Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás"

egyes ember életének sorsdöntő eseményeit illetik, csoportosíthatóak-e bármiféle rend szerint. Ennek ellenére Koestler elismerően szól erről az úttörő kísérletről: „noha joggal merülnek fel kételyek az emberben az okság szempontjából összefüggéstelen események sorozatának eme kifinomult osztályozásával kapcsolatban, megle­ het, hogy ennek a jövőben ott fogjuk hasznát venni, ahol a legke­ vésbé számítunk rá." 3 1 Kammerer könyve első részét ezzel a következtetéssel zárja: „a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését a térben és az időben tisztán empirikus tényként kell elkönyvelnünk, és nem ma­ gyarázhatjuk egybeeséssel, vagy helyesebben, nem terjeszthetjük ki ennyire az egybeesés fogalmát, mert akkor egyúttal meg is szün­ tetnénk". 3 2 Ez az idézet jól mutatja, hogyan közelíti meg Kammerer az egybeeséseket: „a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését" látja bennük. Szinte az összes példájában „adatok" ismétlődéséről van szó. Állandóan csak azt hangsúlyozza, hogy a hasonló hasonlót vonz. A szinkronicitás legszemléletesebb példáinál azonban nincs túlzott szerepe a hasonlóságnak, hanem sokkal inkább az egybeesések nyomán megvilágosodó jelentés kapja a hangsúlyt, amiért ezek az egybeesések valaki számára fon­ tosak lesznek. Erre majd a második részben térünk ki részletesen.

Kammerer példáinak nagy része önmagában teljesen érdektelen, és a legjobb esetben is csak kuriózumnak mondhatnánk őket. Bár­ mennyire jelentéktelenek is ezek az ismétlődések, bármilyen elő­ szeretettel elemezte is Kammerer az adatait, mégis észrevette a szinkronisztikus különlegességek „tarka-barka gyűjteménye" mö­ gött rejlő egységet, ahogy ezt a fejezet elején idézett sorok is iga­ zolják. Nem lehetett könnyű, ha eltöprengünk Csuang-ce több száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatán: „Menten szem elől vesz­ ted a taót, mihelyst a létezés parányi darabjára összpontosítod csak a figyelmedet." „A sorozatok törvénye" második egységében Kammerer megfo­ galmazta az egybeesés alapvető természetét leíró elméletét. Köve­ tőihez, Carl G. Junghoz és Wolfgang Paulihoz hasonlóan, olyan nem-oksági szervező elvet tételezett fel, amely azonban az okság elvével teljesen egyenrangú. Ezzel magyarázta megfigyelését, hogy a hasonló hasonlót vonz. E feltevés kísértetiesen emlékeztet a tömegvonzásra, amelynél a tömeggel rendelkező testek vonzzák egymást. Kammerer elméletében ezzel szemben a formailag hason-