Újvárosi Emlékkönyv - Történelmi visszatekintés

FÜGGELÉK ____

Történeti visszapillantás egyházunk és templomunk multjára.

Egyházunk 1892. szeptember 21-én ünnepelte meg belvárosi templomunk 100 éves fennállását, mely alkalommal Turgonyi Lajos lelkész ur az alább következő történelmi becsű beszédet olvasta fel az ünneplő közönség előtt.

Mikor egyháztanácsunkban felmerült az az eszme, hogy az ujvárosi templom felavatásáról Emlékkönyv szerkesztessék: ugyanekkor czélszerűnek látta egyháztanácsunk akként intézkedni, hogy e beszéd a benne összehalmozott történelmi adatok megörökítése czéljából, az Emlékkönyv végén kinyomattassék.

Itt közlöm tehát azt, e határozat értelmében, szóról szóra, ugy a mint Turgonyi ur felolvasta.

____

Mélyen tisztelt közönség!

Helvét hitvallású, református, kálvinista vallásunkért, s egyházunk és iskolájukért vagyonnal és vérrel annyit áldozott dicső emlékű hitbuzgó őseink által legszentebb örökségül reánk hagyott templomunk 100 éves örömünnepén egyháztanácsunk megtisztelő bizalmából nekem jutott a feladat, hogy annak történetét felújítsam. „Historis est tempis temporis, lux veritatis, magistra vitae, muncia vetustatis.”

Ezen régi tagadhatatlan igazságnak hódolva, a legnagyobb tanítómesternek tanító könyvéből óhajtok – mint szerény krónikás – néhány ügybarát segélyével felkeresett régi emlékek alapján pár lapot ezen ünnepélyes alkalommal felolvasni.

Pár lapot mondom, mert bármily örömest időzném is nagyon érdekes, s a jelen nemzedéket közvetlen érdeklő tárgyamnál – reform. egyházunk története össze lévén kötve elválaszthatatlanul iskolánk, sőt városunk történetével, kidomborított egész történetet, vagy csak rendszeres monographiát sem adhatok, mert az idő rövid, feladatom nagy, s így az elébem toluló nagyszerű eseményeket csak vázlatosan festhetem, s hogy a Nagyt. és tek. egyházmegyei közgyűlés tanácskozási idejét el ne raboljam, s a mélyen tisztelt közönség terhére ne legyek, rajtuk mintegy rohanva megyek keresztül.

Hogy a Berettyó folyó jobb partján fekvő Túr, mely a legrégibb okmányokban Nagy-Túrnak, Tisza-Túrnak hivatott még a reformátió után is, - mikor és miért neveztetett azután Mező-Túrnak, nincs feljegyezve – egyike a magyar Alföld legrégibb községének, bizonyítják egyik legrégibb anyakönyvünkben talált eme sorok is: „Túr, mely szintén egy idős a magyarországi királysággal.”

Hogy a reformátiót mikor vette be a túri eklézsia egész bizonysággal meghatározni nem lehet. Annyi azonban históriai bizonyságoknál fogva kétségen kívül való dolog, hogy már a XVI-ik század közepe táján a reformátió ezen városában szintén közönségesen bevétetett és kevéssel ezután Túr egy lett a nevezetesebb reform. eklézsiák közül, a melyről a mai időben heves-nagykunsági traktusnak nevezett egyházvidék, túrinak neveztetett, a mint az 1567-ben Debreczenbe gyűlt, s a helv.hitvallás tételt bevevő, s subscribáló senioroknak, s traktusoknak, mind a Károlyi synódus 1590-ben a Gregorianum Calendárium ellen protestáló traktusoknak feljegyzéseiből világos. (Lampe.)

Bizonyos, hogy mindjárt a reformátio elkezdődése után, Lampe szerint első reformátora Kálmáncsehi Sánta Márton volt, már 1539. táján, még bizonyosabban már 1551-ben a túri szent eklézsia református vallású volt, mint ezt a Szegedi Kis István által írt, jó hasznos könyvében megírva látta – de ez a könyv elveszett – Losonczi János predikátor, ki azt a túri reform. szent eklézsiának ajándékozta 1760. október 9.

Bizonyos az is, hogy az egész Túr lakossága református volt 1776-ig tisztán megmaradván abban.

Ezt igazolja azon 19 tanu vallomása is, a kit Kapi Gábor judici curiae regiae pronotárius elnöksége alatt kiküldött pesti commissió 1721 junius 28-dikán kihallgatott ezen feltett kérdésekre: 1. „Tudja-e a tanu, hiti után vallja meg, hogy mioltától fogvást életéről emlékezik Tisza-Tur, Kürt, Nagyrév, R.-H.-Ványa, Túrkevi, Kisujszállás, Kunhegyes, Dérs, Abád, Tisza-Szalók, Szőlős, Szent-Imre, Füred, Madaras, Karczagujszállás, Poroszló etcetera nevü helységekben levő templomokat, schólákat és parochiákat, a reformata helvetica confessión levő lakosok azaz cálvinisták bírták, mindnnemű háborgatás nélkül, valóságos ususában levén, megírt templomoknak, schóláknak, parochiáknak, ugy vallásbéli exerciciumoknak, mindennemű beneficiumoknak.”

2. „Valja meg tanu: tudja-e, hogy kivált a sopronyi gyűlés alkalmatosságával azaz 1681-dik esztendőben, vagyis törököknek Bécs alá menetele előtt két esztendőkkel, avagy a mikor az üstököscsillag látszott az égen azon templomokat, schólákat, parochiákat a cálvinista lakosok birták.”

3. „Valja meg a tanu, a mely templomot a Tisza-Túri cálvinista lakosok építettek saját tulajdon maguk és nem más költségével építették.”

4. „Tudja-e, hogy azon megírt helységekben még csak egy katholikus lakos is nincsen.”

Mely feltett négy kérdésre mind a 19 tanu egyezőleg vallotta, hogy miótától életéről emlékeztek, sőt apáiktól is

mindig azt hallották, hogy azon inde utri puncto specificált helységekben – templomokat, schólákat a cálvinisták birták, valóságos ususában lévén azoknak ugy vallásbeli ceremóniájuknak, mindennemű beneficiumoknak. Hogy a mely templomot a Tisza-Túri cálvinista lakosok építettek saját tulajdon maguk és nem mások költségén építették. Hogy jól tudják, hogy „az egész in de utri puncto specifikált helységekben, hogy csak pápista lakos is nincsen, hanem ha jövevény szolgák pápisták volnának, de azokat sem tudják ha vagynak-e valamely helységben vagy nincsenek.”

De hogy Túr a legrégibb cálvinista helységek közül való, bizonyítják a következő feljegyzések is: „Magyarországra a reformátió bejövén legelsőben is az eklézsiák reformáltattak: Budán, Szegeden, Túron, Békésen, Váradon, Debreczenben” stb. „Anno Domini 1526. A pápisták, kik római katholikusoknak kívánták magukat neveztetni, erőt vevén Magyarországon, minden authoritást az eklézsiákban magukban vindikáltatnak, minden rendeknek megnyomorításokkal stb. A többi között voltanak jó erős szép tudományu és nagytehetségű jeles két férfiak M.-Túr városának – tehát nem egyházának – prédikátorai, kik buzogtak a szentirás mellett, melynek világa avagy csak hajnalcsillag gyanánt finlett immár szivekben és az eltapodtatáshoz közelítő igazságnak oltalmazására felköltenek, Vitembergába felmentenek a vallás dolgában disputáltanak, nagy haszonnal megtértenek, kiknek neveik: Turi Szabó Lukács alias Circator és Turi Sánta Jakab, kiknek emlékezete maradjon meg eltörülhetetlen betükkel.”

Ezeknek idejében kezdődött az iskola is virágzani, szaporodni, mindaddig, hogy ezeknek holtok után mindjárt egész collegium fundáltatott, melynek igazgatására hivatott Békésről ama nagy emlékezetű magyar reformátor Szegedi István, Kálmáncsehi Sánta Márton, Törő Demeter és Törő Mátyás nemes emberek által.

Anno 1552. A török Tömösvárat és Szolnokot is megvevén a collegiumért sokat szenvedett a város, de mégis el nem bocsátja, költségeivel és javaival oltalmazza, szaporítja.

Anno 1630. Rákóczy György erdélyi fejedelemségre Fehérvárott elválasztatik, s authorizáltatik ki a partiumokra is szorgalmasan vigyáz. Magyarország legnagyobb részeiben a török kezd uralkodni, a magyar had mindenütt prédál, Túron a collégium is erőtlenedik. Váradon fundátió lészen oda szívódnak, holott az ifjuság megszaporodék.”

A fentirt idézetek által ugy hiszem sikerült a kétkedőket is meggyőznöm, hogy Tisza-Tur egyike a legrégibb községeknek, hogy az itteni kálvinista gyülekezet a reformátió első szülöttei között van és hogy Magyarországon a legelső főiskolája volt, élén a legkitünőbb, s történeti emlékű tanárokkal a magyarországi reformátorok ősatyjaival.

Ezek előre bocsátása után térjünk át ünnepélyünk főtárgyára templomunkra, s annak a meglevő feljegyzések alapján összeállítgatott és szedegetett, s így legjobb akaratom daczára is hézagos történetére.

Hogy a XVI-ik században sokat szenvedett Tur is, a Magyarországon elhatalmasodott törököktől és az ausztriai s magyarországi egymással ellenségeskedő fejedelmek seregeitől, arról semmitsem kételkedhetünk. Annyi azonban a régi

jegyzetekből kiviláglik, hogy még abban a században a túriak lakóhelyüket elhagyni nem voltak kénytelenek.

Templomuk és iskolájuk, mik már a reformátió előtt is megvoltak, állandóan birtokukban maradt. A törököktől, tatároktól, s már kóborló népektől ugyan sokat szenvedtek, kik a Zápolya, Izabella, János és erdélyi más fejedelmek, Ferdinánd, Maximilian, Rudolf s magyarországi más királyok alatt szüntelen háborgatták és pusztították az országot és csak az isteni gondviselés különös kegyelme által maradhatott meg Túr is, midőn sok más hely végképen elpusztult, s ma már talán neve sem maradt fenn!

A XVII-ik században azonban a törökök a túriak templomukat és iskoláikat is elpusztították, azokat szélyelhányták és a régibb jegyzetek szerint, azoknak köveiből, 1630 táján a Berettyó szakadásánál, az öregebb lakostársaink által is még ismert helyen volt vizimalomnak gátat csináltak.

Az ezen időbeli sok sarczolás által elerőtlenedvén, s megfogyván a nép, tehetetlenné lett arra, hogy elrontott temploma és iskolája helyébe ujat építsen téglából, vagy kőből, „nádból készítettek valamely templomot”, de a melyet az ellenség felégetett.

Majd szaporodván egy kevéssé, s megnépesedvén a túri eklézsia, nád temploma helyett állandóbbnak építéséről gondolkozott. E végre 1685 táján a szolnoki béget, a kinek hatalma alatt volt Tur is, sok kéréssel, s kétségkívül több ajándékkal arra vették, hogy ez a templom és parochiális ház építésére engedelmet adott a túriaknak. (Lásd az egyház levéltárában levő török leveleket.)

Élni kívánván a túriak ezen nyert szabadsággal harmadik templom építéséről gondoskodtak 1683-ban. Azonban az abban és azt követő esztendőben a törökök megveretése, a sok adózás és fuvaroztatás s más bajok miatt igyekezetükben megakadályoztattak.

1692-ben pedig Nagyvárad is elvétetvén a törököktől, a mindenfelé szörnyen pusztító törökök elől féltükben elfutottak a túriak, s ez neveztetett első futásnak, a pusztán és a lakosok nélkül hagyott helyet azután a törökök szokásuk szerint felégették, s földig lerontották. A Várkonyi pusztán „mulattak”, vagyis töltötték idejüket a túriak 1692-1699-ig, bujdosásuk alatt predikátoruk Szikszai Sámuel is velük volt, együtt énekelvén a „Hogy a Babiloni vizeknél ültünk. Ott mi nagy siralommal keseregtünk, A nagy búnak és bánatnak miatta, Hegedünket függesztettük fűzfákra stb.” Mint ez a város protollumába 11 lapon feljegyezve van. Ez a 7 évig tartott bujdosásuk akkor ért véget, midőn az osztrák sereg fővezére Eugén (Jenő) Zentánál fényes győzedelmet vert 1697-ben a II. Musztafa császár vezérelte törökökön.

Ezen győzedelmet követett karloviczi békében 1699. január 26. a Maros folyó tétetvén a török birtokok határául, s Tiszán innen, s Maroson felyül levő más helyekkel Tur is megszabadult a törökök hatalma alól, s azoktól való félelemtől is. Ekkor azután visszatértek ide hajdani lakóhelyükre a túriak és a nekik a török bégtől adatott szabadság szerint, minekutánna rendbeszedték valamennyire magukat, hozzá kezdtek templomuk építéséhez. Már jól előre is haladtak az építésben, a mikor a XVIII-ik század elején a 2-dik Rákóczi Ferencz hadai alkalmatosságával a Várad, Szeged, Kecskemét környékén lakó vadráczok felkerekedvén mindenfelé irgalmatlanul pusztítottak, kénytelenek voltak a fenyegetett túriak is nem csak templomuk

építésével felhagyni, hanem még lakóhelyüket is ismét odahagyni és ez volt a Második futás. Régi hagyomány szerint Ároktőre menekültek, ott földkunyhókban laktak. Mások Akolhátnak nevezik a helyet, hol tartózkodtak, - mely puszta Tisza-Roff mellett túl a Tiszán van. Mások ismét Hanyinak nevezik (Hevesmegyében levő puszta) a helyet, a hol laktak a második futásuk alatt, mint a város protocollumában is 54.,55.lap az iratik, hogy 1709-ben Honyiban laktak a túriak.

Valószínű, hogy mind a három helyen odébb-odébb voltak kénytelenek bujdosni. Ezen második futásuk alkalmával is elvitték magukkal a predikátorukat Szatmári Istvánt is, valamint a kisebbik harangjukat is. Ez a kis harang vagyis csak az annak anyagából öntött az, a mihez harangjaink átalakításakor annyira ragaszkodott egyháztanácsunk és a mi most az ujvárosi fatoronyban szolgál. A nagyobbik harangjukat a temetőben, főtől való fát – mutató fát készítvén felibe, elásták. Magukkal vitték a Matriculát is, - mely azután a meglevő legrégibb anyakönyvünk matriculánk előtt való levelére tett notabene – szerint Ónadban maradt.

Mikor jöttek vissza a túriak nem eléggé bizonyos (Lásd Ercsei Dániel jegyzékének 15-20. lapját.) Hihetően csak akkor, a mikor 2-dik Rákóczi Ferencz a maga személyében is, s Bercsényi, Károli vezérei által is, több ízben megvervén a pusztító ráczokat, azokat leültette, s a Tisza két mellékeit azoknak pusztításaitól s tőlük való félelemtől megszabadította, a mikor azután megtérvén a túriak is, félbenhagyott munkáikat folytatták, s harmadik templomjuk és parochiájuk építését maguk erejekkel és költségekkel elvégezték.

Ez időtől fogva soha lakóhelyük elhagyására nem kényteleníttettek a túriak, hanem az Isteni gondviselés alatt

városuknak s meghagyattak.

eklézsiájuknak

birtokában

mindenkor

„2-dik Rákóczi Ferencz legyőzetése és a törököknek az országból kiűzetése, s szorítása után beállott békés időben országunknak ez a tájéka mind inkább népesedett és lassanként nevelkedett és szaporodott a túri eklézsia, s hajdani virágzására visszament mind népessége, mind oskolájának jó állapotja által.”

Nem volt ugyan Túr ezentúl sem minden háborgatás nélkül, mert a mint Püspöki Sillye János prédikátornak életleírűsűból kitetszik, - mely a legrágibb matriculában van – ekkor tájban a Túron szállásolt regement káplánja több izben igyekezett (kétségkívül nem maga oktából) a templomot mesterséges fogásaival elfoglalni, de minthogy szándékában nem boldogulhatott megmaradt az reformátusoknál.

Talán nem lesz érdektelen az eredeti leírásból idézni szó szerint az erre vonatkozókat: „Anno 1719. Die 6. April. Méltóságos generális Fürger ur eő excellentiája regimentiből való kvártélyos vitázek lévén nálunk Lajdimont tiszt neve Gurski a nemes regimentnek papja jöve hozzánk az ő módjuk szerint a Paschali confesszióra három napok alatt nemzetes Busi András urnak főbíróságában szüntelen infestált bennünket, hogy Nagypénteken és Húsvét első napján elsőbben a reggeli órákon ő mondana misét a templomban és mi annak utánna a mi szokásunk szerint szolgálnánk Istennek. Sokat vesztegetvén parancsolatokkal, ijesztgetésekkel bennünket, de semmit nem engedtünk.

Nagypénteken este hozzám bejött a Leydemonttal és egy Corporalissal, farkasszemekkel reám nézvén Judás köszöntéssel

köszönt. Leültettem, egy-két pohár bort megivott asztalomnál, mindjárt infestálni kezd kijelentve, hogy ő a király nevében a templomot elfoglalni jött. Minek én határozottan contradikáltam az Isten nevében. Akkor elbúcsúzott tőlem, hivattam mindjárt én is biró uramat, egymással beszélgetvén azt találtuk fel: jóllehet ennek semmivel nem tartoznánk, mindazonáltal a Lajdinánt is igen gonosz ember, hogy valamely botránkozást ne csináljanak szeliditsük meg valamivel. Bíró úr egy körmöczi aranyat és egy róka bőrt készítvén beküldött hozzá ily instructussal: Nemhogy tőle félnénk vagy hogy azt affektálná amivel ilyesztget, s annak elfordításáért adnánk valamit, hanem köszöntenénk becsülettel mondván: Mi szegény emberek vagyunk tisztelendő páter úrnak nem tudunk mivel kedveskedni az innepre, hanem e kevés discretiónkat vegye jó szívvel e mellett culináréval is kedveskedünk. Elvette a vén ravasz róka, kezeket is megcsókolta ajándékunkat elfogadta, s mindjárt báránybőrbe öltözött. Die 12 tőlünk békével elment.

Anno 1720 Márt. 26. Ismét eljött, inasától beizent, hogy küldjem ki a templom kulcsot. De nem tettem, hanem kivittem magam, s kinyitva a templom ajtót bementem vele a parochia felől való ajtón, lábaival való lépéssel kimérte a templom napkeleti végén, a hol nagy spácium volt, s ott megállott és ezt mondá: Itt nekem alkalmas lesz szent helyet készíteni, minek én erélyesen ellene állottam. E dolog volt Pap István urnak bíróságában. A páter úrnak hatalmától sem féltünk, de ravaszságától tartottunk, azért Nagypénteken és Husvét három napján – tehát akkor hármas ünnep volt, mint még most is sok helyen Dunántul – igen szorgalmatos vigyázásban voltunk, mindennap az istenitiszteletnek idején a templomkerítésébe vigyázó embereket állítottunk, hogyha jönne a páter vagy maga vagy katonákkal mindjárt hirt adnának, az éneklés alatt a község

begyült a templomba, mihelyt pedig a Cántor az éneklést elvégezte mindjárt az ajtókat bezártuk s ugy prédikállottam stb.”

Ilyen, s több ehhez hasonló zaklatásoknak, s erőszakos megpróbáltatásoknak volt ez időben kitéve a túri egyház.

Ezek után kivált 3-ik Károly uralkodása alatt tűrhető állapotban volt a túri eklézsia. Mária Terézia alatt azonban ismét kemény megpróbáltatásoknak lett alávetve a magyarországi több eklézsiával a túri reform. eklézsia is.

Mészáros András városi jegyző azon időről a következőket jegyezte fel protocollumában. „Tiszteletes Polgári Mihály úr 1746-tól 1751-ig Hajdúhadházán lelkészkedett innen hívta meg a mezőtúri egyház papjáúl. (Lásd hajdu-hadházi legrégibb anyakönyvet) nálunk folytatott második esztendőbeni prédikátorságában (1752.) junius havának tizenegyedik napján pünkösd utáni harmadik vasárnap 83-ik zsoltárnak 1-ső és 2-ik e következő versét vevén tanitásának materiájául: Oh Isten ne hallgass és ne vesztegelj és ne nyugodjál óh erős Isten, mert ime a te ellenségeid háborognak, és a kik tégedet gyülölnek, fejüket felemelték. A szerencsétlen véletlen fenntartotta Sághy Mihály heves vármegyei alispánnak 1752. Julius 24-én Egerben kelt jelentését, melyet a főispánhoz intézett, s ebben röviden leírja a prédikátió tartalmát. (Lást Protestáns Szemle 1892. évfolyam I. füzetében Dr. Borovszki Samu „Egy mult századi prédikátió” czímű közleményében.)

Mivel ezen tanításában tett adhortatióban a felső méltóságok, sőt a felséges koronás király asszonyunk ellen is, némely katholikus zászlótartónak is jelenlétökben az itt

verbunkolt Staker ezred megbízott emberei közül Machdermót József zászlótartó nagyjából leírta a beszéd töredékes szövegét, s e vázlat hamar ismertté lett szélesebb körben is, szokott indulatossága szerint illetlenül corumpált és detonált, (valami gut gesint volt a feljegyző) ezen okból julius hónak 8-ik napján nemes vármegyére czitáltatván, a protestánsok legnagyobb ellensége, Barkóczy Ferencz egri püspök által az egri tömlöcznek fogházába rabul vitetett felségsértés czimén és míg az ellene tett vád a felséges királyasszonynak representáltathatott volna, az alatt a kétséges kimenetelű rabságból, hol az akkor szokásos kínzások minden neme bőségesen kijutván, hihető valakinek másnak közbenvetés által magát augusztus 15-én éjjel kiszabadítván, külső országokra elbujdosott Sziléziába, hol Frigyes porosz király védelmébe fogadta.

Szeremlei Samu, hódmezővásárhelyi jeles reform. pap, s történész, ugy írja le történeti kútforrások nyomán ezen nagy eseményt minden elfogultság és a hatalmasok , és felsőbbektől való minden félelem nélkül: A vallásáért buzgó lelkész szónoklata közben e szavakra fakadt: „Az ellenkezők az igazi vallás megháborításához hozzá láttak, a templomokat sok helyen elvették s másutt is elakarják venni.” Majd utánna vetette: „Ezekkel felséges asszonyunkat én meg nem sértem, mivel sokakban hire sincs ő felségének, midőn a clerus azokban dolgozik, a mikben hire vagyon is.” Továbbá hogy: Támaszthat az Isten olyan potentátort, ki a koronát kiütheti az ő (királyné) fejéből.” (Lásd a Polgári ellen kiküldött vizsgálóbizottság tanuk hallgatása jegyzőkönyvét a tiszántuli egyházkerület levéltárában.)

„A tekintetes vármegye, különösen az egri püspök Barkóczy, ki Heves vármegye örökös főispánja vala, ugy gondolkozott, hogy Túr városának kedves papja, prédikátora lévén – Polgári Mihály – nem más, nem is valami atyafiai, hanem Túr városának előljárói, ugymint Zsombók János akkori főbíró, Busi Gáspár, Korda János tanácsbeliek, Brobély Ádám, Bordács István communitásbeli személyek, Toot András mezőtúri lakos és Mészáros András s Győrffi Mihály akkori nótáriusok szöktették volna ki nevezett prédikátorukat a fogságból, azért Egerbe citáltatván, vasba verettek, egyedül azon okból, mivel a prédikátornak rabságába némelyek által e közül suppeditált a város subsistentiájára való élést és kevés költséget: Szubics Pál szolgabíró által, Zsombók János ugyan feleségével, Diószegi, az országos levéltár szerint Tomó Zsuzsánnával együtt, Búsi Gáspár és Mészáros András árestomban tartassanak, a többiek pedig mindnyájan tömlőczre hányattassanak, sőt Győrffi Mihály kevés hijján 100 korbács verés által vallattatván, Zsombók János, Korda János, Borbély Ádám és Bordács István pedig nagy lábujuknak és egyik lábszáraiknak hóhér által lett csigáztatásával megkínoztattak, de csak haszontalan, mert a mint a bizonyságok által kijött, hogy a túriaknak színek és nevek alatt mások fordultak meg az áristomban volt predikátornak látogatására, mikor a nevezett túri becsületes lakosok ártatlanul kínoztattanak, a prédikátort elszöktetők, s kétségkívül Túr városától távol valók, csak hirét hallották ezeknek ő helyettek lett méltatlan kínoztatásuknak stb.

Az országos levéltár 1753. jun. kanczellári osztálya 94. lapján feljegyezve van, hogy: „A vizsgálat 10 hónapon át folyt – megnehezítvén a szerencsétlen fogjok helyzetét az is, hogy a túriaknak Polgári megköszönő leveleket írt Boroszlóból jóságukért, hogy fogsága

idején pénzzel segítették, nyomorúságán és kiszabadításán buzgón fáradoztak, sőt hogy kedves papjuknak még Boroszlóba is küldözgettek segélyösszegeket, és hogy a börtönőrök Kirchmayer Sámuel és Tót Mihály azt vallották, hogy nekik a túriak papjok szökésének előmozdítására nagy pénzösszeget kínáltak – eredménytelenül. Midőn azután feleségeik, hozzátartozóik látták, hogy övéik a teljes kíméletlenséggel alkalmazott kínzások következtében elgyengültek, elbetegesedtek, elhatározták, hogy Ő felségéhez intézendő folyamadványban fognak esedezni szabadon bocsátásuk érdekében. A felségfolyamodást aláírták: Tomó Zsuzsánna, Zsombók Jánosné, Bácsi Sára, Mészáros Andrásné, Csipes Katalin, Korda Jánosné, Polgári Zsuzsánna, Bordács Istvánné feleségek, továbbá Balla János mint Győrffi mostoha testvére és Borbély Ádám mint Toot Andrásné; ebben hivatkoztak arra, hogy a mezőtúriak mindig a legnagyobb hűséggel viseltettek az uralkodóház iránt s a török háborúkban is a legnagyobb odaadással szolgálták a hazát: különösen Zsombók János az 1735-iki Péró lázadás elnyomásában is mint az akkor fegyverre szólított fölkelő csapatok egyik kapitánya ténykedett 1737-ben, a mikor 6 gyalogsági kompániát állított ki a város, mint városi esküdt is nagyon kitüntette magát az ujonczozásban. De hijába, mert csak 1753.deczember havában szabadultak ki királyi kegyelem utján.

Ez a rettenetes kínszenvedésük az ártatlan túri előljáróságnak volt egyik oka – Szeremlei Samu jeles történeti monograph írónk „Szőnyi Béniámin és a Hódmezővásárhelyiek 1717-1794.vagy Korrajz az alföldi reformátusok történetéből” czímű nagybecsű műve szerint, azon eseménynek, melyet a hazai történészek Törő és Pető-féle zendülés neve alatt említenek, mások pedig a clérus erőszakoskodása, melylyel a rá

következő évben a túriak templomát el akarta foglalni, s további használatra az oda, akkortájban betelepített csekély számú róm.katholikusoknak adni. A templom körülbelöl egy idős a vásárhelyivel, s mindkettő építése ellen azóta is folytonosan áskálódott a clérus. A városnak ez a félelemtől lesulytott és fejetlen állapota, midőn a városi előljárók nagyobb része tömlöczben ült, találtatott alkalmas időpontnak a rég czélzott templomfoglalás végrehajtására.

Az egyházban egy akadémiáról hazajött kezdő fiatal pap volt, de ennek gyöngeségeit a főkúrátor pótolta.

Törő Pál, ez volt neve a kúrátornak, az alföldi ref. gazdafiak példájára a helybeli gymnásiumot kitanulta, nagy vagyon örököse, eszes ember, kinek egyszersmind sok pénze, széles kiterjedésű sessiói, gulyái és ménesei voltak, fiatal kora daczára már előzetesen több izben viselt főbíróságot. E tekintélyes és elszánt férfiú néhány bátor embert oldala mellé vévén, karddal akadályozta meg a templomfoglalók szándékát, s felekezete számára megmentette az Úr házát.

Törő azonban, bár tudta, mi sors vár reá a róm. kath. clérustól befolyásolt legfelsőbb hatóságoknál, itt nem állapodott meg, hanem az egyházuk fenyegetett szabadságáért és a kormány eljárása miatt elégedetlen szomszéd városok lakosaival, köztük a vásárhelyi Pető Ferenczczel szövetségre lépett, mindeketten mindent elkövetvén bizalmas embereik által, hogy az 1735-iki Péró-féle lázadásra s a szabadsághős Rákóczira, s a nagy vitéz Bercsényire, ki Hódmező-Vásárhely földes ura is volt, élénken emlékezők közül minél többet toboroznak zászlójuk alá. Erre fordították az 1752-53-iki telet, s e végett, hol egy csárda pinczéjében, hol a Pető istállójában tartottak gyűléseket, melyeken megesküdtek, hogy „hitükért,

igaz vallásukért és az anyaszentegyházért egy csepp vérökig fognak harczolni.”

Az összeesküvében s felkelésben részt vettek neveinek s elhamarkodott vállalatuk mikénti meghiusulásának leírásával, üldöztetésökkel, elfogatásukkal – miket a történetíró feljegyzett – habár igen tanulságosak, nem akarva az igen tisztelt hallgatóságot terhelni, csak azt említem fel, hogy az elfogottak miként büntettettek, hogy ne csak fiúról-fiúra, szájról – szájra adva éljen Törő Pálnak emléke, hanem a mennyire lehetett, a történelem által is megvilágítva kitörölhetetlenül éljen az unokák hálás szívében.

Szeremlei fentebb hivatott nagybecsű művében, - mit a Protestáns irodalmi társaság adott ki – így találjuk azt feljegyezve: „Az 1754-ik év tavasza meghozta a szerencsétlen mozgalom részére a büntetést.

A delegált bíróság, - bizonyosan a clérusnak templomfoglalási erőszakoskodása szépítéseért, s hogy Törő Pálékat megfoszsza vallásuk szabadságáért, s (templomukért) életüket feláldozott mártírság nimbuszától, holott pedig mint fentebb láttuk, arra esküdtek meg, hogy hitükért, igaz vallásukért és az anyaszentegyházért egy csöpp vérökig fognak harczolni, - a tettesek cselekményét király elleni pártütésnek és a haza békessége felzavarásának minősítette s közülök 13-at ítélt halálra. A többiek pedig hosszabb s rövidebb ideig tartó börtönnel. 54-et életfogytiglan katonáskodással büntettettek. Ez utóbbiak közt voltak a vásárhelyi boldogtalan előljárók, Báthori Mihály főbíró és Literáti István jegyző is. Elítéltettek tehát 110en, kinek felerésze csekély kivétellel túri lakos.”

A halálraítélt Törő Pál, Pető Ferencz mint a felkelés vezérei a legkegyetlenebbül végeztettek ki. „Az ítélet értelmében – ugyan csak az említett forrás szerint – Törő Pál kivégeztetés czéljából 1754. márcz. 30-án Túrra vitetett, hol a város szélében levő Akasztó-Ér mellett – ma senki sem tudja melyik Ér volt az – a vármegye tisztviselői, s roppant sokaság jelenlétében hóhér pallosa által elsőbben feje vétetett, azután pedig teste négy részre vágatván a város határán a világ négy tája felé akasztófákra függesztetett.”

Hasonlóképen Hódmezővásárhelyen.

végeztetett

ki

Pető

Ferencz

is

Polgári Mihályról – a túri prédikátorról – az ítéletben semmi szó sincs, valószínű tehát, hogy neki az elítéltekkel összeköttetése nem volt. Fentebb említett szószéki beszédéért azonban Ő felsége minden országából s tartományából való örökös száműzetésre ítélték, s mint szökevényt köröztették. Ki azután az országos levéltár adatai és a túri reform. egyház jegyzőkönyve szerint elébb Boroszlóban, később Utrechtben vonult meg, hol iogatásból tartotta fent magát s Utrechtben végezte be jobb sorsra érdemes életét is. Érdekes a Csongrádmegye levéltárában levő s 1754 ápril. 9-én kelt helyhatósági körözvényben Polgári Mihály prédikátor személyleírása: „Barna középképen himlőhelyes kerek és tömött ábrázatú, gömbölyű arczú, tömött ajkú, széles, de mind alulról, mind felülről benyőtt homlokú, zsindelyszeg formára egyenes fekete hajú, teljes és húsos mellű, csontos és vastagon húsos kezű, lábú. Egész testében középmagasságú, vastag kövér és husos.”

A bíróság kegyetlen ítéletének sulyát azonban a városoknak máskép is meg kellett érezniök, a mennyiben az Túrra és Vásárhelyre kimondta, hogy azok elpusztíttassanak.

Ettől azonban királyi kegyelemmel még most feloldattak, ugy, hogy mindenik köteleztetett laktanyát építtetni 100-200 főnyi lovas katonaság számára, mely a lázongó városok felett ezután a fegyveres felügyeletet gyakorolni fogja, a városok maguk költségén tartván a katonaságot. Vásárhely fel is építtette, de mint Mészáros András túri jegyző írja, 1756 áprilisban Túrt sok kérés s könyörgés után felmentették.

Időközben növekedvén az eklézsia, s szaporodván annak tagjai, midőn már egy prédikátornak nehéz lett volna az egész eklézsiai szolgálatot elvégezni, 1743-ik esztendőben az akkori prédikátor, Endrődi Sámuel mellé hivatalbeli társul hívták Bátorkeszi Jánost, s ez időtől fogva mindenkor két predikátora volt a mezőtúri eklézsiának.

Nem lesz talán érdektelen elsorolni a két prédikátor esztendeig való fizetését, a szerint vagyok külön-külön: Készpénz fizetés vonás forint 80. Most 92 frt 40 kr.

Köböl búza 30, köböl árpa 30, hízott sertés 1, mázsahús 1, font faggyú 50, mázsa só 1, sajt 6, gomolya 6, itcze vaj 6, itcze méz 6, kaszás vagy szekér széna 10, elégséges őrlés és fűtés, szekér fa 8.

Hogy ez időben a templom be volt kerítve, bizonyítja a következő feljegyzés: „anno 1756, die 24. novembri P.T. Endrődi Sámuel uram itt Túron meghalt, ki is a nemes város költségével tisztességesen eltemettetett 28 november a templom keritésiben.”

Nevelkedvén az eklézsia, nevekedett az iskolába járó gyerekek száma is – 1758-ban 250 iskolás fiú volt, - ugy hogy idővel maga az oskolamester nem lévén elégséges a fiúgyermekek tanítására, mellé tanításbeli segítségre, az oskolabeli ugynevezett deák ifjak rendelődtek, kik az oskolamestertől (rektor) taníttattak, azonban maguk is tanították az alsóbb classisokat, később pedig állandó preceptorok hozattak a rektor mellé. És ma már Istennek hála van a díszes 120-25 ezer frtba került központi iskolánkban 6 osztályú középiskolánk gymnasiumunk, 8 rendes tanárral 214 tanulóval.

Ebben a központi iskolaépületben van 6 osztályú fiuiskolánk 5 tanítóval, a városban annak különböző részein 5 fiiskolánk 5 tanítóval, tehát 10 fiúkat tanító tanítónk, 698 fiútanítvány.

Leányiskola tanítója is eleinte egy, kántor is egy volt, ki ha kívántatott leányokat, vagy néha fiúkat tanított, de idővel a kántorság átaljában elválasztódván a tanítóságtól, mivel a két hivatalt együtt valamelyiknek hátramaradása nélkül nem lehetett vinni. Kántor különösen, tanító ismét különösen, először ketten lettek, azután hárman, későbben pedig négyen lettek 4 iskolában. És ma van a reform. egyházunknak, Istené legyen a dicsőség egy kántora, egy állandó segéddel, 9 leánytanítója, 635 leánytanítvánnyal, 7 vegyes iskolai tanítója, 581 fi- és leány tanítványnyal. Összesen tehát 26 tanítója, köztük 3 tanítónője, 29 tanteremmel 22 épületben, élükön egy közüllök választott tanító-testületi elnökkel. 1914 fi- és nőiskolás gyermekkel.

Mikor, micsoda épületeket építtetett az egyre növekvő egyház, azok mibe kerültek, hányan voltak a reformátusok időszakonként, kik voltak lelkipásztorok, rektorok, tanárok, tanítók, kurátorok, egyházfiak, harangozók, bírák, tanácsosok, nótáriusok, bábák stb. ezek és egyéb dolgok elősorolásával nem untatom a mélyen tisztelt közönséget. Mindezek meg vannak írva az anyakönyvekben és a városi protocollumokban.

Azonban annyit érdekesnek tartok mégis felemlíteni, hogy az 1757-ik esztendőben 414 ágy számláltatott, minden ágyra 54 magyar pénz, 1 véka búza, 1 véka árpa szokott fizettetni.

Az 1740-es években ugy látszik nagyobb építkezést nem tett az egyház.

Anno Domini 1759-ről azonban már a anyakönyvünk 232. lapján ezeket találjuk feljegyezve:

régibb

„A felsőbbeknek engedelméből, jó Istenünk segítségével hozzá kezdettünk romladozásban levő templomunknak és mellette levő tornyunknak megujításához.

Nevezetesen a templom zsindelyezéséhez fogadtunk Die 26.

Martii. Itt közöttünk lakó Kun Mihály nevű emberrel megalkudtunk minden zsindelynek ezréért fizetvén egy rénes forintot. Ment mindössze a templom és porticusokra 90 ezer, melynek ezrét vettük volt 3 rénes forintokért, ugy a szegeknek is hozzá egy rénes forintért.”

Emlékezet és összehasonlítás okáért érdekesnek tartom itt felemlíteni, hogy mibe került akkor a templom és torony kijavítása. „Die secundo julii elvégezték a templom zsindelyezését osztan Die 11 julii a torony zsindelyezéséhez is hozzá fogánk.

Itt alkudtunk minden ezrére dénár 136. Ment mindössze a toronyra zsindely negyvenezer, ezere 3 rénes forint.

A kőmívesek pedig fogtak a munkához die 21 juni.

Négy legény dolgozott napjában usque ad diem tertiam Septembri. Ezeknek, hogy a templomot kívülről és a tornyot egészen renoválták, fizettünk summában 200 német forintokat és ismét 4 császári aranyakat diferentiába.

158 köböl mészért, köbléért 5 máriást, adtunk 263 vonás forintokat.

A kőmíveseknek, hogy osztán utoljára a templomot megmeszelték, imitt-amott megfoldozták, fizettünk 12 német forintokat.”

1777-ben, a meddig mint már láttuk, a túriak mind reformátusok voltak, közülük sokan, kik másunnan szakadtak ide, inquisitió alá vettettek, Egerbe vitettek, s a római katholikus vallásnak akaratjuk ellen való felvételére kényszeríttettek, de II. József császár alatt, minthogy mind azt vallották, hogy reform. vallásban akarnak megmaradni; többnyire hazabocsáttattak.

Idők multával mindinkább szaporodott a reformátusok száma – 1789-ben már Ercsei Dániel prédikátor szerint 7920-ra ment. A század elején épült templom nagyon elavult és többé nem volt elegendő az egész nép befogadására, a reparálásra is méltatlannak itéltetett, 1786-ban deczember 10-én a tekintetes vármegyéhez beadott esedező levelekben engedelmet kértek templom építési szándékjuk véghezvitelére. Mit megnyervén, hozzáfogott az eklézsia az 1724-ben épített, s a templom napnyugati oldalán volt torony kijavításához 1788-ban április 8án pesti meister Hacker József által. A javítás oly gyorsan

haladt, hogy ugyanazon év augusztus 5-én felszarufázódott a torony és gombja is feltétetett. A torony reparatiója 3823 rénes forintba és 52 dénárba került.

1789-ben a török háboru alatt a sok fuvarozás és más akadály miatt nem folytathatták a templomépítést, de a mikor csak a sok baj között is tehették összeszerezgették az építéshez szükséges matériálékat.

1790. január 27-én végre hozzáfogtak a templom építéséhez, habár ezen esztendő – a krónikás feljegyzése szerint – „szörnyű szűk voltáról volt emlékezetes.” Ezen év november elejére falával, bolthajtásaival megtetejézve együtt a templom annyira elkészült, hogy az istenitiszteletet benne lehetett végezni.

1791-ben kívül-bevül a kőmives-munka elkészülvén, 1792-ben a székekkel, szószékkel, úrasztalával, szóval a butorzattal is elláttatott, véglegesen felépült templomunk, ugy, hogy 1792. ápril 29-én fel is szenteltetett, - amikor az ünnepi beszédet – mi kéziratban is megvan – kardszagi egyik prédikátor, tiszteletes Ácsi Ujj Péter tartotta Ezsdrás VII. rész 29. versét vevén fel alapigéül: „Áldott ami atyánknak Ura Istene, ki ily dolgot indított a király szívében, hogy dicsőítené az Istennek házát, mely vagyon Jeruzsálemben.”

Ez időtől fogva – mint Lapis Mihály írásában írva találjuk – „a jó Istennek kegyelmes gondviselése alatt békességben, s minden kár nélkül megmaradván mind a napig a teljes szentháromság egy élő igaz Istennek tiszteletére egybegyűlt népnek, isteni tiszteletének helye.”

A torony és templom költsége harminczegyezerkilenczvenlilencz rénes forint és 10 krajczárra

ment. És jónak látta az adatokat följegyző, mintegy visszaemlékezve a pesti comissió által kihallgattatott, fentebb már hivatolt tanuk elibe tett kérdések egyikére, előleges védelmül a következőket megjegyezni: „mely egész summa, egyedül a reformata szent eklézsiának önként való adakozásából s buzgó szivességéből tölt ki” stb.

Ennyi a templomunk építésének száraz szavakban, de történeti hűséggel előadott rövid története. Ennek a templomnak száz éves emlékünnepét ünnepeljük ma, megemlékezve a napon a hitbuzgó ősökről, s áldozatkészségükről és hálát adva jó Istenünk azon nagy jóvoltáért s magasztalva szent nevét, hogy ezt annyi kiállott sok viszontagság daczára is megtartotta mind ez ideig. És itt most már be is fejezhetném – akaratom ellenére is hosszúra terjedt ismertetésemet, - de az igen tisztelt közönség kegyes engedelmével felemlítem még egyházunknak s templomunknak legujabb történetét is.

A magyar protestáns egyház történetében is magának elévülhetetlen örök emléket szerzett II. Leopold felvilágosodott királyunk az 1790/1-ben kiadott türelmi parancsa és a városnak földesuraival kötött contractusa mellett szabadon gyakorolhatván vallásukat a túri reformátusok és a más helyekről való beköltözködést, 25 év alatt annyira megszaporodtak a református hívek, hogy a feljegyzések szerint már 1815-ben 13,000 volt a református lelkek száma.

1815-ben a torony és templom teteje elviselődvén, nem mint azt elébb az eklézsiai előljárók elhatározták, a templom kővel, a torony bádoggal, hanem az 1816-ban beállított szűk termés, s az azt követő nagy szükség következtében „az idő

szerfeletti drágasága miatt”, fazsindelylyel fedették be.

csak

az

olcsóba

kerülő

Ez a javítás került az akkori kúrátor Korda Gergely 1815/6. évi számadó lajstromai szerint 7539 rénes forintba és 52 krajczárba. A templom egész belsejének kijavítása s tisztogatása, a karzaton s katedrán levő festéseknek kitisztogatása és festései, ugyanazon kurátornak 1816/7. esztendei számadókönyve szerint 2164 frt és 9 krajczárba került.

A város és reform. gyülekezet akkori erkölcsi életére vonatkozólag érdemesnek tartom idézni a többször említettem protocollumból a következőket: „Békességben volt s Isten kegyelmes gondviselése alatt öregbedett a gyülekezet 1827. évig, mind a lelkek számát, mind a tanulók számát tekintve, de azon idő után a felsőrészi városi közönségre hozott úrbéri szolgálat és kilenczed adás behozása, s a gyakorta előforduló mostoha idők, (1831-ben a nagy kolera pusztítás és sok más szomorító s pusztító körülmények) miatt a lelkek száma is, de kivált az iskolai tanulók száma tetemesen csökkent, de csökkent a vallás és Isten házához való buzgóság is, s azzal együtt az erkölcsök tisztasága is, terjedt, s erősödött pedig időről-időre a fényűzés, s álpallérozódás mellett a csalás, lopás, fajtalanság, önérdek hajhászás, s többeféle.”

A még csak 1816-ik esztendőben Homályosi Ferencz által készített torony és templom fazsindelye – hihetően annak rosszasága miatt, - körülbelül 20 év alatt annyira elromlott, hogy azt ujból kellett volna egészen fedetni, 1833-ban el is határozza az egyháztanács, hogy a templomépítés költségeinek fedezésére „az alsórész szinte annyi földet szakasszon ki (mint a

felsőrész), melynek terméséből bevett jövedelem a templomépítésre fordítandó.” 1835 pedig már azt határozza, hogy nem zsindelylyel, hanem cseréppel fedés alá vétessék az egész tető, de részint „az 1836-ik esztendőben bekövetkezett szertelen szükség miatt“ részint „az eklézsiának pénztárán fekvő tetemes adósság” miatt ez elhalasztatott, és csakis a halaszthatatlan igazitások, foltozgatások tétettek meg helybeli ácsokkal. Kerülvén ez a foltozgatás, akkori cúrátor Boldog Gergely 1835/6. számadása szerint 897 frt 48 krba.

Sajátságos, hogy városunkban a XVII. század végéig leginkább, az iskolákat nem az egyházközség állította és kormányozta, hanem a város a község jövedelmeiből, mert mint láttuk Túr lakossága 1777-ig egészen református volt.

Nevezetes, hogy az egyház számadásait is a városi tanács, a főbíró, főjegyző vizsgálja meg, papot, rektort, kántort, tanítót az hív s maraszt meg, állapítja meg a díjleveleket, sőt a városi jegyző állítja ki számukra még a szolgálati bizonyítványt is. És bár 1778-ról már feljegyezve találjuk „a locale consistorium tagjai közé, kik eddig a 12 tanácsbeli személyekből, 2 nótáriusokból és 2 prédikátorokból állottak, tiszteletes Ercsei Dániel uram javallatából bevevődtek Nemes Nemzetes Teleki Gergely, Bíró János és Nagy János uraimék, ugy mint a kik érdemes expertus tanult és az előtt tanács és bírói hivatalt is viseltek és az eklézsisi gyűlésekbe ezek is adhibeáltattak,” mégis csak 1832-ben választatott a városi 12 tanácsos mellé 12 presbyter, a főbíró elnöklete alatt.

A megavult és elrongyollott torony és templomteteje tovább nem bírván a foltozgatást és tatarozgatást, a lelkipásztorok és főbb emberek a sok csapás és terméketlen év daczára is – mik miatt nagyon felszaporodott a párbértartozás,-

sürgették a templom és torony tökéletes kijavítását. A nagy munkához való készülődés 1840-től 1844-ig tartott. Így 1840 febr. 2-án a presbytérium tárgyalja a templom s a torony tetejének kijavítását, illetve a templom falainak egy öllel vagy többel magosítását Péter András megyei esküdt írásbeli javaslata alapján. Erre adakoznak Patkós Mihály 100 frtot, Lakatos János róm. kath. vallású esküdt 45 vfrtot. A Kállay család mint birtokos 160 hold föld 6 évi hasznát adja a templom építésére. 1843-ban meg is kötik a szerződést Steimelväger Mihály és Máhr Ferencz ácsmesterrel 13,000 pengő frttal. A köveket az egyház Tokajból hozatta. Ekkor aztán hozzáfogtak s be is fejezték 1846-ban.

A tetemes költségbe került kijavítást, melyet „Isten kegyelmes segedelmével, az ő szent neve dicsőségére tétetett a gyülekezet” a lelketlen mesteremberek igen rosszul teljesítették, melyből megtanulhatni – mondja tovább a krónikás, hogy sokkal tanácsosabb a gyülekezetnek magának adni anyagokat az építkezésekhez, mint azoknak adását, kivált külföldi mesteremberekre bízni. Ezeknek a drága pénzen fogadott mestereknek elhány-vetett rossz munkájuk következménye az a még most is meglevő nagy hiba – mi azóta is sok költségbe került egyházunknak, hogy „a torony őrjárata, noha drága veresmárvánnyal lett beborítva, kevés idő múlva a vizet a toronyfalára bocsátván – arról körös körül a malter leázott, sőt tégláiban is kár esett.”

Máhr Ferencz templomtetőt építő ácstól is 20 évre biztosító iromány kívántatik.

Időközben a templom belsejének díszítéséhez és berendezéséhez is hozzáfognak. 1845-ben S. Tóth István 500 vfrtot ad a szószék kicsinosítására.

1846-ban a templomépítés nagy munkája sok baj és akadály után bevégeztetvén, Kudlik Ignácz pallérnak 50 pengő frtot, a kőmíves legényeknek fejenként 1 pengő frt borravalót adott az egyház.

Hogy a tornoyt 1846-ban vaslemezzel fedték bizonyítja az, hogy 1847-ben felhívja az egyháztanács is Steimelvägert, hogy a toronytetőn rosszul festett vaslemezeket újonnan fesse be.

Már 1852-ben, tehát rövid 6 év után, ismát nagy javítást kellett végeztetni a templomon és tornyon, de akkor is mint feljegyezve van: „tetemesen meghúzta egyházi pénztárunkat” az egri mester.

Ugy látszik, hogy az egyháztanács már a negyvenes években megkezdte az orgonakészítésre való gyűjtést. 1845ben, az egyházi jegyzőkönyv szerint, volt az orgonaalap 2908 váltó forint. 1846-ban az orgonakészítésről foly a tanácskozás és adakozásra való felhívást bocsátanak ki.

1854-ben csináltatta aztán az egyház a most is meglevő 24 változatu orgonát pesti lakos, Komornyik Ferdinánddal 5000 conventiós frt fizetéssel, 1855-ben át is adta azt. De mint meg van jegyezve: „az sem tartotta be több irányban az egyházzal kötött szerződését.”

Feljegyzésre méltó itt, hogy 1854-ben feloszlattatván az akkori politikai hatóság által az Olvasó egylet, bár tagjai között más felekezetűek is voltak, elhatározza, hogy könyvtárát eladja és annak árát a reform. templomban épülő orgona költségeinek fedezésére átadja az egyháznak. Az eladott könyvek árából befolyt 228 frt 53 kr.

1855-ben az egyháztanács elhatározza, hogy az akkor már elkészült, s átvett orgonát díszes korláttal véteti körül.

1869-ben az egyház akkori kántora, Szügyi Dániel javaslatára elhatározza, hogy az orgona állandó jókarban tartását, szóval az arra való szakértő felügyeletet, s időszakonkénti javítását s tisztogatását Bakos Károly czeglédi orgonakészítőre bízza szerződésileg évi 50 frtért, a mi azóta mai napig fennáll fiával, ifj. Bakos Károlylyal is.

Nagyobb javítás azóta nem tétetett rajta egész a mostani 1892-ik év tavaszáig, a mikor egészen kijavíttatott nevezett orgonakészítő által s egy reszkető változat (Trermula) készítetett 300 frt költséggel.

A vaslemezzel fedett templom és torony tetejét 1845. deczember havában dühöngött orkánszerű szélvész annyira megrongálta, hogy az egyháztanács azoknak ujból való fedetése felett komolyan tanácskozik, 1846. május 22-én tartott gyűlésében határozván e tárgyban ilyeténképen: „A presbytérium megbizatott, hogy szerezzen hiteles tudomást arra nézve, mennyibe kerülne a tető kijavítása, mennyibe kerülne közönséges és veres zsindelylyel befedése, és mit érne a mostani vaslemezfedél, ha eladatnék az egyház által.”

Ugyanezen év julius 3-án tartott gyűlésének 6-ik száma alatt az egyháztanács „felkéri az iskolai bizottmányt – még akkor gazdasági bizottsága nem levén – hogy a templom javítására megkívántató pénzalap előállításáról gondoskodjék, több műértőket a fedelezés tárgyában véleményadásra szólítson fel.”

A julius 10-én tartott tanácsülés pedig megbízza ugyancsak az iskolai bizottmányt, hogy „addig is míg a templom s torony kijavításának költségét az általa ajánlt birtok aránylagos kivetés utján előteremheti, „forduljon bizalmával a városhoz, s annak inségi kasszájából kérjen e czélra 2000 frtnyi kölcsönt” stb.

Az 1865. julius 17-én tartott gyűlésben 6.sz. alatt írva találjuk: „Olvastatott az iskolabizottmány folyó évi julius 19-én tartott értekezlete jegyzőkönyvének 1-ső száma, melyben a templom fazsindelylyeli befedezése tárgyában Biró István ügyvéd úr megbizatott, hogy Szvitek Károly ácsmesterrel, ugyszinte Biró András mezőtúri ácscsal értekezzék s tőlök költségvetést vegyen; utassíttatik, hogy figyelmét ez alkalommal az alsórészi egyik leányiskola fedelének kijavítására is az illető ácsok előtt kiterjeszsze, a templomtetejéről lekerülő vaslemezek mi árban és hova leendő forditása iránt az építési költségek fedezésére magának vegye számításba, annak betudásával határozza meg a ráfizetendő összeg mennyiségét.

Biró István beterjesztvén a felszólított ácsok költségvetését. Szvitek Károlyé fogadtatott el, „a toronyteteje kijavítását is kötelességévé tevén 1750 osztr. frt árban, meghatározván, hogy a zsindelyek 7 hüvelyknyi távolságú léczekre veressenek. Az iskolabizottmány felkéretett, hogy Szvitek Károlylyal írásbeli szerződést kössön s neki előpénzt adjon.”

Szvitek Károly azután hozzáfogván a templom s torony javitási munkájához, azzal oly gyorsan haladt, hogy már 1864. november 6-án tartott egyháztanácsgyűlés jegyzőkönyvének 8. száma szerint az be is volt fejezve, mit bizonyít a következő

feljegyzés: „Olvastatván a torony és templomtető megvizsgálásával megbízott Juhász Imre lakatos, Sima Ambrus szatler és Pap Sándor építőmesternek jelentései, melyekben a templomnak a torony felől eső végén, két sor tábla, ugyszinte a toronytető, némely hibák felfedezáse után kijavitottnak állittatik, a zsindelyeknek görbesége s a festéknek vékonysága azonban észrevételképen felemlittetik, kérdésbe tétetett, vajjon Szvitek Károly építőmesternek az egyháznál még bentlevő 200 frtja kifizettessék-e? Minthogy az építésben lényeges hibák nem találtattak és mivel Szvitek Károly kötelezettségén felül még néhány ezer zsindelyt ingyen adott az egyháznak: részére a még benhagyott 200 frt és 5000 zsindelynek Szolnokból Túrra szállítási ára 3 frt 0. ért. kifizettetni határoztatott.”

Elkészülvén így a templom s toronytető, az egyház által egy meg nem nevezett biztosító egyletnél 8000 frtig, évi 74 frt biztosítási díjjal biztosittatott.

Igy állott azután kisebb javítások, s foltozgatások mellett templomunk s tornyunk 1879. Évig, a mikor is az idő vasfoga megrongálván, az egyháztanács ezen év augusztus 24én tartott gyűlésének 173. száma alatt elodázhatatlannak tartván azoknak egészben való fedetését, elhatározá, hogy a templomtetejéről az ócska fákat, deszkákat és zsindelyt leszedeti s a famunkára Biró Imre és Harangi Sándor ácsokkal 510 frtban megegyezik, a czinkkel fedésre pedig következőkben állapodik meg: „Olvastatott gazdasági választmány f. évi aug. 22-én tartott gyűlése jegyzőkönyvének 96. Száma, melyben előterjesztetik, hogy a templomtetejének 13. számu czinklemezzeli fedése iránt 8 ajánlat adatott be, melynek átvizsgálása után a gazd. választmány a templom fedésének

munkáját Zellerin Mátyásnak adja át, mint egyrészről legkevesebbért vállalkozónak - □ ölenként 10 frt 50 krt kérvén, lévén templomunk tetejének térfogata, mint azt akkori mérnők Szlovák Jenő kiszámította 381 □ öl 2 láb és 4 hüvelyk belekerült 4004 frt és 68 krba – más részről mint elismert jó czéggel bíró iparosnak azon kötelezettséggel, hogy munkája jóságáért 3 évig jót áll, biztosítékul ezen idő elteltéig lefizet 400 frtot, mely takarékpénztári kezelés mellett a kikötött 3 év alatt vállalkozó javára gyümölcsöztetik.”

Az egyháztanács azon ajánlatát, illetőleg jelentését a gazdasági bizottságnak elfogadja és Zellerin Mátyással a 10 pontból álló szerződés megkötésével az elnökséget megbízza. A gazdasági választmányt pedig a templomnak és toronynak villámhárítóval való ellátásával.

A szerződésileg kikötött időre 1879. október 15-ére a munka befejeztetett s igy a templomteteje már jó karban volt, annyival inkább javítást igényelt már most a templom és torony falának külső-belső állapota. Az elodázhatatlanná vált alapos javítást el is határozza a gazdasági bizottmány s erre vonatkozó javaslatát 55/1880. számu végzésével be is terjeszti tudomás, illetőleg jóváhagyás végett az 1880. szept. 12-én tartott egyháztanács gyűlés elibe, mely azt 128. szám alatt tárgyalás alá vevén, a javaslatot elfogadja és a templom s torony belsőkülső falainak s boltozatának kijavítására a szerződést Sivirszki Antal építőmesterrel 3500 frt árral meg is köti.

Mind a bádogos, mind a kőmíves és ácsmunkák költsége meghatározott kulcs szerint birtok aránylag kivetett templomadóból fedeztetett a reform. hívek által.

Az így tetemes költséggel kijavított állapotban áll 12 év óta templomunk, s tornyunk, várván várt a már sokáig el nem odázható külső s belső kijavítását, mit nagy sajnálatunkra erre a száz éves templom-ünnepélyünkre sem végeztethettünk el legjobb akaratunk daczára sem, bár fájdalommal érezzük, hogy ilyen ritka nagy ünnepélyre kötelességünk lett volna díszruhába öltöztetni, jól tudván, hogy ünnepnapon még a legszegényebb anya is ünnepi legszebb ruhájába öltözteti fel leányát, az épített központi és más három, 150-160 ezer forint tetemes költséggel épített iskolák miatt – mely nagy áldozatot gyülekezetünk áldozatra kész tagjai önkényt vállalták magukra, fizetvén állami adó forint után 17 krt, mely költsön vett nagy összeget saját magunk erejéből , Istené legyen a hála és dicsőség érte annyira lefizetgettünk, hogy ma már csakis 16000 frt terhel bennünket.

Időközben, 1886 tavaszán, egyházunk az alföldi rónaságon világító toronyként a pusztára kilátszó sugár magas toronyunkat újonnan öntetett és a régieket a legujabb rendszerint átalakított 4 haranggal is felszereltette.

A Túri János és fia budapesti harangöntő által újonnan öntetett szép hangu 45 mázsás nagy és egy kis harangunk került 9800 frtba a többiek átalakításával és vasállványnyal együtt, e tetemes nagy összeget a harangok maguk keresték ki s így az egyháznak ujabb megterheltetésébe nem kerültek.

Ugy látszik, hogy templomterünk díszítésének szükségességét érezték már régen gyülekezetünk vezérfiai. Már 1839-ik évben 49. számban „adakozásra hívatnak fel a lakosok a templom körüli díszes korlát építésére és a templom kopott kövezete helyett díszesebbnek készítésére szükséges költség összeadására.

Ezen év márczius 10-én tartott gyűlés 8. számú végzésében elhatározzák, hogy „a templomtér napkelet felől, valamint a Zöldfa-utca felől is (a parochia és a rektori lak közt) sűrű oszlopzattal vagy korláttal elzárassék a templomtér, „egyedül a halottak templom elé vihetése és kántor úr használatára hagyatván egy kocsi bemehetésére szolgáló nyílt hely.”

Azonban ezen korlát nem a templomhoz és a piaczhoz illő redves fákból, galyakból készült, mint Péter András megyei esküdt felszedetni s helyette díszesebbet építtetni javasolt, ő maga e czélra 25 frtot ajánlván fel.

Az 1848-dik évi egyháztanács jegyzőkönyvében pedig írva találjuk a 24-ik pontban, hogy „Dr. Pap Ferencz úr a templomtér díszítésére 227 darab ültetni való fát adott.”

Templomterünk azonban, melyre az ujabb adakozásra hiveink már 1867-ben Turgonyi Lajos lelkész által felkérettek saját házaiknál, csak 1883 őszén keríttetett körül a mostani díszes vasrácsozattal, s ültettetett be ugy a mint most van, a rostély költsége 1534 frt összeg a hívek említett kegyadományából került ki. Bokrokat, fákat a város és egyesek adtak a parkirozáshoz, de különösen Jurenák Sándor ág. evang. vallásu ujkuti nagybirtokos ur, ki majd minden tavaszszal szíves díszfákat ajándékozni egyházunknak nemes szíve sugallatát követve.

Mélyen tisztelt közönség, Főtiszteletű püspök ur, Nt. és Tek. egyházmegye! Templomunk, tornyunk, mint fentebb is sajnálattal jegyeztem meg, de a mit el sem titkolhatunk, most is óhajtva várja az általános javítást. De egyházunk olyan mint a jó szülő, a jó édes apa s édes anya, ki fiai, leányai javukért,

boldogulásukért gyakran feláldozta saját magát és érdekeit, csakhogy azok minél nagyobb kényelemben és jóllétben élhessenek, boldogulhassanak, nem törődve még saját maga megröviditésével sem.

Közös édes anyánk, reform. anyaegyházunk is ilyen önfeláldozó édes jó anya, évek hosszu során át leányaira, uj iskoláknak építésére, a meglevőknek a kor és törvény kívánta átalakítására százezreket áldozott, míg ezek java, a népnevelés ügye miatt, templomának, tornyának kijavítását, egy ujnak építését, más épületeinek csináltatását a felsőbb hatóság parancsa ellenére is, mindeddig elhalasztotta.

De tovább már nem szabad mennünk, az anyát nem szabad feláldoznunk gyermekeiért! Itt az idő, hogy most már a jól nevelt gyermekek megszabadítsák a jó édes anyát, az Úrnak házát, rongyaitól. Itt az idő, hogy most már mielőbb hozzá fogjunk jó Istenünk segedelmével az ujvárosi templom építéséhez, a mire oly elodázhatatlan szükség van, mert 4-5 ezer lelket lelki és papi gondozás nélkül hagyni még továbbra is, Isten, vallás és vérünkből való vér, csontunkból való csontból való hitfeleink, s rokonaink iránti bűn volna.

Dicső Őseinknek, egyházukért, templomukért – mint az erre vonatkozó történeti vázlatból fentebb láthatánk, - annyi áldozatot hozott szép példája, lelkesítse az iskoláikért elévülhetetlen áldozatokat hozott unokákat áldozatkészségre, százados templomunknak eme lélekemelő ünnepélyén, templomunknak mielébbeni kijavítására és egy ujabb felépítésére.

Az egyházunkat s az e helyre telepedett gyülekezetünket annyi sok század viharaiban és vészei között is

megtartott gondviselő Isten ezekre is segíteni fog, csak mi bízzunk benne és őt, s reform. vallásunkat, ezt a sok kiomlott vérrel megszerzett édes anyánkat, el ne hagyjuk soha!

Fel tehát a nemes nagy munkára kedves véreim, támogatni fognak ebben is, én hiszem mint eddig is támogattak iskoláink építésében, az egymással kezdet óta szép egyetértésben élő más hitfelekezetű lakostársaink, Isten segedelme és áldása nem fog elmaradni! Ez az én kősziklára épített erős hitem. Adja Isten, hogy reményem mielébb teljesedjék!!!

Te pedig hosszu 100 esztendő viharait és szélvészeit feletted átvonulni látott, s mint pálma a teher alatt, szüntelen növekedett templomunk, légy továbbra is még századokon át Istennek háza, a mennyországnak kapuja.

A messze mérföldekre ellátszó tornyod csillaga, mint tűzoszlop a pusztában bujdosó Izráel előtt, légyen a hitnek, a vallásosságnak, a tiszta erkölcsnek csillaga, mely az élet sokszor kietlen pusztáján bujdosó hitetleneket és Istentől elhajlottakat Istenhez, ide a boldogító hitnek templomába vezérelje.

Hivogasd a homlokzatodon ékeskedő jelmondattal: „Jöjjetek el, imádjuk az Urat!” kebeledbe az Isten szentséges nevét imádókat!

Az oltárod előtt, a szentháromság egy Isten nevébe megkeresztelt ártatlan csecsemők s a reform. vallásukban megerősített gyermekek felnevelkedve szépen, mint olajveszszők, legyenek helvéthitvallásu, kálvinista, evang. reform. anyaszentegyházunknak és gyülekezetünknek mind a sirig minden áldozatra kész hű fiai s leányai.

A te oltárodnál egymásnak örök hűséget esküdött szerető párok boldogító szivviszonya legyen erős mint a halál, kemény, mint a koporsó!

A szegények, szűkölködők, özvegyek, árvák, gyermekeiktől megfosztott szülők, a sírszélén tántorgó magukra maradott öregek, szóval a búbánat könnyeit hullatók, a bűneiken bánkódó töredelmes szívüek, a kinnyoszolyájukban fetrengő betegek gyógyulásukért találjanak itt, buzgó szívükből fakadt könyörgésük elrebegése után, az Isten igéjében, lelkierőt, vigasztalást, könnyebülést! Az örvendező boldogok és szerencsések százszorosan fokozódó lelki boldogságot és mennyei örömöt.

Harangjaid sirassák el azokat a boldogokat, kiket utánuk bánkódó kedvesek siratnak, de sirassák el azokat a boldogtalanokat is, kiknek koporsójukra nem borul senki, a kiket nem sirat meg senki. ____