Ünnepi szám

ALSÓNÉMEDI

HÍRMONDÓ

MEGHÍVÓ

„Ismét magyar lett a magyar, A síkra állt vitézül, És a világ, a nagyvilág, Csodákat látni készül!”

(Petőfi Sándor)

Tisztelettel meghívjuk Alsónémedi lakosságát az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc

175. évfordulójára rendezett községi megemlékezésünkre!

8.00 óra – Zenés ébresztő

10.00 óra – Ünnepi Szentmise és Istentisztelet

10.45 óra – Koszorúzás a Kossuth Lajos utcai emléktáblánál

11.00 óra – Községi megemlékezés és koszorúzás a Szabadság téren

Ünnepi beszédet mond: Dr. Tüske Zoltán polgármester

A műsort a Széchenyi István Általános Iskola 8. évfolyama adja.

Felkészítő pedagógusok: Benkó Péter, Cziliné Csóli Tímea, Szűcs Veronika

Koszorúzási szándékáról kérjük, értesítse a Polgármesteri Hivatal titkárságát.

Alsónémedi Nagyközség

Önkormányzatának Képviselő-testülete

AZ ÜSTÖKÖS

- a kétszáz éve született Petőfi Sándor emlékére -

Utolérhetetlen magasban szárnyalt Petőfi Sándor - e nagy zseni - kortársai fölött. ,,Petőfi Sándort - írja Kosztolányi Dezső - az irodalomtörténet a legnagyobb magyar költőnek tartja. Ezt az egész külföld és minden művelt ember elismeri.” A legnagyobb magyar lírikus.

1844-ben bocsátotta közre első verses kötetét, 1849ben már eltűnt a csatatéren. Rövid öt esztendő alatt olyan fényes pályát futott be, melyhez hasonlót a világirodalomban is keveset találunk. Petőfi Sándor 1823 január 1-én, a Himnusz születésének évében, látta meg a napvilágot Kiskőrösön, édesapja, Petrovics István mészárosmester, aki 1818-ban vette feleségül Hrúz Máriát, a szelíd természetű, dolgos cselédleányt; esküvőjük után Szabadszálláson telepedtek meg, az ottani mészárszék bérletébe; majd Kiskőrösre költöztek; itt született, öt évi házasság után, első gyermekük: Sándor. Petrovics István 1824 őszén elköltözött Kiskőrösről, kibérelte Félegyháza

város mészárszékét. Születésekor atyja 32 éves, anyja néhány évvel fiatalabb. Az apa, kortársai elbeszélése szerint: „Mindig magyarosan, kurta zsinóros dolmányban járt. Általában is magyarságára sokat tartott, s nem szerette, ha tót eredetét emlegették. Egyszer össze is verekedett ezért. Magyarul egészen jól, alföldiesen beszélt.” Fia tőle örökölte dacosságát, indulatosságát, vándorló ösztönét. Felesége mindenben ellentéte volt: kedveskedő beszédű, lágyszívű, engedelmes asszony. A költő külsejében anyjához, jellemében atyjához hasonlított.

1835 őszétől kezdve három iskolai évet töltött Aszódon, itt Koren István tanár keze alatt jeles tehetségű, szorgalmas tanulónak bizonyult. A kis diák elolvasta az iskola könyvtárának majd minden kötetét, elég jól megtanult latinul és németül, magyar stílusa annyira kitűnt, hogy Koren István őt bízta meg, 1838 nyarán, az évvégi búcsúzó szózat megírásával. A tizenötödik évében járó ifjú versben oldotta meg feladatát s három évi aszódi iskolázása után a legszebb reményekkel távozott szülei lakóhelyére, Szabadszállásra. Otthon szomorúság várta. Atyját súlyos anyagi veszteségek érték, az 1838-iki tavaszi árvíz nagy kárt okozott vagyonában.

1838 őszén rokonok segítségét elfogadva került a selmecbányai evangélikus líceumba, itt tanulmányaiban csakhamar hanyatlani kezdett. Aszódról kitűnő osztályzatú bizonyítványt vitt magával, új iskolájában hanyag tanulónak mutatkozott. Egyik tanára elvette kedvét a tanulástól. Ez a tanár nem tudott magyarul, gyűlölte a magyarokat, a magyar ifjúsági önképző társulat ellenében megalapította a tót irodalmi kört, ápolta a szláv összetartás érzetét, a nagyobbára tót és német tanulóifjúság között elhintette a nemzetiségi villongás magvait. Petőfire annál inkább neheztelt, mert a faját megtagadó szlávot látta benne. Ez a tanár az 1839 február elején tartott félévi vizsgálatok alkalmával a magyar történelemből megbuktatta, ez különösen fájt az ifjú Petőfinek, a többi tárgybóI is gyönge eredménnyel vizsgázott. Apja ekkor dühödten sorsára bízta, megtagadott tőle minden támogatást. Ekkor kezdődött vándorélete, az iskolából elszökött, csikorgó téli időben elindult Pest felé, itt sikerült bejutnia a Nemzeti Színházhoz, szolgai teendőket vállalt. A színpadra bútordarabokat hordott, a szí-

Petőfi Sándor hiteles arcképe (dagerrotípia)

Petőfi családja

nészek parancsára ételért, italért szaladgált. 1839 szeptember 6-án beállt katonának a Sopronban állomásozó gyalogezredbe. Az őszt és telet Sopronban töltötte, keresztülment az újonc kiképzésen, végezte a katonai gyakorlatokat, főzött, mosogatott, súrolt, havat hányt. A soproni posta előtt sokszor állt őrt dermesztő hidegben. Rossz dolga volt, mert durva társai gúnyolták benne a tanult embert. Ha szabad ideje volt, kijárt soproni barátai közé, az evangélikus líceumból könyveket kért kölcsön, az őrágyon heverészve Horatiust, Schillert, Vörösmartyt olvasta. A nehéz katonai szolgálat megviselte egészségét, egy jóindulatú katonaorvos javaslatára leszerelt. Pápára ment, beiratkozott a református főiskolába, de szegénysége és nyugtalan természete csakhamar tovább hajtotta. A gyaloglás, éhezés annyira megtörte, hogy kórházba került. 1841 októberében ismét Pápára jutott, fölvették a református főiskola logikai osztályába. Tarczy Lajos tanár beajánlotta házi tanítónak egy ügyvédhez, tanításáért ellátást s pár forint havi fizetést kapott. Az iskolai évet eredményesen végezte; barátaival, Jókai Mórral és Orlay Petrich Somával versengve szerepelt az ifjúsági képzőtársaságban; mint versíró és mint szavaló egyformán kitűnt. Itt érte az az öröm, hogy A borozó című költeménye 1842 május 22-én megjelent az Athenaeumban, a főiskolai képzőtársaság irodalmi pályázatán pedig jutalmat és dicséretet nyert verseivel. Mivel elszegényedett szülei nem segíthették további tanulmányait, beállt színésznek, Székesfehérvárról Kecskemétre ment társulatával.

1843 telén a sok éhezéstől elgyengülve, betegen került vissza Debrecenbe; a színház jegyszedőjénél, egy jólelkű özvegyasszonynál, kapott menedéket. Fűtetlen szobában telelt, reszkető kézzel írta költeményeit, de jobb jövőjébe vetett hite mégsem rendült meg. Lelkében megérlelődött az a gondolat, hogy Pestre megy, költeményeinek kiadót keres, adósságait kifizeti. A tél folyamán összeírta verseit, s 1844 hideg februárján gyalogszerrel megindult Pest félé. Életének huszonkettedik évében járt ekkor. Vörösmarty Mihály közbenjárására újabb szerencse érte: Vahot Imre meghívta segédszerkesztőnek a Pesti Divatlap mellé. 1844 nyarán megkezdte segédszerkesztői munkáját. Vahot Imre, a Pesti Divatlap szerkesztője és kiadója a lakáson és teljes ellátáson kívül havi tizenöt váltóforinttal díjazta, ezért köteles volt a folyóirat minden számába verset adni, a beküldött versekre szerkesztői üzeneteket írni, újdonságokat szerkeszteni, s a nyomdában napról napra intézkedni. Szívesen dolgozott más folyóiratokba is, így az Életképekbe és a Honderűbe. Bámulatos termé-

EGY GONDOLAT BÁNT ENGEMET...

Egy gondolat bánt engemet: Ágyban, párnák közt halni meg!

Lassan hervadni el, mint a virág, Amelyen titkos féreg foga rág; Elfogyni lassan, mint a gyertyaszál, Mely elhagyott, üres szobában áll. Ne ily halált adj, istenem, Ne ily halált adj énnekem!

Legyek fa, melyen villám fut keresztül, Vagy melyet szélvész csavar ki tövestül; Legyek kőszirt, mit a hegyről a völgybe

Eget-földet rázó mennydörgés dönt le...Ha majd minden rabszolga-nép

Jármát megunva síkra lép

Pirosló arccal és piros zászlókkal

És a zászlókon eme szent jelszóval: „Világszabadság!”

S ezt elharsogják, Elharsogják kelettől nyúgatig, S a zsarnokság velök megütközik: Ott essem el én, A harc mezején, Ott folyjon az ifjui vér ki szivembül, S ha ajkam örömteli végszava zendül, Hadd nyelje el azt az acéli zörej, A trombita hangja, az ágyudörej, S holttestemen át Fújó paripák Száguldjanak a kivívott diadalra, S ott hagyjanak engemet összetiporva.Ott szedjék össze elszórt csontomat, Ha jön majd a nagy temetési nap, Hol ünnepélyes, lassu gyász-zenével És fátyolos zászlók kiséretével

A hősöket egy közös sírnak adják, Kik érted haltak, szent világszabadság!

Pest, 1846. december

Petőfi Szülőháza Kiskőrösön

kenységgel írta költeményeit. Mire a Nemzeti Kör

által kiadott Versei megjelentek, már készen volt

A helység kalapácsa, és a János vitéz. Szerelmi versei rendkívül növelték népszerűségét a közönség előtt.

Nagykárolyi időzése alatt, 1846 szeptember 8-án, megismerkedett Szendrey Júliával, az erdődi gróf Károlyi uradalom jószágfelügyelőjének leányával.

A regényes hajlamú, ünnepelt szépségnek hízelgett a híres költő érdeklődése, a báli ismeretséget gyakori találkozás követte s bár a szülők mindent elkövettek, hogy a házasságot megakadályozzák, egy évi nehéz küzdelem után, 1847 szeptember 8-án, a költő feleségül vette Júliát. Ez idő tájt nyomorba jutott szüleinek támogatásáról is neki kellett gondoskodnia.

Majd beköszöntöttek az 1848-i forradalmi márciusi napok. 1848 március 15-én a márciusi ifjak egyik vezére volt, a nemzet kívánságait tartalmazó Tizenkét Pont mellé az ő Nemzeti Dalát nyomtatták ki a szabad sajtó első termékéül. 1848 őszén kinevezték századosnak a 28. honvédzászlóaljhoz, a szabadságharc közepette nagy boldogság volt számára egyetlen gyermekének, Zoltánnak, születése 1848 december 15-én. Ekkor Debrecenben tartózkodott; innen tétette át magát, 1849 januárjában Bem József tábornok erdélyi seregébe. A lengyel hadvezér nagyon megkedvelte, segédtiszti beosztást adott számára, utóbb őrnaggyá nevezte ki, fontosabb hadijelentések továbbítására futárul alkalmazta. Ilyen minőségében több ízben meglátogathatta családját. Neje és fia a zavaros időkben ide-oda hányódva élt, hol Erdődön az atyai házban, hol Debrecenben Vörösmarty Mihályéknál, majd Nagyszalontán Arany Jánoséknál. A költő az orosz sereg közeledésének hírére, július 25-én Berecken csatlakozott Bem tábornok seregéhez. Hat nap múlva, 1849 július 31-én, megtörtént a segesvári csata. Az orosz ezredek szétszórták Bem seregét, a költőnek nyoma veszett a véres ütközetben. A hír megdöbbenést keltett mindenfelé, eltűnését jó ideig hinni sem akarták, halálához, esetleges fogságba eséséhez kalandos történeteket fűztek. Szendrey Júlia a kolozsvári osztrák katonai parancsnoksággal buzgón nyomoztatta eltűnt férjét, mindhiába. Zseni volt, tudta a sorsát, a mártírhalált választotta, hogy ő legyen nekünk a tiszta költőeszményünk, hogy legyen soha nem kompromittálható fogalmunk a szabadságról, hogy örök időkre az elménkbe vésődjön: az ember még akkor is föláldozza az életét a hazájáért, ha máskülönben minden idegszálával az életet akarná is. Mindössze 26 év és a halhatatlanság adatott neki.

Bálint István János

MAGYAR VAGYOK

Magyar vagyok. Legszebb ország hazám Az öt világrész nagy területén. Egy kis világ maga. Nincs annyi szám, Ahány a szépség gazdag kebelén. Van rajta bérc, amely tekintetet vét A Kaszpi-tenger habjain is túl, És rónasága, mintha a föld végét Keresné, olyan messze-messze nyúl.

Magyar vagyok. Természetem komoly, Mint hegedűink első hangjai; Ajkamra fel-felröppen a mosoly, De nevetésem ritkán hallani.

Ha az öröm legjobban festi képem: Magas kedvemben sírva fakadok; De arcom víg a bánat idejében, Mert nem akarom, hogy sajnáljatok.

Magyar vagyok. Büszkén tekintek át

A múltnak tengerén, ahol szemem Egekbe nyúló kősziklákat lát, Nagy tetteidet, bajnok nemzetem. Európa színpadán mi is játszottunk, S mienk nem volt a legkisebb szerep; Úgy rettegé a föld kirántott kardunk, Mint a villámot éjjel a gyerek.

Magyar vagyok. Mi mostan a magyar? Holt dicsőség halvány kísértete; Föl-föltűnik s lebúvik nagy hamar - Ha vert az óra - odva mélyibe. Hogy hallgatunk! a második szomszédig Alig hogy küldjük életünk neszét, S saját testvérink, kik reánk készítik A gyász s gyalázat fekete mezét.

Magyar vagyok. S arcom szégyenben ég, Szégyenlenem kell, hogy magyar vagyok! Itt minálunk nem is hajnallik még, Holott máshol már a nap úgy ragyog. De semmi kincsért s hírért a világon El nem hagynám én szülőföldemet, Mert szeretem, hőn szeretem, imádom Gyalázatában is nemzetemet!

Pest, 1847. február