Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?

Angyal Dorottya Babocsay Gergely Barina Zoltán Bauer Norbert Dulai Alfréd Fehér Zoltán

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?

KORSÓS Zoltán Kovács Tibor Makranczy György Merkl Ottó Mészáros Lukács Németh Tamás Papp Gábor Puskás Gellért Vas Zoltán Vági Balázs Vásárhelyi Tamás Vörös Judit

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?

Szerkesztette: Korsós Zoltán és Babocsay Gergely

A kötet megjelenését támogatta: Nemzeti Kulturális Alap Könyvkiadás Kollégiuma (pályázati azonosító: 203137/02491)

© Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 2017 Főigazgató: Korsós Zoltán

ISBN 978-963-9877-32-0

Címlapfotó: Bajszos halción (Robert G. Moyle) Hátlapfotó: Korsós Zoltán

Nyomdai előkészítés: EX-BB Kft. Nyomdai munkák: MondAt Kft.

Tartalomjegyzék Bevezetés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte... . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 1. Miért fontos megőrizni a természettudományi példányokat a gyűjteményekben? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Befőttesüvegből a Természetvédelmi Világszövetség listájára . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 A lőtér fantomja . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 22 Egy titokzatos csiga nyomában – kalandok albán tájakon, múzeumi gyűjteményben és a laboratóriumban . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 25 Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Alkoholba áztatott remény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 38 Irány Albánia! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 40 Tchernov nyaklánca az alkoholból . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 43 2. Milyen információ nyerhető ki a „halottnak” hitt gyűjteményekből? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Kipusztultnak hittük – a zörgőfű és a macskamenta története . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 46 Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Eltűnt és sosem volt ritkaságok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 50 Etanolos békafürdő, DNS-szekve­nátor és gombamix: az interkonti­nentális nyomozás csúcsa . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 Egy félreismert cickány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 56 Szuperszkennert és röntgengépet a csendes-óceáni köderdőbe. Kiválthatja-e a fejlett technika a természettudományi gyűjtemények preparált példányait? . . . . . . 59 3. Hogyan adnak választ a természettudományos gyűjtemények napjaink legfontosabb környezeti kérdéseire? . . . . . . . 64 Klímaváltozás a cédulákon . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Poloskák jelzik a Balaton vizének minőségét? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 67 A méreg ötven árnyalata . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68

Eltűnhetnek a nem veszélyeztetett rovarfajok is? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 73 Halott békák ítélete ideológiák felett . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 76 Beszélgetés a milotai kocsmánál – kérészekről, nem csak egy sör mellett . . . . . . . . . . . . . 79 4. Hogyan tükrözik a természettudományos gyűjtemények a környezet változásait, beleértve történelmünket? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 84 Migránsok és otthon maradók – egy tundra­növény génekben őrzött vándorlástörténete . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 85 Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 87 Mégsem mamuthúst ettek a Felfedezők Klubjában . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 90 Darázshiszti és darázsgyűjtemény . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 93 Rejtett történelem: a határok változnak, de a cédulák maradnak . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 96 Kossuth, Bartók és Nabokov, a természet­búvárok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 101 Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 105 Bogarászat a magunk örömére . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 110 Köszönetnyilvánítás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 116 A kötetben szereplő cikkek szerzői . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 117

BEVEZETÉS Babocsay Gergely és Korsós Zoltán A neves amerikai ornitológus és természetvédő, Christopher Filardi 2015-ben expedíciót vezetett Guadalcanalra, a Salamon-szigetek biológusok által alig feltárt szigetére, hogy ismereteket szerezzen az ott élő madárvilágról. Nem titkolt álma volt, hogy megtalálja a bajszos halción nevű, a jégmadarak közé tartozó, rendkívül tetszetős madarat, amely addigra már több mint 50 éve rejtőzött a külvilág szeme elől: ennyi ideje nem látta hozzáértő zoológus. Az Amerikai Természettudományi Múzeum Biológiai Sokféleség és Természetvédelmi Központjának kutatójaként Christopher Filardi évek óta dolgozik a Csendes-óceán biodiverzitásának, pontosabban a madárvilága változatosságának feltárásán azzal a céllal, hogy megalapozott tudományos ismeretekkel segítse a térség élővilágának védelmét. A 2015-ös expedíció során megtalálta a keresett madarat, ami hatalmas szenzáció volt. Az örömöt azonban beárnyékolta, ami utána következett.

Filardi ugyanis a megfogott példányok egyikét elaltatta, majd kipreparálta, és magával vitte az Amerikai Természettudományi Múzeum ornitológiai gyűjteményébe. Amikor erről a világ tudomást szerzett, elszabadult a pokol. Filardit, és vele együtt sajnos a természettudományi vagy természetrajzi gyűjteményeket is dühödt támadások érték. Mint korábban számtalanszor, ez alkalommal is tömegek kérdőjelezték meg a természettudományi gyűjtemények szükségességét mondván, ezek elavult intézmények, és csak az élővilág további pusztításához járulnak hozzá, ahogy a bajszos halción példája is jelzi.

Az internetes fórumokon fellángoló viták jól mutatták, mekkora félreértés és ismerethiány övezi a természettudományi gyűjteményeket. Mi, a Magyar Természettudományi Múzeum dolgozói régóta és többféleképpen próbáljuk meggyőzni munkánk és intézményünk szerepéről, jelentőségéről, hasznosságáról a nagyközönséget, beleértve a humán tudományokkal és művészetekkel foglalkozó muzeológus kollégákat és a döntéshozó politikusokat is. A fenti vitát mint alkalmat kihasználva blogsorozatot indítottunk a múzeum http://mttmuzeum.blog.hu/ honlapján, hogy újult erővel és friss gondolatokkal támasszuk alá érveinket. A blogbejegyzések nagy olvasottságot értek el, s nemritkán újabb vitákat gerjesztettek. Elhatároztuk, hogy – kicsit átalakítva, de mindenképpen a szerzők eredeti stílusát megtartva – könyv formájában is kiadjuk

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 7

ezeket, hogy a természettudományi gyűjtemények ilyetén értékelése nyomtatott formában is kézbe vehető legyen.

A sorozat eredeti célja szerint a Magyar Természettudományi Múzeum muzeológus kutatói fél éven át, hetente egyszer olyan írásokat közöltek, amelyekben az élő természettudomány különböző területeiről (állattan, növénytan) hozott példákkal szemléltették azt, hogyan járulnak hozzá a gyűjtemények a természet és az egyes fajok védelméhez. Igyekeztünk olyan eseteket bemutatni, amelyek érzékeltetik, hogy a gyűjtemények nemcsak segítik a természetvédelmet, hanem sok esetben csak velük együtt lehetünk képesek azt gyakorolni.

Az eredeti cél később kiszélesedett, és újabb szakterületeket (ásványtan, őslénytan) bevonva arra törekedtünk, hogy bemutassuk, hogyan járulnak hozzá a gyűjtemények a környezetünket meghatározó élő és élettelen természet megismeréséhez, az egyes élőlények és más természeti kincsek megőrzéséhez, a földi élet alapját képező biológiai és geológiai sokféleség feltárásához. A példák ugyan néhol önmagukban szokatlanok és ellentmondásosak, de azt érzékeltetik, hogy a természettudományi gyűjtemények nélkülözhetetlenek nemcsak a tudomány, hanem a mindennapi élet számára is.

Reméljük, hogy az Olvasó az illusztrációkban is bővelkedő könyv átlapozása után elfogadja, hogy a természettudományi gyűjtemények nem a múlt poros archívumai, élettelen tárgyak raktárai. A Magyar Természettudományi Múzeumban több mint 200 éve gyűlő példányok a természetet térben és időben is leképezik, egy-egy időpillanatot rögzítve a természet változó állapotaiból. Ezekhez a példányokhoz mindig visszanyúlhatunk, betekintést nyerve abba az időpillanatba és térbe, amelyben az a példány élt vagy kialakult. A belőlük nyerhető információ mennyisége felmérhetetlen, és a tudomány és a technika fejlődése során folyamatosan bővül, megújul. Általuk számos, a társadalmat foglalkoztató és gyakran súlyosan érintő problémák oldhatók meg. Ezek közül csak egy a természet sokféleségének megőrzése, a természetvédelem; a szúnyogok és mérgeskígyók példányai segítségével például számos közegészségügyi kérdés tisztázható. A ragadozómadarakból mint csúcsragadozókból nyert minták vizsgálatával a környezetünk vegyi terhelése elemezhető évtizedekre visszamenőleg. A növénygyűjtemények segítenek nyomon követni a ma oly sok gazdasági kárt okozó özönnövények terjedését vagy az éghajlatváltozás hatásait. De számos fontos és érdekes kulturális, történelmi talányra is fény derülhet a gondosan őrzött preparált növények, állatok, fosszíliák és kőzetek segítségével.

A természettudományi gyűjtemények tehát letéteményesei az embert is alakító környezetnek, és olyan információmennyiséget tartalmaznak, amelyek egy részéről ma még nem is tudunk, de egy nap hatalmas szükségünk lehet rájuk.

A kötet mindezt nemcsak tudományos hitelességgel, hanem könnyed, közérthető nyelvezettel és olykor kalandos történetekkel is igyekszik az érdeklődő Olvasó elé tárni.

8 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte...

Babocsay Gergely | 2015. november 17.

A kutató fogott egy gyönyörű madarat, amelyet már vagy fél évszázada nem láttak a tudósok… Azután megölte. Ennyire egyszerű és otromba volna ez a történet?

Nemrégiben a fentihez hasonló címmel bejárta a világsajtót a hír1, hogy az Amerikai Természettudományi Múzeum Biológiai Sokféleség és Természetvédelmi Központjának (American Museum of Natural History’s Center for Biodiversity and Conservation) kutatója, Christopher Filardi a csendes-óceáni Salamon-szigetekre szervezett zoológiai expedíció során függönyhálóval fogságba ejtett egy jégmadárféle bajszos halciónt (Actenoides bougainvillei excelsus), amelyet elaltatott, majd kipreparált. A madár szinte teljesen ismeretlen volt a tudomány előtt, mindössze három kitömött nőstény példánya létezett két tudományos intézetben. Ezen kívül a múltban még egy példányát látta valaki elsuhanni a lombok között. Azóta ebből a madárból nyugati ember egyet sem látott.

Az expedíciós csoport, amelynek Filardi is tagja volt, azért utazott a Salamon-szigeteki Guadalcanal magas hegyeinek ködbe burkolózott ormai közé, hogy felmérje az ott élő, nagyrész ismeretlen élővilágot, és megalapozott információt nyújtson a terület védetté nyilvánításához. A szigetcsoport erdeit ugyanis faipari és bányavállalatok ritkítják, szükség van tehát a védelmi intézkedés zoológiai megalapozására. A kérdés azonban az, hogy ehhez el kellett-e pusztítani a tündérien bájos és gyönyörű állatot. Mielőtt megpróbálnék a kérdésre választ adni, tegyünk egy kis kitekintést a természettudományi gyűjtemények világába. Állattetemek és kiszáradt növények a raktárakban – csak a múlt poros dokumentumai?

Mindenki hallott már lepke- és bogárgyűjtőkről. Mindannyian láttunk már tarkábbnál tarkább lepkéket tűre tűzve, amint katonás rendben sorakoznak a moly­i rtótól szagos üvegfedelű dobozokban. Többségünk azonban amatőr gyűjtők gyűjteményével találkozik, amelyek talán egy nap tudományos gyűjtemények részeivé válnak, ha szakszerűen építik fel, majd idővel múzeumoknak adományozzák őket – de léteznek ezeknél jóval nagyobb, tudományos közgyűjtemények is. A világ nagy természettudományi múzeumaiban óriási gyűjteményeket őriz1

Bajszos halción (Actenoides bougainvillei excelsus). A képen látható példány az első hím, amely valaha kutató kezébe és múzeumi gyűjteménybe került.

Fotó: Robert G. Moyle

Staufenberg, J: Incredibly rare male mustached kingfisher photographed for first time by scientist - who promptly kills it. – www.independent.co.uk/news/science/incredibly-rare-male-mustached-kingfisher-photographed-for-first-time-byscientist-who-promptly-a6687791.html, 9 October 2015

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 9

Boglárkalepkék a Mátra Múzeum rovargyűjteményében.

A sok példány segítségével elemezhető ennek a fajnak a földrajzi alaktani változatossága, amely akár önálló fajokat is takarhat. A befogásuk feljegyzett időpontjai pedig információt adhat arról, mikor kezdődött a rajzásuk a múltban, amiből a klímaváltozás élővilágra gyakorolt hatására is lehet következtetni Fotó: Magyar Balázs

nek. Az Amerikai Természettudományi Múzeum például 126 millió gyűjteményi példányt tart nyilván, de a londoni Természettudományi Múzeumnak 80 millió vagy a Magyar Természettudományi Múzeumnak is 10 milliónál több preparált ízeltlábúja, gerinces állata, embertani lelete, kövülete és ásványa van.

Ezek a gyűjtemények több mint két évszázada gyarapodnak. A gyűjtési elvek az idők során sokat változtak. Volt idő, amikor a muzeológusok hajlamosak voltak csak bizonyos különleges példányokat gyűjteni, vagy ellenkezőleg: az átlagos egyedeket preparálták ki a polcok számára. Mindenesetre fontos szempont volt, és mai is az, hogy az élővilág egyfajta reprezentációját alakítsák ki.

Minden múzeumnak voltak és vannak fókuszterületei. Ez megnyilvánulhat abban, hogy egyes élőlénycsoportok nagyobb hangsúlyt kapnak a gyűjtések során (például jóval több bogarat gyűjtenek, mint más rovart, például álkérészt), de a földrajzi-politikai kapcsolatok révén, esetleg kulturális hagyományokból és legújabban tudományos együttműködésekből fakadóan a múzeumoknak lehetnek földrajzi fókuszterületei is. Így a londoni Természettudományi Múzeum anyagainak jelentős része az egykori gyarmati területekről, míg az amerikai múzeumok anyagainak nagy része az amerikai kontinensről, illetve az amerikai hadsereg műveleti területeiről gyűlt/gyűlik össze. A magyar gyűjteményekben a Kárpát-medencei anyagok mellett nagy hangsúlyt kapnak a nyugat- és közép-ázsiai, valamint az afrikai vagy balkáni anyagok is. Természetszerűleg nem bővelkedünk óceániai és amerikai gyűjteményi példányokban.

De vajon mire is jók ezek a gyűjtemények? Az egyik legfontosabb szempont, amely mintha egyfajta bibliai parancs is lenne („És formált vala az Úr Isten a földből mindenféle mezei vadat, és mindenféle égi madarat, és elvivé az emberhez, hogy lássa, minek nevezze azokat; mert a mely nevet adott az ember az élő állatnak, az annak neve.” Mózes 1. könyve, 2,19 - Károli Gáspár fordítása) az élővilág megismerése és megnevezése, egyfajta katalogizálása. Az ember szükségleteinek megfelelően mindig is törekedett arra, hogy megnevezze a körülötte élő élőlényeket.

Az élővilág modern rendszerezése Carl von Linné svéd természettudós nevéhez fűződik.

A taxonómusok hivatottak a különféle élőlényeket megkülönböztetni egymástól, nevet adni nekik és elhelyezni őket az élőlények nagy katalógusában.

A modern taxonómiában kijelölnek egy „alappéldányt”, a típuspéldányt, amelynek alapján a tudományos elemzés által újnak bizonyuló fajt leírják. Ez a típuspéldány pedig valamelyik múzeum egyik polcán ül, a remények szerint addig, amíg világ a világ és még legalább egy napig. Hogy mire jó egy típuspéldány, arra még visszatérünk.

A rendszerezésnek pedig rengeteg haszna van.

A tudomány eddig mintegy 1,9 millió ma is élő fajt írt le, azaz ennyinek adott nevet. Ehhez még

10 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

milliós nagyságrendben társulnak egykor élt, mára kihalt fajok is. A leírók valamilyen módon meghatározták ezeket az élőlényeket, besorolták őket az ismert élőlények közé, hosszabb-rövidebb leírást adtak róluk, többnyire megadták legalább azt, hogy a leírás alapjául szolgáló példány a világ mely pontjáról származik, és szerencsés esetben még, mint típuspéldányt az egész élőlényt vagy annak egy részét kipreparált formában el is helyezték egy közgyűjteményben. A típuspéldány amolyan etalon, amely a faját képviseli, és minden fajtársa azt a fajnevet fogja viselni, amelyet vele kapcsoltak össze. A taxonómusi munka igen összetett, egyegy faj leírását komoly vizsgálat előzi meg, és maga a közzététel folyamata sem egyszerű, éppen ezért erre itt nem is térnék ki. Elégedjünk meg annyival, hogy kellően bonyolult és munkaigényes folyamatról van szó, nem véletlen tehát, hogy a ma és egykor élők csak igen kis hányadát sikerült eddig megnevezni és besorolni.

De mennyire kis hányadát? Nagyon kicsit. A konzervatív becslések szerint is 5-15 millió faj él ma a Földön (beleértve azokat is, amelyek napjainkban pusztultak ki áldásosnak nem nevezhető civilizációs buzgólkodásunknak köszönhetően), de egyes becslések megkockáztatják, hogy a ma élő fajok száma akár a 100 milliót is elérheti. A sok faj rendszerezéséhez viszont gyűjteményekre van szükség, mert a típusokat, illetve az egyes fajok bizonyító példányait megfelelő körülmények között kell őrizni. A múzeumok évszázadok óta folyamatosan halmozzák fel gyűjtött anyagaikat, amelyek rendelkezésre állnak a legkülönfélébb kutatások, beleértve a rendszerezést szolgáló taxonómiai vizsgálatok számára is.

A múzeumok tehát az élővilág rendszerezésének elsődleges kutatásianyag-forrásai, egyben helyszínei.

Bőrbe tömött brazíliai madarak a Mátra Múzeum madárgyűjteményében.

A példányokat Prof. José Hidasi (Hidasi József), Brazíliában élő hazánkfia gyűjtötte és ajándékozta a múzeumnak. A bőrbe tömés tudományos célt és nem a bemutatást szolgálja.

Fotó: Magyar Balázs

Elég-e a DNS, vagy gyűjtsük be és preparáljuk ki a madarat?

A múzeumi gyűjtemények „fejlesztése” leginkább eredeti gyűjtések formájában történik. A gyűjtés nem a meggyilkolás eufemizmusa. Valóban, a gyűjteményben elhelyezett példányokat a kutatók begyűjtik, és ebbe bele értendő az élő állatok és növények életének kioltása is. A muzeológusok gyűjtő expedíciókat szerveznek (vagy csak terepre mennek), és ott begyűjtik a múzeumba szánt állatokat és növényeket. Egyre gyakrabban előfordul, és ez alól hazánk sem kivétel, hogy védett élőlények egyedeit ma már alig-alig gyűjtik/gyűjthetik be a kutatók, vagy ha szándékukban áll, akkor ezt csak megfelelő engedélyek birtokában teszik.

Az engedély iránti igényüket igen alaposan meg kell indokolniuk szakmailag, beleértve azt is, hogy a kívánt egyedek eltávolítása nincs-e jelentős hatással az érintett populációra. Egyfajta áthidaló, de egyben önámító félmegoldás, hogy a muzeológus civilizációs (közúti gázolás, mérgezés, ablaküvegnek ütközés, vízaknába záródás) vagy egyéb okokból elhullott egyedeket gyűjt be. Önámító, mégpedig az egész társadalom részéről, hiszen az általa okozott pusztulás miatti felelősséget nem csökkenti, és az élővilág rossz helyzetét nem javítja.

Az utóbbi években azonban, különösen laikus körökben, felvetődött, hogy a múzeumi példányok esetleg kiválthatók lennének fotókkal és nem invazív (komolyabb sérülést nem okozó) módon nyert DNS-mintával. Sőt, ritka élőlények Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 11

A meglehetősen sok balesetet okozó arab fűrészpikkeleyesvipera (Echis coloratus) fajcsoport egyedei rendkívül változatos megjelenésűek. Ennek az alaktani változatosságnak a leírásához és a változatosság mögött rejlő alfaji és faji különbségek meghatározásához múzeumi példányokra van szükség.

Egy taxonómiai vizsgálat e fajcsoporton belül két addig le nem írt taxon (egy új alfaj és egy új faj) létezését mutatta ki: A és C: E. coloratus coloratus Günther, 1878, B: E. c. terraesanctae Babocsay, 2003, D: E. omanensis Babocsay, 2004.

Ismereteink szerint, mindegyiküknek eltérő lehet a mérge, emiatt marásuk kezeléséhez specifikus ellenszérumokra van szükség.

Fotók: Yehudah L. Werner és Babocsay Gergely

esetében (ld. a bajszos halción) még élvonalbeli kutatók is emellett kardoskodnak 2. Csábító elképzelésnek tűnik, és mindannyian hajlunk is erre a megoldásra, mert egyre nagyobb belső konfliktust okoz bennünk az emberiség ostroma alatt szinte végnapjait élő élővilág bármely egyedének elpusztítása. Különösen, ha az egy bájos jégmadár vagy egy szoborszépségű királypiton. Ugyanakkor a múzeumi bizonyító példányok (ebben az esetben nem csak az adott fajt reprezentáló típuspéldányról van szó) igen hasznosak lehetnek, amelyek egyrészt számunkra, emberek számára, másrészt a ritka fajok védeleméhez is szükséges, szó szerint életbevágó információkat hordozhatnak.

Itt a cikk-cakk, ott a pöttyös; melyik kígyó marta meg a delikvenst?

A típuspéldány mindig a fajának reprezentatív példánya. Hozzá hasonlítható minden kérdéses identitású egyed, és mondható meg, hogy egy fajba tartozik-e vele vagy sem. A típuspéldány azonban csak egy bizonyos pontról származik, onnan, ahol éppen feküdt, úszott, ásott vagy repült, amikor felszedték vagy elejtették.

Ezzel szemben viszont a faj, amelyhez tartozik, akár földrészeken átívelően is elterjedt lehet. Az evolúció azonban gondoskodott arról, hogy a fajok többségének legyenek közeli rokon fajai, akár olyanok is, amelyeket első ránézésre nem tudunk egymástól megkülönböztetni. Bizonyos esetekben azonban egy élőlény faji meghatározása élet-halál kérdése lehet a vele találkozó ember számára. Ilyenek például a mérgeskígyók. Ma már tudjuk, hogy a kígyók mérge elsősorban a zsákmányszerzést szolgálja, és előállítója csak kivételes esetekben használja védekezésre. A rendkívül összetett molekulaszerkezetű, hihetetlenül hatékony kígyóméreg viszont evolúciós fegyverkezési verseny eredménye. Versenyé, a kígyó és az élőhelyén előforduló zsákmányállatok között. A kígyó minél gyorsabban meg akarja ölni a zsákmányt, az pedig szeretné túlélni a marást. A kígyó génjei, amelyek a mérget kódolják, változnak, hogy ellensúlyozzák a gének változásait,

amelyek a zsákmány ellenálló képességét növelik. Mindez evolúciós léptékben rendkívül gyorsan zajlik. Kikövetkeztethető, hogy a mérgeskígyók mérgének ös�szetétele nemcsak nagyobb rendszertani egységek között (nemzetség vagy család) tér el, hanem bizony faji vagy akár fajon belüli populációs szinten is, ami hatal2

Minteer, B.A., Collins, J.P., Love, K.E. & Puschendorf, R. (2014): Avoiding (re)extinction. – Science, 344: 260-261.

12 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

mas földrajzi változatosságot eredményez a mérgek összetételében. Ahhoz pedig, hogy valamely kígyó mérgét semlegesíteni tudjuk egy megmart ember vérében, arra a méregre specifikus ellenszérumot kell alkalmaznunk. És itt jön a képbe a taxonómia. Tudnunk kell, hány különböző kígyó él egy adott területen, és mekkora (pontosabban, hova esik) az elterjedési területük. Mi több, nemcsak pontos fajleírás kell, hogy rendelkezésre álljon, hanem azt is tudnunk kell, hogy egy bizonyos fajhoz tartozó kígyók külseje (morfológiája), hogyan változik az elterjedési területén belül, és a változatok hogyan különböztethetők meg az esetlegesen ugyancsak változékony rokonfajok egyedeitől.

Ezek az ismeretek kézikönyvben (pl. egy földrajzi régió hüllőit bemutató határozó vagy járványtani kézikönyvben) összegezhetők, ami hatalmas segítséget nyújt például a forráshiányban szenvedő országokban dolgozó missziós orvosoknak, de egyben nemzeti vagy világszinten (a WHO is foglalkozik ezen kérdésekkel) meghozott járványstratégiai döntések és intézkedések is alapozhatók rájuk (a világon évente több mint 100 ezer ember hal meg kígyómarás következtében, és több millió szenved maradandó egészségkárosodást). A csak DNS-re alapozott taxonómiai vizsgálatok ezeket az információkat nem biztosítják, mert élő mintákat földrésznyi, gyakran társadalmi, politikai, katonai zűrzavartól terhelt régiókból nagy számban beszerezni nem igen lehet, és rettenetesen költséges is. Az elterjedési terület nagy pontosságú meghatározása és a földrajzi morfológiai változatosság leírása csak a múzeumokban évszázadok alatt összegyűlt preparált állatok és növények segítségével lehetséges.

Hogyan szolgálja az élőlények gyűjtése a védelmüket? Pusztulásuknak vannak-e további „hozadékai”?

A természetvédelmi biológia tudománya, ha éppen nem számítógépes modelleket állít elő sorban, igencsak terepi tudomány. A természet védelmét szolgáló terület művelői áhítattal tekintenek védeni kívánt objektumaikra, és többnyire el sem tudnák képzelni, hogy bármelyiket elpusztítsák. Ugyanakkor a taxonómiai kutatások sok olyan helyen kénytelenek felpörögni, ahol a természet veszélyben van. Annak függvényében, hogy egy adott terület milyen gazdag élőlényekben, és azok men�nyire számítanak különlegesnek, lehet érvelni a természetvédelmi intézkedések javára. A modern taxonómiai módszereknek (ezekbe nemcsak a DNS alapú, hanem a múzeumi példányokon végzett, kifinomult matematikai/statisztikai módszerekre épített alaktani vizsgálatok is beleértendőek) köszönhetően egyre gyakrabban derül ki, hogy amit valamikor egy fajnak gondoltunk, az kettő vagy több úgynevezett testvérfaj, amelyek csak ezen fejlett módszerekkel különböztethetőek meg. Ebben az esetben pedig könnyen előfordul, hogy az eredetileg nagynak gondolt elterjedési terület feloszlik az újonnan felismert fajok között. Jó példa erre a hazánkban is előforduló közönséges (Anguis fragilis) és kékpettyes (A. colchica) lábatlangyík, amelyeket korábban egy fajhoz tartozónak gondoltunk, amely Magyarország egész területén előfordult. Kiderült, hogy a két faj szinte pontosan két egyforma részre

Az arab fűrészpikkelyes-vipera fajcsoporton belüli fajok és alfajok elterjedési területe nagyjából meghatározható volt a világ nagy múzeumaiban az elmúlt 150 év során összegyűlt múzeumi példányok feljegyzett lelőhelyei alapján. Ilyen térkép nem rajzolható, ha csak néhány egyed áll rendelkezésre. Valószínűleg nem kíván külön magyarázatot, hogy a térkép által lefedett területről ma miért lenne olyan nehéz kellő számú egyedet begyűjteni. A taxonok típuspéldányai a származási helyüknél láthatóak. : E. coloratus, : E. c. terraesanctae, : E. omanensis.

A szimbólumok egy vagy több múzeumi példány lelőhelyét jelölik.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 13

osztja fel az országot; a Duna képezi köztük a határt. Ugyanígy Európa szerte és a világon mindenütt sorra jelennek meg a publikációk újabb és újabb fajokról, amelyek létezése ugyan ismert volt, de különbözőségük nem. Ezek a felismerések hatalmas feladatokat rónak a természetvédelemre, ugyanis egyrészt kiderülhet, hogy az új faj már csak egy zsebkendőnyi területen fordul elő, másrészt esélyt adnak mindannyiunk számára, hogy nagyobb figyelmet fordítsunk rájuk, még mielőtt végleg kipusztulnának. Az újonnan leírt fajok elterjedési területének lehatárolásához többnyire elengedhetetlenek a természettudományi gyűjtemények.

Kékpettyes lábatlangyík (Anguis colchica) a Mátrából. Korábban úgy tudtuk, hogy csak egy lábatlangyíkfaj él Magyarországon két alfajjal. A rendszertani vizsgálatok azonban rámutattak, hogy a két alfaj két különböző faj.

Fotó: Babocsay Gergely

Csak taxonómia?

Még a muzeológusok is hajlamosak elhinni azt a hamis közvélekedést, hogy a múzeumi gyűjteményi példányok csak a rendszerezést szolgálják. A modern taxonómia azonban nemcsak osztályoz és kategorizál, hanem feltárja az élővilág leszármazási viszonyait is. A paleotaxonómia összefonódik a jelen fajait rendszerező kutatásokkal és együtt a múlt és jelen leszármazási kapcsolatrendszereinek egyre nagyobb hányadát bogozzák ki. Éppen ezért az őslénytani és ma élő fajokat gyűjtő gyűjtemények és a gyűjteményekhez kapcsolódó evolúcióbiológiai iskolák a legfőbb teret nyújtják az élet történetének kibontásához.

De nem csak a mindennapi életünket kevéssé befolyásoló alapismeretek nyerhetők ki a múzeumi gyűjteményekből. Az ott felhalmozott anyagok számos interdiszciplináris vizsgálat részei lehetnek. A fent említett mérgeskígyós eset mellett más, pl. parazitológiai járványtani kutatások számára is nélkülözhetetlen anyagokként szolgálhatnak. Óriási jelentőségük lehet állatról emberre átvitt betegségek (zoonózisok) terjedésének feltárásában, különösen globalizálódó világunkban. Újonnan megjelenő paraziták, baktériumok, vírusok járványtani kockázatainak meghatározásában felbecsülhetetlen segítséget nyújthatnak a tudományos gyűjtemények, amelyek által megmondható, honnan várhatók ezek a betegségek, mely élőlények, és ebből következően mely területek magas kockázatúak és melyek kevésbé veszélyesek.

A klímaváltozás hatásai is nagyszerűen nyomon követhetők a múzeumi példányokon. Egyrészt egyes fajok elterjedésének (például a klímaváltozás miatt bekövetkezett) változásai világosan dokumentálhatók az elmúlt két évszázadra visszamenően az alapján, hogy egyes élőlények már nem találhatók meg ott, ahol egykoron még gyűjtöttek ma múzeumban található egyedeket. A londoni Természettudományi Múzeum entomológusai nemrégiben számoltak be arról3 , hogy a lepkegyűjteményeikben egyes fajok egyedeinek gyűjtési idejéből világosan kimutatható, hogy rajzásuk az éghajlat melegedése miatt ma hetekkel korábbra esik, mint 120 évvel ezelőtt. És ez csak egy egyszerű vizsgálat volt. További számos formában használhatók a gyűjtemények, kezdve a mérgező anyagok koncentrációja növekedésének dokumentálásától a környezetünkben vagy az invazív, a természetre, társadalomra, gazdaságra egyaránt óriási terhet jelentő 3

Kirby, A. (2013): What insects can tell us about climate change. – www.ecowatch.com, August 21, 2013

14 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

idegenhonos fajok terjedésének nyomon követéséig. De a tudomány fejlődésével újabb és újabb, ma még elképzelhetetlen módokon lehetnek a begyűjtött állatok és növények a segítségünkre. A múzeumok tudományos gyűjteményei tehát egyfajta biztosítékként szolgálnak a jelen és a jövő generációi számára.

Mi a helyzet tehát az elaltatott halciónnal?

A némileg kommunikációs háborúvá eszkalálódott, érzelmektől erősen túlfűtött morális vitából nehéz a részleteket és a pontos információkat kibogozni, de Filardi internetes bejegyzése4 és megszólalásai alapján a halción begyűjtése indokolt volt, és nem csak az ambiciózus kutató és alkalmazó intézménye önös érdekeit szolgálta. Filardi hosszasan megokolta a nehéz döntést, amelyet nem egyedül, hanem kutatótársaival együtt hozott meg. Döntésüket igyekeztek tudományosan megalapozni, hasonlóan ahhoz, ahogyan ezt engedélykérés esetén ma a muzeológusok és az érintett természetvédelmi hatóságok is teszik ilyen esetekben. Igyekeztek megbecsülni, mekkora lehet a bajszos halción állománya, és bár kevés információ állt rendelkezésükre (a potenciális élőhely nagysága, a megfigyelt vagy hallott madarak egyedsűrűsége, a helyi lakosok véleménye), arra következtetésre jutottak, hogy az első tudomány számára ismert hím madarat elaltathatják, és kipreparálva magukkal vihetik.

A médiafigyelem, amely az esetre irányult, már önmagában is hatalmas hozadékkal jár, ugyanis az egész világ tud a madárról és élőhelyéről. Ha tehát mohó, profitorientált vállalatok esetleg nemesfémeket bányásznának, és fát óhajtanának csendben letarolni a magas köderdőkből, ma már jóval nagyobb ellenállásba fognak ütközni, mint a madár megtalálása előtt, amikor még csak eszünkbe sem jutott elmélkedni azon, hogy azok a hegyek ott magasodnak az óceán közepén.

Amint azt nemrégiben megtudtuk, mindössze 3 tojó volt ismert ebből a madárból a világ múzeumaiban, hím példány egy sem. Nem is tudtuk, hogyan fest egy hím bajszos halción. Madaraknál azonban a színezetnek és a tollazatnak nagy jelentősége van a társas viselkedésben. A hím madár hozzáférhetősége a kutatók számára nagyon fontos lehet annak kikövetkeztetésében, hogyan él, még ha a valódi viselkedésüket nem is láthatják. Életmódjának ismerete pedig elengedhetetlen a védelméhez. A begyűjtött példányról leolvasható adatok tehát egyfajta „proxy”-ként, amolyan helyettesítő információként szolgálhatnak az állat viselkedésének közvetlen megfigyelése nélkül.

Mindezekből olyan hipotézisek állíthatók fel, illetve olyan következtetések vonhatók le, amelyek komoly érvként szolgálhatnak bármilyen, az élőhelyét érintő beavatkozások esetén. Ne becsüljük alá a gazdaságpolitikai döntéshozók vagy a nagyvállalatok eltökéltségét, ha beruházni akarnak! Ha csak fénykép készült volna, mindjárt photoshopposnak nevezné bármelyik megbízott jogászuk. A húsvér állat – még ha a preparátumból el is távolítják a húst és a vért is – sokkal meg­ győzőbb bizonyíték azzal együtt, hogy ezer más kulcsinformációt is szolgáltat.

4

Filardi, Ch.E. (2015): Why I collected a moustached kingfisher. – www.audubon.org, October 7, 2015

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 15

Kommentek az apokalipszis magas lováról – avagy a tudomány vagy a tudatlanság oltára a nagyobb?

Vas Zoltán | 2015. november 25.

Mindnyájan gyilkosok vagyunk. Ha tetszik, ha nem, kedves tettestársaim, ez vitán felül áll. Nincs az olvasók közt olyan, aki még ne pusztította volna el állatok ezreit, millióit. És nem azokra gondolok, amelyeket elfogyasztottunk vagy lecsaptunk, mert épp a vérünket szívták – ezek elég jól indokolt vagy kiprovokált esetek –, hanem amelyeknek közvetlenül, és jobbára érdektelenül a halálát okoztuk. Nézzünk hát rá a múzeumi gyűjtemények példányaira morálfilozófiai szemmel is, de közben jól figyeljünk, mert a gerendáktól nehezen látszanak majd a szálkák!

„Életkép” egy autó szélvédőjén.

Fotó: Heidi & Hans-Jürgen Koch

„A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte…” bejegyzést az interneten közzétéve heves indulatok törtek felszínre – a környezet- és természetvédelem vagy a zoológia gyakorlati ügyeiben jó eséllyel kevésbé hevesen tevékenykedő – emberekben. Többen klaviatúrát ragadtak, és minősíthetetlen hangnemben követelték az illető kutató kínhalálát, vagy legalábbis már hallani vélték az apokalipszis lovainak patadobogását, amint a kutató „beteges gyűjtési szenvedélyében”, „vérszomjában” éppen kiirtja e fajt. Egy olyan fajt, melynek a kommentelők eddig a létezéséről sem tudtak. Csakhogy ez történetesen egy madár, és tényleg nagyon szép. Sajnos pont innen ered az indulatok gyökere. Mennyire máshogy hangzottak volna a kommentek, ha a kutató egy ormányosbogár, egy lószúnyog vagy egy ritka piócafaj egyik egyedét áldozza fel a tudomány oltárán! Érdemes megvizsgálni e körülményt kicsit közelebbről, ugyanis a kommentelők egy része minden bizonnyal azért háborodott fel, mert úgy vélte, itt az „életen”, annak „szentségén” tettek erőszakot a kutatók. Az „élet szentsége” valóban szép gondolat, de kivitelezhetetlensége miatt, sajnos álszentség.

Az egy-a-tízmillióból szépségideálja mint létjogosító tényező Az emberi faj nem tudja az „élet szentségét” kellően, illően általánosítva kezelni. Az emberiségnek számos fajhoz fűződnek pozitív vagy negatív érdekei: a boltok-

16 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

ban a sertésnek takarmányt, a patkánynak mérget árulnak. Természetesen ez is elgondolkodtató, de az ilyen esetekben pénzösszegekre is átváltható indokokról van szó. Jelen elmélkedésünkből hagyjuk hát ki a gazdasági értelemben „hasznos” és „káros” állatokat, az orvosi értelemben veszélyes élőlényeket, és vizsgáljuk csak a „jobbára ártalmatlan”, közömbös fajokat. Ők visznek minket közelebb ahhoz, ahogy Homo sapiens-ként más fajokról gondolkodunk.

Kedves Olvasó! Csapott már le legyet vagy valami egyéb, ízeltlábú élőlényt azért, mert vesztére betévedt a lakásába – és ott egyébként a jelenlétén kívül más galibát nem okozott? Megtenné ugyanezt egy lakásba berepült kolibrivel vagy fecskével? Fogadni mernék, hogy a válaszok, sorrendben: igen, nem. Az első kérdésre legalább olyan kevesen felelnének nemmel, mint a másodikra igennel. Vajon miért nem oltanánk ki ugyanolyan természetességgel egy fecske életét, mint egy fűtött helyen telelni vágyó poloskáét? Cipőtalppal rálépni egy fecskére – már a gondolat is szinte elviselhetetlenül barbár! Pedig az „élet szentsége” elv alapján nem kéne különbséget tennünk a fecske és a poloska közt, de még a fecske és a macskabolha közt sem.

Kezdjük már érezni, hol hibádzik szép gondolatmenetünk az életről? Egyrészt, gerinces állatként magunk is szélsőségesen (ha nem is bevallottan) „gerincisták” vagyunk: hajlamosak vagyunk a gerinctelenek életét valami merőben más, de mindenképpen alsóbbrendű vegetálásnak tekinteni. A rovarok összetett szemével bizony nem lehet szívfacsaróan, kedvesen vagy méltóságteljesen nézni.

Ugyanakkor legalább annyira „szépségisták” is vagyunk, mint „gerincisták”: a szemünknek oly szép, színes lepkék esetében sokkal kevésbé kerülne elő a légycsapó, mintha egy hasonlóan ártalmatlan, ám szépségideáljainkhoz lényegesen kevésbé illeszkedő kaszáspók terpeszkedne a falon.

Helyén van ez így? Egyáltalán nem! Hiszen hogy múlhatna a Földön élő kb. tízmillió faj bármely egyedének létjogosultsága azon, hogy a tízmillióból egy, vagyis az ember, mit tart szépnek, számára kedvesnek? El tudunk határolódni „gerincista” és „szépségista” nézőpontunktól, és merőben más szemmel tekinteni a körülöttünk élő fajokra? Nem, mert ilyenek vagyunk. Nincs más hátra, le kell kászálódni az erkölcsi piedesztálról, és el kell fogadni, hogy együtt kell élnünk mélyen gyökerező „rendszertani előítéleteinkkel”, gondolkodásmódunkkal. Más élőlényeknek pedig velünk. Nekik némi szerencse is kell, hogy túléljenek minket, minden idők legveszedelmesebb állatfaját, amely akarva és akaratlanul, saját racionális és irracionális elvei mentén is képes pusztítani (ahogy egyébként építeni, alkotni is).

Jelölt és jelöletlen tömegsírok Elfogadva gondolkodásmódunk többszörös mércéjét, fordítsuk figyelmünket a múzeumi példányokra. E sorok írója a Hártyásszárnyúak Gyűjteményének vezetője a Magyar Természettudományi Múzeumban. Itt a rovardobozok néma lakói a legkülönfélébb darazsak, hangyák és méhek – tipikusan nem azok az állatok, amelyek egy-egy példányának halála esetén „…az ember millióinak / Szemében Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 17

„ Jelölt tömegsír” a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményében Fotó: György Zoltán

gyászköny űl”. Némelyiküknek már több mint 150 éve zizzent utoljára a szárnya.

A gyűjtemény több mint 160 éves története során nagyjából egymillió, halálában halhatatlanná dermedt példány porhüvelye rekedt a rovartűk erdejében. Szörnyű nagy hullarakásnak hangzik, pedig valójában sokkal inkább egy rendezett, gondozott, jelölt temető. A jelölt alatt azt értem, hogy a múzeumi példányok minden lényeges adata ismert (ki, hol, mikor, hogyan fogta, milyen fajhoz tartozónak vélte stb.), rendelkezésre állt, áll, és állni fog a múlt, jelen és jövő szakemberei számára. Közel 20 ezer példány pedig úgynevezett típuspéldány – azaz abban a poszt mortem kitüntetésben részesült, hogy ő maga saját fajának referenciapontja, „mintapéldánya”. Faunisztikai, természetvédelmi szempontból is a gyűjtemény az egyetlen hiteles forrása annak, hogy egyáltalán milyen fajok élnek hazánkban.

Hosszan folytathatnám a gyűjtemények hasznáról, értékéről az érvelést, de ez a cikksorozat más írásainak feladata, itt nem akarok eltérni a tárgytól. Következzen egy elgondolkodtató összehasonlítás, hogy visszarázódjunk eredeti gondolatmenetünkbe. E gyűjtemény kb. 160 éve alatt az összegyűlt példányok száma minden bizonnyal sokkal kevesebb, mint ahány gerinctelent egy átlagos család egy nyár során jobblétre szenderít az autó motorháztetején, szélvédőjén, kerekei alatt, cipőtalpai alatt, rovarirtó szerek használatával, éjszakai világítással stb.

Csakhogy ezek jelöletlen tömegsírok! A kitinvázak pusztulásra ítéltettek, a köztük lévő esetleg még leíratlan fajok név nélkül fejezik be földi pályafutásukat, és az áldozatok védett vagy veszélyeztetett státuszát sem firtatja a rendszámtábla a felkenődés előtt. És korántsem „csak” gerinctelenekről van szó. Kisebb-nagyobb madarak százezrei szenvednek közúti balesetet (kifejezetten szép fajok is), nem is beszélve a rengeteg kétéltűről, hüllőről, emlősről. Ilyen esetben sem a ritkaság vagy a veszélyeztetettség mérlegelése szokott az első lenni a vezető részéről, sokkal inkább a gépkocsin esett esetleges károké. Tényleg annyira kell hát sajnálnunk azt a néhány állatot, ami a tudomány oltárán végzi, mondhatni, „értelmes” halált hal? A tudomány oltára felmérhetetlenül kisebb placc, mint a tudatlanságé.

Mindezeket egybevetve, vajon továbbra is kínhalálra ítélnék a kommentelők azokat a kutatókat, akik életüket a biológiai sokféleség tanulmányozására és megőrzésére tették fel, és ehhez múzeumi bemutatásra, további kutatásra begyűjtenek néhány egyedet? Vajon továbbra is úgy érzik, abban a morális fölényben vannak a kutatókhoz képest, hogy követ vessenek rájuk? Vajon túl tudunk látni az „élet szentségével” magyarázott saját álszentségünkön? Mindnyájan gyilkosok vagyunk, tömeggyilkosok; mégis az a kutató, aki megölte azt a madarat, összehasonlíthatatlanul többet tett kutatásai révén azért a madárfajért, mint aki a hozzászólásában a kutató kínhalálát kívánta.

18 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

1.

Miért fontos megőrizni a természettudományi példányokat a gyűjteményekben?

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 19

Befőttesüvegből a Természetvédelmi Világszövetség listájára Babocsay Gergely | 2015. december 2.

A Wagner-hegyivipera (Montivipera wagneri) a Közel-Kelet magas hegyvonulatain él Fotó: Konrad Mebert

Két svéd herpetológus, Göran Nilson és Claes Andrén hosszú éveken át dolgoztak a viperafélék egyik igen tetszetős csoportjának, a hegyiviperáknak (Montivipera-genusz) a rendszerezésén. Mivel ezek a jószágok a Közel-Kelet magas hegyormain élnek, mint általában az ilyen munkákat, a két herpetológus ezt is szakirodalmi búvárkodással és a különböző múzeumokban összegyűlt preparált példányok tanulmányozásával végezte. Egyik alkoholban konzervált kígyó után a másikat vizsgálták meg, majd összesítették és elemezték a példányok adatait.

Az évek során számos új fajt írtak le, illetve igen alapos összegzést adtak a he-

20 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

gyiviperákról és alaktani változatosságukról. Ezért ma viszonylag jó képünk van arról, hogy hány fajuk él, és merre találhatók.

Miközben a szakirodalmat böngészték, rábukkantak egy olyan kígyó leírására, amely nem felelt meg egyetlen általuk ismert kígyónak sem. A példányt Moritz Wagner, német utazó és természettudós gyűjtötte 1846-ban az Urmia-tó mellett, Észak-Iránban, a mai Kelet- és Nyugat-Azerbajdzsán tartományok területén. Az irodalmi forrásokban az is szerepelt, hogy a preparátum a Göttingeni Múzeumba került, amelynek anyagát később beolvasztották a bonni Alexander Koenig Múzeum herpetológiai gyűjteményébe. A kutatók mindjárt levelezni kezdtek a bonni gyűjtemény kurátorával, Wolfgang Böhmével, aki maga is érdeklődni kezdett a rejtély iránt. Szinte minden közel-keleti viperát tartalmazó üveget átkutatott, míg végül a hegyiviperáktól erősen különböző lebetin viperák között meglelte a keresett kígyótetemet.

Azonnal nyilvánvaló lett, hogy új fajról, mi több, a csoport egyik legszebb fajáról van szó. Kiderült, hogy ma is léteznek populációi, de csak néhány kicsiny élőhelyfolton találhatók meg Törökország Örményországgal határos vidékén, 1500–2000 méterrel a tengerszint felett. A Montivipera wagneri (Nilson & Andrén, 1984) névre keresztelt kígyót a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) igen hamar a kipusztulással veszélyeztetett kategóriába sorolta, és felkerült a Washingtoni Egyezmény (CITES) II-es függelékébe is.

A sors iróniája azonban, hogy a kígyót − látványos külseje miatt – elkezdték gyűjteni a hobbiállatpiac számára, ami tovább növelte a veszélyeztetettségét.

Ráadásul szűk, körülhatárolt élőhelye egy gáttal duzzasztott folyó alá kerülhet, ha a mostani politikai helyzet ezt meg nem akadályozza. A kérdés tehát az, hogy a faj felfedezése segítette-e a fennmaradását: a gyűjtők gyűjtik, a gát építését pedig azon a vidéken (és talán máshol is) nem lehet megállítani egy vipera miatt.

Mindenesetre a faj felfedezése és védelmének lehetősége kizárólag a gyűjteményeknek köszönhető. Az, hogy tetszetőssége miatt gyűjtik ezt a szép kígyót, nem a múzeumi gyűjtemények hibája, de hogy azóta nemzetközi egyezmények védelme alá került, az ő érdemük.

A gyűjtemények tehát nemcsak a múlt örökségét őrzik, hanem a még élők védelmét is szolgálják.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 21

A lőtér fantomja Merkl Ottó | 2015. december 9.

Fantomfajnak a rovarászok az olyan állatot nevezik, amelyre valaki valahol rábukkant az elfeledett múltban, de aztán soha többé nem találkozott vele senki.

A gyűjteményben lévő bizonyítópéldányt – ha létezik egyáltalán – kipusztult faj képviselőjének tekintik, vagy lelőhelyadatát megbízhatatlannak tartják, és törlik az ország faunajegyzékéből. Ám a fantomfajok néha feltámadnak.

Még 1985 júniusában történt. Vásárhelyi Tamás, a Magyar Természettudományi Múzeumban a Szipókásrovarok Gyűjteményének vezetője Bugacon járt. Különleges fajt keresett, a gamandor-csipkéspoloskát (Copium teucrii). A finoman kidolgozott külsejű rovar (nem ő a történetünk főszereplője) több helyen megtalálható az országban, de azért meg kell dolgozni érte: a homokpuszták sovány talaját borító sarlós gamandor (Teucrium chamaedrys) hajtásait kell megvizsgálni, a poA bütyköshátú ormányos, más néven malackaormányos (Herpes porcellus), ha mozdulatlan, beleolvad a környezetébe Fotó: Németh Tamás

22 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

loska alattuk rejtőzik. Tamást megkértem, hogy ha eközben bogarat talál, hozza el, hiszen ha nem szokványos helyen keres az ember, minden példány különleges lehet.

Kollégám tartotta a szavát, s másnap fel is keresett egy kis üvegcsével, benne egyetlen ormányosbogárral.

Sohasem láttam a természetben e bogárhoz hasonlót, de a szakirodalomban bármilyen rajzot vagy fényképet sem róla. Rémlett azonban, hogy a gyűjteményünkben, az ormányosbogarak legelső fiókjában magányosan ott lapul egy szürke-fekete mintás, ripacsos felületű, zömök jószág. A szekrényhez siettem, s a gyanúm igazolódott: a Herpes porcellus második hazai példányát tarthattam a kezemben, és ezzel igazolni tudtam, hogy e bogárfaj nem fantom többé, hanem valóban tagja a magyarországi állatvilágnak. Faji jelzője, a porcellus, kismalacot jelent, generikus neve pedig (Herpes) a hepehupás felszínére utal.

A régi példány története 70 évre nyúlik vissza. Csak pár hete ért véget a második világháború, amikor Erdős József, a szerb határ melletti Tompa község plébánosa 1945. május 21-én gyűjteni indult a ma már Császártöltéshez tartozó Csalapusztára. A tisztelendő úr ugyanis amatőr rovarász volt, a hártyásszárnyúak (Hymenoptera) avatott tudósa, aki – vérbeli zoológushoz méltó módon – más rovarokat is eltett, így Csalapusztán az első magyar Herpes porcellus-t is.

Az 1950-es, majd az 1970-es években a múzeum munkatársai sokat gyűjtöttek a Duna–Tisza köze homokvidékein, de e röpképtelen talajlakó bogár soha nem került elő.

Kaszab Zoltán, múzeumunk akkori főigazgatója 1985-ben éppen a Vörös Könyv (a magyarországi kipusztult és veszélyeztetett növény- és állatfajok) bogaras fejezetének kéziratán dolgozott. A tárgyalt fajok közé felvette a Herpes porcellus-t is, mégpedig bütyköshátú ormányosbogár néven, és az „eltűnt” kategóriába sorolta. Miután azonban meglátta az új példányt, elismerően hümmögve áthelyezte az „aktuálisan veszélyeztetett” fajok közé. Évekkel később, 1994-ben a Felső-Kiskunság híresen gazdag élővilágú homokpusztáján, a táborfalvai lőtéren jártam. Június volt, nagy meleg; a fátlan homoki gyepen ilyenkor gyűjteni embert próbáló feladat. Az alacsony növényzetet fűhálóztam, és amikor a háló alján összegyűlt törmeléket átvizsgáltam, feltűnt két apró, gyanús talajszemcse. Két Herpes porcellus volt. Nyilván elég mélyen csaptam a hálóval, hiszen e talajfelszíni bogarak nem szívesen másznak magasra a növényeken.

Azóta mások is keresték a furcsa bogarat a lőtéren, és bár nagyon sok gamandort kellett átvizsgálni – többnyire eredménytelenül –, hébe-hóba nem maradt el a siker, persze évek teltek el egy-egy fogás között. Két jeles amatőr ormányosbogár-specialistánk, Podlussány Attila és Szénási Valentin szintén büszkélkedhet azzal, hogy megfogta a malackaormányost (ahogy Attila nevezi).

A malackaormányos ma már a magyarországi védett fajok között is szerepel, és a táborfalvai lőtérnek (a Turjánvidék Natura 2000-es terület részének) egyik féltett kincse. Fokozatosan megismerte az entomológia iránt érdeklődők széle-

A táborfalvai lőtér, a bütyköshátú ormányos bizonyított élőhelye Fotó: Merkl Ottó

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 23

sebb köre, és Gyurkovics Henrik természetfotós jóval délebbre, Harkakötönyben is lefényképezte.

Magam legutóbb 2015 októberében találtam rá; e késői fogás – valamint mások áprilisi gyűjtése – arra utal, hogy e faj imágó alakban telel át. A bogár egy pereméig földbe ásott vödörből került elő, melyet a talajon mozgó állatok mintavétele céljából helyeztek ki a lőtéren. Persze, hogy megörültem neki – csakhogy gyanús lett valami. A malackaormányos tápnövényének gondolt sarlós gamandorból egyetlen szál sem volt a környéken. Bőségesen nőttek azonban a homoki vértő (Onosma arenaria) elsőéves tőlevélrózsái.

Nekiálltam kutatni a világhálón. Rá is bukkantam egy közleményre, melyben Levent Gültekin török ormányosbogarász részletesen leírja 5 – és fényképekkel illusztrálja –, hogy a Herpes porcellus az apácavirág (Nonea pulla) meg a keleti atracél (Anchusa orientalis) virágain és levelein petézik, táplálkozik és bábozódik. E növények az érdeslevelűek (Boraginaceae) családjába tartoznak – ahová a homoki vértő is.

Rossz nyomon jártunk hát. A gamandornak a talajt sűrűn borító hajtásai legfeljebb búvóhelyet kínálnak a bogárnak, táplálékot nem. Ez magyarázatot adhat arra, hogy a rengeteg gamandor átvizsgálása miért járt viszonylag sovány eredménnyel. Nyilván akkor találtuk meg a bogarat, ha vértő is nőtt a gamandor között. Eszembe jutott, hogy még 2005-ben a vértő levelén láttam egy malackaormányost, melyről azt hittem, véletlenül mászott oda. Ezek szerint talán mégsem.

A következő évek feladata lesz, hogy kiderítsük, nálunk pontosan milyen az életmódja a malackaormányosnak, és ha ezt tudjuk, biztosan több lelőhelyére derül fény. A lőtér fantomjának története tehát nem ért véget – de el sem kezdődött volna, ha Erdős József plébános nem helyezi el a Herpes porcellus első bizonyítópéldányát a Magyar Természettudományi Múzeumban.6 Virágzó homoki vértő (Onosma arenaria). Lehet, hogy ez a bütyköshátú ormányos valódi tápnövénye?

Fotó: Milan Zajac

Frissítés: Tényleg tévedtünk: a malackaormányosnak valóban nincs köze a sarlós gamandorhoz. Szénási Valentin, a Duna–Ipoly Nemzeti Park Igazgatóság munkatársa rájött, hogy a bogár a báránypirosítóhoz (Alkanna tinctoria) kötődik – bár a vértőt sem veti meg –, mely növény szintén az érdeslevelűek családjának tagja. Valentin nagyon sok homoki élőhelyet bejárt, és számos helyen megtalálta a Herpes porcellus-t. Sokat megtudott az életmódjáról, rajzási idejéről és pontosabb elterjedéséről. Eredményeit hamarosan publikálni fogja, ezért udvariatlanság lenne ezeket itt közölnünk. Azt azonban elmondhatjuk, hogy a Herpes porcellus továbbra is értékes tagja a magyar bogárfaunának: csak a nagyon jó állapotú, természetes homoki gyepekben él, és azokban sem mindenütt.

Gültekin, L. (2004): Bionomics and host plant of Herpes porcellus Lacordaire, 1863 (Coleoptera: Curculionidae). – Journal of the Entomological Research Society, 6(1): 33-38.

6 A szerző munkáját a táborfalvai lőtéren a „Kiemelt jelentőségű természeti értékek megőrzése a Turjánvidék Natura 2000 terület déli részén” című LIFE+ Természet pályázat (azonosítója: LIFE10NAT/HU/000020) tette lehetővé.

5

24 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Egy titokzatos csiga nyomában – kalandok albán tájakon, múzeumi gyűjteményben és a laboratóriumban Angyal Dorottya és Fehér Zoltán | 2016. február 9.

A számos ritka és kevéssé ismert állatfaj között akadnak olyanok is, amelyeket mindössze egyszer találtak meg, és azóta nem kerültek elő. Gyakran csupán egyetlen múzeumi példány bizonyítja a faj létezését (vagy legalábbis azt, hogy amikor gyűjtötték, még létezett). Egy ilyen titokzatos sziklalakó csigafaj, az Apfelbeck-orsócsiga (Montenegrina apfelbecki) felkutatására indultunk 2014 júniusában Albániába.

Elődeink nyomdokán Rudolf Sturany, a Bécsi Természettudományi Múzeum Puhatestűek Gyűjteményének kurátora és Viktor Apfelbeck, a Szarajevói Múzeum rovargyűjteményének vezetője 1905 tavaszán közös gyűjtőútra indultak Albániába. Útjukra elkísérte őket Latif Buljubašić, a szarajevói gyűjtemény preparátora is. Abban az időben Albánia még az ottomán birodalomhoz tartozott, de az észak-albániai hegyvidékre a porta hatalma már csak korlátozottan terjedt ki. Ezeket a területeket néhány, egymással folyamatosan viszályban álló albán törzs uralta.

Sturany beszámolójából tudjuk, hogy útjuk utolsó szakaszát, a Shkodrától Mirditáig – Albánia „legsötétebb” részéig – vezető 50 kilométert öszvérháton tették meg, ami a nehéz terepviszonyok miatt két teljes napig tartott. Míg a környező hegyek faunáját tanulmányozták, a kutatókat az oroshi püspök szállásolta el. A két kurátor hamarosan hazatért, de Buljubašić még két hónapig Oroshiban maradt, hogy további, alaposabb gyűjtéseket végezhessen a környéken. A kalandokban bővelkedő két hónap alatt túlélt többek közt egy hatalmas földrengést, amelyben az apátság épülete is súlyosan megrongálódott, és jelentős anyagot gyűjtött a Shënt, Munela, Zebë és Koritnik hegyekből, melynek nagy része a Bécsi Természettudományi Múzeumba került. A gyűjtött anyagból előkerült egy addig ismeretlen sziklalakó orsócsigafaj, amelyet Sturany két évvel később Clausilia apfelbecki néven írt le, és amely mai ismereteink szerint a Montenegrina nembe tartozik. Sajnos Buljubašić meglehetősen pontatlan lelőhelyet adott hozzá, így mindössze annyit tudunk, hogy valahol a Shënt hegyen, körülbelül 1500 méteres magasságban találta.

A térség zoológiai kutatása később is nehézségekkel teli feladat volt. Az első világháborút az olasz megszállás követte, majd kitört a második világháború, s

A rejtélyes Montenegrina apfelbecki (Sturany, 1907) Buljubašić 1905ös gyűjtéséből. Ez a példány a begyűjtésekor még élt, áteső fényben jól látszik, hogy a kiszáradt test megőrződött a héj belsejében Fotók: Angyal Dorottya, Fehér Zoltán, Jozef Grego, Maroš Grego

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 25

A Shënt hegy 110 évvel ezelőtt és ma. A fekete-fehér fénykép Sturany 1905-ös úti beszámolójából való

végül a kommunista rezsim sújtotta az országot. Az azóta eltelt 110 évben csak nagyon kevés természettudós jutott el a Mirdita régióba, és tudomásunk szerint az elmúlt száz évben senkinek sem sikerült újból megtalálnia a Montenegrina apfelbecki csigafajt.

Miért fontosak a sziklalakó csigák?

A Balkán igen gazdag sziklalakó csigákban. A Magyar Természettudományi Múzeum expedícióinak köszönhetően a közelmúltban számos tudomány számára eddig ismeretlen új fajuk és alfajuk került elő a térségből. A kisebb-nagyobb foltokban kibukkanó csupasz mészkőszirtek különleges csigafaunának adnak otthont. Az élőhely mozaikossága és az állatok korlátozott terjedőképessége miatt sok faj csak nagyon kis területen él, ezeket bennszülött (endemikus) fajoknak hívják.

26 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A sziklalakó csigák fajkeletkezési mechanizmusai elég különlegesek, és ezekről viszonylag keveset tudunk. Egy nemrég indult kutatási programban éppen ezzel a kérdéssel foglalkozunk, modellcsoportunk a Montenegrina nem. A projekt első fázisában az ismert Montenegrina-fajokból és -alfajokból származó DNS-molekulák összetétele alapján szerettük volna rekonstruálni a csoport molekuláris törzsfáját. Korábbi gyűjtőútjainkon szinte az összes ismert Montenegrina-fajt begyűjtöttük már, így ezekből rendelkezésünkre állt DNS kivonására alkalmas élve gyűjtött és alkoholban tartósított anyag. Azonban a kapott törzsfa nem volt teljes, mert hiányzott az Apfelbeck-orsócsiga. Kézenfekvő volt, hogy megpróbáljuk felkutatni, és begyűjteni ezt a több mint száz éve rejtve maradt, titokzatos fajt.

Az expedíció zoológusai a Terthorë hágón

110 évvel később útnak indulunk… Öttagú expedíciónk 2014 júniusában útra kelt Albániába. A Magyar Természettudományi Múzeumot Erőss Zoltán, Fehér Zoltán és Angyal Dorottya képviselte. Csatlakozott hozzánk továbbá Jozef Grego szlovák malakológus és fia, Maroš Grego, a Balkán lelkes dokumentaristája. Az Apfelbeck-orsócsiga miatt fő célpontunk a Mirditában a Shënt hegy volt, ahol három napot terveztünk tölteni a fennsík feltárásával. Ezen kívül fel akartunk keresni néhány olyan helyet, amelyekről tudtuk, hogy előttünk ott nem jártak még csigászok. Próba-szerencse alapon arra számítottunk, hogy akár ismeretlen, új fajokra bukkanhatunk.

Albániát észak felől, Montenegrón át közelítettük meg. Rövid időre megálltunk a lélegzetelállító Thertorë hágón (Prokletije hegység), majd a Shënt hegy fennsíkja felé vettük az irányt.

Kilátás a Terthorë hágóról (Prokletije hegység) Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 27

Keresztül-kasul végiggyűjtöttük a fennsíkot, de a titokzatos Apfelbeck-orsócsigát sehol sem találtuk. Annyi volt a sziklalakó csigák számára alkalmas élőhely, hogy úgy éreztük, mintha tűt keresnénk a szénakazalban. A Shënten töltött három nap mégsem volt teljesen hiábavaló, mert rengeteg érdekes fajt gyűjtöttünk vagy figyeltünk meg. Többek között felfedeztünk egy addig ismeretlen függőleges barlangot, ahová kötelek és barlangász-felszerelés segítségével le is ereszkedtünk.

Amíg a hegyen tartózkodtunk, balszerencsénkre kétszer kaptunk defektet, több órányi gyalogútra bármilyen emberlakta településtől. Egy nagyon segítőkész helyi család húzott ki minket a csávából, akikkel albán-angol-görög-olasz keveréknyelven kommunikáltunk.

A Shënt után a következő célpontunk a koszovói határ közelében fekvő Shkëlzen hegy volt. Itt fordult meg a szerencsénk az expedíció ötödik napján, amikor is a Tropojë patak szurdokában találtunk egy eddig ismeretlen, új Montenegrina-fajt.

Ezután dél felé vettük az irányt, hogy végiglátogassunk néhány ígéretes helyet a Shpat, Kurveleshi, Kendrevicë, Lunxherisë, Nemerçkë és Vallamarë hegységekben. Utolsó táborhelyünket Európa legidősebb és egyik leglátványosabb, számos bennszülött állatfajnak otthont adó tavának partján vertük fel: az Ohridi-

Az újonnan felfedezett „Szamócazsomboly” bejárata. Nevét a barlang mellett nyíló növényről kapta

Kettős átok: két defekt egy napon, távol a civilizációtól 28 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Úton a Tropojë szurdok felé, nem sokkal az új Montenegrina-faj megtalálása előtt

tónál. A reggeli úszás és búvárkodás a tóban kárpótolta „elcsigázott” testünket-lelkünket az elszenvedett nehézségekért.

Albánia nem csak változatos csigafaunája miatt nevezhető magas biodiverzitású helynek. A gerinctelenek legváltozatosabb csoportjai képviseltetik itt magukat igen magas fajszámmal. Az út során gyűjtött ikerszelvényes-, százlábú-, rák-, kaszáspók-, bogár- és egyéb gerinctelen fajok példányaival a budapesti és a bécsi természettudományi múzeumok gyűjteményeit gazdagítottuk.

Aki még nem járt a Balkán legmélyén, elképesztő élményekkel gazdagodhat Albániában. Nehezen felfogható az a kettősség, ami az országban tapasztalható.

Az egyre intenzívebben fejlődő, modern, nyüzsgő, zajos, szennyezett nagyvárosoktól eltávolodva a hegyvidékek szinte teljesen érintetlen tájakat rejtenek; olykor az ember napokig nem találkozik másokkal. A kis hegyi falvak lakói a mai

Az expedíció első Montenegrinapéldánya. Tropojë szurdok, Tropojë falutól északra

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 29

napig is teljes összhangban vannak a természettel, és a meglehetős szegénység ellenére szemlátomást harmóniában és megelégedettségben élnek. Teljesen általános, hogy tejükért, húsukért, gyapjukért vagy „szállító eszközként” kecskéket, baromfit, juhokat, öszvéreket tartanak.

Albániának a közbiztonságot illetően elég rossz híre van, talán amiatt is, hogy a hegylakók közül sokan tartanak maguknál fegyvert, és az észak-albán hegyvidéken a vérbosszú szokása sem veszett ki teljesen. Ennek ellenére albániai útjainkon

Az Ohridi-tó, utunk utolsó állomása

Néhány figyelemre méltó állat, melyet expedíciónk során figyeltünk meg: lombszöcskefaj (Poecilimon jonicus), görög teknős (Testudo hermanni), homoki vipera (Vipera ammodytes) és egy skorpió (Euscorpius sp.)

nem szoktak atrocitások érni bennünket, a helyiek túlnyomórészt kedvesek, barátságosak és segítőkészek. 2014-es utunk során is számos érdekes emberrel találkoztunk, és bepillanthattunk a helyi hiedelmek világába. Az út egyik legmulatságosabb momentuma az volt, amikor egy kisvárosban (ismét) gumijavító műhelyt kerestünk, és egy helyi férfi olyan hevesen próbált segíteni, hogy magyarázkodás helyett inkább lelökte az első megpillantott kerékpárost a járművéről, hogy aztán ő pattanjon a nyeregbe, és Louis de Funès-t megszégyenítő mozgással terepjárónk előtt tekerve elvezessen minket a helyi „gommistáig”, aki műhelyét a saját háza kertjében rendezte be.

30 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A civilázió egyelőre elkerülte Albánia bizonyos részeit. Ezek a helyek megmaradtak természetes állapotukban

A múmiák feltámasztása, avagy mire jók a természetrajzi gyűjtemények?

Mivel az Apfelbeck-orsócsiga nagyon hiányzott a szinte teljes törzsfából, a faj élő egyedeinek begyűjtésére tett sikertelen kísérlet után más megoldás után kellett néznünk. A Buljubasić által gyűjtött példányokat a bécsi Természettudományi Múzeumban őrzik. A tétel zömében jó állapotú héjakat tartalmaz, melyek közül sokban fellelhető az egykori állat kiszáradt maradványa. A megszáradt múmiák a héj tengelye, az ún. oszlop köré feltekeredve viszonylag jó állapotban őrződtek

Az öszvérek a mindennapi élet részei Albániában. Bármilyen teher hordására alkalmasak, legyen az ember, szerszám vagy takarmány

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 31

Sok albán faluban mai napig is kecskéket tartanak tejükért és húsukért

Az albán hiedelem szerint az otthonok, épületek, szőlők elé lógatott babák („dordolecek”) segítenek távol tartani a „gonosz szemet”, vagyis az emberi irigységet, ami egyébként mások tulajdonának megkívánásához vezethetne.

meg. Ebből arra következtettünk, hogy az állatokat annak idején lassan szárították ki, így nem hirtelen pusztultak el, hanem nagyon hosszú nyugalmi állapot (diapauza) végén mumifikálódtak. Ez pedig azzal a reménnyel töltött el minket, hogy 110 év elteltével is maradt használható DNS az állatokban.

A DNS, amit kivontunk, elegendő mennyiségű, viszont erősen töredezett volt (az idő vasfoga a DNS-molekulákon is otthagyja a nyomát), így aztán apró darabonként kellett a minket érdeklő DNS-szakasz bázissorrendjét meghatároznunk. A darabokat úgy illesztettük össze, mint a kirakós játék darabjait. Végül fáradozásunkat siker koronázta, és a régóta áhított szekvenciát beillesztettük a csoport törzsfájába. Most jött a meglepetés: a mitokondriális DNS alapú törzsfa azt mutatja, hogy az Apfelbeck-orsócsiga legközelebbi rokonai nem Észak-Albániában élnek, mint azt eddig gondoltuk, hanem Görögországban. Így aztán megoldottunk egy kérdést, de rögtön felmerült egy újabb: hogyan került északra ez a görög atyafisággal rendelkező faj?

32 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Görnyedt alakok az éjszakában: gyalogpattanászok Németh Tamás | 2016. február 24.

Hideg van, sötét, esik az eső. Társaim karattyolását csak foszlányokban hallom, fejlámpáik fénye néha megvilágít egy fatörzset. Egy kimondhatatlan nevű balkáni hegység megjegyezhetetlen nevű csúcsának közelében bolyongok, a legközelebbi lakott település legalább félórányi autózásra van, az autó meg fogalmam sincs, merre. Mit is keresek itt? – teszem fel a kérdést magamnak.

Gyalogpattanókat!

Egy görög utazásról a meleg tengerpart, a hűsítő frappé vagy a fülledt mediterrán esték jutnak az ember eszébe. Egészen más a helyzet, ha a cél sosem látott vagy alig ismert bogárfajok kutatása. Ilyenkor a több ezer kilométernyi autózás, az eseménydús határátkelések mellett az éjszakába nyúló terepmunka és a nomád utazási körülmények mind-mind velejárói a kalandnak.

A legnagyobb elterjedésű gyalogpattanófaj (Dima elateroides) Magyarországhoz közel, Romániában, Szlovéniában és Ausztriában is előfordul

Elszigetelt rokonok A gyalogpattanókról nem sokat tud a világ. Jelenlegi ismereteink szerint az északi mérsékelt öv három területén, az Ibériai-félszigeten, a Himalájában és a Balkán-félszigeten fordulnak elő. A nagyobb gyűjtemények is mindössze néhány

Tipikus gyalogpattanó-élőhely Montenegróban, a Sutormanhegyen: árnyas erdő, vastag avartakaróval Fotók: Németh Tamás

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 33

példányt őriznek ezekből a meglehetősen egyforma, kevéssé ismert bogarakból.

A Balkánról az 1980-as évektől kezdve – hála a kutatóutaknak – egyre több, ez idáig ismeretlen fajt fedeztek fel.

Más állatcsoportokra koncentrálva ritkán kerülnek szem elé ezek a rejtett életmódú bogarak, ugyanis kizárólag magasabb hegységek erdeiben élnek, és éjszaka aktívak. Lárváik a vastag avartakaróban fejlődnek, minden fajuk röpképtelen (ezért gyalogpattanó a nevük), és egy fajt leszámítva viszonylag szűk elterjedésűek. Némelyik faj csupán egy-egy hegy bizonyos tengerszint feletti magasságú régiójában fordul elő. Ritkaságuk a magyarázata annak, hogy már ismert fajaiknak is csak kevés példányát őrzik a gyűjtemények.

Lassan bóklászó alakok az éjszakában: ahogy és amit keresnek

Az éjjel gyűjtött anyagot válogatás után gondosan felcédulázva el kell csomagolni, hogy biztonságban hazajuthasson

Nem spanyolviasz, de… Öt évvel ezelőtt, egy átlagosnak nevezhető balkáni gyűjtőúton kiderült, hogy bizonyos élőhelyeken, éjszaka, hétköznapi elemlámpával az erdőt járva eredményesen meg lehet találni ezeket a szem elé szinte soha nem kerülő bogarakat.

Ha szerencsénk van, pár percenként a lámpa fénye megcsillan egy-egy párját

kereső, a hűvös éjjeli levegőn lassan mozgó bogár szárnyfedelén. Kevésbé sikeres éjjeleken órák is eltelhetnek, amíg az egyre szomorúbban sétáló bogarászok végre megpillantanak néhány egyedet.

Ez a jelentéktelennek tűnő felfedezés – bár az éjszakai, elemlámpás rovargyűjtést már feltalálták mások is – lavinát indított el. 2012-ben alaposan megszervezett rovarász-expedíciók indultak a könnyen megközelíthető görög, és a magukat sokkal nehezebben adó macedón, bolgár, albán és szerb hegyekre.

A siker nem sokat váratott magára: már az első ilyen út is alig ismert és ismeretlen fajok megtalálásához vezetett.

Egy évvel később több, részben nemzetközi csoport azonos időpontban hódította meg a különböző területeket, más-más stratégiát követve. Az egyik csapat a problémás, alig ismert fajokat indult újra felfedezni, konkrét lelőhelyeket célozva görög földön, míg a másik a bizonytalan, ám annál értékesebb sikereket

34 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

hajkurászta a nehezen megközelíthető albán, montenegrói és macedón tájakon.

Ez utóbbin két társammal többször késztettek visszafordulásra a járhatatlan utak, de így is eredményesek voltunk. A 2015. évi csapat ismét többnyelvű volt, és Görögországot járta be. Ezen a társasutazáson három, fáradságot és félelmet nem ismerő cseh kollégával kerültem egy autóba. A közös nyelv az angol volt, nagy hasznát vettük mind a 40 angol szónak, amit mindannyian ismertünk. Az utakon több száz bogarat fogtunk, és ezzel megsokszoroztuk az eddig összesen ismert gyalogpattanó-példányok számát.

Jó reggelt, kezeket a tarkóra! Ám ezek az utak néha jártak némi kellemetlenséggel. Egy alkalommal Görögországban az éjszakai gyűjtőhelyhez közel erős autóforgalomra lettünk figyelmesek társaimmal. Ilyenkor fejlámpáinkat mindig lekapcsoljuk, megelőzendő a magyarázkodást. Nehéz ugyanis egy görög pásztornak elmutogatni, hogy mit is csinálunk az erdőben. Próbáltuk már, kevés sikerrel. Az erdei úton szirénázó autókat ugyan furcsának találtuk, de ahogy az lenni szokott, a többórás bolyongás után végül visszatértünk autónkhoz.

A gyalogpattanók zord élőhelyén általában nem jó sátrazni, célszerűbb éjszakára melegebb helyet keresni. Így tettünk ez alkalommal is, éjjel 2 körül már álltak is a sátrak egy alacsonyabban fekvő réten, mi pedig álomba szenderedtünk – volna, mivel hamarosan ajtócsapkodásra és emberi hangokra riadtam fel.

A sátorból kikászálódva egy puskacsővel találtam magam szemben. Társaim már tarkóra tett kézzel feküdtek a földön, és a kommandósruhába öltözött férfiak unszolására én is csatlakoztam hozzájuk.

Hosszú percek teltek el, mire rájöttem, sajnos, nem álmodom. A földön töltött félóra végére kiderült, hogy a húsz-harminc gépfegyveres katona feltehetően nagyon elnézhetett valamit. Fegyver- és drogcsempészeket szerettek volna fogni, nem bogarászokat. Miután átnézték iratainkat és csomagjainkat, lógó orral távoztak, mi pedig értetlenül néztünk egymásra.

Reggel egy darabig álomnak tartottuk az egészet. Ám visszagondolva egyáltalán nem bántam, hogy arra jártunk akkor.

Hazaérve kiderült ugyanis, ezen az éjszakán olyan fajt fogtunk, amely kizárólag a típuspéldányok alapján volt ismert erről a területről.

Hála a nemzetközi összefogásnak, egyre többet tudhatunk meg a gyalogpattanókról. A térképen az eddig ismert előfordulási pontok láthatók, régi gyűjteményi és a friss expedíciókról származó adatokkal

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 35

Néhány Dima-faj Horvátországtól a Peloponnészoszig. Az alapvetően nem túl eltérő külsejű bogarak testalkatának különbségei csalókák, mert fajon belül is nagyon változatosak

A fajok közt a valódi különbségek a részletekben, például az előhát pontozottságában, szőrzetében keresendők

Túrabakancs és sátorcövek után fehér köpeny és mikroszkóp 2016 legelején a begyűjtött anyag feldolgozására Robin Kundrata látogatott el a Bogárgyűjteménybe, a Synthesys program7 keretében. Robinnal a terepen is remekül megértettük egymást, ugyanis a 2014-es úton közel két hetet töltöttünk együtt a balkáni hegyekben. Kéthetes budapesti tartózkodása alatt, a közös munka során számos összefüggésre derült fény, helyére kerültek a kirakós elemei.

Miután a főbb európai múzeumokból kikölcsönöztük az ismert fajok típuspéldányait, összehasonlíthattuk őket az általunk fogott példányokkal. Az esetenként több száz példányból álló sorozatok vizsgálata során kiderült, hogy a korábban jellemzőnek gondolt tulajdonságok egyáltalán nem biztos, hogy mérvadóak az egyes fajok esetében. Egy fajt például fakónak, rücskösnek és kicsinek gondolt a korábbi leíró. Ám a begyűjtött példányok alapján egyértelmű, hogy kicsi és nagy, rücskös és sima, világos és sötét egyedek is előfordulnak az adott populációban.

Néhány esetben az adott faj típussorozata nem is egy fajhoz tartozó példányokból állt, így azokat ki kellett zárni az elterjedési terület pontos megállapítása során. Ez tisztázott jó néhány problémát az elterjedéssel kapcsolatban. Arra is fény derült, hogy sok régi példányt olyan csapdákkal gyűjtöttek, melyek akár egy éven át is üzemeltek, mielőtt kiürítették volna őket. A csapdákban lévő tartósítófolyadék hatására az ilyen példányok szőrzete megkopott, színük kifakult,

7

Az Európai Unió támogatta Synthesys program a jelentős európai természetrajzi gyűjteményekhez való hozzáférést segítette a kutatóknak. A projekt összesen 20 európai természettudományi múzeum és botanikuskert konzorciumában valósult meg.

36 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

magyarán nem tükrözték hűen fajuk sajátosságait. A frissen fogott példányok viszont annyira különböznek ezektől, mintha más fajhoz tartoznának.

Nem utolsó sorban pedig több fajról kiderült, hogy bogarász eddig még nem találkozott velük. A korábban ismeretlen fajok leírása a leginkább örömteli feladat a taxonómus számára.

Az éjszakázások több esetben a tudomány számára addig ismeretlen fajok megtalálásához vezettek

Csak a nagy példányszámú anyagot látva derült ki, hogy a legtöbb bogár határozásánál jó szolgálatot tevő kisebb-nagyobb alaktani bélyegek gyakran fajon belül is igen változatosak, és emiatt nem feltétlenül döntőek a fajok elkülönítésekor. Előfordulnak egymástól 1000 kilométerre élő, ám külsőre szinte teljesen egyforma fajok, ugyanakkor egyes hegyeken, egymáshoz közel két faj is élhet, melyek közt a különbségek első ránézésre szembetűnőek. Ám az ismert balkáni fajok revíziója csak az első lépés. A közeli rokonságban lévő fajok pontos elhelyezkedését a törzsfán leginkább DNS-vizsgálatra alapozott fejlődéstörténeti elemzés alapján tudhatjuk biztosan. De ez már másik történet.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 37

Alkoholba áztatott remény Babocsay Gergely és Vági Balázs | 2016. április 1.

A WWF (World Wide Fund for Nature) szerint a tízezret is elérheti az évente kipusztuló állat- és növényfajok száma, amelyeknek sokszor a létezéséről sem tudunk. Márpedig, ha valamit meg akarunk védeni, arról tudnunk kell, hogy létezik. Vagy legalábbis reménykedni benne…

A rejtetten élő szemcsésbőrű habfészekbéka (Raorchestes chalazodes) 136 éven át rejtőzködött a szemünk elől Fotó: Sathyabhama Das Biju

Az emberiség évezredek óta fajok százait, ezreit űzi az örök elmúlásba. Polinézia egykori élővilágának jó részéről például szó szerint csak töredékes ismereteink vannak, mert már csak régészeti ásatások során előkerült csontdarabokból tudjuk, hogy valamikor élhetett ott egy-egy különleges madár vagy egyéb élőlény, amelyet tengerjáró embertársaink (az első polinéz betelepülőktől kezdve) szépen megettek az elmúlt évszázadokban. Arról, hogy a polinéz szigetek néhány évszázada még nyíló, rebbenő, zümmögő élőlényei közül mennyi tűnt tova nyomtalanul, legfeljebb csak becsléseink lehetnek.

Nagyon sok esetben a természetrajzi gyűjtemények azok a források, amelyek kézzelfogható bizonyítékokkal szolgálnak egy-egy faj múltbéli létezéséről. Az ilyen példányok mellé ragasztott vagy rájuk kötözött cédulákon az is szerepel, hogy mikor és hol találták őket. Ezek az olykor megfakult, kissé megszikkadt valaha élt élőlények azonban elhallgattathatatlanul üzengetnek: Léteztem! Éltem!

Volt helyem a Földön! Vannak, akik meghallják az üzenetet: muzeológusok, természetvédők és mások, akik szeretnék tudni, hol, milyen élőlények élnek. Emberek, akiknek egy ismeretlen béka felfedezése nyomán, még ha az csak egy alkoholban megfonnyadt jószág is, bizsergés fut végig a testén. Az érzés felülmúlhatatlan, olyannyira, hogy vannak, akik függővé váltak tőle, és úgy döntöttek, megkeresik a múzeumokban megtalálható, de a természetből már nem ismert állatokat.

A kétéltűek a globálisan leginkább fenyegetett gerinces csoport, ami komplex okokra vezethető vissza az élőhelyek elvesztésétől a fertőző betegségekig. Különösen sajnálatos ez, mivel a változásokra érzékeny indikátor csoportként a fogyatkozó kétéltűek a saját környezetünk állapotáról küldenek aggasztó jeleket.

Többen, mint például a Costa Rica-i aranyvarangyocska (Incilius periglenes), a Kordillerák hegyi erdőségeiben élő csonkaujjúbékák sok faja (Atelopus spp.), vagy a különleges szaporodású ausztráliai gyomorköltőbékák (Rheobatrachus spp.) gyakorlatilag a szemünk láttára tűntek el. Érthető, hogy a múzeumi példányok formájában őrzött, de évtizedek óta nem látott kétéltűek felkutatása, élőhelyeik állapotának felmérése sokakat lázba hozott.

Az elveszett kétéltűek nagyszabású felkutatására két természetvédelmi szervezet, a Conservation International és az IUCN SSC Amphibian Specialist Group

38 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

indított először kampányt 2010 augusztusában. Az akció részsikereket hozott, a keresett békák közül a legtöbbet nem sikerült újra felfedezni, de kézre kerültek addig teljesen ismeretlen fajok is. Talán a program lelkesítő erejének köszönhetően 2010 novemberében elindult az India Elveszett Kétéltűi (Lost Amphibians of India) című program8 is, amely az eredeti programmal közös eredményeként 5 újra felfedezett békafajjal büszkélkedik a honlapján. Közülük talán a legszebb az alig 3 centiméteres szemcsésbőrű habfészekbéka (Raorchestes chalazodes), amelyet 1876-ban Albert Günther neves herpetológus, a londoni Természettudományi Múzeum akkori kurátora Ixalus chalazodes néven írt le a tudomány számára. A példányt, amely azóta ott lebeg a múzeum egyik alkohollal töltött tároló üvegében, Richard Henry Beddome, a Brit Hadsereg ezredese, természettudós gyűjtötte az indiai Nyugati-Ghátokból. Többet ebből a békából nem láttak egészen 2011-ig, amikor a Kalakkad Mundanthurai Tigrisrezervátum esőerdeiben újra megtalálták.

Igen rejtetten él, a hímek bambuszszárak repedéseiből hívogatják a nőstényeket, amelyek a szártagok üregeibe készített habfészekbe rakják a petéket. Az ebihalak átalakulásáig a hím őrzi az ivadékokat.

Mint sejthetjük, a béka újrafelfedezése nem volt véletlen. Valamikori létezéséről tudtunk, hiszen megőriztünk egy gyűjteményi példányt. Leírás is volt róla, sőt neve is volt. A gyűjteményi cédulán pedig szerepelt a származási helye.

Nem kellett hát mást tenni, mint elmenni, és felkutatni ott, ahol lennie kellett. És hogy mindez mire jó? Napjainkban sok természetes élőhely pusztul hanyagságból, mohóságból vagy egyéb okból kifolyólag. Ha azonban egy hely védett, mint ahogyan a rezervátum is az, ahol ma a békánk él, ő maga egy élő újabb ok arra, hogy ezt a helyet a továbbiakban is megvédjük. Mert egy természetvédelmi terület értékének egyik legegyszerűbb mérője az ott található fajok száma és ritkasága. Pláne, ha olyan csinosak, mint a szemcsésbőrű habfészekbéka. Hogy megtaláltuk-e volna gyűjteményi példány nélkül? Talán igen, talán nem, de egy biztos: időben megtaláltuk, és ez egy természettudományi gyűjteményben őrzött példánynak köszönhető.

8

A kutatók tudták, hogy a szemcsésbőrű habfészekbékának léteznie kellett vagy kell, hiszen volt belőle gyűjteményi példány Fotó: Sathyabhama Das Biju

A dehraduni zuhatagbékát (Amolops chakrataensis) 1985-ben látták utoljára, de csak 1995-ben írták le a tudomány számára.

2011-benfedezték fel újra egy erősen leromlott élőhelyen Fotó: Sathyabhama Das Biju

http://www.lostspeciesindia.org/LAI2/

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 39

Irány Albánia!

Barina Zoltán | 2016. május 04.

A mediterrán tengerpart és a festői hegyvidékek miatt Albánia egyre vonzóbb turistacélpont. Mégis van, aki valamiféle küldetéstudattal inkább egy csigafajt keres ott, vagy meglepetésre két tüskéslábú pozsgóccal tér haza onnan. Mi pedig, ha már lassan 12 éve rendszeresen odavetődünk, elhatároztuk, hogy megismerjük és feltárjuk az ország növényvilágát.

Albánia most is számos izgalmat és meglepetést rejt. El lehet hát képzelni, milyen lehetett, mikor magyar botanikusok először léptek az ország területére az I. világháború idején, a bevonuló monarchia hadseregének védelmében. Aztán legközelebb 1956-ban, mikor a gyűjtött növényanyag az itthoni események miatt a repülőtéren megsemmisült. Később kényszerűségből az albán szakmai és baráti kapcsolatoknak is véget kellett vetni.

2004 óta nyílik alkalmunk megismerni Albániát. Jártunk az összes hegyvidékén a görög határon húzódó Grammostól az elátkozott Bjeshket e Namunáig A Lura Nemzeti Park hegyi tavai szerpentin alapkőzeten Fotó: Barina Zoltán

Az Albán-Alpok sziklás csúcsai Fotó: Barina Zoltán

A Kék-szem nevű karsztforrás Delvine közelében Fotó: Pintér Balázs

Albánia áramtermelése vízerőművekre épül Fotó: Barina Zoltán

40 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

(utóbbinak az Albán-Alpok elnevezése sokkal csalogatóbb, de mindkettő jól kifejezi a terület jellegét). Gyűjtöttünk mészkőszurdokokban, szerpentinsziklákon, forráslápokban, víztározók iszapján (nem kívánt fertőzést is) és utak mentén, sorra véve az országban található élőhelyeket. Mindeközben százával mutattuk ki Albánia területéről az onnan addig nem jelzett növényeket – mintegy 150 növényfajt eddig kizárólag mi találtunk az országban.

A gyűjtés azonban csak az első lépés ahhoz, hogy egy ország – esetünkben Albánia – növényvilágát megismerjük. Az Albániában korábban kutató botanikusok begyűjtötték az érdekesebb növényeket, azonosították őket, majd publikációkban beszámoltak felfedezéseikről, eredményeikről. Ezek fontos ismereteket szolgáltatnak a jelenlegi felmérésekhez. De nem eleget, és nem feltétlenül pontosat, így aztán számos nehézséggel találjuk szemben magunkat.

Közel sem gyűjtöttek be ugyanis minden növényfajt (sem korábban, sem most); a begyűjtöttek egy része időközben megsemmisült vagy használhatatlanná vált (elpusztult a gyűjteményben, tönkrement a háborúban vagy elkallódott szállítás A Tomor, az albánok szent hegye Fotó: Barina Zoltán

közben); a fennmaradt herbáriumi példányok pedig szétszóródtak Európa botanikai gyűjteményeiben. Attól függően, honnan érkezett a gyűjtő, Tirana és Budapest mellett Bécsben, Firenzében, Genfben, Londonban, Berlinben, Brémában, Jénában és Prágában is találunk jelentősebb mennyiségű Albániából származó herbáriumi példányt.

A publikációkban, határozókönyvekben megjelent növényekről jobb híján kénytelenek lennénk elhinni, hogy valóban azt látta az adott botanikus, amiről írt – de mivel a tudományt mindig a kétkedés viszi előre, a tamáskodó szakem-

Az evaporit alapkőzet szélsőséges körülményeket teremt a növények számára Fotó: Pinke Gyula

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 41

ber felkeresi a bizonyító példányokat őrző gyűjteményeket. Végigjárva Európa herbáriumait, ahol Albániából származó növények találhatók, alaposan átrajzolódik az albán flóráról alkotott képünk. Mindegyik herbáriumból előkerültek olyan növények példányai, melyeket Albániában sem mi, sem korábbi kutatók nem találtak meg, és gyűjtőik sem ismerték fel faji hovatartozásukat. Valószínű, hogy ezek mára kipusztultak az országból, vagy legalábbis kevés helyen fordulnak elő. Így bukkantunk rá Szófiában a vékony szittyóra (Juncus tenuis) vagy Brémában a tavaszi héricsre (Adonis vernalis).

Az érdeslevelűek családjába tartozó Solenanthus albanicus Dél-Albánia és Észak-Görögország bennszülött (endemikus) faja Fotó: Barina Zoltán

Az érdeslevelűek családjába tartozó Moltkia doerfleri szerpentin alapkőzetű területek bennszülött növénye Fotó: Barina Zoltán

A horvát gyűszűvirág (Digitalis laevigata) Albániában is előfordul Fotó: Barina Zoltán

Endemikus imolafaj (Centaurea zuccarini) Fotó: Barina Zoltán

Arra is akad számos példa, hogy a növényt a gyűjtő az akkor rendelkezésére álló ismeretek alapján tévesen azonosította. Adatai viszont bekerültek a határozókönyvekbe, monográfiákba, mint Albániában honos, sőt, gyakran tudományra új növények. Jénában elhelyezett példányok alapján derült ki például, hogy többek közt a kakukkfűlevelű fűz (Salix serpyllifolia) és a magyar cickafark (Achillea pannonica) sem él Albániában. Ennél is többre, 900 körülire tehető azon publikált növényfajok száma, amelyeknek egyetlen herbáriumi bizonyító példányuk sincsen, emiatt albániai előfordulásuk legalábbis kétséges. Ráadásul ezek jelentős része a fő elterjedési területtől távoli előfordulás lenne, így többségük valószínűleg nem él az országban, ezért a bizonyító példány nélküli adatokat minimum fenntartással kell kezelni.

Ha tehát egy ország – Albánia – növényvilágát, növényfajait meg akarjuk ismerni, akkor a terepi kutatások mellett elengedhetetlen a herbáriumi anyagok ismerete. Ezek bizonyítják az egyes fajok előfordulását – vagy éppen ellenkezőleg, vizsgálatuk alapján kiderülhet, hogy honosnak vélt fajok valójában sosem fordultak ott elő. Ezzel megkímélhetjük a természetvédelmet a ritkának gondolt, valójában elő sem forduló (vagy nem is létező) fajokra irányuló erőfeszítésektől és az ezzel járó kiadásoktól, így ráirányíthatjuk a figyelmet a valóban ritka fajokra.

42 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Tchernov nyaklánca az alkoholból Babocsay Gergely | 2016. március 4.

Egyes élőlények nemcsak hogy a világ nehezen megközelíthető részein élnek, de még ott is mindent elkövetnek, hogy ne kerüljenek szem elé. Bár Izraelt ma már nem tekinthetjük nehezen megközelíthető országnak, történelmi léptékben mérve bizony a Levante faunája nem is olyan rég még nem tartozott a könnyen felfedezhetők közé. És bár a zsidó állam megalakulása óta szépen gyarapodnak a természettudományi gyűjtemények az országban, a biodiverzitás egyik forró pontjának számító Levantei-földhíd rendkívül gazdag élővilágának megismerése és rendszerezése időigényes.

A jelentős erőfeszítéseknek köszönhetően és ellenére mind a mai napig bukkannak fel újabb és újabb fajok a Szentföldről, ami azért is fontos, mert gazdaság és népesség tekintetében a világ egyik leggyorsabban fejlődő és gyarapodó régiójáról van szó, ahol némi túlzással minden négyzetcentiméternyi beépített területtel elvész egy-egy faj. Ugyanakkor ezen a háborúk sújtotta vidéken a biztonsági helyzet nem mindig engedte és ma sem engedi meg, hogy az ott élők és a kutatók kedvükre kirándulhassanak, vagy vizsgálódhassanak tetszőleges helyeken. Az élővilág felfedezésére hol nyílik egy kis ablak, hol bezárul. Ilyen körülmények között a természettudományi gyűjteményeknek még nagyobb a jelentősége a biológiai sokféleség feltárásában. Minden élő szervezet, amely valamely kínálkozó alkalommal múzeumi példánnyá válik, felbecsülhetetlen anyagot jelent a taxonómiai kutatások számára.

Egy ilyen sokszorosan is nehezen vizsgálható hüllő volt a Micrelaps muelleri tudományos nevet viselő kígyófaj, amely rejtett, föld alatti életmódja miatt csak alkalmanként került kézre. Szinte semmit nem lehetett tudni róla. Bár rendszertani hovatartozása ismert volt, az, hogy a Levantén belül mennyire változatos, vannak-e alfajai, esetleg feloszlik-e több fajra, az alkalmi megfigyelésekből nyilvánvalóan nem volt kikövetkeztethető. Az évtizedek során alkoholos üvegekben felgyűlt és egyszerre, módszeresen megvizsgálható példányok azonban megváltoztatták a helyzetet. Izraeli herpetológusok, köztük a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora, Yehudah L. Werner tapasztalt taxonómusszemmel felfigyeltek a gyűjteménybe érkező példányok érdekes színezetbeli változatosságára.

A Micrelaps muelleri, avagy Müller nyaklánca nyakékre emlékeztet, akárcsak az új faj, a M. tchernovi Fotó: Babocsay Gergely

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 43

A kezdetben múzeumi önkéntesi projektnek induló rendszertani vizsgálat végül 2006-ban új faj leírásához9 vezetett. Kiderült, hogy a Levantén belül, mind Izraelben, mind Jordániában előfordul az addig ismert M. muelleritől több jellegben is eltérő kígyó. Az új faj a Micrelaps tchernovi nevet kapta, Eitan Tchernov, a Héber Egyetem 2002-ben elhunyt neves paleontológus professzora tiszteletére, aki történetesen a típuspéldánynak jelölt egyedet begyűjtötte. A szerzők angol névként a „Tchernov’s chainling” nevet javasolták, ami magyarul talán leginkább „Tchernov nyakláncának” felel meg.

A Micrelaps muelleri Boettger, 1880 fekete keresztsávjai szélesebbek és gyűrűként körbe érik a testet Forrás: Werner, Y. L. 2008., Hamadryad 32: 1-4.

A M. tchernovi Werner, 2006 fekete keresztsávjai amolyan nyergekként csak a has pereméig érnek, a hason már nem láthatók. A két faj egyéb, pikkely­k arakterekben is különbözik Forrás: Werner, Y.L. 2008., Hamadryad 32: 1-4.

Az új kígyó mindössze néhány lelőhelyről ismert a Jordán folyó keleti oldaláról, vagyis csak néhány 100 négyzetkilométernyi területről.

Egyelőre nem tudni többet a faj elterjedéséről, de a múzeumi példányok által szolgáltatott adatok figyelmeztetőek. Valószínűleg szűk elterjedésű, endemikus fajról van szó.

Tchernov nyaklánca tehát egy újabb példája azon fajoknak, amelyeket észre sem vennénk múzeumi gyűjtemények nélkül, és amelyek valószínűleg olyan ritkák, hogy néhány éven belül észrevétlenül tűnnének el, anélkül hogy egyáltalán megpróbálhatnánk megvédeni őket.

A Micrelaps-fajok elterjedése a Levantén. A M. tchernovi ( ) csak igen kis területről ismert az Izrael és Jordánia között húzódó Jordánvölgyből. A M. muelleri ( , ) jóval szélesebben elterjedt Forrás: Werner et al. 2006, Zool. Middle East., 38: 29-48.

9

Werner, Y. L., Babocsay, G., Carmely, H. & Thuna, M. (2006): Micrelaps in the southern Levant: variation, sexual dimorphism, and a new species (Serpentes: Atractaspididae). – Zoology in the Middle East, 38: 29-48.

44 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

2.

Milyen információ nyerhető ki a „halottnak” hitt gyűjteményekből?

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 45

Kipusztultnak hittük – a zörgőfű és a macskamenta története Bauer Norbert | 2016. január 8.

A magyar flórában több olyan növény is van, melyekről csak régi gyűjteményi példányok alapján tudjuk, hogy élnek vagy éltek Magyarország területén. Az igazán ritka fajok néha évtizedekig sem kerülnek szemünk elé. Így könnyen gondolhatjuk, hogy már kipusztultak Magyarországról.

A lágylevelű zörgőfű (Crepis mollis subsp. hieracioides) a fészekvirágzatok alatti jellegzetesen mirigyes kocsánnyal Fotó: Bauer Norbert

Ilyen eltűntnek gondolt faj volt a lágylevelű zörgőfű (Crepis mollis subsp. hieracioides), mely Közép-Európa hegyvidéki tájain, a hűvösebb, csapadékosabb éghajlatú területek kaszálórétjein él. Hazánkból egészen a közelmúltig egyetlen, több mint 200 évvel ezelőtt, 1799-ben, Kitaibel Pál (1757–1817) által gyűjtött herbáriumi adata volt ismert. A Kitaibel-féle példányt a második világháború utáni növényhatározók már meg sem említik. Az országból kipusztultnak hitt növény 2014-ben mégis előkerült egy bakonyaljai réten10.

Ahogy a növény- és állatfajok jelentős része, így ez a növény sem azonosítható „ránézésre, két méterről”. Ha így is lenne, jelentősége és „kipusztult” státusza miatt új adatai csak bizonyítópéldány mellett fogadhatók el. A dokumentációs célú gyűjtés nem megkerülhető. Mivel a faj hazánk újabb növényhatározóiban nem szerepel, jelenleg nem védett. Védeni ugyanis csak azt lehet, amit ismerünk.

A lágylevelű zörgőfű ritkasága és veszélyeztetettsége alapján fokozottan védett státuszt érdemelne. Magyarország védett növényfajai közé a lista elkövetkező frissítéskor kerülhet. Addig a dokumentációs céllal gyűjtött példány (a pontos adatokkal ellátott bizonyíték) és az illetékes természetvédelmi hatóság (amely az érték védelme érdekében hivatalosan eljárhat) képviseli e ritka faj populációjának érdekeit.

10

Bauer N. & Somlyay L. (2014): A Crepis mollis ( Jacq.) Asch. subsp. hieracioides (Waldst. & Kit.) Domin újrafelfedezése Magyarországon. – Kitaibelia, 20(1): 150–156.

46 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Zörgőfüvünk esete nem egyedi. Hasonló a borzas macskamenta (Nepeta parviflora) története is. Azzal a különbséggel, hogy nem kihaltnak hitték, hanem gyűjtésének hitelességében kételkedtek, hazai előfordulását herbáriumi bizonyítópéldánya ellenére egyenesen megkérdőjelezték. E különleges sztyeppi növényritkaságot sokáig csak a 19. század egyik legnagyobb magyar herbaristája (növénygyűjtője), Tauscher Gyula Ágoston (1833–1882) gyűjtötte. Tauscher példányát múzeumunk Herbarium Carpato-Pannonicum kollekciójában őrizzük.

Borzas macskamenta (Nepeta parviflora) Fotó: Lendvai Gábor

Gyűjtését követően másfél évszázadig senki sem észlelte. Az újabb terepi kutatások során bebizonyosodott, hogy a kétely alaptalan volt. A Mezőföld flórakutatása során, az 1990-es években több eldugott, szántóföldek között megbújó löszvölgyben is megtalálták 11. A borzas macskamenta immár fokozottan védett faj, a legnagyobb becsben tartott sztyeppi maradványnövényeink egyike.

11

Lendvai G. (1993): Régi-új elem a magyar flórában: a borzas macskamenta (Nepeta parviflora M. Bieb.). – Botanikai Közlemények, 80: 99-102.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 47

Az élőhely megsemmisült, a növény életre kelt Bauer Norbert | 2016. január 21.

A közelmúltban magyar kutatók munkájának köszönhetően12 a tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus) gyűjteményben őrzött, 130 éves magvaiból életképes egyedek fejlődtek. Ezzel új adatok kerültek fel a magvak hosszú távú életképességének rekordlistájára.

A legidősebb, még csíraképes magvakat őrző herbáriumi példány a Magyar Természettudományi Múzeum Herbarium Carpato-Pannonicum gyűjteményében található. A rekordert Borbás Vince (1844–1905) gyűjtötte 1883-ban, a bácskai A tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus) tekeredő, csavarodó hüvelytermései Fotó: Bauer Norbert

12

Molnár V. A., Sonkoly J., Lovas-Kiss Á., Fekete R., Takács A., Somlyay L. & Török P. (2015): Seed of the threatened annual legume, Astragalus contortuplicatus, can survive over 130 years of dry storage. - Preslia 87: 319-328.

48 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A tekert csűdfű (Astragalus contortuplicatus) virágzó hajtása Fotó: Bauer Norbert

A tekert csűdfű rekorder példánya Fotó: Bauer Norbert

Palánka mellett (Szerbia: Bačka Palanka). A tekert csűdfű itteni élőhelye már régen megszűnt, számos más régi lelőhelyéről is eltűnt, illetve hosszabb ideje megerősítésre vár. Bár laikus szemmel a tekert csűdfű szerény megjelenésű növény, igazi ritkaság, a szakma által becsben tartott védett, veszélyeztetett faj.

A tekert csűdfű Magyarországon főleg a Tisza menti, időszakosan elöntött területeken – ártéri hordalékon, kiszáradó pocsolyákban – él. Ilyen élőhelyeken csak néhány hét van arra, hogy a növények kicsírázzanak, virágozzanak és termést érleljenek (életciklusuk rövid).

Ráadásul az ilyen termőhelyek kialakulása esetleges, kiszámíthatatlan, számos tényezőtől függ. Előfordul, hogy egy lelőhelyen évekig, évtizedekig nem alakulnak ki a megfelelő körülmények. E sok bizonytalansággal számolva be kell látni, hogy a magvak hosszú távú életképessége az egyik legjobb stratégia, amely a fennmaradás biztosítéka lehet.

A 130 éves rekorder és más régi gyűjteményi példányok vizsgálata rávilágít arra, hogyan lehet a gyűjtés (néhány példány pusztulása árán) konzervációbiológiai jelentőségű. Az életképes magvaknak köszönhetően lehetőség nyílik a természetben már régen kipusztult állományok ex situ megőrzésére (pl. botanikus kerti gyűjteményben), vagy akár a közeli hasonló élőhelyre való visszatelepítésére. Így hordozza a rekorder és a többi régi gyűjteményi példány által „elnyert” tudományos örökkévalóság a feltámadás lehetőségét. Nem mellékesen az eltűnt, de jól dokumentált populációk genetikailag is vizsgálhatók, így a faj Kárpát-medencei története – elterjedése, visszaszorulása és ennek irányai – pontosabban feltárható.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 49

Eltűnt és sosem volt ritkaságok Puskás Gellért | 2016. április 11. Él hazánkban egy sáskafaj, amelyik azon túl, hogy a hatályos természet­védelmi jogszabály szerint védett (pénzben kifejezett értéke 50 000 Ft), közösségi jelentőséggel is bír, a Natura 2000 (az Európai Unió ökológiai hálózata) egyik jelölőfaja. Nemcsak ritkasága miatt jelentős, hanem mert ernyőfajként tekinthetünk rá: megőrzésével egy sor kevéssé ismert vagy nehezen vizsgálható érték fennmaradását is segíthetjük. Ezért a hivatalos természetvédelem minden tagállamban – ahol előfordul – néhány évenként sort kerít arra, hogy felmérje e sáskafaj populációinak és élőhelyeinek állapotát, valamint az esetleges veszélyeztető tényezőket, és ha indokolt, aktívan is cselekedjen a védelem érdekében.

Ez a faj az eurázsiai rétisáska (Stenobothrus eurasius), a hazánkban előforduló 59 sáskafaj egyik meglehetősen ritka képviselője. Mint a nevéből is kitűnik, kelet felé messze elterjedt. Az ázsiai sztyeppeken élő populációk azonban valószínűleg egy másik, kevéssé ismert faj képviselői. Középhegységeink zavartalanabb sziklagyepeinek és sztyepprétjeinek is csupán töredékén fordul elő, gyakran csekély egyedszámmal, kis kiterjedésű élőhelyeken (karsztbokorerdők tisztásain).

Az teljes állományát gyakorlatilag a Pannon régió elszigetelt populációi alkotják.

Nem meglepő tehát, hogy nagy jelentőséget tulajdonítunk annak, hogy honnan származnak akár régi, akár újabb adatai. Nehezíti ezt a kérdést, hogy kön�Hím eurázsiai rétisáska (Stenobothrus eurasius) Fotó: Puskás Gellért

Nőstény eurázsiai rétisáska barna színváltozata Fotó: Puskás Gellért

nyen összetéveszthető más rokon fajokkal, hazánkban elsősorban a hasonló élőhelyekhez kötődő, de jóval elterjedtebb sztyeppréti sáskával (Stenobothrus nigromaculatus). Mindkét faj meglehetősen változatos megjelenésű, ráadásul a határozókulcsokban szereplő elkülönítő bélyegek sem minden példányon fedezhetők fel ugyanolyan mértékben. Gyakorlott szem számára sem mindig könnyű a biztos azonosítás, fénykép alapján pedig legtöbbször lehetetlen.

50 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Az eurázsiai rétisáska egy-egy előfordulási adatával kapcsolatban ezért joggal merülhet fel, hogy az valóban hiteles-e? Ez egyértelműen igazolható, ha ellátogatunk a kérdéses lelőhelyre és valóban megtaláljuk ott ezt a fajt. De mit gondoljunk akkor, ha nem találjuk?

Rovarok esetében egyáltalán nem ritka, hogy a megfelelő időpontban és ideális körülmények között keresve sem kerül elő egy-egy faj, különösen, ha rejtett életmódú. A rétisáskák szerencsére nem ilyenek, mindig a gyepszintben tartózkodnak. De így is csak több sikertelen próbálkozás és az élőhely alapos átkutatása után jelenthetjük ki, hogy nagy valószínűséggel valóban nem él ott az adott faj. Arról viszont semmi biztosat nem állíthatunk, hogy a múltban megtalálható volt-e ott vagy sem. A kicsi és elszigetelt populációk igen veszélyeztetettek, a negatív környezeti hatások könnyen a teljes eltűnésükhöz vezethetnek.

Annak eldöntésében, hogy valóban helyi kihalás történt-e vagy téves határozáson alapul az adat, kulcsfontosságúak a bizonyító példányok.

Amennyiben megtalálható valahol az adott időpontban és adott helyen gyűjtött, majd tartósított példány (a megfelelő információkkal ellátva), bármikor ellenőrizhető a fenti kérdés. A természettudományos gyűjtemények ilyen bizonyító példányok sorozatai, amelyek vizsgálatával számtalan egyéb problémára is válasz kereshető.

Nőstény eurázsiai rétisáska (balra) és sztyeppréti sáska nőstényének (jobbra) zöld színváltozata Fotó: Puskás Gellért

Az eurázsiai rétisáska esetében kiderült, hogy a Kisalföldről, Lébény mellől származó adat helytelen határozáson alapul, az adat forrása valójában a sztyeppréti sáska egy szokatlan megjelenésű példánya. Valószínűleg soha nem élt ott eurázsiai rétisáska, mivel nincsenek meg a közelben azok az élőhelyek, amelyeket igényel. De egyéb középhegységi, elméletileg megfelelő gyeptípusokban gyűjtött példányokról is kiderült később, hogy más fajokkal tévesztették össze őket.

Vannak azonban olyan régi adatok is, amelyek világosan bizonyítják az eurázsiai rétisáska előfordulását azokon a helyeken, ahol újabban a rendszeres kutatások sem tudták igazolni a jelenlétét. Magyarországon először Budapestről, a Sváb-hegyről jelezték ennek a fajnak az előfordulását az 1930-as években.

A Magyar Természettudományi Múzeum több bizonyító példányt őriz innen, az utolsókat Nagy Barnabás, a Növényvédelmi Kutatóintézet volt munkatársa gyűjtötte a Széchenyi-hegyen 1959-ben.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 51

Úgy tűnik, a Sváb-hegy urbanizációjának egyik káros következménye, hogy végleg eltűnt innen az eurázsiai rétisáska – annak ellenére, hogy még mindig számos egyéb ritkaságnak ad otthont ez a terület.

Többek között megtalálható itt a Kárpát-medence bennszülött szöcskéje, a fokozottan védett magyar tarsza (Isophya costata) is. Szerencsére az eurázsiai réti­sáskának akad egy-két fennmaradt populációja is a főváros környékén (pl. a budaörsi Kopárokon), bár némelyik közülük erősen veszélyeztetett (elsősorban a Hármashatár-hegy erősen zavart gyepein).

Rosszabb a helyzet a Mecsekben, ahol egyetlen helyről volt ismert a faj, a Pécs mellett magasodó Tubesről. Az adat szintén Nagy Barnabástól származik – aki utoljára 1964-ben észlelte itt a jelenlétét –, az általa gyűjtött egyetlen példány gyűjteményünkben ma is megtalálható és vizsgálható. Sajnos a Mecsekben nem tudunk további populációkról.

Jelenlegi tudásunk szerint tehát az eurázsiai rétisáska kipusztult a DélDunán­t úlról, legközelebb a Bakony, a Gerecse és a Vértes néhány (egy kézen megszámolható) pontján tudunk létező előfordulásairól.

Felmerülhet a kérdés, hogy miért foglalkozunk azokkal a helyekkel, ahol már nem található meg ez a sáska, ahelyett, hogy csak a meglévő populációkra koncentrálnánk? Egyrészt egy faj veszélyeztetettségének megítélésekor fontos az állomány méretében mutatkozó trendek ismerete. Egyáltalán nem mindegy, hogy a faj úgy ritka, hogy stabilan alacsony számú az állománya, vagy úgy, hogy folyamatosan csökkenő trendet mutat. Utóbbi esetben jóval sérülékenyebb, sokkal inkább oda kell figyelnünk rá. Másrészt az egykori élőhelyek vizsgálatával, átalakulásuk valamint a rájuk ható újabb keletű hatások felderítésével a kérdéses faj speciális igényeiről is többet tudhatunk meg.

A fentiekhez hasonlóan jól dokumentált helyi kipusztulások ismerete tehát a hatékony védelemhez is fontos információkat szolgáltat.

Az eurázsiai rétisáska egyetlen bizonyító példánya a Mecsekből Az eurázsiai rétisáska élőhelye a Pilis-tetőn

52 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Etanolos békafürdő, DNSszekve­nátor és gombamix: az interkonti­nentális nyomozás csúcsa Vörös Judit | 2016. március 25.

Váratlan esemény történt 1998-ban. Felfedeztek egy apró, rajzóspórás gombafajt (Batrachochytrium dendrobatidis, magyarul kitridgomba), amelynek különös tulajdonságai vannak. Ellentétben az összes rokonával, amelyek a talajban vagy a vízben lebontóként élnek, ez a mikroszkopikus méretű (nagyjából 3 mikrométer nagyságú) gomba kizárólag a kétéltűek bőrén élősködik. A felfedezés nagy port kavart tudományos körökben, és a kutatók azonnal intenzív kutatásba kezdtek, hogy megvizsgálják, vajon ez a gomba lehet-e az oka annak a világméretű kétéltűpusztulásnak, amely az 1970-es évek végén kezdődött, és azóta is tart.

Kezdjük azzal, hogy milyen állatok a kétéltűek, és miért is fontosak az emberiség számára? A kétéltűek az egyik legváltozatosabb gerinces állatcsoport. Kevesen tudják, hogy jelenleg 7520 kétéltűfajt ismerünk, de ezek 32 százaléka már a kipusztulás szélére sodródott. Ide tartoznak a békák, a szalamandrák, a gőték és a kizárólag trópusi vidékeken előforduló féreggőték. Ez a több ezer, főként gerinctelenekkel táplálkozó faj fontos részét képezi a táplálékláncnak. Gondoljunk csak bele: ha kihalnak a kétéltűek, akkor elszaporodnak a szúnyogok, de éhen maradnak a kétéltűekkel táplálkozó madarak. Ezzel felborul az ökoszisztéma egyensúlya, aminek beláthatatlan következményei lehetnek. Emellett a békák bőrváladéka számos emberi gyógyszer (szívgyógyszerek, fájdalomcsillapítók) alapanyagául szolgál. Mi, emberek, nem járnánk tehát túl jól, ha a kétéltűek eltűnnének a Föld színéről, ezért védenünk kell őket.

A kétéltűek egyik különleges tulajdonsága, hogy a bőrük vékony, rajta keresztül történik a vízfelvétel és részben a légzés is. Éppen ezt a tulajdonságot használja ki a parazita gomba: megtelepszik a hámrétegben, szaporodni kezd, és megvastagítja a bőrt. Ezzel megakadályozza a légzést és a vízfelvételt, ami az állat sóháztartásának teljes összeomlásához vezet. Ezt a betegséget kitridiomikózisnak nevezik, mert a kitridgomba okozza.

Honnan bukkant fel ez a gombafaj, és miért éppen a kétéltűeket betegíti meg?

Hogyan lehet megakadályozni, hogy a gyilkos kór továbbterjedjen, és megfertőz-

Vörösszemű levelibéka (Agalychnis callidryas) Forrás: Geoff Gallice, Wikimedia Commons

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 53

A kitridgomba jelenleg ismert elterjedése. A színek az adott országban észlelt pozitív minták számát jelölik. Minél sötétebb a szín, annál több fertőzött kétéltűegyedet találtak Forrás: http://www.bd-maps.net/

Bd +ve Samples 0

A hazánkban is előforduló foltos szalamandra (Salamandra salamandra) felett ugyancsak gyülekeznek a sötét fellegek.

Egy éve egy eddig ismeretlen, a kitridgombával rokon kórokozót találtak, amely kizárólag farkos kétéltűeken (szalamandrákon és gőtéken) élősködik. Szalamandraevő kitridgombának (Batrachochytrium salamandrivorans) nevezték el Fotó: Szelényi Gábor

2259

ze az eddig még egészséges állományokat? És végül, hogyan segíthetnek a kérdések megválaszolásában a természetrajzi gyűjtemények?

A gomba által okozott kitridiomikózist és a hozzá köthető pusztulásokat először a 2000-es évek elején azonosították észak-amerikai és ausztrál kétéltű-populációkban. Ekkor csak annyit tudtunk, hogy a kórokozó hirtelen felbukkant legalább két kontinensen, de a gomba eredete még tisztázatlan maradt. Felmerült a gyanú, hogy olyan kétéltűfajjal hurcolták be a két kontinensre, amely ott nem őshonos, és amelynek az importja már régóta kereskedelmi mennyiségben zajlik.

Dél-afrikai és ausztrál kutatóknak 2004-ben az az ötlete támadt, hogy megvizsgálják az Afrikában őshonos karmosbékák (Xenopus laevis) afrikai természettudományi múzeumokban alkoholban vagy formalinban őrzött példányait, ugyanis ezt a fajt több évtizede folyamatosan importálják minden kontinensre laboratóriumi vizsgálatokhoz. A múzeumi példányok bőréből kaparékot vettek, és különleges DNS-eljárással azonosították a gombafajt. Kimutatták, hogy Afrikában ez a kórokozó már jóval régebb óta jelen volt, mint máshol, mivel egy 1938ban begyűjtött és alkoholban tárolt gyűjteményi karmosbékaegyed DNS-vizsgálata pozitívnak bizonyult. Ez arra utalt, hogy a gomba világszintű terjedéséért az ember hathatós közbenjárásával a karmosbékák lehetnek a felelősek. Kiderült továbbá, hogy ami az Afrikában őshonos kétéltűeknek nem okozza vesztét, az a többi kontinensen katasztrófához vezethet.

Közben a fertőzés szinte minden földrészen felbukkant, köztük Európában is, ahol kipusztított egy teljes foltosszalamandra-állományt Spanyolországban,

54 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

majd továbbterjedt Nyugat-Európába. Ez újabb kérdéseket vetett fel a gomba eredetét illetően.

Japán kutatók 2009-ben felfedezték, hogy a japán óriasszalamandra (Andrias japonicus) 1902-ben befogott, múzeumban őrzött példányán is megtalálható a gomba.

Brazil kutatók 2014-ben egy tanulmányban arról számoltak be, hogy Brazília atlanti esőerdeiben 1894-ben gyűjtött, múzeumban konzervált békák (Hypsiboas pulchellus) bőrén megtalálták a gombát. Ezzel nagyjából egy időben az Egyesült Államok középső területéről származó, 1888-ban gyűjtött és a helyi múzeumban elhelyezett leopárdbékákról (Lithobates sphenocephala) is pozitív tesztet kaptak.

Ezek a múzeumi vizsgálatok arra világítottak rá, hogy a kétéltűeket pusztító gomba nem Afrikából származik, hanem gyakorlatilag minden kontinensen jelen volt már hosszú ideje, tehát valami más oka lehet annak, hogy éppen most tört ki a kétéltűeket veszélyeztető járvány.

Innentől a kutatásokat a frissen gyűjtött mintákra alapozták, és minden földrész kétéltűiről gyűjtött minták teljes genomelemzésével megpróbálták rekonstruálni a gomba világszintű elterjedésének menetét, illetve a különböző kontinensek gombatörzseinek leszármazási kapcsolatát. Mivel ez hosszú és költséges feladat, máig nem jutottak a végére. Annyi kiderült azonban, hogy bár mindenhol megtalálható az őshonos gombaváltozat, a behurcolt kétéltűekkel együtt az ember behurcolta az idegen gombatörzseket is, amelyek aztán egymással keveredve olyan gyilkos változatot hoztak létre, amely már veszélyt jelent a helyi kétéltűfaunára.

A klímaváltozás is hatással lehet a gomba elterjedésére, hiszen olyan helyeken is felbukkanhatott, ahol korábban kedvezőtlen körülmények uralkodtak a szaporodásához. Így pusztulhatott ki örökre, sok fajtársával együtt a panamai csonkaujjúbéka (Atelopus zeteki) Panama esőerdeiből. Ennek tudatában a kutatások inkább a gomba élettana és a gomba-kétéltű rendszer ökológiájának megismerése felé tolódtak el.

A múzeumban őrzött, tudományos célra befogott egyedek tanulmányozásának köszönhetően a kutatók és a természetvédők felismerték tehát a problémát, és lépéseket tehettek a megoldás felé. A majdnem másfél évtizedes vizsgálatok alapján ma már tudjuk, hogy ez a gomba a hűvös éghajlatot és elsősorban a hegyvidéki élőhelyeket kedveli, a béka bőrében szaporodik, és ostoros zoospórái vagy a vízben úszva terjednek tovább, vagy pedig a kétéltűek egymással való érintkezése közben adódnak át. Ezt tudva, illetve a kontinensek közötti és kontinenseken belüli idegenhonos kétéltűfajok behurcolása miatti veszélyek ismeretében az egyes országok korlátozásokat vezettek be a kétéltűek kereskedelmében. Sőt terepi protokollokat írtak elő az érintett területeken a kirándulók és a kutatók számára, hogy ne terjesszék tovább a kórt.

A Magyar Természettudományi Múzeum kétéltűkutatói megtalálták a kitrid­ gombát a hazai kétéltűeken is, de az itteni állományokat egyelőre nem betegítette meg. Oda kell figyelnünk arra, hogy ez így is maradjon.

Panamai csonkaujjúbéka (Atelopus zeteki) Forrás: Brian Gratwicke, Wikipedia Commons

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 55

Egy félreismert cickány Mészáros Lukács | 2016. december 19.

A hazai múzeumok gyűjteményében korábban erdei cickánynak vélt havasi cickány-maradványok újrahatározásakor kiderült, hogy mintegy 12 ezer éve a Bükk-fennsíkon alpesi állatok sokasága élt.

A szerző terepi munka közben a Vaskapu-barlang sziklafalánál Fotók: Mészáros Lukács

Hír János, a Pásztói Múzeum igazgatója 1993-ban ásatásokat vezetett a Bükk-hegység pleisztocén korú gerinces ősmaradványainak vizsgálatára. E sorok írója is tagja volt a kutatócsoportnak. Abban az évben a munka elsősorban a Lök-völgyi barlangban folyt, de a Vaskapu-barlangból is gyűjtöttünk üledékeket.

Ez a „barlang” tulajdonképpen csak egy sziklaeresz, és a maradványokat nem is ez, hanem a környező sziklafal repedései rejtették, amelyekhez néha csak kalandos úton, kötélen leereszkedve fértünk hozzá.

A több ezer példányt számláló anyagban számos csiga-, kétéltű-, hüllő-, madár- és emlősfajt találtunk. Az állatközösség leginkább a felső Würm időszaki élővilággal mutatott rokonságot és a felső pleisztocénnek ahhoz a szakaszához kapcsolható, amelyet az utolsó komoly lehűlés jellemez (pilisszántói szint). Ezt az időszakot ökológiai szempontból Vörös István részletesebben tagolta és második részét (16 000–12 000 év) bajóti fázisnak nevezte el. Erről megállapította, hogy bizonyos időszakaiban a júliusi középhőmérséklet alig emelkedett 12 oC fölé.

A vaskapui lelőhelyet ennek a periódusnak a végéhez soroltuk, így a fauna kora alapján mintegy 12 ezer évvel ezelőtti lehet.

Az állatok között néhány cickány-faj is akadt, amelyek között (a szerző nagy meglepetésére) a havasi cickány (Sorex alpinus) is előfordult. A meglepetést az okozta, hogy ez az állat ma elsősorban Európa magas hegyvidékein él. Hazánk nyugati határszélén ugyan néha megtalálható, de az őslénytani anyagban eddig nem volt ismert.

Az ezt követő években Kázmér Miklós, Szente István, valamint az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktoranduszai és hallgatói közreműködésével a Vaskapu-barlangból újabb mintákat gyűjtöttünk és dolgoztunk fel. Ezek meggyőztek minket a havasi cickány gyakori jelenlétéről. A vaskapui fauna tehát nemcsak hidegtűrőnek, hanem „alpesinek” volt mondható. Ezt alátámasztotta, hogy olyan más magashegységi fajok, mint például a kőszáli kecske maradványai is előkerültek. Ezek az állatok ma az Alpokban, 2–3000 m tengerszint fölötti magasságban, a zárt fenyőerdők zónája fölött fordulnak elő.

Feltételeztük, hogy egy, a 12 ezer éve bekövetkezett lehűlés hatására a középhegységi magasságú Bükk növényzete a mai magashegységekéhez vált hasonlóvá. A sarkvidéki jégtakaróhoz közelebb fekvő Skandináv-hegységben a hegyvi-

56 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Az Alpok jellegzetes növénye a törpefenyő és állata a zerge (Raxhegység, Ausztria)

déki növényzeti övek ma is alacsonyabban helyezkedtek el, mint ma az Alpokban és a Kárpátokban. A vegetációs zónák lejjebb húzódása a Bükk-hegységben az „alpi típusú” fauna bevándorlását vonta maga után. Vörös István előbb említett adatai alátámasztják ezt a feltételezést, hiszen Skandinávia azon területein, ahol a júliusi középhőmérséklet ma 10–15 oC, a tűlevelű erdők zónájának felső határa valóban 500–1000 méter tengerszint feletti magasságban van.

A havasi és az erdei cickány csontmaradványai rendkívüli módon hasonlítanak egymáshoz. Ezért felmerült a gyanú, hogy más, hasonló korú magyarországi lelőhelyek anyagában is lehetnek olyan Sorex alpinus példányok, amelyeket az igen nagy morfológiai hasonlóság alapján a nálunk rendkívül gyakori erdei cickányként (Sorex araneus) határoztak meg. Ez egyszerűen azért történhetett, mert a kutatók nem számítottak a havasi faj megjelenésére.

Hogy ezt tisztázzuk, 14 olyan lelőhely anyagát vizsgáltuk át, amelyeket a szakirodalom a pilisszántói szintbe sorolt. Ezek az ősmaradványok több évtizede lettek beleltározva a Magyar Természettudományi Múzeum és a Magyar Állami Földtani Intézet gyűjteményébe.

A vizsgálatok a következő lelőhelyeket érintették: Ballabarlang, Ballavölgyi-barlang, Bivak-barlang, Diósgyőr-Tapolcai-barlang, Gömböly-Tapolcai-barlang, Jankovich-barlang, Kiskevélyi-barlang, Peskő-barlang, Petényi-barlang, Pilisszántói I. kőfülke, Remete-barlang, Remetehegyi kő­ fülke, Szelim-barlang, Tarkői kőfülke.

A havasi (fent) és az erdei cickány (lent) maradványai a Vaskapubarlangból (az állkapcsok teljes hossza kb. 11 mm)

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 57

A Bükk-fennsík pereme és a 12 000 éves „alpi típusú” lelőhelyek

Havasi rét a Rax-platón

Ezek közül a Balla-barlang, a Bivak-barlang, a Peskő-barlang, a Petényibarlang és a Pilisszántói-kőfülke anyagában találtunk Sorex maradványokat.

Az állkapocsmaradványok részletes átvizsgálása során a Balla-barlang, a Petényi-barlang és a Peskő-barlang mintáiban mutattuk ki nagy gyakorisággal a havasi cickányokat. Így tehát, a vaskapui előfordulással együtt már négy lelőhelyen derítettük ki a faj jelenlétét. Ezek mind a Bükk-hegységben, viszonylag kis területen (átmérője kevesebb, mint 8 km) fordulnak elő.

A Vaskapu-barlang ősmaradványain Sóron András és Virág Attila 2005-ben részletes tafonómiai vizsgálatokat végzett. A tafonómia azt próbálja kideríteni, hogy mi történt az ősmaradványokkal az élőlény pusztulása és a kövületté válás között. A kutatók megállapításai szerint lehetséges, hogy a csontokat a lefolyó csapadékvíz nagyobb területről (a Vaskapu-barlang tágabb környezetéből) hordta össze egy ideiglenes üledékgyűjtőbe. Innen évente egy-két alkalommal (hóolvadás vagy igen intenzív esőzés következtében) áthalmozódva egy patakba kerültek, amely a Vaskapu-barlang közelében található karsztos üregekbe szállította őket. A maradványok idővel egyre mélyebbre jutottak, miközben az elágazó repedések időnként a függőleges sziklafal külső részére vezették az anyag egy részét. Jelenleg is a repedéseken keresztül kerülnek elő minden évben újabb csontmaradványok.

Ebből nyilvánvaló volt, hogy a Vaskapu-barlangban összegyűlt maradványok tágabb területről, nagyobb tengerszint fölött magasságból és több kilométer távolságból kerültek a lelőhelyre. A kérdéses „alpesi élővilág” helyét is ennek megfelelően kellett keresnünk.

Ha a Bükk-hegység magasabb területeinek határát a térképen nagyjából a 850 méteres szintvonalnál húzzuk meg, jól látható, hogy a négy vizsgált lelőhely ettől alacsonyabb területre esik. Legmagasabban a Petényi- és a Peskő-barlang, legalacsonyabban pedig a Vaskapu-barlang helyezkedik el. Bizonyos, hogy a Bükk-fennsíkról lemosódó üledék elsődleges felhalmozódása az előbbiek szintjében lehetett. A tafonómiai megfigyelések bizonyították, hogy a Vaskapu-barlang már a másodlagos felhalmozódás helye volt. Helyzete alapján sajnos nem eldönthető el, hogy milyen akkumuláció történt a Balla-barlangban.

Amikor felvetődik a kérdés, hogy pontosan milyen is lehetett ekkor a Bükk-fennsík élővilága, a választ a Kelet-ausztriai Raxban találjuk meg. Ez a mészkőhegység is rendelkezik a környezetéből kiemelkedő fennsíkkal. Valószínűleg itt látható ma olyan övezetesség, mint 12 ezer éve a Bükkben. A hegység magasabb részein havasi rétek, míg lejjebb zárt fenyőerdők fordulnak elő.

A fent leírtakból jól látható, hogy a Vaskapu-barlang új felfedezései – az „alpesi” élőhely rekonstrukciója szempontjából – fabatkát sem értek volna a múzeumokban porosodó, de mindig újra vizsgálható régi anyagok nélkül.

58 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Szuperszkennert és röntgengépet a csendes-óceáni köderdőbe.

Kiválthatja-e a fejlett technika a természettudományi gyűjtemények preparált példányait?

Babocsay Gergely | 2016. december 9.

Többen érvelnek azzal, hogy a modern tudomány vívmányai mellett már nincs szükség olyan évtizedek óta meghaladott módszerekkel élni, mint amilyen a múzeumi példányok gyűjtése. A tudományos módszerek és technikai eszközök azonban nem helyettesíthetik a tudomány vizsgálati anyagait.

A 2015 őszén az Amerikai Természettudományi Múzeum Biológiai Sokféleség és Természetvédelmi Központjának (American Museum of Natural History’s Center for Biodiversity and Conservation) gyűjteményébe juttatott, addig alig ismert, a jégmadarak rokonságába tartozó guadalcanali bajszos halción kapcsán az MTM blogon megjelent (és könyvünkben az első helyen szereplő) írásom számos olvasóból érzelmektől egyáltalán nem mentes, olykor vitriolos megjegyzéseket váltott ki. Némelyikük még a kutatókat (így, diszciplínára tekintet nélkül) is szívesebben látná boncasztalon, mint a jobban vagy rosszabbul fizetett állásaikban. Kétségtelen, a bajszos halción életének kioltása igen nehezen emészthető tett volt. Ugyanakkor, ha az érzelmeket megpróbáljuk kiemelni a kérdés tárgyalásából – és ezt elismerem, rendkívül nehéz – a történet mindenképpen új keretbe kerül. Mindezzel együtt tudomásul veszem, hogy a kérdésben nem fogok tudni mindenkit meggyőzni, ahogyan a vadgazdálkodás kapcsán vagy csak az állati hústermékek fogyasztása kapcsán sem lehet mindenkit meggyőzni arról, hogy vannak keretek, amelyeken belül állatok életének kioltása szükségszerű lehet.

Első körben leszögezem, hogy a bajszos halción esetében nem lehetett teljesen tisztán látni, és csak a kérdéses példányt kipreparáló kutató részéről olvastunk olyan érveket, amelyek szerint tette nem veszélyeztette a madár populációját, amelyet elegendően nagynak ítélt ahhoz, hogy azt egy egyed eltávolítása ne veszélyeztesse. A világ egyik legjelentősebb múzeumához köthető, magasan transzparens, kifejezetten madárvédelmi kutatási és regionális programokat megvalósító kutatócsoport érdemel is annyi hitelt, hogy csípőből ne tárazzuk ki rájuk gyűlöletünk hatlövetű Colt-ját, hanem előbb tegyük fel a kérdést, hogy akkor ennek mi értelme is volt.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 59

Így néz kia a Salamon-szigetekhez tartozó Guadalcanal Google Föld látképe. A trópusi sziget terepe rendkívül nehéz, erről a II. világháborúban Japán és az USA között lezajlott Guadalcanali csata kapcsán is tudhatunk. Ha a pénzt nem kímélő hadseregek gondban voltak a mozgással ezen a terepen, akkor mit szóljon egy muzeológus, akinek majdnem annyi „municiót” kellene a magasan fekvő ködbe burkolózótt erdőkbe cipelnie, mint egy hadseregnek, ha mindent helyben akar megvizsgálni.

A szigetet ma se hálózzák be könnyen járható utak

Először tisztáznunk kell egy félreértést. Többen érvelnek azzal, hogy a modern tudomány vívmányai mellett már nincs szükség olyan, évtizedek óta meghaladott módszerekkel élni, mint amilyen a múzeumi példányok gyűjtése. A tudományos módszerek és technikai eszközök azonban nem helyettesíthetik a tudomány vizsgálati anyagait. Tudom, sokan arra gondolnak, hogy a jégmadár megmintázható lett volna virtuálisan, modern szkennelési módszerekkel, például 3D szkennerrel, illetve nagy felbontású fotókkal, másrészt biológiai valóságában, azaz kíméletes DNS-mintavétellel. Ez azonban hasonlít ahhoz az érveléshez, amelyben amellett kardoskodunk, hogy valamely, a Kongó-medencében meghalt kisgyerek CT-vizsgálattal megmenthető lett volna. A muzeológusok, a financiálisan még oly jól eleresztett múzeumok kutatói is, mint az Amerikai Természettudományi Múzeum, kénytelenek számolni a pénzüket. Nem tudnak minden eszközt megvásárolni, amivel csodákat lehet művelni, másrészt a távoli tájakra szervezett expedícióiknak logisztikai korlátai is vannak, mert a felszerelést el is kell juttatni ember által nem járt, és a civilek számára egyébként is gyakran járhatatlan helyekre.

De épp itt a lényeg. Milyen felszerelés legyen az, amivel egy példányról minden infót, beleértve azt is, amire egyelőre még csak nem is gondol a tudomány, és aminek később hatalmas jelentősége lesz, helyben beszerezhetünk. Ha 50 évvel ezelőtt tudták volna, hogy a DNS megőrzése mennyire fontos, minden kipreparált példányból tettek volna félre DNS-t tartalmazó szövetet vagy örökítőanyagot kímélő preparálási eljárást alkalmaztak volna. Micsoda segítség volna ma a gyűjteményi példányok elemzéséhez! Gondoljunk csak a mérgeskígyós példára.

Ha csak felére csökkent volna ennek nyomán a kígyóméregtől életüket vesztők száma, az ma évente 50 ezer plusz boldog vagy kevésbé boldog, de az életét tovább élő embert jelentene. Nincs azonban az a szkenner, amelyik képes csontvázat három dimenzióban megmintázni (rendkívül fontos információk hordozója külsőre megkülönböztethetetlen, ugyanakkor belső anatómiájukban eltérő fajok esetében), amelyik megmutatná egy állat belső parazitáit, azonnal leméri egy madár lényeges tollait, vagy egy szempillantás alatt összeszámolja egy mérgeskígyó összes pikkelyét, fogait stb. Ha csak azokat a jellemzőket, amelyeket egy élő állaton meg lehet vizsgálni, mind a terepen vizsgálnák meg a muzeológusok, soha nem érnének a végére, és egy olyan expedíció, mint a Salamon-szigeteki, amelynek célja a Guadalcanal ismeretlen élővilágának felmérése volt, teljes kudarccal végződne.

A természettudományi gyűjtemények több mint 200 éve gyarapodnak a világ, elsősorban a nyugati kultúrkör múzeumaiban, de tulajdonképpen a világ legtöbb országában ma már léteznek természetrajzi gyűjtemények. Carl von Linné, a modern rendszertan megalapítója is gyűjtött vagy gyűjtetett példányokat, amelyek alapján számos, szinte mindenki által jól ismert fajt helyezett el az élők

60 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Nőstény porcelángekkó (Stenodactylus sp.) röntgenképe.

A gyűjteményi példány csontváza, a szervezetében fejlődő tojások vagy egyéb, a felvételen látható jellemzők a nélkül vizsgálhatók, hogy a példányt roncsolni kellene Forrás: Yehudah L. Werner (2016): Reptile life in the land of Israel. Edition Chimaira

rendszerében, és írt le a tudomány számára a Systema Naturae című alapművének 1758-ban megjelent tizedik kiadásában. A Linné által mintaként használt úgynevezett típuspéldányoknak, az általa leírt fajok etalonjainak egy része még ma is megvan. De például a Darwin által gyűjtött, kipreparált állatokból is sok fellelhető. A XIX. században a gyarmatosító birodalmak központjaiban felépült múzeumokban nemcsak az európai, hanem a gyarmati területek élőlényei is szép számmal gyűltek. A birodalmak fontosnak találták, hogy gyarmataik élővilágáról legyen valamilyen fogalmuk, ezért sokan küldték gyűjtéseik termését haza a nagy gyűjteményekbe: Párizsba, Londonba és más jelentős fővárosokba. Idővel az Egyesült Államok is bekapcsolódott, és az ott élő zoológusok, botanikusok és paleontológusok elsősorban az amerikai kontinensen gyűjtöttek.

Ma ezekben az országokban találhatók a legjelentősebb természetrajzi gyűjtemények, de a kisebb birodalmak és országok gyűjteményei sem szégyenkezhetnek. Bécs, Budapest, Prága például igencsak gazdag gyűjteményi anyaggal rendelkeznek. De mi járhatott a 150-200 évvel ezelőtti gyűjtők fejében, amikor kipreparálták ezeket a növényeket és állatokat, vagy eltették az ősmaradványokat és kőzettani leleteket? Abban az időben a tudomány ugrásszerű fejlődésének még a kezdetén állt. Egy ornitológus kézbe vehetett egy preparált madarat, és összehasonlíthatta a méreteit, a színeit, a koponyáját és a csontjait más madarakéval. Esetleg mért, formákat kategorizált, de ennél sokkal messzebbre nem juthatott. Darwin például forradalmi művének, a Fajok eredetének a megjelenésekor tudta, hogy az élőlények tulajdonságai öröklődnek, hiszen elméletének ez volt az egyik alappillére, de fogalma sem volt, mi az az anyag, ami az öröklődésért felelős. Gondoljuk el, akkor még a tudomány szinte semmit nem tudott az anyagszerkezetről, és csak Darwin munkáját követő években figyeltek fel a nukleinsavak lehetséges, öröklődésben betöltött szerepére. A DNS-molekula felépítését majd száz évvel Darwin elméletének megszületése után, 1953-ban írta le két molekuláris biológus, James Watson és Francis Crick. A mai technológiánkkal és tudásunkkal azonban a Linné, Darwin vagy mások által gyűjtött példányok DNS-ét meg tudjuk vizsgálni. Ez azért is fontos, mert sok közülük a fent említett

A londoni Természettudományi Múzeum. Hatalmas gyűjteményei jól tükrözik az egykori gyarmatbirodalom kiterjedését Fotó: Korsós Zoltán

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 61

Galápagosi csúfolórigó – Mimus parvulus (Gould, 1837) bőrbe tömött típuspéldányai. A madarakat Darwin gyűjtötte amikor HMS Beagle fedélzetén megérkezett a Galápagos-szigetekre.

A példányokat a neves ornitológusnak, John Gouldnak adta, aki leírta őket a tudomány számára. Idővel a madarak a londoni Természettudományi Múzeumba kerültek, és ma is vizsgálhatók Forrás: www.nhm.ac.uk

Hullámos virágú kardvirág – Gladiolus undulatus L. Linné gyűjteményéből Forrás: Kukkonen, I. & Viljamaa, K. (1973): Linnaean specimens in the Botanical Museum of the University of Helsinki. – Ann. Bot. Fennici 10: 309-336. – https://koivu.luomus.fi

típuspéldány, azaz fajuk etalonja a tudományos rendszerezésben. Minden később besorolt példányt vagy populációt ezekkel az etalonokkal kell összehasonlítani, és eldönteni, egy fajba tartoznak-e az etalonnal vagy sem. Néha azonban nem könnyű ránézésre eldönteni, hogy egy, a kezünkben tartott példány valóban egy fajba tartozik-e a típuspéldánnyal. Sok faj a megszólalásig hasonlít egy másikra, mégsem azonos azzal. Például nem alkotnak egymással szaporodó közösséget.

Kezdjük kapiskálni, ugye? Linné, Darwin és sokan mások gyűjteménybe helyeztek állatokat azzal a céllal, hogy azokat a csontjaik, tollaik, pikkelyeik, formájuk stb. alapján mindig össze lehet majd hasonlítani, de talán még álmaikban sem gondolták volna, hogy azokban a példányokban összehasonlítható molekulák vannak, amelyek segítségével még a leszármazási viszonyaikat is meg tudjuk fejteni. Az ipari forradalom ugyan már elérte őket, de épp csak átfuthatott a gondolataikban, hogy a Birmingham ipartelepei által eregetett és kiülepedett szennyezőanyagok egy nap talán kimutathatóak lesznek a begyűjtött példányok csontjaiban, szőrében és pikkelyeiben. Ha valaki képet akar kapni a kémiai analitika technikai fejlettségéről, csak menjen fel a világhálóra és böngéssze át néhány analitikaieszköz-kereskedő vállalat honlapját. 22. század a 21. században! És akkor még nem beszéltünk az ökotoxikológia fejlődő módszereiről, az egyre épülő tudásról, amellyel a gyűjteményi példányok megszólaltathatók. De csak alig több mint 200 év telt el az első példányok begyűjtése és megőrzése óta! És az emberiség töretlen hittel hisz a technikai és technológiai fejlődésben. Fogalmunk sem lehet tehát, hogy milyen információkat nyerhetünk a megőrzött példányokból holnap, 10 vagy 200 év múlva. Ráadásul fajok tűnnek el, és 3,5 milliárd évnyi titkot visznek magukkal, amelyet soha nem tudhatunk meg, ha legalább a gyűjteményekben nincs belőlük példány.

Kipreparált példányból kétségtelenül kevesebbet tudhatunk meg, mint az élőkből, de többet, mintha se élő, se holt egyed nem állna rendelkezésünkre. Olyan állatok után kutathatunk a védelmük érdekében, amelyek rég a feledésbe merültek volna, ha preparált egyedek nem emlékeztetnének rájuk.

A preparált példányokból nyert DNS segítségével képet kaphatunk arról, milyen evolúciós változások segítettek egy fajt a fennmaradásban a változó környezetében, vagy éppen mi hiányzott ahhoz, hogy fennmaradjon. Erre jó példa a réti tarkalepke skandináviai populációinak genetikai vizsgálata, amelyben múzeumi és természetben élő példányok alapján összehasonlították a kihalt és fennmaradt populációk genetikai

62 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

változásait, és ebből következtettek az egyik kihalásának és a másik fennmaradásának genetikai hátterére. A vizsgálatban nemcsak a DNS bázissorrendjének „leolvasása” jelentette a technológiai újdonságot, hanem az elemzésben használt modern, sok évtizedes kutatások alapján fejlesztett szoftverek és elméleti háttér is. Különösen ez utóbbiak fejlődése lesz az, ami miatt újabb és újabb kérdésekkel a kutatók a jövőben is visszatérhetnek a dobozba tűzött lepkékhez.

Az észak-amerikai kígyókat pusztító bőrgomba járványtani hátterének felderítése ugyancsak jó példaként szolgál az új technológia és a múzeumi példányok együttes használatában rejlő lehetőségekre. Kutatók az általuk kidolgozott új mikrobiológiai diagnosztikai eljárást múzeumi példányokon is használták, és így derítették ki, hogy a kórokozó gomba, az Ophidiomyces ophiodiicola körülbelül mikortól tizedeli a természetben élő kígyókat. Az ellenlépések sajnos még váratnak magukra, de kiinduló pont már van hozzá.

Bár a tudomány rohamosan fejlődik, újabb és újabb szuperkütyük állnak rendelkezésünkre, távoli tájakon, konfliktusövezetekben még mindig nem tudnak a kutatók olyan varázsbőrönddel megjelenni, amelyben egyszerre található meg a szuperszkenner, a röntgengép, az ultrahang, a 3D-s nyomtató és egy jövőbelátó gép, amely azt is meg tudja nekünk mondani, hogy a jövő bármely időpillanatában még mi egyebet szeretnénk majd megkérdezni attól a példánytól, amelyet ott, helyben, a vizsgálatot követően bántatlanul szeretnénk szabadon engedni.

Ja, és természetesen az a még fel nem talált eszköz sem lesz a bőröndben, amelyet a jövőbe látó gép számunkra hasznosként jelöl meg. A fentiek alapján megérthető, hogy a gyűjteményi példányok soha nem lesznek kiválthatók fényképpel, hangfelvétellel, és egyszerű szőr-, pikkely-, toll- vagy vérmintával, amelyből a laboratóriumban majd DNS-molekulát nyerünk, de más egyéb high-tech eszköz által nyert adathalmazzal sem.

Bizonyos gyűjtési elvek módosíthatók, ahogyan a hazai gerinces fauna mintázása ma a balesetben (közúti gázolás, ablaknak ütközés stb.) elpusztult egyedekre korlátozódik. A gyűjteménygyarapítást hazai és nemzetközi szabályozók is szigorú keretek közé szorítják, így például Magyarországon védett állatok leölése gyűjtemények számára ma nem megengedett. De a muzeológusok többnyire ott is önmérsékletet tanúsítanak, ahol a törvények nem védik az élővilágot, amen�nyiben ők maguk tisztában vannak azzal, hogy a faj, melynek példánya a kezükbe került, a kihalás szélén áll. Ha pedig egy muzeológus áthágja a törvényeket és etikai szabályokat, az nem a tudományos célú gyűjtés létjogosultságát kérdőjelezi meg, hanem az adott muzeológus morális és szakmai alkalmasságát, ami ugyanúgy szankcionálható, mint minden szabályszegő gyakorlat az élet más területein.

Ami pedig a tudományos szükségszerűséget illeti, arra sorozatunkban számos példát hozunk a természetvédelem, a humán egészségügy vagy egyéb területről. A gyűjtemények példányszámainak viszonyáról a mindennapi életünk során akaratlanul elpusztított élőlények számához, ugyancsak e sorozat egyik bejegyzése ad némi támpontot.

Látszólag egyforma lepkék sokasága a rovardobozban. Szárnyaikról ma nagy felbontású digitális képet készíthetünk, és a mintázatukat speciális mintafelismerő szoftverekkel elemezhetjük. Örökítőanyaguk, a DNS kinyerhető a kiszáradt testből és a bázissorrend a legmodernebb labortechnikával meghatározható. A modern számítástechnikának köszönhetően az így kinyert adatokat bonyolult szoftverekkel elemzésbe vonhatjuk, hogy válaszokat kaphassunk a legkülönfélébb tudományos kérdésekre. A válaszok bennünket, embereket és a lepkéket is segíthetik Fotó: Magyar Balázs

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 63

Mindenképpen elmondható, hogy a természettudományi gyűjtemények gyarapítása rendkívül fontos mind az ember, mind a megmintázott élővilág számára.

3. hogyan adnak választ a természettudományos gyűjtemények napjaink legfontosabb környezeti kérdéseire?

64 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Klímaváltozás a cédulákon Bauer Norbert | 2015. december 16.

Klímaváltozás, kihalások, csökkenő változatosság, genetikai sokféleség. Csak néhány jelenség, mely befolyásolja az életünket, és amelyhez köze van a múzeumi gyűjteményeknek. De miért is?

A múzeumi munka egyik legfontosabb feladata a jelen pontos dokumentálása.

Ez lehet feljegyzés, fénykép, de mind közül a gyűjteményi példánnyal dokumentált adat a legértékesebb. A múzeumi gyűjtemény úgy működik, mint egy háromdimenziós adattár. S ma nincs értékesebb dolog, mint maga az adat, az információ. Sok esetben olyan dolgok is vizsgálhatók egy múzeumi példányon, amelyek a gyűjtés időpontjában elképzelhetetlenek voltak.Bízunk abban, hogy az ilyen esetek tükrében a tudományos célú gyűjtések kártételével kapcsolatos kósza gondolatok új megvilágításba kerülnek. Tény, hogy az ilyen gyűjtések során a populációk egy vagy néhány egyede (növények esetében sokszor csak egy ág, egy hajtásrész) a tudományos kutatás „áldozatául” esik. De hol van ez azoktól a több száz egyed pusztulását előidéző, a hírekben gyakorta emlegetett esetektől, melyeket szinte meg sem hallunk – mint egy útépítés, egy felszántott rét vagy egy mesterséges mederbe terelt vízfolyás?

Számos kutatás foglalkozik a klímaváltozással, a jelenünkben zajló globális felmelegedéssel. Sokféle megközelítés és a számos megfogható jelenség ismert.

Elsőre meglepőnek tűnhet, de a gyűjteményekben őrzött példányok adatait elemezve néhány kérdésre ezzel kapcsolatban is választ kapunk.

Az elmúlt években a sajtó is hírül adta annak a kutatásnak az eredményét, amely az orchideák virágzási idejének előbbre tolódását mutatta ki. Magyar kutatók megállapították, hogy a jelenség oka egyértelműen a felmelegedés13.

Hogyan találtak erre a bizonyítékra?

A Debreceni Egyetem munkatársai 39 orchideafaj herbáriumi példányainak adatait elemezték 150 évre visszamenően. Összesen 7658 példányt vizsgáltak, amelyek jelentős részét múzeumunk Növénytárában őrizzük.

A herbáriumi lapokon jól azonosítható a lepréselt növényegyedek fenofázisa (azaz, hogy hol tartanak a növények éves ciklusukban). A példányokról megállapítható, hogy virágzásuk melyik szakaszában voltak a gyűjtéskor. E megfigyelések a lapok céduláira feljegyzett adatok tükrében lesznek különösen értékesek.

13

Molnár, A. V., Tökölyi, J., Végvári, Zs., Sramkó, G., Sulyok, J. & Barta, Z. (2012): Pollination mode predicts phenological response to climate change in terrestrial orchids: a case study from central Europe. – Journal of Ecology, 100: 1141–1152.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 65

A majomkosbor (Orchis simia) esetében –13,9 nap az eltérés, azaz két héttel korábban virít, mint fél évszázada Fotó: Bauer Norbert

A hegyi gömböskosbor (Traunsteinera globosa) 3 nappal korábban kezd virágozni Fotó: Bauer Norbert

A majomkosbor gyűjteményi példánya a hozzá tartozó cédulával.

A több mint száz éve gyűjtött példányon kitűnően látszik, hogy a virágzás mely szakaszában tartott a növény

Ezekről nemcsak a gyűjtő, hanem a gyűjtés pontos dátuma, helye (ezáltal tengerszint feletti magassága) és esetleg az élőhely jellemzőire utaló feljegyzés is leolvasható.

Az összegyűjtött információkat adatbázisba rendezve és kiértékelve a kutatók megállapították, hogy a vizsgált fajok 79 százaléka jó néhány nappal korábban virít, mint fél évszázaddal ezelőtt. Különösen a tavaszi virágzású orchideáink esetében feltűnő ez a változás. A legjelentősebb eltérést a majomkosbor (Orchis simia) esetében találták: e növény csaknem két héttel korábban virágzik, mint az 1960-as években és azelőtt. Mindez azt bizonyítja, hogy valóban korábban kezdődik a tavasz, a növények hamarabb jutnak a fejlődésükhöz szükséges hőösszeghez.

Az áttekintett múzeumi gyűjtemények „mindössze” másfél évszázados adatsorral járultak hozzá ehhez a vizsgálathoz. Ez azt jelenti, hogy ha nem lenne herbárium és ma kezdenénk a kutatást, csak 150 év múlva lenne ilyen adatsorunk.

Fotó: Bauer Norbert

66 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Poloskák jelzik a Balaton vizének minőségét?

Vásárhelyi Tamás | 2015. november 17.

A Magyar Természettudományi Múzeum poloskagyűjteménye igazi kuriózum.

Nemcsak 200 éves múltja teszi értékessé, hanem az is, hogy Horváth Géza fejlesztette naggyá. Az ő neve itthon nemigen ismert, pedig a legtöbb külföldi elismerést ő kapta: a francia becsületrendtől a szerb cár okleveléig, szakmai egyesületekétől tudományos akadémiák dísztagságáig sok mindent. A titok nyitja: ő találta meg a filoxéravész elleni megoldást, tehát az európai szőlőket, azaz a borunkat mentette meg, már fiatalon. Később korának egyik legnagyobb poloskakutatója is lett, gyűjteménye ma is referencia a világ számára.

1928-ban már szinte aggastyánként nyaralt a Balatonnál – és mi mást tett volna, mint gyűjtött. Azután még két nyáron keresztül ezt tette, körbeutazva a tavat.

A bizonyító példányokat a múzeum Állattára őrzi. Abban az időben még inkább csak érdekesség volt, hogy milyen sok fajt tudott közölni a tóból, az anyag viszont rendelkezésünkre állt részletesebb vizsgálatokhoz.

Az 1970-es években két fiatal poloskakutató kezdett a Balaton faunájával újra foglalkozni: Bakonyi Gábor a mai Szent István Egyetem tanára és e sorok írója, múzeumi kutató. Mi is körbejártuk a Balatont, alkalmas, természetes partszakaszokat keresve, és a megfelelő helyeken újra és újra gyűjtöttünk, amennyi fajt csak tudtunk. Később más kutatók is foglalkozni kezdtek a Balaton poloskáival.

Az évszázad végére már annyi adat gyűlt össze, hogy elemezni lehetett az eredményeket, modern, sokváltozós statisztikai módszerekkel. A szakcikk nemzetközi folyóiratban jelent meg 14.

A legjelentősebb megállapítás talán az, amit így foglalhatunk össze: az 1920-as évek végén az aggastyán változatosabb faunát talált a környezetszen�nyezéstől még érintetlen tó vizében, mint a hatvanas években elszennyeződött tóban a később kutató fiatal emberek. Az is kimutatható, hogy a hetvenes évektől a tó vizének minősége javult, és a fauna hasonlóbb lett ahhoz, mint amit a régi gyűjtések adatai mutatnak. A fürdőzőknek jó hírt hoztunk a kutatás eredményeivel, de ilyesmiről nem számol be a napi sajtó.

14

Amikor az ezredfordulón a Balaton vize tartósan alacsony volt, sokan elsiratták az élővilágát. Képtelen ötletek születtek a vízpótlásra. Mi is hiába kerestük a vízipoloskákat a szárazra került nádasokban. De a későbbi adataink igazolták az optimistákat: a fauna helyreállt Fotó: Vásárhelyi Tamás

A grafikon négy különböző gyűjtési periódus adatait mutatja, és azoknak a fajoknak a kódját, amelyek leginkább felelősek a különbségekért. A számítógép által lehetővé tett analízisek bizonyíthatják, hogy a poloskafauna is képes a vizek minőségének változásait jelezni. Saját anyagaink talán még újabb értékelési módszerek használatával szolgálnak majd forrásul, ahogy a tudomány fejlődik.

Vásárhelyi, T. & Bakonyi, G. (2012): Seven decades of monitoring the aquatic bug fauna of Lake Balaton (Heteroptera: Nepomorpha). – International Journal of Freshwater Entomology, 34: 33-43.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 67

A méreg ötven árnyalata Babocsay Gergely | 2016. május 13.

A mérgeskígyók világszerte jelentős járványtani tényezők. Mivel mérgüket a zsákmányukra optimalizálják, az fajról fajra, populációról populációra változik, ami hatalmas kihívást jelent a marások gyógyítói számára: méregspecifikus ellenszérumokra van szükség. Ehhez azonban ismernünk kell a mérgeskígyók változatosságát, amihez felbecsülhetetlen segítséget nyújtanak a természettudományi gyűjtemények.

A fűrészpikkelyes-viperák mérge rendkívül veszélyes. Olyan szövetbontó enzimeket tartalmaz, amely a szervezet minden részében, beleértve a vesét és az agyat is, vérzéseket okozhat. A marás helyén a szövetek gyakran elhalnak Fotó: Liri Koplevitch

Korábban már esett szó arról, hogy a természettudományi gyűjtemények óriási szerepet kaphatnak a járványtani szempontból szó szerint húsba vágó, illetve maró mérgeskígyók miben vagy kiben létének felderítésében, amin bizony emberi életek múlhatnak. Egyes becslések szerint a világon évente 125 ezer ember hal meg kígyómarás következtében, és egymillió fölé tehető azoknak a száma, akik maradandó, súlyos károsodást szenvednek a szervezetükbe jutott kígyóméregtől, még ha életüket meg is hagyja a halálos koktél. A túlélők gyakran vesztik el például megmart végtagjukat.

A kígyómérgek hatékonyságának kulcsa céljukban rejlik. A mérgeskígyók a mérgüket zsákmányszerzésre használják, a védekezés csak másodlagos szerepet kap. Védekezéshez elegendő lenne valamelyest gyengébb, inkább csak elviselhetetlen fájdalmat okozó mérget használni, amely kellő leckét ad a potenciális kígyóbántalmazóknak. A védekezésre használt mérgek többsége az állatvilágban egyszerűbb kémiai felépítésű és összetételű, mint a zsákmányszerzésre használt mérgek. Az ok elsősorban abban keresendő, hogy a kígyók fegyverkezési versenyben (bár bizonyos mértékben ez a verseny a csak védekezésre használt méreg termelője és ragadozója között is fennáll) vannak táplálékállataikkal, amelyek folyamatosan igyekeznek kivédeni a rájuk vadászó kígyók mérgének hatásait.

Ezt pedig a génjeik és az általuk kódolt élettani folyamatok megváltoztatásával tudják elérni, de erre a kígyók válasza a hatékonyabb, ugyanakkor költségesebb mérgek előállítása. Tudni kell, hogy ez egy mechanisztikus evolúciós folyamat, amelyben a véletlenszerűen megjelenő és sikeresebb mutációk a természetes szelekció révén gyorsabban nyernek teret, mind a ragadozó, mind a zsákmány populációjában. Az eredmény a kígyó oldaláról az egyre tökéletesedő szuperméreg bonyolult összetétellel, „gonosz” hatásokkal (minden emberi morális előjel nélkül), amelyek kicselezik és ellehetetlenítik a zsákmány élettani folyamatait.

A kígyók környezete azonban kilométerről kilométerre, földrajzi fokról földrajzi fokra változik. Itt még rágcsáló a zsákmány, ott már madár, amott pedig béka. Mindegyikük fiziológiája kicsit másképp működik, aminek nagy jelentő-

68 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

sége van, mert ha csak egy méterrel is képesek tovább élni a marást követően, mint az a kígyó szempontjából ideális, akkor a kígyó nyomukat veszti, vagy a hosszas keresést kockáztatja, ami közben vele is ragadozó végezhet. A legjobb gyorsan és stikában elejteni és lenyelni a zsákmányt, majd elvonulni egy kellemes üregbe, és megemészteni. A mérget tehát optimalizálni kell a zsákmányra.

A mérgeskígyóknak, például a viperáknak, azonban nemcsak a mérge változik földrajzi léptékekben, hanem külleme és „belleme” is. Egyéb szelekciós tényezők is hatnak rájuk, amitől egyik helyen másképp néznek ki, mint a másikon. Rejtő színezetük függ az élőhelyük biztosította vizuális környezettől, hiszen bele kell olvadniuk. Ha madarakra vadásznak és fára kell mászniuk, akkor jobb, ha hosszabb és karcsúbb, ágra emlékeztető a testük, és tán a szélesebb fej is elkél, na meg egy hosszú, kapaszkodó farok. A földön pocokra vadászva jobb a tömzsi test, ott nem kell úgy kapaszkodni, mint az ágakon, a kurta farok is megteszi.

Ráadásul míg mindez a génekre ható szelekció eredményeként változik, addig a környezet közvetlenül is beleszól az embrionális fejlődésbe, és módosíthatja a génprogramozta testalkatot: egyes kígyóknál az optimálisnál magasabb vagy alacsonyabb kelési hőmérséklet több gerinccsigolyát eredményezhet az embriónál, mint az optimális. És itt kezdődik a taxonómus muzeológus kálváriája. Szeretné kibogozni, hogy egy adott nagyobb földrajzi egységben elterjedt, látszólag egy fajhoz tartozó mérgeskígyók egy vagy több fajhoz tartoznak-e, de ez bizony ennyi változó mellett nem könnyű. Legalábbis az emberi szemnek és agynak. Áthidaló megoldásként dolgozták ki a kutatók a különféle kifinomult többváltozós statisztikai elemzéseket, amelyekhez viszont jó, ha sok a változó. Megbízhatóbb eredményt ad. A kígyók testéről rengeteg adatot lehet lejegyezni: testarányokat, pikkelyek számát és eloszlását, a színezet jellegét, a foltok, cikkcakkok kiterje-

Az egyiptomi tüskésegeret (Acomys cahirinus) egyes megfigyelések szerint meg se próbálja megmarni az arab fűrészpikkelyes-vipera, mert erre a tüskésegérre nem hat kellőképpen a mérge. Lehet, hogy ez a rágcsáló valamelyest előbbre jár a fegyverkezési versenyben, mint a rettegett hüllő, amellyel megosztja az élőhelyét?

Fotó: Babocsay Gergely

Szentföldi fűrészpikkelyes-vipera.

Múzeumi példányokon végzett elemzések alapján alaktanilag jelentősen eltér a törzsalaktól.

Az eltérés mögött meghúzódó szelekciós okokra nézve is ad támpontot az elemzés, továbbá megkönnyíti a tisztázó, de költséges DNS-re alapozott fejlődéstörténeti vizsgálat megtervezését is. A kép az izraeli Jeruzsálemtől keletre készült Fotó: Babocsay Gergely

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 69

dését, fogazatot, belső szervek elhelyezkedését, méretét stb. Ezek mind jól elemezhető, kígyóról kígyóra, populációról populációra változó, a kutató számára jelentést hordozó adatok.

De miért is akarnánk tudni, hogy mennyi és milyen mérgeskígyó él egy adott területen? Egyrészt a fenti méregevolúciós okok miatt. A mérgeskígyók mérge tehát nemcsak fajok, genuszok, hanem fajon belüli populációk, például alfajok között is, sőt életkor függvényében is eltérő összetételű lehet, vagy legalábbis eltérő hatásmechanizmussal bírhat: például tökéletesen illeszkedik egy rágcsálóban megtalálható fehérjéhez, de nem annyira egy gyíkban előforduló hasonló molekulához. Ha tehát valamely mérgeskígyó mérgét szeretnénk közömbösíteni egy megmart emberi áldozatban, akkor arra a méregre specifikus ellenanyagot kell előállítanunk. És ugyanígy, a néhány száz kilométerre élő, nagyon hasonló, de mégis különböző kígyó mérgéhez pedig egy másik specifikus ellenanyagot Fiatal szentföldi fűrészpikkelyes vipera a Jordán-völgyből, Jerikótól északra. További vizsgálatokat igényel annak megállapítása, hogy mérge eltér-e a törzsalakétól, és ha igen, mennyire Fotó: Babocsay Gergely

kell termelnünk. Ezt csak akkor tudjuk erőforrások felesleges tékozlása nélkül megtenni, ha ismerjük egy faj úgynevezett földrajzi alaktani változatosságát, amihez kiindulópontnak tökéletesen megfelelnek a múzeumi, alkoholban konzervált, évszázadok óta gyűlő példányok. Azokban ugyan méregösszetevőt nem nagyon lehet vizsgálni, amúgy is drága dolog lenne, de általuk a megmintázott populáció alaktani változatosságát leírhatjuk, majd térképre vetíthetjük, és a kapott eredményeket a méregváltozatosság amolyan proxijaként, megfelelőjeként 70 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

értékelhetjük: ha másoktól eltérő, alaki tulajdonságaik alapján lehatárolható populációkat találunk, könnyen lehet, hogy eltérő ökotípussal, alfajjal vagy fajjal van dolgunk, amelyek esetén joggal gyaníthatjuk, hogy a méregösszetétel is eltér másokétól.

Nagyon jó példát szolgáltat az ilyenfajta elemzésekre az arab fűrészpikkelyes-vipera (Echis coloratus) Dél-Levantén előforduló populációja. A Közel-Kelet e kicsiny szeglete a sivatag és a Mediterráneum határán terül el, és még az úgynevezett eremiális sztyeppi növényzet is beékelődik a kettő közé. A Vörös-tengert szegélyező Sínai-félszigettől, a Holt-tenger és a Jordán-folyó völgyén át a Gilboa-hegyig, valamint a Júdeai-hegyek magaslataiig elképesztően változatos környezet alakult ki a legkülönfélébb csapadékviszonyokkal, a sivatagtól, a téli esők által bőségesen öntözött mediterrán macchiáig terjedő növényzettel. Ebbe a meredek, gyorsan változó környezeti gradiensbe nyomult be az arab efa, és maga is igen hasonlóan kilométerről kilométerre változik. Egy majd 150 preparált, múzeumban őrzött példányt felhasználó elemzés nemcsak azt mutatta meg, hogy a Jordán-völgyben, illetve Szamáriában és a Gilboa-hegyen élő egyedek markánsan eltérnek a déli, sivatagi állatoktól, hanem arra nézve is szolgáltak információkkal, hogy az egyes környezeti tényezők hogyan hatnak a testalkatukra vagy a pikkelyeik számára. A környezeti adatok és az alaktani bélyegek összevetése pedig úgy volt lehetséges, hogy minden egyes példánynak ismert volt

Csak a Levantén belül is markáns eltérések mutatkoznak az arab fűrészpikkelyes-vipera egyes élőhelyei között. Mindegyikük más és más szelekciós nyomással nehezedik az ott élő kígyókra, ami az egyik alapvető oka lehet a nagyfokú alaktani változatosságuknak. Mérgeskígyók esetén az alaktani változatosság leírásának nagy jelentősége van járványtani szempontból.

Balra: a Gilboa-hegy mediterrán/ sztyeppi növényzettel, a mélyben a Jordán-völggyel; jobbra: a Sínai-félsziget Negevsivatag déli peremén előbukkanó vörös gránit sziklái az izraeli Eilat környékén.

Fotó: Babocsay Gergely

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 71

Az arab fűrészpikkelyes-vipera (Echis coloratus Günther, 1878) a Dél-Levantén.

O: a törzsalak (E. c. coloratus), alfaja a szentföldi fűrészpikkelyes-vipera (E. c. terraesanctae Babocsay, 2003), : Átmeneti zóna a két forma között.

A szimbólumok egy vagy több múzeumi példány lelőhelyét jelölik

Az arab fűrészpikkelyes-vipera eltérő populációinak elterjedési térképe viszonylag nagy pontossággal megrajzolható a múzeumi példányok lelőhelye alapján. A példányok legalább másfél évszázada gyűlnek különböző természettudományi múzeumokban. Nélkülük ma megrajzolni ezt a térképet mérhetetlenül sok időbe, munkába és pénzbe kerülne, miközben ezeken a területeken évente több száz ember szenved el viperamarást, de az orvosnál hozzávetőleg sem tudja megmondani, milyen kígyó marhatta meg. A térképek nagy segítséget nyújtanak az elkövetők körének szűkítésében

a lelőhelye, amelyhez a meteorológiai, botanikai és kőzettani adatbázisokból csak hozzá kellett rendelni a megfelelő környezeti paramétereket.

A kérdéses elemzés eredményei alapján az északi populáció új alfajba sorolódott E. c. terresanctae néven, és arra is lehetett következtetni a változatosság mibenlétéből, hogy ez a populáció nemcsak azért tér el a törzsalaktól, az E. c. coloratustól, mert más szelekciós erők hatnak rá, hanem mert elképzelhetően egy időben elszigetelten, önállóan is fejlődött. Az ide vonatkozó magyarázat meghaladja ennek az írásnak a kereteit, elég annyi, hogy további vizsgálatokra van szükség, mostantól lehetőség szerint DNS-re alapozva. Érdekes eredmény, hogy a délebbi, a sivatagban élő fűrészpikkelyes-viperák elsősorban madárevők, idejük jelentős részét sivatagi bokrokon és fákon töltik, és feltételezhetően emiatt alakult ki náluk jóval több csigolya, mint az északiakban.

A múzeumi példányokon végzett vizsgálatok a mérgeskígyók esetében további felbecsülhetetlenül fontos eredményekkel járnak. A kígyók földrajzi alaktani változatossága megjeleníthető útmutatókban, terepi határozókban, vagy például távoli trópusi országok járványügyi kézikönyveiben, amelyeket helyi vagy missziós orvosok használhatnak kígyómarásos esetek kezelésekor. Mert ügye nem mindegy, hogy milyen kígyóméregre milyen szérumot használunk! És még egy dolgot nem szabad elfelejteni: földrajzi alaktani változatosság alapos leírásához sok egyed kell, amelyek csak múzeumi gyűjteményekben állnak rendelkezésre. Ha ma nulláról indulva akarnánk elegendő kígyót befogni egy ilyen elemzéshez, az évekbe és forint- vagy akár dollármilliókba kerülne, nem beszélve arról, hogy a világ számos tája civilek számára egyszerűen meg sem közelíthető. A múzeumi példányok segítségével egy-egy mérgeskígyófaj elterjedési területe is megrajzolható, hiszen ahonnan begyűjtötték őket, ott nyilvánvalóan élnek. Ez ugyancsak nagyban segíti a marások diagnosztizálását (élhet-e ott az a kígyó vagy sem), és az egyébként nagyon költséges ellenszérumok elosztásának optimalizálását is.

A mérgeskígyók esete tehát nagyon jól mutatja, hogy a természettudományi gyűjtemények milyen nagymértékben segíthetnek akut járványtani problémák megoldásában és az azokkal kapcsolatos költségek optimalizálásában és csökkentésében.

72 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Eltűnhetnek a nem veszélyeztetett rovarfajok is?

Makranczy György | 2016. június 14.

Ha a rovarcsoportokat veszélyeztetettség szerint rangsoroljuk, és a legkevésbé érzékeny, viszonylag látványos és nagytestű fajok között is jelentős számban találunk „eltűnteket”, mit gondolhatunk az apró, különleges igényű fajokról?

A bogaraké a legnagyobb fajszámú rend a rovarok között: az ismert (a tudomány számára leírt) fajok száma 450 ezer, de lehet, hogy tízszer ennyi a még ismeretlen. A bogarakon belül pedig a legtöbb faj a holyvák (Staphylinidae) családjába tartozik. A trópusi Afrikában élő korhóholyvák (Oxytelus-fajok) az egyik legnépesebb, legváltozatosabb holyvacsoportot alkotják ebben a régióban. Bár a Föld élővilágának feltárása még nagyon töredékes, afelől semmi kétség, hogy a legtöbb Oxytelus-faj Afrikában él; valószínűleg tehát itt alakultak ki, innen terjedtek át a Föld más részeire. Sehol másutt nem ismerünk ilyen mértékben alkalmazkodott, specializálódott Oxytelus-faunát.

Ezt a két fajt (Oxytelus africanus és Oxytelus dorylophilus) hangya­ fészkekben találták. A felületi ráncokban a mirigyváladék által erősen megkötött talajszemcséket és törmeléket csak órákig tartó fáradságos munkával lehet úgy eltávolítani, hogy ilyen elektronmikroszkópos felvételek készülhessenek Fotó: Makranczy György

Kelet-ázsiai gombaholyvák (Pseudoxyporus-fajok). A holyvák között ritkák az ennyire tarka mintázatú állatok, többségük egyszínű barnás vagy feketés.

Balról jobbra: P. dybowskii, P. melanocephalus, P. tessellatus, P. cyanipennis Fotó: 1,2,4= György Zoltán, 3= Harald Schillhammer

Az Oxytelus-fajok vizsgálata azért érdekes példa, mert a trópusi rovarok túlnyomó többségéhez képest (amelyekről szinte semmi ismeretünk nincs) elég régóta és elég részletesen ismerjük őket. A ma számba vett élőlényfajok zöméről semmilyen fotó vagy ábra nem áll rendelkezésre, leírásuk annak idején szövegesen történt, ami a mai elvárásoknak már egyáltalán nem felel meg.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 73

Balról jobbra: két már ismert (Oxytelus kristenseni és Oxytelus vermicularis) valamint két leírásra váró Oxytelus-faj Kenyából illetve Etiópiából. Nemcsak a fajok különböznek egymástól jelentősen, de egy fajon belül a hímek és a nőstények is (ivari kétalakúság).

Az itt ábrázolt egyedek mind hímek Fotó: Harald Schillhammer

Gaston Fagel Le complexe des Anisopsis című munkája a Magyar Természettudományi Múzeum Bogárgyűjteményének könyvtárában. Az 1940-es évek végétől az afrikai nemzeti parkok megalakulásával párhuzamosan nagyon sok faunafeldolgozás készült, számos monográfia is. Ma már ezek a művek is felülvizsgálatra szorulnának Fotó: Makranczy György

Száz-kétszáz évvel ezelőtt fotókat, ábrákat készíteni sem volt könnyű, de még nehezebb volt nyomtatásban megjelentetni őket. Ilyen régen még a fajok sokféleségét is olyan felületesen ismertük, hogy nem tűnt szükségesnek az ábrázolás: 1850-ben még csak 3 Oxytelus-faj volt leírva Afrikából, ilyen mennyiség elkülönítése még lehetséges egy rövid szöveggel. Ma viszont 150 faj ismert, és azt a múzeumokban őrzött anyagokból látni lehet, hogy ennek a számnak többszöröse létezik a valóságban.

A taxonómiai revízió az a munka, amely a régen leírt fajokat felülvizsgálja, összehasonlítja, ábrázolja, ismereteinket róluk mai szintre hozza, összefoglalja.

A mi időnkben már nemhogy nem okoz problémát az ábrák közlése, de ezen a téren szinte már semmilyen technikai korlát nincs. Gondot a képek megbízhatósága és minősége jelenthet csak. A revízióhoz a múzeumi gyűjtemények nem nélkülözhetők: az összes olyan példány beszerzése vagy helybeni vizsgálata szükséges, amelyekre alapozva a ma ismert fajokat leírták. Általában a nagyobb múzeumok az ilyen példányokat postai úton hajlandóak az ismertebb kutatóknak kérésre elküldeni. Néhány esetben viszont ez nem lehetséges, ilyenkor utazni kell.

Gaston Fagel (1909–1973), a Belga Királyi Természettudományi Intézet (Institut royal des Sciences naturelles de Belgique) munkatársa Brüsszelben az 1960-as években. Összesen 1255 fajt írt le, az afrikai Oxytelus-fajokat jórészt az ő munkássága nyomán ismerjük. Az elsők között volt, akik felülvizsgáló, összefoglaló műveket is készítettek, és műveiket gazdagon illusztrálták Forrás: Georges Coulon

74 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Annak kapcsán, hogy az afrikai Oxytelus-fajok nem a kifejezetten gyengén ismert rovarok közé tartoznak, érdemes megemlíteni, hogy a fajok azonosításának (meghatározásának) a legfontosabb feltétele a róluk rendelkezésre álló ismeretek egységessége és következetessége. Hiába tudunk a fajokról viszonylag sokat, semmire nem megyünk azzal, ha az egyiknek a fejéről van egy képünk oldalról, a másiknak van egy rajz a lábáról, a harmadikról meg azt tudjuk, hogy milyen hosszú a szárnya. Mivel ezeket a fajokat több mint 150 év folyamán tíznél is több szerző írta le, ilyen helyzet óhatatlanul előáll.

Az eltelt időben az is kiderült, hogy pl. az egyes testrészek színe nem megbízható tulajdonság: nagyon változékony földrajzilag, sőt gyakran még azonos helyen élő egyedek között is. A színekre alapozott leírásokat ezért felül kell vizsgálni és el kell dönteni, hogy valóban különálló fajokról van-e szó. Ha nyilvánvaló, hogy két vagy több név ugyanazt a fajt fedi, akkor azt a nevet használjuk a továbbiakban, amelyik a legrégebbi. Ez a prioritás elve a zoológiai nevezéktanban.

Az Oxytelus-fajok leggyakrabban emlősök trágyájában vagy hangyák, termeszek fészkeiben élnek, ott korhadó növényi anyagokkal táplálkoznak. Testük vagy fényes és többnyire sima, vagy éles peremű, apró hálózatos ráncokkal fedett. Az előbbi esetben testfelületük taszítja a szennyeződéseket, és rejtőzködésüket a színük segíti. Az utóbbi esetben viszont mirigyeik olyan váladékot bocsátanak ki, amelyek a talajszemcséket a ráncolt testfelszínhez tapasztják, és ezzel biztosítják, hogy az állat a környezetében észrevétlen maradjon.

A ma ismert 150 Oxytelus-faj körülbelül egynegyede kifejezetten gyakori. Például elefántok trágyakupacaiban igen nagy számban lehet velük találkozni, mesterséges fényre is odarepülnek, ezért szinte minden Afrikából származó rovargyűjteményben megtalálhatók. Viszont a 150 faj között szép számmal akadnak olyanok is, amelyeket egy vagy néhány példány alapján írtak le, és soha többé nem kerültek elő.

Ennek oka lehet az, hogy ezek ritkább, szórványosan előforduló fajok, de néha az is, hogy élőhelyeiket megváltoztatták, tönkretették, ezért esetleg ki is pusztulhattak.

Megdöbbentő végiggondolni, hogy ezek jól repülő és ezért jól terjedő, általában széles elterjedésű fajok, életmódjuk sem köti őket túlzottan egy bizonyos növényhez vagy állathoz, hiszen trágya, hangya és termesz szinte mindenütt van a trópusi Afrikában – és mégis, az ismert fajok jelentős hányada a „kipusztult” vagy „többé elő nem került” kategóriába tartozik. Mi lehet a helyzet azokkal a rovarokkal, amelyeket életmódjuk egy meghatározott másik élőlénnyel köt ös�sze, vagy nem repülnek és ezért nagyon kicsi a terjedőképességük, esetleg csak egyetlen hegyen, egyetlen folyóban fordulnak elő, és olyan speciális életmódot folytatnak, ami miatt nagyon érzékenyek a környezet változásaira?

A fajok modern ismerete, ábrázolása kulcsfontosságú a megismerésükhöz, felismerésükhöz, esetleg megmentésükhöz. A legtöbb élőlény védelméért azért nem tudunk tenni, mert egyáltalán nem tudunk semmit róluk, gyakran csak „nevek egy katalógusban”, jobb esetben csak a bizonyítópéldányaik léteznek egyegy természetrajzi gyűjteményben. Az ismeretek ilyen alacsony szintje azért is veszélyes, mert megakadályozza az újabb fajok megismerését.

Oxytelus galla hímje és nősténye. Albert Fauvel francia természettudós írta le 1905ben, ő jelenleg az ötödik a legtöbb holyvafajt leírt tudósok ranglistáján: 1851 fajt nevezett el.

Az Oxytelus galla példányai Eritreából (kb. 15°41’13”N, 38°37’49”E) származtak, ezt a fajt egyetlen későbbi feldolgozás sem említi, és az eltelt 110 év alatt soha többé nem került elő Fotó: Harald Schillhammer

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 75

Halott békák ítélete ideológiák felett Babocsay Gergely | 2016. június 7.

Nem új dolog, hogy államok gyakran rossz döntéseket hoznak, már ami a természeti környezetet illeti. A gazdasági, politikai célú fejlesztések szószólói előtt gyakran nem lebeg más cél, mint a gazdasági vagy politikai siker. Természetesen az idő múlásával, a gondolkodásmód változásával az egykori döntések is új elbírálás alá esnek. Mégis érdekes, amikor az élő vagy éppen holt lelkiismeret, amely makacsul emlékeztet egy rossz döntésre, két, múzeumban őrzött, alkoholban konzervált béka.

Mezőgazdasági területek a Hula-völgyben Forrás: Wikimedia Commons

A cionista mozgalomnak köszönhetően 1948-ban megszületett a modern Izrael.

A független állam létrehozói és állampolgárai nem kevés idealizmussal képzelték el újkori, virágzó hazájukat. David Ben-Gurion, az ország „Alapító Atyja” és első miniszterelnöke például megszállottan hitt abban, hogy egy nap a Negev-sivatagot az újjászülető zsidóság virágoskertté fogja varázsolni. Ben Gurion nem érte meg a Negev kizöldülését, és sírja ott található Sde Boqer szélfútta kopár környezetében. A mai izraeli fiatalok, akik az új államba születtek, már nem akarják a Negevet kivirágoztatni. Megszerették úgy, ahogy van. Értékelik a sivatag éjszakai csendjét, a kristálytisztán ragyogó éjszakai égboltot, a majdnem térítői nap sugaraiban káprázatos színekben pompázó kopár hegyeket és kanyonokat.

A Negev tehát megúszta az átalakításban és fejlesztésekben hívő ideológia esetleges következményeit. Legalábbis részben.

Izrael egyik érdekes tája, a Hula-völgy azonban nem. A Genezáreti-tótól északi irányba, a libanoni Beka’a-völgyben folytatódó mélyedés része a Szír-arab-árokrendszernek, amelyhez a Jordán folyó völgye, valamint a Holt- és a Vörös-tenger medencéje is tartozik. Éghajlata inkább mediterrán-sztyeppi jellegű, de a völgyben a Galileából és Libanon hegyvidékeiről érkező vizek egykor kiterjedt mocsárvilágot hoztak létre.

Talán érthető, hogy az új telepesek nem tekintették a jövő vágyott elemének a maláriától fertőzött, „haszontalan” vízi világot. Az 1950-es években hatalmas beruházás keretében a Hula mocsarát lecsapolták, és helyén mezőgazdasági területeket hoztak létre. Az eredeti vizes élőhelyeknek alig maradt hírmondója.

Mindezzel párhuzamosan az új államon belül, sőt, már a megalakulását megelőzően is, főleg az Európából érkező biológusoknak köszönhetően, felvirágzott a természetrajz tudománya is. Több természetrajzi gyűjtemény jött létre, közülük a

76 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

jeruzsálemi Héber Egyetem és a Tel Avivi Egyetem gyűjteményei váltak kiemelkedővé. A Héber Egyetem herpetológiai gyűjteményébe 1940-ben két, addig ismeretlen béka és két ebihala került be az akkor még mocsárral bélelt Hula-völgyből.

Az azóta balsorsra jutott kétéltűt 1943-ban az Amerikai Ichtiológiai és Herpetológiai Társaság lapjában, a Copeia hasábjain Heinrich Mendelssohn és Heinz Steinitz izraeli zoológusok írták le Discoglossus nigriventer (izraeli vagy

Az elveszett Hula-korongnyelvűbéka (Latonia nigriventer, leírásakor Discoglossus nigriventer) egyik első ismert példánya. Ez az állat ma a jeruzsálemi Héber Egyetem Herpetológiai Gyűjteményében található. Tizenöt évvel a felfedezése után látták a harmadik, egyben utolsó élő kifejlett egyedet Fotó: Yehudah L. Werner

Hula-korongnyelvűbéka) néven 15. Miután azonban a két ebihal és az egyik felnőtt egyed elveszett, a fajnak 2011-ig csak az 1943-ban és egy később, 1955-ben talált példánya volt ismert a tudomány számára. A világon ez volt az első kétéltű, amelyet a Természetvédelmi Világszövetség (IUCN) kihaltnak nyilvánított, 1996-ban.

A két preparált példány örök mementóként lebegett a megsárgult alkoholban, és valahányszor összegzés jelent meg Izrael herpetofaunájáról, ők mindig ott voltak, mint egy kihalt faj utolsó kifakult képviselői. A természetszeretők soha nem mulasztották el megjegyezni, hogy a Hula lecsapolása metszette le a törzsfejlődés eme egyik utolsó gallyacskáját, vagyis mint később kiderült, nem is an�nyira gallyacskáját, hanem jó ujjnyi vastag ágát. A békák tehát csak nem akartak a feledésbe merülni, és szinte minden zoológus és természetvédő arról álmodott, hogy egy nap életre kelnek, ami 2011-ben meg is történt.

15

Mendelssohn, H. & Steinitz, H. (1943): A new frog from Palestine. – Copeia 1943(4): 231–233.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 77

A 2011 novemberében előkerült egyik élő nőstény példány az izraeli Hula Rezervátumban Fotó: Assaf Uzan

2011. november 16-án felizzottak az izraeli és európai herpetológusok online vonalai, majd ezt követően az izraeli internetes hírforrások is felkapták a tűzként terjedő, szívet dobogtató hírt: Yoram Malka, az Izraeli Természetvédelmi és Nemzeti Park Hatóság természetvédelmi őre előző nap, rutin járőrözés során egy izraeli korongnyelvűbéka nőstény példányára bukkant. Jelenleg még mindig nem ismert az állomány nagysága, de a friss DNS-re alapozott gyors vizsgálat eredményeképp kiderült, hogy ez a faj nem is áll olyan közel az Európában élő Discoglossus nembe tartozó korongnyelvűbékákhoz, hanem azoktól eltérő, önálló, máshol már kihalt ágat képvisel a törzsfán, azaz egy élő kövület. A kutatók új genuszba is sorolták Latonia nigriventer néven.

Az izraeli korongnyelvűbéka évtizedek óta szimbóluma a Hula átalakításával járó természeti pusztulásnak. Valószínűleg maga is hozzájárult ahhoz a felismeréshez, hogy hiba volt a mocsarat lecsapolni, amely felismerés nyomán Izrael jelentős élőhely-rekultivációt hajtott végre a völgyben. Ennek köszönhetően ma a néhány évtizeddel ezelőttihez képest jóval kiterjedtebb vízi világ található.

Talán nem véletlen, hogy az izraeli korongnyelvűbéka engesztelésképp felfedte sok évtizedes titkát: „Itt vagyok még a bolygón.” Visszatérését és az új kezdetet minden bizonnyal segítette az a két alkoholban őrzött béka is, amelyek soha nem hagyták nyugodni a Hula lecsapolásáért felelős állam lelkiismeretét.

78 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Beszélgetés a milotai kocsmánál – Kérészekről, nem csak egy sör mellett Kovács Tibor | 2017. augusztus 30.

Fura hálóinkat látva elhangzott a szokásos kérdés: „Mit csináltok?” „Kérészlárvákat gyűjtünk.” „Oszt az ehető?”

Végeztünk egy aznap már sokadik gyűjtési ponttal, hideg is volt, úgyhogy megálltunk a kocsmánál, ami vidéken a szellemi-kulturális élet központja. Többet van nyitva, mint a „kultúrház”, bár sajnos kisebb helyeken félnapos a nyitvatartás,

vagy már ki sem nyitnak. (Anyai dédnagyapámnak és nagyapámnak korcsmája volt Kisterenyén, „Sör-bor-pálinka korlátlan kimérése” csalogató cégtáblával, kerthelyiséggel, olykor mutatványosokkal, saját zenekarral és biliárdasztallal, de erről majd máskor…). Fura hálóinkat látva elhangzott a szokásos kérdés: „Mit csináltok?” „Kérészlárvákat gyűjtünk” − feleltem. „Oszt az ehető?”

Tudnunk kell, hogy Milotán a Tisza ottani szakaszának jellegéből adódóan nem rajzik a tiszavirág (Palingenia longicauda), legközelebb Kisar-Tivadar szakadó partjainál figyelhető meg a jelenség. A tiszafürediek közül se ismeri mindenki a kérészeket, mint ahogy „eresztést” (felhőszerű megjelenést) sem látott mindenki a Kalmár-parton június 16-án, pedig érdemes megnézni! Nem akartam a beszélgetést kockázatos útra terelni, így nemet válaszoltam, eltitkolva, hogy

Karéliai kérész (Eurylophella karelica) élő lárvája (balra) Fotó: Kovács Tibor

Sallai Zoltán „Tiszavirágzás” című fotója Forrás: www.naturparkok.hu

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 79

A Heptagenia coerulans lárvái Fotó: Kovács Tibor

A lengyel denevérszárnyú-kérész (Oligoneuriella polonica) lárvája Fotó: Kovács Tibor

A dunavirág (Ephoron virgo) és a tiszavirág (Palingenia longicauda) lárvái Fotó: Kovács Tibor

a tiszavirág rokonait a világ számos táján gyűjtötték és gyűjtik ma is élelmezési célból: a Palingenia mesopotamicat a Tigris és Eufrátesz mentén, a Palingenia papuanat pedig Pápua Új-Guineában. Malawiban krémet, a Viktória-tónál száraz kekszet készítenek kérészekből, míg az inkák a lárvákat nyersen vagy csípős szószban fogyasztották.

A kérészek rendje latinul Ephemeroptera, ami a görög eredetű ephemeros (múló, ideiglenes, rövid életű, tiszavirág-életű) és pteron (szárny) szavakból keletkezett. Az ember által elsőként ismert rovarcsoportok közé tartoznak, közel 4000 éve mint „vízi sáska”, említik őket, valószínűleg a sáskajárás és a kérészrajzás hasonló tömegességére utalva.

A kérészek lárváival 1994 óta foglalkozom. A kapcsolat úgy kezdődött, hogy Tiszabecsen szitakötőlárva-keresés közben megpihentünk a Mázsálónál, ahol még durva aljzatú a mederfenék. Az alacsony vízállás lehetővé tette, hogy a sodorvonalból kihozzak egy több kilós, nagyon sima felületű „kavicsot”. Ezen aztán futkározott néhány nagyon szép kérészlárva, amelyeket el is tettem 70%-os alkoholba. Mint utólag kiderült, két fajt fogtam, az egyik az akkor hazánkból csak Budapestről (1914-ből) ismert Heptagenia coerulans volt, a másikat pedig még nem is gyűjtötték nálunk: lengyel denevérszárnyú-kérész (Oligoneuriella polonica) volt.

Azóta sokat beszélgettem terepen, és tudom: kevesen vannak tisztában azzal, hogy Magyarországról jelenleg 98 kérészfajt ismerünk. Mivel a kérészek fajfenntartást végző, legtöbbek által látott fejlődési alakjai, a szárnyas imágók rövid életűek, csak a legnagyobb testű, látványos rajzású, illetve a mindenütt gyakori fajaik kaptak magyar nevet: dunavirág (Ephoron virgo), tiszavirág, illetve az elevenszülő vagy kétszárnyú kérész (Cloeon dipterum).

A nagy folyóvizeink partján élők úgy „kezelik a kérészkérdést”, mintha egy faj létezne, a „kérész”, ami legtöbbször azonos a duna- és/vagy a tiszavirággal.

A kérészek egyébként – a teljes életciklusukat tekintve – nem kérészéletűek, még a legrövidebb ideig élő is több hónapig fejlődik lárvaként, a tiszavirág pedig több évig. Nem véletlen, hogy ez utóbbi lárvája külön nevet is kapott: harcsaféreg, márnabogár, ami arra utal, hogy a harcsa és a márna kedvenc tápláléka – akár horgászcsaliként is.

A kérészek kis fajszámuk ellenére természetvédelmi szempontból kiemelt jelentőségűek, mivel folyóvizeink (forrástól a folyamig) biológiai minőségének, természetességének legjobb jelzői (indikátorai) az álkérészek és a tegzesek mel-

80 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

lett. Érzékenységükből adódóan sajnos a 20. század során egy fajuk, a pajzsos kérész (Prosopistoma pennigerum) már kipusztult hazánkból. A Marosból és a Tiszából volt ismert, utolsó példányait az 1940-es években gyűjtötték (két, Kesselyák Adorján által 1943-ban fogott lárva van a gyűjteményünkben). A nagy folyók jellegzetes fajai közül a Dunából az utóbbi 60 esztendőben nem került elő a vágotthasú kérész (Ametropus fragilis), a vastagkarmú kérész (Isonychia ignota) és a sápadt denevérszárnyú-kérész (Oligoneuriella pallida) sem.

A szakadó partokhoz kötődő duna- és tiszavirág Európa nyugati részének folyóiból eltűnt, nálunk szerencsére még több vízfolyásban megtalálhatók. Számos, a Földön illetve Európa-szerte veszélyeztetett kérészfaj él még Magyarországon; a teljesség igénye nélkül a legfontosabbak: a palajok víz alatti futóhomok aljzatában fejlődő rövidhátú paránykérész (Brachycercus europaeus) és vágotthasú kérész (Ametropus fragilis), a kisvízfolyásokban élő karéliai kérész (Eurylophella karelica), a meanderező hegylábi-síkvidéki folyószakaszok fajai: a Keffermüller-denevérszárnyúkérész (Oligoneuriella keffermuellerae), a vastagkarmú kérész és a rábai kérész (Neoephemera maxima). Legértékesebb vizeink a Rába, a Lapincs, a Tisza felső szakasza, az Ipoly, valamint az Őrség és Kerka-vidék kisvízfolyásai. E vízterek védelmével kiemelkedő szerepünk van a fenti fajok populációinak megőrzésében. A hazai kérészfaunisztikai kutatások eredménye az is, hogy napjainkban elég jól tisztában vagyunk ritka fajaink elterjedésével és állományaik nagyságával, így az európai szinten jelentős fajok természetvédelmi oltalom alatt állhatnak. A védett fajok listájára 2012-ben 11 faj került fel, közülük a karéliai kérész fokozottan védett, egyetlen példány pénzben kifejezett eszmei értéke 100 ezer forint.

A Magyar Természettudományi Múzeum (MTM) gyöngyösi Mátra Múzeumának gyűjteményében található a legteljesebb Kárpát-medencei kérészlárvaanyag, amely több mint 8000 fiolából tölt meg. Az elmúlt két évtizedben 24 olyan faj is ide került, amely Magyarországról még nem volt ismert (a kérészfauna 24%-a), és közülük ötnek a Kárpát-medencéből sem volt előtte adata. A Cloeon petropolitanum például szentpétervári (innen a latin faji jelző) példányain kívül csak nálunk található. A karéliai kérésznek (hazánkban: Kerka-vidék) Litvániában, Szerbiában és Szlovéniában, a Keffermüller-denevérszárnyúkérésznek (hazánkban: Rába és Pinka) Lengyelországban és Litvániában, míg a rábai kérésznek (hazánkban: Rába) Franciaországban és Litvániában élnek ismert populációi.

Megjegyzendő, hogy a litván és szlovéniai aktuális élőhelyek megtalálása is a mi kutatómunkánknak köszönhető. Több európai országból előkerült kérészfajnak is a Mátra Múzeumban vannak az elsőként gyűjtött, úgynevezett bizonyító példányai. (Albániából 12, Horvátországból 2, Litvániából 4, Ukrajnából és Mon­

A vágotthasú kérész (Ametropus fragilis) lárvája Fotó: Kovács Tibor

A rábai kérész (Neoephemera maxima) lárvája Fotó: Kovács Tibor

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 81

A Keffermüller-denevér­ szárnyúkérész (Oligoneuriella keffermuellerae) élő lárvája Fotó: Olajos Péter & Kovács Tibor

Az alkoholos kérészlárvagyűjtemény részlete az MTM Mátra Múzeumában Fotó: Kovács Tibor

A „The Mayflies of Europe” könyv borítója

tenegróból 5-5, Portugáliából, Romániából, Ausztriából és Szlovéniából pedig országonként 1-1 faj). Ez mutatja, hogy a jó kutatottságú kontinensen is van még keresnivalónk.

A gyűjteményünk jelentőségét az is bizonyítja, hogy a The Mayflies of Europe (Ephemeroptera) című könyv16 17, a kérészanyagunkra hivatkozó cikket tartalmaz; a szerzők több unikális faj példányát kölcsönözték ki tőlünk tanulmányozásra a

16

Bauernfeind, E. & Soldán, T. (2012): The Mayflies of Europe (Ephemeroptera). – Apollo Books, Ollerup, Denmark, 781 pp.

82 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

kézirat készítése során. Az Ephemeroptera – Key to Larvae from Central Europe17 köszönetnyilvánításában pedig az szerepel, hogy a határozó nem jöhetett volna létre hét intézmény, köztük az MTM Mátra Múzeuma segítsége és támogatása nélkül.

Milotához visszatérve: szegény, de szép és rendezett kis falu a Felső-Tisza mentén, a környékén nagy, öreg diósokkal. Kézenfekvő hát, hogy nevezetessége, „totemtermése” a dió és a milotai diós torta.

Jellemző a vidékre még az ártéri fűz többrétű felhasználása. Sok kosarat vásároltam igen jó áron (harmadannyi, mint Gyöngyösön) a falu szélén lakó egyik kosárfonó cigányembertől. Mivel kiderült, hogy mindketten pipázunk, egy jó dohány mellett többször elbeszélgettünk, szomorkodtunk a vidéki élet rossz irányú változásáról. A fűzvesszőből egyébként igen ötletesen az útszéli betonoszlopok köré is fonatokat készítenek, csökkentendő a balesetveszélyt.

Az itteni Tisza-szakasz (Tiszabecs-Milota, előbbi súlypontjával) kérészfajokban az ország egyik leggazdagabb része, három faj (Baetis gracilis, Choroterpes picteti, Oligoneuriella polonica) hazánkban pedig csak itt található.

17

Milota jelképe, a milotai dió – fűzfonat héjjal Fotó: Kovács Tibor

A „kosaras ember” háza. A fűzvessző az építészetnek ma is része Fotó: Kovács Tibor

Bauernfeind, E. & Lechthaler, W. (2014): Ephemeroptera – Key to Larvae from Central Europe. – DVD-Edition, Vienna

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 83

4.

Hogyan tükrözik a természettudományos gyűjtemények a környezet változásait, beleértve történelmünket?

84 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Migránsok és otthon maradók – egy tundra­növény génekben őrzött vándorlástörténete Bauer Norbert | 2016. január 14.

A sziklai kövifoszlár (Arabidopsis lyrata subsp. petraea) északi elterjedésű tundranövény. Közép-Európában jégkorszaki maradványfajnak tartják, de ezt csak néhány éve, populációgenetikai vizsgálatokkal sikerült bizonyítani.

A sziklai kövifoszlár virágai közelről Fotó: Bauer Norbert

A sziklai kövifoszlár (Arabidopsis lyrata subsp. petraea) egy dolomitsziklán, a Keszthelyihegységben Fotó: Bauer Norbert

A sziklai kövifoszlár nevű növénynek Magyarországon csak a Csobánc bazaltszikláin és a Keszthelyi-hegység dolomithegyeinek északi lejtőin élnek néhány tucat tőből álló populációi. Tauscher Gyula Ágoston (1833–1882) ercsi orvos és szenvedélyes herbarista (növénygyűjtő) egyetlen bizonyítópéldánya alapján tudjuk, hogy a 19. században még előfordult a Velencei-hegységben is. Néhány hasonló szigetszerű előfordulása Ausztria, Csehország és Németország középhegységi tájairól is ismert.

Mivel a növény Skandináviában és Izlandon kőtörmelékes élőhelyek pionír gyepjeinek gyakori faja – és egyáltalán nem feltűnő megjelenésű –, figyelmet egészen a közelmúltig nem kapott. Elterjedése alapján régóta sejtik, hogy az utolsó eljegesedést Közép-Európában, a jégtakaróval határos, ún. periglaciális területeken vészelte át. A nagy egyedszámú észak-európai és a kicsi közép-euró­pai Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 85

populációinak genetikai vizsgálata olyan eredményeket hozott18, amelyek igencsak felértékelik a mieinkhez hasonló maradvány-állományokat. Hazai védetté nyilvánítása is e kutatási eredményeknek köszönhető.

Populációgenetikai vizsgálatok bizonyították, hogy más típust képviselnek a skandináviai és mást a közép-európai állományok. A faj közép-európai állományainak változatosabb a génkészlete; a kis populációk megőriztek több olyan génváltozatot, amelyek a népes északi populációkban egyáltalán nem fordulnak elő. Ennek lehetséges magyarázata is a klímaváltozásban keresendő.

A legutóbbi eljegesedés utáni felmelegedéssel (mintegy 12 ezer évvel ezelőtt) megindult a jégtakaró olvadása. Ezzel párhuzamosan egyre északabbra alakult ki a tundra. A növény migrációra képes változata követte a számára kedvező élőhelyet. Így telepedett meg a mai Skandinávia területén. Néhány kis állomány azonban a közép-európai hűvös mikroklímájú, sziklás élőhelyeken talált menedéket, itt maradtak a felmelegedés során, és ma is gazdagítják e területek flóráját.

Az északi és közép-európai populációk genetikai különbözőségének másik magyarázata az lehet, hogy az eljegesedés idején a jégtakaró hézagaiban jégmentes felszínek („cryptic refugia”) maradtak meg, és a növény ott vészelte át az eljegesedést. Ennek bizonyítása azonban még várat magára.

A Közép-Európában fennmaradt populációk változatos génkészlete a faj fennmaradása szempontjából nagy kincs. A változatosság mindig evolúciós előny, hiszen ez a jobb alkalmazkodás, ezáltal a fennmaradás kulcsa.

A sziklai kövifoszlár élőhelye a Csobánc bazalthegyén Fotó: Bauer Norbert

18

Ansell, S.W., Stenøien, H.K., Grundmann, M., Schneider, H., Hemp, A., Bauer, N., Russell, S.J. & Vogel, J.C. (2010): Population structure and historical biogeography of European Arabidopsis lyrata. – Heredity, 105: 543–553.

86 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Egy szürke gyűjteményi példány történelmi titka Papp Gábor | 2016. január 27.

Ahogy egy üzletben sem csak kirakat van, hanem raktárkészlet is, az igazi múzeumban a kiállítások mögött kiterjedt gyűjtemények húzódnak meg. E gyűjteményekben számtalan olyan példány akad, amely első látásra fölöslegesnek vagy értéktelennek tűnik. Sohasem lehet azonban tudni, hogy egy jelentéktelennek látszó darab nem lesz-e valamikor jelentős és hírneves.

A Hope-gyémánt Fotó: Chip Clark, http://siarchives.si.edu

2007-et írtunk. A párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum (Muséum national d’Histoire naturelle) egyik gyűjteményi fiókjában több mint 150 éve hevert az ismeretlenségben egy szürke ólomdarab. Ugyanekkor a negyedmilliárd dollárra biztosított Hope-gyémánt Párizstól bő hatezer kilométerre, az Atlanti-óceán túlfelén, egy másik nemzeti természetrajzi múzeum, a washingtoni Smithsonian kiállításának egyik jól őrzött vitrinjében kéklett, csaknem fél évszázada. A követ Henry Winston (1896–1978) amerikai ékszerész adományozta a múzeumnak 1958-ban. A csodás szépségű kék gyémántot 1812-ben említették először, ekkor Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 87

Jeffrey Post egy vizsgálat után visszateszi a Hope-gyémántot a Smithsonian (National Museum of Natural History) vitrinjébe Forrás: http://smithsonianscience.si.edu

Henry Phillip Hope (1774–1839), a gyémánt „névadója” Forrás: http://mineralsciences.si.edu

A francia királyok kék gyémántja az Aranygyapjas rend jelvényében.

18. századi ábrázolás Forrás: http://mineralsciences.si.edu

egy londoni ékszerész leírást és rajzot készített a kőről. Nevét első ismert tulajdonosa, Henry Phillip Hope angol bankár után kapta. A Hope-családtól 1901-ben került el a gyémánt, és ezután híres gyémántkereskedők közt vándorolt kézről kézre, kivéve az 1911 és 1949 közti időszakot, amikor egy amerikai milliomos házaspár birtokában volt.

Az ismeretlenségből a 19. század elején felbukkanó kék gyémántról már korábban az a hír járta, hogy abból a híres kék gyémántból csiszolhatták, amely 1792-ben, a francia uralkodói család ékszereinek elrablása idején tűnt el. Bár Marie Antoinette sohasem viselte e kék gyémántot, a királyné végzete a bulvársajtó és a ponyvairodalom számos tollforgatóját ihlette meg, és a gyémánt tulajdonosait sújtó átokról fantáziadús cikkek és könyvek születtek. Talán nem meglepő, hogy amikor 1911-ben a McLean-házaspár megvásárolta a követ, kikötötte, hogy ha fél éven belül valamilyen szerencsétlenség éri a családot, akkor kicserélhetik egy vele egyező értékű másik ékszerre (a legkisebb McLean-gyereket nyolc évvel később ugyan halálra gázolta egy autó, de ekkor már lejárt a klauzula hatálya).

Az, hogy a Hope-gyémánt átka a szenzációhajhász zsurnaliszták „találmánya”, már azzal is igazolható, hogy a Smithsonian néven is ismert washingtoni National Museum of Natural History már több mint fél évszázada birtokolja a Hope-gyémántot, és ez idő alatt le sem égett, be sem zárták, és még számos olyan csapás elkerülte, amely egy átlagos magyar múzeummal könnyen megtörténik. Abból a szempontból persze átok ült a kövön, hogy hiába maradtak fenn viszonylag élethű ábrázolások abból az időből, amikor a XV. Lajos által készíttetett aranygyapjas rendi jelvényt díszítette, az amerikai kollégáknak ötven év alatt sem sikerült kétséget kizáróan bizonyítaniuk, hogy a Hope tényleg a francia királyok kék gyémántja.

88 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Ámde 2007-ben a párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeum gyűjteményének újraleltározása során két, ismeretlen időben a gyűjteménybe került ólomöntvényt találtak, melyeket először 1850-ben vezettek be a katalógusba. François Farges mineralógus, a múzeum munkatársa fölfigyelt rá, hogy a csiszolt gyémántokról készült ólommásolatok egyike feltűnően hasonlít a jellegzetes, egyedi csiszolású, francia királyi kék gyémántról fennmaradt rajzokra. Noha a katalogizálásnál felcserélték egymással a két példány leírását, egyértelműen azonosítani lehetett, hogy francia királyi kék gyémántra hasonlító darabhoz tartozik az a bejegyzés, mely szerint a feltűnő tisztaságú gyémánt tulajdonosa a londoni „Hoppe”, vagyis Hope úr.

Már a formai hasonlóság is azt sugallta, hogy a Hope-gyémántot valóban a francia királyok kék gyémántjából csiszolták, de a ránézésre történő azonosítást egzakt tényekkel is alá kellett támasztani. Ezért François Farges és munkatársai az ólommásolatról lézerszkenneléssel digitális modellt alkottak. Az ólommásolat és a Hope-gyémánt digitális modelljének összevetése igazolta, hogy a Hope elfér, mégpedig éppen csak elfér a francia kék gyémántban. Az átcsiszolásnál tehát láthatóan ügyeltek arra, hogy a jellegzetes alak eltűnjön, de a kőből minél több megmaradjon (a kb. 69 karátból 45,5 karát). François Farges és munkatársai kiszámolták az ólommásolattal azonos nagyságú gyémánt tömegét is, amely 68,3 karátnak adódott, ez szinte egyezett a francia kék gyémánt ismert tömegével. Az ólommásolat és a hozzá tartozó katalógusbejegyzés segítségével tehát a francia királyok kék gyémántjának és a Hope-gyémántnak az azonossága kétséget kizáróan beigazolódott. Így bizonyosodott be már sokadszorra, hogy jelentéktelennek tűnő gyűjteményi tárgyak néha meglepő titkok tudói. A több mint másfél évszázad óta gondosan őrzött múzeumi példány és a rá vonatkozó régi feljegyzések tették lehetővé, hogy François Farges és kollégái előtt megnyíljon az ólomöntvény titka, és segítsen végre megfejteni a történelem egy rejtélyét, a világ egyik legértékesebb gyémántjának múltját.

A párizsi Nemzeti Természetrajzi Múzeumban talált ólommásolat Fotó: François Farges Forrás: http://lediamantbleuduroi.free.fr

A Hope (kék kitöltés) a francia királyok kék gyémántjának digitális modelljében Forrás: http://lediamantbleuduroi.free.fr

A francia királyok kék gyémántja XIV. Lajos idején. Farges szerint a kő egyedi csiszolása arra szolgált, hogy az aranyba foglalt gyémánton egy hétágú arany nap, a Napkirály szimbóluma tűnjön fel.

Számítógépes szimuláció, François Farges felvétele

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 89

Mégsem mamuthúst ettek a Felfedezők Klubjában Dulai Alfréd | 2016. március 7.

A Yale Egyetem kutatói DNS-vizsgálatokkal igazolták, hogy a híres 1951-es New York-i vacsorán nem mamut, és nem is kihalt óriáslajhár, hanem teknőshús szerepelt a menüben.19

A rejtélyes főtt hús, az 1951-es vacsora maradékának múzeumban őrzött mintája. Peabody Természettudományi Múzeum gyűjteménye, Yale Egyetem, New Haven Forrás: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003

Szakmai körökben legendássá vált vacsorát rendezett 1951. január 13-án a Felfedezők Klubja a New York-i Roosevelt Hotel előkelő báltermében. A parti nem az illusztris vendégek miatt vált hírhedtté, hanem a felszolgált ételek miatt. Az évente megrendezett eseményen mindig egzotikus ínyencfalatokból állították össze a menüt. Nem volt ez másképpen 1951-ben sem, amikor teknősleves, óriás japán rák, és bölényhús került a felfedezők asztalára. Ugyanakkor azonban elterjedt a híre, hogy abban az évben mindezeknek a megkoronázásaként 250 ezer éves gyapjasmamutszeleteket is megkóstolhattak a vendégek, amit az alaszkai jégből olvasztottak ki.

Ennek az elvi lehetősége fennáll, bár a „lefagyasztott” mamutok nem annyira a sarki jégből, hanem inkább az állandóan fagyott talajokból (permafrost) kerülnek elő. A mirelit mamutpecsenyék minden bizonnyal fogyaszthatók, bár valószínűleg nem túl finomak. Azt sem lehet kizárni, hogy mielőtt az elpusztult állat teste megfagyott volna, már elkezdődött annak lebomlása… Ráadásul sokan kétségbe vonták, hogy az est vendégeinek valóban mamuthúst szolgáltak volna fel. Ezt a véleményt erősítette, hogy számos egykori résztvevő szerint a főfogás nem is egy mamutból származott, hanem egy másik kihalt állatból, az óriáslajhárból. A rejtélyes utolsó fogás története az azóta eltelt 65 évben is rendszeresen előkerült a Klub rendezvényein borozgatás 19

Glass, J.R., Davis, M., Walsh, T.J., Sargis, E.J. & Caccone, A. (2016): Was frozen mammoth or giant ground sloth served for dinner at The Explorers Club? – PLoS ONE 11(2): e0146825.

90 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

közben. Több évtizedes bizonytalankodás után most DNS-vizsgálatokkal sikerült megoldani a rejtélyt, és a kutatók meglepetésére egyik ismert változat sem bizonyult igaznak.

Hogyan sikerült a Felfedezők Klubjának mindenkit rászednie a mamutos történettel? Az egész akkor kezdődött, amikor a díszvacsora szervezője (egyben a filmsztár, Mae West korábbi ügynöke) Wendell Phillips Dodge kiküldött egy sajtóközleményt arról, hogy az éves vacsorán fosszilis húst fognak felszolgálni.

Ebből sokan arra a következtetésre jutottak, hogy ez csak a gyapjas mamut lehet, és egy teljes háttértörténet is körvonalazódott, mely szerint a húst Bernard Hubbard tiszteletes, alaszkai felfedező ajánlotta fel, aki a jégbe fagyva talált rá a tetemre Alaszka délnyugati partjainál, az Aleut-szigetekhez tartozó Akutan-szigeten.

Sokan még azt is tudni vélték, hogy a fagyott húst George Francis Kosco, a haditengerészet kapitánya vitte hajójával New Yorkba. Így a vacsorán részt vevők jelentős része meg volt győződve arról, hogy mamuthúst fogyasztott fő fogásként.

Mások viszont úgy vélték, hogy a felszolgált hús a Megatherium néven ismert kihalt óriáslajhárból származott. A történetnek ez a része arra vezethető vissza, hogy az egyik klubtag, Paul Griswold Howes nem tudott részt venni a vacsorán, de azt kérte a szervezőktől, hogy küldjenek neki belőle egy darabot, amit aztán ki tud állítani Greenwich-ben, az általa irányított Bruce Múzeumban. Sokan tudomást szereztek arról, hogy a parti után megmaradt és Howes-nek elpostázott húst Dodge Megatherium néven címkézte meg. Ezzel viszont az a probléma, hogy bár előfordultak őslajhárok Alaszkában, ahol a történet szerint a húst találták, a Megatherium elterjedése az eddig ismert adatok szerint Dél-Amerikára korlátozódott. Így ez a lelet nagyon jelentősen és meglepően kiterjesztette volna a Megatherium elterjedési területét Dél-Amerikától az Aleuti-szigetekig. Minde-

A Felfedezők Klubjának egykori tagjai, akik főszerepet játszottak a történetben: A. Bernard Rosecrans Hubbard, ismert sarkvidék kutató; B. George Francis Kosco, a haditengerészet kapitánya; C. Wendell Phillips Dodge, „mókamester", a vacsora szervezője; D. Paul Griswold Howes, a Bruce Múzeum igazgatója Forrás: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 91

Az állítólag az Akutan-szigetről származó hús lehetséges forrásainak földrajzi elterjedése.

A színes körök az ismert ősmaradvány lelőhelyeket jelölik: kék – gyapjas mamut, vörös – Megatherium, sárga – egyéb őslajhárok. A zöld terület jelzi a közönséges levesteknős jelenlegi elterjedési területét.

Forrás: PLoS ONE: doi:10.1371/journal.pone.0146825.g003

zen következetlenségek ellenére a gyapjas mamutot felszolgáló parti története tovább élt városi legendaként.

A Howes számára elküldött minta 2001-ig maradt a greenwichi Bruce Múzeumban, ezután a Yale Egyetem Peabody Természettudományi Múzeumának emlősgyűjteményébe került. A történettel tisztában lévő kutatók és diákok évekig kerülgették a mintát: vajon tényleg egy megfőzött alaszkai óriáslajhár húsa van az etanolban? Végül Eric Sargis antropológia professzor és pár tanítványa 2014ben nekiálltak a hús tanulmányozásának. A PLoS ONE folyóiratban megjelent tanulmány elkészítését támogatta a Felfedezők Klubja is, nemcsak anyagilag, hanem az archívumukban fellelhető korabeli iratok és levelezések rendelkezésre bocsátásával is. Maga a DNS-vizsgálat igazi kihívást jelentett a kutatóknak, hiszen amellett, hogy esetleg több ezer éves a minta, a húst meg is főzték, mielőtt tartósították volna 65 évvel ezelőtt. A kutatók azonban végül képesek voltak DNS-t kivonni az állítólagos mamut/lajhár sejtjeiből. Kiderült, hogy nem mamut, nem lajhár, de még csak nem is emlős húsáról van szó. A kapott adatsor tökéletes egyezést mutatott a közönséges levesteknős (Chelonia mydas) genetikai profiljával. Tehát nem kihalt állatok húsát szolgálták fel a vacsorához, hanem legnagyobb valószínűséggel annak a teknőshúsnak a maradékát, amit a leves elkészítéséhez használtak fel...

A klubtagoknak azért valószínűleg lehetett sejtésük az igazságról, hiszen Dodge nem sokkal a parti után kiadott egy közleményt, melyben azzal viccelődött, hogy felfedezett egy szert, mellyel a levesteknős átalakítható óriáslajhárrá.

Ezt azonban látszólag senki nem vette figyelembe, valószínűleg nem akarták eldobni maguktól egy jó sztorit. Hinni akartak a jól hangzó történetben, és akkor még nem sejtették, hogy évtizedekkel később néhány doktoranduszhallgató a DNS-vizsgálatokkal beleköp a (teknős)levesükbe.

92 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Darázshiszti és darázsgyűjtemény Vas Zoltán | 2016. március 16.

Magyarországon talán egyetlen állatcsoportot sem övez olyan mértékben eltúlzott félelem, mint a társas darazsakat, ráadásul erre a különböző médiumokban a darazsakról közvetített badarságok csak ráerősítenek. A múzeumi darázsgyűjtemény hiteles forrásként törekszik ismeretterjesztő foglalkozások, írások és a gyűjteményi tárgyak segítségével bemutatni, hogy egyáltalán kik is a társas darazsak (és kik nem azok, csak hasonlóan „öltözködnek”), milyenek valójában, és mire számíthatunk, ha utunk vagy lakókörzetünk éppenséggel találkozik. „Darazsak: A hangyák ősi, mérgező rokonai. Veszedelmes fenevadak.” írja Bernard Werber A hangyák (The Empire of Ants) c. kiváló regénye végén, a hangyák világának fontosabb fogalmait „hangyaszemmel” ismertető szószedetben. Habár mi jóval magasabban hordjuk a szemünket, mint a hangyák, az emberek többsége mégis készséggel egyetért a „veszedelmes fenevadak” résszel. A „közeli rokonsággal” talán már kevésbé, hiszen ki büszkélkedne ilyen atyafisággal? Pedig a társas darazsak nekünk is unokatestvéreink, bár nyilván távolabbiak, mint a hangyáknak – mégsem akkora a különbség, mint hinnénk.

Az élet fáján nekünk 800 millió évet, a hangyáknak 150 millió évet kellene visszamászni, hogy megtaláljuk a darazsakkal közös ősünket. (A mi közös ősünk a darazsakkal természetesen valamennyi ősszájú (gerinctelenek) és újszájú (gerincesek és rokonságuk) közös felmenője is egyben.)

Magyarország abban a szerencsés (földrajzi) helyzetben van, hogy itt nincsenek igazán veszélyes állatok, így a félelem és riadalom kevés célpontra fókuszál. Ezek egyike a társas darazsak.

A tőlük való félelem gyakran eltúlzott méreteket ölt, olykor egyfajta tömegpszichózis-szerű „darázshisztivé”, fóbiává fajul. Ehhez társulnak a különböző médiumok által (tisztelet a ritka kivételnek) a darazsakról terjesztett hibás információk, amelyek csak fokozzák a rettegést, vagy bizonyos rovarirtó vállalkozások „szakvéleményei”, amelyeknek persze a lényege az, hogy aki életben akar maradni, jobban teszi, ha azonnal igénybe veszi a szolgáltatásukat.

Szélmalom tehát bőven van szerte a határban, Don Quijote viszont sajnos csak egy: a Magyar Természettudományi Múzeum darázsgyűjteménye, hivatalos nevén Hártyásszárnyúak (Hymenoptera) Gyűjteménye. Ennél azonban nem is kell,

Déli papírdarázs (Polistes dominula) Fotó: Papp Zsuzsanna

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 93

Forrás: waspbusters.co.uk

nem is lehet megfelelőbb forrás: egy gyűjtemény a maga évszázadok során begyűjtött, tudományosan feldolgozott, megőrzött tárgyaival, illetve az egykori és mostani munkatársak szaktudásával nemcsak tudományos célokra alkalmas, hanem arra is, hogy a szélesebb társadalomban sokakat érintő zoológiai problémákban hiteles információkat közvetítsen.

A Magyar Természettudományi Múzeum kisebb-nagyobb közönségrendezvényein (pl. Múzeumok Éjszakája, Múzeumok Majálisa, Műhelytitkok) gyakori és népszerű szereplők a társas darazsak. A múzeum munkatársai ilyenkor gyűjteményi példányok segítségével bemutatják az emberi környezetben is gyakori társas darázsfajokat és fészkeiket, ismertetik az életmódjukat. Mivel a darazsak viszonylag kiszámíthatóan, következetesen reagálnak bizonyos szituációkra, a viselkedésük, „temperamentumuk” megismerése elengedhetetlen a megnemtámadási paktum fenntartásához.

Nemcsak azt kell tudni, hogy bizonyos esetekben mire képesek, hanem azt is, hogyan kerülhető el a baj (vegyi hadviselés nélkül is). A házak körül fészkelő darázsfajok nagyobb része kifejezetten béketűrő, míg néhány faj ingerlékenyebb, így az ember részéről is más-más viselkedés az eredményes. A gyűjteményi példányok, fészeképítmények bemutatásával a látogatók megismerhetik, melyik nemzetség képviselővel hozta össze őket a sors, és mire lehet számítani tőlük.

Nem túlzás azt állítani ebben az esetben, hogy a tudás életet is menthet.

Manapság a legtöbb embert az online média segítségével lehet elérni, és a többség itt tájékozódik a világ dolgairól. Sajnos, ahogy már említettem, itt hemzsegnek a társas darazsakról írt badarságok (olykor nem is darazsakkal, hanem pl. a szintén sárga-fekete „dress code”-ot követő zengőlegyekkel illusztrálva a hibás tartalmat), ezért a Magyar Természettudományi Múzeum honlapján és blogján részletes, de közérthető ismeretterjesztő cikkeket jelentettünk meg, hogy az interneten böngészők hiteles információkra bukkanhassanak. Az MTM honlapjának „Ne félj, ismerd meg!” rovatában az Amazonok a szomszédban c. írás20 részletesen bemutatja a társas darazsak életmódját, viselkedését. Az Amikor a darázs szúr c. blogbejegyzés21 a darazsak fegyverzetéről szól részletesen (illetve, hogy hogyan kerülhető el a mélyre ható találkozás vele), a Papírgyár és darázsgyár c. blogbejegyzés22 pedig a darazsak építészetét, fészkeit mutatja be.

De vajon mennyire eredményes ez a szélmalomharc? Néhány, ide kapcsolódó személyes élmény felelevenítésével válaszolok erre a kérdésre. A múzeumi foglalkozásokon nagyon különböző hozzáállással érkeznek a látogatók a „darazsas asztalhoz”, de még azok is, akik először a legnyíltabb ellenszenvvel és sarkos megjegyzésekkel pillantanak rá a sárga-fekete egyenruhás amazonokra, végül legalábbis azt elismerik, hogy a szúrás veszélye nélkül alaposan megszemlélve, tulajdonképpen nagyon szépek, és valóban lenyűgöző az építészetük. http://www.nhmus.hu/hu/tudd/ne_felj_ismerd_meg/amazonok_a_szomszedban http://mttmuzeum.blog.hu/2014/09/12/amikor_a_darazs_szur http://mttmuzeum.blog.hu/2015/06/04/papirgyar_es_darazsgyar_a_honap_mutargya_junius

20 21

22

94 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A legemlékezetesebb élményem azonban a gyűjteményben történt. Egy fiatal hölgy olyan erős darázsfóbiától szenvedett, hogy már pszichológushoz fordult.

A pszichológusa végül azt javasolta neki, hogy látogasson meg egy rovargyűjteményt, ahol biztonságos körülmények közt szembenézhet a félelmeivel. Így keresett fel engem, és találkoztunk a gyűjteményben. Néhány zárt, de üveges tetejű rovardoboznyi darazsat kitettem az asztalra, és hosszasan beszéltem neki a darazsak életmódjáról, érdekességeiről. Közben láttam, ahogy a kezdeti „sokk” szép lassan oldódott, és egyre hosszabban nézte a darazsakat az üveg alatt. Végül, több órás beszélgetés során eljutottunk odáig, hogy teljesen „felengedett”, és ő maga vett ki a dobozból egy darazsat, saját kezével hozzáért, és mikroszkóp alatt megszemlélte.

Egy idézettel kezdtem, és azzal is fejezem be, mégpedig a gyűjteményi vendégkönyvből. Az előbbiek alapján egyértelmű, kitől származik a gyűjteményi vendégkönyvünkbe írt bejegyzés egy részlete: „Nagyon tetszett nekem a rovargyűjtemény. Darázsfóbiám van, és jó volt látni, valójában milyen szép állatok, hogyan élnek, és milyen esetekben támadhatják meg az embert.” Ilyenkor érzi az ember igazán, mennyire meg tud térülni, és milyen hatalmas hatása lehet annak, ha a gyűjteményt ismeretterjesztési, szemléletformálási célra is használja.

A szerző és munkatársa (darázsgyűjteményi „egyenruhában”) a Múzeumok Éjszakáján Fotó: Hartmann Éva

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 95

Rejtett történelem: a határok változnak, de a cédulák maradnak Bauer Norbert és Merkl Ottó | 2016. április 18.

A természettudományi gyűjteményekben az időutazás nem illúzió. Igaz, a jövőre nem, de a múltra vonatkozóan pontos adatokra lelhetünk bennük. „DO Africa” – vagyis DeutschOstafrika (Német-Kelet-Afrika) olvasható az Eudicella preissi virágbogár céduláján, melyet a Magyar Természettudományi Múzeum őriz. A területen ma Tanzánia, Burundi és Ruanda osztozik. Upangwa jelenleg Upanga néven a tanzán főváros, Dar es Salaam része – ilyen bogarakat ott ma már aligha találunk Fotó: Németh Tamás és Grabant Aranka

Frivaldszky Imre (1799–1870) balkáni növénykatalógusának címoldalán is látható, hogy a Balkán-hegység, Rodope, Macedónia az akkori Törökország európai részéhez tartoztak Forrás: MTM Tudománytörténeti Gyűjtemény

A gyűjteményekben őrzött példányok adatainak biológiai, természetvédelmi vonatkozásairól több korábbi bejegyzés szólt. A százezres, milliós nagyságrendű, több évszázadon át gyarapodó kollekciókban azonban olyan ismeretek sora is rejtőzik, amelyek alapján a történelem – egyének, népek és tájak sorsa – is megismerhető. A Magyar Természettudományi Múzeum gyűjteményeiben nagyjából 200 évre visszamenően bukkanhatunk érdekes történeti adatokra is.

A terület ugyanaz, de az ország más – előttünk Európa története Ha esetleg hajlamosak lennénk elfelejteni: a példányok cédulaszövegei folyton emlékeztetnek arra, hogy volt egyszer egy Osztrák-Magyar 96 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Monarchia, volt Jugoszlávia és volt Szovjetunió is… Titkos rendszertagadók vagy előrelátó bölcsek-e azok a kutatók, akik a Szovjetunió idején is Oroszország, Grúzia stb. elnevezéseket adtak meg céduláikon? Ezt mindenki döntse el maga, de az biztos, hogy a jelenség és az adatok sokasága elemzésekre ad lehetőséget.

Vajon hányan gondolnak bele abba, hogy az 1800-as években a Balkán-félsziget kutatásához még török útlevél kellett, hiszen az Oszmán Birodalom ekkor egészen a mai Boszniáig és Szerbiáig húzódott?

Az itáliai Lussinpiccolóban született horvát botanikus, Ambrogio Haračic (1855–1916), 1893-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia idején, Lussino szigetén gyűjtött egyik növényének német nyelvű cédulája.

A város neve ma Mali Lošinj, és Horvátország része

A gyűjtők diverzitása Az etnikai sokszínűségen túl az idők során más és más országokhoz tartozó tájak élővilágának feltárása természetszerűleg különböző nemzetek fiainak köszönhető. Hogy Erdélyt ma már jórészt romániai kollégák (persze köztük romániai, de magyarországi magyarok is) kutatják, az a 20 század történelme alapján

Beli falu látképe Cres szigeten.

A település neve IV. Béla nevét őrzi, aki a tatárjárás idején itt, kicsivel a Magyar Királyság határain túl talált menedéket Fotó: Bauer Norbert

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 97

Ormányosbogarak a három legnagyobb új-guineai folyó környékéről. A Mamberamo, a Fly és a Sepik (korábban KaiserinAugusta-Fluss) különböző nyelvű folyónevek Pápua Új-Guinea gyarmati időinek történelmét tükrözik Fotó: Udo Schmidt

érthető. Gondoljunk azonban a magyar nyaralóknak és természetbúvároknak egyaránt kedves Isztriai-félszigetre és az észak-adriai szigetekre is!

Isztria és a Kvarner-öböl szigetei közül Rab (Arbe), Krk (Veglia), Cres és Lošinj (Ossero, ill. külön Cherso és Lussino) hagyományosan az észak-olasz területekhez tartoztak, 1018 óta Velencének adóztak. Fiume és környéke (az egykori Modrus-Fiume vármegye) ugyanakkor Szent László király hódításait követően a Magyar Királyság területéhez tartozott hosszú évszázadokon keresztül, majd az Osztrák-Magyar Monarchia része lett. A 20. században az első és a második világháború közötti Szerb-Horvát-Szlovén Királyság, majd a Jugoszláv Királyság idején az Isztriai-félsziget, valamint Cres és Lošinj még Olaszország része volt, csak a II. világháború utáni Jugoszlávia, illetve az 1991-ben önállósuló Horvátország részeként lett hivatalosan horvát terület.

E mozgalmas történetnek megfelelően olasz, osztrák, magyar és horvát kutatók egy­ aránt hozzájárultak e csodálatos táj élővilágának megismeréséhez. Ennek tükrében nem is olyan meglepő, hogy számos területen a példányok lelőhelyei, gyűjtési időpontjai és cédulaszövegei adatbázisba rendezve elmesélik Európa határainak változásait.

Európaiak az Óperencián túl Kaiser-Wilhelmsland, Friedrich-Wilhelmshafen, Sattelberg – gondolhatnánk, biztosan németországi területeken járt a gyűjtő, akinek hazahozott példányain ilyen lelőhelyek olvashatók. Csakhogy maguk a példányok egyáltalán nem európai állatok és növények, hanem igen csak egzotikus kinézetűek. Nem véletlen: ezeket Új-Guineában gyűjtötték, melynek északkeleti darabja Kaiser-Wilhelmsland („Vilmos Császár Földje”) néven az 1884 és 1918 között fennállt

98 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A dalmát vértő (Onosma dalmatica, balra) és a dalmát szegfű (Dianthus ciliatus subsp. dalmaticus, jobbra) az Adriai-tenger keleti partvidékén és szigetein élnek. Dalmatia a Római Birodalom egyik tartománya volt, de a Dalmácia elnevezést ma is használjuk Fotó: Bauer Norbert

Deutsch-Neuguinea (Német-Új-Guinea) protektorátusához tartozott, ma pedig az önálló Pápua Új-Guinea része. Friedrich-Wilhelmshafen város neve ma már Madang; a Huon-félszigeten fekvő Sattelberg falu neve viszont ma is ez. A falu nekünk arról nevezetes, hogy itt lakott és innen kiindulva járta be az akkor bejárható területeket Bíró Lajos (1856–1931) zoológus-néprajzkutató, kinek újguineai anyagai rovargyűjteményeink és a Néprajzi Múzeum legbecsesebb kincsei közé tartoznak.

Az új-guineai lelőhelyek között akad francia (D’Entrecasteaux, Bougainville), holland (Vogelkop), német (Finschhafen), angol (Port Moresby), indonéz ( Jayapura) és megannyi helyi nyelvű (Nandariwatu, Bulolo), mutatva a hatalmas sziget és környéke zaklatott históriáját a gyarmati és az utána következő időkben.

S ha már Bíró Lajos: az általa itthon gyűjtött rovarpéldányokon gyakran olvasható a „Vác: Tudósdomb” megjelölés. Ilyen név az 1920-as évek nyilvántartásaiban nem létezett; az akkor már idős

A pannon hólyaghúzót (Mylabris pannonica) Magyarországról írta le Kaszab Zoltán. A pannon régió bennszülött (endemikus) bogárfaja.

A bogár magyar és latin neve, illetve az állatföldrajzi régió elnevezése is a Római Birodalom Pannonia tartományára emlékeztetnek Fotó: Németh Tamás és Grabant Aranka

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 99

zoológus úgy vélte, ha már ő, a tudós oda jár gyűjteni, miért ne lehetne a hely neve „Tudósdomb”… Ókori tartományok, újkori nevek A történelem és az élettudományok összefonódásának szép példáit a fajok nevében is tetten érhetjük. A fajok elterjedésének meghatározására használt tájföldrajzi, biogeográfiai értelemben használt elnevezések sokszor valójában a Római Birodalom provinciáinak nevét őrzik, abból nemesültek természetföldrajzi fogalommá. Ezek számos faj nevében ma is tovább élnek: például Bithynia – Bithynia A sárga sáfrány (Crocus moesiacus) Bulgáriában gyűjtött példánya az MTM Herbarium Generale kollekciójából. Bulgária északi része hajdan a Római Birodalom Moesia tartományához tartozott Fotó: Bauer Norbert

A Xestia rhaetica bagolylepke Európa északi részén honos, illetve előfordul a Šumavában és a Magas-Tátrában is. Tudományos nevének faji jelzője a római Rhaetia tartományra utal Forrás: www.lepiforum.de

tentaculata (közönséges vízicsiga), Mauretania Tingitana – Reichardia tingitana (berber keserűsaláta), Numidia – Abies numidica (algériai jegenyefenyő), Illyricum – Iris illyrica (illír nőszirom), Pannonia – Cassida pannonica (pannon pajzsbogár), Rhaetia – Gentiana rhaetica (német tárnics).

100 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Kossuth, Bartók és Nabokov, a természet­búvárok Bauer Norbert és Merkl Ottó | 2016. május 26.

Különös jelentősége lehet a rovar-, növény- vagy ásványgyűjteményeknek olyan jeles személyiségek életében, akiket egészen más tevékenységükről ismerünk.

A növény- és állatfajok dokumentálása alapján esetenként pontosan rekonstruálható a botanikusok, zoológusok életútja. De nem csak az övéké: a természetrajzi kutatásokból művészek, politikusok, filozófusok, neves egyházi személyek is kivették a részüket.

Az ő napjaikra, utazásaikra, partnereikre és speciális érdeklődésükre vonatkozóan is értékes adatokat rejtenek a gyűjtemények. Érdekes lehet tudni, hogy merre járt, hol és miért gyűjtött növényeket Jean-Jacques Rousseau (1712–1778); miért készített herbáriumot Kossuth Lajos (1802–1894), miután visszavonult a politizálástól; miképpen pontosítható Haynald Lajos (1816–1891) kalocsai bíboros-érsek mozgalmas életrajza a gyűjtött és cserélt növényei segítségével23; s mit jelentettek Vladimir Nabokov (1899–1977) és Bartók Béla (1881–1941) művészetében a rovarok.

Növények: filozófia, politika és egyház A 19. században egyházi személyek, arisztokraták, orvosok és politikusok közül is sokan foglalkoztak a természetrajz valamely területével. A Magyar Természettudományi Múzeum kiállítással emlékezett meg a 2016-ban épp kettőszáz éve született Haynald Lajos bíboros-érsekre. Anyagi támogatása tette lehetővé, hogy 1870-ben a Magyar Nemzeti Múzeum növénygyűjteményét önálló osztállyá szervezzék. A ránk hagyományozott százezer példányt meghaladó herbáriumának köszönhető, hogy növénygyűjteményünk az akkori világ élvonalába került. Több komoly töréssel tarkított, izgalmas életútját – Szécsénytől, Bécsen át Erdélyig, majd Itáliától az Alpokon keresztül Kalocsáig – gyűjtött növényei követhették 2016 őszén kiállításunk látogatói.

Jean-Jacques Rousseau növénygyűjteményét a párizsi Természettudományi Múzeumban (Museum National d'Histoire Naturelle) őrzik. Korábban Rousseau botanikai érdeklődését puszta kíváncsiságnak tartották. Az újabb kutatások szerint a növényvilág tanulmányozása jelentősen formálhatta filozófiáját. Margaret Cavendish Harley Bentinck portlandi hercegnő ismertette meg Rousseau-val a 23

Vladimir Nabokov orosz-amerikai író, a Lolita szerzője, és felesége, Véra lepkegyűjtés közben Forrás: Russia Beyond the Headlines

Bauer N. & Bajzáth J. (2016): „Igéző virágok szemlélésében” Haynald Lajos természetrajzi hagyatéka. – Magyar Természettudományi Múzeum, Budapest, 108 pp.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 101

Kossuth Lajos a burgonya (Solanum tuberosum) herbáriumi lapján így ír: „Drake Ferencz hozta be Európába 1585-ben. Magyarországba 1645-ben Vesselényi Nádor idejében hozták be némely, Németországból hazatért protestáns academicusok, de kik majd bajba kerültek miatta, mert feladattak, hogy mérget hoztak be tarisznyájokban. Vesselényi megvizsgálta a dolgot, és ő volt az első ki termeszteni kezdte, és terjesztette. De nehezen ment, termesztése jóformán csak a 18-ik század közepén vált általánossá – hanem még én is akadtam ifju koromban oly emberre a Harangod táján Zemplénben, ki kérdésemre, hogy miért nem termeszt krumplit, azt felelte: „az apám sem volt disznó, én sem leszek” Bezzeg termeszt most!”

Kossuth Lajos növénygyűjteménye, melynek tárolására egyedi szekrényeket készíttetett, különösen kultúrtörténeti szempontból értékes Fotó: Bauer Norbert

növényvilág szépségét. Gyűjtöttek, példányokat cseréltek, és a növényhatározásokon túl eszmecseréket folytattak a természetről és emberre tett hatásáról.

A környezetterápia ma ebben találja meg gyökereit. Rousseau szemléletét a hercegnő nálánál mélyebb természetismerete is lenyűgözte, ez segíthette a filozófust a nőkben is meglévő tehetség elismerésében. Ne feledjük, ez abban a korban egyáltalán nem volt természetes.

Olykor a politika és kutatás is jól megférnek egymás mellett. Muzio Tommasini (1794–1879) isztriai politikusként, Trieszt polgármestereként tevékenykedett, közben és később is intenzíven kutatta Isztria és Dalmácia flóráját. Kossuth Lajos számára azonban egészen mást jelentett a növényekkel való foglalkozás. Ő csak a csalódással véget ért politikai pályáját követően, torinói tartózkodása idején került a természet bűvkörébe. Különösen a növények tanulmányozásában talált megnyugvást. Neki e foglalatosság bevallottan a reményvesztett államférfi boldogságkeresése volt.

Erről így vall Szontagh Miklóshoz írt levelében, 1872-ben: „Hát én is ráadtam életfáradt öreg fejemet, hogy megtaláljam a vigasztalót. És beszóltam hozzá a csillagvilágok végtelenségébe, beszóltam hozzá a sziklarétegek, jegeczek, kövületek műhelyébe, de azt meg kell vallanom, hogy, ha nemleges vigasztalást nyujtottak is, úgy a nebulák odafenn, mint a homokszem idelenn; mert azt az egy percznyi féregatomot, mit embernek neveznek, nevetségesen parányi arányokra szállítják le az önbecsérzetben, minden örömeivel s fájdalmaival egyetemben, s ha jól esett is, lelkemnek megismerni és imádni tanulni istent a természetben, melynek bámulatos törvényeiből a végtelen bölcseség minduntalan felénk kiált, de örömet, positiv s örökkön megújult örömet a természettudomány egyik ága sem nyujtott annyit, mint a botanica.”

Kossuth Lajos 1876-ban felvételét kérte a Természettudományi Társulatba. A múzeumunk Növénytárában őrzött, egyedi herbáriumi szekrényei nagyrészt alpesi növényeket rejtenek. Habár Kossuth gyűjteményi példányai sokszor nem tartalmazzák a tudományos igényű kollekciók adatait (gyűjtés helyszíne, ideje), egyes növényeihez fűzött írásai igen beszédesek. A növény­

102 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

világban lelki megnyugvást kereső államférfi ugyanis olykor (mintegy nyolcvan példányon) hosszú megjegyzéseket, a növénnyel kapcsolatos ismereteket, történeteket írt a lapokra. A szekrényekben lapuló ismeretterjesztő bejegyzéseknek különös ízt adnak az ékesszólásban jártas politikus megfogalmazásai. A közönséges palástfű (Alchemilla vulgaris) egyik lapján ez olvasható: „Hoffmann Fridik szerint a nők hervadt szépségét eredeti üdeségére visszaállítja … ha igaz! Beh drágán vennék!”

Rovarok: irodalom és zene Vladimir Nabokov, a Szentpéterváron született neves amerikai író lepkészként is tevékenykedett, sőt írásunk más szereplőitől eltérően nem csupán műkedvelőként volt természetbúvár, hanem tudományos munkássága is fontos és időtálló. Szemében a piros cédulával ellátott típuspéldány az örökkévalóság szimbóluma volt, halhatatlanabb, mint akár egy irodalmi alkotás. Lepkészni azért kezdett, hogy honvágyát enyhítse, amikor 1917 után Szentpétervárt elhagyva a Krímbe kényszerült. Persze a lepkészet a megélhetést is jelentette neki élete másik nehéz szakaszában: miután kénytelen volt Amerikába emigrálni, a Harvard Egyetem állattani intézetében a lepkegyűjtemény kurátoraként állást kapott, s ez mentette meg a nélkülözéstől, mely sok hozzá hasonló sorstársának osztályrészéül jutott.

A világ szemében egyik leghíresebb honfitársunkról, Bartók Béláról, életéről és az egyetemes zenekultúrában betöltött szerepéről számtalan helyen olvashatunk. Az viszont keveseknek jutna eszébe, hogy a Magyar Rovartani Társaság és a múzeumunk közös folyóirata, a Folia entomologica hungarica lapjain is érdemes keresni róla. Pedig így van: Nagy Barnabás 1962-ben pompás cikket 24 publikált a természetet kedvelő, és többek között rovargyűjteményt is építő Bartókról, melyben számos, a rovarokra utaló idézetet is találunk a művésztől, illetve hozzátartozóitól és ismerőseitől.

Bartók hihetetlen munkatempót diktált magának: egyszerre volt komponista, előadóművész, zenepedagógus és népdalkutató. Mégis mindig talált időt arra, hogy a természetet járja, és gyűjtsön – nemcsak rovarokat, hanem növényeket, csigákat, kagylókat és ásványokat is.

Vajon miért tette? Nagy Barnabás három okot említ. Az első az ismeretvágy: Bartókot a zene mellett igen sok minden érdekelte, többek között a festészet, az építészet, az irodalom és a népművészet. A magyaron kívül írt és beszélt angolul, németül, franciául és olaszul, de a népdalszövegek gyűjtése érdekében tanult románul, szlovákul, spanyolul és törökül is. Már ifjú korában kedvelte a matematikát és a fizikát, de különösen nagy örömét lelte az élővilág jelenségeinek megfigyelésében, legyen az a hangyák munkálkodása az erdőben vagy a selyemhernyók táplálkozása és bábozódása. Kodály Zoltán 1950-ben így fogalmaz: „Ennyiféle elágazó érdeklődés más embert szétforgácsolt volna. Bartók elérte, hogy különféle tevékenysége nem gátolta egymást, hanem segítette.”

24

Vladimir Nabokov lepkéi a szentpétervári Nabokov Múzeumban, az író szülőházában Forrás: Slate

Bartók Béla népi hangszert (tekerőt) vizsgál otthonában Forrás: Békéscsabai Petőfi Utcai Általános Iskola

Nagy B. (1962): A rovargyűjtő és természetkedvelő Bartók Béláról. – Folia entomologica hungarica, 15(1): 1–12.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 103

A második indítóok a természet szeretete. Ahogy édesanyja írja és fia idézi 1955-ben: „A természetet minden megnyilvánulásában szerette. […] A lehetőségekhez képest minden tanítási év végén egy hónapra elutazott magasabb hegyek közé, ahol testileg és lelkileg teljesen felüdült és legjelentékenyebb zeneműveit nagyobbrészt így felfrissülve, a nyári szünidő második felében írta.”

A harmadik ok pedig a gyűjtőszenvedély. Bartókot zeneművei mellett főleg népdalgyűjtéseiről ismeri a világ; márpedig a népzene és a természeti tárgyak gyűjtése nála egy tőről fakadt. Ő maga is így ír 1931-ben a zenei folklór kutatóiról: „Mi magunkat tulajdonképpen természettudósoknak valljuk, akik tanulmányozásunk tárgyául a természet egy bizonyos produktumát, a parasztzenét választottuk.”

Külföldi útjaira a gyűjtőeszközeit mindig magával vitte, a fogott példányokat szivarosdobozba tűzve hozta haza, mindet maga preparálta, és meg is határozta őket. A rovarász lelkének mi sem lehet kellemesebb (mondhatni, zene füleinek), mint amikor maga Bartók 1936-ban ekképpen von magyarázó párhuzamot a rovartan és a népdalgyűjtés között:„Eddig csupán a daloknak mint különálló objektumoknak gyűjtéséről volt szó. Azonban ez nem elég. Mert ez olyan volna, mintha a bogarász vagy a lepkegyűjtő megelégednék a bogár- és lepkefajták összeszedésével és kikészítésével. De ha ezzel megelégszik, akkor gyűjteménye csak holt, az élettől elragadott anyag volna. Ezért az igazi természettudós nemcsak állatokat gyűjt és preparál, hanem az állatok életének minden legelrejtettebb mozzanatát is, amennyire csak lehetséges, tanulmányozza és leírja. Igaz ugyan, hogy a legtüzetesebb leírás sem fogja a holtat elevenné varázsolni, de legalább valamicskét belément az élet ízéből és szagából a holt gyűjteménybe. Ugyanilyen okok parancsolják a népzene gyűjtőjének, hogy az egyes dallamok való életének körülményeit töviről hegyére kikutassa.”

Az 1920-as években a rovargyűjtemény 30–40 nagyobb méretű dobozt tett ki.

Az állagmegóvásra Bartók nagy figyelmet fordított: tűben végződő kis üvegkelyhekben fertőtlenítő folyadékot vagy kis vászonzacskókban para-diklór-benzolt, illetve naftalint helyezett a dobozokba. Sajnos azonban 1941 után, amikor gazdája kivándorolt Amerikába, a gyűjtemény híján lett az értő gondozásnak, s a háborús körülmények, majd a múzeumbogarak súlyos pusztítást végeztek benne. Nagy Barnabás 1962-ben már csak 5 dobozzal találkozott. E sorok egyik írója (Merkl Ottó) 1981-ben még részt vehetett a töredékes anyag azonosításában, de később a szakszerűtlen tárolás visszavonhatatlan állapotromlással járt. A Bartók Béla Emlékház kiállításában már csak néhány erősebb kitinvázú bogár kaphatott helyet. Nagy kár a gyűjteményért, mert ma ugyanolyan kincs lenne, mint Kossuth herbáriuma vagy Nabokov lepkéi.

Amerikában Bartók – romló egészsége és anyagi nehézségei ellenére – folytatta a rovargyűjtést, sőt ismerőseitől is kapott példányokat. Egyik utolsó ilyen tartalmú mondata New Yorkból, 1941-ből való: „Csodálatosnál csodálatosabb lepkék, bogarak és egyéb ízeltlábúak röpködnek be lakásunkba esténként, egészen ismeretlenek: hiába, más földrész ez.”25 25

Köszönjük Virághalmy Ágnes és Vásárhelyi Gábor segítségét Bartók Béla rovargyűjteményével kapcsolatban.

104 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Borneó és Celebesz, magyar volt és magyar lesz!

Korsós Zoltán | 2017. november 28.

A Távol-Kelet és Délkelet-Ázsia mindig is a magyarok érdekeltségi területei közé tartozott. Számos magyar felfedező neve köthető ehhez az egzotikus vidékhez, még ha nem is politikai, hanem tudományos vagy kalandvágyó célból jártak ott.

Sokan ismerik Benyovszky Móric (1746-1786) nevét, aki orosz fogságból megszökve Kamcsatkától Madagaszkárig hajózott, s közben az egyik első magyarként kötött ki sorban a japán szigeteken, majd Tajvanon (akkori nevén Formózán) és a Kína déli részén fekvő Makaón. Bíró Lajos (1856-1931) hat évet töltött a pápuák között Új-Guinea szigetén, ahonnan néprajzi tárgyak és természettudományi példányok jelentős gyűjteményét hozta haza. Xántus János (1825-1894) pedig, aki a budapesti Állatkert első igazgatói tisztjét is betöltötte, az 1868-70 közötti Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedícióval indulva Borneóból olyan párját ritkító néprajzi anyaggal tért vissza, amellyel a Néprajzi Múzeum önállósulásának alapjait is megvetette. És ezzel el is jutottunk Borneóhoz, ehhez a trópusi szigethez, amelyet még most is szinte összefüggő őserdő borít.

Az Indonéz-szigetvilág. A nagy szigetek közül Szumátra, Jáva, Celebesz és Új-Guinea nyugati fele Indonéziához tartozik. Borneón három ország osztozik: Indonézia, Malajzia és Brunei.

Borneó Grönland és Új-Guinea után a Föld harmadik legnagyobb szigete (Ausztrália önálló kontinenst alkot). A 15-17. században a Brunei Királyság uralkodott rajta, majd az európaiak (Hollandia és Nagy-Britannia) kezdték gyarmatosítani. 1984 óta az északi rész egy kis területére szorítkozik az önálló és fügMire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 105

Borneó sziget mai politikai térképe

Xántus János (1825-1894) amerikai tengerész egyenruhában

getlen Brunei Szultanátus, Észak-Borneó többi részét Malajzia, és a sziget déli többségét Indonézia foglalja el.

Xántus idejében, Borneót borította, de talán még ma is borítja, Délkelet-Ázsia legnagyobb, összefüggő trópusi esőerdeje, számos ritka és bennszülött állatfajjal, mint amilyen a borneói orángután, a ködfoltos párduc vagy a szumátrai orrszarvú. A 19. században az állatvilág még szinte teljesen feltáratlan volt, így Xántus, aki már korábbi útjain fáradhatatlan gyűjtőnek bizonyult, az apróbb állatok köréből ezrével hozta haza a tudomány számára új fajokat.

Xántus János 1825-ben született a Somogy megyei Csokonya községben. Tanulmányait Győrben és Pécsett végezte, majd jogot tanulva lett jegyző és ügyvéd.

Az 1848-as szabadságharchoz honvédként csatlakozott, csakhamar fogságba esett, és a forradalom leverése után kiszabadulva Londonba, majd az Amerikai Egyesült Államokba emigrált.

Amerikában pályája hihetetlen karriert írt le: a kezdeti fizikai munkák után rátermettsége hamar kibontakozott, és kalandvágytól hevítve a vadnyugatra utazott. Mérnöki térképezésbe kezdett, de közben már állatokat és növényeket is gyűjtött a Magyar Nemzeti Múzeum és amerikai múzeumok, többek közt a Smithsonian Intézet számára. 1862-ben rövid időre hazatért Magyarországra, ahol kaliforniai tengeráramlási megfigyeléseiből megtartotta akadémiai székfoglaló előadását, majd visszatérve Amerikába diplomáciai pályája csúcspontját az Egyesült Államok mexikói konzuljaként érte el. 1864-ben végleg visszajött hazájába, és elvállalta az 1866-ban megnyíló pesti Állatkert első igazgatói tisztségét.

Nyughatatlan felfedezői vénája azonban alig két év elteltével új útra serkentette: csatlakozott a Triesztből két hajóval induló Osztrák-Magyar Kelet-ázsiai Expedícióhoz, amellyel az újonnan átadott Szuezi-csatornán keresztül és az Indiai-óceánon át Ceylon (Sri Lanka), Sziám (Thaiföld), Kína (Sanghaj) érintésével Japánba utazott. Bár hazája az 1867-es Kiegyezésen már túljutott, Xántus szívében még mindig a forradalmi függetlenség uralkodott, és nem tudta elviselni osztrák expedíciós kollégái arroganciáját, ezért 1869-ben Jokohamában otthagyta a vállalkozást, és egyedül folytatta útját. Formóza (Tajvan), Hong Kong, Makaó és Szingapúr útvonalon Borneó északi részére, Sarawakba érkezett, ahol 1870 közepéig állomásozott és hatalmas természettudományos és néprajzi anyagot gyűjtött. Egyik gyűjtéséről ezt írja: „Matang hegy, egyenes irányban mintegy 8 a. mértföld távolságra van, s valóban lakásomból, Sarawakban szabad szemmel is jól láthattam az irtást. Azonban ut nem lévén, 28 mértföldet le kellett evezni a tengerig, aztán vagy 8 mértföld tengeri utat tenni, ismét bekanyarulni egy parallel folyóba, s azon és különféle mellékágain fölevezni Matang hegy lábáig, honnét két órai gyaloglás után lehetett feljutni az 1500 láb magasságban levő irtásba.

Házam az irtás szélén egy kissé emeltebb helyre volt építve, s vagy 15 lépésre a ház oldala mellett egy robogó patak szökdelt le, melly mindenütt peremezve volt virágos és gyenge levelű bokrokkal. Mögöttem egy hegycsúcs nyúlt föl vagy 1500, vagy több láb magasságra fölöttem, s tetejéig borítva volt gazdag erdővel. Előttem s jobbra-balra

106 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Xántus János borneói rajzai: Matang (balra), orangután (jobbra) (Néprajzi Múzeum gyűjteménye)

az irtás terült el, ugy össze-vissza döntött óriási fákból, hogy dijkitüzés mellett sem lehetne festőibb chaost teremteni, s a szemlélőnek meglehetős fogalmat adott az utósó ítéletről.

Egyátalán matangi idözésem nagyon sikerült, mert a 14 nap alatt körülbelől 14 ezer rovart szereztem össze, közbe sok igen ritka, sőt nagymennyiségű uj és ismeretlen alakokat, mellyek a muzeumból egészben hiányoztak. Ezentúl madarakat, hüllőket, emlősöket, csigákat, stb. szintén szép számmal gyűjtöttem.”26 Teljes, majd’ egy éves borneói tartózkodása után Xántus Szingapúrból 39 ládányi anyagot juttatott haza. Ezekben majdnem 28 ezer állatpéldány volt, köztük több preparált orangután és egy kockás piton (óriáskígyó), de volt 2500 ritka, eddig alig ismert néprajzi tárgy is. Jávára továbbutazva még lőtt egy jávai orrszarvút 27, majd Szumátra szigetét érintve 1870. szeptember 29-én indult haza megint Szingapúrból. A délkelet-ázsiai gyűjtések végső egyenlege szerint a hazaérkezett emlősállatok száma 185 példány, a rovaroké 53 74828. Saját maga a borneói gyűjtést tartotta a legértékesebbnek: „Borneóban, melynek állatgazdagságát ez ideig még nem zsákmányolták ki a tudósok, márc. 10-dikég mindössze 27,922 darab állatot gyűjtöttem a múzeum számára. ...

Lesz köztük számos meglepő, annyival inkább, mert e távol földön még csak egy ember gyűjte rovarokat: Vallace Alfréd Londonból, kinek hazavitt longicornidáit Pascoe − a Xántus J. (1870a): Borneo szigetén. Sarawak (Borneo), márczius 8. 1870. - Vadász- és Versenylap 14(24): 212-214.

Ezek ma mind megtekinthetők a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Topál Gy. & Csorba G. (1997): Xántus János zoológiai munkássága. – Arrabona 1996, 35(1-2): 47-60, 351, 364.

26 27

28

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 107

Tömösváry Ödön (1852-1884)

londoni entomologiai társulat elnöke − irta le és osztályozá. A borneói hüllőket pedig csupán Beccari, a florenci múzeum őre írta le. Történtek még apró gyűjtések Borneó nyugati partján, a Bunjermassen folyón, hol egy pár hollandi tengerész-orvos járt kelt, jelentéktelen gyűjteményüket Leydenbe küldve. Ez az egész.”29 Xántus jól sejtette: az általa gyűjtött anyag számtalan újdonságot rejtett magában, amelyre a világ tudósai, egyes állatcsoportok szakemberei nagy lelkesedéssel vetették rá magukat. Fiatal magyar kollégája, Tömösváry Ödön (1852-1884) kapta a „százlábúakat”: ezek ma két osztályt (Chilopoda és Diplopoda) foglalnak magukba az ízeltlábúak törzséből.

Tömösváry Ödön tehetséges, de szerencsétlen sorsú természettudós volt, aki rövid élete alatt (tuberkulózis vitte el 32 évesen) 56 tudományos közleményben 31 új soklábúfajt írt le a tudomány számára, és elsőként rajzolta le és jellemezte az ízeltlábúaknak később a világ minden nyelvén róla elnevezett Tömösváry-féle érzékszervét. Jó érzékkel nyúlt Xántus példányaihoz is: 1882-ben a matangi anyagból leírt egy olyan százlábúfajt30, amely napjainkig lázba hozza a tudósokat, mert mindössze 5 darab múzeumi példánya ismert, ráadásul Xántus után több mint 100 évig senki nem fogta meg újra!

A szkolopendra-alakúakhoz tartozó különleges százlábúnak Tömösváry az Edentistoma octosulcatum nevet adta, s ezt a típuspéldányt a Magyar Természettudományi Múzeum Soklábúak (Myriapoda) Gyűjteményében őrizzük.

Edentistoma octosulcatum Tömösváry, 1882, holotípus (MTM 305/11) Fotó: Korsós Zoltán

A mintegy 8 cm-es szkolopendra testének különlegessége a szelvényeken hossz­irányban húzódó nyolc kitinléc, amely bordázott külsőt kölcsönöz az állatnak. Mivel egészen 1978-ig élő példányt nem látott senki sem (persze Xántus kivételével), ezért senki nem tudta még csak elképzelni sem, vajon milyen funkciót hordoznak ezek a bordák, hogyan mozog, mivel táplálkozik és hol él ez az ízelt­ lábú. A Berlinben őrzött 1883-as, és a londoni múzeumban lévő, szintén az 1800as évekből származó példány sem tudott semmilyen felvilágosítást adni. A brit Királyi Földrajzi Társaság 1978-as sarawaki expedícióján fogták meg azt a példányt, amelynek élő viselkedését először meg lehetett figyelni: leginkább a százlábúakkal rokon ikerszelvényesekére hasonlított. Lassú mozgású, merev szelvényű, és zavarás esetén vaspondrószerűen összegömbölyödő szkolopendráról van szó, 29

Xántus J. (1870b): Levél Borneóbúl. (Dr. Friewaldszky Jánoshoz intézve.) − Fővárosi Lapok 7(109): 465.

Tömösváry Ö. (1882): A Myriopodák osztályának egy új alakja Borneo szigetéről. – Természetrajzi Füzetek 5: 229-230.

30

108 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

amely rendkívül szokatlan az amúgy villámgyors mozgású, mérgező marású, ragadozó százlábúaktól. Azt hitték akkor, hogy ez valószínűleg egy különleges, fán lakó, növényevő életmódú szkolopendra. Ez volt tehát a negyedik példány.

Végül 2013-ban Varpu Vahtera finn kutatónő volt az a szerencsés, aki kitartó keresés után szakértőként rátalált egy eleven Edentistomára a borneói Gunung Mulu Nemzeti Parkban (ugyanott, ahol 1978-ban találták az angolok a példányt).

Első pillantásra feltűnt neki, hogy az állat úgy viselkedik, mint egy karimás ikerszelvényes (Polydesmida): lassan mozog, veszély esetén összetekeredik, és egész kinézete olyan. Később kiderült, hogy azért nem tagadja meg ragadozó mivoltát, sőt, egészen különleges táplálkozású: éppen hogy ikerszelvényesekkel, ezerlábúakkal táplálkozik, amelyeket a szkolopendrákra jellemző hatalmas, méregmirigyet tartalmazó rágóival ragad meg, majd szeletel apró darabokra. Erről az egyedülálló viselkedésről azután már kiváló fényképekre lehetett bukkani az interneten, olyan amatőr természetfotósoktól, akik valójában nem is tudták, milyen ritkaságot kapnak lencsevégre!

Az Edentistoma rejtélye azonban ezzel még nem oldódott meg. Hiába sikerült élő példányt elejteni ebből a szkolopendrából, DNS-mintát is vettek belőle, törzsfejlődéstani helyzete azonban a százlábúak rendszerében még mindig megoldatlan, rokonsági viszonyait és származásának feltehető gyökereit nem sikerült egyértelműen megállapítani.31 Borneó őserdeje még mindig titkokat rejt, és a magyar kutatók, Xántus János és Tömösváry Ödön délkelet-ázsiai gyűjteményének feldolgozása még ma is zajlik.

Tömösváry közleményének ábrája a különleges szkolopendráról

Ezerlábút zsákmányoló Edentistoma Fotó: Taku Shimada

Élő Edentistoma Borneóról (jobbra) Fotó: Kurt (Guek Hock Ping), Malaysia, http://orionmystery.blogspot.com/

31

Vahtera, V. & Edgecombe, G.D. (2014): First molecular data and phylogenetic position of the millipede-like centipede Edentistoma octosulcatum Tömösváry, 1882 (Chilopoda, Scolopendromorpha: Scolopendridae). – PLoS One 9(11): e112461

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 109

Bogarászat a magunk örömére Merkl Ottó | 2016. június 30.

A legjelentősebb természetrajzi gyűjtemények ma állami múzeumokban vagy egyetemeken találhatók. Értékes és látványos kollekciókat azonban magán­ személyek is tartanak.

A nagy természetrajzi múzeumok maguk is szerveznek (vagy szerveztek) gyűjtőutakat a saját országukban és a Föld feltáratlan részein, leginkább a volt gyarmataikon. Az ilyen alkalmakkor hazahozott anyag sokszor pótolhatatlan értékű, hiszen számos esetben a civilizáció idővel felfalta azokat az élőhelyeket, amelyek a gyűjtéskor még érintetlenek voltak.

A múzeumok gyarapodásának azonban van egy másik forrása is. A kedvtelésből összeállított magángyűjtemények jó esetben közgyűjteményekbe kerülnek, A majdnem 5 centiméteres kaukázusi Carabus martviliensis (balra) a legnagyobb Carabus-faj, jóval nagyobb, mint a magyarországi rekorder, a bőrfutrinka (Carabus coriaceus, középen) és a nálunk csak a Kőszegi-hegységben élő aranyfutrinka (Carabus auronitens, jobbra). Retezár Imre az általa leírt C. martviliensis holotípusát a Magyar Természettudományi Múzeumnak ajándékozta Fotó: Retezár Imre

110 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

és így minden kutató és látogató közkincsévé válnak. Aki látott már ilyet, tudja, hogy a magángyűjteménynek lelke van: a preparálás módja (mely a legtöbbször szemet gyönyörködtetően szabályos és esztétikus), a cédulákon látható kézírás, illetve a gyűjtő emlékezetében őrzött – és jó esetben papírra is vetett – számtalan élmény teszi a holt rovarok és más természetrajzi tárgyak kollekcióját elevenné.

A rovarász magángyűjtőknek (ahogy magukat nevezik, az „amatőröknek”) a példányok birtoklásán kívül jóval sokrétűbb élményekben van része. „Mert hiszen mi is a rovarászat? Olyasmi, amit Széchenyi Zsigmond gróf mondott a vadászatról. Idézem: „A vadászat: vadűzés és erdőzúgás. De több erdőzúgás!” Ilyen a rovarászat, de más is. Nem túl megerőltető, ám folyamatos testmozgás, keresés, izgalom a terepen; önfegyelem, esztétikai érzék, az apró motoros készségek fejlesztése a preparáláskor; állandó tanulás, a vizuális memória karbantartása a határozáskor; egymást fél szavakból megértők társasága, akikkel minden élmény megosztható; és közeli, de mindig új célok, melyek megvalósíthatók, és naponta sikerélménnyel jutalmaznak. Mindez karban tartja a testet, az elmét és a lelket, és mi más is lenne a hos�szú élet titka, ha nem ezek mind együtt?” (Elhangzott 2013. július 13-án, a vászolyi rovarkiállításmegnyitóján, Retezár Imre 80. születésnapján) Az idén 83 éves Retezár Imre iskolapéldája annak, mire jó egy természetrajzi gyűjtemény az ember életében, és mit lehet kihozni belőle úgy, hogy mások is örömüket leljék benne.

Retezár Imre gyerekkorában talált egy könyvet édesapja könyvtárában. E mű a hazai entomológiai (pontosabban bogarászati) szakirodalom egyik kevéssé sikerült darabja, de a fiú érdeklődését felkeltette a bogarak iránt. Édesapja ha rovarokat nem is, de műtárgyakat, bélyeget, könyveket gyűjtött, így nem volt ellenére, hogy fiában is felébred a gyűjtőszenvedély; biztatta őt a rovarászat művelésére. Az iskolában is szerencséje volt, osztálytársa lett Endrődy-Younga Sebestyén (később a Magyar Természettudományi Múzeum, majd a pretoriai Transvaal Museum munkatársa), akinek apja, Endrődi Sebő akkor már jelentős gyűjteményt birtokolt. Tőlük – meg szakkönyvekből – tanulta meg igazán a bogárgyűjtés és a gyűjteménykészítés fortélyait.

Természettudományos hivatást szeretett volna művelni, ami már az 1950-es években is biztos út volt a tisztes nélkülözéshez. Szülei ezért a vélhetően jobb anyagi kondíciók reményében inkább a mérnöki pályára beszélték rá. Elvégezte 1957-ben a Budapesti Műszaki Egyetemet, és építőmérnökként dolgozott a Belügyminisztériumban (szerette a munkáját). Versenyszerűen sportolt: tíz évig volt tagja a magyar atlétaválogatottnak (az atlétika fénykorában), tizennégyszer nyert országos felnőtt egyéni bajnokságot, és számos alkalommal állított fel országos rekordot 110 méteres gátfutásban.

Retezár Imre Fotó: Merkl Ottó

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 111

Hogy a mérnökségnek és a sportnak mi köze a rovarászathoz? Látszólag semmi, hiszen munkában töltött évei alatt a rovarászatra nem jutott annyi ideje, mint ifjú korában. Csakhogy, „preadaptív” módon mégis van köze. A Belügyminisztériumból már 53 évesen nyugdíjba mehetett („így sok jó nyugdíjas évem lett a bogarászathoz”); a sporthoz egészséges életvitel és jó erőnlét tartozik, ami a rovarász gyűjtőutakon igen hasznos – hiszen jó rovarász csak az, aki nemcsak a mikroszkóp és a könyvek felett, hanem a terepen is kitartó.

A rovarászatban bejárta azt az utat, amit más bogarászok is: eleinte minden gyűjtött, aztán specializálódott. A nagy futóbogarak, tehát a futrinkák, bábrablók, cirpelőfutók (Carabus, Calosoma, Cychrus) korszakán minden bogarász átesik, hiszen e méretes, színpompás, változatos, de azért könnyen határozható bogarak senkit nem hagynak hidegen. Retezár Imre azonban megállapodott ennél a csoportnál, és ma ezeknek kiváló ismerője. Magyarországon nem az egyik legjobb. Hanem a legjobb.

Itthon gyűjteni is izgalmas dolog, de még jobb lenne egzotikus helyeken, mondjuk, a Kaukázusban! Persze a rendszerváltás előtti időkben ez nem ment könnyen. Amikor barátja, a néhai Gaskó Kálmán Veszprémbe költözött, megismerkedett az Express utazási iroda ottani vezetőjével, s felvetette neki: nem tudRészlet Retezár Imre magánygyűjteményéből Fotó: Retezár Imre

112 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A Carabus cavernosus 1998-ban került elő először Erdélyben, a Fehér megyei Torockó mellett emelkedő Székelykőn (jud. Alba, Rimetea, Piatra Secuiului). A Balkánon és az Appennini-hegységben élő faj addig ismert legközelebbi (egyben legészakibb) lelőhelye a szerbiai Fruška Gora volt. Az erdélyi állomány új alfajt képvisel (Carabus cavernosus rozneri) Fotó: Retezár Imre

na-e összehozni egy utat Abháziába, a szovjet idők egyik kis autonóm kaukázusi köztársaságába. Ha összejön 36 ember, mehetünk, így a válasz. Botanikusokból, rovarászokból és hasonlókból játszva sikerült csapatot verbuválni, s 1975-ben a kéthetes kaukázusi úton életre szóló barátságok és szakmai kapcsolatok szövődtek az abház kollégákkal. Ezt követte még kilenc kaukázusi gyűjtőút, és hasonlók a néhai Szovjetunió közép-ázsiai köztársaságaiba: Kirgiziába, Kazahsztánba, Üzbegisztánba, Tadzsikisztánba, illetve a szibériai Altáj hegységbe.

Retezár Imre futóbogár-gyűjteménye nagyjából 40 ezer példányt számlál, melyek 2000 taxonhoz (fajhoz és alfajhoz) tartoznak. A Kárpát-medence Carabus-fajai és alfajai – magától értetődően – mind megtalálhatók benne. Köztük az egyik legnagyobb szenzáció a 2013-ban leírt Carabus cavernosus rozneri: senki nem gondolta, hogy az alaposan feltárt Kárpát-medencéből új Carabus-faj kerül elő, melynek a torockói Székelykőn talált populációja tudományra új alfaj is.

A Kaukázusból pedig nemzetközi szinten is kiemelkedő a gyűjtemény, talán ha néhány orosz kollekció versenyezhet vele. Az ismert kaukázusi Carabus-taxonok 95 százaléka megvan; 40 kaukázusi fajt és alfajt típuspéldányok képviselnek, ebből kettőt Retezár Imréről neveztek el, s hatot ő írt le maga vagy társszerzővel.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 113

Az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyv borítója

Elég bőséges a saját gyűjtésekből, cseréből, vásárlásból összeállt közép-ázsiai és távol-keleti anyag is.

Mit sem ér azonban a gazdag gyűjtemény, ha tulajdonosán kívül más nem láthatja, ezért Retezár Imre igyekszik kincseivel a köz javát szolgálni. Eleinte hagyományos gépekkel, majd újabban szinte fürödve a digitális technika lehetőségeiben maga készít fényképeket a példányairól. Ezek tudományos alapossággal mutatják a diagnosztikus bélyegeket a saját publikációiban, de ha kell, szívesen ad belőlük másoknak is. Évtizednél is régebb óta, minden nyáron kiállítást rendez – rovarász barátaival együtt – a balaton-felvidéki Vászolyi Galériában, ahol rovarok és fotók együtt láthatók; az ingyenesen látogatható kiállítás a Vászolyi Nyár rendezvényeinek egyik fő attrakciója.

A családi fogadtatásról Retezár Imre szűkszavúan szól egy 2010-ben készült interjúban: „Nem örülnek neki, de elviselik. [Azért nem örülnek,] mert lennének, mondjuk, [olyan] tevékenységek is, amikből esetleg pénzt lehetne csinálni. Vagy azt gondolják, hogy ha az ember energiát fordít valamire, akkor hasznosabb dologgal töltse az idejét. De tudomásul vették.”

A rovarász barátok részéről azonban annál nagyobb az elismerés. Retezár Imre 1949 óta tagja a Magyar Rovartani Társaságnak, 1970 óta a Választmány (a vezető testület) folyamatosan újraválasztott tagja, illetve 2015 óta örökös választmányi tag; 25 évig a Társaság pénztárosa is volt. A vászolyi Öreg-hegyen

Két oldal az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyvből

114 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

Elterjedési térkép az Atlas of the Carabus of the Caucasus című könyvből

lévő, spártai felszereltségű telke nyári estéken messzire zeng a vendégül látott szabad szájú rovarászok hadától.

Majd pedig a rovarászattal töltött élet koronája: a könyv, mely összefoglalja és lezárja évtizedek munkáját, és persze rögtön utat nyit a jövő entomológusainak.

Retezár Imre 2008-ban egy kisebb kötetet készített Abházia Carabus-fajairól.

Abházia azonban kis szeglete csupán a roppant Kaukázusnak, így e könyv előfutárja annak a 2015-ben megjelent monográfiának, mely az Európa és Ázsia határán fekvő hegylánc teljes Carabus-faunájának feldolgozása. A kötet összes fotóját a szerző készítette a saját gyűjteményében őrzött példányokról, illetve azok kiboncolt részleteiről (mert az egyes fajok és alfajok biztos elkülönítése gyakran csak a kipreparált hímivarszerv alapján lehetséges). Ahogyan az összes faj elterjedését szemléltető térképek is az ő keze munkái. E művet nem kerülheti meg senki, aki a Kaukázus nagy futóbogaraival a továbbiakban foglalkozni kíván. És még nincs vége: a Kárpát-medence nagy futrinkáinak kötete van készülőben. Bár e népszerű bogarakról születtek már jó határozók, és gazdag gyűjteményi anyag áll rendelkezésre, a kaukázusi könyv alapján semmi kétségünk, hogy a hazai faunáról szóló mű kiállításában pazar, tartalmában alapos és teljes lesz. „El nem tudom képzelni, hogy ha ígérnének valami nagy pénzt a gyűjteményemért, akkor én azt odaadjam. Hiányérzetem lenne, hogy nem látom ott nap, mint nap a szekrényemet meg a bogarakat.” – vallotta Retezár Imre az említett interjúban. Ő is tudja azonban – mondta is –, hogy a magyar rovarászat, s vele a magyar tudomány örökségének e páratlan kincsét egyszer majd a legméltóbb helyen kell őrizni: a Magyar Természettudományi Múzeumban.

Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 115

Köszönetnyilvánítás A szerkesztők mindenekelőtt hálásak Jókuthy Emesének (MTM), aki fáradhatatlan munkával gondozza a Magyar Természettudományi Múzeum blogját (http:// mttmuzeum.blog.hu/), összegyűjtötte és kiadhatóvá tette a „Mire jók a természetrajzi gyűjtemények?” blogsorozat bejegyzéseit, kapcsolatot tartott a szerzőkkel, és segített a fényképekhez az engedélyeket beszerezni. Köszönjük Merkl Ottó (MTM) jó szemű szöveggondozását, és Csorba Gábor (MTM) odafigyelését az egész folyamatra.

Hálásak vagyunk az alábbi szerzőknek a könyvben szereplő fotók közléséhez való hozzájárulásukért: Sathyabhama Das Biju (University of Delhi), Christo­ pher Filardi (American Museum of Natural History), Grabant Aranka (MTM), Jozef Grego (Szlovákia), Maroš Grego (Szlovákia), György Zoltán (MTM), Hartmann Éva (MTM), Heidi & Hans-Jürgen Koch (Németország), Liri Koplevitch (Israel), Lendvai Gábor (Sárbogárd), Magyar Balázs (MTM Mátra Múzeum), Konrad Mebert (Universität Basel), Kurt (Guek Hock Ping, Malajzia), Rob Moyle (The University of Kansas), Olajos Péter (Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság), Papp Zsuzsanna, Pinke Gyula (Széchenyi István Egyetem), Pintér Balázs (Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézet), Retezár Imre (Magyar Rovartani Társaság), Sallai Zoltán (Hortobágyi Nemzeti Park Igazgatóság), Harald Schillhammer (Naturhistorisches Museum, Bécs), Taku Shimada ( Japán), Szelényi Gábor (Fővárosi Állat- és Növénykert), Assaf Uzan (The Hebrew University of Jerusalem), Yehudah L. Werner (The Hebrew University of Jerusalem).

116 | A Magyar Természettudományi Múzeum blogsorozata

A kötetben szereplő cikkek szerzői Angyal Dorottya, PhD MTM Állattár, Talajzoológiai Gyűjtemények Babocsay Gergely, PhD MTM Mátra Múzeum, Gerinces Gyűjtemény Barina Zoltán, PhD MTM Növénytár, Herbarium Carpato-Pannonicum Bauer Norbert, PhD MTM Növénytár, Herbarium Carpato-Pannonicum Dulai Alfréd, PhD MTM Őslénytani és Földtani Tár Fehér Zoltán, PhD MTM Állattár, Puhatestűek Gyűjteménye Korsós Zoltán, PhD Magyar Természettudományi Múzeum Kovács Tibor MTM Mátra Múzeum, Rovargyűjtemény Makranczy György, PhD MTM Állattár, Bogárgyűjtemény Merkl Ottó, PhD MTM Állattár, Bogárgyűjtemény Mészáros Lukács, PhD ELTE Őslénytani Tanszék Németh Tamás MTM Állattár, Bogárgyűjtemény Papp Gábor, PhD MTM Ásvány- és Kőzettár Puskás Gellért MTM Állattár, Kisebb Rovarrendek Gyűjteménye Vas Zoltán, PhD MTM Állattár, Hártyásszárnyúak Gyűjteménye Vági Balázs, PhD Debreceni Egyetem, Evolúciós Állattani és Humánbiológiai Tanszék Vásárhelyi Tamás, PhD MTM Állattár, Szipókás Rovarok Gyűjteménye Vörös Judit, PhD MTM Állattár, Halak, Kétéltűek és Hüllők Gyűjteménye Mire jók a természetrajzi gyűjtemények? | 117

Könyvajánló Mi a jégkorszak?

Egyedi vagy többszöri jelenség a Föld történetében? Hogyan hatott a Föld felszínére és az élővilágra? Mit köszönhetünk mi, emberek, a jégkorszaknak, és vajon vége van-e, vagy még mindig benne élünk?

Ezekre és hasonló kérdésekre válaszol Gasparik Mihály és Medzihradszky Zsófia könyve, amely bemutatja a jégkorszak legfontosabb okait, folyamatait, hatásait, fókuszban a hazai kutatási eredményekkel.

A könyv beszerezhető a Magyar Természettudományi Múzeum honlapján, a Kiadványok menüpont alatt.

www.mttm.hu

• A kutató fogott egy gyönyörű madarat, azután megölte…

• A lőtér fantomja • Alkoholba áztatott remény • Darázshiszti és darázsgyűjtemény Ez csak néhány bejegyzés a Magyar Természettudományi Múzeum egy éven át tartó internetes blogsorozatából, amelyben elhivatott muzeológusok hívják fel a figyelmet a természettudományos gyűjtemények nélkülözhetetlen szerepére, fontosságára nemcsak a tudományban, hanem a természetvédelemben, a környezetünk megismerésében és megismertetésében. A kötet ezeket a példákat tárja az Olvasó elé tudományos hitelességgel, de ugyanakkor könnyed, közérthető nyelvezettel.

Aki többet akar megtudni a természettudományi gyűjteményekről, látogasson el a Magyar Természettudományi Múzeum Ludovika téri kiállítási épületébe!

Magyar Természettudományi Múzeum

www. mttm.hu