SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
A
Volt egyszer egy Buksi
z idén lenne hatvanéves a Buksi című legendás jugoszláviai magyar gyermeklap, amelynek régi, bekötött példányait ma már aranyáron adják-veszik a fanatikus gyűjtők, rajongók, az egykori olvasók, akik az ötvenes években voltak gyerekek. Jugoszláviainak kell mondanunk a Buksit, mert legalábbis társkiadóként egyik „gazdája” a belgrádi Borba volt, ezért nem tekinthetjük egyértelműen „csak csupán” vajdaságinak. Egy nagyobb központból szórtak tehát el nekünk, vajdasági magyaroknak, némi alamizsnát… Nagyszerű alamizsnát! Olyat, amit ma is nagy élvezettel olvasunk, és nem sajnáljuk érte a pénzt, ha a régi, és főleg ha a gyűjteményünkből még hiányzó példányokhoz hozzájuthatunk. A Buksi története azonban jóval rövidebb volt ennél a hatvan évnél: 1957-től mindössze nagyjából négy éven át jelent meg. Hetente. Az én nemzedékemnek tehát – akik a múlt század hetvenes éveinek elején születtünk – a Buksi már valójában „csak” egy legendaként jelent meg a gondolkodásmódjában, a világképében – s tulajdonképpen ez vezetett a lap felmagasztalódásához, „apoteózisához” is –, hiszen mi csak elvétve beszerzett régi, szakadozott, agyonolvasott példányait forgathattuk olykor, véletlenszerűen, s a szüleink, az „öregek” elbeszéléséből szerezhettünk a lapról információkat. Úgy csipegettük fel a morzsákat a földről, mint madarak a szabadban terített nyári asztal mellől… Édesapám is, aki 1957-ben, a Buksi indulásának évében még csak tizennégy esztendős kisfiúcska volt, többször mesélt arról, hogy gyermekkorában járatták a lapot, izgulva várták, hogy csütörtökönként megérkezzen. Tavaly novemberben így emlékezett a Buksira a Facebook internetes közösségi portálon publikált bejegyzésében Lennert Géza fotóművész, aki több évtizeden át volt a Jó Pajtás című gyermeklap munkatársa, szerkesztője, főszerkesztője, igazgatója – mindenese; mindig épp abban a funkcióban, amelyben kellett, amelyben szükség volt rá, s amelyben segíthetett: „Én is Buksi-olvasó voltam, meg is van bekötve az egész. A Buksi (vagyis az »anyalap«, a Kekec) pont azon bukott meg, hogy túlságosan is »vonalas« lett, rátelepedett a Harcos Szövetség. A képregények viszont valóban megelőzték a szocYU-kort, de ez nem zavarta az olvasót (mást sem). Azért »halt meg« fiatalon a Buksi, mert kezdett dögunalmas lenni a fárasztó partizándumákkal, és az olvasók elpártoltak tőle. Egyébként egy téves gyermeklap-készítési koncepció mintapéldája volt: leereszkedni az olvasó szintjére vagy még az alá, nem pedig oktatva ne46
2017. július 27.
velni. Ilyen magyar nyelven kiadott, de nem magyar, hanem fordításlap volt a bukaresti Jóbarát (Cutezatori) is, csak ott nem a szerb Kekecet fordították Buksivá, hanem a román Cutezatorit Jóbaráttá. De ez már egy hosszú mese: a Buksi (sajnos) nincs, élt kb. 4 évet, a Jó Pajtás pedig most készül megünnepelni a 70. születésnapját.” Tegyük hozzá gyorsan: Lennert Géza 1952-ben született, tehát édesapámnál kilenc esztendővel fiatalabb, így hát a Buksi indulásának évében alig ötéves volt.
A BUKSI ELSŐ SZÁMÁNAK CÍMOLDALA
Nagyon fontos azonban Lennert Gézának ez a fél kézzel – vagy inkább csak vis�szakézből – elejtett, „odakent” hozzászólása. Ugyanis a Buksi legfontosabb képregényeit – mint a szemközti oldalon látható Vakarcs és társait is – a mi nemzedékünk már a Jó Pajtásban olvashatta. Én már abból a lapból téptem ki a képregényoldalakat, és rendeztem katonás sorba egy mappában. Amikor pedig végül összeállt egy-egy szériából a teljes gyűjtemény, akkor a nagyanyámtól – aki mielőtt rokkantnyugdíjassá vált volna, egy zentai nyomdában dolgozott ólomszedőként – tanult módszerrel könyvvé kötöttem. Én sem lehettem idősebb akkoriban, mint édesapám, amikor ő a Buksi olvasója volt. Sajnos, ezek a régi, saját kötésű képregénygyűjtemények időközben elvesztek, elkótyavetyélődtek, kidobódtak, megsemmisültek. Pedig mit nem adnék, ha egyszer még a padlás porából előkerülnének… Van a vajdasági magyar sajtónak egy olyan hagyománya, hogy ha új lap indításában gondolkodnak az emberek, akkor az első évfolyam első számát igyekeznek az év
végére, karácsony környékére időzíteni. Így volt ez a Magyar Szóval, és így történt évtizedekkel később a Családi Kör esetében is. Ennek jegyében a Buksi első száma is 1957. december 26-án jelent meg. Mi a jelentősége ennek? Mindig úgy képzeltem, hogy van ebben némi turpisság, hiszen – főleg egy hetilap esetében – így már a második lapszámra is azt lehet (mellesleg teljes joggal…) kiírni, hogy második évfolyam… Így történt ez a Buksival is 1958. január 2-án. Impresszuma szerint az 1957-es évfolyam egyetlen lapszámának fő- és felelős szerkesztője Novica Gyukics volt. Már a név írásmódjának is van egyfajta érdekessége, hiszen ez még az az időszak volt, amikor a vajdasági magyar sajtóban muszáj volt Noviszádot írni Újvidék helyett, ellenben a délszláv – és elsősorban a szerb – neveket magyaros fonetikus átírásban használták. Így lett Novica Đukićból is Novica Gyukics. A magyar szövegért Bogdánfi Sándor felelt. „Kiadja a Borba lapkiadó vállalat és a Magyar Szó lapkiadó vállalat”. A szerkesztőség székhelyeként is két cím volt megadva: egy belgrádi („Beográd, Mosa Pijade 31.”) és egy újvidéki („Noviszád, Vojvode Misicsa 1.”). Egy érdekesség: „Nyomatott a Magyar Szó lapkiadó vállalat nyomdájában.” Valamint egy kötelező elem: „Kéziratokat nem őrzünk meg és nem küldünk vissza.” Igazi, műfaji szempontból is elfogadható, értékelhető vezércikkről nem beszélhetünk, az első évfolyam első számában csak Kicsodák ezek? címmel egy kis jegyzet jelent meg a harmadik oldalon, aláírás, illetve szerző megjelölése nélkül, amely beharangozta, hogy milyen elvek és célkitűzések mentén szerkesztődik majd a továbbiakban a lap: „EZEK ITT LAPUNK HŐSEI: Csapa, az indián fiúcska, és kísérője Grugru. Érdekes, furcsa alak mindkettő. Kalandjaikat éber figyelemmel kísérjük lapunkban. Azután jobb- és baloldalon, lapunk színes oldalain: egy leleményes vitéz, a csetlő-botló Till Ulenspiegel; egy valódi hős, Davy Crockett, aki két indiántörzs háborújának központi alakja; egy szép mese a csodahegedűről, hazai rajzfilm alapján; még egy izgalmas, fantasztikus sztrip a Vénusz bolygóról; és még sok érdekes olvasmány jobbés balodalon, lent és fent, az olvasó kíváncsiságának, képzelőerejének kielégítésére, szórakoztatására, pihenésére, mivel csakugyan azt szeretnénk, hogy az olvasó jól szórakozzon és pihenjen a BUKSI-t olvasva.” (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
A BUKSI ELSŐ SZÁMÁNAK KÉPREGÉNYE
2017. július 27.
47
26
2017. augusztus 3.
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Volt egyszer egy Buksi (2. rész) Az idén lenne hatvanéves a Buksi című gyermeklap, amelynek első száma 1957. december 26-án jelent meg. Az újság azonban ennek a kornak csak egy szerény töredékét élte meg fennállásának nagyjából négy esztendeje alatt, az ötvenes évek második felében. Sorozatunkban a lap történetének néhány izgalmas pillanatát, momentumát, érdekességét igyekszünk felvillantani az emlékezés jegyében. „Jövő csütörtökön is kérje a BUKSI-t lapárusától. A BUKSI érdekes nyereménypályázatot rendez. Új sztripek, érdekfeszítő riportok várnak a szerkesztőség fiókjában. A BUKSI az olvasó barátja akar lenni” – olvashatták hatvan évvel ezelőtt a korabeli gyerekek (vagyis jószerivel a mai nagymamák és nagypapák, sőt dédszülők…) és az akkor még fiatal szüleik karácsony másnapján egy olyan korban, amikor a hivatalos állami vezetőség, a társadalmi-politikai berendezkedés nem igazán szívelhette a vallási ünnepeket, a vallásos embereket. Így hát akkoriban december 25-e vagy egyszerűen csak egy átlagos szürke munkanap volt az év vége felé közeledve, az újévezésre készülődve, vagy – hogy még inkább megnehezítsék a potenciális ünneplők dolgát – pártgyűléseket, munkahelyi évi leltárokat, esetleg más „kihagyhatatlan” eseményeket, történéseket időzítettek erre a napra az „illetékesek”. A mi szempontunkból, ezúttal a Buksi történetével összefüggésben pedig ez most csak azért érdekes, mert a múlt héten már jeleztük, hogy a szép emlékű gyermeklapot így utólag visszatekintve manapság már igen sok bírálat éri azért, mert – ha gyermeklap volt, ha nem; ha szórakoztató kiadványként működött, ha nem; ha a kön�nyed olvasmányosság jellemezte, ha nem – „rátelepedett a Harcos Szövetség”, vagyis túlságosan „átpolitizálták”. A kor szellemétől persze ez sem volt idegen – egyáltalán nem! –, hiszen valamilyen módon minden kiadvány meg kellett, hogy feleljen az „uralkodó széljárásnak” (s igen, azon belül a Harcos Szövetség elvárásainak is…), ellenkező esetben ugyanis esélye sem lett volna a megjelenésre. Éppen ezért, miután sorozatunk első részében áttekintettük a lapindítás legfontosabb körülményeit, érdemes lehet most egy pillantást vetnünk arra is, hogyan igyekezett a korabeli gyermeklap megszólítani a potenciális, a kiszemelt, a megcélzott olvasóközönségét. Ebben pedig nagyban megkönnyíti a dolgunkat, hogy a korabeli gyermekekhez hasonlóan, mi, jóval később születettek is olvashatjuk ugyanezeket a
fent idézett sorokat a gyűjteményünk régi, mára már jócskán megvetemedett, megsárgult, féltve őrzött oldalain. Nagy szerencse hát, hogy a régi példányok nyomán készült, a hatvanéves jubileum tiszteletére digitálisan újranyomott változatok is elérhetőek ma már a lapszámokból. Még ha felettébb foghíjasan is… A Buksi legelső száma például részletet közölt Dobrica Ćosić (1921–2014) író és a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság, vagyis a miloševići Kis-Jugoszlávia (jóval…) későbbi elnökének regényéből. Mint már jeleztem is, akkoriban a délszláv – és elsősorban a szerb
A BUKSI ELSŐ SZÁMÁNAK ILLUSZTRÁCIÓJA DOBRICA ĆOSIĆ REGÉNYRÉSZLETÉHEZ
neveket – egyfajta torz, kvázi a magyar fonetikus átírás szerinti, de lényegét tekintve azonban annak sem megfelelő átírásban használták. Rögtön látható ez a regényrészlethez mellékelt kis bevezetőben is: „Az alábbi kis történet Csoszics Dobrica MAJD MEGVIRRAD MÁR című regényének egyik érdekes részlete. A regény a szerbiai Jasztrebác hegységben harcoló partizánok életét és küzdelmét ábrázolja. A körülzárt partizánok visszavonulva küzdenek a hóborította erdőséggel és a túlerőben lévő ellenséggel.” Dobrica Ćosić helyett tehát Csoszics Dobrica, Jastrebac helyett pedig Jasztrebác… Majd pedig a történetben egymás után sorjáznak a Pávlek és Sztánkók, akiknek nevét ma már semmiképp sem használnánk ebben a formában: „Először villám kezdett tompán és dühösen ugatni. Ugatása mes�szire hangzott a hegyvidék dermedt levegőjében, és valahol a völgyi patakoknál csendesedett el.
Aztán vonítani kezdett és dühösen kaparta a havat Pávle és Nikola arcába hányva, akik az állás jobbszélén guggoltak fedezékükben egy bükkfa mögött. A partizánok mind egyetértettek Ucsával és Pávleval abban, hogy ez sorsdöntő helyzet, most kell begyógyulnia a tegnapi vereség sebének, most kell majd lőszerhez jutniok és akkor egyszerre elérik azt az ellentétes célt, melyért egyrészt Pávle, másrészt Ucsa küzdött. A kutya újra beleugatott az alkonyatba. – Jönnek! – súgta Nikola. Pávlet különféle előérzetek borzongatták. Fagyott ujjaival fegyverét tapogatta. Nikola és Malisa, akik mellette guggoltak, szintén megfogták fegyverüket. Sztánkó kikapcsolta a golyószórót és annak vaslábait még keményebb talajra helyezte. Néhány pillanatig csend volt, aztán a kutya még dühösebben és elkeseredettebben kezdett ugatni, Nikola kinyújtotta a kezét és megpaskolta a kutya hátát. – Elárul bennünket… Nikola, fogd meg, a fene egye meg! – súgta Pávle. – Hallgass, Villám, hallgass! Fölöttük két idegen kutya kezdett ugatni, aztán ugatva lerohantak a hegyről. Villám elhallgatott. – Német kutyák! – Biztosan! – Ha megtámadnak, lövünk. Az egésznek ez a te dögöd az oka! Most mondd meg, mit tegyünk? – mérgelődött Pávle és maga se tudta mit tegyen, ha ezek a kutyák, melyeket bizonyára erre a célra idomítottak, rájukrontanak. Maga sem tudta, lőjjenek-e vagy hallgassanak. Ha lőnek, elárulják a leshelyet. A német kutyák gyorsan közeledtek. Ugatásuk úgy terjedt el a hegyekben, mint a szél. – Na, itt van! Hát cipeld csak magaddal azt a kutyát! Tudd meg, hogy először őt lövöm le! – mondta Sztánkó elkeseredve. Amikor a német kutyák közelebb értek, az alkonyatban olyanok voltak, mint két rohanó, sötét árny. Erre Villám újra felüvöltött, aztán megrázta magát és kiugorva a fedezékből, feléjük rontott. – Most vége! – súgta Pávle.” Akármilyenek legyenek is azonban a benyomásaink a most felidézett korabeli olvasmányok alapján – távol álljon tőlem, hogy ebben ítélkezzek –, annyit mindenképp el kell ismernünk az egykori Buksi magyar szerkesztőségének, hogy törekedett az irodalmi igényességre. Hiszen például ennek a regényrészletnek is egy olyan jeles vajdasági magyar irodalmi nagyság volt a fordítója, mint Herceg János (1909–1995). (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila 2017. augusztus 3.
27
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
A fordító visszaemlékezései A nyomdagépek nyomában, avagy: Volt egyszer egy Buksi (3. rész) Ha meg akarjuk ismerni, fel akarjuk tárni egy-egy lap történetét, talán a legbiztosabb tájékozódási, igazodási pontjaink lehetnek az egykori munkatársak, akik részt vettek az újságkészítésben. Ezért is különösen fontos most számunkra az idén hatvanéves Buksi című gyermeklap históriájának feldolgozásában, hogy Varga József újságíró-szerkesztő, a képregények és a rövidebb írások egykori fordítója néhány évvel ezelőtt, 2008-ban egy nagyobb cikkben idézte fel emlékeit. „A Magyar Szó 1956-ban költözött át régi szűkös helyiségéből a mai székházába, fölvette a Forum nevet és saját nyomdát is szervezett. Ennek munkatársai a zágrábi nemzetközi vásáron beszereztek” egy négyszínnyomásra alkalmas, vagyis színes gépet. „Ez volt az egykori Jugoszlávia egyik legkorszerűbb nyomdagépe” – írta Kovács József, az egykori Buksi című gyermeklap utolsó, akkor még élő munkatársa a Magyar Szó 2008. december 1-jei számában, az Üveggolyó című mellékletben. Így folytatta: „Körülbelül ezzel egy időben, 1957ben a szerbiai Gornji Milanovacon két tanító arra a közös nézőpontra jutott, hogy a gyerekeknek szánt korabeli sajtó érdektelen, unalmas. Kidolgoztak egy tervet, hogyan lehetne egy egészen újszerű, a gyermekeket valóban érdeklő színes hetilapot létrehozni, amit a kis olvasók várnak és szívesen olvasnak. Első lépésként megalapították a Dečje novine kiadót, majd tervükkel kutakodni kezdtek, hogyan is lehetne azt megvalósítani. A belgrádi Borba kiadónál találtak megértésre, ott vállalták a segítséget. Mindenekelőtt szerződést kötöttek egy nyugati szerzői jogvédő irodával, hogy tőlük rendszeresen kapjanak rajzregényeket, és megszervezték a sokoldalú szerkesztőségi támogatást. De tüstént figyelmeztették a szervezőket arra, hogy nekik nincs megfelelő nyomdagépük, és ilyet csak Újvidéken találnak. Ekkor a két agilis tanító elutazott Újvidékre. Itt is megértésre találtak, a Forum nyomda egy egész csoportot szervezett, hogy maradéktalanul kiismerjék a gépet és hogy eleget tehessenek a kívánalmaknak. […] A főbb adatok: 1957 nyarán indult meg, a kezdeti nehézségek leküzdése után, a Kekec cirill és latin betűs változata nagy sikerrel: hétről hétre ugrásszerűen nőtt a vásárlók száma” – írta hát Varga József a 2008-ban kelt visszaemlékezéseiben. 42
2017. augusztus 10.
Nem szívesen pontosítok, főleg nem így utólag, a partvonalról bekiabálva – én, aki akkor még nem is éltem, sőt a szüleim is kisgyermekek voltak, vagyis a Buksi célközönségének soraiba tartoztak – egy szemtanút, valakit, aki részt vett egy nagyszerű lap létrehozásában és működtetésében; de vagy őt csalta meg az emlékezete, vagy a rendelkezésemre álló adatok, példányok, bekötött évfolyamok, elérhető internetes források hiányosak. Varga József szerintem valami próbanyomatokra, próbaszámokra emlékezhetett, amikor a fent idézett sorait lejegyezte, de itt van a kezemben a hatvan évvel ezelőtti Kekec cirill betűs kiadásának legelső száma, s a rajta és benne található adatok alapján ennek a lapnak az induló kiadása, vagyis az első évfolyam első száma ugyanakkor jelent meg, mint a Buksié: 1957. december 26-án.
EGY RÉGI CÍMLAP, VAGYIS A KEKEC CIRILL BETŰS KIADÁSÁNAK ELSŐ SZÁMA, 1957. DECEMBER 26.
„»КЕКЕЦ« жели да буде ваш пријатељ” – olvasom most itt, ahogy sorozatunk előző részében a Buksi beköszöntőjéből már idéztük is szinte szóról szóra ugyanezt: „A BUKSI az olvasó barátja akar lenni.”Tehát szó szerint ugyanaz a szöveg jelent meg a két újságban, ahogyan a különböző nyelvű testvérlapokhoz ez illik is. A Kekec főszerkesztője pedig az itt fellelhető adatok szerint ugyanaz a Novica Đukić (Новица Ђукић), akinek nevét a Buksi impresszumában Novica Gyukics
írásmódban találtuk meg. A két lap tehát a rendelkezésemre álló információk szerint ugyanazon a napon indult, ugyanakkor került a trafikokba, egyszerre jelent meg, és a további története is szorosan egybefonódott… Korabeli ára harminc dinár volt. Varga József írásában a Kekec iránti nagy olvasói érdeklődéssel magyarázta, hogy felmerült az ötlet, hogy ezt magyar nyelvű változatban is ki kellene, ki lehetne adni: „Erről is megállapodtak, mégpedig olyan kedvező feltétellel, hogy a magyar változatért nem kellett külön jogdíjat fizetni, csak a képregények és a többi szöveg fordításához kell munkatárs. Bogdánfi [Sándor] előzőleg éveken át az Újvidéki Rádió magyar szerkesztőségének megszervezésén dolgozott. Ott ismert meg kettőnket: Hornyik János lektort, aki emellett regényeket is fordított, és e sorok íróját” – fogalmazott visszaemlékezésében Varga József, majd így folytatta: „Kettőnket kérdezett meg, vállalnánk-e egy ilyen lap fordítását, amelynek ő már nevet is adott – a Buksit. Ebben kezdetben volt folytatásos regény és több kisebb szöveg. János bácsi ezt vállalta, nekem jutottak a képregények és a rövidebb szövegek – főleg érdekességek. Rajzregényt ugyan még nem fordítottam (nem is nagyon olvastam), de ezt a feladatot kihívásnak tekintettem és igyekeztem ennek eleget tenni. Nem volt kön�nyű feladat – az apró, néha csak körömnyi »buborékokba« – kihagyott fehér mezőkre – minél tömörebb szövegeket beírni úgy, hogy az folyamatos és érthető legyen.” És talán most érkeztünk el a legfontosabb részhez Varga József beszámolójában: „A Buksi első száma 1957 karácsonyán jelent meg és nagyon hamar elérte a tízezres példányszámot. Kezdetben 16 oldalon jelent meg, részben rotációs gépen készült fekete-fehér oldalakon, amelyeket külön kellett egyenként behelyezni. De hamarosan az egész újság színes lett, az első folytatásos regény, amit szerbből kellett fordítani, véget ért. Ekkor Hornyik János bejelentette, hogy visszalép és ettől kezdve Bogdánfi Sándorral ketten maradtunk. Ő a rejtvényoldalt, időnként a nyereménypályázatokat gondozta, továbbá az olvasókkal tartott kapcsolatot. A Buksi a 37. számtól kezdve lett 24 oldalas, még több rajzregénnyel egészen a 249. számig, amikor hirtelen megszűnt” – írta visszaemlékezésében Varga József 2008-ban. (folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
2017. augusztus 10.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Miért szűnt meg a Buksi? A buborékok titkai, avagy: Volt egyszer egy Buksi (4. rész) A Buksi, az egykori gyermeklap, amely az idén lenne hatvanéves, elsősorban azért fontos egykori olvasóinak, mert amikor erre a kiadványra emlékeznek, akkor közvetett módon a gyermekkorukra, az ifjúságukra is emlékeznek. Ez persze cseppet sem változtat azon, hogy a maga korában egy különleges, haladó és egyedülálló újság volt a mindenféle – potenciális és esetleges – politikai beleszólások ellenére is. Ellenkező esetben ugyanis nem válhatott volna kultikus kiadvánnyá azok szemében is, akik jóval később születtek, s mégis ugyanúgy megszerették a Buksit, mintha lapszámait olvasgatva nevelkedtek, s nőttek volna fel a vajdasági tájban… „A képregényeket és a többi szerb nyelvű szöveget Belgrádból kaptuk” – írta Még egyszer a Buksiról címmel Kovács József, az egykori gyermeklap akkor már egyetlen még élő egykori munkatársa, a Magyar Szó 2008. december 1-i számában, az Üveggolyó című mellékletben megjelent visszaemlékezésében. A szerző így folytatta: „Tehát a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt. […] …több utalás olvasható arról, hogy az »államkassza« pénzelte, illetve támogatta a Buksit és cserébe beleszólt a szerkesztési politikába. A Buksi igazából önfenntartó lap volt és nem tudok arról, hogy beleszóltak volna a szerkesztésébe. Ha ilyesvalami megtörtént, az Belgrádban lehetett. A váratlan megszűnés oka nem volt politikai – egyszerűen az történt, hogy a belgrádi Borba kiadó 1962-ben szert tett egy többszínnyomásra alkalmas gépre, és a felmondási határidő szigorú betartásával felmondta a szerződést a Forummal. Valóban történtek próbálkozások a Buksi fenntartására. A belgrádiak felajánlották, hogy folytatják a magyar nyelvű változat kiadását, de azzal a feltétellel, hogy a szerkesztő, a fordító, a korrektor és legalább két rajzoló menjen át Belgrádba. (Velem is tárgyaltak, hogy felvesznek a Borba kiadó állományába, havi fizetéssel, de erről szó sem lehetett, hiszen lakást nem kínáltak.) Hogy ezek után a Kekec sorsa hogyan alakult, nem tudom, mert nem kísértem figyelemmel, csak annyit hallottam, hogy idővel megszűnt” – emlékezett vissza a Buksi végzetére, megszűnésére Kovács József szerkesztő-újságíró, a gyermeklap képregényeinek és rövidebb írásainak egykori fordítója. Mint sorozatunk legelején, már a nyitó részben is jeleztük, sok mindenben lehet vitatkozni akár az ő értékítéletével is (akárcsak a Buksi megítéléséről is…) – ami alkalmasint 42
2017. augusztus 17.
teljesen jogos is lehet –, főleg hat évtized távlatából, a megváltozott társadalmi-politikai viszonyok közepette visszatekintve egy letűnt kor ugyancsak letűnt, s ma már szinte minden tekintetben megbélyegzett rezsimjére, berendezkedésére. Amelynek óhatatlanul is a része volt – óhatatlanul is a része kellett, hogy legyen – minden kiadvány, amely akkoriban, abban az időszakban megjelent. (Mert ha nem lett volna a része, akkor nem jelenhetett volna meg…) Így a Buksi sem vonhatta ki magát a „korszellem” hatásai alól. Ez nem kérdéses. Egy valami azonban teljesen bizonyos és semmi szín alatt sem vitatható: mindannyiunk közül Kovács József volt a legközelebb a „tűzhöz”, nálánál jobban a Buksi egyik mai méltatója – a lap bírálója vagy rajongója, nosztalgikus olvasója – sem ismerheti az akkori belső viszonyokat, a lapkészítés menetét, technikai részleteit. Amibe tehát ő beavat bennünket, az javarészt első kézből szerzett tapasztalás, visszaemlékezés, részben talán nosztalgia is, másfelől pedig minden bizonnyal a leghitelesebb forrásunk is. Így hát nem is nagyon érdemes, még kevésbé illendő hosszadalmas vitákba bocsátkoznunk vele… Most, amikor sajtótörténeti megközelítésben igyekszem feldolgozni a Buksi históriáját – illetve felvillantani annak néhány érdekes momentumát, izgalmas részletét –, a társadalmi-politikai közeg kevésbé foglalkoztat. Hiszen ha a hatvanéves jubileum jegyében azt szeretnénk feltárni, hogy milyen volt apáink és nagyapáink – és sokak nevében mondhatom
A BUKSI MÁSODIK SZÁMÁNAK CÍMOLDALA, 1958. JANUÁR 2.
ma már: dédapáink – kedvenc gyermeklapja, akkor számunkra most még véletlenül sem az utólagos politikai megítélés a lényeges. Néhány mondatban persze adhatunk (és adunk is…) teret ennek is, de sokkal fontosabb, hogy átlapozzuk a régi lapszámokat, újraolvassuk a korabeli szövegeket, és feltárjuk, megmutassuk a mai olvasónak, hogy milyen is volt ez az egykori újság: milyen szövegeket, milyen képregényeket – vagyis összességében milyen tartalmakat publikált. Ennek alapján pedig úgyis mindenki leszűrheti majd magának a benyomásait, és kialakítja, talán még korrigálhatja is a már kialakult, vagy csak kialakultnak vélt véleményét. Éppen ezért a magam részéről én csak egy ponton korrigálnám most Kovács József sorait, és azt sem a vita, a véleményformálás szándékával. Csak egy olyan helyen pontosítanék – és ezt már elsősorban a mai olvasó tájékoztatása érdekében –, ami nyilvánvalóan elírás a fent idézett soraiban. De az idézetbe, ugye, nem illik belenyúlni, legfeljebb lábjegyzetet, vagy kommentárt szoktunk fűzni hozzá szükség esetén. Amikor azt mondja ugyanis, hogy „a Buksi valójában nem Újvidéken született, a belgrádi Kekec szerb változata volt”, akkor nyilvánvalóan arra gondol, hogy a Buksi a belgrádi Kekec magyar változata volt. Testvérlapok. Amelyek más-más nyelven íródtak. Csak en�nyi volt köztük a különbség. Ezen felül az utolsó betűig, az utolsó képkockáig, talán még az utolsó nyomdahibáig is egymás tükörképeiként kerültek a trafikokba. De olyan tükörképek voltak, amelyek közül a szerb nyelvű volt az elsődleges, s annak fordításban készült változata (másolata…) volt a magyar kiadás. S nagyon jól tudta ezt Kovács József is, amikor visszaemlékezéseit megírta, senki fel nem róná neki a bagatell tévedést, elírást, s most is csak a pontosítás szándékával emelem ki. Sokkal fontosabb azonban, hogy a szerző 2008-ban néhány mondatban az egykori munkatársakról, régi kollégáitól is megemlékezett, ami már csak azért is fontos most számunkra, mert ennek nyomán áttekinthetjük, hogy az évek során kik vettek részt az újság elkészítésében: „A Buksi kis munkaközösségéhez tartozott még a korrektor – a rendkívül lelkiismeretes Harmath Konrád (főállásban a Magyar Szó egyik korrektora, akit a rajzolók Buksi Konrádnak neveztek), és természetesen a rajzolók, akik a már említett »buborékokba« írták különleges tollal a szöveget” – írta visszaemlékezéseiben Kovács József. (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
2017. augusztus 17.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
„Néhány szó a sztripekről” Hogy mondják a dakota indiánok nyelvén a hódot? – Volt egyszer egy Buksi (5. rész) Odáig jutottunk a legutóbb sorozatunk- és egy kisfiú a főszereplője, az angol és a Mivel ez is egy kisebbfajta képes történet – ban, hogy Kovács József, a Buksi egyko- szerb eredetiben is rövid frappáns nevük talán az eredeti, a valódi képregénynél valari szerkesztője és fordítója a 2008-ban pub- van, egy betűben különbözik egymástól. Ne- mivel kidolgozatlanabb, de épp ez adja meg likált visszaemlékezéseiben megemlékezett kem magyarul kellene két érdekes, szép név, a különleges, mintegy beavatásszerű ízét, egykori kollégáiról is. Bogdánfi Sándor mel- de úgy, hogy lehetőleg azok is csak egy be- mintha a műhelytitkokba engedné olvasólett említette még Harmath Konrádot – „akit tűben különbözzenek egymástól.« Rövid ját belepillantani a szerző –, most egy buboa rajzolók Buksi Konrádnak neveztek” –, va- gondolkodás után már mondta is: »A fiúnak rékból idézem Monzon vallomását: „Egyszer lamint azokat a grafikusokat, akik a képre- az én nevemet add, annál szebb név nincs. cél nélkül rajzolgattam, és egy kis indián alakgény-buborékokba „írták különleges tollal a Szóval, Laci legyen!« De a lányt hogy hívjam? ját sikerült elővarázsolnom. »Tetszel nekem« szöveget”, majd így folytatta: „Főnökük Ala- »Luci! Luci és Laci! Megfelel?« És mosolyog- – szóltam hozzá. »Csapa lesz a neved. A dakodics Sándor volt, ő irányította a nyomdaipari va hozzátette: »Aztán, ha majd egyszer meg- ta indiánok nyelvén ez hódot jelent. Izgalmas tanulókat, akiknek ezt is meg kellett tanulni- írod a Buksi történetét, ígérd meg, hogy en- kalandokban lesz részed. Akarod?«” Végül pedig, a képregény legvégén ezt oluk. Szoros kapcsolatban voltunk a nyomdai gem nem hagysz ki belőle!« előkészítő csoporttal, amelyből ma már csak Megígértem, és ígéretemet ezúttal telje- vashatjuk: „Így született meg Csapa, az indiRácz Edmund – Mundi van életben. Vele sítem” – így zárta visszaemlékezéseit a Buksi án fiúcska és társa, a fura külsejű, fura nevű egyeztettük a neveket, hogy ki ne maradjon egykori munkatársa. Cikkéhez tartozott még Gru-gru. Így indult közös sorsuk. valaki: Boldizsár Iván, Osznovics Oszkár, Vál egy keretes, kiemelt feljegyzés is: „Ötven évViharos sors lesz ez, sok eseménnyel, bajAndrás, Sábli Mihály. […] Kár a Buksiért, mert vel ezelőtt nem sokat tudtunk a képregények jal és örömmel. Reméljük, hogy Csapa, a báérdekes volt és olvasmányos, lekötötte az ol- szerzőiről. Mindössze annyit, hogy egy fia- tor indián és pajtása, Gru-gru elég ügyesek vasók figyelmét, és szórakoztatva fejlesztet- tal belga rajzoló csak úgy ontja az újabbnál lesznek és szerencsésen átvészelik a kalante, bővítette a szókincsüket” – írta a Magyar újabb ötleteket, továbbá, hogy a Kekec és a dos viszontagságságokat. Szó mellékletében, az Üveggolyóban meg- Buksi révén ezek az alkotások a világon elsőA kalandok már megkezdődtek. Szükséjelent visszaemlékezéseiben Még egyszer a ként jutnak el az olvasóhoz szerb illetve ma- gesnek tartottuk azonban, hogy magyaráBuksiról címmel Kovács József, a lap egykori gyar nyelven.” Ennek az igencsak termékeny zatot adjunk Gru-gru szokatlan külsejéről és munkatársa 2008. december 1-jén. és akkoriban még valóban nagyon fiatal bel- első találkozásáról Csapával.” A többi képreEgy bekezdéssel lejjebb, egy gyors téma- ga alkotónak a neve Raymond Macherot gényhez nem tartozott ennyire részletes maváltással a Buksi egykori képregényeiről kez- (1924–2008) volt. Nyugodjék békében! gyarázat; vagy egyáltalán nem, vagy csak Lapozzuk át most a régi lapszámokat, és jóval szűkszavúbban mutatták be a szerepdett mesélni: „Végül néhány szó a sztripekről. Ezt az angol eredetű szót a magyarországi lássuk hát, milyen képregényekkel szóra- lőket, illetve vezették fel a történeteket. Az Idegen szavak szótárában nem találjuk, de a koztatta – és kápráztatta el – olvasóit a Buk- első lapszám nyolcadik oldalán jelent meg szerbhorvát-magyar szótárban igen. Eszerint si 1957 decemberétől. A legelső lapszám ne- Till Ulenspiegel története, a szemközti oldastrip: szalag, csík, sáv; roman u stripovima = gyedik és ötödik oldalán jelent meg Csapa és lon pedig A vörös nyíl című, az amerikai Davy képregény. Gyakran megkérdezték, hogyan Gru-gru kalandjainak első része, azzal, hogy Crockett ezredes (1786–1836) csak igen kis születtek azok az elnevezések, amelyek a éppen ehhez a történethez mellékeltek egy részben valós, nagyobbrészt hamis, illetve leGru-gru, Antracit, Rusty Ryley, Valiant herceg kis bevezetőt, amolyan magyarázatot is arról, gendás és fiktív elemekben bővelkedő életútstb.-től eltérően fordítással jelentek meg. hogy kik a cselekmény szereplői, illetve ho- ját feldolgozó kalandos alkotás. A képregény Nos, a Hápi, a Vakarcs közös szülemény volt gyan keletkezett ez a képregény: „Monzon, az A4-es formátumú lapját félbevágva, a Buksi Bogdánfival, Borzasztó Bojtorjánt magam ismert rajzművész, aki Csapát, a kis indiánfi- 1957. december 26-ai számának tizedik és tiötlöttem ki (az eredetiben is ilyen alliteráció út és kísérőjét, Gru-grut megalkotta, röviden zenegyedik oldalán, a lap aljára szorítva látott szerepelt a kis »hős« nevében). De megtör- elmondja most, hogyan »születtek« hősei.” napvilágot az Irány a Vénusz című történet első része. (A második számtól „helyretént, hogy kívülállók is besegítettek a névadásba, mint például Gál László.” állt a rend”, és ez a képregény is visszaKovács József anekdotaszerűen nyerte eredeti alakját, formáját, s egész folytatta feljegyzéseit: „Laci bácsi közoldalasan jelent meg a továbbiakban.) A hátlapot pedig a kezdetek kezdetén a ismerten korán kelő volt, nagy hajnaVakarcs és az összeesküvők című törtéli sétákat tett a városban, és reggel felé bement a Forum-klubba kávézni és a net foglalta le; ennek néhány részletét sakkpartnert keresni. Ilyenkor össze is láthatják, és élhetik át újra olvasóink is a találkoztunk, és ő azt mondta: »Te már sorozatunkkal párhuzamosan megjelemegint Buksizol, ahelyett, hogy megnő szemközti színes oldalakon. Elmondhatjuk tehát, hogy ös�tanulnál sakkozni, hogy nekem csinálj társaságot.« Néha kisegített egy-egy szességében ezzel az öt képregén�érdekes ötlettel. Egy ilyen alkalommal nyel köszöntötte a Buksi olvasóit 1957 megkérdezte: »Na, kell-e segítség?« karácsonyán. Mire én: »Gondom van, Laci bátyám! (Folytatjuk) GRU-GRU (BALRA) ÉS A CSAPA ELSŐ TALÁLKOZÁSA A BUKSI Új képregény kezdődik, egy kislány SZABÓ PALÓCZ Attila 1957. DECEMBER 26-AI SZÁMÁBAN 42
2017. augusztus 24.
2017. augusztus 24.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Még néhány szó a sztripekről „Az emberek szenvedélyesen figyelték az állatok harcát” – Volt egyszer egy Buksi (6. rész) Az idén lenne hatvanéves a Buksi című – is tulajdonképpen egy izgalmas, szóra- és lerohant a patak felé. A német kutyák segyermeklap, amely már az első, vagyis az koztató olvasmány. Ha olyan szemmel néz- bes vágtatással, elkeseredett üvöltő ugatás1957. december 26-án megjelent lapszá- zük… Hát most az pedig már egy egészen sal utána vetették magukat. – Nem vettek észre bennünket… – sómában öt képregénnyel köszöntötte vajda- más kérdés, hogy a főhősei a gonosz német sági magyar olvasóit: ahogy azt sorozatunk fasiszta megszállók ellen harcoló partizá- hajtott fel megkönnyebbülten Pávle. előző részében már számba is vettük, ekkor nok. Ahogy az alábbi részletből láthatjuk is: – Villám tévútra vezette őket! Csak majd a jelent meg Csapa és Gru-gru kalandjainak, „– Villám! – szólította Nikola fogcsikor- fejével ne fizessen érte, szegény! – mondta Till Ulenspiegel történetének, A vörös nyíl gatva a kutyát. A kutyák egymásnak ugrot- elégedetten, de egyúttal szomorúan is Nikola. című szériának, az Irány a Vénusz című kép- tak és megkezdték harcukat. Mindannyian A verekedő kutyák hangos és dühös goregénynek, valamint a Vakarcs és az össze- megkönnyebbültek. Pávle most már Villám molyaga mind jobban távolodott, s véesküvők című folytatásos sorozatnak az első sorsáért aggódott, mert ebben a pillanat- gül már a patak felől visszhangzott halálra része. A második lapszámtól – immár 1958- ban úgy érezte, hogy minden tőle függ. menő küzdelmük panaszos szava. ban – ugyanezek a történetek folytatódtak, A harc tovább folyt közöttük, ha távoloA kutyák mintha megvesztek volna, marde január 2-án már egy újabb képregény is ták, fojtogatták, szaggatták egymást, körbe dott is, el nem csendesedett. csatlakozott hozzájuk: A Bagoly-repülőraj. rohantak, gyorsan változtatták a helyüket, A hegyoldalban azonban a csend volt az A szakállas című, később ugyancsak állan- hol közelebb jöttek, hol eltávolodtak a par- úr. A távoli erdőből a mókusok egymást hídóvá vált, mindössze egy vogató hangja hallatszott. képsorból álló sorozat a Mintegy tíz percig tartott a harmadik számban indult, csend. Mind a két katona1958. január 9-én. (A szerb ság a kutyák harcát figyelte változatban, a Kekecben és hallgatott, hogy megtudugyanez Bradonja néven ja küzdelmük kimenetelét. volt ismert.) S ugyancsak Úgy látszott, hogy a némeA SZAKÁLLAS DEBÜTÁLÁSA A BUKSI 1958. JANUÁR 9-EI SZÁMÁBAN a harmadik számtól az istek meglepődtek. Nem tudmeretterjesztés feladatát, legalábbis részben tizánoktól. S közben világosan megkülön- ták, hogy partizánkutya került az útjukba mindenképp, a képregények vették át. Ekkor böztették Villám dühös ugatását. és az ő rendőrkutyáikkal verekedve megkezdődött ugyanis a kisebb, általában egyré– Ne félj, te boldogtalan! Ne hagyd ma- mentette a partizánok leshelyét. Amikor szes (de néha több…), hol tudományos, hol gad a németektől! – súgta Nikola büszkén valószínűleg lemondtak róla, hogy kutyátörténelmi jellegű rajzolt történetek ciklusa. is, meg szomorúan is a kutyája viselkedé- ik visszatérnek, hiszen ugatásuk most már Az ember meghódítja a teret – ez volt a har- se miatt, amelynek hangján érezni lehetett egészen messziről és mind panaszosabban madik számban megjelent ilyen képregény a német rendőrkutyák harapásainak fájdal- hangzott, a német alakulat felől vezényszacíme; s ezt követte a negyedikben, 1958. ja- mát, pedig ezeket a kutyákat arra tanítot- vak röpködtek a levegőben. Megint hallhanuár 16-án, és az ötödikben, január 23-án ták, hogy emberekre támadjanak. tóvá lett a fegyverek csörgése, a hadoszlop – Villám felénk menekül! menetelésének lármája, a mély, úttalan haAz ember a világűrben, két részben. – Felfedeznek bennünket! Készen va- von, amely fagyni kezdett. A németek egyeItt azonban álljunk meg egy pillanatra. A felsoroltak közül Az irány a Vénusz című tör- gyunk! nesen a partizánok leshelye felé tartottak. – Hű, az istenit neki… – Pszt! Parancs nélkül ne lőj! – súgta Pávténet rövidebb volt, ez már a Buksi 1958. ja– Én lövök! nuár 9-ei számában véget ért. Három laple, s hangja, mint a szél zizegése futott vé– Nem! Megőrültél? szám, három A4-es oldalnyi terjedelem. A gig a partizánok vonalán. Pávle, Nikola és Malisa izgatottan suttogDavy Crockett kalandjait feldolgozó A vörös Kezük erősen szorult a puskák vasára. A nyíl című történet pedig ekkor már két szí- tak egymásnak. német oszlop közeledett. Egyre határozotAztán a kutyák egyszerre úgy elhall- tabban fel lehetett ismerni a német alpesi nes oldalra terjeszkedett szét. Amennyiben a Buksi arculatának utóla- gattak, mintha nem lenne bennük élet. A katonák nehéz bakancsainak dobogását és a gos politikai-ideológiai megítélésére is sze- csöndben német parancsszó hallatszott, partizánok keze mind erősebben szorította a retnénk rávilágítani, akkor a képregények csikorgott a hó bakancsuk alatt és tompán fegyvert, s még mélyebbre merültek a hóba.” Az idén, az év végén lesz hatvan éve, mellett az írott tartalmakat is át kell tekin- zörögtek a fegyverek. – Közel vannak! Legyetek készenlétben! hogy ez a szép emlékű hetilap megjelent. tenünk. Ezekbe részben már sorozatunk Élt: 1957. december 26-tól 1962. október legelején belepillantottunk, ezért most tu- – suttogta szigorúan Pávle. Most már senki sem gondolt magára. Az 1-ig, tehát az ötödik születésnapját már lajdonképpen csak ki kell egészítenünk az akkor elmondottakat: túlsúlyban voltak ter- emberek szenvedélyesen figyelték az álla- nem ünnepelhette meg. A Buksi negyedik mészetesen a szórakoztató tartalmak, illet- tok harcát és jelen pillanatban nem érde- számában, 1958. január 16-án debütált egy ve a nem szórakoztató, esetlegesen más kelte őket más, csak ennek a harcnak a ki- Disney-rajzfilm képregényváltozata, a Csibi célzatú írásokat is szórakoztatónak álcázták; menetele. Nikola újra kísértésbe esett, hogy és Csibész, ezt évtizedekkel később, immár tehát akár már ez is megtévesztő lehet(ett). lelövi azt a kutyát, amelyet németnek hitt. magyarországi kiadásban (és új fordításÍgy például a lapban Csoszics Dobricaként De amikor már alig néhány méterre voltak ban…) Susi és Tekergő címen ismerhették aposztrofált Dobrica Ćosić (1921–2014) az állásuktól, s a partizánok kezdtek felug- meg a gyerekek és szüleik. Majd megvirrad már című regényéből köz- rani, mert maguk sem tudták, hogy mit cse(Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila readott részlet – Herceg János fordításában lekszenek, Villám egyszerre oldalra fordult 42
2017. augusztus 31.
A BUKSI HATODIK SZÁMÁBAN, 1958. JANUÁR 30-ÁN JELENT MEG VAKARCS ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA
2017. augusztus 31.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Till Ulenspiegel furcsa alakváltozása „Kár, hogy minden jelzés nélkül és befejezetlenül vége lett” – Volt egyszer egy Buksi (7. rész) „A XVI. századból maradt ránk ez a mese. Egy leleményes fenegyerekről és merész harcosról, Till Ulenspiegelről szól, aki saját módján küzdött az idegen hódítók ellen” – ezzel a szűkszavú bevezetővel ajánlotta az olvasók figyelmébe a Buksi című gyermeklap első száma 1957. december 26-án a Till Ulenspiegel című folytatásos képregényét. A szerkesztők tehát nem mentek bele olyan részletekbe, mint a másik történet, a Csapa és Gru-gru kalandjai című széria esetében. Aztán azonban valami furcsa, szokatlan dolog történt: a Buksi 1958. január 16-án megjelent negyedik számában megváltozott az egyik folytatásos képregény címe. Ekkor már azt nyomtatták a történet újabb folytatása fölé, hogy Till, a merész fickó. A főhős nevét egyébként manapság már általában Till Eulenspiegel formában használjuk magyarul, s valóban a 14. század első felében élt: talán 1300-ban született, s talán 1350-ben hunyt
el. Nagyjából ötven évet élt ugyan, de életrajzi adatai meglehetősen hiányosak, alakját és személyiségét elsősorban a nép ajkán fennmaradt történetekből ismerjük, amelyek általában, ugye, nem éppen a megbízhatóságukról és valósághűségükről híresek. A Till Eulenspiegelről szóló elbeszéléseket nagyjából száz évvel a halála után kezdték összegyűjteni, s addigra ezek már bizony sok-sok izgalmas színt öltöttek magukra… Amelyeken vélhetően a főhős is meglepődött volna. Hasonló a helyzet A szakállas című szériával is, amelyről sorozatunk előző részében már elmondtuk, hogy képregényként a Buksi harmadik számában debütált 1958. január 9-én. S ez így is van. Azonban egy furcsa, rendhagyó módon a főhős alakja feltűnt már a lap második számában, január 2-án is, akkor még csak illusztrációként, mintegy kitöltve a tizenharmadik oldalon a szöveg alatt fennmaradt űrt, tehát egészen más formában, más el-
rendezésben, más tördelésben, mint ahogy az egy héttel későbbi megjelenésétől állandósult helye a második oldal alján. Kisebbfajta közvélemény-kutatással is felért, amikor kilenc évvel ezelőtt, akkor épp a Buksi megjelenésének ötvenéves jubileuma ürügyén a horgosi Nagygyörgy Zoltán arról írt a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2008. szeptember 25-ei számában, hogy az egyik, „ismerősöket kereső” internetes portálon „oldalt nyitottam a Buksinak és Macherot Raymond rajzmesternek”. A szerző cikkében közreadott egy válogatást „néhány visszajelző lelkes írás”ából. Az akkor ötvenhat esztendős bajsai Laluja Aleksandar például így fogalmazott: „…A Buksik megvannak – bekötve – az első számtól az utolsóig… Kár, hogy minden jelzés nélkül és befejezetlenül vége lett…!!!” (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
HÁROMEZER ÉV A TENGER ALATT – A BUKSI ELSŐ SZÁMÁNAK KÉPREGÉNYE, 1957. DECEMBER 26-ÁN
42
2017. szeptember 7.
A BUKSI HETEDIK SZÁMÁBAN, 1958. FEBRUÁR 6-ÁN JELENT MEG VAKARCS ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA
2017. szeptember 7.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
Egy kis közvélemény-kutatás „Halvány a remény, de még ÉL…” – Volt egyszer egy Buksi (8. rész) „A Vadnyugat hőskorából szól ez a mese. Északon és a központi vidéken erdőség borította a hegyeket és völgyeket akkorjában. Keleten, a végtelen síkságokon vörösbőrűek éltek, szabadon, mint a pusztai szelek” – ezzel a szűkszavú kis bevezetővel ajánlotta 1957. december 26-án az olvasók figyelmébe a Buksi című gyermeklap (amely az idén lenne hatvanéves…) első száma A vörös nyíl című folytatásos képregényét, amelynek főhőse Davy Crockett ezredes (1786–1836), az Amerikai Egyesült Államok ünnepelt nemzeti hőse, az ismert katona és politikus volt. Persze, az itt (is…) feldogozott történetei már a valóságtól messze elrugaszkodottak, szinte münchhauseniek, vagyis sokkal inkább legendásak és meseszerűek – semmint reálisak! –, ahogy a népszerű történelmi alakok úgy nagy általánosságban élnek a nép ajkán, no meg persze az alkotók (írók, költők, dalnokok, drámaszerzők, festők és grafikusok, képregényrajzolók, filmesek és miegyebek…), általuk pedig a közönség fantáziájában… A Buksi szerkesztői tehát Davy Crockett esetében sem – ahogy a múlt héten Till Ulenspiegel történeteivel kapcsolatban is láthattuk már – nem mentek bele olyan aprólékos részletekbe, mint az egyik másik történet, a
Csapa és Gru-gru kalandjai című széria esetében. Erről korábban volt szó sorozatunkban… Ugyancsak a múlt héten írtunk arról is, hogy tulajdonképpen egy kisebbfajta közvélemény-kutatással ért fel, amikor kilenc évvel ezelőtt, akkor épp a Buksi megjelenésének ötvenéves jubileuma ürügyén a horgosi Nagygyörgy Zoltán arról írt a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyó 2008. szeptember 25-ei számában, hogy az egyik, „ismerősöket kereső” internetes portálon oldalt nyitott a Buksinak és Raymond Macherot „rajzmesternek”. Nagygyörgy Zoltán cikkében közreadott egy válogatást „néhány visszajelző lelkes írás”-ából. Az akkor ötvenöt éves, becsei Pekality Rózsa például így fogalmazott: „Emlékszem, hárman voltunk testvérek, amikor anyukámék esténként kiruccantak, akkor mi előhoztuk a Buksikat és nézegettük. Azok a szép idők…!” Az akkor ötvenhét esztendős, zentai Boros Anna pedig így emlékezett: „Sok-sok szép emléket hozott vissza a múltból. Kislányka voltam, amikor a Buksi hetilap megjelent, nagyon sokáig az első számtól az utolsóig megőriztem, de sajnos az évek folyamán elkallódtak. A 70-es, 80-as években a Magyar Szó újvidéki szerkesztőségében dolgoztam és ott módomban volt a Buksi archivált számait átolvasni, de már
ez is régen volt. Sajnálom, hogy ma már nincsenek ilyen jó kis lapok.” A szerző még egy hozzászólást, „vis�szajelzést” idézett cikkében, amelynek „feladója” az akkor ötvennyolc éves, topolyai Német István volt: „Mondhatom, szívet melengető érzés újra látni a gyermekkori kedvenceket! Halvány a remény, de még ÉL, talán lesz még egyszer BUKSI!” Nagygyörgy Zoltán akkor a Buksi ötvenéves jubileuma ürügyén emlékezett az egykori gyermeklapra abban az esztendőben, amikor az már az ötvenegyet is betöltötte volna… Nincs azonban ebben semmi meglepő (és főleg nem megvetendő…), s rögtön látni is fogjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy az újság december legvégén, karácsony után indult. Így tehát igazából az első évfolyama mindössze egy számból állt, s tulajdonképpen a második (élet)évében kellett újként, indulóként elfogadtatnia magát a célközönségével. Ezt tehát még lapsusnak vagy tévedésnek, „utánlövésnek” sem nevezhetjük a szerző részéről, úgyhogy nyugodtan átlendülhetünk rajta, s a jövő héten innen folytatjuk, innen meséljük tovább történetünket. (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
ÍME, AZ ELSŐ SZTRIP A VILÁGON – A BUKSI MÁSODIK SZÁMÁNAK KÉPREGÉNYE, 1958. JANUÁR 2.
42
2017. szeptember 14.
A BUKSI NYOLCADIK SZÁMÁBAN, 1958. FEBRUÁR 13-ÁN JELENT MEG VAKARCS ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA
2017. szeptember 14.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
A nosztalgia hangja A lap a szerb nyelvű Kekec magyar fordításban megjelenő mutációja volt – Volt egyszer egy Buksi (9. rész) Az idén lenne hatvanéves az egykori Buksi című gyermeklap, amely azonban – felettébb sajnálatos módon – nem érte meg ezt a kort, nem egész öt év után kimúlt, megszűnt. Mint az újság egyik volt munkatársától, a kisebb szövegek fordítójától, Kovács József újságírótól, szerkesztőtől jóval később megtudhattuk (lásd sorozatunk korábbi részeiben…), a Borba társkiadó ekkor vásárolt egy színes nyomtatásra alkalmas nyomdagépet, ezért az addig a szerb nyelvű változatot, a Kekecet is előállító Forummal felbontotta szerződését. Ettől kezdve maga nyomtatta színes lapjait. A Buksi ezek szerint akkor maradhatott volna fenn, ha szerkesztői leköltöznek Belgrádba, s voltak is akkoriban ilyen kezdeményezések, de végül is nem tudtak megegyezni… Ez volt Kovács József szerint a népszerű gyermeklap végzete. Mint a lap egykori szerkesztőjétől megtudhattuk, a Buksi munkatársainak, akik leköltöztek volna Belgrádba, a Borba kiadóház nem tudott lakást biztosítani a jugoszláv fővárosban, ezért a tárgyalások megrekedtek, zátonyra futottak. Be kell vallanom, az elbeszélésének ezt a részét én jókora fenntartásokkal fogadom… Ugyanis felmerül bennem a kérdés: Valóban egy albérleten múlott volna minden? Tényleg?! Már elnézést, de ez eléggé hihetetlennek tűnik nekem. Mai szemmel nézve már sajtótörténeti adatként, tényszerűen kell tekintenünk arra, hogy a Buksi utolsó száma 1962. október 1-jén jelent meg. Teljesen váratlanul, mindenféle hivatalos bejelentés, előrejelzés nélkül szűnt meg a lap. Nem is beszélve arról, ami minden képregényrajongót a legfájdalmasabban érint: a hétről hétre egyoldalas folytatásokban közölt történetek megszakadtak, a szálak elvarratlanul lógtak a levegőben… Vagy hevertek az ágy alatt a porban… Vagy belegabalyodtak a pókhálóba a szoba sarkában… Vagy a fene sem tudja ma már megmondani, hogy milyen sorscsapások érték őket tulajdonképpen… Menet közben! Amikor pedig úgy tűnt, hogy minden épp a legnagyobb rendben megy a maga kiszámítható, biztosnak és biztonságosnak vélt útján… A rajongók sem értették, hogy mi történt. A horgosi Nagygyörgy Zoltán, aki zsenge kisgyermekként volt a Buksi egyik elragadtatott, rajongással és nyitottsággal teli olvasója, kilenc 42
2017. szeptember 21.
évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című írásában így foglalta össze emlékeit: „Ötven évvel ezelőtt az itteni magyarság egy csodálatos hetilappal lett gazdagabb. Ez volt a mai nemzedékek által sajnos már feledésbe merült Buksi, a 7–77 éves fiatalok hetilapja. A ma is élő akkori fiatalok viszont még mindig meleg nosztalgiával emlékeznek erre a remek kiadványra. Abban az időben mindenki alig várta a csütörtököt, hogy az újságárusok kinyissanak, hogy olvashas-
RÉGI BUKSIK EGY KUPACBAN (NAGYGYÖRGY ZOLTÁN ILLUSZTRÁCIÓJA)
sák kedvenc képregényhőseik történeteit, melyek egyoldalas folytatásokban jelentek meg. Sok gyűjtő, mind hazánkban, mind Magyarországon, ma ezeket az összegyűjtött példányokat féltett kincsként őrzi” – írta a szerző. Hozzáteszem, valóban ez állt a Buksi fejléce alatt: „A 7-77 éves fiatalok lapja”. Én ezt azonban eddig még egyszer sem említettem sorozatunkban, szándékosan!, mert ezt egyfajta (felettébb elkoptatott, elcsépelt…) frázisnak tartom, ami mellesleg épp abból adódik (azért került ide…), hogy a Buksi a szerb nyelvű Kekec hasonmása, tükörlapja, magyar nyelvű fordításban megjelenő mutációja volt. Ilyen megközelítésben tehát tulajdonképpen önálló újságnak sem tekinthetjük, különösképp, hogy „autonóm tartalmat” szinte nem is közölt; főleg a kezdetek kezdetén nem. Délszláv nyelvterületen pedig – akárhány utódállamról beszéljünk is – ez máig is egy igencsak elterjedt, bevett, rendszeresen feltűnő és ismétlődő megjelölés, (ön)meghatározás. S így én nem is tulajdonítanék neki jelentőséget… Még az érdekesség szintjén sem! „Borbin zabavnik za mlade o 7 do 77 godina” – olvashatjuk a korabeli Kekecek címoldalán. A Politikin zabavnik pedig még erre is rátett
egy „lapáttal”: „Za sve od 7 do 107!” Vagyis nekik már a hetvenhét esztendős emberek sem elég idősek ahhoz, hogy felnőttszámba vegyék őket, az ifjúság határait ők egészen százhét éves korig szélesítették… A magam negyvenhat esztendős fejével ezt ezúton is köszönöm nekik! Nagygyörgy Zoltán így folytatta vis�szaemlékezéseit: „Akkor párhuzamosan, magyarul Buksi, szerbül pedig Kekec néven megjelenő lap színes nyomtatásban látott napvilágot, és elsősorban képregények voltak benne, de tudománnyal, sporttal, filmmel is foglalkozott, érdekességeket és rejtvényeket is közölt. A belgrádi Borba lapkiadó vállalat és az újvidéki Forum lapés könyvkiadó közös törekvéseként jelent meg. A magyar nyelvű kiadás főszerkesztője Bogdánfi Sándor (1912–1987) volt. Majdnem öt éven át – amíg nem szűnt meg – magyarul 249 szám jelent meg belőle. A Buksi a vajdasági magyarság körében kedvelt lap volt, nagy olvasótáborra tett szert, amely egyre csak növekedett, és ez az akkori hatalomnak nem biztos, hogy megfelelt. Egy kisebbségi lap pénzelése talán »teherré vált az államkasszának« és az is elképzelhető, hogy a belgrádi Borba számára az újvidékiek által szerkesztett lap tartalma sem »megfelelő ideológiákat« prezentált az olvasók felé. A folytatásokban közölt nyugati képregényekben a belga rajzoló, Macherot Raymond figurái, Vakarcs és Pöttömke mindig az igazságért harcoltak, úgy, mint Clifton ezredes is. Az amerikai Harold Foster képregényhőse, Valiant herceg a demokráciáért küzdött. A szintén belga Fred Funcken figurája, a fehér lovas az elnyomás és a zsarnokság ellen harcolt stb. A tudományos munkák és a szórakoztató rovatok is lehet, hogy szerintük túlságosan olyan »nyugati« nézeteket közvetítettek az olvasóknak, amelyek a II. világháborút követően túlságosan megnyitották a világot a Jugoszláviában »összezárt« nemzetiségek előtt. Így a belgrádi Borba úgy határozott, hogy 1962. október 1-jétől megváltoztatja a lap tartalmát és külalakját” – írta hát Nagygyörgy Zoltán az Üveggolyóban. Mint már sorozatunk nyitóepizódjában is jeleztem, éppen ezek azok a vélemények, amelyekkel a lap arculatának megítélésében az utókorból nézve, vagyis mai szemléletünk szerint már nem mindenki ért egyet. A jövő héten majd ezt is igyekszünk még tisztába rakni… (Folytatjuk) SZABÓ PALÓCZ Attila
A BUKSI KILENCEDIK SZÁMÁBAN, 1958. FEBRUÁR 20-ÁN JELENT MEG VAKARCS ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA
2017. szeptember 21.
43
SAJTÓTÖRTÉNETI FELJEGYZÉSEK
A partizándumák kontextusa Az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát – Volt egyszer egy Buksi (10. rész) „Az újvidéki Forum a Buksi fennmaradása érdekében tárgyalásokat indított és folytatott ugyan a belgrádi Borba lapkiadó vállalattal, de mindannak ellenére, hogy az addig Újvidéken szerkesztett és kiadott szórakoztató lap magyar kiadványa a magyarok körében nagy népszerűségnek örvendett, a Borba lapkiadó vállalat sajátos érdekei megakadályozták a további megjelenést magyar nyelven. A Buksi megszűnésekor az olvasók leveleinek tömege borította be a távozó főszerkesztő íróasztalát. Az állam a Buksi helyett inkább a szocialista ifjúságot központosítottan nevelő Jó Pajtás, majd a Képes Ifjúság hetilap kiadását irányozta elő. E két lap, valamint a legkisebbeket megcélzó Mézeskalács lett a magyar ifjúságot »nevelően szórakoztató« magyar nyelvű kiadvány. E kiadványok a mai napig is léteznek, értékelésüket bízzuk az olvasókra” – írta a horgosi Nagygyörgy Zoltán kilenc évvel ezelőtt, a Magyar Szó mellékletében, az Üveggolyóban 2008. szeptember 25-én megjelent Ötvenéves (lenne) a Buksi című, sorozatunk előző részében már idézett cikkében. Mielőtt továbblépnénk, tisztázzunk gyorsan néhány – egyre fontosabbnak tűnő – apróságot az elmondottakkal kapcsolatban. Jómagam nem vagyok az efféle „szembeállítások embere”, nem szeretem az ilyen viszonyrendszereket. Vagyis – meggyőződésem szerint – nem azért volt jó a Buksi, mert rossz lett volna a Pionírújság, vagy fordítva, dehogyis! A Jó Pajtás elődje egyébként 1947-ben indult, s a Buksi első lapszámának megjelenésekor, vagyis 1957. december 26án még így került a kisgyermekek kezébe. A Pionírújság nevét viszont már a következő évben Jó Pajtásra változtatta. Ehhez hasonló a helyzet az itt említett másik lappal, a Képes Ifjúsággal is: nem azért volt jó a Buksi, mert az Ifjúság rossz lett volna – vagy fordítva… Ez a lap ugyanis a Képes előtagot csak 1967-ben, tehát már jóval a Buksi megszűnése után vette fel nevébe, 1945 és 1951 között pedig az Ifjúság Szava címet viselte a fejlécében. Olyan szempontból pedig végképp nem tehetünk különbségeket, hogy mindegyiknek egyértelműen az adott korszakra jellemző pártirányelveket kellett követnie, különben „egyszerűen csak” nem je42
2017. szeptember 28.
lenhetett volna meg. Ideológiailag azokban az évtizedekben még a keleti, szovjet tömbtől sok tekintetben akár demokratikusan is elkülönülő titói Jugoszláviában egyetlen nyomtatott kiadvány sem függetleníthette magát az ilyesmitől, hiszen itt is volt azért egy Goli otok, ugye… Így hát erős túlzásnak tartom, hogy két laptársával, a Pionírújsággal és az Ifjúsággal szemben a Buksi képviselte volna a korabeli Vajdaságban a „nyugati” szabad szellemiséget. De ugyanilyen túlzásnak tűnik azonban az is, hogy rátelepedett volna a Harcos Szövetség, s ezért vált dögunalmassá az unalomig ismételt partizándumák miatt… A partizándumák valóban hangsúlyozottan jelen voltak a lapban, mint azt már láthattuk is sorozatunk korábbi epizódjaiban (épp ezt igazolandó és alátámasztandó teljesen szándékos volt a hosszadalmas, s alkalmasint talán feleslegesnek is tűnő Dobrica Ćosić-idézet, vagyis regényrészlet…), ezektől pedig nem lehetett mentes a korabeli Pionírújság vagy az Ifjúság című lap sem. Mindezek azonban a kalandtörténetek, a szórakoztató tartalmak kontextusába ágyazódtak. A partizánhősök ugyanis odahelyeződtek Davy Crockett, Vakarcs és Pöttömke, Clifton ezredes, Valiant herceg, Till Ulenspiegel, Csapa és Gru-gru történetei mellé, a jóért küzdöttek a gonosz ellen, s így váltak pozitív, követendő, példaképként állítható ideálokká az ilyesmire fogékony gyermekek szemében. Az adott korban elvárt ideológiai-politikai nevelés elvárt eszköze volt ez, amit tulajdonképpen mai szemmel nézve sem kell egyértelműen elvetnünk, megbélyegeznünk, elítélnünk, még ha az adott politikával és ideológiával semmi szín alatt sem vállalnánk közösséget. Csak hogy egy példával illusztráljam, vagyis magyarázzam mindezt: 2017-et írunk, eltelt időközben hat évtized, hatvan esztendő, fiatalabbak már nem leszünk… Mindahányan nézünk (ha akarunk, ha nem…) mindenesti, mindennapi sorozatokat a megszámlálhatatlan tévécsatornák tömkelegében, az NCIS-től kezdve a mindenféle Helyszínelőkön és a Gyilkos elméken át nem is tudom tulajdonképpen, hogy meddig. S kevés kivétellel ezek javarészt tengerentúli sorozatok. Belegondolt már bárki is abba, hogy mennyi amerikai hazafias dumát hallunk ezekben a produkciókban? Olykor pedig nagyon zavaró tud
lenni… A tengerészgyalogosok a megkérdőjelezhetetlen hősök, akik a jó oldalán szálnak harcba, rettenthetetlenül, az életveszélyt is vállalva a gonosz ellen, legyen az bár iszlamista terrorista vagy sorozatgyilkos, észak-koreai kém vagy öngyilkos merénylő. Hat évtized alatt tehát csak a dumák kontextusa változott. A dumák maguk nem. De ezek a mai hazafias szövegelések és az ötvenes évek partizándumái között gyakorlatilag semmi különbség sincs, pontosan ugyanazt a célt szolgálják, csak a körülmények változtak meg időközben. Azonban a szólamok, közhelyek és frázisok rugalmasságát és kézenfekvőségét jelzi, hogy csodálatosan képesek idomulni, igazodni mindig az épp adott szükségletekhez. Ha tehát összehasonlítanánk, egymás mellé raknánk a mai amerikai hazafias szövegeléseket és az egykori partizántörténeteket, kísérteties volna a hasonlóság. S csak azért mondom itt mindezt, mert aki mai szemmel nézve ítélkezik a szocializmusban megélt ötvenes évek vajdasági magyar sajtója felett, annak ezt is érdemes figyelembe vennie. Ezzel azonban elérkezetünk sorozatunk átmeneti felfüggesztéséhez is. Egyelőre… Most ugyanis nem írjuk ki cikkünk végére, hogy: (Folytatjuk) De ugyanúgy azt sem biggyesztjük oda, hogy: (Vége) …hogy vége volna. Dehogyis! A Buksi igazi születésnapja december 26-án lesz, ezért 2017. december 28-án, az idei utolsó csütörtökön, az idei utolsó Családi Kör megjelenésének napján – az igazi évfordulóhoz lehető legközelebb eső dátumon – folytatjuk majd sorozatunkat, s a tortán a gyertyákat is akkor gyújtjuk meg. Addig pedig pihentetjük egy kicsit Vakarcs és az összeesküvők történetét is, amely ugyancsak akkor folytatódik majd… Azonban időközben is érdemes lesz figyelmesen olvasni lapunkat, mert teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul, időről időre bemutatunk majd addig is egy-egy rövidebb, egy-két oldalas képregényt, amely eredetileg a Buksi régi számaiban jelent meg. SZABÓ PALÓCZ Attila
A BUKSI TIZEDIK SZÁMÁBAN, 1958. FEBRUÁR 27-ÉN JELENT MEG VAKARCS ÉS TÁRSAI TÖRTÉNETÉNEK FOLYTATÁSA
2017. szeptember 28.
43
sajtótörténet
Volt egyszer egy Buksi Hatvan éve, 1957. december 26-án jelent meg a legendás gyermeklap első száma – Néhány nappal korábban, a Jugoszláv Néphadsereg napján pedig már az újság mutatványpéldányát is a kezükbe vehették az olvasók „16 éves a Jugoszláv Néphadsereg. 16 éves az erőnk, a fiatalságunk. Megtaláljuk benne a biztonságunkat és segítőtársunkat az építésben” – olvashatták a korabeli vásárlók és előfizetők a Magyar Szó 1957. december 22-i lapszámának harmadik oldalán egy képaláírásban. Az alkalmi cikkhez mellékelt fotón a sisakok alatt büszkén menetelő katonákat, egyenruhásokat láthatunk, harcra készek, bátrak, rendíthetetlenek. Igen, december 22-e az egyik legnagyobb állami ünnep, a Jugoszláv Néphadsereg napja volt „a régi országban”, ahogy manapság már emlegetni szokták, ha egyáltalán szóba kerül még különféle nyilvános vagy magánbeszélgetésekben. Teljesen természetesnek tekinthetjük tehát, hogy a Magyar Szó is nagy terjedelemben foglalkozott aznap a kiskatonáinkkal, no meg persze a tiszti karral és a főparancsnokkal. De ugyanilyen természetes az is, hogy távolról sem ezért fontos most számunkra ez a lapszám… Üdvözlő táviratok Tito főparancsnokhoz – hirdeti a nagy betűkkel szedett cím a Magyar Szó címoldalán. Alatta pedig ezt olvashatjuk: „A Jugoszláv Néphadsereg napja alkalmából, Joszip Broz Tito, Jugoszlávia marsallja, a JSZNK fegyveres erőinek főparancsnoka üdvözlő táviratot kapott Iván Gosnyák hadseregtábornoktól, népvédelmi államtitkártól, amelyben a néphadsereg egységei és a maga nevében jókívánságait fejezi ki a JNH napja alkalmából. Tito marsall ezenkívül üdvözlő táviratot kapott Koszta Nagy, Vélyko Kovacsevics, Rade Hamovics, Milutin Moracsa, Rudolf Primorac, Zdenko Ulepics tábornokoktól és Máté Jerkovics tengernagytól. A főparancsnok táviratot kapott a JNH egyiptomi osztagától, különböző egységektől, intézményektől, üzemektől, katonai iskoláktól és akadémiáktól, pionírszervezetektől, valamint egyesektől.” Azt ma már nem tudhatjuk pontosan – csak találgathatjuk! –, hogy mit fordítottak akkor tévesen „egyeseknek”, de feltételezhetjük, hogy civilekre, magánszemélyekre gondolhattak. A cikk nyilvánvalóan szerkesztőségi hírösszefoglalóként készült a hírügynökségi, vagyis a Tanjug-jelentések alapján, bár ezt külön sehol sem jelölték. (A jugoszláv állami hírügynökséget még a háborús időkben, 1943. november 5-én alapították Jajcében, s a nyilvános adatok szerint napjainkban kétszáztizenhat főállású alkalmazottja van, ami persze, igaz ugyan, hogy általában csak kis mértékben, de napról napra változhat – mindig kirúgnak valakit, de fel is vesznek másokat –, tehát a tévedés, illetve a pontatlanság eshetősége, lehetősége mindig benne az ilyen adatokban…) Az összeállításból kiderül az is, hogy Josip Broz Tito köztársasági elnök az 1957. december 22-én kiadott rendeletével több magas rangú katonatisztet is előléptetett. A hadsereg napja alkalmából a katonai érdemrend első osztályával öt, a másodikkal százhetvenkettő, a harmadikkal kétezer-négyszázötvennégy, a Néphadsereg érdemrendjének második osztályával pedig kilencvennégy, harmadik osztályával ötszáznegyvenkét személyt tüntettek ki. Ez itt persze ismét egy fordítói nyegleség, hiszen mai szóhasználattal már úgy mondanánk, hogy Tito elvtárs az érdemrend első, második vagy harmadik fokozatával tüntette ki ezeket az embereket, hiszen a kitüntetéseknek fokozatai vannak és nem osztályai. A katonai érdemek érmével 1957-ben, a Jugoszláv Néphadsereg napján Tito marsall kétezer-hatszáztizenhat, a katonai erények érmével pedig kétezer-száznyolcvanhat tisztet, altisztet, katonai tisztviselőt és katonát tüntetett ki. Az elismerésben részesültek között pedig ötszázkilencven tartalékos tiszt is volt. 42
2017. december 28.
Mai szemmel nézve is azt kell mondanunk, hogy 1957-ben december közepétől egy remekül felépített kampánnyal, profi módon előkészítették a Buksi című, ma már legendásként emlegetett gyermeklap hatvan évvel ezelőtti indulását, indítását. A mai marketingesek és reklámszakemberek sem csinálnák másképp – legfeljebb más eszközökkel. Remek munkát végeztek! Így például a Buksi hirdetése már megjelent a Magyar Szó december 17-i, keddi lapszámának címoldalán: „Olvassa A BUKSIT A KEKEC MAGYARNYELVŰ KIADÁSÁT” – írták akkor. Aztán pedig naponta „tetézték”: 18-án a harmadik, negyedik és tizedik oldalon… Majd december 19-én egy több mint egy teljes oldalt elfoglaló riportszerű tudósítás jelent meg a napilapban arról, hogyan készül a Buksi. Nézzük csak, milyen is volt ez a december 22-én megjelent mutatványpéldány. Alapvetően tulajdonképpen csak egy négyoldalas kis ízelítőnek mondhatjuk ezt az előkészületben lévő lap tartalmából. Címoldala ráadásul teljesen megegyezett a négy nappal későbbi, valódi Buksi címlapjával, tehát még a dátum is pontatlanul szerepelt rajta: már december 22-én is december 26át írtak. No és – végül! – a Magyar Szó 1957. december 22-i számának hátsó, akkoriban tizennyolcadik oldalán a Buksi reklámozásába bizony még Magyarzó Pistike is beszállt: „Naés a Theodor Heuss bácsi, aki a nyugatnémet köztársaságban van alkalmazva elnök gyanánt, Rómában kapott őszentsége a pápa bácsitól 1-gy arany sarkantyút és aztmondta atata, hogy 1-gy sarkantyú éppen elég, mert ha a ló 1-gyik oldalát megsarkantyúzza az elnökbácsi, a másik is vele zalad. És mink borzasztó kíváncsian várjuk már a Buksit és a Csapát és a Grugrut éstovábbá zeretnénk, ha a »kérdezz-felelünk« megmagyarázná, hogy mit jelent »az SS katonák hátborzongató és kegyetlen méltóságteljessége«? Ésmostmég 1-gy zörnyü nehéz hét áll előttem, mertmivel jön a Télapó és egéz 7-ten jónak kell lenni az ajándékok okából.” Hatvan esztendeje történt mindez… A BUKSI HIRDETÉSE A MAGYAR SZÓ 1957. DECEMBER 22-I (Folytatjuk) SZÁMÁNAK CÍMOLDALÁN SZABÓ PALÓCZ Attila
sajtótörténet
A Buksi tizenegyedik számában, 1958. március 6-án jelent meg Vakarcs és társai történetének folytatása 2017. december 28.
43