Liszt Academy Koroliov-Concerto Budapest leaflet

Jevgenyij Koroljov ĂŠs a Concerto Budapest // Evgeni Koroliov & Concerto Budapest 2014.01.18. 2014.01.19.

2014. január 18. (szombat) 19.30 // 18 January 2014 (Saturday) 19.30 2014. január 19. (vasárnap) 15.00 // 19 January 2014 (Sunday) 15.00 2014. január 19. (vasárnap) 19.30 // 19 January 2014 (Sunday) 19.30 NAGYTEREM // GRAND HALL Ludwig van Beethoven: Nagy fúga // Great Fugue, op. 133 Wolfgang Amadeus Mozart: c-moll zongoraverseny // Piano concerto no. 24 in C minor (K.491) 1. Allegro 2. Larghetto 3. Allegretto szünet // break Johann Sebastian Bach: d-moll zongoraverseny // Keyboard concerto in D minor (BWV 1052) 1. Allegro 2. Adagio 3. Allegro Ludwig van Beethoven: IV. (B-dúr) szimfónia // Symphony No. 4. in B flat major, op. 60 1. Adagio – Allegro vivace 2. Adagio 3. Menuetto; Allegro vivace 4. Allegro ma non troppo

Közreműködik: Jevgenyij KOROLJOV (zongora) // Featuring: Evgeni KOROLIOV (piano) Concerto Budapest Vezényel // Conductor: KELLER András

Sok mindent elárul Beethoven személyiségéről és gondolkodásmódjáról a Nagy fúgának nevezett vonósnégyes-tétel keletkezéstörténete. 1822 novemberében Nyikolaj Golicin herceg három kvartettet rendelt Beethoventől, amelyekért egy Beethoven által „méltányosnak tekintett összeget” ajánlott fel.

A zeneszerző 1825-ben kezdett hozzá a vonósnégyesek megírásához, s novemberre már a másodikkal is elkészült.

A teljes süketsége miatt ekkor már évek óta a társadalmon kívül élő Beethoven, akit – Rossini mellett – a korszak legjelentősebb szerzőjeként ünnepelt egész Európa, kései kvartettjeiben minden konvención túllépett. Bár a zenék fogantatásához szükség volt a konkrét felkérésre, az önkifejezés vágya alighanem fontosabb szerepet játszott a létrejöttükben.

A zenetörténet egyik legnagyobb, s talán legmagányosabb géniuszának hangja határozza meg ezeket a remekműveket, amelyek a személyesség addig soha nem érintett régióiba viszik magukkal a hallgatót. A hallgatót, akire Beethoven amúgy, mintha nem gondolt volna. Ahogy a muzsikusokra sem.

A Golicin herceg szolgálatában álló, számos korábbi Beethoven kvartettet bemutató, s a kései vonósnégyesek előadásában is élenjáró hegedűsről, Ignaz Schuppanzighról szól az anekdota, mely szerint egy alkalommal kifogásolt egy helyet az egyik műben, jelezvén Beethovennek, hogy az igen kényelmetlen a hegedűsök számára. Beethoven állítólag így válaszolt: „Törődöm is én a maga nyavalyás hangszerével, amikor megszáll az ihlet!”

Akár igaz, akár nem, a történet igen jellemző. Ahogy az is, hogy a tételt, amelyet Nagy Fúgaként ismerünk, eredetileg a B-dúr kvartett (op. 130) zárótételének tervezte. Látszólag

nincs ebben semmi különös, hiszen már Haydn 1772-es kvartettsorozatában (op. 20) is találunk záró fúgatételeket, csakhogy Beethoven a hagyományra és a befogadói tűrőképességre ügyet sem vetve öt igen komplex tétel (mintegy 25 percnyi zene) után hatodik tételnek szánta minden idők talán legbonyolultabb, közel 20 percig tartó fúgáját. A művet így is adták elő az 1826-os ősbemutatón, ám a közönségnek megakadt a torkán a mű, ami Beethoven kiadóját, Matthias Artariát arra vezette, hogy megkérje a zeneszerzőt, írjon új – könnyebb – zárótételt, a fúgát pedig publikálja külön. Beethoven talán megérezte, hogy ezúttal messze túllőtt a célon, szokásától eltérően hallgatott a józan észre, így vált különálló művé a Nagy fúga. „Teljes mértékben kortárs zene és mindig is kortárs zene marad”, mondta róla Igor Stravinsky, ami tőle természetesen dicséretnek számított, a kortársak azonban – akik alighanem ugyanazt hallották a műben, mint Stravinsky – korántsem voltak lelkesek, az Allgemeine Musikalische Zeitung kritikusa azt írta róla, hogy „érthetetlen, mintha kínai volna”, a Beethoven kvartettekről az első átfogó monográfiát író francia zenetörténész, Joseph de Marliave pedig úgy fogalmazott a 19. század végén, hogy bár a darab a legzseniálisabb művek egyike, amit valaha írtak, ám „kottából olvasva nagyobb élményt jelent, mint meghallgatni”.

Hogy Beethoven képes volt „normális” zenét is írni B-dúrban, arra IV. szimfóniája kínálja a legjobb példát. „Karcsú görög szűz a két északi óriás között” – írta a darabról Robert Schumann a III. és az V. szimfóniára utalva (Schumann mitológiájában vajon milyen lény lehetett a Nagy fúga?), s valóban, kevés harmonikusabb – és tökéletesebb – darabja létezik a Beethoven életműnek.

1806-ban keletkezett, abban az évben, amikor alkotóereje elképesztő kirobbanásának köszönhetően Beethoven gyors egymásutánban megírta az Appassionatát, a Razumovszkij-vonósnégyeseket, a Hegedűversenyt és a IV. zongoraversenyt, no meg a IV. szimfóniát.

A mű mintha a hangnemen kívül mindenben a Nagy fúga ellentéte volna: belesimul a hagyományba, a témák és a hangnemrend jól követhető, a gesztusok bár erősek, ha kell, mégsem lépik át az elviselhetőség határát. Ha a Nagy fúga a transzcendens Beethoven műve, a IV. szimfóniában Beethoven, az ember áll előttünk.

Ami a hagyomány keretein való túllépést illeti, ehhez Johann Sebastian Bachnak sem kellett a szomszédba mennie.

Amikor 1710 körül, weimari orgonistaként megismerte az itáliai concerto műfaját, elsősorban Vivaldin keresztül, az élmény beindította zeneszerzői képzeletét. Alighanem már Weimarban elkezdett versenyműveket komponálni, s ezt a gyakorlatot aztán Köthenben és később Lipcsében is folytatta. Itt születtek a billentyűs versenyművek a Bach által 1729 és 1741 között vezetett Collegium Musicum együttese számára.

A Zimmermann kávéházban fellépő együttes Lipcse világi zeneéletének egyik meghatározó szereplője volt, és a különteremben tartott koncerteken nemcsak Bach, hanem muzsikus fiai is felléptek. Alighanem az ő számukra készültek a billentyűs versenyművek. Miként valamennyi fennmaradt billentyűs concerto, a d-moll darab is egy korábbi kompozíció (ez esetben egy hegedűverseny) átirata. Ami a hagyományon való túllépést jelenti, Bach concertóit érdemes egy pillanatra nem Beethoven műveihez mérni, hanem a korabeli kontextusban elhelyezni: a d-moll versenymű puszta terjedelme közel

kétszerese egy átlagos Vivaldi-concertóénak, a zenei anyag sűrűsége pedig messze túlszárnyalja az elsősorban a szólista virtuozitását látni/hallani kívánó korabeli közönség elvárásait.

Talán ez is közrejátszik abban, hogy az eredetileg csembalóra szánt darab a 19. században Bach „zongoraversenyei” közül az elsők egyikeként hódította meg a nagyközönséget: Mendelssohn és Brahms is szívesen tűzte műsorra a művet.

Bár Bach és Beethoven nem mindig törődött a befogadói elvárásokkal, Mozart számára rendkívül fontos volt, hogy mind a hozzáértők, mind a műkedvelők élvezzék a zenéjét. Különösen igaz ez a zongoraverseny műfajára, amelyet Mozart egyszerre szánt saját előadói virtuozitásának, és kompozíciós tudományának megcsillogtatására. Bécsi éveiben, vagyis élete utolsó évtizedében az opera mellett a zongoraverseny lett a legfontosabb műfaja.

A böjti szezonban, amikor nem voltak színházi előadások, ezzel kápráztatta el közönségét, ugyanakkor afféle mini-operaként is funkcionálhattak a művek a zongoristafőhőssel a középpontban.

A c-moll zongoraverseny a Figaro házassága komponálása közben született, és sok szempontból kiemelkedik Mozart 27 zongoraversenye közül. Különlegessége a moll hangnem (a K. 466-os d-moll mellett az egyetlen), hogy a szokottnál nagyobb zenekart használ (rézfúvósokat, klarinétokat és oboákat is), és különlegessége a rendkívül tragikus hangvétel. Igaz ugyan, hogy az Esz-dúr lassútétel afféle szigetként megidézi a mozarti mennyországot, a saroktételekre jellemző drámaiság azonban még a mozarti életműben is kivételesnek számít, s Beethoven c-moll zenéit előlegezi.

One of Evgeni Koroliov’s most influential Bach experiences was hearing Glenn Gould playing in Moscow in 1957 when Koroliov was only eight. If there are pianists whose analytical approach can be measured against Gould’s, then Koroliov is definitely one of them; at the same time, he is quite free from Gould’s iconoclastic allure. He was a student of Lev Oborin at the Moscow Tchaikovsky Conservatoire but also took lessons with Maria Yudina and Heinrich Neuhaus. In 1976 he moved to Yugoslavia with his Macedonian wife, then emigrated to the West, and since 1978 has taught piano at the Hamburg Music College (where György Ligeti was one of his colleagues).

The russian artist, considered to be among the most talented Bach interpreters of our day, begins the concert with Bach’s Keyboard concerto in D minor, which is thought to be based on a now lost violin concerto. The significance of his Bach playing is perhaps best indicated by mentioning György Ligeti’s comment that he would take one of the Bach recordings by Koroliov if stranded on a desert island. The Budapest audience can also listen to another piano concerto with solo by the 64-year-old Koroliov, more precisely the Piano concerto in C minor (1785) by Mozart. The concert also features Beethoven’s Great Fugue and Symphony No. 4.

A koncert rendezője // The concert was organized by: Concerto Budapest A Concerto Budapest a Zeneakadémia rezidens zenekara // Concerto Budapest is the resident orhcestra of the Liszt Academy

Felelős kiadó // Publisher: Dr. VIGH Andrea, a Zeneakadémia rektora // President of the Liszt Academy Főszerkesztő // Editor-in-chief: SZABÓ STEIN Imre Szöveg // Written by: FAZEKAS Gergely Layout: ALLISON Advertising Illusztráció // Illustration: KOVÁCS Lehel Megjelenik a Zeneakadémia Kommunikációs Igazgatóságának gondozásában // Commissioned by the Communications Directorate of the Liszt Academy Lapzárta: 2014. január 13. // Finalized: 13 January 2014 Zeneakadémia // Liszt Academy Concert Centre (1061 Budapest, Liszt Ferenc tér 8.) zeneakademia.hu A szervezők a műsorváltoztatás jogát fenntartják. // The organizer retains the right to modify programmes.

100%-ban újrahasznosított papír // 100% Recycled Paper