Kika: Lara válaszúton

Kika

Lara vĂĄlaszĂşton

A fordítás alapjául szolgáló mű: Kika: Lara auf Abwegen. © Schenk Verlag GmbH, Passau 2009 Supported by the European Commission, Literary Translation Projects within the Community Culture Programme (2007–2013) Disclaimer: The sole responsibility for the content of this publication lies with the authors. It does not necessarily reflect the opinion of the European Communities. The European Commission is not responsible for any use that may be made of the information contained therein.

Fordította: Antal Lilla © Dialóg Campus Kiadó, 2012

ISBN 978-963-9950-57-3

A mű szerzői jogilag védett. Minden jog, így különösen a sokszorosítás, terjesztés és fordítás joga fenntartva. a mű a kiadó írásbeli hozzájárulása nélkül részeiben sem reprodukálható, elektronikus rendszerek felhasználásával nem dolgozható fel, azokban nem tárolható, azokkal nem sokszorosítható és nem terjeszthető.

4

1.

Lara megmenti Ollit Lara megkönnyebbülve ugrott ki az iskolabuszból, és úgy loholta végig az utolsó 400 métert hazáig, mintha valaki üldözné. Sietve rontott be a bejáratként is szolgáló konyhaajtón, mely nem volt kulcsra zárva, iskolatáskáját a durván faragott padra hajította és átkiabált édesanyjának az öreg parasztház túlsó végébe: – Szia, anya, megjöttem! Ebéd előtt még kinézek kicsit az istállóba!

Mielőtt édesanyja tiltakozhatott volna, Lara már el is tűnt. Átrohant a Pappelhofon, a tiszteletet parancsoló fák között. a hat régi parasztházat – melyek egyikében Lara lakott szüleivel –, az istállókat és csűröket hatalmas, zúgó jegenyefák vették körbe. Ezek úgy emelkedtek a jórészt felújításra szoruló épületek közül a magasba, mintha ők volnának a biotanya állatainak és majd 40 lakójának védelmezői. Az óriási fák levelei halkan susogtak a szélben. Larára ismét rátört az a hihetetlenül megnyugtató érzés, amit olyankor érez, mikor tekintete elveszik a fák levelei között átragyogó, szinte szédítő napfényben.

Ma viszont nem felfelé nézett. Teljesen kifulladt, mire elérte az istállót és négyéves kancája, Janine bokszát. – Végre – suttogta lova fülébe, átölelte és egy puszit nyomott puha, bársonyos nyakára. Pillanatok alatt felnyergelte barna lovát és nem sokkal később a 12 éves 5

Lara már a zöldségföldek irányába vágtatott. Hosszú, szőkés vörös copfja vidáman lobogott mögötte. Szokásához híven lovaglás közben tárta ki szívét, és elmesélt Janine-nek mindent, ami az iskolában történt.

– Már megint annyira unalmas volt! Meg olyan kínos is… a fiúk olyan ostobák, főleg a Gilbert! Tudod, mit mondott biológiaórán? Éppen a nyulakról, meg a mezei nyulakról tanulunk, és Büchlein tanár úr, a biológiatanár, megkérdezte, hogy látott– e már valaki egyet. Milyen hülye kérdés! Na, és akkor jelentkezik a Gilbert, „igen, ott ül egy”, mondja rám mutatva, „egy tanyasi nyúl!” Mindenki rám bámult és kitört a röhögés… És a legcikibb az volt, hogy éppen egy sárgarépa volt a kezemben. Annyira kínos volt, hogy rákvörös lett az egész fejem. Meg kell, hogy mondjam: a suli elég béna, de főleg a fiúk hülyék. Bár a lányok sem jobbak… tudod, miről beszélgetnek? a Tokio Hotelről, az egy ostoba fiú együttes, mindegy, na meg a fiúkról, hogy milyen édesek, meg cuccokról és sminkről. Mindennap a tévé előtt ülnek, és nézik azokat a vicces sorozatokat, mint a Jó idők, rossz idők, meg ilyeneket. Meg például olyanokon vitatkoznak még, hogy ez vagy az a színész, aki éppen fodrásznál volt, jobban néz-e ki úgy vagy sem.”

Hirtelen torkán akadt a szó.

– Jaj! – suttogta. Láthatóan Janine is észrevett valamit: kétszer felnyerített, majd hirtelen megtorpant.

Mindketten az ismeretlen, fehér lóra bámultak, mely felnyergelve, mégis lovas nélkül közeledett feléjük. Lara nagy nehezen felülkerekedett meglepettségén, leugrott lováról, óvatosan közeledett az állathoz, és megnyugtató hangon kezdett beszélni hozzá: – Jól van, jó 6

paci vagy… hát veled mi történt? Hol van a gazdád?

Gyere, meg kell keresnünk! Óvatosan nyúlt a magányos paripa kantárjáért, majd hagyta, hogy a ló vezesse. Janine magától jött utánuk.

Lara szíve a torkában dobogott. Borzalmas dolgok jutottak eszébe: lehet, hogy a lovas súlyosan megsebesült, olyan súlyosan, hogy ő már nem is tudna rajta segíteni.

Lehet, hogy hatalmas, tátongó sebe van, amiből csak úgy ömlik a vér. Lara már a gondolatba is beleszédült.

Mivel tudná elállítani a vérzést? Azt már tudta a filmekből, hogy ez a teendő. Használhatná a dzsekijét, az talán segítene. De az is lehet, hogy a helyzet még ennél is durvább: mi van, ha a sebesült már napok óta segítség nélkül, észrevétlenül fekszik a kis erdőben, és belepusztult az éhségbe meg a szomjúságba?

A fehér csődör hirtelen felnyerített. Tényleg az utat mutatta. Egy fiúhoz vezette, aki hátát egy nagy fatörzsnek támasztva ücsörgött. Szemmel láthatólag teljesen sértetlenül. Lara megkönnyebbült sóhajjal vette szemügyre. Fiatalabb volt, mint ő, mi több, túl fiatal ahhoz, hogy egymagában lovagoljon.

– Szia! – köszönt rá Lara, szemeivel a fiút vizslatva, nem talál– e rajta valami sebet. – Megsebesültél? Mit csinálsz itt?

– Oh, csak pihenek egy kicsit – felelt a barna hajú, sötét szemű fiú igyekezve, hogy hangja nyugodtan, felsőbbségesen csengjen.

– Hülyéskedsz velem? – csattant fel Lara. – Ide figyelj, már azt hittem, hogy valaki súlyosan megsebesült, vagy megbokrosodott a lova, vagy valami ilyesmi történt. Te meg elkezdesz összevissza hadoválni! Na, igen, a fiúk… akár mehetek is…

7

Megfordult.

– Kérlek, ne menj el! – szólalt meg háta mögött a fiú rimánkodó hangon – Csak vicceltem. Segítened kell… nem tudom, mit csináljak… nem tudok lovagolni!

– Tessék? – kiáltott fel Lara, és a kisfiúra meredt – Ez meg mit jelentsen? Ez nem a te lovad?

– De igen – hebegte a fiú, és hozzátette: – Ez volt az utolsó, soha többé nem fogja engedni. Lara a fiú mellé ült, közben Janine és a másik ló legelészni kezdtek.

– Vegyük csak sorra: hogy hívnak, hogy kerültél ide és mi történt?

– Olli vagyok – mondta a fiú lecsüggesztett fejjel, halkan, de láthatólag elszánta magát, hogy elmondja Larának az igazat. – A Kaick’schen Lovardából jövök.

Ott tanulok lovagolni, már öt órán voltam. Ő a lovunk, Cassian; apukám is lovagol. Amikor Cassiant felnyergelték, apukám elment meginni egy kávét a lovaglótanárral, én pedig lóra ültem: már olyan régóta szeretnék egyedül lovagolni…

– Jól hallom, hogy öt lovaglóóra után egymagad kilovagoltál? Az erdőbe? – Lara megrökönyödve bámult Ollira, aki csendben bólintott, majd folytatta: – Igen.

Cassian pedig egyszer csak vágtázni kezdett és leestem!

Lara ismét gyanakvóan mérte végig a fiút, aki rögtön kitalálta, mi járhat a fejében: – Nem, nem, nincs semmi bajom, biztos szereztem egy– két kék foltot, de ez minden.

– Akkor jó – nevetett fel Lara megkönnyebbülve, majd folytatta a faggatózást: – Rendben, de miért ülsz itt?

Olli először habozott, de ha már úgyis mindent elmesélt… – Apukám borzasztóan szigorú, és valami 8

szörnyű büntetést fog nekem kitalálni. Valószínűleg örökre eltilt a lovaglástól. Nem merek visszamenni.

– Remek – gondolta Lara és egy nagy, kövér, félelmetes, feldúlt tekintetű férfit képzelt maga elé haragtól eltorzult szájjal, dühtől vöröslő fejjel. Egy ijesztő apát, aki csak arra vár, hogy lekeverhessen a fiának egy hatalmas pofont – vagy valami ennél is rosszabbra. Legszívesebben lelépett volna és hagyja, hogy Olli egyedül menjen vissza. Még mielőtt azonban mindezt végiggondolhatta volna, a fiú alig hallhatóan megszólalt: – Ugye visszakísérsz? Úgy tűnt, akár tetszik, akár nem, muszáj lesz megtennie, az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy Ollinak nincsen hozzá egyedül mersze.

– Na, jó! – egyezett bele végül vonakodva, majd újabb hőstettre szánta el magát: Olli kedvéért lemondott a lovaglásról, mert nem akarta megkockáztatni, hogy Olli újból leessen a lóról. a fiú kezébe nyomta Cassian kantárját, és hívta Janine-t, aki magától követte őket.

Izzadó tenyérrel, torkukban dobogó szívvel közeledtek a Kaick’schen Lovarda felé.

9