Bevezetés 150 évvel ezelőtt, 1865. december 11-én avatták fel a Magyar Tudományos Akadémia palotáját, mely Pest városának kitüntetett helyén, a Duna partján, a Lánchíd pesti hídfőjének közelében épült fel. Széchenyi István személye és szelleme köti össze ezt a két emblematikus alkotást, és mindkettő a XIX. századi magyar történelem legfontosabb progresszív, modernizáló törekvéseit testesíti meg. Az 1825-ös reformországgyűlésen alapított, ám tényleges működését csak 1831-ben megkezdő tudós társaság, a Magyar Tudományos Akadémia az egész reformkor alatt, sőt még az ötvenes években is ”bérelt helyiségekben szorongott”. Gyűléseit, amelyek a XIX. század folyamán mindvégig a közfigyelem centrumában álltak, változó helyszíneken tartotta. Ezért nem meglepő, hogy széleskörű visszhangra talált a közadakozásból építendő akadémiai palota létrehozásának gondolata, amelyet az akkori elnök, Dessewffy Emil az 1850-es évek végén vetett fel. A kor, amelyben ez a kiemelkedő épület született bizonytalan volt és feszültségekkel teli. Az 1850-es évek vége, de különösen a hatvanas évek eleje az önkényuralom utáni enyhülés első érzékelhető szakasza volt, ugyanakkor még telítve sok hazafias indulattal, keserűséggel, s ezekből fakadó cselekvési vággyal. Ebben a légkörben nem volt nehéz a magyar kultúrát, művelődést, és nyelvet szolgáló intézmény céljait a nemzet ügyének jelképévé emelni, s valójában ez volt a széles mozgalommá fejlődött gyűjtés rendkívüli társadalmi és – emeljük ki, – pénzügyi sikerének titka. A
palota
Budapest
várostörténetének
és
építészettörténeti
fejlődésének
fordulópontján született, a historizáló neoreneszánsz egyik első, mégis legérettebb és legértékesebb példájaként. A historizáló neoreneszánsz, mely a hetvenes, nyolcvanas évek városépítési konjunktúrájában szinte egyeduralkodóvá vált, a hatvanas évek elején még idegen, vitatott és új irányzat volt Magyarországon. Míg tőlünk keletre és nyugatra,
Párizsban, Berlinben, de még Pétervárott is, a klasszicizmus töretlen fejlődéssel változott át neoreneszánsz, majd később neobarokk építészetté, addig Magyarországon az 1848-49-es események, s azok bénító következményei az építészet, sőt a városfejlődés területén is cezurát hoztak, ezért az új stílus nem jöhetett létre belső, szerves fejlődés eredményeképpen. Ezért is robbanhatott ki oly szenvedélyes vita a palota építése körül, jelezve azokat a változásokat, feszültségeket, amelyek a társadalom egészében zajlottak, s fordulatot hoztak az építészettörténetben és művelődéstörténetben is. Tudatos várakozás és aktív keresés előzte meg ugyanis az új nemzeti stílus kibontakozását, a kérdés csupán az volt, hogy milyen hagyományhoz – európaihoz, vagy magyarhoz – kapcsolódjon. A magyar hagyomány léte és tartalma kérdéses volt. A reformkor társadalmi mozgalmaiban olyan kulturális egység jött létre, mely egységesíteni tudta a polgáriasodást kívánó nemességet, a többnyire idegen ajkú, de a magyarsághoz asszimilálódni kívánó polgárságot, s e kultúra tartalmának meghatározóját, azt a vezető értelmiségi, honorácior és hivatalnokréteget, mely a hatvanas-hetvenes években a nagy oktatási, közigazgatási és insfrastrukturális reformok végrehajtásával a modernizálódás alapjainak megteremtője lesz. Ez a kulturális egység a romantika talaján áll, amelyből a nemzeti sajátosságokat kereső művészeti törekvések tartalmi, érzelmi és formai elemeiket is merítik. Azzal azonban, ahogy a magyar társadalomban szertefoszlik a történelmi osztályok szerves polgárosulásának reménye és a középnemesség elveszti a progresszióval való kapcsolatát, széjjelhullik a kulturális egység és elválik egymástól a modernizálódás európai orientációja és a historizáló romantikus nemzeti irányzat. Ideológiai és formai szempontból is különböző irányokban indulnak el, mindkettőnek megvannak azonban a szoros európai kapcsolatai és mély gyökerei. A romantikus-nemzeti irányzat által követett nyugat-európai áramlatok és mozgalmak, melyek a középkor romanizáló-gotizáló formavilágából indulnak
ki, a XVIII. század végétől jelen vannak, a XIX. század második felében ugyan háttérbe szorulnak, de fontos kísérőjelenségként a század folyamán mindvégig fennmaradnak. Az európai típusú modernizáció jelszavával fellépő, formailag a reneszánsz-barokk tradíciókhoz kapcsolódó csoport az, amelyet a század második felének társadalmi és művészeti fejlődése igazol. E két irányzat szereplői csapnak össze abban az éles és indulatos vitában, amely az Akadémia palotájának stílusa körül kibontakozik. A megbízást végül külföldi építész kapta, s ez megakadályozta, hogy a nemzeti építőstílust egyenlőre csak tapogatódzva és főként szavakban kereső magyar építészek ennél a szimbolikus erejű épületnél teret kapjanak. Keletkezésének viharos története nem hagyott nyomot a kívül-belül gazdagon díszített, harmonikus, európai rangú épületen, mely városképileg is mindig meghatározó szerepet játszott. Léptékében sem egyezett meg soha a környezet épületeivel: mérete a városfejlődés új szakaszát hirdetve keletkezésekor meghaladta a tér klasszicista épületeinek méreteit, megtörve azok szabályos (és szabályozott) egységét és harmóniáját. Fél évszázaddal később azonban, a tér új, sokkal kevésbé egységes beépítésének kezdetekor már az Akadémia palotája bizonyult alacsonynak a hatalmas banképületekhez, majd a mi korunkban a közigazgatási és szállodaépületekhez képest. Mégis, a palota zárt, körülhatárolt tömegével, rizalitjának súlyos tömbjével s architektúrájának kiérlelt gazdagságával ma is a tér hangsúlyos pontját képezi. Friedrich August Stüler, a korabeli Poroszország vezető építésze, aki a pályázat harcai, és a viták lezárulása után a tervezési megbízást megkapta, az észak-olasz reneszánsz építészeti elemeit a berlini neoreneszánsz tendenciákon átszűrve hozta Magyarországra. A homlokzati architektúra kialakításán, a funkcionális, alaprajzi elrendezés meghatározásán túl döntő szerepet játszott a figurális díszítés tematikájának,
technikájának kialakításában is. Olyan stílusegységet hozott létre, amelyben a figuratív elemek az architektúra meghatározó részéve válhattak. Az előcsarnok és a lépcsőház téregyüttese, a harmadik emeleti kiállítási termek tágas térhatása, a díszteremnek a korszak átmeneti – a romantika és a neoreneszánsz reprezentativitás határán álló – téreszményét kifejező arányai olyan egyszeri építészeti értéket képviselnek, melyre a kor magyarországi épületeinél nem találunk más példát. Míg a homlokzati architektúrában és a téralakításban az épület kiegyensúlyozott és kiérlelt, a belső díszítésben nem találjuk meg ezt a nagyfokú harmóniát, mivel egymással teljes
összhangba
nem
hozható
díszítési
tendenciák
formavilága
jelenik
meg
párhuzamosan. A berlini épületplasztika ipari módszerekkel előállított termékeiből választott figurális elemek az akadémikus szobrászat talaján állnak, míg az ornamentális díszítésben együtt jelentkezik a már majdnem barokkba hajló klasszikus formakincs a romantika részletformáival. A figurális díszítésben mind a homlokzaton, mind az épületbelsőben jelentős szerepet kap a korszakra oly jellemző allegorizáló törekvés. Ez nemcsak az építkezés időszakában, az 1860-as években jelentkezett, hanem a belső díszítés 20-30 évvel később megvalósított két nagy befejező művében, a díszterem freskóciklusaiban is érvényesült. Lotz Károly freskóiban a magyar kultúrtörténet historizáló-allegorikus összefoglalását kapjuk. . A palotát felavatásakor, 1865-ben még nem fogadta egyértelmű lelkesedés, túlságosan élénken éltek még a magyar építészeken, művészeken és az Akadémia tudóstestületén ejtett sérelem emlékei. A XIX-XX. század fordulóján – miután elült a művészeti stíluskérdések mögé bújtatott társadalmi és politikai vita, amit a palotaépítés kiváltott - már valódi értékét felismerve Budapest legkiválóbb épületei közt tartották számon az Akadémia palotáját. A tulajdonos testület mindvégig nagy gondot fordított az
épület, és a benne felhalmozott kulturális értékek, gyűjtemények megőrzésére. Ennek köszönhető, hogy a háborús károktól, s az ötvenes évek rekonstrukciós átalakításaitól eltekintve a palotának mind a külső, mind a belső architektúrája viszonylag érintetlenül maradt ránk. Használati és működési módjában, funkcióiban sokat változott a palota az elmúlt 150 év során. Az építés idején nemcsak a testület és bizottságai számára kívántak otthont teremteni, de a természettudományos kísérleteknek is itt szerettek volna helyet és infrastruktúrát biztosítani, a tudományosság és a művészetek számára reprezentatív és bemutató tereket létrehozni, sőt bizonyos oktató tevékenységeket is befogadott az épület. A XIX-XX század fordulóján már világossá vált, hogy a tudományos és művészeti intézmények differenciálódása következtében az eredeti feladatok ellátására a palota nyilvánvalóan nem lesz alkalmas. A Szépművészeti Múzeum felépítése, és az Eszterházy gyűjtemény kiköltözése után a képtári funkció meggyengült, megerősödött azonban az egyéb múzeumi, gyűjteményi funkció, hiszen jelentős dokumentum együttesek kerültek az Akadémia gondozásába, s leltek otthonra a palotában. A huszadik század második felében részben a háború, részben a nagy társadalmi átalakulások következtében sok egymásnak ellentmondó, rendezetlen funkciót fogadott be az épület, bizonyos részei pedig évtizedeken keresztül kihasználatlanul álltak. A legutóbbi nagy rekonstrukció, mely 1986 és1995 között zajlott le, egyértelművé tette, hogy a palota ma már elsősorban az Akadémia reprezentatív céljait szolgálja. A rekonstrukció előkészítése során készült el az építéstörténeti forrásanyag részletes kutatása, feldolgozása, valamint az épület belső falfelületinek műemléki szempontú restaurátori feltárása, melyek hozzásegítettek ahhoz, hogy Budapest egyik legkiválóbb és leghitelesebb műemléki helyreállítása jöhessen létre az Akadémia palotájában.
Végül néhány szót kell szólnunk arról az egyedülállóan gazdag forrásanyagról, melynek alapján a palota történetét összefoglaltuk. A pályázattal és az építkezéssel, a döntések előkészítésével, majd a palota folyamatos karbantartásával kapcsolatos levelezés, a pontos elszámolások az Akadémia Könyvtárának Kézirattárában találhatók. Rendkívül részletes és kimerítő információs anyag, ami azonban nehezen volt értékelhető és értelmezhető a tervek, az építészek rajzainak ismerete nélkül. Egészen 1991-ig úgy hittük, hogy a pályázati tervek elvesztek, ekkor azonban a Földtani Intézet pincéjében váratlanul rábukkantak a pályázati tervanyagnak arra a részére, amely addig ismeretlen volt. Ezáltal a XIX. századi magyar építészet- és művelődéstörténetnek egy kivételes és ritka dokumentum együttese vált kutathatóvá, melyről azt állíthatjuk, hogy mind a verbális, mind a vizuális információ teljességét kínálja fel számunkra.
Köszönetnyilvánítás Tisztelettel és hálával tartozom két mesteremnek, Zádor Annának és Komárik Dénesnek. A szöveg gondozásában sok és nélkülözhetetlen segítséget és tanácsot kaptam Dávid Ferenctől, Gáti Tibortól, Halmos Károlytól és Réti Pétertől, amit ezúton is szeretnék megköszönni. A kép és forrásanyag kutatásában rendezésében és rendelkezésre bocsátásában nagy segítséget nyújtottak munkám során B. Nagy Anikó, Bardoly István, Boncz Hajnalka, Bor Ferenc, Branczik Márta, Bubryák Orsolya, Csáki Tamás, Demeter Zsuzsa, Hessky Orsolya, Hídvégi Violetta, Mázi Béla, Nagy Zita, Papp Gábor György, Rácz Zsuzsa, Sándor Tibor, Sisa József, Schulcz Katalin. Külön köszönettel tartozom az Osiris Kiadó minden munkatársának, akik erőn felül működtek közre a könyv létrehozásában.