Bevezetés 150 évvel ezelőtt, 1865. december 11-én avatták fel a Magyar Tudományos Akadémia palotáját, mely Pest városának kitüntetett helyén, a Duna partján, a Lánchíd pesti hídfőjének közelében épült fel. Széchenyi István személye és szelleme köti össze ezt a két emblematikus alkotást, és mindkettő a XIX. századi magyar történelem legfontosabb progresszív, modernizáló törekvéseit testesíti meg. Az 1825-ös reformországgyűlésen alapított, ám tényleges működését csak 1831-ben megkezdő tudós társaság, a Magyar Tudományos Akadémia az egész reformkor alatt, sőt még az ötvenes években is ”bérelt helyiségekben szorongott”. Gyűléseit, amelyek a XIX. század folyamán mindvégig a közfigyelem centrumában álltak, változó helyszíneken tartotta. Ezért nem meglepő, hogy széleskörű visszhangra talált a közadakozásból építendő akadémiai palota létrehozásának gondolata, amelyet az akkori elnök, Dessewffy Emil az 1850-es évek végén vetett fel. A kor, amelyben ez a kiemelkedő épület született bizonytalan volt és feszültségekkel teli. Az 1850-es évek vége, de különösen a hatvanas évek eleje az önkényuralom utáni enyhülés első érzékelhető szakasza volt, ugyanakkor még telítve sok hazafias indulattal, keserűséggel, s ezekből fakadó cselekvési vággyal. Ebben a légkörben nem volt nehéz a magyar kultúrát, művelődést, és nyelvet szolgáló intézmény céljait a nemzet ügyének jelképévé emelni, s valójában ez volt a széles mozgalommá fejlődött gyűjtés rendkívüli társadalmi és – emeljük ki, – pénzügyi sikerének titka. A
palota
Budapest
várostörténetének
és
építészettörténeti
fejlődésének
fordulópontján született, a historizáló neoreneszánsz egyik első, mégis legérettebb és legértékesebb példájaként. A historizáló neoreneszánsz, mely a hetvenes, nyolcvanas évek városépítési konjunktúrájában szinte egyeduralkodóvá vált, a hatvanas évek elején még idegen, vitatott és új irányzat volt Magyarországon. Míg tőlünk keletre és nyugatra,