJAI ÉS LÉPÉSEI Sáringer János Antall Józsefnek 1990 tavaszán már kiforrott és konkrét külpolitikai koncepciója volt.1 1990. május 22-én még miniszterelnök-jelöltként az Országgyűlésben, majd két hónappal később, július 25-én már miniszterelnökként a Bem téren megtartott úgynevezett „nagyköveti értekezleten” ismertette a magyar kormány külpo­ litikai céljait és a diplomáciai szolgálat feladatait. „A mi célunk az, hogy biztosítani tudjuk egyrészt Magyarország szuverenitásának a helyreállítását, és azt, hogy a magyar politika szabadon és függetlenül dönthessen minden kérdésben, és hogy a mi szabad akaratunktól függetlenül itt semmiféle külső befolyás, semmiféle idegen hadsereg ne állomásozhasson, és hogy ennek egyéb politikai konzekvenciáit is levonhassuk.

Ez azt is jelenti egyben, hogy olyan külpolitikát kívánunk kialakítani, amely biztosítja az ország ez irányú elhatározó képességét és függetlenségét. Világos, hogy a külpolitikai célkitűzéseink egyrészt saját nemzeti érdekeinkből következő globális külpolitikai célkitűzése, másrészt az ország geopolitikai helyzetéből következő realitásoknak a figyelembevétele. Harmadszor, olyan külpolitika folytatása, amelyik Magyarországnak, mint kis országnak a gazdasági, szociális kérdései megoldását elősegíti és biztosítja. […]

[O]lyan szomszéd országgal, amelyik nem bánik emberi-jogi és kisebbségi-jogi szempontból tisztességesen a magyar nemzeti kisebbséggel, nincs módunkban jó kapcsolatot fenntartani.”

A külpolitikai célok azonban nem egyik napról a másikra alakultak ki, hanem egy folyamat eredményeképpen. Antall József önmagát „nemzeti elkötelezettségű, egységes Európában hívő, liberális kereszténydemokrata” eszméket követő emberként határozta meg. „Mindenképpen valahol az a liberális, ha úgy tetszik, konzervatív liberális, kereszténydemokrata irányzat erős szociális érzékkel, erős szociális elkötelezettséggel, 164

ANTALL JÓZSEF

nem messze a népi íróktól, nem messze olyan politikai gondolkodásmódtól, ami földosztást jelentett.” Eszmerendszerét kétségtelenül formálta a családja, leginkább édesapja, a szűkebb környezete, a tanulmányai és a tanárai, ol­vas­ mány­élményei, Magyarország történelme és életének sorsfordulói. Olyan értelmiségi politikuscsaládból származott, amely magában hordozta a keresztényi és polgári értékrendet, így a polgári mentalitás és gondolkodás közepette szocia­ lizálódott, miközben gyermekként magába szívta az 1930-as, 1940-es évek Budapestjének és Somló-­ vidéki életének értékeit. Nagy hatással volt rá a kormánytisztviselőként dolgozó, illetve a Kis­ gaz­ dapártban szerepet vállaló édesapja, aki egyben legközvetlenebb politikai példaképe volt.

Antall József a Duna-völgyben és a Kárpát-­ medencében élő népek történelmét átfogó módon látta. A világot, Európát, a közép-európai régiót és hazánkat történeti és geopolitikai megközelítésből vizsgálta, így esetében a tudós analitikus szemlélete egyesült a politikus nagy ívű, szintetikus látásmódjával. Magyarország ezer­ éves története esetében olyan erővonalakról beszélt, amelyek a Kárpát-medence területén futnak keresztül. Geopolitikai megközelítésben úgy látta, az itáliai királyságok, majd Olaszország évszázadokon át a Balkán-félsziget és a Kárpát-medence déli sávja felé törekedett, a germán népek pedig a Duna, illetve a Tisza vonaláig igyekeztek befolyási övezetüket kiterjeszteni, miközben Magyarország külpolitikai expanziója leginkább déli irányú volt. „A magyar külpolitikai gondolkodás meghatározott történelmi keretekben évszázadokon keresztül érvényesült a térségben” – mondta Antall József 1993 júniusában a NATO munkaműhely-tanácskozásán. Az antalli külpolitikai koncepció lényege abban állt, hogy az országnak Nyugat-Európa stabil támaszának kell lennie oly módon, hogy a kontinens

nyugati részének hatótényezője lehessen, ám közben Közép-Európának is megadja a biztonságot.

Antall József külpolitikai gondolkodását saját állítása szerint is jelentősen befolyásolta Walter Lippmann 1944-ben megjelent, 1946-ban pedig magyar nyelven is kiadott munkája az Amerikai Egyesült Államok külpolitikájáról.2 Lippmann eszmerendszere a külpolitika neorealista felfogásához áll közel, abban az értelemben azonban európai vonásokat is mutat, hogy alapvetően hatalomcentrikus, és nagyhatalomként az Amerikai Egyesült Államokat a cél-eszköz-eredmény koordináták közé helyezte. A lippmanni atlantizmus az antalli külpolitikai koncepció és külpolitikai irány alappillére volt.

Mit jelentett az európai térség Antall József külpolitikai gondolkodásában? Kiindulópontjai Teleki Pál és Alexis de Tocqueville voltak. Az előbbi a földrajzi térségből adódó külpolitikai különbségek elméletének képviselője volt, a másik pedig már 1835-ben megjelent Democracy in America című művében felvázolta, hogy az Amerikai Egyesült Államok és Oroszország lehetnek a 20. század nagy befolyási övezettel rendelkező világhatalmai. Antall József Európa-­ felfogását a komplexitás jellemezte földrajzi, politikai és kulturális értelemben egyaránt. Számára – Charles de Gaulle-hoz hasonlóan – a földrajzi értelemben vett Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjedő térségnek felel meg.

Az antalli gondolkodásban Közép-Európa a nyugat-európai és a keleti hatások találkozóhelye. Az egyik oldalon a nyugati kereszténység befolyása érvényesült – ezt vallással vagy anélkül, de a keresztény Európa kulturális köréhez tartozó szellemiség jellemzi. A másik oldalon viszont ott van „a Bizáncot túlélt bizánci szellemiség az ortodoxiában a görögkeleti vallásban, amelyet szellemiségében nemcsak a Balkán országai, hanem Oroszország is képvisel”. A nyugat-európai szellemiséghez tartozik az a kultúra, amelyet az antikvitástól a 20. századig a középkor, a katolicizmus, a reneszánsz, a humanizmus, a reformáció, a felvilágosodás, illetve a liberális jogállamiság és a szociális állam modellje hozott létre. Az antalli értelmezés szerint Európának ez a térsége mindig is birodalmak közötti

ütközőövezet volt. „Amikor én következetesen ragaszkodom ahhoz, hogy Kelet-Közép-Európáról szóljak, egyben azt is meghatározom, hogy a Közép-Európa keleti felén élő magyarok – s ha erre külföldi politikustársaim felhatalmaznak –, ugyanitt élő lengyelek, csehek, szlovákok, szlovének, horvátok történelmi tapasztalatainak adjak hangot.” Kelet-Közép-Európában történelmi törésvonalak húzódnak, a Német-római Császárság, a Bizánci Császárság, az Oszmán Birodalom és a kelet-európai térségben megszerveződő Orosz Birodalom pedig ezek mentén helyezkedett el.

Antall művelődéstörténeti szempontból is vizsgálta Európát. Úgy vélte, hogy keresztény aspektusból Európa ott válik el a Kelettől, ahol az Oszmán és az Orosz Birodalom határai húzódtak, a nyugati és a keleti kereszténység törésvonalán. Antall fogalmi rendszerében fontos helyet foglalt el a „politikai Európa”, amely alatt a parlamentáris demokrácia, az egyetemes emberi jogok, a demokratikus jogállamiság, a szociális piacgazdaság, az Európa Tanács, az Európai Közösség, az Európai Közösségek, illetve az Európai Unió és az euroatlanti integráció által képviselt értékeket értette. A „politikai Európa” másik jellegzetes vonása, hogy kultúrájában nyugati és keresztény.

Az antalli Európa-felfogásra kétségtelenül hatással volt a centrum–periféria-elmélet, illetve a háromközpontú Európa története is. Európa történeti és politikai fejlődését a barbár expanzió korától kezdve alapvetően határozta meg – Szűcs Jenő terminus technicusával – az „idősebb” és a „fiatalabb” Európa történelmi régiója.

A 19. és a 20. század Európáját a magyar történelmi fejlődés optikájából vizsgálva egy két-, illetve háromközpontú Európa képe bontakozik ki.

A közép-európai régió országai – ezt a kifejezést a hidegháború alatt összemosták Kelet-­Euró­pá­ val – fáziskésésben voltak Nyugat-Európához képest. A 19. századtól a közép-európaiság, és így a magyarság fő ismérve a nem befejezett, csonka polgári átalakulás és az individuum maga által való gúzsbakötése volt – egészen az 1989–1990-es rendszerváltoztatás folyamatáig. Az Antall József vezette kormány viszont a polgári átalakulás motorja lett, az egyént pedig ANTALL JÓZSEF

165

Antall József és Mihail Gorbacsov párizsi találkozójukon 1990. november 21-én

felszabadította önmaga kötöttségeiből. Nyugat-Európa polgárai a nemzetállam adta keretek között, nemzeti alapon erősödtek meg gazdasági, politikai és kulturális téren is. A 19. századi Magyarországon a nemzeti eszme és a szabadságjogok egyszerre jelentkeztek, ebből következően a magyar politikai gondolkodásban a 19. századtól a 21. századig az Európához tartozás és a magyar nemzeti karakter hangsúlyozása egymást erősítve jelent meg. „Azt jelenti Szent István öröksége, hogy a magyarság, kereszténység, európaiság elválaszthatatlan egymástól, s ebben gyökerezik egész szellemiségünk, európaiságunk.”

A Közép-Európa fogalomban – bár rétegei évszázadokon keresztül egymásra rakódtak – felfedezhető egyfajta sajátos kulturális egység, egyik kohéziós erejét pedig a német nyelv ös�szekötő szerepe adja. Mindezek következtében a miniszterelnök, Antall József egyik külpolitikai célja a közép- és kelet-közép-európai kontúrok megrajzolása – vagy ha úgy tetszik, megerősítése – volt. Idetartozott a balti térségtől a Balkán-­ félszigetig terjedő térségben a meglévő regionális együttműködéseknek, így a Pentagonalénak a megszilárdítása, illetve új formátumok (a viseg166

ANTALL JÓZSEF

rádi hármak, majd négyek) létrehozása. Az „egyedül vagyunk Európában” helyébe Antall József a kelet-közép-európai és a közép-európai sorsközösséget emelte be a magyar külpolitikai gondolkodásba. Antall reálpolitikusként tisztában volt azzal, hogy Közép-Európa vezető és Európa egyik meghatározó állama az egyesült Németország lesz. Miniszterelnökként éppen ezért első hivatalos útja ide vezetett, és ezzel azt is megmutatta, melyik állam lesz a magyar külpolitika legfontosabb partnere. Ezt követően Franciaországba és az Amerikai Egyesült Államokba tett hivatalos látogatást, így szimbolikusan a magyar külpolitika irányítóinak az euro­ atlanti integrációra való szándékát is kifejezte.

A magyar diplomácia új irányítói a külpolitika alapját az új típusú bilaterális alapszerződések megkötésében látták. Mindezzel kettős céljuk volt. Egyrészt Magyarország biztonságát hosszú távon többrétegű „háló” kialakításával kívánták garantálni. E „háló” fontos elemét képezte a kétoldalú alapszerződésekre épülő jószomszédi viszony; ennek létrehozása Magyarország fontos biztonságpolitikai érdeke is volt. Másrészt a Varsói Szerződés feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonásával párhuzamosan a jogos szov-

jet biztonsági érdekeket figyelembe véve segíteni kívánták a reformszellemű szovjet vezetést. Az úgynevezett negatív biztonsági garanciákat – azaz hogy Magyarország területéről ne induljon fenyegetés Moszkva ellen – Budapest támogatta, támogatásával pedig egyúttal a Szovjetunión belül és kívül is csökkenteni akarta a konzervatív szovjet erők súlyát. A szovjet katonai vezetés legkonzervatívabb részében ugyanis a Varsói Szerződés feloszlatásával és a szovjet csapatok kivonásával az „egyedül vagyunk Európával szemben”-érvrendszer erősödött tovább, együtt az erős birodalmi attitűdökkel.

Az Antall-kormány egyik külpolitikai célkitűzése Magyarország szuverenitásának a helyreállítása volt annak érdekében, hogy a magyar politika szabadon és függetlenül dönthessen minden kérdésben, idegen hadsereg pedig ne állomásozzon hazánk területén. Moszkvában 1990. június 7-én ült össze a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testülete. Az ülés elnöki tisztét – a rotáció elve szerint – Antall József töltötte be, így a magyar politikus javaslatot tett a Varsói Szerződés katonai szervezetének lebontására.

A magyar–szovjet kapcsolatok újabb fontos állomását jelentette az 1990. november 21-én Antall József és Mihail Gorbacsov között Párizsban lezajlott találkozó. A két vezető megbeszélésére az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet megnyitása után két nappal, a Szovjetunió párizsi nagykövetségén került sor. A beszélgetést megkezdő Gorbacsov kijelentette, hogy túl sok szó esett már a problémákról. Szerinte a kérdés inkább az volt, hogy a Szovjet­ unió­ban meg lehet-e demokratikus úton oldani a gondokat. Úgy vélte, a szovjet emberek rendet akarnak, a Kremlben pedig már készen áll az ország stabilizálását szolgáló program. Ehhez azt is hozzátette, hogy az országban hatalmi harc zajlik, ezt viszont demokratikus mederben kell tartani. Antall József válaszában kijelentette, fontosnak tartja a kétoldalú kapcsolatok rendezését, majd felvetette, hogy a legjobb megoldás az lenne, ha a Szovjetunió kezdeményezné a Varsói Szerződés megszüntetését és új alapokra helyezését. Javasolta, hogy az egyes országoknak inkább kétoldalú megállapodásokat, alapszerző-

déseket kellene kötniük egymással, és Magyarország örülne, ha a Szovjetunióval is tudna ilyen bilaterális megállapodást kötni. Erre azonban Gorbacsov úgy reagált, hogy a Varsói Szerződés megszüntetését át kell gondolni, és elő kell készíteni. A magyar miniszterelnök megkérdezte, hogy a külügyminiszterek elkezdhetik-e az erre vonatkozó tárgyalásokat, felvetésére pedig Gorbacsov azonnal igennel felelt, majd hozzátette: ezt be kell jelenteni, mert ami jelenleg zajlik, az megfelel Moszkva stratégiai elképzelésének, viszont nem szabad egyoldalú folyamatnak lennie, hanem közös kezdeményezésre kell történnie.

A Varsói Szerződés jellegét határozottan kell megválasztani, és kereteit egészen addig fenn kell tartani, amíg létre nem jön az új európai biztonsági struktúra. A tárgyalás végén Gorbacsov hangsúlyozta, hogy „mi nem hidegültünk el. Mindenki gondolja maga végig és szuverén módon döntsön”. Antall József pedig kijelentette: „Ugyanezt gondolják rólunk. A nyugati kapcsolatok kiegyenlítést jelentenek, szó sincs elhanyagolásról. Keleti kapcsolataink az egész ipart érintik, a legnagyobb munkástömeget, logikusan nem is gondolható rólunk, hogy nem akarunk jó kapcsolatokat a szomszédokkal.”

1991. augusztus 19-én a szovjet kormány egyes tagjai, a hadsereg és a KGB vezetői puc�csot kíséreltek meg Mihail Gorbacsov ellen. Borisz Jelcin és az orosz parlament a részleges hatalomátvételt alkotmányellenesnek minősí­ tette. A katonákat felszólította, hogy ne fordulja-

George Bush 1989-es magyarországi látogatása – az amerikai elnök már ekkor felvette az ellenzéki erőkkel a kapcsolatot ANTALL JÓZSEF

167

nak a nép ellen, az embereket pedig általános sztrájkra hívta fel. Miután Antall József telefonon konzultált George H. W. Bushsal, a magyar kormány a kialakult helyzettel kapcsolatban nyilatkozatot adott ki. Budapest támogatta az orosz reformfolyamatokat, és elítélte a puccsot. Másnap, augusztus 20-án a magyar kormányfőnek sikerült telefonon beszélnie Jelcinnel, és biztosította kormánya támogatásáról. Jelcin később sem felejtette el, hogy Antall József az elsők között hívta fel telefonon. Az orosz és a magyar politikus első személyes találkozójára 1991. december 6-án került sor Moszkvában; ekkor történt meg az áttörés a szovjet csapatkivonást követő pénzügyi elszámolásban is. Jelcin beleegyezett az úgynevezett „nullszaldós” megoldásba, vagyis a szovjet hadsereg által felépített és Magyarországon hagyott építmények ellentételezték az országban okozott környezeti károkat. Jelcin 1992. november 10. és 11. között Budapestre látogatott, és ekkor végre megszületett a megállapodás: a csapatkivonásról szóló egyezményben megmaradt a „nullszaldós” megoldás, egy másik okmányban pedig meg­ egyeztek a Magyarország által Oroszországnak nyújtandó humanitárius segítségnyújtásról. Borisz Jelcin és Antall József aláírták azt az egyezményt is, amelyik a volt Szovjetunió ideiglenesen Magyarország területén tartózkodó csapatainak az országban való állomásoztatásával, illetve az innen történő kivonásával összefüggő vagyonjogi, pénzügyi és egyéb gazdasági kérdéseket taglalta. Emellett megállapodás született a nemzeti, etnikai, vallási és nyelvi kisebbségek jogainak

Az 1990 őszén Magyarországra látogató Margaret Thatcher, aki Antall Józsefnek méltatta az országban lezajlott gazdasági és politikai változásokat 168

ANTALL JÓZSEF

biztosítása terén való együttműködésről is, tovább erősítve Magyarország biztonsági hálóját.

A magyar diplomácia irányítóinak Moszkva mellett Washington is a homlokterébe került. Így Budapesten nagy örömet okozott, amikor George H. W. Bush elnök meghívta magához Antall Józsefet. A hivatalos látogatás tervezett időpontja 1990. október 14. és 20. közöttre esett. Ez volt az 1947 utáni időszak első, az Egyesült Államokba, illetve a Fehér Házba tett magyar kormányfői látogatása. A magyar miniszterelnök látogatásával azt is meg kívánta erősíteni: annak révén két demokratikus ország kívánta egymással fejleszteni a baráti viszonyt.

A magyar kormány arra törekedett, hogy az amerikai fél törölje el azokat a diszkriminatív előírásokat és szabályokat, amelyek Magyarországot a „kommunista ellenőrzés alatt álló”, illetve a „nem piacgazdálkodást folytató” államok közé sorolták. A magyar kormányfő arra kérte Bush elnököt, hogy az öbölválság ellenére ne téves�sze szem elől a kelet-európai térséget, erre pedig az amerikai elnök ígéretet is tett. A Fehér Házban lezajlott megbeszélést követően tovább folytak a szakminiszteri találkozók, illetve a vezetői megbeszélések. Bush elnök új, teljes bizalmon alapuló korszakot hirdetett az amerikai– magyar kapcsolatokban. Magyarország eltörölte a vízumkényszert, az Amerikai Egyesült Államok pedig megkönnyítette a vízumfeltételeket.

A magyar diplomácia dinamizmusát jelezte, hogy gyors ütemben haladtak előre a társulási szerződés tárgyalásai az Európai Közösséggel, ezáltal Budapest fontos lépést tett az európai integráció folyamatában. A magyar kormány a NATO, az Európai Unió és a Nyugat-európai Unió felé orientálódott. Antall József Amerikai Egyesült Államokban tett látogatása alatt, 1990. október 17-én az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága a Magyar Köztársaságot meghívta a szervezet huszonnegyedik teljes jogú tagállamának. 1991 tavaszán Antall József megbízta Granasztói Györgyöt, hogy tájékozódjon és érveljen a Nyugat-európai Unió közép-európai biztonságpolitikai szerepvállalását illetően. A magyar kormányfő úgy vélte, megerősítésével és átszervezésével a szervezet a NATO második fokozatát jelenthetné. Ennek megfelelően Gra­

Helmut Kohl 1989-es magyarországi látogatása során beszédet mond az Országgyűlés előtt – a német kancellár a térség euroatlanti integrációjának fontos támogatója volt

nasz­ tói György 1991. március 25-én a NATO mellett működő brüsszeli nagykövetek előtt ismertette a magyar elképzelést.

Nem sokkal az előtt, hogy az utolsó szovjet katona is elhagyta Magyarország területét, Koppenhágában értekezletet tartottak a NATO tagállamai. Ennek 1991. június 6-án kibocsátott, Partnerség a közép- és kelet-európai államokkal elnevezésű nyilatkozata kimondta, hogy a NATO biztonsága elválaszthatatlan Európa országainak biztonságától. Ebben a szellemben született meg a javaslat, hogy szorosan egymáshoz illeszkedő intézmények és kapcsolatok olyan hálózatát kell kialakítani, amelyek globális architektúrát alkotnak. Ebben a rendszerben a NATO, az európai integrációs folyamat és az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet voltak a kulcs­elemek, de fontos szerepet kaptak benne a regionális együttműködések is. 1991. december 16-án három állam, Magyarország, Csehszlovákia, illetve Lengyelország aláírta az Európai Közösséggel való társulásról szóló szerződést.

A magyar külpolitika prioritásként kezelte az Európai Közösséghez fűződő kapcsolatokat, és fontosnak tartotta a regionális, szubregionális és a határon átnyúló együttműködés különböző formáinak zavartalan működését és fejlődését.

Ezt szolgálta a Közép-európai Kezdeményezés és a cseh–szlovák–lengyel–magyar multilaterális kooperáció is. Az 1991. február 15-én megtartott visegrádi találkozón Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország állam- és kormányfői együttműködési megállapodást írtak alá, és

így megszületett a visegrádi hármak kooperációja. A visegrádi triász képviselőinek csúcsértekezletére 1991 októberében Krakkóban, majd 1992 májusában Prágában került sor – az előbbi alkalom során határoztak a Közép-európai Szabadkereskedelmi Megállapodás létrehozásáról is. Krakkóban a három állam külügyminiszterei együttes nyilatkozatban jelentették ki: „Közös véleményünk, hogy a diplomáciai kapcsolatok (diplomatic liaison) eddigi rendszerét lényegesen ki kell szélesíteni, arra törekedve, hogy Magyarországot, a Cseh és Szlovák Köztársaságot és Lengyelországot közvetlenül bekapcsolják a Szövetség tevékenységébe. […] A három ország miniszterei nagyra értékelnék, ha ezek a javaslatok tükröződnének majd a NATO soron következő, római csúcstalálkozójának határozataiban, és kifejezik országaik készségét arra, hogy a lehető leghamarabb megkezdjék tárgyalásaikat e javaslatok gyakorlati megvalósításáról.”

1992-re az egykori Jugoszlávia felbomlott, miután 1991-ben Horvátország és Szlovénia, 1992 januárjában Macedónia, majd négy hónappal később, áprilisban Bosznia-Hercegovina is független állammá nyilvánította magát. A fegyveres konfliktusok eddigre már háromoldalú polgárháborúvá alakultak át. A délszláv válság súlyosan érintette Magyarország biztonságát, és nem csak katonai téren, hiszen a háború a Vajdaságban élő magyar kisebbséget is nagymértékben sújtotta, ráadásul jelentős számú menekült érkezett hazánkba. Az Észak-atlanti Együtt­mű­ ködési Tanács Oslóban tartott külügyminiszteri találkozója során amerikai kezdeményezésre, 1992. június 5-én külön megbeszélésre került sor a magyar és az Amerikai Egyesült Államok küldöttségének vezetői között. Jeszenszky Géza magyar külügyminiszter és Lawrence Eagle­ burger, az Egyesült Államok külügyminiszterhelyettese háromnegyed órán keresztül tárgyalt, elsősorban a délszláv válságról, illetve a Szerbiával és Montenegróval szemben foganatosított szankciók várható hatásairól.

Antall József 1992. június közepén levélben hívta fel a nagyhatalmak vezetőinek figyelmét a Közép-Európában zajló eseményekre. A diplomáciai akcióban a magyar kormányfő első üzenetét – június 10-i keltezéssel – George H. W. ANTALL JÓZSEF

169

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere

Bushnak címezte, majd ugyanazzal a tartalommal levelet küldött Helmut Kohlnak, François Mitterrand-nak és John Majornek is. Antall József levelének első felében megállapította, hogy az 1989–1990-es esztendőben végbement változások tényleges történelmi fordulópontot jelentettek Kelet-Közép-Európában, de mindenek­ előtt lehetőséget adtak a térség népeinek.

Hangsúlyozta azonban, hogy e lehetőség esély csupán, tehát egyáltalán nem jelent biztos sikert.

Hozzátette, az egykori kommunista országokban súlyos veszélyforrást jelent a volt kommunista nómenklatúra, mivel kihasználja a térség államai­ nak problémáit, és igyekszik vezető szerephez jutni.

1993 őszén a magyar diplomácia további aktív lépéseket tett hazánk NATO-tagsága érdekében. Ebben több tényező is közrejátszott: egyrészt az akuttá váló délszláv válság, másrészt Borisz Jelcin és a kommunista többségű Duma konfliktusa, harmadrészt az 1994 januárjában megrendezett NATO-csúcsértekezlet. Antall József levelet írt az Amerikai Egyesült Államok elnökének, William J. Clintonnak, illetve a NATO főtitkárának, Manfred Wörnernek, és ebben ismertette a magyar kormány álláspontját. Koncepciójának az volt a lényege, hogy a visegrádi csoport NATO-hoz való csatlakozásának meghatározott terv szerint történő előkészítése minél hamarabb megtörténjen. Ennek megfelelően kellett a politikai, a biztonsági és a katonai jellegű fokozatokat meghatározni, mert a térség biztonságához megfelelő garanciára volt szükség. Összegzésképpen megállapíthatjuk, hogy Antall József és kormánya célkitűzéseinek megfe170

ANTALL JÓZSEF

lelően új vágányokra állította át a magyar külpolitikát. Az ország euroatlanti integráció felé tett lépései, illetve szuverenitása visszanyerését követően a Szovjetunióval és később Oroszországgal ápolt kapcsolata a két fél közötti egyenjogúságot mutatta. Antall József külpolitikája nagy hangsúlyt fektetett a határainkon kívül élő magyarságra is. A regionális együttműködések közül az általa kezdeményezett visegrádi hármak – utóbb négyek – együttműködése kiállta a történelem próbáját, ahogy azt napjaink eseményei is mutatják.

Az antalli külpolitikai koncepció az új magyar nemzettudat külpolitikai alkotóelemeit rakta le, és egyben meghatározta a magyarság világban és Európában betöltött helyét. Úgy vélem, hogy az 1943–1944. évi eseményekre vonatkozó „valahol utat vesztettünk a külpolitikában is” helyett 1990-re a „megtaláltuk a magyarság útját a külpolitikában is” lépett.

HIVATKOZÁSOK 1 A dolgozat egyes részei korábban megjelentek már Sáringer János következő tanulmányaiban: Sáringer János: Mozaikok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához (1990 –1993). In: VERITAS Évkönyv, 2014. Szerk.: Ujváry Gábor. VERITAS – Magyar Napló, Budapest, 2015.

389–412.; Uő: Antall József külpolitikai gondolkodásának genezise és főbb jellemzői. In: VERITAS Évkönyv, 2015.

Szerk.: Ujváry Gábor. VERITAS – Magyar Napló, Budapest, 2016. 317–338.; Uő: Iratok az Antall-kormány külpolitikájá­ hoz és diplomáciájához (1990. május – 1990. december).

I. köt. VERITAS – Magyar Napló, Budapest, 2015; Uő: Iratok az Antall-kormány külpolitikájához és diplomáciájához (1991. január – 1991. december). II. köt. VERITAS – Magyar Napló, Budapest, 2018. A tanulmányt vö.: Jeszenszky Géza: Kísérlet a trianoni trauma orvoslására. Magyarország szom­ szédsági politikája a rendszerváltozás éveiben. Osiris Kiadó, Budapest, 2016.

2 Az eredeti mű címe: Walter Lippmann: U.S. War Aims.

Little, Brown and Company, Boston, 1944. Magyar fordítása a következő címmel jelent meg: Walter Lippmann: Amerika válaszúton. Az U.S.A. külpolitikája. Anonymus Irodalmi és Művészeti Kiadó Részvénytársaság, Budapest, 1946.

ANTALL JÓZSEF KERESZTÉNYDEMOKRATA POLITIKAI ESZMERENDSZERE Erdődy Gábor A DEMOKRATIKUS JOGÁLLAMISÁGRÓL, A PARLAMENTÁRIS DEMOKRÁCIÁRÓL Antall József politikai filozófiájának középpontjában demokrata felfogásának megfelelően a polgári szabadságjogok érvényre juttatása és maximális védelme állt. „Mi az európai Magyarországot akarjuk, az emberi jogok kiteljesedésével, valamennyi jog gyakorlásának lehetővé tételével.

Olyan jogállamot, amelyik megad polgárainak minden szabadságot”1 – jelentette be a választás előestéjén tartott beszédében. Az emberi jogok értelmezése Antall felfogását is tükrözve az alkotmány módosítása során úgy érvényesült, hogy azok „nem az államhatalom belátására bízott” adományokként, „hanem éppen a hatalom korlátaiként” jelentek meg.2 A jogállamiság megvalósítása szempontjából Antall elengedhetetlennek nevezte, hogy a magyar jogrendszer és joggyakorlat teljes mértékben megfeleljen a transzatlanti normáknak. A hatalmi ágak szétválasztásának montesquieu-i alapelvéből kiindulva a demokratikus jogállam egyik sarokkövét a független és korszerű igazságszolgáltatás működésében jelölte meg, és mindenekelőtt a bírói testületek autonómiájának követelményét állította középpontba.3 Ismeretes, hogy a nemzetközi gyakorlatban a jogállamiság alapköve, az alkotmányvédelem legfőbb szerve, a parlament, valamint a kormány működését is egyaránt radikálisan korlátozni képes, és az ehhez szükséges eszközökkel felruházott Alkotmánybíróság a kormányzati hatalom korlátozásának elvéből született. A jogállamiság felett őrködő intézménynek a kormány és a parlament felett álló szuverenitását Antall meg­ kérdőjelezhetetlen alapértéknek tekintette.

A miniszterelnök magas színvonalú demokrácia­ értelmezésének megnyilvánulását olvassa ki ugyanakkor Lengyel László abból, hogy „a hagyományos demokráciamodell ellenében azt

a modern felfogást” képviselte, amely szerint a jogállam védelmében az ellenőrző funkciót ellátó parlamenti pártok mellett olyan hatékony ellensúlyokat képező „nemzeti intézményekre” is szükség van, mint az Alkotmánybíróság, az Állami Számvevőszék, a kormánytól független jegybank, illetve a független közszolgálati televízió és rádió.4 Demokratikus értékrendjével összhangban a jogállam működését Antall a parlamentarizmusban megtestesülő népszuverenitás elvére kívánta lefektetni. Alapkövetelménynek tekintette, hogy a parlament ne csak egyszerűen törvényhozó helyként, hanem olyan vitafórumként működjön, ahol a képviselők „jó és rossz döntéseket” hoznak. A tévedés jogát mindenki, így kormánya számára is fenntartva kifejezetten igényelte, s a parlamenti munka természetes részének tekintette a „kemény bírálatok” elhangzását, mivel a törvényhozó testület egyik legjelentősebb funkcióját a kormány munkájának szigorú, minden körülmények között az ország érdekeit szem előtt tartó ellenőrzésében határozta meg.5 A parlamenti demokrácia nélkülözhetetlen garanciáját a demokratikus pártok váltógazdaságában jelölte meg. A különböző társadalmi rétegek sokszínű érdekeit artikuláló többpártrendszer erősítését elsőrendű nemzeti érdeknek nevezte, míg az annak gyengítésére, elsorvasztására irányuló törekvéseket a parlamenti demokrácia csorbításával azonosította. A három konzervatív kormányzópárt egységes párttá alakítását vis�szatérően elutasította, mivel rendkívüli fontosságot tulajdonított annak, hogy a többpártrendszerben „mindig legyen olyan politikai erő, amelyik nem kopik el a hatalom gyakorlásában, és […] mindig meglegyen a politikai váltógazdaság lehetősége”. Egyenesen tragikusnak láttatta azt a lehetőséget, ha Magyarországon csupán egyetlen felállás létezne, s hangsúlyozta, hogy a ANTALL JÓZSEF

171

Antall József és Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke (elöl, középen) – az újonnan felállított szervezet a jogállamiság fontos garanciája volt

sokszínű politikai párttabló megteremtése és megőrzése a valódi demokrácia feltétele, mivel „attól van egyensúlyban egy ország, hogy a konzervatív értékektől […] a baloldali értékeknek a képviseletéig mindennek helye van a politikai palettán”.6 A pártok közötti elvszerű és korrekt vitáknak a plurális demokrácia játékszabályai alapján történő lefolytatását az egészséges demokratikus közösség működéséhez, az egészséges nemzeti lelkiállapothoz szükséges nélkülözhetetlen alkotóelemnek tekintette. Meggyőződése volt ugyanis, hogy nézetkülönbség nélküli egység nem létezik, s az utóbbi erőszakos létrehozására irányuló törekvéseket határozottan elvetette.7 Miközben a kormányzati hatalom ellensúlyaként működő ellenzék jogainak biztosítását a parlamenti demokrácia garanciájának tekintette, a kormány és az ellenzék együttműködését nélkülözhetetlennek tartotta az átalakulás kibontakoztatása szempontjából.8 A jogállam érvényesítése jegyében „az egyre durvuló politikai csaták közepette is igyekezett megőrizni a fair play szabályait”. Egy stratégiai jellegű megbeszélés so172

ANTALL JÓZSEF

rán kategorikusan leszögezte: „Amíg én vagyok a miniszterelnök, politikai ellenfeleinkkel szemben nem fogunk adminisztratív eszközökkel fellépni. Ez a pártállamban volt szokás, demokráciában a politikai harc kormányoldal és ellenzék között azonos feltételek mellett folyik, a kormánynak nincs joga a politikai harcban hatalmi eszközöket felhasználni.”9 A parlamentáris demokrácia harmonikus működésében Antall nélkülözhetetlen szerepet tulajdonított a helyi hatalomgyakorlásnak teret nyitó önkormányzati ellensúly beépítésének. Az európai modernizációval összhangban álló önkormányzati rendszer bevezetésétől a pártállam egyik utolsó fontos bázisának felszámolását is remélte.10 A kormányprogram prioritásként rögzítette „a kis közösségek önrendelkezési jogának” garantálását, s az ehhez szükséges feltételek megteremtése érdekében a magyar önkormányzatok történelmi hagyományaira épülő, modern önkormányzati alapelveket figyelembe vevő reform kidolgozását és végrehajtását.11 Antall Józsefnek a „korlátozott jogkörű” államfői közjogi méltóság megalkotásával kap-

csolatos elképzeléseit pontosan tükrözte az 1989-ben kimunkált magyar alkotmánynak a köztársasági elnök jogállásáról megalkotott 16. §-a, amelyben Sólyom László „parlamentáris köztársasági alkotmányunk alapját” jelölte meg.12 Az 1946/I. törvénycikkhez visszatérő, s ezzel a megszakadt közjogi kontinuitást helyreállító szabályozás különös értékének tekintette azt, hogy „a magyar hagyományoknak és a nemzetközi parlamentáris gyakorlatnak megfelelő” megoldás elfogadásával „históriai jogi alapra helyezkedtünk”.13 Az Ellenzéki Kerekasztal keretében lefolytatott viták során Antall elutasította a prezidenciális köztársaság létrehozására irányuló próbálkozásokat. A parlamentáris modellre alapozott elnöki intézmény megalkotását célzó munkálatok egyik főszereplőjeként a „magyar közjogi kontinuitás szellemével” összhangban álló szabályozáshoz ragaszkodva a magyar közjogi fejlődés két sarkalatos törvényének (a miniszteriális kormányzás alapelvét rögzítő 1848/III., valamint az 1848-ra támaszkodó 1946/I. tc.-nek) örökségét kívánta érvényesíteni. Ennek értelmében a hatalmi ágak felett álló jogosultsággal nem rendelkező „köztársasági elnök a végrehajtó hatalom feje, aki a kormányon keresztül kormányoz”.14 Az 1989. évi alkotmányozás a közvetett, parlament általi megválasztást előíró újítástól eltekintve az 1946. I. tc.-nek megfelelően állította helyre a köztársasági elnök eredeti státusát, amikor az államfő feladatává tette, hogy „őrködjön az államszervezet demokratikus működése felett”, és előírta számára, hogy „csak alkotmányos törvényeket” szentesítsen és hirdessen ki.15 Antall meghatározó részt vállalt annak a túlzott hatalom-összpontosítás lehetőségét kizáró rendezésnek az elfogadtatásában, amelynek értelmében „az elnök sem a törvényhozó, sem a végrehajtó hatalom jogosítványaival nem rendelkezik”, azaz sem a hatalomnak nincs birtokában, sem pedig politikai felelősségre nem vonható. Továbbá nem interpellálható, s nem lehet vele szemben bizalmatlansági indítványt benyújtani, miközben intézkedései – néhány szoros kivételtől eltekintve – csak a miniszterelnök vagy az illetékes miniszter ellenjegyzésével érvényesek. Fontosnak tartotta, hogy arra is emlékez-

tessen, a modern parlamentáris rendszerekben meghonosított gyakorlatnak megfelelően a nemzeti egységet megjelenítő, s a politikai pártok felett álló, „hatalom nélküli államfő jelképes kifejeződése, de nem tényleges gyakorlója az állami szuverenitásnak”.16 A SZÓLÁS-, A GONDOLAT- ÉS A LELKI­ ISMERETI SZABADSÁGRÓL, AZ ÁLLAM ÉS AZ EGYHÁZAK VISZONYÁRÓL Antall a jogállamiság minőségét messzemenően meghatározó stratégiai jelentőségű szféraként tekintett a sajtó, a kultúra, az oktatás teljes körű szabadságára, s ennek korlátozását klasszikus liberális-demokratikus felfogásából eredendően csak azon a ponton tartotta megengedhetőnek, ahol az a mások szabadságát vagy jogait sérti.

A demokrácia működésében megkülönböztetett funkciót tulajdonított a szabadság nélkülözhe­ tetlen attribútumaként tisztelt sajtószabadság­ nak, és elválaszthatatlan tartozékaként ismerte el a kritika, valamint a kommentár teljes szabadságát; a hazugságot azonban összeegyeztet­ hetetlennek tartotta a demokratikus újságírói magatartással. Megengedhetetlennek nevezte, hogy a tömegtájékoztatás műhelyei a pártok közötti politikai küzdelmek színterei legyenek, s azt minden eszközzel megakadályozandó torzulásként minősítve óvott attól, hogy „a nemzeti médiumokat valamely párt, szakmai közösség, művészeti irányzat vagy üzleti érdekcsoport sa­játítsa ki”.17 Antall mintegy sajátjaként idézte azt a Széchenyi István óta szinte közhelyként hangoztatott tételt, miszerint „a nemzeti megújhodáshoz kiművelt emberfőkre van szükségünk”. Ennek jegyében a kormányprogram hangsúlyos részévé emelte a művelődés ösztönzését, a nevelés társadalmi szerepének megerősítését, az oktatás korszerűsítését, a nemzeti kultúra megújítását és a nemzeti hagyományok újjáélesztését.18 Hitet tett az ország felvirágoztatását előmozdító „reformgondolatú művelődéspolitika” mellett.

A demokratikus oktatáspolitika alapjának tekintette a tanszabadság teljes körű megvalósítását, a szülők kizárólagos jogát gyermekeik oktatási és nevelési intézményeinek megválasztására, valamint az iskolai önkormányzat zavartalan műANTALL JÓZSEF

173

ködtetését. Hasonló horderejű követelményként foglalt állást a gyermekek és a szülők kiszolgáltatottságának megszüntetése, illetve a tanárok méltóságának helyreállítása mellett.19 Antall elkötelezett meggyőződéssel érvelt a tudományok társadalomban betöltött kulcsszerepe mellett. A legsürgetőbb feladatok között jelölte meg a kutatás szabadságának, s attól elválaszthatatlanul a felsőoktatási intézmények s a kutatási műhelyek autonómiájának helyreállítását. A reformfolyamatban rendkívüli szerepet szánt a megújuló MTA-nak, nem kevesebbet remélve tőle, mint hogy tekintélyével a politikai hatalmi ágazatok rivalizálását kiegyensúlyozó tényezőként képesnek bizonyul érdemben hozzájárulni az ország stabilizálásához.20 Ugyancsak evidenciaként értelmezte a művészetek szabadságát. Meggyőződése volt, hogy a művészeti tevékenységet nem szabad kiszolgáltatni a piaci viszonyoknak, de határozottan képviselte azt is, hogy az állami támogatás ne jogosíthassa fel a kormányt a művészi szabadságot megsértő, a művészi alkotófolyamatba vagy a létrehozott művek értékelésébe való beavatkozásra.21 Antall József politikai filozófiájának központi elemét képezte az állam és az egyházak egymással összekapcsolódó és egymást feltételező történelmi megújulása. A rendszerváltás egyik legnagyobb vívmányának tekintett vallásszabadságot alapvető emberi jogként értelmezve felismerte és megértette, hogy az állam és az egyházak viszonyának meghatározása nem csupán a demokrácia egyik alapelemét, hanem egyben annak próbáját jelenti. Ennek szem előtt tartásával támogatta az állam és az egyházak

Antall József kormányra kerülésével új alapokra helyeződött az egyházak és az állam közötti viszony 174

ANTALL JÓZSEF

közötti kapcsolat modern kereszténydemokrata elveknek megfelelő újraszabályozását, „a lelki­ ismereti és szólásszabadságról, valamint az egy­ házakról” intézkedő 1990. IV. tc. elfogadását.

A szabályozás kimondta, hogy a világnézeti szempontból semleges állam a lelkiismereti szabadság jegyében biztosítja a felekezetek közötti teljes jogegyenlőséget. Kormányprogramjában félreérthetetlenné tette, hogy az egyházak autonómiája mellett elkötelezett kormánya „az állam és az egyház teljes és valóságos szétválasztásának elve alapján áll”.22 Ahhoz azonban, hogy az egyház a nemzeti újraépítkezés feladatában reá háruló történelmi misszióját sikeresen betölthesse, Antall megszeghetetlen követelménynek tekintette, hogy magát a politikai küzdelmektől szigorúan távol tartsa. „Az egyházaknak nem a parlamenti harcok, a pártok csetepatéi állhatnak az érdeklődésük középpontjában, hanem azok felett állva a társadalom egészét érintő nagy kérdések megoldására kell törekedniük, a modern kor gépezetével szemben álló egyes embernek a támaszaként”23 – szögezte le egy vele készített interjúban.

Az elkötelezett katolikus, a magyarországi keresztény egyházak közötti sok évszázados konfliktusok örökségét elutasító, s azt a 19. századi liberális katolikus tradíciókra támaszkodva következetesen meghaladó Antall József az ökumenizmus, a vallási felekezetek közötti gyümölcsöző együttműködés rendíthetetlen híve volt. A magyar katolicizmus és a protestantizmus „egyedülálló szimbiózisát” a fejlődés olyan, napjainkig aktuális kulcseffektusaként ábrázolta, melynek köszönhetően a magyar keresztény mentalitás „speciális puritán-ökumenisztikus arculatot” kapott.24 A SZOCIÁLIS JOGÁLLAMRÓL ÉS A SZOCIÁLIS PIACGAZDASÁGRÓL A keresztény humanizmus gyökereiből táplálkozó antalli politikai eszmerendszerben mélyen meghúzódó s mindent átható alapelvként érvényesült az emberi méltóság tisztelete. A méltóságában megbecsült, öntudatában megerősített szuverén állampolgár kifejlődésének nélkülözhetetlen hátterét az egészséges társadalom alapját képező egészséges családban jelölte meg. Mi­

után pedig a család természetes kiteljesedését a gyermekekben ismerte fel, különleges figyelmet szentelt a hatékony magzat- és gyermekvédelemre, s határozott intézkedéseket helyezett kilátásba „valamennyi gyermek testi, szellemi és lelki fejlődésének elősegítésére”, az ifjúság pályakezdésének kiemelt kezelésére.25 Antall alapvető célkitűzésként szorgalmazta a társadalmi szolidaritásra épülő szociális és egészségügyi ellátás megújítását. Kiemelte, hogy a jogállamiság csakis mint szociális jogállamiság kaphatja meg igazi értelmét. Megállapította, mivel a 19. századi szabadelvű politikai gondolkodás termékeként megjelenő jogállam önmagában nem képes a társadalmi problémák kezelésére, a társadalmi szükségletek életre hívták a gondoskodó szociális államot, de azon nyomban fontosnak tartotta azt is leszögezni, hogy a funkciójában nélkülözhetetlen paternalista állam sem fokozhatja súlyát a jogállamiság rovására. A harmonikus fejlődés garanciáját a két entitás elválaszthatatlan egységében fedezte fel, mivel meggyőződése szerint „egyfelől a szociális állam jogállamiság nélkül nem más, mint diktatúra, másfelől a jogállamiság szociális gondoskodás és szolidaritás nélkül nem képes a társadalmat stabilizálni”.26 Antall maximálisan tisztában volt azzal, hogy a parlamentáris demokrácia gazdasági alapját csakis a szabad piacgazdaság képezheti. A magántulajdon biztonságát a demokrácia megkerülhetetlen kritériumának tekintve, a tulajdon megkötőerejét szem előtt tartva érvelt a tulajdon szentségének érinthetetlensége mellett.27 Tör­ ténelmi feladatként jelölte meg a vállalkozási, a gazdasági szabadság helyreállítását. Csakis a modern piacgazdaság versenykeretei között s ezzel párhuzamosan az esélyegyenlőség, valamint a szolidaritás elvének érvényesítése mellett kiteljesedő „vállalkozói kapacitás” kibontakoztatása mellett látta megvalósíthatónak a teljesítmény- és értékorientált, a demokrácia legerősebb bázisát képező polgári középosztályra épülő társadalmat.28 Társadalom- és gazdaságpolitikai stratégiájának középpontjába Antall a magántulajdonon és a magánvállalkozáson alapuló, hatékony érdekvédelemmel és szociális hálóval felszerelt, a

Antall József és Zwack Péter üzletember – Antall fontosnak tartotta a vállalkozói szabadságot és a piacgazdaságot

nyugdíjasokra megkülönböztetett figyelmet fordító, az egyoldalú piacszemlélet által preferált korlátlan szabad versenyt az emberi méltóságot védelmező társadalmi szolidaritás morális kontrollja alá terelő, állami koordináció mellett érvényesülő szociális piacgazdaságot állította, és annak működése szempontjából megkülönböztetett jelentőséget tulajdonított annak, hogy az állami jegybank függetlenségét biztosítsák.

Alapkövetelménynek nevezte, hogy a Nemzeti Bank össznemzeti érdekeket képviselő, pártok felett álló elnöke nem folytathat pártpolitikát vagy bármiféle párttevékenységet, s hogy teljes felelőssége mellett a mindenkori kormány pénzügyi politikáját köteles támogatni.29 Antallnak a globalizálódó világpiacba integrálódó, a magántulajdon elsődlegességére épülő, a populista ígéreteket és az atyáskodó államot egyaránt elvető modern európai szociális piacgazdaságról kialakított elképzelései erősen kötődtek a rendet és a szabadelvűséget egyeztető „ordoliberális” irányzathoz. Rendszerváltoztató kereszténydemokrata politikai filozófiájának megfogalmazására mindenekelőtt az általa „az európai újjászületés óriásainak” nevezett Konrad Adenauer, Alcide de Gasperi és Robert Schuman gyakoroltak meghatározó befolyást.30 A MAGYARSÁG ÉS EURÓPAISÁG SZINTÉZISÉRE ALAPOZOTT DEMOKRATIKUS NEMZETSTRATÉGIÁRÓL Az antalli politikai filozófia központi rendezőelvét a szabadságjogok fanatikus tisztelete mellett a nemzeti gondolat elkötelezett vállalása képezte.

ANTALL JÓZSEF

175

„Mi a nemzeti gondolatot és a demokratikus szabadságjogokat, az emberi szabadságjogokat és a társadalmi megújulás vágyát egységben, egyensúlyban valljuk, nem pedig valamiféle prioritással az egyik vagy a másik javára”31 – szögezte le az MDF I. Országos Gyűlésén, 1989. március 1-jén tartott expozéjában. Történelmi tradíciókból építkező, népi, nemzeti és keresztény eszmei alapokra fektetett, a felzárkózás igényét a modernizálás követelményével összekapcsoló cselekvő nemzetstratégiája világos kiutat mutatott a közép-kelet-európai térség nacionalizmusainak szorításában. A nemzetközi adottságok primátusát elismerő nemzetpolitikai gondolkodása mentes maradt a bezárkózás és a provincializmus hatásaitól s az agresszív középhatalmi illúziók kergetésétől egyaránt. Érték­ orientált patrióta elkötelezettsége fokozott felelősségtudattal párosult, elutasítva a szupremácia, a felsőbbrendűség tévútra vezető ábrándjait.

Vállalta a történelmi traumákkal, súlyos kataklizmákkal történő nyílt szembenézés kockázatát, miközben következetesen távol tartotta magától a revízió, az irredentizmus gondolatát.32 A nemzeti és az európai elkötelezettséget egymástól elválaszthatatlan értéknek tekintette, és visszatérően állást foglalt a nemzeti tradíciók megőrzése, illetve a nemzetek feletti összekötő kapcsot jelentő egyetemes európai keresztény értékek együttes képviselete mellett. „Úgy véljük, hogy Európa sokszínűsége és egysége a nemzetek egyéniségéből, valamint a katolicizmusban és a protestantizmusban kifejezésre jutó nagy keresztény hagyományokból együttesen táplálkozik”33 – szögezte le 1989. március 11-én mondott beszédében.

Antall a demokrácia sarokkövének tekintette a kisebbségi jogok biztosítását. „Nincs demokrácia a nemzeti kisebbségek jogai nélkül”34 – jelentette ki a Varsói Szerződés Politikai Tanácskozó Testületének a Kremlben megrendezett ülésén.

A szomszédos országokban élő magyar kisebbségek helyzetének megoldásához vezető utat az euroatlanti elkötelezettségre épülő európai egységesítési folyamathoz csatlakozva, a föderalizmus keretei között, a személyi jogú, a területi és a kulturális autonómia rendszereinek összekapcsolásán keresztül kereste.35 A Valóság 1990/1.

176

ANTALL JÓZSEF

számában megjelent vele készített interjúban azt is leszögezte, hogy számára a magyarság, az általános emberi jogok, az európaiság egyenlő súlyú és egymástól szét nem választható érté­ keket jelentenek, s azokat „csak szintézisben, harmóniában” tudja értelmezni, alkalmazni.36 A választás előestéjén tartott programadó beszédében kifejtette, hogy a kisebbségi jogok szorgalmazása nem jelent nacionalizmust, sovinizmust, mivel „nem akarunk több jogot, nem akarunk több népcsoportjogot a számukra, mint bármelyik nép a világban a saját határokon kívül lévő kisebbsége számára”.37 Tekintettel arra, hogy a magyarság egyharmada az ország határain kívül él, kormánya programjában Antall a magyar állam különleges felelősségének nyilvánította „a magyar nemzet, mint kulturális és etnikai közösség megmaradásának” támogatását mindenhol és minden eszközzel, de minden körülmények között a nemzetközi szerződések szigorú tiszteletben tartásával.38 Azt javasolta, a határok kérdését a tények tudomásulvételével, az európai biztonság szempontjából kiindulva, európai mentalitással kezeljék. „Ha valaki határainkon belül ebben a kérdésben politikai sarlatánságokra, szélsőségekre vetemedik, akkor nem csak az anyaországnak, hanem legsúlyosabban a határon túli magyarságnak árt”39 – figyelmeztette közönségét. A határon túli magyarok és a hazai kisebbségek kérdését egységben kezelte. A nemzeti és etnikai kisebbségek kultúráját a magyar nemzeti kultúrát gazdagító értéknek ismerte el, s a nemzetiségek és a különböző etnikai csoportok számára alanyi jogon kívánta biztosítani az anyanyelvi óvodát és iskolát, kifejezetten arra ösztönözve az érintetteket,

Tőkés László a Magyar Országgyűlésben – Antall József számára fontos volt a határon túli magyarok ügye

hogy a nemzetiségi környezetben az egyik használt nyelv mindenképpen a kisebbségi legyen.

Kormányprogramjában arról biztosította a nemzetiségeket, hogy kultúrájuk és nyelvük megőrzése, ápolása és továbbfejlesztése érdekében valamennyi rendelkezésére álló „sajátos eszközeivel” támogatni fogja „a kisebbségi közösségek önszerveződésének szabadságát”, és síkra szállt a választójogi törvény olyan módosítása mellett, amely valódi számarányuknak megfelelő parlamenti képviseletet biztosít számukra.40 A SZÉLSŐSÉGEK (AZ ANTISZEMITIZMUS ÉS A TOTALITARIZMUS) ELUTASÍTÁSA A sovinizmus elutasításához hasonló következetességgel lépett fel Antall az antiszemitizmus ellen. A zsidósággal szemben elkövetett történelmi bűnöket felidézve a zsidó mártírok emlékművének avatásán elmondott beszédében hangot adott meggyőződésének, miszerint „nincs olyan jóérzésű és tisztességes szándékú ember, aki képes lenne ezt a tragédiát, ezt a megvetendő politikai aktust nem visszautasítani, és nem az emberiség gyalázatának tekinteni”.

Fontosnak tartotta tudatosítani a társadalom valamennyi tagja számára, hogy „ami a zsidósággal történt, az különleges gyalázata a történelemnek”, miközben utalt rá, a teljes igazsághoz az is hozzátartozik, hogy „nem minden embernek és nem mindenkinek volt bűne, és nem mindenki volt ennek részese”.41 Kiemelte: kormánya „felelősséget érez a Magyarországon élő zsidó közösségért is”, és kötelességének tekinti, hogy azt szükség esetén megvédelmezze.42 A nacionalizmus és az antiszemitizmus elutasítása Antall normarendszerében a mindennemű szélsőségektől való elhatárolódás részét képezte. Hasonló határozottsággal határolódott el ugyanakkor a totalitárius diktatúra híveitől jobb és bal irányban egyaránt. A német megszállásról megemlékező felszólalásában aláhúzta, hogy a szélsőjobb és a szélsőbal együtt veszélyezteti a születő magyar politikai demokráciát, és a politikusok felelősségét kidomborítva rendkívül károsnak minősítette azok szerepét, akik aktuálpolitikai érdekeiktől vezérelve magatartásukkal megerősítik a negatív jelenségeket.43 A demokrácia létét fenyegető szélsőségek visszaszorítá-

sát politikai küldetéseként meghatározva idézte fel a francia forradalom – a szabadság, az egyenlőség és a testvériség eszméit középpontjába állító – üzenetét, ám a történelmi tapasztalatok ismeretében egyben a három eszme szintézisben történő értelmezésének, illetve főleg alkalmazásának szükségességére is rávilágított.

A magyar nemzeti liberalizmus történelmi alakjai­ ra hivatkozva, és mindenekelőtt Eötvös József gondolatmenetét követve mutatott rá arra, hogy „a három eszme csak egyensúlyban jelenti politikai kultúránk alapját”, mivel „a szabadság nélküli egyenlőség és testvériség a diktatúra veszélyét hordozza magában”, miközben „a szabadság egyenlőség és testvériség nélkül anarchiába torkolló társadalomfejlődést eredményez”.44 Az egyensúlyteremtés szükségességét hirdető eötvösi felfogással azonosulva arra figyelmeztetett, hogy amennyiben az általa felbonthatatlan egységben szemlélt triász bármelyik eleme a másik fölébe kerül, vagy közülük akármelyik kiesik, akkor „vagy az egyenlőség nevében a szabadság és a testvériség elvetésével diktatúra születik, vagy az egyenlőség és testvériség, a szolidaritás gondolata nélkül zabolátlan szabadság lesz”.45 A MODERN MAGYAR KERESZTÉNY­ DEMOKRÁCIA SZELLEMI GYÖKEREIRŐL: A NEMZETI LIBERÁLIS, A NÉPNEMZETI ÉS A KERESZTÉNYDEMOKRATA TRADÍCIÓK SZIMBIÓZISÁRÓL Az Európai Utasnak adott interjújában Antall kifejtette, hogy kormánypolitikája ideológiai bázisának azt a szellemiségében a modern polgárságra támaszkodó „modern kereszténységet” tekinti, amelyikben „minden magyar polgár, minden magyar ember megtalálja a maga helyét, vallásra, fajra, felekezetre, nemzetiségre való tekintet nélkül”.46 Úgy vélte, hogy az általa idézett elvek alapján működő kereszténydemokrácia valósíthatja meg azt a legújabb kor kihívá­ saira adekvát választ kínálni képes sajátos, a magyar progresszió értékeit összegző szintézist, amelynek összetettségét több előadásában behatóan elemezte. A 20. század végén újjászülető modern magyar konzervativizmus politikai ideológiáján belül érvényesülő egyik meghatá­ rozó szellemi áramlatot a népi-nemzeti gon­ ANTALL JÓZSEF

177

dolatkörben jelölte meg. Az irányzat „speciális örökségeit” Kelet-Közép-Európában lelte fel, a nemzeti újjászületést tápláló magyarországi gyökereit pedig a 19. században kibontakozó szépirodalmi, szellemi mozgalmakig vezette vissza. A magyar identitásba mélyen beágyazódó népi hagyomány megújuló változatát ismerte fel abban az 1930-as évekből kiinduló, erős szociális érzékenységgel és nemzeti elkötelezettséggel jellemzett tendenciában, amely a falukutató-szociográfus irodalomban bontakozott ki.47 A rendszerváltoztatás idején felerősödő diskurzushoz kapcsolódva Antall mindenekelőtt annak tisztázását szorgalmazta, hogy a népi-nemzeti gondolat „nem ellentéte, hanem csak részese lehet a szociális kérdések iránt is fogékony politikai demokráciának”, miközben a liberális demokrácia értékeinek egyértelmű vállalását a hiteles népi-nemzeti eszmekör alapvonásai között tartotta számon.48 Felháborodással utasította vissza ugyanakkor „a népi bölcsességet és népi józanságot közvetítő” népi-nemzeti gondolatot az Európa-ellenesség, illetve a provincializmus szinonimájaként használó értelmezéseket,49 és emlékeztetett arra, hogy az erős szociális empátia egyaránt hangsúlyosan jelen volt a modern liberalizmusban, valamint a kereszténydemok­ rata Ludwig Erhard által megalkotott szociális piac­gazdaság modelljében is.50 Az MDF-ben testet öltő modern néppárti politikai ideológia másik fő áramlatát a liberalizmus alkotta. Interjújában Antall félreérthetetlenné tette, hogy felfogása nem a francia forradalom ra­ dikális irányzatához, hanem a jogállamiság és a szabad piacgazdaság alapelveire építkező klasszikus európai liberalizmus eszmerendszeréhez kapcsolódik. A szabadelvű politikai filozófia formálódásában meghatározó vonásnak tartotta, hogy az említett alapelvek már a 19. század első felében kiegészültek a szociális elemekkel, s a század második felétől egyre meghatározóbb befolyással bírtak a liberális gondolkodásra, mivel a klasszikus liberalizmus reprezentánsai korán felismerték, hogy „a liberalizmus szociális fékek nélküli irányzata nem maradhat fenn”.51 A Magyar Demokrata Fórum nemzeti liberális irányzatának konferenciáján kifejtette, hogy a liberalizmus és a demokratizmus a 19. század óta 178

ANTALL JÓZSEF

szoros kölcsönhatásban állt egymással, s a 20. század végén liberalizmus alatt immár alapve­ tően a demokratikus jogállamiságot és a szabad piacgazdaságot értették. Az évtizedek során a demokratikus politikai mozgalmak átitatódtak ugyanis a történelmi liberalizmus eszméivel, azaz bizonyos liberális norma vált meghatározóvá a demokratikus politikai pártok életében.52 Úgy látta, hogy a civilizált országok nagy pártjai mind vállalják a liberalizmusnak a demokratikus politikai rendszer alapelemeivé szervesülő értékeit.

A liberalizmus ebből következően sajátos és ellentmondásos helyzetbe került, minekutána „olyan történelmi győzelmet aratott, hogy liberális lett a szociáldemokrácia és a konzervatív tábor is”, azaz programjának Nyugat-Európában regisztrálható megvalósulásával „a liberalizmus teljesítette nagy történelmi szerepét”.53 A liberalizmusnak a magyar fejlődésben betöltött helyét értelmezve Antall azt olyan örökségként határozta meg, amely a nemzeti függetlenséget a jogállamisággal és a piacgazdasággal összekapcsoló „nemzeti magyar modernizáció és megújhodás szellemi műhelyeként” funkcionált. S mivel lényegét a jogállamiság és az erős nemzeti függetlenség melletti elkötelezettség szoros összefonódásában ismerte fel, mindenképpen indokoltnak tekintette a magyar szabadelvűség jellegét szimbolizáló, elsősorban Széchenyi, Kossuth, Deák, Eötvös tevékenységében megtestesülő „nemzeti liberalizmus” fogalmának használatát.54 Nagy jelentőséget tulajdonított annak, hogy tudatosítsa, a nemzeti liberalizmus vállalása szorosan összetartozik a magyar népi-nemzeti örökség vállalásával. Mint ahogy különös hangsúllyal foglalt állást amellett is, hogy a klasszikus magyar liberalizmus, „ez a nagy közös történelmi örökség mindenkié”, senki által nem kisajátítható, és értelemszerűen senki által ki nem tagadható a nemzeti történelemből.55 Az MDF összetett eszmeiségét meghatározó harmadik fő áramlatot Antall a második világháború után új tartalommal felvértezett kereszténydemokráciában jelölte meg, amely a CDU és az ÖVP példáját követve magába olvasztotta a liberális hagyományokat. A modern kereszténydemokrácia lényegének tekintette, hogy nem világnézeti alapon szerveződik, hanem a kato­likus-

A konzervatív Antall József és a liberális Tölgyessy Péter

protestáns együttműködés bázisán nyugvó interkonfesszionális jelleggel valósul meg. További sajátosságát abban jelölte meg, hogy nem egyházhoz kapcsolódó, nem is vallásosságot követő, hanem olyan értékeket magába olvasztó politikai irányzat, amely a klérustól függetlenül szolgálja a keresztény szellemiséget.56 Az MDF három eszmei irányzatáról tartott előadásában a kereszténydemokrácia megújulásának korszakos jelentőségét abban határozta meg, hogy a pártban elfogadták, és programjuk integráns részévé tették a liberális alapelemeket.

A keresztény, a szociális és a liberális elemeket vállaló kereszténydemokrata pártokat a szabad piacgazdaságban és a jogállamiságban megtestesülő liberális minimum vállalása, a szociális piacgazdaság képviselete, valamint az európai értékek melletti elkötelezettség jellemzi. Nem tartotta véletlennek, hogy az európai egység gondolatát Robert Schuman, Alcide de Gasperi és Konrad Adenauer fogalmazták meg, s való­ sították meg a gyakorlatban is. Hatalmas ér­ demük volt, hogy kereszténydemokrataként a nacionalizmussal szemben hangsúlyozták euró­paiságukat, nagy hangsúlyt helyezve a kontinens egységére. Az integráció ügyét szolgálták

a nemzeti elkötelezettség megőrzésével, s csupán annyit kívántak feladni a szuverenitásból, amennyi mindenképpen szükséges volt tervük megvalósításához.57 „A kereszténydemokráciában a demokrácia ugyanazt jelenti, mint a népi-nemzeti és a nemzeti liberális eszmékben, de különös jelentőséget ad, hogy ez a kétezer éves kereszténység alapvető etikai értékeit, alapvető szellemiségét és azt az egyetemességet jelenti, ami összeköti Európa népeit a késő ókortól, középkortól kezdve, és ez a bizonyos egyetemesség, ami a kereszténységben jelentkezik és megszületett Európában, a középkorban, ez kiegyenlíti az elfogultságokat.” „A keresztény értékrendbe az is beletartozik, hogy türelemmel tekint azokra, akik még kívül vannak ezen”58 – fejtette ki előadásában.

1991. október 12-én elmondott beszédében történelmi érvényességgel fogalmazta meg, miszerint a nemzeti-liberális és a kereszténydemokrata értékek távolról sem képeznek egymással szemben álló ideológiát. Történelmi példákon keresztül bizonyította, hogy a kereszténység, az európaiság, a liberális gondolkodás, a szociális érzékenység olyan értékek, amelyek „nem kizárják egymást, hanem integrálják”. FonANTALL JÓZSEF

179

tosnak tartotta hangsúlyozni, hogy a magyar nemzeti liberalizmus messzemenő pozitív tartalommal határozta meg politikai örökségünket és értékrendünket, majd irányadó következtetésként leszögezte: „Nyugodtan valljuk magunkat liberális kereszténydemokratáknak is, mert csak olyan kereszténydemokráciát tudunk elfogadni, amelyik […] magáénak tekinti politikai programjában mindazokat az értékeket, amelyeket liberális értékekként is feltüntettünk.”59 Antall József megnyilvánulásaiban a politikai filozófiáját meghatározó, gyökereiben a reformkori liberális katolicizmusig visszanyúló modern magyar kereszténydemokrácia alapvonásai kristályosodtak ki. Történelmi teljesítménye, hogy az egyetemes kereszténydemokrata, a magyar nemzeti-liberális és a speciális hazai alkotmányjogi tradíciókra támaszkodva a rendszerváltozás kihívásaira korszerű, az egyetemes modernitás követelményeivel összhangban álló választ kínáló szintézist alkotott. Erről a bázisról kiindulva alapozta meg a világrendszer totális átalakulásához és a közép-európai viszonyok átrendeződéséhez kapcsolódó hazai fejlődés irányát, alkotta meg a magyarországi rendszerváltoztatás demokratikus fundamentumait. A kétezer éves keresztény-zsidó értékközösség, valamint a magyar nemzeti-liberális tradíciók szilárd bázisán – a keresztény jövő következetesen értékalapú és értékorientált szellemiségében és prioritása mellett – koherens pragmatikus koncepciót fogalmazott meg, egyszerre nemzeti és egyetemes érvényességgel.

43 Lásd az Ellenzéki Kerekasztal nevében Szabad György által június 21-én ismertetett szándéknyilatkozatot. Bozóki (2000), VI. köt., 69. Vö. Lengyel László: A kerekasztal hősei.

In: Bozóki (2000), VI. köt., 211., 217.

53 Antall József napirend előtti parlamenti felszólalása. 1990. december 30. In: Antall József ország­g yűlési beszédei, 1990– 1993. Szerk.: Pálmány Béla. Athenaeum Nyomda, Budapest, 1994. 143. Vö. Antall József napirenden kívüli felszólalása.

1990. december. 4. In: Pálmány, 1994. 133–134.

63 Antall József: Békés átalakulás és stabilitás. (1993. márc.

13.) In: Antall (1994), II. köt., 524. Illetve Antall József: Az MDF három eszmei irányzatáról. (1991. ápr. 21.) In: Antall (1994), II. köt., 129.

73 Antall József: A forradalom és a szabadságharc 35. évfordulóján. (1991. okt. 23.) In: Antall (1994), II. köt, 221., 223.

83 Antall József előterjeszti a Kormány kétéves tevékenységéről szóló beszámolót. 1992. szeptember 16. In: Pálmány, 275. „Az ellenzék azért politikai ellenzék, hogy kontrollt gyakoroljon, kritikát és bírálatot mondjon” – fejtette ki Antall 1990. december 30-án elmondott napirend előtti felszólalásában.

Pálmány, 143.

93 Kónya Imre: Antall József közelről. „Én köszönettel tarto­ zom Magyarország népének”. Budapest, Kortárs Kiadó, 2019.

65.

103Antall József kijelölt miniszterelnök válasza a kormányprogram vitája során elhangzottakra. 1990. május 23. In: Pálmány, 55.

113Antall: A nemzeti megújhodás útján. 43., 54. Vö. Szűcs Zoltán Gábor: Az antalli pillanat. A nemzeti történelem szerepe a magyar politikai diskurzusban, 1989–1993. L’Harmattan Kiadó, Budapest, 2010. 147–162.

123Antall József: Az Ellenzéki Kerekasztalnál (1990). In: Antall (1994), II. köt. 409., Sólyom Lászlót idézi Szűcs, 79. Vö. Tordai Csaba: A Harmadik Köztársaság alkotmányának születése.

In: Bozóki (1999), VI. köt., 489–490.

HIVATKOZÁSOK

133Antall Józsefnek az Ellenzéki Kerekasztal 1989. július 6-i

13 Antall József: A választás „előestéjén”. (1990. márc. 23.) In:

ülésén kifejtett álláspontjáról lásd Szűcs, 80.

Antall József: Modell és valóság. II. köt. Athenaeum Nyomda

143Lásd Szűcs, 84., illetve Bozóki (1999), IV. köt., 20. Vö.

Rt., Budapest, 1994. 38.

Halmai, 185., illetve Tordai, 489.

23 Lásd Halmai Gábor: Az 1949. évi alkotmány jogállamosí-

153Kukorelli István: Az alkotmányozás évtizede. Közjogi, poli­

tása. In: A rendszerváltás forgatókönyve. Kerekasztal-

tikai tanulmányok, parlamenti jegyzetek. Korona Kiadó,

tárgyalások 1989-ben. VI. köt. Szerk.: Bozóki András – Kalmár

Budapest, 1995. 20–21., 29., 80.

Melinda – Révész Béla. Új Mandátum Könyvkiadó, Budapest,

163Debreczeni József: A miniszterelnök. Antall József és

2000. 182.

a rendszerváltás. Osiris Kiadó, Budapest, 1998. 299., illetve

33 Antall József: A nemzeti megújhodás útján. (1990. máj. 22.)

Tordai, 490.

In: Antall (1994), II. köt., 54. Vö. Kukorelli István: Tradíció és

173Antall: A nemzeti megújhodás útján. 43., illetve Antall

modernizáció a magyar alkotmányjogban. Századvég Politikai

József: Félidőben. (1992. ápr. 13.) In: Antall (1994), II. köt., 252.

Iskola Alapítvány, Budapest, 2006. 17.

183Antall: A nemzeti megújhodás útján. 51., 54.

180

ANTALL JÓZSEF

193Antall József: A pápai kollégium újjászületésénél. (1991.

343Antall József: A szovjet katonai tömb feloszlásának javas-

szept. 1.) In: Antall (1994), II. köt., 198., Antall: A nemzeti meg-

lata. (1990. jún. 7.) In: Antall (1994), II. köt., 323.

újhodás útján. 51.

353Antall József: A nemzeti liberalizmus öröksége. (1991. okt.

203Antall: A nemzeti megújhodás útján. 53., illetve Antall

12.) In: Antall (1994), II. köt., 210., Antall József: Politikai hely-

József: A Tudományos Akadémia szerepéről. In: Antall (1994),

zet Magyarországon az 1990. március 25-i választások előtt.

II. köt., 77–78.

(Bonn, 1990. febr.) In: Antall (1994), II. köt., 313.

213Antall: A nemzeti megújhodás útján. 53.

363Antall József: Az MDF élén (1990). In: Antall (1994), II. köt.,

223Antall: A nemzeti megújhodás útján. 54. Vö. Romsics

426.

Ignác: Volt egyszer egy rendszerváltás. Rubicon-Ház Bt.,

373Antall: A választás „előestéjén”. 36–38.

Budapest, 2003. 237., 261., illetve Debreczeni, 146.

383Antall: A nemzeti megújhodás útján. 64.

233Antall József: MDF és kereszténydemokrácia (1990). In:

393Antall József: Horthy Miklós történelmi szerepéről. (1993.

Antall (1994), II. köt., 435.

aug. 22–23.) In: Antall (1994), II. köt., 583.

243Antall József: Magyar reformátusok világtalálkozóján.

403Antall: A nemzeti megújhodás útján. 44., 47., 54. Antall

(1991. jún. 22.) In: Antall (1994), II. köt., 162–164., illetve Antall:

József kijelölt miniszterelnök válasza a kormányprogram vitája

A pápai kollégium újjászületésénél. 191.

során elhangzottakra. 1990. május 23. In: Pálmány, 53.

253Antall: A nemzeti megújhodás útján. 48.

413Antall József: Magyar zsidó mártírok emlékművénél. (1990.

263Antall József: A társadalombiztosítás korszerűsítéséért.

júl. 8.) In: Antall (1994), II. köt., 82.

(1991. máj. 27.) In: Antall (1994), II. köt., 153., illetve Antall:

423Antall: A nemzeti megújhodás útján. 44., 47., 54.

A nemzeti megújhodás útján. 48.

433Antall: Magyar zsidó mártírok emlékművénél. 84. Vö.

273Antall: A választás „előestéjén”. 35.

Antall: A nemzeti megújhodás útján. 44., illetve Antall József

283Antall: A nemzeti megújhodás útján. 43., 45., 54., illetve

napirend előtti felszólalásában megemlékezik 1944. március

Antall József: Szabálytalan interjú. (1991. karácsony) In: Antall

19-ről, Magyarország német megszállásának évfordulójáról.

(1994), II. köt, 484.

1991. március 19. In: Pálmány, 165–167.

293Antall József válasza a Surányi Györgynek, a Magyar

443Antall: Az MDF legyen középpárt! 10., illetve Antall: A tár-

Nemzeti Bank elnökének leváltása tárgyában folytatott napi-

sadalombiztosítás korszerűsítéséért. 155. Vö. Kulin Ferenc:

rend előtti vitában. In: Pálmány (1994), 222., 224. Vö. Antall:

A történész és a politikus. In: Jeszenszky, 144.

A választás „előestéjén”. 55., illetve Antall: A nemzeti megúj-

453Antall József: Cserkészek ünnepén. (1991. márc. 14.) In:

hodás útján. 59.

Antall (1994), II. köt., 100.

303Antall József: Az átalakulás esélyei. (1989. okt. 20.) In: Antall

463Antall: Szabálytalan interjú. 481.

(1994), II. köt., 25., 27. Vö. Bod Péter Ákos: Rend és Sza­bad­

473Antall: Az MDF három eszmei irányzatáról. 117.

elvűség. In: A politikus Antall József. Az európai úton. Szerk.:

483Antall: A nemzeti liberalizmus öröksége. 208., illetve Antall

Jeszenszky Géza – Kapronczay Károly – Biernaczky Szi­lárd

József: Népi mozgalom és európaiság (Szárszó elé). (1993.

Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, Budapest, 2006. 258.

aug. 7.) In: Antall (1994), II. köt. 559.

313Antall József: Az MDF legyen középpárt! (1989. márc. 11.)

493Antall: Az MDF három eszmei irányzatáról. 117.

In: Antall (1994), II. köt., 10. A nemzeti és a demokratikus ér-

503Antall: Az MDF élén. 420–421.

tékek melletti elkötelezettség „szétbonthatatlan” összetarto-

513Antall: Az MDF élén. 420.

zásában jelölte meg az antalli nemzetfelfogás meghatározó

523Antall: A nemzeti liberalizmus öröksége. 202.

alapelemét. Lásd Szabad György, a Magyar Országgyűlés

533Antall: Az MDF élén. 422.

elnöke országgyűlési megemlékezése Dr. Antall József mi-

543Antall: Az MDF három eszmei irányzatáról. 119.

niszterelnök haláláról (1993. dec. 13.). In: Országgyűlési

553Antall: A nemzeti liberalizmus öröksége. 208., 210.

Értesítő, 1990–1994. Országgyűlési Könyvtár, Budapest, 325.

563Antall: MDF és kereszténydemokrácia. 434., illetve Antall:

323Lásd Romsics, 265. Antall József „nem gőgös lenézéssel”,

Az MDF élén. 421. Vö. Erdődy Gábor – Fazekas Csaba:

hanem „testvérnemzetként” kezelte a szomszédos népeket

A magyarországi kereszténydemokrácia gyökerei és alterna-

a búcsúzó harcostárs megállapítása szerint. Lásd Szabad

tívái. Magyar Szemle. 2005/7–8. 111.

György, 325.

573Antall: Az MDF három eszmei irányzatáról. 120., illetve

333Antall: Az MDF legyen középpárt! 10., illetve Antall József:

Antall: A nemzeti liberalizmus öröksége. 208–209.

Az MDF három eszmei irányzatáról. (1991. ápr. 21.) In: Antall

583Antall: Az MDF három eszmei irányzatáról. 118–119.

(1994), II. köt., 120. Vö. Szűcs, 196.

593Antall: A nemzeti liberalizmus öröksége. 209.

ANTALL JÓZSEF

181

JOGÁLLAMISÁG-VÁRAKOZÁSOK A RENDSZER­ VÁLTOZTATÁS KÖRNYÉKÉN – FORMÁLIS, MATERIÁLIS JOGÁLLAM ÉS JOG ELŐTTI KÉRDÉSEK Szánthó Miklós A rendszerváltoztatás történetének megírása – akár csak egy bizonyos aspektusból nézve is – fontos feladata a nagy idők tanúinak éppúgy, mint a fiatalabb generációkhoz sorolt kutatóknak. Harminc évvel ezelőtt, május 2-án tartotta a szabadon választott Országgyűlés első ülését, így ezt a napot tekinthetnénk a közjogi átmenet végpontjának is, de valójában ez a folyamat csak az Alaptörvény 2012 januárjában történt hatálybalépésével zárult le. Ez ugyanis – még ha huszonegy évvel az utolsó szovjet katona távozása után is, de – rögzíti, hogy az 1949-ben elfogadott sztálinista alkotmány érvénytelen volt, hogy a nemzetiszocialista és a kommunista diktatúra uralma alatt elkövetett embertelen bűnök nem évülnek el, valamint hogy a jog uralmán alapuló állami berendezkedés és a megelőző kommunista diktatúra összeegyeztethetetlenek. Ennélfogva a jogállam alapját képező alkotmányos szabály kimondja, hogy az MSZMP és jogelődjei „bűnöző szervezetek voltak”, és jogutódai osztoznak felelősségükben.1 Jól tudjuk azt is, hogy a rendszerváltoztatáshoz fűződő várakozások nem korlátozódtak a pártállam lebontására, és nem egyszerűen arról volt szó ekkor, hogy a magyarok demokratikus rendszert szerettek volna kialakítani. Megvolt az igény – Antall József és az MDF részéről is – a hátunk mögött hagyott rendszerben elkövetett jogsértések reparálása, az igazságtalanságok jóvátétele, valamint a következmények levonása iránt is – ez a várakozás azonban valamiért beteljesületlen maradt. A rendszerváltoztatás történetének megírása lehetetlen anélkül, hogy válaszokat keresnénk rá: mi okozta ezt a hiányérzetet, és mitől tűnt sokak számára beteljesületlennek a rendszerváltoztatás folyamata. Úgy vélem, hogy paradox módon a jelenkor és 182

ANTALL JÓZSEF

a rendszerváltoztatás időszakának közös nevezőjét egyetlen szóban, a jogállamiságban lehet megragadni. A tudatunknak ismerős szavak új értelmet, a fogalmak más jelentést nyernek, és ennek következményeként az eltérő értelmezésnek súlyt adni képes személyek, szervek hosszú időre el is dönthetik ezeket az értelmezési vitákat. Az alábbiakban arra teszek röviden kísérletet, hogy minderre a jogállamiság fogalma felől mutassak rá.

A jogállam, a jogállamiság fogalma a demokrácia mellett a jelenkor politikai filozófiai diskurzusának „aduásza”.2 Számos közéleti vitában hivatkozik erre jogtudóstól kezdve politikusig bezárólag mindenki, aki egyfajta megfellebbezhetetlen érvet szeretne felsorakoztatni a tényekből vagy azoktól függetlenül alkotott értékítélete védelmére. A jogállam egyszerre tűnik ilyenkor olyan elérendő célnak, illetve létező keretnek, amelyet folyamatosan jelentkező valós és mondvacsinált, idézőjeles veszélyek fenyegetnek.

A politikai rendszer jogállamiságra hivatkozással történő, erkölcsi, jogi és politikai értékelése divat lett, mert a jogállamiság érvként való használata olyan varázserővel ruházza fel alkalmazóját, amellyel szemben nehéz optikailag és tartalmilag is elfogadható ellenérveket felsorakoztatni. Hiába tűnik tehát a jogállamiságra hivatkozás elcsépeltnek, az érv tartalmi megalapozatlansága még nem lesz mindenki számára egyből nyilvánvaló.

JOGÁLLAMISÁG-FOGALMAK ÉS EGYÉB DILEMMÁK Ebből a jól ismert helyzetből visszatekintve különösen is gondot okoz, ha azt keressük, hogy a jogállamiság fogalma milyen tartalommal bírt a rendszerváltoztatáskor. Bizonyos vagyok benne, hogy jelenleg még a rendszerváltoztatáskori

helyzethez képest is nehezebb visszatalálni e fogalom eredeti jelentéséhez, vagyis komoly „erőfeszítést jelent »lehántani« e fogalomról az utóbbi évtizedekben rárakódott nem immanens jelentéseket, és ezeket elhatárolni annak korábbi értelmétől”.3 A jogállamiság kérdése ezért a vonatkozó elméleti alapvetések felidézése mellett a pártállam jogrendszerének rövid bemutatását követően vizsgálható.

A jogállamiság eredetileg azt a jelentést hordozta, hogy léteznie kell egy olyan kiszámítható jogrendnek, amelyet mindenki megismerhet és követhet. Így az emberek a tetteiket a törvényekhez igazíthatják, és a jogrend ténylegesen érvényesül is. Ezt fedi le a formális jogállamiság fogalma. A formális jogállamiság alapján az állami szervek nem járhattak el a törvények ellenében és törvényes alap nélkül sem. A materiális jogállamiság ennél bővebb tartalmú, abba a formális jogállamiságon túl beleértendő a jogsértések esetére biztosított bírói út, a józan észen alapuló, természetes emberi jogok védelme, a jogegyenlőség, a többpártrendszer és a szabad választások, a hatalommegosztás, valamint a demokrácia is. Lehet azonban bármi a formális és a materiális jogállamiság tartalma, ha nem tisztázott, hogy mik azok a valódi, az emberi élet és a társadalom rendjének alapját képező, a jogot megelőző értékek, amelyekre „az egész” alapul. Napjaink, de a rendszerváltoztatás vitáinak is egyik levonható tanulsága, hogy míg a „felszínes” jogállamiság-definíciókban formá­ lisan több-kevesebb egyetértés mutatkozott a felek között (leszámítva persze a kommunistákat), sokszor kiderül, hogy e „jog előtti” felvetésekre vonatkozóan egyáltalán nincs konszenzus. Emberi jogok tekintetében például abban, hogy mikor kezdődik az élet, és mikor ér véget, vagy abban, hogy ha valakit egy egyedi esetben méltánytalanság ér, az lebontja-e generálisan emberi méltóságát – és még sorolni lehetne a hasonló példákat.4 SZOCIALISTA JOG KONTRA JOGÁLLAMISÁG Mi volt azonban a helyzet a rendszerváltoztatást megelőzően Magyarországon? A pártállami rendszerben a szocialista jog érvényesült, ez pe-

Az 1949-es szocialista alkotmány még sokáig velünk élt

dig „a munkásosztály szocialista forradalmának eredményeképpen jön létre, amely a szocialista átalakulást vezető munkásosztály és a vele szövetséges dolgozók akaratának kifejezése”. Egy, a szocialista állam- és jogelméletet összegző, a rendszerváltoztatást megelőző években megjelent tankönyv5 szerint a „jog meghatározó szerepét valló koncepció uralkodó megközelítési mód volt és jelenleg is jelentős a polgár állambölcseletben. […] Lényegében ez megtalálható az újkanti fölfogásban, miszerint az állam jogilag szabályozott rend. Ennek a megközelítésnek egyik megjelenése a jogállam koncepciója: az állami tevékenység jogi előírások szerint történik, az alkotmány előírásai alapján az államhatalmi ágak megosztottsága a hatósági önkény kizárását eredményezi, az alkotmányban rögzített szabadságjogok érvényesülését biztosítja. […]

[A jog meghatározó szerepét valló koncepció] egyoldalúan, eltorzítva oldja meg az állam és a jog kölcsönös kapcsolatát. A […] szocialista államelmélet […] tagadja azt a felfogást, amely szerint a jog meghatározza az államot.” A szo­ cia­lista jog tehát osztályalapon állt, és bár hangsúlyozta az állampolgári jogok és a demokrácia elvének fontosságát, tagadta az egyenjogú­ ságot, ezzel kibékíthetetlen ellentétet teremtve a polgári jogállam-koncepció tartalmával.

A szocialista jogrendszer termékei, a kommunista alkotmány és törvények a gyakorlatban jelenítették meg az itt vázolt elméleti kereteket. Az 1949. évi XX. törvényként szovjet nyomásra elfogadott alkotmány a szovjet mintát követte, az ANTALL JÓZSEF

183

abban nagyrészt névleg biztosított jogok az államszervezeti rész után kaptak helyet, ezek gyakorlását pedig a szöveg legtöbbször valamilyen szocialista ideának rendelte alá.6 Hiányzott a kommunista alkotmányból a hatalmi ágak szétválasztása, mert bár jelen voltak a törvényhozásra, a végrehajtó hatalomra és a bíráskodásra vonatkozó rendelkezések, az ellenőrző funkciók teljesen hiányoztak.7 Ami azonban ennél is fontosabb: hiányoztak azok a törvények, amelyek a névlegesen biztosított jogok gyakorlását elősegítették volna – ahogy az például az egyesülési törvény esetében volt megfigyelhető –, és módosításra szorultak a hatályban lévő és az alapjogok gyakorlását segítő jogszabályok – így például a választójogi törvény – is.

Az elméleti alapok, valamint a fontosabb jogszabályok alapján kijelenthető tehát, hogy a Magyar Népköztársaság nem volt jogállam, sem materiálisan, sem pedig formálisan, pláne nem a jog előtti értékek moralitásának tekintetében.

Mindazok, akik a rendszerváltoztatásért küzdöttek, köztük kiemelkedően Antall József, lényegében a jogállamiságért küzdöttek, a pártállam „nehézségeit” ugyanis a kommunista ideológia és az ideológiával átitatott normarendszer, a szocialista jog, nemkülönben pedig a nevükben alkalmazott szellemi és fizikai terror okozta.

A RENDSZERVÁLTOZTATÓ, JOGÁLLAMI FÓRUMOKRÓL Az átalakuláshoz szükséges törvények tartalmának konszenzusos kialakításában komoly szerepet játszott az 1988. november 5-én megalakult Független Jogász Fórum (FJF) is. Ennek célja a jogászság passzivitásból való felrázása, valamint a rendszer demokratikus és erőszakmentes átalakítására irányuló „mozgósítás” volt. Az FJF elkötelezettségének köszönhető, hogy az 1989. március 15-i tüntetést követően vezetője, Kónya Imre felhívására az ellenzéki erők tárgyalásokat kezdtek egymással az átmenet legsürgetőbb kérdéseiről, vagyis a választójogról és az átmenethez kapcsolódó más fontos témákról.

Az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) alakuló ülésére 1989. március 22-én került sor.8 Az EKA tagjai saját felfogásuk szerint lényegében a jogállamiságért küzdöttek: céljuknak tekintették a népszuverenitás elérését, nem kívántak osztozni a hatalmi monopólium kiváltságaiban, és nem kívántak szövetséget kötni a pártállam terrorjában részes szervezetekkel. E három pont elvi szintű rögzítése azért volt fontos, mert ezzel egyértelművé tették, hogy nem azonosulnak a pártállammal és az annak lényegét adó ideo­lógiá­ ­val. A Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások (NEKA) megnyitásakor, 1989. június 13-án Kónya Imre

Antall József és Szabad György az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalásain 184

ANTALL JÓZSEF

továbbra is ezen alapelveket hangsúlyozta az EKA nevében tett nyilatkozatában, kiemelve: Magyarország az itt élő népé, és a tárgyalások feladata a szabad választásokhoz vezető út megtalálása. „Leszögezzük, hogy a tárgyalások célja a békés átmenet biztosítása a diktatórikus uralmi rendszerből a népakaratot ténylegesen érvényesítő képviseleti demokráciába. […] Célunk az, hogy valóban hazánk polgárai dönthessenek és döntsenek is arról, hogy kiket, milyen politikai erőket bíznak meg a hatalom gyakorlásával a választásoktól választásokig terjedő időszakra.”9 Mindez rendkívül nehéz feladat volt, hiszen a folyamat átmeneti jellege miatt abban az utolsó pártállami Országgyűlés szerepe nem volt mellőzhető. Ezáltal a jogállamiságról vallott egyes álláspontok közti különbségek abban mutatkoztak meg igazán, hogy az egyes delegációk mit hagytak (volna) a szabadon választott Országgyűlésre, és miről látták úgy, hogy azt elkerülhetetlenül fontos még az új választások előtt megvalósítani. Ahogy azonban azt korábban már mások is megjegyezték, a modern kori Magyarország első legitim módon választott miniszterelnökének koncepciója világossá tette: az adott helyzetben a tárgyalások elvi alapja kizárólag a kommunizmus által erőszakkal megszakított magyar demokratikus közjogi hagyományok folytatása lehet.10 A NEKA-tárgyalásokon a jogállamiság kérdésével kapcsolatos álláspontok az alapvető jelentőségű kérdések rögzítésével és az azok jogrendszerben való megjelenítésének módjával kapcsolatban kristályosodtak ki. Az EKA 1989. július 6-án rögzítette az alkotmány módosításával kapcsolatos álláspontját: eszerint Magyarország államformája köztársaság, az országban pedig olyan demokratikus jogállamot kell kiala­ kítani, ahol a hatalom alapja a népfelség, és a népszuverenitást az ország lakosai választott képviselőik útján vagy közvetlenül gyakorolják.

Ezt az elvi alapvetést teljes mértékben felülírta volna az állampárt követelése, ez ugyanis arra irányult, hogy az alkotmányban továbbra is szerepeljen a „szocializmus” fordulat. A szocializmus szó nem egyszerűen ideológiai utalás vagy értéktételezés lett volna (ellentmondásos is lenne, hiszen – mint Czakó Gábor is rámutatott – a

szocialista jelző fosztóképző).11 A megjelenítése valójában inkább a pártállami rendszer formális továbbélésére biztosított volna lehetőséget, bár mindez az informális „átszivárgást” nem zárta volna ki, és valóban nem is zárta ki egyáltalán.12 Mivel a kérdésben az MSZMP nem volt hajlandó a kompromisszumra, az EKA két feltétellel tett engedményt: a „szocializmus” kifejezés csak a preambulumba kerülhetett be, és ott is ki kellett egyensúlyozni azt a „polgári demokrácia” értékeivel. A kérdést végül a szabadon választott Országgyűlés megalakulása előtt egy, az MDF és az SZDSZ vezetői között született paktum rendezte. Az 1990. április 29-én az MDF, valamint az SZDSZ vezetői által aláírt dokumentum alapján az Országgyűlés többsége kivette az alkotmányból mind a demokratikus szocializmusra, mind az annak ellensúlyozásaként sze­ repeltetett polgári demokráciára való utalást a normaszövegből. Ettől kezdve szerepelt tehát „a Magyar Köztársaság független, demokratikus jogállam”-fordulat az ideiglenes alkotmány pre­ ambulumában.13 Az 1989 őszén folytatott, az átmenethez szükséges jogalkotás eredményeképpen létrejöttek a „népköztársaság” helyébe lépő parlamentáris jellegű, köztársasági államformával rendelkező polgári demokrácia jogállami keretei, legalábbis az EKA álláspontja, és így a NEKA-tárgyalások egészének konszenzusa szerint. Ha ezt el is fogadjuk azonban egyfajta hipotézisnek, ki kell jelentenünk, hogy mindez önmagában szükséges volt ugyan, de nem elégséges: számos feladat maradt a szabadon választott Országgyűlésre, a fennmaradt kötelezettségek egy részének azonban még a későbbi választási ciklusokban szolgáló törvényhozások sem tudtak eleget tenni.

HA VOLT VALAHOL HIBA… Sokat tárgyalt téma, hogy a „békés átmenet” ára a korábbi rendszer bűnöseinek, a rémtettek elkövetőinek „felelősségre nem vonása” volt – szemben például a második világháborút követő időszakkal. Ha általánosságban nézzük, a klas�szikus igazságtételi szabályok meghatározott személyi kört érintenek, ennek megfelelően az áldozatközpontú intézkedések megalkotása esetén a sértettek, az elkövetőközpontú igazANTALL JÓZSEF

185

ságtételi rendelkezések elfogadása esetén pedig a diktatúra bűnösei tartoznak az érintettek körébe.14 Az Országgyűlés már 1989 őszén semmisségi törvényt fogadott el, amelyet további három hasonló jogszabály követett. Emellett megkezdődött az információs kárpótlás, és a vagyoni kárpótlás érdekében tett intézkedé­ sekre is sor került. Ezek a lépések áldozat­ központúak voltak, az elkövetőkkel szemben történő fellépésre azonban csak néhány korai törvénykezdeményezés és több, objektíve megkésett jogszabály reagált. Néhány olyan esetet kivéve, amelyben egyáltalán megindult a büntetőeljárás, a pártállamban hatalmat gyakorló, bűntetteket elkövető személyeknek tetteikkel gyakorlatilag nem kellett szembenézniük. A jogállamiság így nem lehetett teljes, mert az egyik legalapvetőbb intézkedést, az elkövetők vonatkozásában szükséges igazságtételt nem sikerült megtenni, paradox módon épp az uralkodó jogállamiság-koncepcióra való hivatkozással.

Számos magyarázat adható arra, hogy miért alakult így a magyar történelem, de a kérdést elsődlegesen a jogállamiság felől vizsgálva azt állíthatjuk, hogy a rendszerváltó elit egyetlen egységesen vallott célkitűzése a kommunista diktatúra negyven éven át tartó jogtiprásának antitézise volt, azaz a demokrácia helyreállítása.15 A NEKA-tárgyalások során ilyen szempontból nem is merült fel az igazságtétel igénye, a békés átmenet azonban nem zárta volna ki, hogy a későbbiekben megtörténjen a múlt feltárása, és a diktatúra bűnöseinek bíróság elé állítása.16 A bűnösök megbüntetését azonban nem csak az utódpárt helytelenítette: leginkább az SZDSZ politikusai és értelmiségi holdudvara látta úgy, hogy a rendszerváltoztatás befejezésének nem szükséges feltétele az igazságtétel.

A két tábor közötti vitát végül nem a politika döntötte el: az MDF-es Zétényi Zsolt és képviselőtársa, Takács Péter által benyújtott igazságtételi törvényjavaslatot az akkori alkotmánybírák alkotmányellenesnek találták. Az Alkotmány­ bíróság Göncz Árpád köztársasági elnök alkotmányossági vétója nyomán arra hivatkozva semmisítette meg a súlyos bűncselekmények nyugvását deklaráló törvénymódosításokat, hogy azok az 1949. évi XX. törvény jogállamisá186

ANTALL JÓZSEF

got deklaráló és a nullum crimen sine lege (nincs bűntett törvény nélkül) elvét leíró rendelkezé­ sébe ütköztek.17 Az Alkotmánybíróság szerint a törvény újraindította a már elévült bűncselekmények elévülését, és az 1990. május 2-án még el nem évült bűncselekmények elévülését meghosszabbította. Az Alkotmánybíróság szerint a jogviszonyok igazságtalan eredménye önmagában nem érv a jogbiztonsággal szemben, az alapvető büntetőjogi garanciák közvetlenül a jogállamiság fogalmából erednek. Az Alkotmánybíróság határozata szerint „a jog számára a rendszerváltás azt jelenti, és jogi rendszer­ váltás kizárólag abban az értelemben lehetséges, hogy a jogállami alkotmánnyal összhangba kell hozni, illetőleg […] összhangban kell tartani az egész jogrendszert”. Összességében tehát a fentiek azt jelentik, hogy a formai jogbiztonság követelménye előbbre való – az Alkotmány­ bíróság szerint – a szubjektív igazságosságnál.

Elvi alapon vizsgálva a kérdést ma már egyértelmű, hogy a pártállami rendszerben elkövetett súlyos bűncselekmények ellen igenis lett volna lehetőség fellépni, mivel bűncselekményekből jogok nem következnek, vagyis az elkövetők nem hivatkozhatnak az őket megillető jogokra.

A rendszerváltoztatás előtti négy évtized ugyanis olyan korszak volt, amikor nem volt garancia arra, hogy a pártállam érdekében elkövetett, bűncselekménynek minősülő tetteket a törvény szerint elítéljék. Bár a rendszerváltoztató eszmékkel szembeforduló jogtudósok és politikusok szerint a jogállamot nem lehet a jogállammal szemben megvalósítani, az általuk vágyott jogállamiság akkor válhatott volna teljessé, ha a jogállam érdekében a jogállammal szembemenő tetteket az első lehetséges alkalommal értékelik.

Megkésetten ugyan, de ezt ma már Magyar­ ország Alaptörvénye is tartalmazza, ilyen értelemben tehát a rendszerváltoztatást teljesnek ugyan nem, de talán befejezettnek tekinthetjük.

ZÁRSZÓ HELYETT Meggyőződésem, hogy a mai jogállamisággal kapcsolatos diskurzusokban is tanulsággal szolgál mindaz, ami a rendszerváltoztatáskor történt. Egyszerre van szükség bölcsességre és merészségre is annak érdekében, hogy felvállal-

juk azt, ami fontos, és csakis és kizárólag olyan kérdésben kössünk kompromisszumot, ahol az feltétlenül indokolt és morálisan vállalható is.

Harminc évvel az események után még mindig dilemmát okoz annak eldöntése, hogyan lehet megvonni a rendszerváltoztatás és az azt közvetlenül követő időszak mérlegét, hiszen demokratikus módon megválasztott legitim, polgári-keresztyén vezetése lett az országnak, és az egy igen zűrzavaros időszakban garantálta a társadalmi élet stabilitását. A jogállamiság formális és materiális kereteinek megteremtése mellett azonban – talán a szocializmus informális továbbélésének „köszönhetően”, talán nem – ez a kormány kevésbé mutatkozott sikeresnek a „jog előtti” kérdésekre adandó egységes válaszok megteremtésében. Azt a körülményt azonban nem lehet elhallgatni, hogy e „mulasztás” nem csak „rajtunk” múlt. A több mint negyven év nemzetközi kommunizmusa, a pártállami elitek államszervezetben meglévő beágyazottsága, a gazdasági és egyéb érdekkörök „békés”, tehát a felelősségre vonást nélkülöző átmenetben való érdekeltsége komoly korlátokat jelentett. A korlátozott helyzetre, illetve arra, hogy a korábbi rezsim befolyásának és stílusának átmentése milyen sikeres volt, beszédes példa Antall egy 1992-es, a gazdaság helyzetét firtató szocialista felszólalásra adott parlamenti válasza – ez egyben jól bemutatja a politikai körülmények abszurditását is: „Bármit írhatnak rólunk, bármit mondhatnak, szemérmetlenül azok mondják, akik ide vezették ezt az országot. Szemérmetle­ nül bennünket vádolnak. Nem mi tettük tönkre, nem mi hoztuk ilyen helyzetbe ezt az országot.

Legalább azok, akik ide vezették, ne nagyképűs­ ködjenek velünk szemben.”

Abban bizonyos vagyok, Antall József politikai tevékenysége azt üzeni a mának, hogy a köz szolgálatának feltétlenül szükséges, de egyáltalán nem elégséges feltétele a jogszabályok betartása.18 Ahogy abban is bizonyos vagyok, hogy a rendszerváltoztatás katarzisélménye mindmáig velünk lenne, ha a kommunista terror elkövetőinek vonatkozásában is sor került volna legalább a szimbolikus igazságtételre.

HIVATKOZÁSOK 13 Lásd az Alaptörvény Nemzeti hitvallását, valamint U) cikkét.

23 Tóth J. Zoltán: A jogállamiság tartalma. Jogtudományi Közlöny. 2019/5. 197.

33 Tóth, 197.

43 Nem e helyütt megválaszolandó kérdések, de jelzésképpen néhány példa: Miért jogszerű és így nem büntetendő az abortusz, ha védett állatok ellen elkövetett cselekmények azok? Valóban véget ér-e az élet az agyhalállal, ha az agyhalál beálltának megállapítása után a várandós anya képes életre hozni gyermekét? Miért engedhető meg egyes országokban az „egészségügyi eljárásban” végzett kegyes vagy „asszisztált” halál, ha a „szimpla” öngyilkosságban való közreműködés mindenhol büntetendő? A sort még lehetne folytatni.

53 Dr. Samu Mihály: Állam- és jogelmélet. Kézirat. Tan­ könyvkiadó Vállalat, Budapest, 1984. 131–132.

63 Ésszel az észszerűtlenségben. Aktuális társadalmi prob­ lémák viselkedési közgazdaságtani megközelítésben. Szerk.: Deli Gergely. Alapjogokért Központ, Budapest, 2019. 221.

73 Magyar alkotmánytörténet. Szerk.: Mezey Barna. Osiris Kiadó, Budapest, 2003. 465.

83 Bozóki András: Szemérmes alkotmányozás. Rend­s zer­ váltás és jogállami forradalom 1989-ben. In: Alkotmányozás Ma­g yar­o rszágon és máshol. Politikatudományi és alkotmány­ jogi megközelítések. Szerk.: Jakab And­rás – Körösényi András. Új Mandátum Könyvkiadó – MTA Tár­s a­d alom­tudo­ mányi Kutatóközpont Politikatudományi Intézet, Budapest, 2012. 207.

93 Bozóki, 217.

103Gulyás Gergely: Antall József politikája a jogállam szemszögéből. Magyar Szemle. 2007/11–12. 7–16.

113Czakó Gábor: A holokauszt és a kereszténység. Gondola. hu. 2003. március 2. <https://bit.ly/2w3ERPz > 123Gróh Gáspár: Különös választás. Magyar Szemle.

2010/5–6. 17–25.

133Bozóki, 225.

143„Az nem lehet ugyanis, hogy súlyos bűntett ne legyen büntethető.” Jogi fejezetek a magyarországi igazságtétel és kárpótlás történetéből. Szerk.: Máthé Áron. Nemzeti Emlé­ke­­ zet Bizottsága, Budapest, 2017. 10.

153Máthé, 12.

163Varga Csaba: Válaszúton – Húsz év múltán. Kráter Műhely Egyesület, Pomáz, 2011. 72.

173Az Alkotmánybíróság 11/1992. (III. 5.) AB határozata.

183Gulyás.

ANTALL JÓZSEF

187

7

ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT

A budapesti székhelyű Antall József Tudásközpont fő küldetése, hogy az antalli külpolitika szellemiségének megfelelően nemzeti, közép-európai és az euroatlanti együttműködés viszonylatában releváns témákban végez kutatási és ismeretterjesztési tevékenységet. A think tank által vizsgált területek közé tartozik a Visegrádi Együttműködés, az EU, USA és Kína jövőbeni szerepe, a Közel- és Távol-Kelet viszonyai, a biztonságpolitika, valamint a technoló­ giai és társadalmi innováció. A Tudásközpont tízéves fennállása alatt számos rendezvénysorozatot és konferenciát hívott életre, amelyek egyaránt szólnak a felsőoktatásban tanulóknak, valamint a hazai és nemzetközi szakmai közönségnek. A tehetséggondozás, mint antalli gondolat és a különböző tudományterületeken megvalósuló hiánypótlás a Tudásközpont szakmai tevékenységének alapvetései.

A három nemzetközi iroda (EU–V4, Ázsiai és afrikai kapcsolatok, Transzatlanti kapcsolatok és Biztonságpolitika iroda), egy tematikus iroda (Tehetséggondozás és Innovációs iroda), a két hazai egyetemi városban, Pécsett és Győrött

létrehozott, valamint a 2015-ben megalapított brüsszeli iroda által végzett munka legfőbb célja az országon belüli és országok közötti intézményi kapcsolatok bővítése, valamint a szakmai együttműködések elmélyítése nemzetközi konferenciák, workshopok, közös kutatások és előadás-sorozatok révén.

Az AJTK Könyvműhely gondozásában megjelenő kötetek a politika- és társadalomtudományok iránt érdeklődőknek teszik magyarul is elérhetővé a közelmúlt és napjaink legnagyobb hatású gondolkodóinak és közéleti személyiségeinek üzenetét. Az AJTK könyvkiadási tevékenysége magában foglalja szakmai publiká­ ciók megjelentetését, tudományos igényű, elsősorban a biztonságpolitika és a nemzetközi kapcsolatok területén hiánypótló művek közreadását, valamint egyetemi szakkönyvek szerkesztését és kiadását.

Az önéletrajzi sorozatban a hidegháború utolsó szakaszának emblematikus alakjai (Ronald Reagan, George Bush, Margaret Thatcher és Helmut Kohl) vallanak azokról a sorsfordító évekről és döntésekről, amelyek máig meghatá-

rozzák az életünket. Szakkönyvsorozatunk a 21. századi politikai, társadalmi és gazdasági élet meghatározó jelenségeire reagálva, a nemzetközi kapcsolatok és a geopolitika, a politikatörténet, a közgazdaságtan és a pszichológia legújabb eredményeit felhasználó írásoknak ad teret.

Az AJTK szakmai tevékenységének legnagyobb szabású rendezvénye a think.BDPST – Connect to the Future konferencia. A think.

BDPST Magyarország stratégiai innovációs konferenciája, célja hazai, regionális és tágabb nemzetközi szinten előmozdítani a gazdasági, a kormányzati és a tudományos élet képviselői közötti szorosabb párbeszédet. Az esemény a Külgazdasági és Külügyminisztérium társ­ szervezésében és a Nemzetközi Visegrádi Alap támogatásával valósul meg.

A Tudásközpont minden nyáron megrendezi a névadójáról elnevezett Antall József Nyári Egyetemet, amelynek elsődleges célja a Visegrádi Együttműködés erősítése és láthatóvá tétele az oktatás területén. A programra minden évben 30-35 mesterképzésben, illetve PhD-­

kép­zésben tanuló diák nyer részvételi lehetőséget. A közép-európai tanulmányok iránt érdeklődő hallgatók számára az esemény lehetőséget biztosít tudásuk elmélyítésére, a V4-es régió és Magyarország közelmúltbeli történelmének megértésére. A nyári egyetem ideje alatt a résztvevők a sokszínű szakmai programok mellett számos kulturális rendezvényre is ellátogathatnak, aminek fő célja az interkulturális párbeszéd elmélyítése.

ÚJ KÖTETEINK

Ian Morris: Háború!

A. Wess Mitchell: A Habsburg Birodalom nagystratégiája

Hasznos a háború? Háború nélkül nincs emberi kultúra? A háború hozza el a békét és a gyarapodást?

Az emberi társadalmak sosem a meggyőzést használták céljaik elérésére, a békés együttélést, a gazdasági növekedést mindig véres erődemonstráció előzte meg – világít rá Ian Morris brit történész, aki maga is paradoxnak tartja a háború „jóságát”. Ugyanakkor egyre több kutatási anyag, régészeti statisztika szól amellett, hogy a háborúk által mind nagyobb és erősebb társadalmak békét és jólétet teremtettek, törvényekkel és karhatalommal, netán szociális-kulturális átrendeződés révén visszaszorították az erőszakos halálozások számát. Morris elképesztő mennyiségű kutatási anyagot mozgósít az antropológiától a hadászatig, hogy bemutassa a termékeny (békét, biztonságot, gazdagságot, jólétet hozó) és a visszájára fordult (célját el nem ért, regressziót, anarchiát, káoszt okozó) háborúk ciklikus váltakozását az emberi történelemben. A szerző interdiszciplináris vizsgálódása középpontjába helyezi az emberelőd küzdelmei­ től a 21. századig megismert háborúkat, hogy végül előrevetítse, mi vár ránk a kibertársadalom korában.

Az amerikai szerző tagadhatatlanul más szemüvegen át nézi Rákóczi kurucait és az osztrák központosító törekvésekkel szembeni egész nemesi ellenállást, mint ahogy mi itthon látjuk, és ezzel ráirányítja figyelmünket arra, hogy idővel a „magyar virtus” is szerepet játszott a Habsburg Birodalom megingatásában. Persze kerüli a szerecsenmosdatást, és nem rehabilitálja a bécsi udvar túlkapásait, de jobban kidomborítja a gondokat, amelyekkel az uralkodóháznak szembesülnie kellett. Mesél németekről, magyarokról, csehekről, olaszokról, valamint a megannyi más nemzetet és nemzetiséget egyetlen birodalomba kovácsoló monarchia belső nehézségeiről, továbbá a törökök, franciák, oroszok és poroszok jelentette külső kihívásokról egyaránt.

A. Wess Mitchell képet ad arról, mi tette az európai történelemben párját ritkítóvá a régi Ausztriát, de nem titkolja azt sem, hogy elkerülhető lett volna a mind gazdasági, mind kulturális téren virágzó Osztrák–Magyar Monarchia bukása is. Ezenkívül sejtetni engedi, hogy a Habsburg Birodalom felbomlásával egy olyan hatalmi űr támadt Közép-Európában, amely nehéz helyzetbe hozta a régió kisebb nemzeteit, és amelyet még a visegrádi országok mai együttműködése sem bír betölteni.

190

ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT

ÚJ KÖTE TE INK

Bartholomew Sparrow: A stratéga

John Lewis Gaddis: A hidegháború

Brent Scowcroft több mint harminc éven át jelentős befolyást gyakorolt az amerikai külpolitikára. Központi szerepet játszott az amerikai csapatok vietnámi kivonásakor és az amerikai–kínai kapcsolatok történelmi jelentőségű áttörésekor.

Az idősebb Bush elnököt arra buzdította, vessen véget Kuvait megszállásának, valamint dolgozott a szovjet birodalom összeomlására adott szakszerű nyugati válasz kialakításán. Amikor pedig az USA külpolitikája tévútra tért, csendben közbelépett, és a károk helyrehozatalán fáradozott.

Bartholomew Sparrow professzor magával ragadó stílussal, alapos kutatómunka és okos elemzés segítségével közel hozza és színekkel telíti az amerikai külpolitika komplex és gyakran titkokkal átszőtt világát – azt a szellemi harcmezőt, amelyen személyiségek, ideák és világnézetek ütköznek meg, világunkat drámaian alakítva.

Ez a mű elsőként végzi el Brent Scowcroft pályájának átfogó vizsgálatát, bemutatva a volt nemzetbiztonsági tanácsadó nem mindig egyszerű kapcsolatát olyan befolyásos személyiségekkel, mint Henry Kissinger (a mentor, akit végül tanítványa lekörözött), Alexander Haig (egykori riválisa) és Condoleezza Rice (akit elindított a pályáján, és akivel nyilvánosan szakított Irak miatt).

Mikor került az emberiség legközelebb a harmadik világháborúhoz? Mi történt a szovjet atombomba kifejlesztésétől az amerikai csillagháborús terv meghirdetéséig? Hogyan látták az 56-os magyar forradalmat a vasfüggöny túloldalán? Miként packázhatott a két szuperhatalommal De Gaulle Franciaországa, Castro Kubája, Tito Jugoszláviája vagy éppen egy sor harmadik világbeli diktátor? Mekkora szerepet játszottak a hidegháború lezárásában az olyan átütő hatású politikai őstehetségek, mint amilyen Margaret Thatcher, Lech Wałęsa, II. János Pál pápa vagy Ronald Reagan volt? És miért érdemelte meg mindenkinél jobban a Nobel-békedíjat az utolsó szovjet pártfőtitkár, Mihail Gorbacsov?

Ezekre és még számos más izgalmas kérdésre ad nemegyszer meglepő választ John Lewis Gaddis. A Pulitzer-díjas szerző a hidegháború történetének egyik legnagyobb hatású kutatója, imponáló magabiztossággal vág utat az ismert és kevésbé ismert történelmi tények, közelmúltbeli politikai események dzsungelében, beváltva a könyvéhez fűzött reményeket, amely így egyszerre lett szórakoztatóan olvasmányos és lenyűgözően tárgyszerű.

ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT

191

K VEN ZŐ

SZERZŐK

K VEN ZŐ

GSZER DÉ

8

GSZER DÉ

Baranyi Tamás Péter Stratégiai igazgatóhelyettes, Külügyi és Külgazdasági Intézet

A harmadik hullám – A kommunizmus és az antikommunizmus vége az 1980-as években A kommunizmus vége és a V4-országok politikai átalakulása Peresztrojka és rendszerváltoztatás Magyarországon

Erdődy Gábor Történész, az Eötvös Loránd Tudományegyetem professzora,

Antall József kereszténydemokrata politikai eszmerendszere

a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) doktora

Kéri László Politikai elemző, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont

A ma született többpártrendszer

Politikatudományi Intézetének volt kutatója

Krausz Tamás Történész, a történettudomány doktora, professor emeritus,

Rendszerváltás vagy forradalom?

Eötvös Loránd Tudományegyetem

Lukács B. György Kutató, Közép-Európa Kutatóintézet, Nemzeti Közszolgálati Egyetem

A függetlenedés és a rendszerváltás horvát és szlovén útja

Eötvös József Kutatóközpont

Máthé Áron Történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese

192

SZERZŐK

Rendszerváltoztatás és forradalom

K VEN ZŐ

K VEN ZŐ

GSZER DÉ

GSZER DÉ

Sáringer János A Budapesti Gazdasági Egyetem Társadalom­ tudomány és Pedagógia Intézet vezetője, a BGE

Antall József külpolitikai céljai és lépései

Külkereskedelmi Kar Közép-Európa Regionális Kutatócsoport vezetője, egyetemi docens

Stumpf István Széchenyi István Egyetem Deák Ferenc Állam- és Jogtudományi Karának egyetemi tanára, az MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont Politika­

Alkotmányosság és jogi átmenet

tudományi Intézetének tudományos főmunkatársa, volt alkotmánybíró és kancelláriaminiszter

Szánthó Miklós Jogász, az Alapjogokért Központ Jogi Elemző- és Kutatóintézet igazgatója, a Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány elnöke

Jogállamiság-várakozások a rendszerváltoztatás környékén –Formális, materiális jogállam és jog előtti kérdések

Tóth Eszter Zsófia Történész, a Veritas Történetkutató Intézet

Freedom – Freiheit – Szabadság: a rendszerváltoztatás hatása a mindennapokra

tudományos főmunkatársa

Zsiros Egon A Budapesti Corvinus Egyetem hallgatója,

A gazdasági rendszerváltás rövid története

a Széchenyi István Szakkollégium tagja

SZERZŐK

193

NK SZE ŐI

Braun András Kutató

Csepregi Zsolt Nemzetközi igazgatóhelyettes

Dobrowiecki Péter Történész, kutatási vezető

Gorácz Anikó Sajtófőnök, könyvkiadási irodavezető

Pál Zsombor Szabolcs Történész, senior kutató

194

SZERZŐK

SZERZ

ŐINK S RZ

K

RZŐIN ZE

A rendszerváltás és a demokratikus konszolidáció között: Szerbia, Észak-Macedónia és Bosznia-Hercegovina

A harmadik globális demokratizálódási hullám egyik első állomása: Athén, 1974

A kommunizmus vége és a V4-országok politikai átalakulása

Tetszettek volna megrendezni – A magyar film és a rendszerváltoztatás

Interjú Gulyás Gergellyel Interjú Frank Spenglerrel Portugália: a 20. század utolsó demokratizálódási hullámának kezdete

BIZTONSÁGPOLITIKA POLITIKATUDOMÁNY NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK

30 – 50%

kedvezmény kiadványainkra

4990 Ft 3493 Ft

3900 Ft 2730 Ft

3900 Ft 2730 Ft

6500 Ft 4550 Ft

4500 Ft 3150 Ft

4900 Ft 3430 Ft

4500 Ft 2250 Ft

3500 Ft 2450 Ft

4500 Ft 2250 Ft

9 KÉPEK ÉS ÁBRÁK JEGYZÉKE Borító

(Bundes­archiv, Bild 183-1990-1003-400), szerző: Peer Grimm,

Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall

licenc: CC-BY-SA 3.0.

Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Lengyel válaszási plakát 1991-ből. Forrás: https://commons. wikimedia.org/wiki/File:KLD_Poznan,_St._Rynek,_10.1991.

Belső borítókép

jpg, szerző: MOs810, licenc: CC BY-SA 4.0

Első belső borító. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye.

Kivonuló szovjet katonák. Forrás: Antall Péter magángyűjte-

Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

ménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedé-

Hátsó belső borító. Forrás: FORTEPAN (152204)/Sziget­

lyével.

váry Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

Antall József a parlamentben. Forrás: FORTEPAN (138511)/ Szalay Zoltán, licenc: CC BY-SA-3.0.

Fejezetelválasztó képek

Magyar választási plakátok 1990-ből. Forrás: FORTEPAN

2. Forrás: FORTEPAN (60437)/Philipp Tibor, licenc: CC BY-

(136136)/Szitakri, licenc: CC BY-SA-3.0.

SA-3.0.

Magyar címer. Forrás: https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C

3. Forrás: FORTEPAN (45304)/Urbán Tamás, licenc: CC

3%A1jl:Coat_of_arms_of_Hungary.svg, szerző: Thommy, li-

BY-SA-3.0.

cenc: közkincs.

4. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Hosszú készülődés az X napra

5. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall

Antall Péter portréfotója az AJTK tulajdona.

Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

6. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall

Antall Péter fotósként az egyik hazai Forma–1-es futamon.

Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Forrás: Bóna László magángyűjteménye. Szerző: Bóna László. Felhasználva a szerző engedélyével.

2

Interjú Gulyás Gergellyel

BEVEZETŐ

Az interjúban szereplő fotót Gulyás Gergely miniszter úr tit-

Kronológia

kársága bocsátotta rendelkezésünkre.

A kronológiát összeállította: Schwarcz Emese és Pál Zsombor Szabolcs. Dizájn: Kiss Gergely.

Interjú Frank Spenglerrel

Kádár-címer. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/

Az interjúban szereplő fotót a Konrad-Adenauer-Stiftung

File:Coa_Hungary_Country_History_%281957-1990%29.

bocsátotta rendelkezésünkre.

svg, szerző: Madboy74, licenc: közkincs.

Lyukas zászló. Forrás: FORTEPAN (5849)/TM, licenc: CC BY-SA-3.0.

3

Tadeusz Mazowiecki. Forrás: https://commons.wikimedia.

NAGYLÁTÓSZÖG

org/wiki/File:Tadeusz_Mazowiecki_nah.jpg, szerző: Artur

A harmadik hullám – A kommunizmus és az antikom-

Klose, licenc: CC BY-SA 2.0.

munizmus vége az 1980-as években

A vasfüggöny lebontása. Forrás: FORTEPAN (40703)/Urbán

Orlando Letelier a halála évében, 1976-ban. Forrás: https://

Tamás, licenc: CC BY-SA-3.0.

commons.wikimedia.org/wiki/File:Orlando_Letelier,_Wa-

Az erdélyi falurombolás elleni tüntetés a Hősök terén. Forrás:

shington_DC,_1976_(de_Marcelo_Montecino).jpg,

FORTEPAN (74146)/Várhelyi Iván, licenc: CC BY-SA-3.0.

ismeretlen, licenc: GNU FDL.

szerző:

Emberek a berlini falon 1989 novemberében. Forrás: https: //commons.wikimedia.org/wiki/File:BerlinWall-Branden­

Lyndon B. Johnson amerikai elnök a Fülöp-szigeteki elnök,

burg­Gate.jpg, szerző: Sue Ream, licenc: CC BY 3.0.

Ferdinand Marcos társaságában, Manilában 1966-ban. For-

A német egység napja. Forrás: https://commons.wikimedia.

rás: https://en.wikipedia.org/wiki/File:LBJ_meets_with_Fer-

org/wiki/File:Bundesarchiv_Bild_183-1990-1003-400,_Ber-

dinand_Marcos_in_Manila_1966-10-23.JPG, szerző: White

lin,_deutsche_Vereinigung,_vor_dem_Reichstag.jpg

House Photograph Office, licenc: közkincs.

Ronald Reagan amerikai elnök és Desmond Tutu dél-afrikai

váltás idejében. Forrás: FORTEPAN (60401)/Philipp Tibor, li-

püspök 1984-es találkozójuk során. Forrás: https://commons.

cenc: CC BY-SA-3.0.

wikimedia.org/wiki/File:Reagan_with_Desmond_ TutuC26199-10.jpg, szerző: White House/Ronald Reagan

Portugália: a 20. század utolsó demokratizálódási hullá-

Presidential Library, licenc: közkincs.

mának kezdete A portugál diktátor, Oliveira Salazar idős korában. Forrás: https:

Cson Duhvan dél-koreai elnök és felesége 1981-es washing-

//commons.wikimedia.org/wiki/File:Oliveira_Salazar_-_CM.tiff

toni látogatásuk során. Forrás: https://commons.wikimedia.

(Arquivo

org/wiki/File:Chun_Doo-hwan_and_Lee_SoonJa.jpg, szerző:

40854_055), szerző: ismeretlen, licenc: közkincs.

Nacional

do

Brasil,

BR_RJANRIO_PH_0_FOT_

ismeretlen, licenc: közkincs.

Portugália tengerentúli területei a gyarmati háború idején. ForA kommunizmus vége és a V4-országok politikai átala-

rás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Portug%C3%A1l_gyarmati_

kulása

h%C3%A1bor%C3%BA#/media/F%C3%A1jl:Portuguese_

Mihail Gorbacsov a berlini falon 1986-ban – a vasfüggöny le-

colonial_war_map1.PNG, szerző: The Ogre, licenc: közkincs,

bontása vele kezdődött. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/

új dizájn: Kiss Gergely.

File:Bundesarchiv_Bild_183-1986-0416-418,_Berlin,_Mi­chail_Gorbatschow_an_der_Mauer.jpg (Bundesarchiv, Bild 183-

Portugália kiadásainak növekedése a gyarmati háború évei-

1986-0416-418), szerző: Hartmut Reiche, licenc: CC-BY-SA

ben. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Nt-DE_

3.0.

das_FA_e_Estado.png, szerző: ismeretlen, licenc: GNU FDL, új dizájn: Kiss Gergely.

A helsinki konferencia záróokmányának aláírása 1975. augusz­tus 1-jén (balról jobbra: Helmut Schmidt, az NSZK kan-

A felkelők levonják a portugál zászlót, és a helyére a saját

cellárja, Erich Honecker, az NDK államtanácsának elnöke,

nemzeti lobogójukat vonják fel Bissau-Guineában a gyarmati

Gerald Ford amerikai elnök és Bruno Kreisky osztrák kancel-

háború végén. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/

lár). Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Helsinki_Accords#/

File:Hastear_da_bandeira_da_Guin%C3%A9_Bissau_

media/File:Bundesarchiv_Bild_183-P0801-026,_Helsinki,_

ap%C3%B3s_o_arrear_da_de_Portugal.jpg,

KSZE-Konferenz,_Schlussakte.jpg (Bundesarchiv, Bild 183-

Carvalho, licenc: közkincs.

szerző:

João

P0801-026), szerző: Horst Sturm, licenc: CC-BY-SA 3.0.

Mário Soares, a Szocialista Párt vezetője és az ország első Tüntetés Budapesten a Hősök terén az erdélyi falurombolás el­len.

demokratikusan megválasztott miniszterelnöke (középen).

Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter.

Forrás: https://www.nationaalarchief.nl/onderzoeken/fotocol-

Felhasználva a szerző engedélyével.

lectie/ac5fc9ea-d0b4-102d-bcf8-003048976d84,

szerző:

Hans Peters, licenc: CC BY-SA 3.0 NL. A kommunista korszak utolsó miniszterelnöke, Németh Miklós (jobbra). Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: An-

A harmadik globális demokratizálódási hullám egyik

tall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

első állomása: Athén, 1974 Görögország területi expanziója 1832 és 1947 között. Forrás:

Emberek várnak a bolt előtt Lengyelországban. Forrás: https:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Map_Greece_ex-

//en.wikipedia.org/wiki/Revolutions_of_1989#/media/File:Ko-

pansion_1832-1947-en.svg, szerző: Historicair, licenc: CC

lejka.jpeg, szerző: ismeretlen, licenc: közkincs.

BY-SA 3.0, új dizájn: Kiss Gergely.

Lech Wałęsa, a Szolidaritás vezetője. Forrás: FORTEPAN

Athén népsűrűségének változása a 20. század folyamán.

(76155)/Erdei Katalin, licenc: CC-BY-SA-3.0.

Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Population_ Density_in_Athens.PNG, szerző: Mparoussis, licenc: CC BY-

Tüntetés a bős–nagymarosi vízlépcső ellen – a környezet­ védelem kérdése Magyarországon is fontos volt a rendszer-

SA 3.0, új dizájn: Kiss Gergely.

III. Makáriosz görögkeleti érsek, a független Ciprus első ál-

Alija Izetbegović bosnyák (balra) és Franjo Tuđman horvát elnök

lamfője

https://loc.gov/pictures/resource/

aláírják a washingtoni egyezményt, amellyel 1994. március 18-

cph.3c28910/ (Library of Congress LC-USZ62-128910), szer-

án létrejön a Bosznia-hercegovinai Föderáció. Forrás: https://

ző: Orlando Fernandez, licenc: közkincs.

commons.wikimedia.org/wiki/File:Bosnian_President_Alija_Izet-

(balra).

Forrás:

begovic_and_Croatian_President_Franjo_Tudjman_sign_the_ Konsztantinosz Karamanlisz görög miniszterelnök (balra).

Forrás:

https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Bezoek_

Croat-Muslim_Federation_Peace_Agreement_-_Flickr_-_The_ Central_Intelligence_Agency.jpg, szerző: CIA, licenc: közkincs.

pre­mier_Karamanlis_van_Griekenland_Van_Agt_in_gesprek_ met_Karamanlis,_Bestanddeelnr_929-6548.jpg

(Nationaal

Az egykori jugoszláv területek a délszláv háború alatt és azt

Archief, 2.24.01.05), szerző: Bert Verhoeff/Anefo, licenc: CC0

követően. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:

1.0.

Former_Yugoslavia_wartime.png, szerző: Paweł Goleniowski, licenc: GNU FDL, új dizájn: Kiss Gergely.

A függetlenedés és a rendszerváltás horvát és szlovén útja

A rendszerváltás és a demokratikus konszolidáció kö­

A szlovén kultúra további fejlődése szempontjából fontos

zött: Szerbia, Észak-Macedónia és Bosznia-Herce­govina

előrelépésnek számított, hogy 1919-ben megalapították

A jugoszláv állam kronológiája. Forrás: https://hu.wikipedia.

a Ljubljanai Egyetemet. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/

org/wiki/Jugoszl%C3%A1via, új dizájn: Kiss Gergely., licenc:

University_of_Ljubljana#/media/File:Univerza_v_Ljublja-

CC BY-SA-3.0.

ni_1929.jpg, szerző: ismeretlen, licenc: közkincs.

A szerbek által ellenőrzött jugoszláv területek a délszláv háboA tengelyhatalmak jugoszláv területszerzései a második világ-

rú

háború idején (1941–1943). Forrás: https://commons.wikime-

File:Serbia_in_the_Yugoslav_Wars.png, szerző: Mladifilozof,

dia.org/wiki/File:1941-1943_Axis_occupation_of_Yugoslavia_

licenc: CC BY-SA 3.0.

során.

Forrás:

https://commons.wikimedia.org/wiki/

map_-_en.svg, szerző: Hellerick, licenc: CC BY-SA 3.0, új dizájn: Kiss Gergely.

Slobodan Milošević, Alija Izetbegović és Franjo Tuđman a daytoni béketárgyalások során. Forrás: https://commons.

Jugoszlávia külső és belső határai 1919 után. Az adatok forrá-

wikimedia.org/wiki/File:DaytonAgreement.jpg, szerző: Brian

sa: Encyclopædia Britannica <https://www.britannica.com/

Schlumbohm, licenc: közkincs.

place/Yugoslavia-former-federated-nation-1929-2003

>,

dizájn: Kiss Gergely.

A balkáni térség a daytoni rendezést követően. Forrás: https: //commons.wikimedia.org/wiki/File:Dayton.png, szerző: Ceha,

Jugoszlávia külső és belső határai 1946 után. Az adatok forrá-

licenc: közkincs, új dizájn: Kiss Gergely.

sa: Encyclopædia Britannica <https://www.britannica.com/ place/Yugoslavia-former-federated-nation-1929-2003

>,

dizájn: Kiss Gergely.

Az 1992 és 2003 között létező Kis-Jugoszlávia. Forrás: https://en.wikipedia.org/wiki/Serbia_and_Montenegro#/media/File:Scg02.png, szerző: PANONIAN, licenc: közkincs, új

Jugoszlávia etnikai viszonyai 1991-ben. Forrás: https://leg-

dizájn: Kiss Gergely.

acy.lib.utexas.edu/maps/europe/yugoslav.jpg (University of Texas Libraries/U.S. Central Intelligence Agency), licenc: köz-

NATO-bombázások a koszovói konfliktus során. Forrás: https:

kincs, új dizájn: Kiss Gergely.

//en.wikipedia.org/wiki/Kosovo_War#/media/File:Kosovo_ War_header.jpg. Szerzők: Tomislav Jagušt, Snake bgd, User:

A Jugoszláv Néphadsereg katonái egy összecsapás előtt 1991-­ ben.

Forrás:

Zeke, Mitch Fuqua, licenc: CC BY-SA 2.5.

https://commons.wikimedia.org/wiki/

F i l e : V o­j a k i _ J L A _ i n _ o b % C 4 % 8 D a n i _ p r e d _ s p o p a d o m _

Bosznia-Hercegovina részei. Forrás: https://commons.wiki-

v_Ro%C5%BEni_Dolini..jpg, szerző: Peter Božič, licenc: CC

media.org/wiki/File:Map_Bih_entities.png,

BY 3.0.

NIAN, licenc: közkincs, új dizájn: Kiss Gergely.

szerző:

PANO­

4 NARRATÍVÁK

Bacsó Péter a Harmadik nekifutás című film forgatásán.

Forrás: FORTEPAN (22938)/Berta József, licenc: CC BYSA-3.0.

Rendszerváltoztatás és forradalom A reformkommunista Pozsgay Imre képviselőtársai között.

A mezőtúri Szabadság mozi 1989-ben – a rendszerváltással

Forrás: FORTEPAN (138498)/Szalay Zoltán, licenc: CC BY-

a hazai mozikultúra is megváltozott. Forrás: FORTEPAN

SA-3.0.

(5689)/TM, licenc: CC BY-SA-3.0.

Szűrös Mátyás kikiáltja a köztársaságot. Forrás: Antall Péter

1990 után a filmszínházakból a hazai alkotásokat egyre in-

magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a

kább kiszorították a nyugati filmek. Forrás: FORTEPAN

szerző engedélyével.

(76422)/Erdei Katalin, licenc: CC BY-SA-3.0.

Az utolsó április 4-ét 1989-ben úgy ünnepelte a magyar,

Kézdi-Kovács Zsolt (jobb szélen) 1957-ben, egy évvel a be-

hogy tömeges bevásárlóturizmusra ment a szomszédos

szervezése után (a többiek balról jobbra: Bácskai Lauró Ist-

Ausztriába. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző:

ván filmrendező, Neuman László operatőr, Száz Nándor

Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

segédoperatőr, Novák Márk első asszisztens). Forrás: FORTEPAN (19185)/Kotnyek Antal, licenc: CC BY-SA-3.0.

A rendszerváltás egyik szimbolikus, az előző korszak hazugságait lezáró tömegeseménye, Nagy Imre és társai újrate-

Gödöllői beszélgetés Grósz Károllyal

metése. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző:

Grósz Károly fotója. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye.

Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Az első szabad választások Magyarországon – Antall József

Kádár János és az őt váltó Grósz Károly. Forrás: FORTE-

leadja a szavazatát. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye.

PAN (41310)/Angyalföldi Helytörténeti Gyűjtemény, licenc:

Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

CC-BY-SA-3.0.

A szovjet csapatok kivonása Magyarországról 1990-ben.

Grósz Károly és Németh Miklós a parlamentben. Forrás: An-

Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Pé-

tall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasz-

ter. Felhasználva a szerző engedélyével.

nálva a szerző engedélyével.

Göncz Árpád 1990-es csehszlovákiai látogatása – a térség országainak együttműködése Antall József egyik legna-

5

gyobb találmánya volt (középen Václav Havel csehszlovák

IRÁNYVÁLTÁS

köztársasági elnök, jobbra Alexander Dubček, a szövetségi

Peresztrojka és rendszerváltoztatás Magyarországon

nemzetgyűlés elnöke). Forrás: FORTEPAN (138489)/Szalay

Mark Palmer amerikai nagykövet az amerikai diplomáciai kép­

Zoltán, licenc: CC BY-SA-3.0.

viselet épülete előtt 1989. október 23-án, a köztársaság kikiál­ tásának napján. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/

Tetszettek volna megrendezni – A magyar film és a

File:Mark_Palmer_1989.jpg, szerző: Solkim, licenc: CC BY-SA

rendszerváltoztatás

3.0.

Makk Károly rendező és Illés György operatőr a Fűre lépni szabad című film forgatási szünetében. Forrás: FORTEPAN

Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa.

(18701)/Kotnyek Antal, licenc: CC BY-SA-3.0.

Forrás: FORTEPAN/Urbán Tamás, licenc: CC BY-SA-3.0.

Kozák András színművész Kósa Ferenc Tízezer nap című

Grósz Károly az Országgyűlésben (balra). Forrás: Antall Pé-

filmjének forgatásán. Forrás: FORTEPAN (84711)/Magyar

ter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva

Hírek Folyóirat, licenc: CC BY-SA-3.0.

a szerző engedélyével.

Alkotmányosság és jogi átmenet

A fiatalok élete az új zenei stílusokkal, bombariadókkal és

Az Alkotmánybíróság újonnan megválasztott tagjai (balról

márkás nyugati ruhákkal gyökeres fordulatot vett. Forrás:

jobbra: dr. Ádám Antal, dr. Kilényi Géza, dr. Solt Pál, dr. Só-

FORTEPAN (25275)/FORTEPAN, licenc: CC-BY-SA-3.0.

lyom László, dr. Zlinszky János és dr. Nyikos László) esküt tesznek az Országgyűlés előtt 1989. november 23-án. Forrás:

A gazdasági rendszerváltás rövid története

MTI Fotó/Cseke Csilla.

Kádár János látogatóban a Forgácsoló Szerszámipari Vállalatnál. Forrás: FORTEPAN (41315)/ Angyalföldi Helytörténeti

A ma született többpártrendszer

Gyűjtemény, licenc: CC-BY-SA-3.0.

Az SZDSZ gyűlése a Jurta Színházban, ahol a tagok a párttá alakulásról is szavaztak 1988-ban. Forrás: FORTEPAN

A magyar eladósodás üteme 1973 és 1989 között a Magyar

(60447)/Phillipp Tibor, licenc: CC BY-SA-3.0.

Nemzeti Bank 1993-as adatai alapján. Az adatok forrása: Szabó Gergely: A magyar államadósság keletkezése (1973–

Kampányplakátok az 1990-es első szabad választások idejéből.

1989). Pénzriport, [s. l.], 2016. 17., dizájn: Kiss Gergely.

Forrás: FORTEPAN (136141)/SZITAKRI, licenc: CC BY-SA-3.0.

A Kádár-korszak egyik tipikus kisvállalati formája. Forrás: A Beszélő című szamizdat egyik lapszáma. Forrás: Antall Pé­

FORTEPAN (127190)/Bauer Sándor, licenc: CC-BY-SA-3.0.

ter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Magyarország

munkanélküliségi

mutatójának

változása

1990 és 1998 között. Forrás: Gulyás László – Marianucz Az 1990-es választás két győztes pártja akár nagykoalíciót

László: A magyar gazdaság rövid története a rendszervál-

is alakíthatott volna – vezetőik azonban másképp döntöttek

tástól napjainkig (1990-től 2008-ig). Országinfó Kormány­-

(A képen Magyar Bálint, az SZDSZ egyik alapító tagja.). Forrás:

zati Portál. 2009. április 1. <https://regi.orszaginfo.magyar­

FORTEPAN (55404)/Magyar Bálint, licenc: CC BY-SA-3.0.

orszag.hu/informaciok/gazdasag/gazdasagtorteenet/gazdasagtortenet_3.html >, dizájn: Kiss Gergely.

A Fidesz II. kongresszusa. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyé-

A fogyasztói árindex alakulása 1984 és 1994 között. Forrás:

vel.

Consumer price index (2010 = 100) – Hungary. The World Bank. <https://data.worldbank.org/indicator/FP.CPI.TOTL?

Freedom – Freiheit – Szabadság: a rendszerváltoztatás

end=1994&locations=HU&start=1985&view=chart > Hozzá­-

hatása a mindennapokra

férés: 2020. március 20. Licenc: https://datacatalog.world-

Már nem Erdős Péteren és a Hungarotonon múlt, hogy mit

bank.org/public-licenses#cc-by, dizájn: Kiss Gergely.

hallgatnak az emberek… Forrás: FORTEPAN (1519529)/ Szigetváry Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

Magyarország termékenységi mutatói 1980 és 1995 között.

Forrás: Fertility rate, total (births per woman) – Hungary. The

A Calypso Rádió egyike volt az első Magyarországon működő

World Bank. <https://data.worldbank.org/indicator/SP.DYN.

kereskedelmi rádióadóknak (A képen B. Tóth László főszer-

TFRT.IN?end=1995&locations=HU&start=1980 > Hozzáférés:

kesztő.). Forrás: FORTEPAN (56361)/Vahl Ottó, licenc: CC

2020. március 20. Licenc: https://data-catalog.worldbank.

BY-SA-3.0.

org/public-licenses#cc-by, dizájn: Kiss Gergely.

A Nyugatra utazás egy népszerű és gazdaságos módja

Az előprivatizáció mérlege Magyarországon. Az adatok forrá-

a stoppolás volt. Forrás: FORTEPAN (150130)/Barna Imre, li-

sa: Csáki György – Macher Ákos: A magyarországi pri­

cenc: CC-BY-SA-3.0.

vatizáció 10 éve (1988–1997). In: Magyarország politikai év­ könyve, 1988–1998. 1998/2. 115–160., dizájn: Kiss Gergely.

Így nézett ki egy InterRail-bérlet az 1980-as években. Forrás: https://commons.wikimedia.org/wiki/File:Interrail1982.jpg,

A magyar bruttó hazai termék százalékos növekedése 1992

szerző: Deutche Bundesbahn, licenc: közkincs.

és 2000 között. Forrás: GDP growth (annual %) – Hungary.

The World Bank. <https://data.worldbank.org/indicator/NY.

Tőkés László a Magyar Országgyűlésben – Antall József számá-

GDP.MKTP.KD.ZG?end=1994&locations=HU&start=1991 >

ra fontos volt a határon túli magyarok ügye. Forrás: FORTEPAN

Hozzáférés: 2020. március 20. Licenc: https://datacatalog.

(152323)/Szigetváry Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

worldbank.org/public-licenses#cc-by, dizájn: Kiss Gergely.

A konzervatív Antall József és a liberális Tölgyessy Péter. Forrás:

6

FORTEPAN (152286)/Szigetváry Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

ANTALL JÓZSEF

Jogállamiság-várakozások a rendszerváltoztatás környé-

Antall József külpolitikai céljai és lépései

kén – Formális, materiális jogállam és jog előtti kérdések

Antall József és Mihail Gorbacsov párizsi találkozójukon 1990.

Az 1949-es szocialista alkotmány még sokáig velünk élt. Forrás:

november 21-én. Forrás: MTI Fotó/Soós Lajos.

FORTEPAN (15336)/MHSZ, licenc: CC BY-SA-3.0.

George Bush 1989-es magyarországi látogatása – az amerikai

Antall József és Szabad György az Ellenzéki Kerekasztal tárgya-

elnök már ekkor felvette az ellenzéki erőkkel a kapcsolatot. For-

lásain. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall

rás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Fel-

Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

használva a szerző engedélyével.

Az 1990 őszén Magyarországra látogató Margaret Thatcher, aki

7

Antall Józsefnek méltatta az országban lezajlott gazdasági és

ANTALL JÓZSEF TUDÁSKÖZPONT

politikai változásokat. Forrás: FORTEPAN (152456)/Szigetváry

A fejezet összes képe az AJTK tulajdona.

Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

Helmut Kohl 1989-es magyarországi látogatása során beszédet

8

mond az Országgyűlés előtt – a német kancellár a térség euroat-

SZERZŐK

lanti integrációjának fontos támogatója volt. Forrás: FORTEPAN

A vendégszerzők portréfotóit a szerzők bocsátották a rendelke-

(124985)/Urbán Tamás, licenc: CC BY-SA-3.0.

zésünkre.

Az AJTK szerzőinek portréfotói az AJTK tulajdonai.

Jeszenszky Géza, az Antall-kormány külügyminisztere. Forrás: Antall Péter magángyűjteménye. Szerző: Antall Péter. Felhasználva a szerző engedélyével.

Antall József kereszténydemokrata politikai eszmerendszere Antall József és Sólyom László, az Alkotmánybíróság elnöke (elöl, középen) – az újonnan felállított szervezet a jogállamiság fontos garanciája volt. Forrás: FORTEPAN (138510)/Szalay Zoltán, licenc: CC BY-SA-3.0..

Antall József kormányra kerülésével új alapokra helyeződött az egyházak és az állam közötti viszony. Forrás: FORTEPAN (152341)/Szigetváry Zsolt, licenc: CC BY-SA-3.0.

Antall József és Zwack Péter üzletember – Antall fontosnak tartotta a vállalkozói szabadságot és a piacgazdaságot. Forrás: FORTEPAN (152417)/Szigetváry Zsolt, licenc: CC BYSA-3.0.

10 KÖVETKEZŐ SZÁM

Az ASEAN a világ második legsikeresebb regionális integrációjaként ötvenéves fennállása alatt hozzájárult a tagállamai közötti béke megőrzéséhez, és elősegítette a konstruktív párbeszédet Dél- és Kelet-Ázsiában. Az együttműködés földrajzi kereteit kijelölő Délkelet-Ázsia elhelyezkedésének köszönhetően a 21. század világpolitikai súlypontját jelentő Indopacifikum központi helyzetű, a tágabb térség részeit egymással összekötő, ugyanakkor egymástól el is választó régiója. A világ egyik leginkább sokszínű, etnikai, vallási és kulturális tekintetben is rendkívül tagolt területének számító Délkelet-Ázsiának ilyen, a fekvéséből fakadó meghatározottságok mellett, több nagyhatalom befolyási övezetének metszéspontjában sikerült az utóbbi évtizedek során nemzetközi összehasonlításban is kiemelkedő gazdasági eredményeket elérnie. Ezek nyomán százmilliók emelkedhettek ki a szegénységből, így a térség a világ más részei számára is tanulmányozásra és megértésre sarkalló példát teremthet.

Következő, angol nyelvű lapszámunk célja, hogy bemutassa az ASEAN sikeréhez vezető tényezőket, megvizsgálja, milyen tanulságokkal szolgálhat e pragmatikus együttműködés az EU számára, a délkelet-ázsiai és a magyar szakértők közötti párbeszéd ösztönzésével felvázolja a mind fontosabbá váló indopacifikus régió napjaink világrendjében betöltött szerepét, egyúttal számba vegye, milyen várható feladatokkal, illetve nehézségekkel kell majd szembenéznie a közeljövőben.

A Fókuszban magazin régebbi számai ingyenesen elérhetőek a Tudásközpont honlapján: www.ajtk.hu.

202

KÖVETKEZŐ SZÁM

IMPRESSZUM Kiadó: Antall József Tudásközpont Felelős kiadó: Antall Péter igazgató Főszerkesztő: Pál Zsombor Szabolcs Szerkesztő: Schwarcz Emese A Grósz-interjú szerkesztője: Soós Kálmán A Spengler-interjú fordítója: Ledó Anna Korrektor: Torma Lászlóné Szerkesztőségi munkatársak: Lichtenstein Csilla, Mihály Zita Layout: Kiss Gergely, Lichtenstein Csilla Borító: Kiss Gergely Grafikai tervezés: Kiss Gergely Tördelés és nyomdai előkészítés: Somos Péter Nyomta és kötötte: Printing Solutions Bt. Felelős vezető: Szöllősi Ádám

KAPCSOLAT Antall József Tudásközpont 1093 Budapest, Czuczor utca 2. +3620 310 8776 www.ajtk.hu www.ajtkkonyvmuhely.hu

ISSN 2677-1128 HU ISSN 2677-1128