Page 1


TARTALOM

Előszó

9

Bevezetés: tudomány, mítosz és a természet

13

ELSŐ RÉSZ: szinkronicitás és t u d o m á n y

29

ELSŐ FEJEZET: Buszjegyek: a t u d o m á n y felfedezi

a szinkronicitást

31

MÁSODIK FEJEZET: Szinkronicitás a m o d e r n fizika

fényében

39

HARMADIK FEJEZET: Néma rezonancia: A tudat és az agy M Á S O D I K RÉSZ: Szinkronicitás és mítosz

77 91

NEGYEDIK FEJEZET: A Z aranyszínű bogár: Carl J u n g és a szinkronicitás

93

Ö T Ö D I K FEJEZET: Hermész, a kópé

107

HATODIK FEJEZET: A szinkronicitás üzenete

131

Függelék I. Ó m e n e k és a jövőbelátás

171

II. Szinkronicitás és valószínűség-számítás

179


A KIADÓ ELŐSZAVA Lehet, hogy a szinkronicitás fogja aláásni a XX. századi tudomány uralko­ dó objektivitáshajszolását? Ezt a kérdést vetette föl a könyv elolvasása után Willis Hárman, az ismeretelméleti tudományok intézetének igazga­ tója. Valóban, nem a sors fintora, hogy éppen a természettudomány, amely száműzte a babonát és a vallási bigottságot, most egyszeriben letisz­ tultán, fegyelmezett áhítattal közli: az élet misztérium. A legegyszerűbb­ nek tűnő tettekről és eseményekről kiderül, hogy személyes szakralitások. Maga a fogalom - szinkronicitás - Carl Jungtól származik. Az ismétlődé­ sek vizsgálata elvezette az archetípusok feltételezéséhez, a végső valóság lé­ lektani megfogalmazásához. Ezt kutatta az emberiség ősi mítoszaiban is, amelyek bőségesen adnak adatokat a végső valóság korai elképzelésével kapcsolatban. Megjelenik Hermész, aki a külső és a belső valóság, az éjsza­ ka és a nappal határmezsgyéjén éli világát. A kötet külön hangsúlyozza a szinkronisztikus jelenségek szerepét az egyes ember életében. Az egybeesések mindig valami fontosra, az adott ember életében kikerülhetetlenre hívják fel a figyelmet. Fontos megjegyez­ ni, hogy valamely egybeesés csak és kizárólag egyetlen személy részére hor­ dozza azt a jelentést, ami sorsfordulót eredményezhet az illető életpályá­ ján. Az ember spirituális fejlődésének megbízható rugója lehet a szinkroni­ citás adta tapasztalat.

KEDVES OLVASÓ! Talán megkönnyíti a lelki-szellemi élet témaköréhez, vagy a természetes gyógymódokhoz vonzódó Olvasóink tájékozódását a köteteink végén talál­ ható, egyre bővülő ÉDESVÍZ MINTABOLTOK ORSZÁGOS HÁLÓZATÁNAK cím­

jegyzéke,

ahol immár személyesen

is kedvezménnyel vásárolhat.

Keresse

fel a lakóhelyéhez legközelebb eső mintaboltunkat, itt a korábbi könyveink gazdag

választéka

mellett

egyéb

ezoterikus

kiegészítőkből

(zene-

és

videokazetták, tarot, gyógyító kristályok, ingák, különös jelentést hordozó amulettek, biokozmetikumok, stb.) is kedvére válogathat.

A Kiadó


Létezik egy jelenség - még a telepá­ tiánál és a prekogníciónál is rejtélye­ sebb - amely a mitológia születése óta kíváncsisággal tölti el az embert: két, egymástól oksági szempontból függet­ len esemény látszólag véletlenül kerül egymással kapcsolatba.

Egybeesésük

egyfelől teljesen valószínűtlen, másfelől pedig sorsfordító jelentősége lehet. ARTHUR KOESTLER


ELŐSZÓ

1899-ben Winston Churchill a Morning Post nevű brit lap különtudósítójaként dolgozott Dél-Afrikában. Az akkortájt 20 éves fiatal­ ember sorban küldte beszámolóit a búr háborúról. Ugyanabban az évben, november 14-én páncélvonaton tartott úticélja felé, amikor búr csapatok lőni kezdték a járművet. Néhány kocsi kisiklott, és kétórás könyörtelen küzdelem bontakozott ki. Maga Churchill is oroszlánrészt vállalt a védekezésben, végül azonban alulmaradtak a túlerővel szemben. Sokan elestek vagy megsebesültek, Churchill azonban csodával határos módon sértetlenül került ki a tűzharcból, s életben maradt bajtársaival a búr katonák fogságába esett. A hadifoglyokat Pretoriába szállították, és börtönbe zárták. Nem telt bele sok idő, s készen állt a szökési tervük. Az utolsó pillanat­ ban azonban mégis elálltak a megvalósításától. Nem így Churchill, aki úgy döntött, akkor hát egyedül szökik meg. Leereszkedett az épület falán, a sötétség leple alatt keresztülvágott az udvaron, és ki­ sétált az őrszem mellett a kapun. A város utcáin már viszonylag biztonságban érezhette magát. Mintegy kétezer fogoly közül egye­ dül neki sikerült megszöknie. Néhány napi gyaloglás után azonban, helyzete egyre kilátástalanabbá vált. Éhesen, kimerülten bandukolt, s a leghalványabb fogal­ ma sem volt arról, merre jár. A brit fennhatóság határáig csaknem 500 kilométert kellett volna megtennie. Végső kimerültségében el­ határozta, az est beálltakor szerencsét próbál egy háznál. El is in­ dult a távoli fények felé. Csak akkor látta, amikor odaért, hogy egy bányatelepre vetődött. Találomra bekopogtatott az egyik ajtón. John Howard lakott a házban, szerencséjére az egyetlen ember a környéken, aki rokonszenvezett az angolokkal. Kicsempészte az el­ lenséges területről Churchillt, aki a brit fennhatóság határától már akadálytalanul jutott vissza Angliába. Hősnek kijáró fogadtatásban részesítették a szökevényt. 1


Churchilléhez mérhető szerencse kísérte Adolf Hitlert is életút­ ján. O is kivette a részét az öldöklő harcokból, hiszen a gyalogság­ nál szolgált az első világháborúban. Hírvivőként gyakran kellett át­ vágnia ádáz pergőtűzön, de feladatát mindig sikeresen teljesítette. Egyik alkalommal éppen kiment a parancsnoki fedezékből, amikor a bunkert egy brit tüzérségi gránát telibe találta. Szinte mindenki meghalt, a parancsnok is súlyosan megsebesült. De nem ez volt az egyetlen eset, amikor Hitlert csak egy hajszál választotta el a halál­ tól. A következő háborús élményét mesélte el egyszer a sajtónak: „Négyszer nyomultunk előre, mind a négyszer visszavertek ben­ nünket, a szakaszomból egyetlen ember maradt életben rajtam kí­ vül, végül ő is elesett. Egy lövedék letépte a kabátom jobb ujját, csodával határos módon én azonban sértetlenül úsztam meg." 2 Mind Churchill, mind pedig Hitler a sors kegyeltjei voltak. A gondviselés szerencsés egybeesésekben nyilvánult meg életük so­ rán. Churchill véletlenül éppen egy a britekkel rokonszenvező há­ zánál kötött ki, és Hitlert is szerencse-csillaga óvta, amikor min­ denhová gránátok hulltak, csak őrá nem. Véletlenszerű egybeesé­ sek azonban nemcsak híres emberekkel, hanem mindannyiunkkal előfordulnak. Időnként megrázóak is lehetnek, hatásukra olyan ér­ zésünk támad, hogy az élet eseményeit nem a vak véletlen irányít­ ja. Legtöbbször mégsem nagy horderejű esetekről van szó, hanem látszólag teljesen jelentéktelen, könnyen felejthető epizódokról. Mégis az az érzésünk, hogy valami vagy valaki szándékosan idéz­ te elő őket éppen így. Egy reggel például eszébe ötlik önnek egy ré­ gi ismerőse, akit már hosszú ideje nem látott, aztán még aznap összefut vele a liftben, nem sokkal később pedig az egyik barátja is éppen a szóban forgó ismerőse felől érdeklődik. Máskor meg el­ határozza, beugrik a könyvtárba néhány könyvért a melegházakról és a sajtokról. Útközben megáll egy újságos bódénál, és mi akad a szemébe: egy folyóirat, amelyben éppen e két témáról olvashat. Hajlamosak vagyunk e példákat a véletlen számlájára írni, hi­ szen a napi események sűrűségéhez képest ritkán fordulnak elő. Néha azonban zavarbaejtően egymásra torlódnak az efféle esetle­ ges egybeesések, és a véletlennel magyarázni őket erőltetett kísér­ let csupán. Sőt, egyes esetekben egyáltalán nem túloznánk, ha szándékos félreértelmezéssel vádolnánk a véletlenpártiakat. Ve­ gyük például M. Deschamps történetét. Amikor még kisfiú volt, a


franciaországi Orléans-ban, egyszer M. de Fortgibu, a család barát­ ja szilváspudinggal lepte meg őt. Teltek-múltak az évek, a gyermek felcseperedett, jóvágású fiatalember lett belőle. Egy párizsi étte­ remben ebédelt, s desszertnek szilváspudingot kért. A pincér sajnál­ kozó arckifejezéssel egy vendég felé bökött, aki éppen az utolsó adagot fogyasztotta. M. Deschamps meghökkent, amikor felismer­ te M. de Fortgibut. Ismét eltelt néhány év. M. Deschamps szilvás­ pudingot kanalazott egy fogadáson, s közben elmesélte esetét a szilváspudinggal. Végül még hozzátette: már csak M. de Fortgibu hiányzik. Lőn csoda, nyílik az ajtó, és ki lép be rajta? Maga M. de Fortgibu. Az akkor már idős férfi kissé zavarba jött, amikor észre­ vette, hogy rossz helyen jár. Rossz címet kapott, és tévedésből kö­ tött ki a fogadáson! 3 E hétköznapi, véletlennek tűnő egybeesések rendszerint jelente­ nek valamit. Ha végiggondoljuk életünk időszerű kérdéseit, akkor megvilágosodhat számunkra az adott történés értelme. Szemlélteté­ sül ismerkedjünk meg Carl G. Jung egyik esetével. Rendelőjében páciense álombeszámolóját hallgatta, amikor valami halk koppa­ nással az ablaknak ütközött. Az álom az aranyszínű egyiptomi szkarabeuszról szólt. De idézzük magát Jungot: „A hölgy beszámolójára figyeltem, háttal ültem az ab­ laknak, amikor halk koppanást hallottam az ablak felől. Megfordultam és láttam, egy bogár ütődött az üvegnek kívülről. Kinyitottam az ablakot, és röptében elkaptam a bogarat. Az egyiptomi szkarabeusz nálunk honos ro­ kona volt." 4 Az egyiptomi mitológiában a szkarabeusz jelképezi az újjászüle­ tést, és az a tény, hogy megjelent a hölgy álmában, a kezelés fordu­ lópontját jelezte. Jung megjegyzi az esettel kapcsolatban, hogy nem jutott egyről a kettőre a kezelés során, mert betege mereven ra­ gaszkodott beidegződéseihez, olyannyira, hogy korábban két má­ sik pszichiáter is képtelen volt segíteni rajta. „Nyilvánvalóan vala­ milyen irracionális eseményre volt szükség, amelyet képtelen vol­ tam előidézni." 5 Az álom jelentette a javulás kezdetét, de az igazi áttörést az ablaknak ütődő bogár hozta meg. A nő beidegződései ennek hatására lassan engedni kezdtek.


Jung a szinkronicitás fogalmát olyan egybeesések leírására al­ kotta meg, amelyek egy adott ember életében sorsfordulót jelent­ hetnek. Élettapasztalata és mások beszámolói alapján, Jung arra a következtetésre jutott, hogy az egybeesések tudattalan lelki folya­ matokra utalnak. Tisztában volt azonban azzal, hogy nem csupán lélektani, hanem sokkal bonyolultabb kérdésről van szó. Az egybe­ esésnek mindig két összetevője van: egyik mindig az anyagi való­ ság történése, a másik pedig tudati jelenség. Ezért a további kuta­ tás Wolfgang Pauli közreműködésével folyt, aki a Pauli-féle kizá­ rási elv kimondásával nagy érdemeket szerzett a kvantumfiziká­ ban. A századunk elején kibontakozó új fizika olyan irányban fejlődött, amely megengedi események nem oksági elven alapuló összefüggését. E könyv a szinkronicitásról szól. Ha Junghoz hasonlóan komo­ lyan vesszük a kérdést, akkor újra kell értelmeznünk az emberi ter­ mészetet, a világegyetemet, és az összefüggésükről alkotott eddigi elképzeléseinket. Az iménti, szkarabeusz-bogárral kapcsolatos egybeesés is arra utal, hogy közvetlen kapcsolat állhat fenn az em­ beri tudat, valamint a fizika és a biológia törvényei szerint műkö­ dő, anyagi világ között. Ha a szinkronicitás jelenségét tényleg meg akarjuk érteni, akkor módosítanunk kell a tudatról és a természet­ ről alkotott megszokott nézeteinket. Allan Mark

Combs Holland


BEVEZETÉS TUDOMÁNY, MÍTOSZ ÉS TERMÉSZET

Antik források szerint Püthagorasz a víz fodrozódó hullámaiból ol­ vasta ki a választ a jövőt fürkésző kérdésekre. Magától értetődőnek tarthatta, hogy a természet véletlenszerűnek látszó történései és az emberi élet eseményei szoros összefüggésben állnak egymással. A mai ember számára különösnek hat ez a felfogás, az ókori gondol­ kodók azonban teljesen természetesnek találták. A kínaiak például csontokat vagy teknős páncélt használtak a jövő faggatásához. Rá­ juk vésték kérdéseiket, majd tűzbe dobták őket. A jós figyelte a csontokon esetlegesen kialakuló repedéseket és töréseket, ame­ lyekből elkészíthette a jövendölését. Egészen a modern tudomány kialakulásáig hittek az emberek abban, hogy a természet és az em­ ber egységes kozmosz, azaz egymással kölcsönösen összefüggő ré­ szek rendezett egésze, amelyben a mégoly jelentéktelennek tűnő dolgoknak is megvan a maguk helye. Hippokratész ekképpen ír: „Egy közös áramlás van, egy közös lélegzés, minden dolog szimpátiában olvad össze. (...) a végső el­ vet találjuk meg a legkisebben és a legnagyobban, ez az elv fogja át a természetet, a létet és a nemlétet." 6 A középkor világképe sze­ rint Isten teremtette a világot, és egyúttal megszabta és összehan­ golta e felfoghatatlanul nagy építmény részeinek működését. E kor gondolkodói úgy vélték, e részek különböző szinteken helyezked­ nek el - alul a föld, fent pedig a csillagboltozat -, amelyeket har­ móniák és szimpátiák kapcsolnak össze. Nem létezett elkülönült esemény, hiszen minden történés tükröződött az összes szinten. Az antik és a középkori ember előszeretettel hasonlította a világot az anyaölhöz, amely körülölelte, hordozta és védte őt. S ha nem felelt is meg mindig minden igénynek, legalább értelmet adott az ember életének. A XVII. században kialakuló mechanisztikus tudomány azonban szétzúzta a régiek világképét, és gyökeresen új felfogást állított a korábbi helyébe. Az új szemléletmód az egész világmindenséget két fogalommal írta le: az atom és az űr. Az atomok kicsi, széttörhetetlen, szilárd


dolgok, amelyek átmenetileg kisebb-nagyobb csoportokba tömö­ rülhetnek össze, s ezzel létrejönnek az anyagi tárgyak. A másik alapelv, az űr, pedig nem egyéb, mint az atomok mozgástere, ahol kölcsönhatásba léphetnek egymással. Ez a felosztás nem a XVII. század találmánya, hiszen már a görög Démokritosz is ugyanezek­ ből az alapelvekből indult ki, csak gondolatait figyelemre sem mél­ tatták az új tudomány színrelépéséig. Ekkor azonban a tudósok és a filozófusok - Francis Bacon, Thomas Hobbes, Johannes Kepler, Galileo Galilei, René Descartes, Isaac Newton és még sokan má­ sok - felelevenítették a régi atomelméletet, és rá alapozták szédítő gyorsan fejlődő tudományukat. Koruk annyiban hasonlított a mi­ énkhez, hogy a gondolkodók megelégelték a tudományos haladást akadályozó hagyományos felfogást, a számos középkori, egyházi dogmát, amelyek korlátok közé szorították a gondolkodást. Az új, mechanisztikus szemléletmód könyörtelenül félresöpörte a régi, megszokott világképet, amelyben minden összefüggött min­ dennel, és a távolinak tűnő események is kapcsolatban állhattak egymással. Az új felfogás szerint két eseménynek csakis akkor le­ het köze egymáshoz, ha kimutatható közöttük az oksági kapcsolat. Az ember életében fellépő, sorsfordító egybeeséseknek semmi lét­ jogosultsága sem lehet, hiszen nem tudunk felmutatni semmiféle oksági összefüggést. Ha például alaposan megkeverünk egy pakli kártyát, és a pókerjátékosnak öt darab ászt osztunk, akkor nem sza­ bad semmilyen mélyebb jelentést tulajdonítanunk az esetnek, mert egyszerűen véletlen volt. A spirituális világképről a mechanisztikus szemléletmódra való átmenet alapvetően megváltoztatta az ember­ nek a világmindenséghez fűződő viszonyát. Új mítosz keletkezett, amely más magyarázatot adott a dolgok működésére.

TUDOMÁNYOS MITOLÓGIÁK Az általánosan elfogadott, rendszerbe foglalt vélekedéseket mitoló­ giának nevezzük - függetlenül tudományos vagy vallási eredetük­ től. A neves történész és lényeglátó mitológia-kutató, William Irwin Thompson 7 szerint a mítosznak három kérdésre kell választ 8 adnia: Mik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? Ian Barbour filozófussal szólva, kiegészíthetjük a felsorolást egy negyedikkel is: Milyen a világ igazi természete, hogyan és miből jött létre?


A középkori gondolkodók hatalmas mitológiai rendszert alkot­ tak e kérdések megválaszolására. A teremtés nagyszabású mitikus elképzelése Arisztotelésztől származott, amit a XIII. századi ke­ resztény gondolkodók öntöttek végső formájába. A világmindensé­ get hatalmas félgömbökre osztották. Legalul volt a földi világ, leg­ felül pedig az isteni alkotó trónolt. Ezt írta le Dante költői eszkö­ zökkel az Isteni Színjátékban. A rezonancia és a szimpátiák nyomán létrejött összefüggések rendszere hatotta át a teremtést, és egyetlen jelentéktelen történés sem létezett elkülönülten. Sőt, nem számítot­ tak rendkívülinek olyan egybeesések sem, amelyek valamilyen fontos dologra hívták fel az ember figyelmét. Valaki például távoli szerencsétlenségről álmodik, s a másnapi hírek igazolják álmát. Vagy: két barát a város átellenes pontján lakik, éppen ebédelni in­ dulnak, és anélkül, hogy összebeszéltek volna, mégis ugyanabban az étteremben kötnek ki. Máskor meg fekete madarak szállnak egy házra, amelyben haldoklik valaki, a távolban pedig kutyák vonyí­ tanak. Az efféle egybeesésekben kifejeződő rezonancia egyidejűleg járja át az anyagi világot és a lelket. A külső és a belső valóság összhangja ad értelmet az ember életének. Ezt az eredetileg vallá­ sos összefüggésben keletkezett kapcsolatot nevezzük manapság szinkronicitásnak. A középkori ember tanmeséiben lépten-nyomon előbukkannak szinkronisztikus események. A mítoszok igazából történetek - maga Arisztotelész is „tanme­ se" értelemben használta a mítosz kifejezést -, amelyekben elme­ séljük, milyennek látjuk a valóságot, melyben élünk. Ezeket a tör­ téneteket nem tudatosan találjuk ki, hanem tudatalattink termékei, s így észrevétlenül, a háttérből befolyásolják észlelésünket, hogy a világot az általuk megszabott módon lássuk. Alfréd North Whitehead, a híres angol matematikus és filozófus így ír erről: Minden kor kialakítja a maga valóságmagyarázatát, amely megkérdőjelezhetetlen, és többnyire rejtett elő­ feltevéseken nyugszik. Bármennyire is azt képzeli va­ laki, hogy nincs sok köze ahhoz a korhoz, amelyben él, biztos lehet benne, hogy nem különül el kortársaitól, hanem velük együtt folytonos - a tér és az idő sajátos közegévé olvad össze. 9 Efféle előfeltevések adják a mítoszok alapanyagát. Ezek az erő­ vonalak szabják meg a valóság szerkezetét. Életünk során hozzájuk


igazodunk ugyan, mégsincs tudomásunk róluk, ahogy a hal sincs (valószínűleg) tudatában a víznek, pedig benne él. Életünk szerves részét alkotják, segítenek eligazodni a világban, ezért megkérdőjelezhetetlennek gondoljuk őket. Természetesen a tudós sem kivétel. A. XVII. századi, mechanisztikus tudomány nyomán új mítosz született, amely nemcsak a hivatalos tudomány felfogását változ­ tatta meg, hanem alapvetően átrendezte a valóság szerkezetét, amelyhez az ember önkéntelenül is igazodik. Az új mítosz szerint a világegyetem hatalmas űr, amelyben az elpusztíthatatlan atomok keresztül-kasul száguldoznak és ütköznek egymással. Ez az elgon­ dolás igen sikeresnek bizonyult az újonnan kialakuló tudományok (a fizika, a csillagászat, a kémia és az orvostudomány) számára, de egyúttal szétszakította az embert az univerzumhoz fűző köteléke­ ket. Ettől kezdve az ember valami másnak, önmagával szembenál­ lónak tekintette a világot, és ez nem jelentett otthont többé számá­ ra. A társadalom és benne az egyén mindinkább az atomhoz kezdett hasonlítani, s az ember is elkülönült, önálló, mindentől független lénnyé vált. Két ember közötti kapcsolatról is csak akkor lehetett szó, ha sikerült kimutatni az oksági összefüggést. A szimpátiák ré­ gi gondolatát egyszerűen babonának minősítették. Az új, tudományos szemléletmód egyre gyökeresebben átalakí­ totta az emberi természetet. Az embert az atom egy másik tulajdon­ ságával kezdték jellemezni. Az atom eredetileg oszthatatlant, széttörhetetlent jelentett. Olyasvalamit tehát, amibe semmilyen eszköz­ zel nem hatolhatunk be, és nem tudhatjuk meg, mi rejtőzik a szilárd burok mögött - ha egyáltalán van ott valami. Maga az ember is „atommá" vált, olyan tárggyá, amelyet kizárólag a tőle független, külső erők vetnek ide-oda. A XX. század elején ki is bontakozott a behavioristának nevezett lélektani iskola, amely az embert ebben a szellemben, kizárólag a szemmel látható megnyilvánulásai alapján írta le. Márpedig az élő, eleven belső világ tapasztalata az emberi szub­ jektivitás magja. A szubjektivitásé, amint visszatükrözi a világot, annak a sajátságos érzése nélkül, hogy ez az emberi lélek lényege. Novalis így írt erről 1798-ban: „A lélek lényege ott van, ahol a bel­ ső világ és a külső világ találkozik. Ahol csak fedik egymást, a lé­ lek mindenütt ott van." 1 0 Ez a lélek a forrása azoknak a jellemvo­ násoknak, amelyeket a leginkább tekinthetünk kizárólag emberi-


nek, ezek: a kreativitás, az intuíció és az öntudat. A külső és a bel­ ső világ e találkozása volt az antik és a középkori bölcsesség kút­ fője, amely a valóság felszíne mögött megbúvó szimpátiákat für­ készte. Az emberi természet e belső dimenziójának elvesztése két­ dimenziós lényekké fokozott le bennünket, ezért ki vagyunk téve a fizikai valóság felszíni esetlegességeinek. És így végleg elveszítet­ tük a kozmosz többi részével való bensőséges kapcsolatunkat. Az új tudomány lebeszélte az embert arról, hogy önmagába néz­ zen, és magában keresse a dolgok értelmét. Óvott attól, hogy kül­ ső, érzelmi megnyilvánulásai mögé pillantson, és esetleg meglelje a korábbi korok által már felfedezett bölcsességet. A tudomány csak a látható dolgokkal foglalkozik, és ezen kívül más nem is lé­ tezik - vallotta Galilei. Jeremy Haywood fizikus szavaival: „Galilei a tudományos érvelés során csak azt fogadta el, amit meg lehetett mérni, amit tiszta matematikai formába lehetett önteni, és ami távol állt holmi vélekedésektől és kívánságoktól." Haywood megjegyzi ezzel kapcsolatban, hogy ez a szemléletmód vált a me­ chanisztikus tudományfelfogás alapjává. Ennek következtében „az embernek" le kell mondania „a valóság közvetlen megismerésének igényéről, és végsősoron (bele kell törődnie abba, hogy) a teljes igazságot sohasem ismerheti meg." 1 1 E mechanisztikus felfogásból egyenesen következik, hogy az összes parapszichológiai jelenség - a telepátia, a prekognició és a pszichokinézis - lehetetlen. Alex Comfort pszichológus méltán utal ezzel kapcsolatban Hermann Helmholzra, a XIX. század híres tu­ dósára, akinek az úgynevezett helmholzi álláspontja híven kifejezi a mechanisztikus szemléletmód lényegét: még ha igaz, akkor sem 12 hiszem el. Nem meglepő hát, hogy a valószerűtlen egybeeséseket egyszerűen abszurdnak nyilvánították. Még töprengésre érdemes­ nek sem tartották azt a kérdést, hogy a dolgok valamiféle értelme után kutassanak, hiszen statisztikai számításokkal kimutatták, hogy nincs ilyen értelem. Minden mitológia megenged bizonyos lehetőségeket, másokat pedig megtilt. A mechanisztikus tudomány alapjául szolgáló mito­ lógia sem kivétel ez alól. E felfogás hívei erejüket, életüket szen­ telték a feladatnak, hogy a tudat addig ismeretlen szféráit tárják fel. Ezzel szemben a sámánok és a jógik egészen más ösvényen jártak, és érték el, alapjában különböző céljukat. A sámán például soha nem látott világokba jut el belső utazásai során, halottak lelkét kí-


séri a túlvilágra, vagy olyan módszerekkel gyógyít, amelyeken egy nyugati orvos legjobb esetben is jót mosolyog. A jógi pedig, aki legalább olyan jól ismeri a lélek mélységeit, mint a modern tudo­ mány az anyagi, objektív világot, sziddhikkel találkozik, és csoda­ számba menő dolgokat művel. Igazából sem a sámán, sem a jógi nem törődik azzal, hogy a tudományos elméletek megkérdőjelezik azt a valóságot, amelyről ők beszélnek. A mechanisztikus világegyetem mítosza arra tanított bennünket, hogy a valóság jól körülhatárolt, egymással az oksági elv által meg­ szabott viszonyban álló anyagkupacokból áll, amelyeket erők, me­ zők és energiák mozgatnak. A fizikusok el is nevezték „a részecs­ kék színjátéka'-nak. Az új tudomány az atom tulajdonságaival írta le a külső, anyagi világot, a lélek létezésének kérdése pedig kiment a divatból. Figyelmünk a valóság igen vékony szeletére korlátozó­ dott, és észre sem vettük többé az élet sokszínű eseményeinek for­ gatagát. Mintha kirekesztettek volna bennünket a dolgok meneté­ ből, s velünk együtt a sorsfordító jelentőségű egybeeséseket is. Az új tudomány szerint a világegyetemben minden történés elő­ re jelezhető, hiszen minden esemény engedelmeskedik az okság el­ vének. Nem lehet semmiféle „kisiklás". Newtonnak a bolygómoz­ gásokat leíró egyenletei ugyanis olyan mechanikus rendszert felté­ teleznek, amelyet ha egyszer mozgásba hoztak, akkor az az idők végezetéig úgy is marad. Eleinte úgy gondolták, Istennek csupán ezt a feladatot kellett elvégeznie, s más dolga már nem is akadt, mert a szerkezet óramű pontossággal működik azóta is. Hamarosan azonban Isten is feleslegesnek bizonyult. Amikor Napóleon meg­ kérdezte Pierre Laplace-t, miért nem ír tanulmányt Istenről, ahogy az akkoriban szokás volt, akkor a tudós nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „Nincs szükségem erre a feltevésre." 13 A sors iróniája, hogy a newtoni fizikában kulcsszerepet játszó oksági elv igazából vallási mítoszokból ered. Már a görög sztoikus filozófusok is a kozmosz vastörvényéről beszéltek. A világegyete­ met Isten testének tartották, amelynek minden része az abszolút törvénynek engedelmeskedik. A keresztény gondolkodók ebből ve­ zették le a maguk isteni törvényét, amely a tudományos oksági elv előfutárának tekinthető. Az okság fogalmát a középkorban kizáró­ lag vallási és politikai összefüggésben használták. A modem tudo­ mány azonban kiemelte ebből a környezetből, és a saját céljaihoz igazította. René Descartes már az oksági elv modern, tudományos


fogalmára alapozta filozófiáját, s meg volt róla győződve, hogy Is­ ten sem térhet el a maga által szabott törvényektől. 1 4 Isten változhatatlanságának feltevése az okság minden későbbi elképzelésének a forrása. A newtoni, mechanisztikus szemlélet nyomán kialakult mítosz tiszteletet parancsoló, aszkétikus szépségű világegyetemet adott az embernek. Ezért cserébe viszont elvesztettük azt az érzékünket, hogy észrevegyük a mindennapi élet apró csodáit. A furcsa egybe­ eséseket meg egyszerűen szőnyeg alá söpörték, és nem törődtek az­ zal, hogy esetleg jelenthetnek valamit. De nem kerülték el ezt a sor­ sot a tudományos felfedezések sem; elvesztették humánus, költői dimenziójukat. Jó példa erre Norman Mailer író esete. Az első em­ ber holdraszállását közvetítő televíziós stúdióban vendégeskedett, és figyelte, milyen lelkesedéssel beszélnek a stáb tagjai erről a szenzációs műszaki teljesítményről. Mailer panaszosan kiáltott fel: hogy lehet ilyen érzéketlenül szólni erről! Az emberi fantáziát az idők kezdete óta izgatta a repülés, és most, amikor a feltételek ezt lehetővé tették, az egészből csupán műszaki eredményeink dicsére­ te, és a holdkőzetek futó leírása az érdekes. Az új tudomány mítosza olyan sikeresnek bizonyult, hogy a XIX. század vége felé a tudósok meg voltak róla győződve, min­ den alapvető felfedezést megtettek már. Megítélésük szerint a jövő fizikájának csak az elért eredmények pontosítása lesz a dolga. Ezért a leendő hallgatókat eltanácsolták a pályától, mivel a professzorok már látni vélték a fizika tudományának végét. Lord Kelvin, korá­ nak kimagasló tekintélye is úgy vélekedett, hogy már csak „két je­ lentéktelen, homályos problémát" kell tisztázni: az egyik a hőtan, a másik pedig a fény természetének mechanisztikus értelmezése. A sors fintora, hogy századunk első évtizedeiben éppen e két ho­ mályos probléma tisztázása rázta meg alapjaiban a newtoni mítosz tudományos épületét.

AZ ÚJ FIZIKA A század kezdetén Albert Einstein az általános relativitás elméleté­ ben, és valamivel később, Werner Heisenberg a kvantumelméle­ tében megoldotta a két homályos problémát. A kísérleti eredmé­ nyek is megerősítették a válaszokat, és egyszer s mindenkorra vilá-


gossá tették, hogy a newtoni fizika legjobb esetben is csupán a va­ lóság közelítő képéről tud számot adni. Természetesen a mérnökök ennek továbbra is jó hasznát fogják venni, jóllehet alkalmatlan a valóság hiteles leírására. Napjainkban a relativitás- és a kvantum­ elmélet szabja meg az új mítosz jellemzőit, és rajzolja meg való­ ságtérképünket. Az új fizika kifejezés azonban nem annyira az új szemléletmód kimondott feltevéseire vonatkozik, mint inkább a lassanként körvonalazódó új világképre utal. Dávid Bohm 1 5 kvantumfizikus szerint mindkét elmélet holiszti­ kus, azaz összefüggő, egységes egésznek tekinti a világegyetemet. A relativitáselmélet térfogalma nem azonos a démokritoszi űr - az­ az az atomok közötti semmi - fogalmával, hanem sokkal közelebb áll a világmindenség folytonos, töretlen egységének elképzelésé­ hez. A kozmosz egy darabból való, nem üres, hanem mindent ki­ tölt, mint ahogy a festmény is kitölti a vásznat. Van a képnek elő­ tere és háttere, de a vászon maga folytonos. Egészen másképpen holisztikus a kvantumelmélet, amely az ese­ ményt tekinti folytonosnak és töretlennek. Ha több részecskével végzünk kísérletet, akkor nem a különálló egyedi objektumokat tartjuk szem előtt, hanem az egységes folyamatot. Ezek a részecs­ kék nem önmagukban, csak annyiban léteznek, amennyiben részt vesznek a kísérleti folyamatban. A kvantumelmélet tehát a folya­ matot mint egészet vizsgálja, és másodrangúnak tartja a kísérletben használt részecskéket. Az imént leírt elképzeléseknek már sokkal több köze van a szinkronicitáshoz, mint a kozmosz mechanisztikus modelljének. A szinkronicitás előfeltételezi a világmindenség egységét, hiszen csak így képzelhető el, hogy az oksági szempontból egymással kapcsolatba nem hozható események mégis összefüggjenek, és együttesen valamilyen számunkra fontos tartalmat fejezzenek ki. A kvantumelmélet tanítása szerint a világ töretlen egész, a benne lát­ szólag elkülönülten végbemenő események kapcsolatban állnak egymással, s kölcsönösen áthatják egymást. Hasonlóan szemlélhet­ te a világot Püthagorasz is, amikor a víz fodrozódó hullámait fi­ gyelte, hogy megtudja belőlük a jövendőt. A mechanisztikus tudo­ mány képviselői azonban egyszerűen megmosolyogni való babo­ nának tekintették az efféle próbálkozásokat, mivel nem fértek saját mítoszuk keretei közé.


Felmerül a kérdés, hogy miért csak ilyen sokára érezhető a rela­ tivitás- és a kvantumelmélet alapjául szolgáló mítosz hatása éle­ tünkben. Noha már századunk elején megfogalmazták ezeket az el­ méleteket, igazából csak napjainkban váltak elfogadottá. Alex Comfort azzal magyarázza e nagy késést, hogy egyik elméletet sem tudjuk megfelelően szemléltetni, mert képzeletünk nem talál hozzá semmiféle fogódzót. 16 A newtoni világképről legalább eszünkbe jutott valami hatalmas égi gépezet - a kozmikus óra -, amely az idők kezdetétől az idők végezetéig egyenletesen ketyeg. Ehhez ké­ pest a relativitáselmélet esetében semmit sem tudunk elképzelni. Az elmélet ráadásul egybeolvasztja az idő- és a három térdimenzi­ ót, ezzel pedig végképp feladja a leckét képzeletünknek, hogy pró­ báljon megragadni egy négydimenziós valamit. Kénytelen az em­ ber diagramokat rajzolni, hogy ha pontatlanul is, de legalább vala­ milyen közelítő képet alkothasson a dologról. Ám a kvantumelmé­ let még ezt a mankót is elveszi tőlünk, képzeletünket tehetetlenség­ re kárhoztatja, mely magunkra is hagy bennünket az efféle fogal­ makkal: valószínűségi hullámok, határozatlanság és komplementa­ ritás. Mintha az Aliz Tükörországbani olvasnánk. A newtoni fizika képviselői hittek abban, hogy az isteni terv újabb és újabb részletét fedezték fel. Nem tettek különbséget tudo­ mányos és hétköznapi szemléletük között. Más szóval: a tudomány egyetlen, egységes világképet adott az akkori embernek. Nem így a kvantumelmélet, amely egyelőre adósunk a valóság világos leírá­ sával. Alex Comfortot idézzük ismét: „A kvantumfizika felfedezé­ seinek szikrányi hatása sincsen hétköznapi életünkre, de mégcsak a kvantumfizikusokéra sem. Ellentétben a kopernikuszi és a newtoni világkép megteremtőinek gondolkodásmódjával, az övék tapaszta­ lataik ellenére sem változik: Milyen érdekes - kiáltanak fel, majd elmennek haza vacsorázni. 1 7 A klasszikus fizikában világos, előre meghatározott törvények szabták meg az események kimenetelét. A kvantumelmélet ezzel szemben pusztán valószínűségi állításokat enged meg. A kísérleti eredményeket nem tudjuk teljes pontossággal előre megjósolni, hi­ szen számos, más és más valószínűségű eshetőség előfordulhat. Mivel események helyett csak valószínűségi értékekről beszélhe­ tünk, ezért a kvantumfizikát a probabilisztikus jelzővel szokták il­ letni. Sok fizikus nem volt hajlandó ebbe beletörődni, mert úgy gondolták, ezzel végképp lemondunk a newtoni fizikában megszo-


kott, biztos tudásról. A valóság éles körvonalai egészen elmosód­ nak. Einstein is keményen támadta az új szemléletmódot, ellen­ szenvét híres mondásában fejezte ki: „Isten nem kockázik a világ­ egyetemmel". (Szembetűnő, hogy Einstein is isteni eredetűnek tar­ totta a természeti törvényeket, amelyek állandóságot kölcsönöznek a világnak.) Erich Jantsch 1 8 , a rendszerelmélet egyik híres képvise­ lője egészen más oldalról közelítette meg a kérdést. Éppen a kvan­ tumvilág e határozatlanságát emelte ki, amely magában rejti a vi­ lágegyetem fejlődésének számtalan lehetőségét. Az univerzum minden pillanatban valami váratlannal, újjal és különlegessel aján­ dékozhat meg bennünket. Newton kozmoszában ilyesmi szóba se jöhetett.

KREATIVITÁS Nagyon közel járunk a szinkronicitás tapasztalatához, ha a vélet­ lenszerű egybeeséseket a világban szunnyadó alkotóképesség meg­ nyilvánulásaként fogjuk fel. Igaz, ezeknek az egybeeséseknek több köze van a költészethez, mint a fizikához. Ha Jung beszámolójára gondolunk, amelyben az aranyszínű bogár éppen akkor ütközött az üvegnek, amikor a hölgy különös álmáról mesélt, vagy M. de Fortgibu-re és a szilváspudingra, akkor óhatatlanul az az érzésünk, mintha a háttérből valami tréfamester szándékosan alakítaná így az eseményeket. A véletlenszerű egybeeséseken átsejlik egy pajkos is­ ten mitikus alakja, bár alig kivehető, mégis felismerhető. Vigyük tovább ezt a gondolatot, hogy közelebb jussunk a szinkronicitás lé­ nyegéhez, és vizsgáljuk meg azt az elképzelést, miszerint a vélet­ len annak az isteni kópénak a mitikus megnyilvánulása, akit a gö­ rögök Hermészként tiszteltek. Erre még a későbbi fejezetekben vissza fogunk térni. A kvantumelmélet természetéből következő bizonytalanság dön­ tően befolyásolta számos fizikus gondolkodásmódját. Életük szer­ ves részének tekintették a kétértelműséget és a paradoxont. Niels Bohr meg is fogalmazta a komplementaritás elvét, hogy meg tudja magyarázni a részecskék és a hullámok különös, a megfigyelés módjától függő viselkedését: hiszen a részecske viselkedhet hul­ lámként, és a hullám is részecskeként. Bohr felfogása szerint az emberi életnek is két, egymással ellentétes, egymást kiegészítő ol-


dala van. Egy újságírónak elmesélte, hogy kislánya egyszer rossz fát tett a tűzre, de ő képtelen volt megbüntetni érte. Eltöprengett a dolgon, és rájött, hogy „vagy szeret valakit, vagy igazságosan bá­ nik vele" 1 9 . Az embernek magának kell választania, hogy anyaként vagy apaként szeret-e egy másik embert, vagy az igazság szerint bánik vele, mint a bíró a tárgyalóteremben. Egészen másmilyennek látjuk ugyanazt az embert, ha szeretjük, vagy ha igazságosan bá­ nunk vele. Bohr mellett Wolfgang Pauli is kulcsszerepet játszott a kvantum­ elmélet megalkotásában. Elete során egymást érték a valószínűtlen, mégis figyelmet érdemlő egybeesések. Az egyik szemléletes törté­ netet Arthur Koestler meséli el, aki a szinkronicitás kutatásának szentelte magát. Pauli akkoriban a szimmetriák szempontjából vizsgálta a szubatomi részecskéket, és egészen belefeledkezett a munkájába. Felvetette, hogy a szubatomi részecskék úgy viszo­ nyulnak egymáshoz, mint a tükör és a tükörkép. Annyira a tükrök megszállottja lett, hogy barátai folyton „tükör-komplexusa" miatt ugratták. Pauli mindig a mitológiai Perszeusz és a Medúsza törté­ netével vágott vissza. A legenda szerint, ha valaki a borzalmas Medúszára pillantott, menten kővé vált. Ezért Perszeusz csak úgy tudta elpusztítani őt (esetünkben az atomfizikát), hogy a pajzsát a szörnyeteg elé tartotta, mire az állat azonnal kővé dermedt. Körül­ belül ez idő tájt Pauli egyik korábbi tanítványától kapott levelet, akiből végül is biológus lett. A levélben egy fényre érzékeny, mükesz (gomba, görögül) nevű gombafajról volt szó. Nem sokkal később Carl G. Jung egyik filozófiai esszéje került Pauli kezébe, amely „többek között a Perszeusz-legenda jelentőségét" fejtegette. „Perszeusz a Medúsza-kaland után megalapította Mükéné városát, amely egy görög szójátékból kapta a nevét. A legenda szerint Perszeusz egy kellemes fekvésű vidéken vándorolt, amikor meg­ éhezett. Fogta magát, és nekiállt gombát ásni a földből, de olyan mélyre ásott, hogy forrás tört fel, amelynek hűs vize csillapította a szomját. Úgy döntött, e helyütt várost alapít, és a gomba (görög) neve után Mükénének fogja nevezni." Pauli állítólag jót nevetett ezen. Koestler megjegyzi az esettel kapcsolatban, hogy „ez csak egyetlen példa a sok véletlenszerű egybeesés közül, amelyek Pauli 20 életének válságos időszakait kísérték" . A fizikusok Európa-szerte jól ismerték a viccesen csak „Paulihatás"-nak nevezett jelenséget. Ez abból állt, hogy ha Pauli részt


vett egy fizikai kísérletben, akkor a berendezések menten tönkre­ mentek. Az elméleti fizikusokról egyébként is az a hír járja, hogy mihelyt belépnek a kísérleti laboratóriumba, rögtön elrontanak va­ lamit. Márpedig Pauli kiváló elméleti fizikus volt! A következő eset George Gamowtól, az ugyancsak neves fizikustól származik. Első pillantásra a történetnek semmi köze sincs Paulihoz: J. Franck professzor göttingeni laboratóriumában dol­ goztunk. Koradélután felé járt az idő, amikor egy kísér­ letet készítettünk elő. Egyszer csak minden látható ok nélkül az egyik bonyolult berendezés darabokra tört. Franck megírta a történteket Paulinák Zürichbe. Hama­ rosan megjött a válasz Dániából, amelyben Pauli arról számol be, hogy meglátogatta Bohrt (Koppenhágában), és amikor a laborbaleset történt, vonata éppen megállt néhány percre a göttingeni vasútállomáson. Gamow csak ennyit fűz a történtekhez: „Hiszi vagy nem hiszi az olvasó ezt az anekdotát, számtalan más eset is tanúsítja a Paulihatás létezését." 2 1

A CIVILIZÁCIÓ LELKE Manapság számtalan olyan téma kerül napirendre a tudomány ber­ keiben és a kulturális életben, amelyről száz-kétszáz évvel ezelőtt mégcsak nem is álmodtak. A történelem a civilizáció egója, a mito­ lógia pedig a lelke, állítja William Irwin Thompson. 2 2 Újabban azonban figyelemre méltó haladás tapasztalható. A civilizáció egója még mindig a newtoni szemléletmód elkötelezettje, és a tech­ nika fő képviselői is szilárdan vallják az okság mindenhatóságát. Ezzel szemben a civilizáció lelke észrevehető változáson megy ke­ resztül. A régi mitológia szépen lassan darabjaira hullik. Hogy mi­ lyen lesz az új, arról Joseph Campbell mitológiakutató így beszél: Az új mitológiát éppoly kevéssé jósolhatjuk meg előre, mint az esti álmunkat. A mitológia nem gondolati konstrukció. Nem az értelmünk teremti, hanem a szí­ vünkkel tapasztaljuk, abból táplálkozik, hogy felismer­ jük a természeti jelenségek mögött rejlő valóság és a


természet összefüggéseit. A szeretet gyarapítja, ami nélkül a te csupán az volna. ...Vagy ahogy már évszá­ zadokkal ezelőtt az indiai Kena Upanisádban állt: „A villámlásra pislant egyet az ember, s csak ennyit mond: Ó\ - s mégis ebben az Ó!-ban fejeződik ki Isten a leg­ tisztábban." 2 3 Campbell mégis eljátszik a gondolattal, hogy „az új mitológia, amely az egész emberiség közös java kell legyen, nem alapulhat a régi Közel-Kelet bűnbeesés tanításán, amely megfosztotta a termé­ szetet szent mivoltától". A mitológiakutató szerint a holt, élettelen kozmosz eszméje a Paradicsomból való kiűzetés mítoszának kö­ szönhető, hiszen az embernek el kellett hagynia az egyetlen meg­ szentelt helyet a világmindenségben. Az új mitológia, véli Campbell, ismét szentté avatja az egész univerzumot, „ha villám­ lik, ha a lemenő Nap fénye tűzvörösre festi az ég alját, vagy ha egy éber szarvast pillantunk meg a távolban, és így kiáltunk fel: 0 ! , ak­ kor a természet isteni lényegét méltatjuk újra". 2 4 Az elmondottakból kitűnik, hogy nem alkothatunk képet ma­ gunknak a keletkezőfélben lévő, új mitológiáról. A szinkronicitás jelensége azonban néhány ponton kapcsolódik a - talán az olvasó által is ismert - mítoszokhoz, de a teljesség kedvéért a következő fejezetekben röviden áttekintjük őket. Először a természet teljessé­ géről lesz szó, majd arról, hogy alapjában véve minden mindennel összefügg, utána az élő világegyetemről, végül pedig az univer­ zumban rejlő határtalan kreativitásról. Ha meggondoljuk, e témák szorosan kötődnek Campbell gondolatmenetéhez. Az univerzum teljességének gondolata központi helyet foglal el a mai fizikában, de mint egy mitikus búvópatak, többször előbuk­ kant századunk folyamán. Első ízben Jan Smuts dél-afrikai politi­ kus és filozófus vetette fel 1926-ban megjelent Holism and Evolution (Hólizmus és evolúció) című könyvében. Elképzelése szerint a világegyetem egyes részei önálló, független egészek, amelyek azonban mégis kölcsönhatásban állnak egymással, és egyre na­ gyobb, mindent átfogó, összefüggő teljességgé formálódnak. A rész-egészek sem őrzik meg örökre alakjukat, hanem szüntelenül fejlődnek, bonyolultabbá és rendkívül változatossá válnak. Smuts a görög holo (egész) szóból hólizmusnak nevezte e felfogást. 25


A középkori ember ugyan nem ismerte a hólizmus fogalmát, de ennek szellemében élt. Magától értetődőnek tartotta, hogy minden mindennel összefügg. Ezt az elképzelést elevenítette fel Rupert Sheldrake biológus a. formáló mezők elméletében. Eszerint a dolgok alakját rezonanciák hálózata adja meg, amelynek sem a tér, sem az idő nem szab határt. Később még visszatérünk erre a régi, szimpáti­ ákra emlékeztető elgondolásra. A népszerűsítő tudományos írások közül, manapság a századik majom esete a legismertebb, amely szintén a dolgok kölcsönös összefüggésének mitikus gyökerére utal. Szakmai körökben ugyan nem sok hitelt adnak a szórványos megfi­ gyeléseken alapuló beszámolónak, mégis társadalmi parabolává vált. A történet a japán kormány által létesített kolóniákon élő maj­ mokról szól. Lyall Watson biológus a Lifetide: The Biology of Consciousness (Eletfolyam: A tudat élettana) című könyvében el­ mondja, hogy egy Imo nevű talpraesett nősténymajmot megtanított arra, miként tisztítsa meg az édesburgonyát. Megmutatta neki, hogy ha a folyóba mártja a krumplit, akkor szép tiszta lesz. Imo átadta tu­ dását a többi majomnak is, és egy idő múlva fokozatosan elterjedt a krumplimosás művelete. Egyszer azonban elérkezett az idő, amikor a tanult cselekvést hirtelen, mint valami kvantumugrás, szinte az összes majom használta már. Watson így ír: Tegyük fel a szemléletesség kedvéért, hogy a (krumpli­ mosók) száma 99, és egy keddi nap reggelén, 11 órakor még egy majom megtanulja a műveletet. De a 100. ma­ jommal a horda nyilvánvalóan átlépett egy kritikus ha­ tárt, mert estére szinte valamennyi majom ismerte a krumplimosás művészetét. Az azonban még megle­ pőbb, hogy a szomszédos szigeteken és Takasakiyamán, a szárazföldön honos rokonaik, ezzel egyidejűleg 26 szintén tudtak már krumplit mosni. Noha maga Watson is elismeri, az eset nem megbízható megfi­ gyeléseken alapul, ennek ellenére valami oknál fogva újra és újra el­ mesélik. Valószínűleg azért ilyen népszerű a történet, mert parabola formájában fejezi ki a teljességet. Emlékeztet bennünket arra a ta­ gadhatatlan tényre, hogy mi emberek is egymásra vagyunk utalva. A teljesség gondolatától azonban elválaszthatatlan az élő univer­ zum elképzelése. Smuts holista szemléletmódja szerint a rész-egé-


szek szüntelen evolúciója, bonyolultabbá válásuk állandó folyama­ ta tagadhatatlanul az élet sajátja, egy szerves világegyetem jellem­ zője. Nehéz ezzel ellentétesebb világképet kigondolni, mint a new­ toni kozmosz, amely akár egy hatalmas, élettelen gépezet, kérlelhe­ tetlenül rója útját örökkön-örökké. Éppen ezért a holista felfogás­ hoz sokkal közelebb áll a középkor gondolkodásmódja, amely sze­ rint a természetet élet hatja át. Ezt a hagyományt követte Johannes Kepler is, aki meggyőződéssel vallotta, hogy a Földnek is van lel­ ke, természetétől elválaszthatatlan spirituális lényege. Rokon néze­ teket vall James Lovelock biológus is, a Gaia-elméletében. Eszerint a Föld, azaz Gaia (a görög földistennő után) rendelkezik az összes élő szervezetre jellemző tulajdonsággal. Az élő kozmosz a lehetőségek végtelen tárháza. A Smuts-féle hólizmus is megengedi, hogy az univerzumban rejlő teremtőerő egészen új, még soha nem látott dolgokat alkosson a rész-egészek evolúciója során. Henri Bergson a századfordulón, már jóval Smuts előtt felvetette az életlendület gondolatát. Eszerint az életlendület a fejlődés mozgatója. Meglepő kapcsolatot fedezhetünk fel a kvan­ tumfizikával: nem tudjuk ugyanis teljes bizonyossággal megmon­ dani, hogy a megjósolt, vagy pedig egy teljesen váratlan és új ese­ mény szemtanúi leszünk-e. A hétköznapi valóság jelenségeit kialakító holisztikus kvantum­ folyamatok leírására Dávid Bohm kvantumfizikus bevezette az implicit rend fogalmát. A teljességről és a teremtőerőről vallott nézeteiről a következőket mondta egy interjúban: A teljesség egyúttal teremtő teljességet is jelent, ami az implicit rend alapvető tulajdonsága. ... Talán egy hirte­ len felismerés bevillanásához hasonlíthatnám. Az impli­ cit rend fogalmából levonható legfontosabb következte­ tés az, hogy alapvető szinten nincsen lényegbe vágó kü­ lönbség a tudati és az anyagi világ folyamatai között. A gondolat és az anyag, rendezettsége szempontjából na­ gyon hasonlít egymásra. Sőt, feltételezhetjük, hogy a tu­ dati működésünkre jellemző alkotóerőnek és felisme­ résnek is létezik megfelelője a természetben. 2 7 Bohm azzal, hogy egységes alapra helyezte a tudatot és az anya­ got, megtette az első lépést azon az úton, hogy a fizika ismét teret adjon a teljesség, az élet és az alkotóerő számára a világegyetem-


ben. Előmozdította, hogy ismét otthonunknak erezhessük a világ­ mindenséget. Az emberi lélek megint értelmes egésszé formálja a világról szerzett ismereteinket, mint régen, a mechanisztikus, tudo­ mányos szemléletmód uralkodóvá válása előtt. E tapasztalatunkról a mítoszok nyelvén beszélhetünk, ez hidat ver a tudatos és a tudat­ talan szférája között, és így lehetővé teszi, hogy jelentést tulajdo­ nítsunk egy történésnek, tekintet nélkül arra, hogy tudatunkban vagy pedig a hétköznapi, külső világunkban játszódott-e le. A mí­ tosz megszabja a világhoz fűződő viszonyunkat, és magába foglal­ ja a tudatunkat, és az anyagi világ tőlünk függetlenül zajló esemé­ nyeit. Ha az imént körvonalazott összefüggésben fogjuk fel a szinkronicitást, akkor nem fenyeget annak a veszélye, hogy a látszólag véletlenszerű egybeeséseket statisztikai kuriózumoknak tartsuk, és mellékesnek gondoljuk, hogy esetleg jelenthetnek valamit valaki­ nek az életében. A mítoszhoz hasonlóan, a szinkronicitás is össze­ kapcsolja a tudat és az anyagi világ szféráját. Ezért nem meglepő, hogy a szinkronicitás lényegét is a mítoszok nyelvén ragadhatjuk meg a leginkább. Vizsgálódásunkat a tudomány területén kezdjük, és éberen ügye­ lünk azokra a mitikus jelekre, amelyek valamilyen mögöttes tarta­ lomra utalnak. Sorra vesszük a mai fizika, a biológia és a rendszer­ elmélet modern nézeteit. Miközben egyik szemünkkel a tudomá­ nyos fejtegetésekre figyelünk, a másikkal a sorok között megbúvó mitikus elemeket kutatjuk. Ezt követően megismerkedünk a régi korok bölcsességével, amelyet akkoriban elsősorban a mítosz nyel­ vén fejeztek ki. E megközelítés nyomán alaposabban meg fogjuk érteni a szinkronicitás lélektani és spirituális jelentőségét. Elsősor­ ban tanulni fogunk a kópétól, akit a görög mitológiában Hermész személyesít meg, a középkori alkímiában pedig Merkúr, az indián hitvilágban pedig Coyote és mások is. E mitológiai panoptikumból a kópé az, akinek a legtöbb köze van a véletlenhez és a szinkronicitáshoz. Jó- vagy balszerencsét köszönhetünk neki, sorsunk kere­ két forgatja, boldogságot és boldogtalanságot köt egymáshoz, és mindezt olyan rafináltan, hogy csak szeme csillogásából sejthetjük, hogy az ő keze van a dologban.


ELSŐ RÉSZ

Óriási lökést kapott mostanság a tudomány, az eddig visszafogott emberi szellem buzgón látott hozzá a termé­ szet tanulmányozásához, felforgatta az anyaföldet, hogy rábukkanjon a rejtett kincsekre... Mintha maga a termé­ szet ösztönözte volna, hogy végre felfigyeljünk a csodáira, s észrevegyük: eljött az ideje, hogy felfedezzük azt a nem mindennapi, ritka, pompás és rejtélyes csillagászati je­ lenséget, amikor egy új, ragyogó állócsillag feltündököl, és kétszer egymás után kihuny még Galilei életében. J. F. W. H E R S C H E L

The Cabinet ofNatural Phlysophy (A természetfilozófiai kabinet)


BUSZJEGYEK A T U D O M Á N Y F E L F E D E Z I A SZINKRONICITÁST

Képünk vagy

a

világról:

kozmikus

szüntelenül

átrendeződik,

gondot fordítana sonló

mellé

világméretű

kaleidoszkóp, arra,

mégis

hogy

mozaik

amely

bár

mintha

hasonló

ha­

kerüljön. PAUL KAMMERER

Das (A

Gesetz der Serié

sorozatok

törvénye)

A BUSZJEGY A ma szinkronicitásnak nevezett jelenséget századunk kezdetén Paul Kammerer osztrák biológus kutatta első ízben, szigorúan tu­ dományos módszerekkel. A valamilyen üzenetet kifejező egybe­ eséseket tisztán objektív, fizikai jelenségeknek tekintette. Egészen megbabonázta, hogy egyes dolgok és események szokatlan gyako­ risággal ismétlődnek térben és időben egyaránt. Be kellett látnia, ezt már nem magyarázhatja a véletlennel. Tegyük fel például, hogy a buszjegyünkön látott számot fedezzük fel este a színházjegyün­ kön és az éttermi ruhatárban kapott bilétán is. Másnap fogadásra megyünk, és amikor megérkezünk a megadott címre, akkor vesszük csak észre, hogy a házszám ismét az a bizonyos szám. Kammerer szenvedélyesen gyűjtötte az efféle, valószerűtlen ismét­ lődéseket. Gyakran órákat töltött azzal, hogy a járókelőket figyelte az utcán, és azt számolta, milyen gyakran pillant meg egy bizonyos kalapot, ruhadarabot vagy csomagot. Otthon az adatokat elemezte, osztályozta, és az egybeesések első, második és harmadik szintű sorozatait állította fel. Ezt kiegészítette még az egybeesések jellé-


gének meghatározásával is, és eszerint minden egybeesést homo­ lóg, analóg stb. osztályba vett fel. Kammerer úgy vélte, hogy ezek az egybeesések előmozdítják a valóság mélyrehatóbb megismerését. Alapos, kísérletező, viktoriá­ nus kori tudósként, meggyőződéssel vallotta, hogy semmi sem os­ tobaság, csak következetesen kell kutatni. így az egybeeséseket is egy még fel nem fedezett természeti törvényre utaló jeleknek hitte. Fel is állította a sorozatok törvényét,28 amely szerint az egybeesé­ seknél olyan különleges tehetetlenségi erőről van szó, amely vonz­ za a hasonló eseményeket. Ezek tehát mind gyakrabban ismétlőd­ nek és szétterjednek, mint a víz hullámai. A buszjegyes példánk a Kammerer-féle felosztásban negyedik szintű sorozat, mivel ugyanaz a szám négyszer ismétlődött. Továb­ bi alosztályba kerültek azok az események, amelyek párhuzamosan vagy egy időben történtek. Az egyidejű események számának leírá­ sához Kammerer az erő fogalmát használta. Néhány évvel ezelőtt e könyv egyik szerzője hármas erejű egy­ idejűséget tapasztalt. Éppen elhatározta, hogy elmegy az egyik ba­ rátjához és visszakéri tőle Róbert Omstein The Psychology of Consciousness (A tudat lélektana) című könyvét, amelyet néhány hónappal korábban adott neki kölcsön. Kilépett az irodájából, majd egyik munkatársával élénk beszélgetésbe merült a Humán Nature (Emberi természet) című lap egyik cikkével kapcsolatban. Akkori­ ban történetesen éppen Róbert Ornstein adta ki a folyóiratot. A szerző meg is említette munkatársának, éppen a barátjához indult, hogy visszakérje tőle Ornstein könyvét. Mialatt beszélgettek, a szerző egy kis csomagra lett figyelmes, amelyet nemrég kézbesít­ hettek. Amikor kézbe vette, látta, hogy a Humán Nature szerkesz­ tőségéből küldték. A csomagból a The Psychology of Cons­ ciousness egy példánya került elő, és a mellékelt levélből kiderült, hogy a szerkesztőség ezzel szeretne kedveskedni a lap előfizetésé­ ért! A hármas erejű egybeesés-sorozat a következő elemekből adó­ dik: Először is, a szerző éppen Ornstein könyvéért indult a barátjá­ hoz; másodszor, a beszélgetés az Ornstein által kiadott lap egyik cikkéről folyt; és harmadszor, ezzel egy időben érkezett meg az ajándékkönyv is. Ha alaposabban szemügyre vesszük ezt az ese­ ménysort, akkor találunk még két, kettes erejű egyidejűséget is. Az egyik a beszélgetés során szóba került könyv, amelynek egy példa-


nya ekkor már ott volt a csomagban. A másik pedig, a szerző a Humán Nature című lap egyik cikkéről vitatkozott munkatársával, és ez idő alatt a már említett csomag ott hevert az irodában, ame­ lyet történetesen az említett lap kiadója küldött. Ebből a példából is jól látható, hogy az efféle egybeesések rend­ kívül bonyolultak lehetnek. Néha nehéz eldönteni, hol kell kezde­ nünk a számolást, és hol kell abbahagynunk. Kammerer kifinomult fogalmi eszköztárát pontosan erre a célra fejlesztette ki, hogy igen összetett, egymásba fonódó egybeeséseket is szakszerűen le tudjon írni. Kammerer fiatal kora óta gyűjtötte az iménti példához hasonló eseteket, amelyekről pontos nyilvántartást vezetett. Ezek többsége jelentéktelennek tűnik, mégis van bennük valami, ami felcsigázza az ember kíváncsiságát. Az első bejegyzést húszéves korában írta le füzetébe. 1919-ben a hatalmas anyagból könyvet állított össze, amely a Das Gesetz der Serié (A sorozatok törvénye) címen jelent meg. A mű két részre osztható. Az elsőben az egybeesések típusai­ nak osztályozását találjuk. A kereken száz beszámolót, amelyeket Koestler „tarka-barka gyűjteménynek" 2 9 nevezett, Kammerer az alábbi fejezetekbe sorolta: nevek, szavak, számok, levelek, álmok és betegségek. Ezután következik a „sorozatok morfológiája" feje­ zet, amelyben Kammerer meghatározza, mi a különbség a soroza­ tok szintje - adott idő alatt bekövetkezett hasonló események szá­ ma - és a sorozatok ereje - a többé-kevésbé megállapítható egyide­ jűségek száma - között. Az osztályozás szempontját a közös ele­ mek szabják meg. Szemléltetésül vegyük a könyvből a 10-es szá­ mú esetet, amelyben hat közös elemet fogunk találni. A történet két tizenkilenc éves sziléziai katonáról szól. Önként jelentkeztek kato­ nának, és kérték - noha nem ismerték egymást -, hogy a hadtáp alakulathoz osszák be őket. 1915-ben mindkettejüket ugyanabba a katonai kórházba szállították, ahol tüdőgyulladásban elhunytak. Mindkét férfit Franz Richternek hívták. 3 0 A könyv második egységében az egybeesések sorozatainak „rendszerezése" kap helyet. Kammerer a következő szempontokat különbözteti meg: visszatérő, szakaszos, változó, tiszta, vegyes, homológ, analóg, fordított és így tovább. Felmerül az olvasóban a kérdés: mi értelme ennek a bonyolult osztályozásnak? Biológus­ ként Krammerer jól ismerte a fajok taxonómiáját (osztályozásának tudományát), de kétséges, hogy azok az egybeesések, amelyek az


egyes ember életének sorsdöntő eseményeit illetik, csoportosíthatóak-e bármiféle rend szerint. Ennek ellenére Koestler elismerően szól erről az úttörő kísérletről: „noha joggal merülnek fel kételyek az emberben az okság szempontjából összefüggéstelen események sorozatának eme kifinomult osztályozásával kapcsolatban, megle­ het, hogy ennek a jövőben ott fogjuk hasznát venni, ahol a legke­ vésbé számítunk rá." 3 1 Kammerer könyve első részét ezzel a következtetéssel zárja: „a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését a térben és az időben tisztán empirikus tényként kell elkönyvelnünk, és nem ma­ gyarázhatjuk egybeeséssel, vagy helyesebben, nem terjeszthetjük ki ennyire az egybeesés fogalmát, mert akkor egyúttal meg is szün­ tetnénk". 3 2 Ez az idézet jól mutatja, hogyan közelíti meg Kammerer az egybeeséseket: „a hasonló vagy azonos adatok visszatérő ismétlődését" látja bennük. Szinte az összes példájában „adatok" ismétlődéséről van szó. Állandóan csak azt hangsúlyozza, hogy a hasonló hasonlót vonz. A szinkronicitás legszemléletesebb példáinál azonban nincs túlzott szerepe a hasonlóságnak, hanem sokkal inkább az egybeesések nyomán megvilágosodó jelentés kapja a hangsúlyt, amiért ezek az egybeesések valaki számára fon­ tosak lesznek. Erre majd a második részben térünk ki részletesen. Kammerer példáinak nagy része önmagában teljesen érdektelen, és a legjobb esetben is csak kuriózumnak mondhatnánk őket. Bár­ mennyire jelentéktelenek is ezek az ismétlődések, bármilyen elő­ szeretettel elemezte is Kammerer az adatait, mégis észrevette a szinkronisztikus különlegességek „tarka-barka gyűjteménye" mö­ gött rejlő egységet, ahogy ezt a fejezet elején idézett sorok is iga­ zolják. Nem lehetett könnyű, ha eltöprengünk Csuang-ce több száz évvel ezelőtt megfogalmazott gondolatán: „Menten szem elől vesz­ ted a taót, mihelyst a létezés parányi darabjára összpontosítod csak a figyelmedet." „A sorozatok törvénye" második egységében Kammerer megfo­ galmazta az egybeesés alapvető természetét leíró elméletét. Köve­ tőihez, Carl G. Junghoz és Wolfgang Paulihoz hasonlóan, olyan nem-oksági szervező elvet tételezett fel, amely azonban az okság elvével teljesen egyenrangú. Ezzel magyarázta megfigyelését, hogy a hasonló hasonlót vonz. E feltevés kísértetiesen emlékeztet a tömegvonzásra, amelynél a tömeggel rendelkező testek vonzzák egymást. Kammerer elméletében ezzel szemben a formailag hason-


ló események törekszenek egymás közelébe, amit a kutató soroza­ tos ismétlődésekként észlel. Kammerer szerint a sorozatos ismétlődések a vízhullámok min­ tájára körkörösen szétterjednek. Csupán a hullámhegyeket láthat­ juk, mert a hullámvölgyek örökre megfigyelne tétlenek maradnak. Például a szerencsejátékosoknak egyszer nyerőszériájuk van (hul­ lámhegy), máskor pedig rendre veszítenek (hullámvölgy). E ta­ pasztalatok arra sarkallták Kammerert, hogy számba vegye, milyen elméletek születtek az ismétlődésekkel kapcsolatban. A püthagoreusok 7-es számhoz kapcsolódó szimbolikájával kezdte (példá­ ul egy oktáv hét hangjegyből áll, amelyek utána ismétlődnek), majd Goethe „forgandó jó és rossz napjai" következtek, s végül Freud huszonhárom és huszonhét napos, viselkedést befolyásoló ciklusát tanulmányozta. Mivel biológus volt, jól ismerte a termé­ szeti folyamatok körforgását, ezért feltételezte, hogy a természet alapvető tulajdonsága az ismétlődés. A modem rendszerelmélet egyes területei, például a káoszelmé­ let vagy káoszdinamika, részben éppen olyan ismétlődő folyama­ tokkal foglalkoznak, amelyeket Kammerer is oly fontosnak tartott. John Briggs és Dávid Peat Turbulent Mirror (Torz tükör) című rendkívül olvasmányos könyvében olyan folyamatok matematikai leírását elemzik, amelyek látszólag teljesen véletlenszerűek. Csak alapos vizsgálat fedi fel azokat a visszatérő struktúrákat, amelyeket a matematikusok meghatározott attraktorokkaP* jellemeznek. A kaotikus- vagy különös attraktorndk nevezett fogalmakkal leírt fo­ lyamatok rövid távon megjósolhatatlanok, hosszú távon azonban visszatérő ingadozásokat mutatnak. Jó példa erre az időjárás. A rö­ vid távú időjárás-előrejelzések, ahogy azt nagyon jól tudjuk, igen megbízhatatlanok. Ennek az az oka, hogy számtalan tényező együt­ tes hatására lesz ilyen vagy olyan az idő, és az egyik tényező leg­ kisebb változása teljesen fölboríthatja az előrejelzést. Egyik nap esik, másnap meg süt a nap. A hosszú hetekig, hónapokig, sőt éve­ kig tartó esős időszakokat legalább olyan hosszú száraz hónapok és évek váltják. Hasonlóképpen működik a szerencsejáték is. Egy da­ rabig szerencse kíséri a játékost, majd egy időre elhagyja Fortuna kegye. Ez persze nem jelenti azt, hogy ilyenkor a játékos minden játszmát megnyer, ha szerencséje van, és mindet elveszti, ha nem megy neki a játék. Érdemes megjegyezni, hogy a káoszelmélet megalkotói nem ritkán tűntek fel kaszinókban a rulettasztal körül.


Miután a számítógépen elvégezték az elméleti elemzéseket, átvo­ nultak a kaszinóba, hogy a terepen ellenőrizzék az eredményeket! A káoszelmélet nem megmagyarázza az időjárási, viselkedési és a rulettkerék forgásával összefüggő folyamatokat, hanem csupán nyilvánvalóvá teszi, hogy léteznek olyan matematikai eljárások, amelyekkel leírhatjuk a Kammerer eseteihez hasonló, látszólag vé­ letlenszerű eseménysorokat is. Ezeknek az objektív történéseknek azonban - mint például az időjárásnak - vajmi kevés köze van az egyes ember életében bekövetkező fordulópontokhoz, amelyekre a egybeesésekben kifejeződő jelentés hívja fel az érintett személy fi­ gyelmét. Jung nem véletlenül a szinkronicitásnak éppen erre a mozzanatára összpontosította kutatásait. Századunk első évtizedeiben még nem állt Kammerer rendelke­ zésére a modern káoszelmélet, arra azonban enélkül is rájött, hogy az ismétlődések ilyen vagy olyan formáit nem írhatja pusztán a vé­ letlen számlájára - mi inkább úgy fogalmaznánk, hogy a tetszőle­ ges számú ismeretlen tényező együttes hatására létrejövő esemé­ nyek még nem adnak magyarázatot arra, miért is válik valamely egybeesés olyan fontossá egy ember életében. Micheal Shallis rá­ mutat, hogy a valószínűség-számítás és a statisztika alkalmazható­ sága ilyenkor a legjobb esetben is kérdéses, hiszen bármit állítsa­ nak is, attól függetlenül az ember még átélhet egy sor képtelenül valószínűtlen eseményt. 3 4 Ha azonban túl sok efféle kombinációt jegyzünk fel, az olyan mintha a felhőket nézve minden esetben nagy csinnadrattát csapnánk, amikor egy-egy furcsa alakzatot pil­ lantunk meg. Shallis és Jung ebből a szempontból keményen bírál­ ja Kammerert, Einstein azonban dicsérően nyilatkozik az osztrák tudós könyvéről: „nagyon eredeti és semmiképpen sem abszurd". (A valószínűség-számítás és a szinkronicitás kapcsolatának alapo­ sabb elemzéséhez lásd a II. Függeléket.) Kammerernek állandó bírálatot rendelt a sors. A biológiában a Lamarck-féle evolucionisták egyik utolsó képviselőjének számí­ tott. Az iskola tanítása szerint az élő szervezetek tapasztalataikat, képességeiket továbbadhatják utódaiknak. Például az az oroszlán, amelyik rá volt utalva, hogy megtanuljon gyorsan futni, átörökíthe­ ti a gyors futás megszerzett képességét kicsinyeinek. Efféle elkép­ zelések természetesen élesen szemben álltak a hivatalos, mecha­ nisztikus szemléletű biológiafelfogással. Kammerer összetűzésbe is került a századelő vezető biológusaival. Egyik leghíresebb ellen-


fele az a William Bateson lett, akinek a nem kevésbé ismert Gregory Bateson, biológus, filozófus és a skizofrénia double-bind elméletének megalapítója volt az apja. Törekvésétől ösztökélve, hogy bebizonyítsa a lamarcki elmélet igazságát, Krammerer sajátos fortélyokat eszelt ki a hüllőkkel és a kétéltűekkel végzett kísérleteihez. Egy példány kivételével azon­ ban az összes állat elpusztult az első világháború során. Hamarosan arról az egy megmaradt bábavarangyról (Alytes obstetricans) is ki­ derült, hogy hamisítvány. Megalázták, hírnevét rombadöntötték. 1926 szeptemberében sétálni ment a hegyekbe, s egy ösvényen főbelőtte magát. Arthur Koestler szép emléket állított neki a The Case of the Midwife Toad35 (A bábavarangy esete) című életrajzi regényében. A könyvet záró The Law of Seriality (A sorozatok tör­ vénye) című kiegészítő függelék pompás bevezetés Kammerer szinkronicitásról vallott nézeteihez.


Az első dolog, amit a lényéből felfogott, hogy sem nem

anyag,

sem

lehetőség együttese. a

sokat

nem

szellem,

hanem

számtalan

(...) Olyasmi, ami az egyet és

leheletfinoman

egybefogja;

amelyben

minden rész és az összes tulajdonság is kölcsönö­ sen

áthatja

egymást;

amelyben

nyilvánvalóan

minden rész befolyásolja a többit is. egész nem lyeket

a

kozmikus

egyéb, mindent anyagban

egyes szellem

mint a átfogó

egész

— rejtélyes

egyszerre

S végül az

részek totalitása, határoz módon

volt abszolút,

ame­

meg.

E

— minden önálló

én

és az egész szerves része. OLAF STAPLEDON

Starmarker

(Csillagalkotó)

Az előző fejezetben bemutattuk, hogy Kammerer a maga ragyogó és egyéni módján, tudományos eszközökkel próbálta vizsgálni az egybeeséseket. Mindazonáltal kora mechanisztikus szemléletmód­ ja és az adott mitológiai keret nem támogatott olyan erőfeszítése­ ket, amelyek az okságon kívül más rendező elvet akartak bevezet­ ni. Alex Comfort kifejezésével élve nem sok empátiát36 tanúsítot­ tak az idő tájt a szinkronicitás iránt. A kor tudományos légköre oly mértékben átitatott mindenfajta vizsgálódást, hogy Kammerernek a sorozatok törvényéről vallott elképzelését aligha tekintették több­ nek, mint hasonló események keletkezésére adott homályos ma­ gyarázatnak. Ebben a fejezetben tovább fogunk lépni, és szemügy­ re vesszük, hogyan viszonyul a szinkronicitáshoz a modem fizika,


amely szakított a mechanisztikus szemléletmóddal, ezért több em­ pátiával közelít a váratlan történésekhez és a kreativitáshoz.

SZAKADATLAN FOLYAMATOK A szinkronicitás olyan világegyetemet feltételez, amelyben egy­ mástól látszólag független események teljességgé formálódnak. Egy ilyen kozmosz alapvetően eltér a klasszikus, mechanisztikus fizika által elénk tárt világmindenségtől, amely a tárgyak, az erők és az energia halmazából áll. A századfordulón a fizika az elpusztíthatatlan atomok által meg­ alapozott anyagi világ szerkezetén nyugodott. E parányi részecskék helyzetét egész pontosan meg tudták adni a Descartes-féle síkmértan háromdimenziós terében. A következő évek fejlődése azonban a szó szoros értelmében alapjaiban rázta meg a fizikát. A szilárd atomok átalakultak elvont matematikai formulákká, majd táblára is felírható valószínűségekké változtak. Helyzetüket lehetetlen volt pontosan megadni. A tér pedig, ahol tartózkodtak, meggörbült, el­ vetemedett, sőt féreglyukak szelték keresztül-kasul! A régi elkép­ zeléseket egyfelől Einstein általános relativitáselmélete, másfelől a kvantumelmélet zúzta szét. A két elmélet közös jellemzője, hogy oszthatatlan teljességnek tekinti a kozmoszt, még ha egészen más­ képpen is. Einstein egységes mezőnek tartotta a kozmoszt. Az atomok és a csillagok pedig e mező különös sajátosságai, helyi sűrűsödései. Képzeljünk el egy vízörvényt. Állandó, az örvénylő mozgásra jel­ lemző alakja van, amely a vízfelület egy részének a jellegzetessé­ ge. Ha kettő vagy több örvény kerül egymás közelébe, akkor köl­ csönhatásuk eredményeképpen vagy nagyobb örvény jön létre, vagy pedig kioltják egymást. Nem önállóan léteznek, hanem a víz helyi jellegzetességei csupán. Ellentétben a relativitáselmélettel, amely tárgyakkal foglalkozik, a kvantumelmélet történéseket és eseményeket ír le. Mivel mate­ matikai eszköztára nem képes egyes részecskéket kezelni, ezért csak események szorosan összefüggő folyamatai vizsgálhatóak. Ha például számos szubatomi részecske vesz részt egy kísérletben, ak­ kor nem tarthatjuk őket független objektumoknak. A kísérlet kime­ netele a részecskék rendszerének teljes kvantumállapotától függ,


amelyhez nem juthatunk el az önállóan létező egyes részecskéken keresztül. A kvantumfizika matematikai formulái bármely részecs­ ke-rendszert egy nagyobb egység részeiként ragadják meg. A kvantumfizika teljessége magában foglalja a méréseket végző kísérleti berendezéseket is. Sőt, a kísérlet egész kontextusa a labo­ ratóriumból, a kísérletet végző személyekből stb. áll. Dávid Bohm kvantumfizikus így foglalta ezt össze: „Végső soron az egész világ­ mindenséget (beleértve valamennyi részecskét, amelyekből a kísér­ letező teste, a laboratórium és a berendezések stb. felépülnek) ré­ szekre nem bontható teljességnek kell tartanunk, amelyben nincs különösebb jelentősége az egyes részek megkülönböztetésének." 3 7

SZINKRONICITÁS A MIKROVILÁGBAN A szinkronicitás a teljesség olyan fogalmát követeli meg, amely megengedi, hogy a térben és az időben távoli események egy em­ ber számára ugyanazt az üzenetet fejezzék ki. Nem lehet tehát dön­ tő szerepe sem az idő, sem pedig a tér korlátainak. A kvantumfizi­ kában is találunk ilyen tulajdonságú jelenséget, amelyet szintén szinkronicitásnak hívnak. A kvantumszinkronicitás története, mint annyi minden a fiziká­ ban, Einsteinnel kezdődik. Noha úttörő szerepet vállalt a kvantum­ fizika megalapozásában, sohasem tudta igazából elfogadni az el­ méletet, a belőle levonható következtetések miatt. Különösen ide­ genkedett Niels Bohr és Werner Heisenberg értelmezésétől. Rop­ pantul aggasztotta a Heisenberg egyenleteiből levont következte­ tés, miszerint az atomok alkotóelemeiről csupán korlátozott isme­ reteket szerezhetünk. Másként fogalmazva, nem írhatjuk le a ré­ szecskéket tetszőleges pontossággal. Ha például minden pillanat­ ban megmérjük egy részecske helyzetét tetszőleges pontossággal, akkor bizonytalanná fog válni a részecske sebessége. El kell dönte­ nünk: vagy a helyzetét állapítjuk meg, vagy pedig a sebességét, ám bármelyiket választjuk is, a másikról le kell mondanunk. Bohr ér­ telmezésében e „határozatlanság" azt jelenti, hogy - mondjuk - a sebesség mérése alapvetően elbizonytalanítja a részecske helyzetét. Azt kérdezni tehát: hol van most a részecske? - nem jelent többé az ég világon semmit. Olyan volna ez, mintha azt kérdeznénk: milyen hangot hallunk, ha csak egyik kezünkkel tapsolunk? Érdekes eltöp-


rengeni ezen a problémán, de a hétköznapi valóságunkban nem ta­ lálunk semmi ehhez foghatót. Einstein annyira rossz szemmel nézte mindezt, hogy éveken át gondolatkísérleteket talált ki, hogy bebizonyítsa, Bohr tévedett. A fizikusok gondolatkísérletnek hívják azokat a képzeletbeli kísérle­ teket, amelyekkel egy elmélet bizonyos tulajdonságait ellenőrzik, hogy tisztán logikailag nem mondanak-e ellent egymásnak. A leg­ híresebb 1935-ben jelent meg Einstein, Boris Podolsky és Nathan Rosen együttműködése nyomán. Az azóta Einstein-PodolskyRosen paradoxon 3 8 néven ismert gondolatkísérlet néhány olyan té­ nyen alapul, amelyek a kvantumelmélet matematikai megfogalma­ zásából következnek. Az alábbiakról van szó: ha például két ré­ szecskét ugyanabba az állapotba hozunk (szétsugárzás előtti álla­ potnak mondják a fizikusok) - ha például egy nagyobb részecske két alkotóeleméről van szó -, valamiféle kapcsolat fennmarad köz­ tük azután is, hogy szétválnak és eltávolodnak egymástól. Tekintsük azt az esetet, amikor egy részecske elbomlik, és két elemi részecske keletkezik belőle, amelyek ellentétes irányban ki­ repülnek - Budapestről nézve az egyik Debrecen, a másik Sopron felé -, egyéb jellemzőik azonosak. Furcsamód, ha megállapítjuk egyik részecske helyzetét és a sebességét, akkor ugyanazokat az adatokat kapnánk a másiknál is. Szemléltetésül képzeljen el az ol­ vasó két biliárdgolyót. Egyiket nekilőjük a másiknak a biliárdasz­ talon. Az ütközés pillanatában „egy golyóról" beszélhetünk, amely azonnal szétesik két alkotóelemére, s ezek ellentétes irányban távo­ lodnak az ütközés helyétől. Ha mérjük az egyik golyó helyzetét, akkor következtethetünk a másikéra, vagy ha a sebességét mérjük meg, akkor tudjuk a másikét is. A két golyó helyzete és sebessége között jól meghatározott viszony áll fenn. Ha e két golyó kvantum-biliárdgolyó volna, akkor igencsak el­ csodálkoznánk a tulajdonságaikon: mert ha megpróbálnánk meg­ határozni az egyik golyó helyzetét, és egyúttal a sebességét is sze­ retnénk megtudni, be kellene látnunk, hogy nem ismerhetjük mind­ két adatot egyszerre. Tiltja ugyanis az úgynevezett Heisenberg-féle határozatlansági elv. Einstein, Rosen és Podolsky nem is ezt vitat­ ta, hanem azt vetette fel, hogy miért nem mérjük meg az egyik go­ lyó helyzetét és a másik sebességét. Ebből a két mérésből, és abból a tényből, hogy az egyik golyó helyzete és sebessége kölcsönösen függ a másik golyó helyzetétől és sebességétől, egycsapásra birto-


kunkba kerül a két golyó mindkét adata. Következésképpen hiány­ talan a róluk való tudásunk. Einstein azt akarta kimutatni, hogy Heisenberg tévedett, amikor azt állította, hogy nem ismerhetjük meg egy részecske minden jel­ lemzőjét tetszőleges pontossággal. Legfőbb célja azonban nem cse­ kélyebb volt, mint bebizonyítani, hogy a kvantumelmélet nem a va­ lóság teljes leírása. Bohr válasza így szól: Az EPR-paradoxon ön­ kényesen elválasztotta a két részecske mérési folyamatait egymás­ tól. Ha ugyanis egyik részecskén elvégzünk egy mérést, akkor ez­ zel „megzavarjuk" a másik részecske „vonatkoztatási rendszerét". Annak ellenére, hogy a két részecske önálló életet kezdett, nem te­ kinthetjük őket függetlennek egymástól. E holisztikus megközelí­ tés szerint a két részecske nem elkülönült, önálló objektum, és nem is vizsgálhatjuk őket eszerint, még akkor sem, ha nagyon távol van­ nak egymástól. Utaltunk már arra, hogy Bohrnak az EPR-paradoxonra adott vá­ lasza szembetűnően holisztikus jellegű. 1965-ben John Bell brit fi­ zikus megerősítette Bohr állítását, méghozzá laboratóriumban el­ lenőrizhető formában. 3 9 Levezetett egy matematikai formulát - ma Bell-feltételként ismert -, amely igazolja, hogy a szétsugárzás előt­ ti állapotból keletkező részecskék valami módon akkor is kapcso­ latban maradnak, ha a térben már igen távol kerültek egymástól. Bell matematikai elemzése megerősítette a holisztikus értelmezést, ami azzal a következménnyel járt, hogy a kvantumfolyamatok nemlokális tulajdonsága egyre tagadhatatlanabbá vált - nem kell két részecskének közel lenni ahhoz, hogy szoros kapcsolatban ma­ radjon egymással. ABell-feltételhez használt számítások nem a részecske helyzetét és sebességét veszik alapul, hanem a spinjét. (A spin a részecskék egyik jellemzője, amely körülbelül megfelel a biliárdgolyó forgá­ sának.) A feltétel azt jósolja, hogy ha megmérjük két különálló, de korábban egységet alkotó részecske spinjét, akkor a közöttük mé­ résekkel igazolható összhang sokkal nagyobb, mint azt a klasszikus fizika alapján várnánk. Az elvégzett kísérletek arra utalnak, hogy szinte biztos; a távoli részecskék „tudnak" egymásról. Nyilvánva­ lóan nem a klasszikus, mechanisztikus fizika megszokott oksági el­ ve révén. A kvantumelméletben e kapcsolat jelölésére használják a szinkronicitás fogalmát. Nick Herbert röviden és velősen így jelle­ mezte a helyzetet: „A jelenleg ismert tényeket és a Bell-feltételt


csak úgy tudjuk összhangba hozni egymással, ha felteszünk egy nemlokális

világegyetemet

lokális jelenségekkel."^

Azt szokták mondani, hogy ha valakit nem hoznak zavarba a kvantumfizika jelenségei, akkor nem érti őket igazán. Természete­ sen a Bell-feltétel kellő zavart okozott fizikus körökben. Úgy ve­ zették le ezt a megrázkódtatást, hogy az egészet egyszerűen mate­ matikai előrejelzésnek tekintették, semmi egyébnek. Valójában kö­ zös hozzáállás volt ez, de nem bizonyult kielégítőnek. Dávid Bohm másfajta megoldást dolgozott ki a nehézségek leküzdésére. Azt ál­ lította, hogy a két részecske egyáltalában nem különálló létező, ha­ nem igazából ugyanarról az egyetlen részecskéről van szó - csak más szemszögből. 4 1 Tegyük fel, magyarázza Bohm, hogy egy tartályban úszik egy hal. A tartály falára szerelünk két videokamerát, egyiket a tartály elejére, a másikat az oldalára, hogy derékszöget zárjanak be. A ka­ merákat két monitorhoz csatlakoztatjuk. A képernyőkön azt fogjuk látni, hogy amikor az egyiken a hal mozdul, akkor a másik képer­ nyőn is mozdul a másik hal. Egy idő után szembetűnő lesz, hogy kell lennie valamilyen összefüggésnek a két hal között. Ha nem jö­ vünk rá, hogy ugyanarról a halról van szó, akkor hajlamosak le­ szünk valamilyen rejtélyes oksági elvet feltételezni, amely a két hal között közvetít. Bohm szerint mindkét halat (értsd részecskét) el­ különült, háromdimenziós térben látjuk, míg valójában csupán egyetlen halról (részecskéről) van szó - de hatdimenziós térben. Ha ebből a magasabb szempontból nézzük, akkor a kettő egy. Eddig a mikrovilág végső építőköveinek furcsaságaival foglal­ koztunk. Úgy tűnik azonban, hogy egészen hasonló jelenségekkel van dolgunk a szinkronicitásnál is, a hétköznapi életünk „középső világában". Mindkét szinten szorosan összefüggő eseményekről van szó, és mindkét esetben hiányzik az oksági kapcsolat. A felszí­ nen lejátszódó történések valamilyen mélyebben fekvő, láthatatlan, a részeket összefogó egységből erednek. A mikrovilág részecskéi egyszerűbbek abból a szempontból, hogy egymás tökéletes hasonmásai, míg a szinkronicitás esetében a közös alap két, alapvetően eltérő megjelenési formájáról van szó, és ez némileg bonyolultabbá teszi a kérdést. A felszínen lejátszódó, számunkra látható események és a közös alap viszonyát szemlél­ tessük egy videojátékkal. A képernyőn folyó események szoros összefüggésben állnak ugyan egymással, de mégsem mondhatjuk,


hogy közvetlen oksági kapcsolat áll fenn közöttük. Mert ott van egyszer a program, mint implicit struktúra, amely explicitté válik a számítógép áramköreiben. Ez az alapvető struktúra hordoz minden szükséges információt: vezérli a képernyőn zajló események mene­ tét, és biztosítja a köztük levő, megfigyelhető összhangot. Ez a me­ tafora eredetileg Alex Comforttól 4 2 származik, de újabban Dávid Bohm épített rá mindent átfogó kozmológiai modellt. 4 3

HOLOGRAFIKUS REND A modem fizika nyomán keletkező világképek közül Dávid Bohm holografikus rend elmélete kínálja a legjobb keretet a szinkronicitás megértéséhez. Bohm radikálisan szakít a Descartes-féle felfo­ gással, miszerint a világ nem egyéb, mint egy háromdimenziós tér­ kép, amelyen tárgyakhoz és eseményekhez hozzárendeljük egy ko­ ordináta-rendszer egy és csak is egy pontját. Ehelyett ő inkább ho­ logramhoz hasonlítja a világegyetemet. Ez az alapjában véve ho­ lisztikus elképzelés megengedi függetlennek látszó, de egymással mégis kapcsolatban álló események létezését, amelyeket nem az okság elve fííz össze. Hologramot holografikus lemez segítségével állíthatunk elő. Egy ilyen lemez a szokásos megvilágításnál alulexponált negatív­ hoz hasonlít, ha azonban különleges fényt bocsátunk rá, például lé­ zerfényt, akkor, mintha ablakon keresztül látnánk, szemünk elé tá­ rni a kép. A hasonlat folytatható, hiszen mindegy, milyen szögből pillantunk ki az ablakon, ugyanaz a kép tárul elénk. Nincs másképp a holografikus lemezzel sem, mert bármely részét világítjuk is meg, az egész képet élvezhetjük. Ennek az a magyarázata, hogy a lemez minden darabja tartalmazza - vagy Bohm megfogalmazásában: rej­ tetten magában hordozza - az egész képet. A hologram teljessége tehát annyit tesz: a rész egyszerre egész is. Bohm elmélete minden további nélkül kiterjeszthető a kozmikus léptékre: az univerzum minden apró szeglete rejtetten magában hordozza az egész világ­ mindenséget. Ez az elképzelés csupán a tudományos berkekben megdöbbentő, valójában egyáltalán nem új, hiszen a misztikus köl­ tészet egyik visszatérő témája. Mahmud Shabistari szúfi misztikus így

ír A

misztériumok kertjében:


Tudd meg, tükör az egész világ, kicsitől a nagyig, Minden porszemben száz nap tündököl. Hasíts szét egy piciny vízcseppet, S óceánok hömpölyögnek belőle... Szembogarad rejti a mennyek országát. Bár parányi a szív gabonaszeme, Ott lakik az Úr mindkét világban. 4 4

Hologramok készítésekor a fényhullámok interferencia-mintáza­ tait rögzítik a lemezen. Ezzel a módszerrel rendkívül sok informá­ ciót raktározhatunk el akár egyetlen lemezen is. Szemléltetésül képzeljünk el egy tavat. Ha a vízbe hajítunk néhány kavicsot, ak­ kor körkörös hullámok indulnak a becsapódás helyétől, és minél több követ dobtunk be, annál bonyolultabb hullámminta keletke­ zik. Ha azonban időben visszafelé játszanánk le a hullámok bonyo­ lult egymásbafonódásának folyamatát, akkor eljutnánk addig a pontig, amikor a kövek a vízfelszínbe csapódtak. Úgy is fogalmaz­ hatnánk, hogy a kialakult hullámformák rejtetten magukban hor­ dozzák a vízbe zuhant kövek kölcsönös helyzetét. Pontosan ez tör­ ténik a hologramnál is, a különbség csupán annyi, hogy a vízhul­ lámok helyett fényhullámokat találunk. Ha a hologram ötletét a nagy léptékű világegyetemre alkalmaz­ zuk, akkor a kozmoszt tekinthetjük egy hatalmas fénytónak, amely­ ben hullámok terjednek szét minden irányban, egymásba hatolnak, és mind bonyolultabb hullámformációkká alakulnak. Ezek közül néhány rövid életű csupán, mások tovább fennmaradnak, de akad­ nak viszonylag tartós, mozgó alakzatok is. Bohm e bonyolult struk­ túrának a holomozgás nevet adta, s erre építette elméletét. Rendszerint úgy tekintjük a világegyetemet, mondja Bohm, mint amelyben itt-ott szilárd objektumokat, atomokat, csillagokat talá­ lunk. Többségük fényt és egyéb elektromágneses sugárzást (rádió­ hullámokat, gammahullámokat stb.) bocsát ki. Azt képzeljük, hogy a szilárd testek az elsődlegesek, és a hatalmas, a világmindenséget kitöltő sugárzásóceán másodlagos csupán. Bohm megfordítja a sor­ rendet, és azt állítja, a sugárzás az elsődleges valóság, a szilárd tes­ tek pedig a holomozgásból kiemelkedő, többé-kevésbé tartós hul­ lámformációk. Könnyen szemléltethetjük e nagyszabású elgondo­ lást, ha hétköznapi életünkből veszünk egy példát. Egy kávézóban


ülünk, és egy pohár ital van előttünk az asztalon. Ekkor egy nagy teherautó dübörög el az utcán, amitől a csésze remegni kezd. Álló­ hullámoknak nevezett alakzatokat figyelhetünk meg a folyadék fel­ színén. Ezek úgy keletkeznek, hogy a teherautó keltette rezgések­ től apró hullámok támadnak, amelyek a csésze faláról visszaverőd­ nek, és kölcsönhatásba lépnek szembejövő társaikkal. Bohm sze­ rint ennek mintájára alakulnak ki az elektromágneses hullámokból is a szilárd testek. Einstein az általános relativitáselméletben a téridő-kontinuum, míg Bohm a mozgás tartós alakzatainak tekin­ tette a tárgyakat. Bohm reméli, a valóság efféle felfogásával sike­ rül egyesíteni a relativitáselméletet a kvantumelmélettel. Bohm elméletében az univerzum két szintjét vagy rendjét külö­ níthetjük el. Az explicit rend azonos a hétköznapi életünkből ismert anyagi világgal. A másik, az implicit rend pedig nem más, mint a már említett holomozgás. Ennek mindig csak a felszínét látjuk, amint éppen pillanatról pillanatra kibontakozik az implicit rendből a térben és az időben. A tér és az idő a kibontakozás folyamatának két módusza vagy formája. Szemléltetésül ismét elővehetjük a videojáték hasonlatunkat, amelyben az explicit rendnek a képernyő felel meg. Úgy tűnik, mintha a képernyőn látható figurák kölcsön­ hatásban állnának egymással, holott inkább arról van szó, hogy a számítógép működését tükrözik csupán. Természetesen a számító­ gép működési feltételei, és a képernyőn zajló játék szabályai alap­ vetően eltérnek egymástól. Bohm modellje értelmében az implicit rendről sem mondhatunk semmit, ha csupán az explicit rend válto­ zó alakzatait figyeljük. Hasonlóképpen a példánkban szereplő szá­ mítógép működéséről sem szereznénk tudomást, bármilyen sokáig tanulmányoznánk is a játék menetét. Az implicit rend fogalma hasznunkra lesz a szinkronicitás meg­ értésénél, mivel olyan lehetőségeket kínál, amilyenekről soha nem is álmodtunk. Descartes kozmoszában nagy kötöttséget jelentett a lokalitás: csak olyan események állhattak kapcsolatban, amelyek viszonylag közel voltak egymáshoz. Azzal, hogy Bohm bevezette az implicit rend fogalmát, és a világegyetemet hatalmas hologram­ ként fogta fel, amelynek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy min­ den rész rejtetten magában hordozza az egészet, másodlagos lett a lokalitás kérdése. Hiszen ez csak az explicit rend sajátja, és egyál­ talán semmi köze sincsen az implicit rendhez.


Mivel életünket az explicit rend keretei szabják meg, túlbecsül­ tük a lokalitás jelentőségét. Erre utalt a Bell-feltétel is. A természet­ ben megfigyelhető szabályszerűségek többségéhez hasonlóan, a lokalitás is csak bizonyos rögzített feltételek mellett fontos. Más esetekben pedig nincs szerepe. Ha például adott események - ame­ lyeket nem fűz össze oksági lánc - fontos üzenetet hordoznak va­ laki számára - ez volna a szinkronicitás lényege -, akkor a holografikus világképben nemcsak lehetségesnek, de magától érte­ tődőnek is tekinthetünk ilyen történéseket. Bohm szerint a lokalitás helyett az elsőrangú kérdés az esemé­ nyek rejtettségi foka az implicit rendben. Meglehet, egyes történé­ sek térben és időben távoliak ugyan, de szorosabban összefügge­ nek, mint más, térben vagy időben közeliek. Több köze van két ro­ konszellemű embernek egymáshoz, akik ugyan több száz kilomé­ terre élnek egymástól, mint két másiknak, akik esetleg egy fedél alatt laknak, gyakran beszélgetnek, de igazából különbözik a gon­ dolatviláguk. Ezek az elképzelések nyilvánvalóan ellentmondanak a mechanisztikus tudomány eszményeinek, viszont harmonikusan megférnek a szinkronicitással. Mert gyakran oly távoli események egybeeséséről van szó, amelyek között oksági lánc ugyan nincs, el­ lenben egészen más természetű kötelék kapcsolja össze őket.

ISMÉTLŐDŐ MINTÁZATOK Mielőtt visszatérnénk Bohm holografikus világegyetem elképzelé­ séhez, tegyünk egy kis kitérőt, és vizsgáljunk meg olyan egybeesé­ seket, amelyekben ismétlődések játsszák a főszerepet. Mindenek­ előtt azonban ismerkedjünk meg Rupert Sheldrake brit biokémikus nézeteivel, amelyek több ponton kapcsolódnak a szinkronicitáshoz és a holografikus szemléletmódhoz. Utána László Ervin fejtegeté­ seinek szenteljük figyelmünket, aki a rendszerelmélet szakértője­ ként a kvantumfizika területén alkotott. A szinkronicitás leghétköznapibb formája valamilyen gondolat vagy esemény ismétlődése. Kammerer kizárólag ezt a típust vizs­ gálta. Ismétlődhetnek nevek, számok, beszélgetéstémák, ruhada­ rabok, vagy akármi más. Nemrégiben e könyv szerzőinek egyike arról vitatkozott egyik barátjával, milyen összefüggés lehet Sheldrake elmélete és Bohm implicit rend fogalma között. A szer-


zőnek éppen kéznél volt egy, Sheldrake és Bohm között lezajlott beszélgetésről készült kézirat szövege, amelyet rögtön kölcsön is adott barátjának. Mialatt az illető otthon a szöveget olvasta, arra lett figyelmes, hogy a helyi rádió műsorát figyeli. A jövő fizikája című riportsorozatot sugározták, amelyben történetesen Dávid Bohm beszélt Sheldrake elméletéről! A szinkronisztikus esetek fontos vonása, hogy az anyagi világ eseményét megelőzi az ember fejében megszülető gondolat. Gon­ doljunk csak a szkarabeusz bogár esetére Jung példájában. Éppen akkor ütődött az ablaknak, amikor a beteg az álmában látott arany­ színű szkarabeuszról mesélt. Számos beszámoló erősíti meg Arthur Koestler könyvtárangyalának létezését is. Ezt az angyalt Koestler ironikus szelleme teremtette, mivel számos könyvtárakkal, idéze­ tekkel és hivatkozásokkal kapcsolatos szerencsés egybeesést kö­ szönhetett neki. 4 5 1972-ben Dame Rebecca West elsőrangú bizo­ nyítékkal szolgált az angyal ténykedéséről. Ez idő tájt foglalkozott a nürnbergi háborús bűnösök perével: A vizsgálat anyagát tanulmányoztam a könyvtárban. Meglepetésemre a kutató számára csaknem teljesen hasznavehetetlen volt. Csupa általánosság, önkényes sorrendben. Több órás hiábavaló keresés után odamen­ tem a könyvtároshoz: - Nem találom, nyoma sincs, pe­ dig itt kell lennie. - Felkaptam egy a kezem ügyébe eső könyvet, és felütöttem egy oldalon. Nemcsak a keresett kötet volt, hanem ráadásul a megfelelő oldalon is nyi­ tottam ki. 4 6 Koestler szerint az efféle könyvtárangyal-típusú egybeesések „olyan gyakoriak, hogy kötelességünk foglalkozni velük". A könyv szerzőinek egyikével háromszoros ismétlődés, Kamme­ rer osztályozásában harmadik szintű egybeesés történt. A városban autózott, s a rádióból a Rongy ember vagy, Leroy Brown, rongy em­

ber vagy című szám szólt. Hallott már Leroy Brownról, aki „hitvá­ nyabb ember" hírében állt, „mint egy kóbor kutya". Pillanatra átfu­ tott a fején az a gondolat, hogy némely kutya talán számkivetett­ ként éli le életét, és ahogy öregszik, úgy válik mind nyomorultab­ bá. Eltekerte az állomáskereső gombját, s a harsogó reklám félbe­ szakította töprengését. A helyi szeméttelep azzal hirdette magát,


hogy a „kóbor kutyák otthona". Egy nagy szeméttelep mellett haj­ tott el éppen, és ahogy kipillantott az ablakon, a következő felira­ tot olvasta az épület falán: „A kóbor kutya otthona". Az említett esetekben mindig volt valami, ami kapcsolatot te­ remtett a látszólag összefüggéstelen történések között. Ez az elem vagy írott szövegben tűnt fel, esetleg gondolatban, vagy a fizikai valóságban. Ami azonban tagadhatatlan: mindig volt valami közös, ami többször ismétlődött.

FORMÁLIS OKSÁG Rupert Sheldrake biokémikus azt kutatja, miként nyerik el a külön­ féle fajú szervezetek egyedi, csak rájuk jellemző formájukat. Ezt hívják morfogenezisnek (alakkeletkezésnek) avagy a „hogyan jön létre az élő szervezetek jellemző és sajátos formája" tanának. Az utóbbi években az alakkeletkezés tanulmányozásában is, a biológia sok ágához hasonlóan, az analitikus és a redukcionista megközelí­ tés a divatos. Alapjában biokémiai rendszereknek tekintik az élő szervezeteket, és így a molekuláris biológia vált a kutatás megha­ tározó területévé. E szemléletmód egyik látványos sikere volt a DNS molekula genetikai kódjának megfejtése. Sheldrake az A New Science of Life (Az Elet új tudománya) című könyvében azonban rámutat arra a vitathatatlan tényre, hogy a tisztán biokémiai meg­ közelítés sem most, sem a jövőben nem tudja teljes egészében meg­ magyarázni az alakkeletkezés kérdését. A szerző fő törekvése, hogy ötvözze a molekuláris biológiai elméleteket a holisztikus felfogás­ sal. E próbálkozás eredményeképpen született meg a formális ok­ ság

feltevése.^1

Sheldrake elképzelése szerint valamilyen holisztikus mező vagy erő szabályozza az élő szervezetek fejlődését. A gondolat nem iga­ zán új. A forma mindent átfogó elvének gondolatát már Platón ide­ áiban is megtaláljuk. Ezek az ideák a hétköznapi valóságon túl lé­ teznek, mégis meghatározzák kevésbé tökéletes világunk jellegét. A XX. század kezdetén a vitaiizmus képviselői, különösen Hans Driesch és Henri Bergson, szintén amellett érveltek, hogy az élő szervezet több, mint molekulák pusztán fizikai halmaza. Létezik valamilyen átfogó, holisztikus elv (például Bergson híres életlen­ dülete), amely megszabja a fejlődés általános irányát és összhang-


ját. A század közepére az elv háttérbe szorult a kor mechanisztikus filozófiai felfogása és a molekuláris biológiai szemléletmód sikere következtében. Mind a vitalisták, mind pedig Platón elgondolásának az a gyen­ géje, hogy ezek a magasabb rendű formális elvek túlságosan mere­ vek, és nincsenek összhangban a természetre oly jellemző fejlődés­ sel és változással. Sheldrake formális oksági feltevése nem esik eb­ be a hibába, mert a. formáló mező létrehozza a különféle alakú szer­ vezeteket, miközben maga is folyamatosan változik. A formáló mező a természet alapvető meghatározója. Működésé­ re jellemző, ha egyszer megjelenik valamilyen egyedi forma, akkor várhatóan újra fel fog tűnni. Lehet, hogy nem élő szervezetben, ha­ nem atomban, molekulában vagy hópehelyben találkozunk vele is­ mét, de az is lehet, hogy virágban, madárban vagy az emberben bukkanunk rá. Az elmélet másik fontos állítása, hogy a formáló me­ zők az agyi tevékenységet is befolyásolják, és ezáltal hatással van­ nak a gondolkodásra és a viselkedésre is. A következő hasonlat azt szemlélteti, hogyan hatnak a formáló mezők a DNS molekulára az embrionális fejlődés során. Képzel­ jünk el egy rádióadót, amely adásokat sugároz, és egy rádiókészü­ léket, amely veszi ezeket az adásokat. Vétel közben maga a készü­ lék természetesen nem változik meg. Igaz ugyan, hogy a rádióhul­ lámok energiája sokkal kisebb annál, mint amennyi ahhoz kell, hogy hangot csaljunk elő a rádiókészülékből, rendelkeznek viszont azzal a tulajdonsággal, hogy vezérlik a készüléket és megszabják a keletkező hangokat. Ehhez hasonlóan & formáló mezők is kis ener­ giájúak ugyan, de drámai változásokat képesek előidézni a termé­ szetben. Első pillantásra elképesztőnek tűnik az elgondolás. Tagad­ hatatlan azonban, hogy számos természeti folyamatot mikroszkopi­ kus módosulások idéznek elő, amelyeket már nagyon kis energia­ mennyiség is kiválthat. Ha összevetjük a rózsa és a liliom fejlődé­ sét, akkor azt tapasztaljuk, hogy embrionális állapotukban bekövet­ kező bármilyen kis változás alapvetően módosíthatja a növény to­ vábbi fejlődését. Vagy rózsa lesz az embrióból vagy liliom. Nem a behatás nagyságán van a hangsúly, hanem az információ-tartalom megváltozásán. A rózsa genetikai kódja más információt tartalmaz, mint a liliomé - eltérő formáló mezőkről van szó, mondhatná Sheldrake. Ugyanez érvényes az agy elektromos tevékenységére is. Az idegrendszer működését szintén nagyon alacsony energiájú,


elektromos impulzusok szabályozzák. Talán nincs is megfelelőbb hely a formáló mezők tanulmányozására, mint az idegrendszer. Motorikus mezőknek nevezi Sheldrake, elméletében azokat a formáló mezőket, amelyek az idegrendszerre hatnak. Ezek felelő­ sek a genetikailag meghatározott viselkedésért is, amikor például a kisállatok menedéket keresnek maguknak, ha megpillantják a só­ lyom árnyékát. Amotorikus mezők segítségével jól magyarázhatjuk a tanulást és az emlékezetet: emlékeink olyan motorikus mezők, amelyek a múlt tapasztalataiból keletkeztek. E mezők egyik furcsa tulajdonsága, hogy nem lokálisak. (A kvantumfizika számára per­ sze ez ma már nem is olyan furcsa.) Személyes tapasztalatainkkal befolyásolhatunk másokat, annak ellenére, hogy az egyes ember emlékei egyedi idegrendszerének sajátságaihoz igazodnak. Ha egy­ szer megtanultunk valamit, akkor mások már sokkal könnyebben fogják azt megtanulni. Ha egyszer korábban már megszületett egy gondolat vagy kialakult egy viselkedési forma, akkor sokkal könnyebben idézhetjük elő újra. Sheldrake elmélete elsőként kíván tudományos szigorral számot adni Jung archetípus fogalmáról. Válaszol arra a kérdésre, miként lehetséges az, hogy bizonyos szimbólumok minden ember tudatá­ ban megtalálhatók. Jung felfogása szerint az archetípusok az embe­ riség több ezer éves története során alakultak ki - a formáló mezők elmélete sem állít egyebet. Sheldrake így beszél erről: „Aformáló mezők rezonancia-elmélete elvezet bennünket a jungi kollektív tu­ dattalan fogalmának ismételt megfogalmazásához", azaz az arche­ típusokhoz. 4 8 Róluk részletesen a 4. fejezetben lesz szó. A tudományos életben igen gyakran előfordul, hogy több tudós egy időben, egymástól függetlenül jut egészen hasonló felfedezés­ re. A klasszikus példa a differenciálszámítás, amelyet a Szigetor­ szágban Sir Isaac Newton, a Kontinensen pedig Gottfried Wilhelm Leibniz dolgozott ki. A két megoldás csupán matematikai szigorá­ ban és alkalmazhatóságában tér el egymástól, a német tudós javá­ ra. (Manapság a matematikában Leibniz képleteit használják, de Newtonnak tulajdonítják a módszert.) Gyakran próbálják az efféle egybeeséseket a kulturális körülményekkel magyarázni, mondván: megérett az idő a felfedezésre. Sokszor valóban helytálló ez a ma­ gyarázat, esetenként azonban nem tartható. Jó példa erre az a há­ rom elmélet, amelyet a későbbiekben részletesen be fogunk mutat­ ni. Egyelőre annyit kell róluk tudni, hogy egyszerre jelentek meg,


köztük Sheldrake-é is. Elöljáróban csupán egy jellegzetességüket emeljük ki: mindegyik abból indul ki, ha egyszer kialakult egy for­ ma, akkor hajlamos újra és újra megismétlődni. A formáló mezők elméletével számos, a hétköznapi élet során előforduló egybeesést értelmezhetünk. Tehát nem ritka, nagyjelen­ tőségű eseményekről van szó, hanem mindenki által ismert példák­ ról. Kivel ne esett volna még meg, hogy ugyanarra gondolt, vagy hasonló dolgokat tett, mint ismerőse, s csak később derült fény er­ re az egybeesésre. Máskor pedig a telefonkagylóért nyúlunk, hogy felhívjuk rég nem látott barátunkat. Hirtelen azonban megcsörren a készülék, és éppen ő van a vonalban. A szándék már a hívás előtt megvolt mindkét félben anélkül, hogy tudtak volna róla. Vagy elő­ fordult-e már önnel, hogy töprengett valamin, és hirtelen valaki ön mellett éppen arról kezdett beszélni, mintha meg akarná takarítani önnek az erőfeszítést! Nehéz eldönteni, hogy szinkronicitásról vagy telepátiáról van-e szó inkább ezekben az esetekben. Mielőtt belemélyednénk e két terület kapcsolatába, térjünk vissza a formá­ ló mezők és az emlékezet kérdéséhez. Nagyon kevés tudományos bizonyítékunk van arra, milyen sze­ repet játszanak a formáló mezők az emlékezetben, de annál inkább elgondolkodásra késztetik az embert a meglévők. Századunk hú­ szas éveiben William McDougall egyike volt az amerikai pszicho­ lógiai iskola megalapítóinak a Harvard egyetemen. Kísérletei során teljesen véletlenül azt vette észre, hogy nem kondicionált patká­ nyok kivételesen gyorsan megtalálják a kivezető utat a vízzel töl­ tött útvesztőből, ha ugyanabból a fajból származó őseik előzőleg, a velük végzett korábbi kísérletekben meglelték már a kijáratot. Eredményeit figyelemre méltó módon igazolták néhány évvel ké­ sőbb a Skóciában és Ausztráliában végzett kísérletek. A patkányok 49 ugyanis szinte azonnal megoldották a feladatot. Csaknem e kísér­ letekkel egyidőben Ivan Pavlov orosz pszichológus is hasonló eredményre jutott. Ot a kutyákban kiváltott feltételes reflex tanul­ mányozása tette híressé. Egereket tanulmányozott: az állatoknak a csengő hangjára a táplálékhoz kellett futniuk. Eredményei megerő­ sítették tudóstársai következtetéseit. Az első nemzedéknek átlago­ san háromszáz kísérletre volt szüksége a feladat elvégzéséhez. A másodiknak már csak száz próbálkozás kellett. Végül a harmadik és negyedik generáció rendre 30 illetve 10 kísérlet után a táplálék­ nál termett. Pavlov nem tudta megismételni a kísérleteket. Aformá-


ló mezők feltevése alapján azonban ez már nem is meglepő. Az újabb vizsgálatokban használt egerek már tudták mindazt, amit őseik megtanultak. Ez magyarázhatja a skót és az ausztrál csoport nehézségeit, amikor újra el akarták végezni William McDougall kí­ sérleteit. 5 0 Gyakran hozzák fel a bevezetőben leírt századik majom történe­ tét Sheldrake elmélete mellett szóló bizonyítékként. Sajnos legjobb esetben is csupán a jelenséget leíró beszámolóra támaszkodhatunk, ami azonban nem tekinthető szilárd bizonyítéknak. Legfeljebb a kapcsolatra utaló mitikus üzenetnek. Megbízhatóbb példákat említ Sheldrake új könyvében: The Presence of the Past (Múlt a jelen­ ben). 5 1 Részletesen foglalkozik a brit kékcinkével, amelyet alapo­ san tanulmányoztak egyszerű, tanult viselkedésének elterjedése miatt. Egy kis madárcsapat megtanulta, hogyan nyissa fel a polg­ árok ajtaja elé állított tejesüvegeket, hogy megdézsmálhassa a tejet. Először kis lyukat csíptek a kupakba, majd addig szaggatták, tép­ ték, tágították a nyílást, amíg olyan nagy nem lett, hogy hozzáfér­ tek a tejhez. Az üvegekből csupán néhány korty hiányzott, időnként azonban előfordult, hogy egy-egy madár belefulladt a tejbe! Beszá­ moltak arról is, hogy a kékcinkék követték a szállító járműveket, és már menet közben iszogatni kezdték a fehér nedűt. A jelenséget első ízben 1921-ben, az angliai Southamptonban észlelték. A rendszeres időközönként elvégzett vizsgálatok szerint, 1947-ben már szinte mindenütt tapasztalták: Angliában, Skóciá­ ban, Írországban, Hollandiában, Dániában és Svédországban. Ma­ gyarázhatjuk ezt puszta utánzással is, de néhány dolog amellett szól, hogy a formáló mezők aktív szerepet játszottak a viselkedés elterjedésében. Először is a kékcinkék ritkán hagyják el szülőhe­ lyüket. A jelenséget azonban megjelenési helyétől távol is megfi­ gyelték, nem beszélve arról, hogy a Kontinensen is feltűntek a tej­ lopó madarak. Sheldrake becslése szerint csupán a Brit-szigeteken, legalább 89-szer fedezték fel a madarak az üvegnyitó-módszert. A tej ivó madarak számának növekedésével mind ügyesebben alkal­ mazták. Lehet, hogy létrejött egy motorikus mező, amely egyre több madarat késztetett erre a viselkedésre. Ezt támasztja alá, hogy Dániában a II. világháború alatt beszüntették a tejesüvegek haszná­ latát, és csak 1947-ben, illetve 1948-ban tértek vissza ismét forgal­ mazásukhoz. Nehéz elképzelni, hogy akár egy kékcinke is élt olyan


hosszú ideig, hogy továbbadhassa tudását, amikor újra alkalom nyílt a tej lopásra. Könyvében 5 2 Sheldrake áttekinti a formáló mezők léte mellett szóló bizonyítékokat, de megemlít több elbűvölő anekdotát is. Szá­ mos esetben persze pusztán öröklésről van szó. Charles Darwin írt először egy szelindekről, amellyel olyan rosszul bánt a gazdája, aki történetesen hentes volt, hogy az állatban igen erős ellenszenv ala­ kult ki a hentesekkel és a hentesüzletekkel szemben. Utódaiban szintén megmaradt ez az ellenérzés. Sheldrake nemrégiben a Brit Televízió közreműködésével kísér­ letet végzett, hogy alátámassza a formális okság elméletét. Egy ké­ pet mutattak a nézőknek, amelyen egy kozák portréját rejtették el. Ahogy a televíziónézők a képernyőt figyelték, meglátták, hogy a keresett személy arcvonásai és biciklikormány alakú bajusza foko­ zatosan elválik a háttértől. Ezt követően az európai, az afrikai és az amerikai nézőknek is bemutatták a rejtvényt. Az értékelésnél azt ta­ pasztalták, hogy miután a brit nézők már felismerték a képet, a töb­ bi kontinens lakóinak sokkal hamarabb sikerült azonosítani a kozá­ kot. Sheldrake azzal magyarázza a történteket, hogy a megismételt kísérlet nézőire valahogy azok a formáló mezők hatottak, amelye­ ket a brit nézők keltettek. Gary Schwartz 5 3 a Yale egyetem pszichológusa, egy kísérletben egyetemistáknak az Ótestamentumból származó héber szavakat mutatott. A valódi szavak közé azonban bekevert néhány értelmet­ len betűcsoportot is. A héberül nem tudó hallgatók találgatták a sza­ vak jelentését, és minden szónál jelezniük kellett, mennyire bizto­ sak a dolgukban. Schwartz úgy találta, Sheldrake jóslatával össz­ hangban, hogy a hallgatók messze nagyobb magabiztosságot tanú­ sítottak az igazi szavaknál, mint a hamisaknál (noha csak találgat­ ták a szavak jelentését). Az Ótestamentumban gyakran előforduló szavaknál a diákok magabiztosságának aránya körülbelül kétszere­ se volt a csak szórványosan megjelenő kifejezéseknél tapasztalhatóval szemben. Ennek az a magyarázata, hogy a történelem során ezeket a szavakat számtalan ember tanulta már meg, és így igen erős formáló mező keletkezett. Magától értetődően a gyakori sza­ vakat többen látták és olvasták, mint a kevésbé ismerteket. A nyelv­ pszichológusok cáfolták, hogy az igazi szavakat sokkal könnyeb­ ben fognánk fel. Azzal érveltek, hogy az álszavak felépítésüket te-


kintve semmiben nem különböznek az igaziaktól. Hasonló kísérle­ teket végeztek perzsa szavakkal és a Morse-kóddal is. Sheldrake elmélete több ponton kapcsolódik Bohm implicit rend fogalmához. Közös bennük, hogy holisztikusán közelítenek a tárgyhoz. Egy további közös vonás elméleteik nem lokális jellege. Lehetséges, hogy Sheldrake formáló mezői megfelelnek a Bohmféle implicit rendnek? E könyv egyik szerzője 1982 telén véletle­ nül összefutott Sheldrake-kel Bombay-ban. Ez még az előtt volt, hogy a biológus találkozott volna Bohmmal. Kifejtette, egyáltalán nem lelkesedik az ötletért, hogy elméletét a holografikus modell keretében tárgyalják. Nem látta még át igazán felfogása minden kö­ vetkezményét, ráadásul azt hitte, még mindig mechanisztikus ala­ pon közelít a problémához. Miután azonban eszmecserét folytatott Bohmmal, egyszerre megvilágosodtak számára elméleteik közös vonásai. A Sheldrake-kel folytatott beszélgetésekből Bohm azt szűrte le, hogy & formáló mezők több vonása emlékeztet a saját kvantumpote/2c/á/-fogalmának54 egyes tulajdonságaira. A kvantumpotenciál fogalmának gyökerei Louis de Broglie francia kvantumfizikusig nyúlnak vissza, aki 1927-ben azzal az elmélettel állt elő, hogy olyan elemi részeket, mint az elektron, vezérhullámok vezetnek vagy irányítanak. Az elmélet nem aratott sikert. E század ötvenes éveiben Bohm hasonló gondolatot fogalmazott meg, amikor felve­ tette a kvantumpotenciál fogalmát. Ekkortájt de Broglie-val közö­ sen próbálta részletesen kidolgozni ezt az elképzelést. Ujabban Bohm ismét visszatért ehhez a fogalomhoz. Rámutatott, hogy a kvantumpotenciál több tulajdonságában osztozik a formáló mezők­ kel. Az egyik ilyen a nem-lokalitás. A kvantumpotenciál „vezeti" a részecskét, ahogy például a rádiójel vezeti a repülőt vagy a hajót. Nem a jel erőssége a lényeges, hanem a jel által közvetített infor­ máció. A kvantumpotenciál másik jellegzetessége a holisztikussága, abban az értelemben, hogy azon környezeti feltételek összefüg­ gése határozza meg, amelyekben van. Természetesen a formáló mezőnek nagyobb szerep jut annál, mint hogy csupán egyes ré­ szecskéket vezessen. Nagyobb szabású feladata, hogy az egész szervezet fejlődését irányítsa, alakját megformálja, viselkedését megszabja és az emlékeket elraktározza. Az alapgondolat azonban ugyanaz.


Mármost az a kérdés, hogyan lehet áthidalni a kvantumpotenciál mikro-, a formáló mezők makrovilága és a szinkronicitás között tá­ tongó szakadékot. László Ervin 5 5 rendszerelmélete kínál választ e kérdésre. Az általa kidolgozott pszi-mező-hipotézis szerint, a mate­ matikai hullámfüggvények - Bohm kvantumpotenciál}ainak meg­ felelői - mind magasabb szintű rendszerekké vagy „összefonódott" alakzatokká szerveződnek, amelyeknek már közvetlen befolyásuk van a valós világ bonyolult eseményeire. Ezeket a struktúrákat vagy alakzatokat raktározzák el a nem lokális pszi-mezők Sheldrake formáló mezőinek hasonmásai. Mégsem mondhatjuk, hogy a két elmélet - Lászlóé és Sheldrake-é - azonos, mert a pszimező hipotézise kvantumszinten működik, és a jelenségek bizo­ nyos csoportját, elsősorban a szerves élet fejlődéstörténetéhez kap­ csolódó eseményeket magyarázza. Erre azonban e helyütt nem té­ rünk ki részletesen. László Ervin sokat tett azért, hogy megtaláljuk a mikro- és a makrovilág, vagyis a láthatatlanul kicsi és a hétköz­ napi valóságunk közötti kapcsolatot. Feltételezte, ha egyszer egy forma már kialakult, akkor nem az enyészet lesz előbb-utóbb a sor­ sa, hanem várhatóan újra fel fog tűnni. Ez a felfogás már megfele­ lő keretet ad a szinkronicitás megfigyelt jelenségeinek. Beszéltünk már arról, hogy a szinkronisztikus egybeesések nem egyszerű ismétlődések. Bohm elgondolása szerint, ahogy az impli­ cit rend kibomlik rejtettségéből, és megteremti az explicit rend mindennapi világát, egyúttal biztosítja új, „kreatív" formák szünte­ len keletkezését. 56 A kozmosz új képződményei tanúsítják az imp­ licit rendben rejlő végtelen alkotóerőt. Érzékeink számára megra­ gadható formában jelennek meg a mindennapi élet színpadán, és semmiféle térbeli korlátozás nem érvényes rájuk. Minderre példa a biológiai élet és a tudat születése egyaránt. Ezek Bohm szerint sem számos, egyedi esemény következményeként alakultak ki a Föld kémiai és földrajzi története során. Mivel keletkezésük nem más, mint az implicit rend megnyilvánulása, ezért ebből következik, hogy a világegyetemben mindenütt jelen kell lenniük. Mivel az implicit alakzatok mindenütt megjelenhetnek, ebből kozmikus archetípusok létére következtethetünk: olyan formákra, amelyek az explicit rendben lépten-nyomon felbukkannak. A spirál például a tengeri kagylók, a növényi magvak és a spirálgalaxisok visszatérő mintája. Jung élete alkonyán felismerte, hogy az arche­ típusok metafizikai természetűek. Egyfelől túllépik a tudat és a fizi-


kai világegyetem határát, másfelől mindkettőben ki is fejeződnek. Barry McWaters, történetében egyik barátjáról számol be, aki egy este galaxisokról szóló műsort nézett a tévében. Feltűnt ne­ ki, hogy bizonyos alapformák újra és újra visszatérnek, például a gömb, a spirál, az ellipszis stb. (...) A követ­ kező éjszaka ugyanaz a csatorna (...) a mocsarak mikroélővilágáról vetített egy filmet. Ökológusok a mocsarak legalapvetőbb életfenntartó rendszereit ku­ tatták, hogy megtalálják az élet legegyszerűbb formáit. Munkájukból kiderült, hogy e parányi elő szervezetek négy alapvető megjelenési formája azonos a galaxisok­ nál megfigyelt négy típussal. 5 7 Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy ismétlő­ dő formák vagy alakzatok megjelenése legalábbis lehetséges. Ép­ pen erre van szükségünk ahhoz, hogy a szinkronicitás egybeesése­ inek létét elméletileg megalapozhassuk. Igazából akkor kellene csodálkoznunk, ha nem volnának ilyenek a Bohm, Sheldrake és László Ervin által leírt univerzumban. Ha olyan mitológiára akadunk, amelyben a formáló mezők, a pszi-mezők és a kozmikus teremtőerő az alapigazságok, akkor e vi­ lág alapszerkezetének még csak némely vonását sajátítottuk el. Bi­ zonyosan számos más lehetőség rejlik még a háttérben, amelyekről egyelőre halvány fogalmunk sincs. Aformáló mezők az állandósult, sokáig megmaradó formákról vagy folyamatokról adnak számot, míg Bohm kreativitás-elmélete az új és eredeti, nem lokális alakza­ tok kialakulását magyarázza. Természetesen nem mindegyik olyan nagyjelentőségű, mint az élet keletkezése, vagy a spirálforma gya­ korisága. Sok esetben költői megnyilatkozással van dolgunk. Ami­ kor Jung a halszimbólum jelképes értelméről szóló munkáján 5 8 dolgozott (erre még visszatérünk), két nap alatt feltűnően sokszor került halakkal kapcsolatos helyzetekbe. Lehet, a halak körül járó gondolatai beépültek az implicit rendbe, hogy azután minduntalan ilyen vagy olyan formában tűnjenek fel a különböző élethelyzetek­ ben, ahogy az álombéli szkarabeusz is igazi bogárként jelent meg? Joseph Campbell mitológiakutató érdekes történetet mesél az imádkozó sáskákról. New Yorkban lakott, egy 14. emeleti lakása-


ban. Éppen egy könyvet olvasott a sáskákról, amelyek a hőst jelké­ pezték a busman-mitológiában. Résnyire nyitott, Sixth Avenue-re néző ablaka közelében ült: Az imádkozó sáskákról (a hős a busmanoknál) olvas­ tam. Hirtelen késztetést éreztem, hogy kitárjam az ab­ lakot... Meg is tettem, és kinéztem. Jobbra fordítottam a fejem, és mit láttam: egy imádkozó sáska mászott az épület falán. Ott volt, a párkány jobb oldalán! Ilyen nagy (és mutatta a méretet). Engem nézett. Az arca egé­ szen olyan volt, mint egy busmané. Összerezzentem! 5 9 Ez a példa jól érzékelteti a szinkronicitás lényegét: a valamilyen üzenetet hordozó egybeesések gyakran a legváratlanabb módon tűnnek fel. Megjelenési körülményeik sokfélesége (lehet gondolat vagy anyagi tárgy) ellenére mindig van valamilyen közös vonás, amely összekapcsolja a két vagy több eseményt. Jung példájában a hal, az iméntiben pedig a sáska. Miután meglelte az ember az összekötő elemet, a. jelentés magától adódik a józan ész számára. Jung esetében a hal, Joseph Campbellében a sáska kapott határo­ zott jelentést, mialatt mindketten egy adott témával foglalkoztak. Csakugyan az implicit rend alakítaná az explicit rendben lezajló eseményeket úgy, hogy valaki számára jelentést kapjon egy hely­ zet? Ha végiggondoljuk, mit mond Bohm az implicit rendről, hajlunk arra, hogy igennel válaszoljunk az iménti kérdésre. Bohm újabban továbbfejlesztette elméletét, és azt latolgatja, hogy kell lennie vala­ milyen szuperimplicit rendnek, amely úgy viszonylik az implicit rendhez, mint az implicit az explicit rendhez. A szuperimplicit rend olyan rendező elvként hat az implicit rendre, mint az író gondola­ tai a tintára és a papírra, amelynek eredményeképpen valósággá vá­ lik a szöveg. Bohm szavaival: a szuperimplicit rend úgy viszonyul az implicit rendhez, mint a tudat az agyhoz. A tudat ad jelentést, ér­ telmet, vagy Bohm kifejezésével élve szignifikanciát az esemé­ nyeknek. Maga a szuperimplicit rend nem más, mint valami még alapvetőbb szuper-szuperimplicit rend kifejeződése. És ez így megy tovább, amíg csak értelmünk követni képes e sort. A rend egyre mélyebb szintjeinek léte mellett szól, hogy a szinkronicitás eseteiben kifejeződő jelentés időnként igen elvont is lehet. Mintha


az elvontság mértéke tükrözné keletkezési helyének távolságát a hétköznapi valóságtól, amelyben végül is hallatlan formagazdagsá­ gában bontakozhat ki. Nem alaptalan párhuzamot vonni az emberi tudattalan szintjei, és a hétköznapi valóság mögötti implicit rendek között. Az emberi tudat tudattalan része tartalmazza azokat a képeket és szimbólumo­ kat, amelyeket Jung archetípusoknak nevezett el. Például az Ős­ anya archetípusa igen sajátos módokon is megjelenhet: lehet ősré­ gi kőszobrokban megmintázott istennő, medve, nyúl és tehén vagy felszántott föld, mély kút, esetleg rózsa. 6 0 Az Ősanya archetípus valójában egy, de a tudatban számos alakot ölthet. Ugyanez a sze­ repe a spirálnak kozmikus szinten, mely megjelenik a galaxisok­ ban, az örvényekben és a kagylókban egyaránt. Bohm holografikus világegyetem képe túllép a szellem és az anyag, a tudat és az anyagi világ klasszikus megkülönböztetésén. Éppúgy számot ad a jelentés és a kreativitás tudati eredetéről, mint a fizikai világegyetemben való megnyilatkozásáról: hiszen e kettő egy és ugyanaz. A szuperimplicit rend mélységes tartományaiból áradó, joggal mitikusnak nevezhető üzenet egyaránt áthatja az anyagi világot és a tudatot. Ha ebből a nézőpontból vizsgáljuk a szinkronicitást, akkor nem találunk benne többé semmi rejtélyeset. Nem egyéb, mint egy jel, amely emlékeztet bennünket a tudat és az anyagi világ szétválaszthatatlan egységére.

EGY AZONOSÍTATLAN REPÜLŐ TÁRGY 60

Egy évtizede történhetett Angliában. Suzanne Padfieldet különös álmok gyötörték. 6 1 Álmában mindig egy ismeretlen mellékúton ta­ lálta magát. Mialatt a hazavezető utat kereste, hatalmas, vakítóan fényes, csészealj formájú szerkezet jelent meg fölötte. A követke­ ző, amire emlékezett, hogy ismét otthon van. Hónapokon át újra és újra visszatért ez az álma. Egyik éjszaka hazafelé tartott autóján. Gondolta, lerövidíti az utat, de a földutak labirintusában alaposan eltévedt. Egy domb te­ tején megállt az útjelző táblánál, s ekkor egy fényes, csészealj for­ májú valami tűnt fel az égen. Halálra rémülten a kocsijába vágó­ dott, és a közeli város távoli fényei felé száguldott. Teljesen meg­ döbbent, amikor rájött, hogy az álmaiban látott útszakaszon robog!


A másnapi újságok tele voltak UFO-észlelésekről szóló beszámo­ lókkal. Az álomban látott út és a valóságos út ilyenfajta összefüggése a szinkronicitásból ismert egybeesésekre emlékeztet. Nagyon tanul­ ságos lesz, ha meghallgatjuk, hogyan magyarázza maga Pedfield az esetet. Mielőtt rátérnénk erre, ismerkedjünk meg Padfield nem mindennapi képességével. Bizonyítottan nagy tehetsége van a pszichokinézishez: akaratával mozgat tárgyakat - dobókockát vagy felfüggesztett ingát -, befolyásolva így az események kimenetelét. Amikor ezt teszi, olyan érzése támad, mintha egy lehetséges vég­ eredményt választana ki a sok közül. „Van valamilyen belső érzé­ künk, amellyel számba vehetjük a rendelkezésünkre álló lehetősé­ geket, valahogy úgy, ahogy végiggondoljuk, mit tettünk és mi min­ dent tehettünk volna előző nap. Hangsúlyoznom kell azonban, hogy gyakorlás alatt a folyamatok részének érzem magam, és nem rajtuk kívül állónak". 6 2 Ha az adott pszichokinetikus kísérletben elképzelhetek különbö­ ző lehetőségeket, és kiválaszthatok egyet közülük, akkor, vonta le a következtetést Padfield, a gondolatok előmozdíthatják, hogy a ki­ választott lehetőség megvalósuljon a valós, anyagi világban. Még­ sem hihetjük, hogy minden valóra válik, ami csak eszünkbe jut. Padfield a helyzetből adódó lehetőségek közül választ, és nem úja­ kat teremt. Ellenben minél gyakrabban és minél többen gondolnak valamire, annál nagyobb lesz a valószínűsége, hogy az megvalósul. Például arról álmodunk, hogy repülőgéppel Kansas Citybe uta­ zunk, és a gép lezuhan. Padfield szerint ez nem jelenti azt, hogy a gép valóban le fog zuhanni, bár ennek megnőtt az eshetősége az álom miatt. Tegyük fel, lemondjuk az utat. Ezzel fokoztuk a tragé­ dia bekövetkeztének valószínűségét, mert erre a lehetőségre össz­ pontosítottuk gondolatainkat. Padfield nézete szerint a prekogníció vagy a jövőbelátás igazá­ ból nem is a dolgok előrehaladása, hanem inkább azoknak a felté­ teleknek az ismerete, amelyektől a szóban forgó esemény bekövet­ kezte függ. Ugyanez érvényes a szinkronicitás olyan eseteire is, amelyekben a gondolatot előbb-utóbb követi a gondolat tárgyának megvalósulása. Erről volt szó a szkarabeusz-példában is. Nézzük a következő esetet. - Egyik délután elszunyókáltam, és valami rém nagy ostobaságot álmodtam galambokról. Hirtelen ar­ ra riadtam, hogy nagy csörömpöléssel betörik a szoba ablaka, és


egy galamb pár centiméterre a lábamtól ért földet.63 - Dame Rebecca West is hasonló esetről számolt be Koestlernek. Dél-Fran­ ciaországban az írónő éppen egy olyan részleten dolgozott, mely­ ben egy íány sűndisznót talál a kertjében. És ekkor hirtelen félbe­ szakította őt a szolgája a munkájában, megkérdezvén, hogy megné­ zi-e a sündisznót, amit az imént találtak a kertben. 6 4 Padfield ufóélménye is beleillik az iménti példák sorába. A gon­ dolatok fokozzák annak az esélyét, hogy egy adott esemény bekö­ vetkezzék, ha bármilyen valószínűtlennek látszik is. Padfield olyan gyakran álmodott arról és töprengett azon, hogy a mellékút egy bi­ zonyos szakasza fölött egy ufó jelenik meg, hogy a valóságos ufót mások is észlelték. Padfield és Jung szinkronicitásról vallott nézetei teljes összhang­ ban állnak egymással. Mindketten egyetértenek abban, hogy a szinkronicitásnál az egybeesés egyik eleme az anyagi valósághoz, a másik pedig - egy gondolat - a tudathoz kötődik. Bár Jungnál, ahogy majd látni fogjuk, mindig jelen van valamelyik archetípus is. (Jung komoly figyelmet szentelt az ufójelenségnek, mert úgy gon­ dolta, az ufók a mandala archetípusának kivetülései. Amandala jel­ képezi Jungnál a tökéletesen fejlett személyiséget.) Padfield ufóértelmezése is belesimul korábbi fejtegetéseinkbe az implicit rend szerepéről a szinkronicitásban. A pillanatnyi gondolat beleme­ rülhet az implicit rendbe, hogy azután az anyagi valóságban tűnjön fel ismét. De a dolog fordítva is működik. Az anyagi valóság ese­ ménye is belemerülhet az implicit rendbe, hogy utána gondolatként tudatosuljon. Szemléltetésképpen tekintsük azt az esetet, amikor valakire gondolunk, esetleg egy barátunkra, aki körülbelül éppen ez idő tájt adhatta postára a nekünk szóló levelet, vagy aki néhány pillanattal később felhív bennünket telefonon. Gyakorlatilag valamennyi ESP-jelenség - a telepátia, a prekogníció, a pszichokinézis - a szinkronicitás különös esetének tekinthető. Ezt a gondolatot Koestler vetette föl először a The Roots of Coincidence (Az egybeesés gyökerei) című művében: ha kellő­ en kitágítjuk a szinkronicitás fogalmát, akkor a legtöbb klasszikus értelemben vett parapszichológiai jelenséget értelmezhetjük a szinkronicitás keretén belül. 6 5 Azaz, mondhatjuk úgy is, hogy a pa­ rapszichológia csupán egyetlen területtel foglalkozik, mégpedig a szinkronicitással. Nem áll szándékunkban könyvünkben e végelát-


hatatlan témakört kimeríteni. Elég, ha a szinkronicitás olyan esete­ it vesszük csak szemügyre, amelyekben más magyarázatok, mint például a telepátia, nem kecsegtetnek sikerrel. Ha már jobban ért­ jük a szinkronicitást, akkor könnyebb dolgunk lesz határai megvo­ násával is. Padfield meg van győződve róla, hogy a gondolatok hatása az anyagi világ történéseire, az agy fizikai folyamatain alapszik. Az agyműködés molekuláris és atomi folyamatai valahogyan hasonló folyamatokat váltanak ki az anyagi valóságban. Ezek „a hasonlósá­ gi térben kapcsolódnak össze, amelyben a távolságot a hasonlóság foka szabja meg. A térnek és az időnek nem feltétlenül jut szerep."

(Kiemelés a szerzőktől). 6 6 Suzanne Padfield rokon lelkek között érezné magát Sheldrake, László Ervin és Bohm társaságában. Nem okozna neki nehézséget, hogy formáló mezőkről, pszi-mezőkről és kvantumpotenciálokról beszéljen. Padfield állítása szerint gondolatait eredetileg Patahjali jógames­ ter fogalmazta meg először, aki Kr. e. 800 körül a következőket ír­ ta a jóga-szütrákban: „azonossági viszony áll fenn az emlékezet és az őt kiváltó ok között akkor is, ha térben, időben és típusban nagy távolság választja el őket." 6 7 Padfield úgy véli, helyesen járunk el, ha itt a „faj"-t az „azonossági viszonnyal" adjuk vissza. Ha helye­ sen értelmezi Patahjalit, akkor kénytelenek vagyunk belátni, hogy mai elméleteink nem mennek újdonság számba.

SCHRÖDINGER MACSKÁJA Padfield vizsgálódásainak egyik érdekes következtetése, hogy a jö­ vőbeli lehetőségek függőben vannak. Csak akkor dől el, melyik vá­ lik valósággá, ha megfelelő mértékű összhang mutatkozik a lehető­ ség-alakzat és az agyban lejátszódó atomi és molekuláris folyama­ tok nyomán keletkező gondolat-alakzat között. Ha elég energia áll rendelkezésre, akkor a lehetőség az anyagi világ részévé válik. Padfield a következőket fűzi ehhez: Olvashatjuk, hogy kétfedelű repülőgépeket láttak, mie­ lőtt a repülőgépet feltalálták. Olvashatjuk, hogy légha­ jókat láttak, mielőtt az első léghajó elkészült volna. Mostanság pedig a gravitációt semlegesítő szerkeze-


tekről hallunk, mielőtt is? Hiszem, hogy az egyes em­ ber gondolatai teljesen személyesek, és az adott ember sajátjai. Az pedig, hogy miről is gondolkozik az ember, megszabja, mit fogad el valóságnak abból a világból, amelyben él. 6 8 Már régóta közismert tény a kvantumfizikában, hogy a jövő lé­ tezhet amolyan eldöntetlen állapotban. Erwin Schrödinger kvan­ tumfizikus híres gondolatkísérletével világította meg, mit is ért el­ döntetlen állapoton. Egy macskát, közismert nevén Schrödinger macskáját, beteszünk egy dobozba, amelyen nincsen semmiféle nyílás vagy ablak, és bezárjuk. A dobozban a macskán kívül van még egy berendezés is. Ha működésbe lép, akkor az állat elpusztul. Ez lehet mérges gázt tartalmazó palack, amely bizonyos esetben széttörhet. Lőjünk egy részecskét, mondjuk egy elektront, rendkí­ vül kicsiny résen keresztül a dobozba. Az elektron viselkedésétől függően, ami valószínűségen nyugszik, vagy működésbe lép a be­ rendezés vagy nem. A következő kérdést kell feltennünk: Mielőtt kinyitnánk a dobozt (megfigyelés előtt), meg tudjuk-e mondani, hogy a macska életben van-e? A kézenfekvő válasz az lesz, hogy, noha most még nem tudjuk, melyik, de a két eshetőség közül az egyiknek igaznak kell lennie: a macska vagy él, vagy elpusztult. A kvantumfizika más megoldást javasol: E két eset egyike sem igaz. Valójában mindkét lehetőség egyszerre, egyenrangúan létezik, míg ki nem nyitjuk a dobozt. Akkor a kettő közül az egyik megvalósul. 1957-ben Hugh Everett és John Wheeler alapvetően más szem­ léletűjavaslattal állt elő: Abban a pillanatban, hogy felnyitjuk a do­ bozt, a világegyetem két részre szakad, az egyikben él a macska, a másikban elpusztult. E furcsa felfogást találóan „sokvilág elmélet­ nek hívják. Az elmélet azzal a következménnyel jár, hogy a világ­ egyetem pillanatról pillanatra végtelen sok ágra bomlik szét, mind­ egyik tovább fejti saját történetét, párhuzamosan a többivel. Hason­ ló gondolatokra bukkanunk Olaf Stapledon 1937-ben megjelent Starmaker (Csillagalkotó) című művében is. A kozmosz ugyan egészében felfoghatatlanul összetett, mindazonáltal amikor egy teremtmény szembesül szá­ mos cselekvési lehetőségével, mindet egybefoghatta, s ezáltal megteremtette a világegyetem sok különféle


idődimenzióját, és egymástól elkülönülő történeteit. Mivel a kozmosz minden egyes fejlődési szakaszában roppant sok teremtmény létezett, amelyek sok lehetsé­ ges jövő közül választhattak, e fejlődési utak végtelen sok kombinációja lehetséges, aminek természetesen végtelen sok világegyetem köszönhette születését min­ den egyes pillanatban. 6 9 PadfieJd olyan jövőképet mutat nekünk, amelyben a lehetséges jövők függőben vannak, amíg - Schrödiger macskájának esetéhez hasonlóan - meg nem történik a választás valamelyik mellett. Fé­ lelmetesnek hat, hogy alkalmanként rövid időre bepillantást nyer­ hetünk sok más lehetséges jövőbe. Ezek mindegyikének megvan a maga történeti valósága, amelyet beteljesít. Ilyenfajta nézetek időn­ ként idegenebbnek hatnak, mint a kvantumelmélet, amely kizárja a párhuzamos valóságok ismeretét.

PÁRHUZAMOS ELMÉLETEK A szinkronicitás mintaesete lehetne, hogy 1981-ben egyszerre há­ rom elmélet jelent meg, amelyek mindegyike feltételezi, hogy a formák ismétlődésére nem hatnak a tér korlátai. Kettőt ezek közül - Sheldrake és Padfield elméletét - már láttunk. A harmadikat Arthur Chester 7 0 dolgozta ki, aki azért alkotta meg hipotézisét, hogy meg tudjon magyarázni néhány, a parapszichológiában közis­ mert jelenséget. Elgondolásait minden további nélkül alkalmazhat­ juk a szinkronicitásra is. Padfieldhez hasonlóan, Chester is abból indul ki, hogy az anya­ gi formák hajlamosak ismétlődni. A gondolatok is formák - az agy fizikai anyagában. Megközelítése annyiban tér el Padfieldétől, hogy nem az anyagi valóság ismétlődő formáit tartja fontosnak, ha­ nem az agy hasonló állapotait más helyen és más időben. Chester elméletének legérdekesebb vonása nem a nem-lokalitás, hanem az, hogy az okság elve időben előre és hátra egyaránt működik. Az emelet szerint ebből az következik, hogy az agy jelenlegi állapotát befolyásolhatják a jövőbeliek. Azonban e különlegesség is jól összeegyeztethető Padfield nézeteivel, miszerint a jövőbeni lehető­ ségek eldöntetlen állapotban létezhetnek már a jelenben, sőt befő-


lyásolhatják is a tudat éppen adott állapotát. Chester feltevése vi­ szont nyilvánvalóan ellentmond Sheldrake elméletének, mely sze­ rint a formáló mezők az idő előrehaladtával fejlődnek. Sheldrakenek szemlátomást azért kellett a formális okság hipotézisét ebben az alakjában megfogalmaznia, hogy a szokásos tudományos mód­ szerekkel ellenőrizni lehessen. Chester ezzel szemben parapszicho­ lógiai célok érdekében fejlesztette ki elméletét, e területen pedig az idő igen furcsán működik. Egy jellegzetes parapszichológiai kísér­ letben például a kísérleti személynek a kártyacsomagból véletlen­ szerűen kihúzott lapokat kell kitalálnia. Ebben a kártya-kísérletben az a váratlan eredmény született, hogy a kísérleti személy nagyobb találati arányt ért el, mint az a valószínűségszámítás alapján várha­ tó lett volna. Ugyanennek a kísérletnek továbbfejlesztett változatá­ ban csak másnap húzzák ki a lapokat a pakliból, miután előző nap a kísérleti személy már megnevezte a kihúzott(!) kártyákat. Bár­ mennyire felfoghatatlan is ez a józan ész számára, teljesen hétköz­ napi jelenség az ESP-kísérletekben. Mind Chester, mind Padfield abból indul ki, hogy a tudatállapo­ tok, különösen a tudati képek, megfeleltethetőek bizonyos agyi fo­ lyamatoknak. Mindketten biztosra veszik, hogy minden tudatálla­ pot tökéletesen vagy közel tökéletesen megfelel az adott agy egy adott állapotának. Feltevésük csak akkor állja meg a helyét, ha az agy azonos a tudattal. Bármilyen más nézőpontból - például a du­ alista felfogás alapján, amely feltételezi, hogy az agy ugyan nem azonos a tudattal, de kölcsönhatásban állnak egymással - már egyáltalán nem nyilvánvaló, hogy minden tudatállapotnak megfe­ lel az agynak egy adott állapota. Úgy tűnik számunkra, hogy a tudatállapotok sokkal jobban „ha­ sonlítanak" a fizikai világ eseményeihez, mint az agy állapotai. Szemléltetésül gondoljunk a már felhozott példára: Jung betegének tudatában megjelent aranyszínű szkarabeuszbogár formáját tekint­ ve jobban hasonlít az igazi, élő bogárhoz, mint az agyában lejátszó­ dó elektromos és kémiai folyamatok. Ha megengedjük a tudatálla­ potok létezését, akkor miért foglalkoznánk az agy bizonytalan álla­ potaival, amelyek vagy megfelelnek a tudatállapotoknak vagy nem? Bohm is hasonlóan vélekedik. Az implicit rend alkotó meg­ nyilvánulásai között nem tesz különbséget a tudatosság és az álta­ lában vett mentális élet között.


SZINTRŐL SZINTRE Az Omega pont A szinkronicitás tapasztalata olyan érzést kelt bennünk, mintha egy hosszú, több lépcsős folyamat végpontja lennénk. E folyamat víz­ szintes és függőleges irányban egyaránt kiterjed. A vízszintes kiter­ jedés azt jelenti, hogy a folyamat hány személyt és eseményt érint összesen. A függőleges ezzel szemben az értékdimenzió, amely tel­ jesen szubjektív, azaz az adott egybeesés csak egy bizonyos ember számára fejez ki jelentést, szándékot vagy csodát - Jung a numinozitás fogalmával jellemezte ezt a dimenziót. A kozmosz függőleges és vízszintes tagolása szintén nem mond­ ható új találmánynak. Már a régi időkben kialakultak olyan elkép­ zelések, amelyek az istenek és a holt lelkek lakhelyét valahová a földi világon túlra tették. E felsőbb régiók azonban nem elkülönül­ ten léteztek odafönt, hanem hatottak az anyagi világra, ahogy ezt már Platón ideáinak működésénél is láttuk. Ezek az ideák szabják meg az anyagi világ létezőinek formáját, hasonlóan Sheldrake for­ máló mezőihez. A tökéletes ideák szerepe mégsem korlátozódik csupán a formák létrehozására, hanem sokkal jelentősebb, hogy a megformált anyagi létező lényegét adják. Ennek magyarázatára lássunk egy példát. Miért van az, hogy az ember felismer egy lovat, és nem tartja túlméretezett kutyának vagy púpnélküli tevének? Biz­ tosan nem azért, mert a ló hasonlít a többi lóhoz, hanem mert a ló részesül a lóság tökéletes ideájából. A szimpátiák középkori elgondolásának tárgyalásakor szintén kiemeltük, hogy legfontosabb funkciójuk az volt, hogy a valóság függőleges tagolódású szintjeit (az égi és a földi világot) összekap­ csolják. Ez az összefonódás már teljesen ismeretlen a mai ember számára. Századunkban Teilhard de Chardin római katolikus pap, a jezsu­ ita rend szerzetese dolgozott ki egy olyan elképzelést, amelyben a világmindenség függőleges, hierarchikus rendszerbe szerveződik; ebben a szinkronicitás is megtalálja a maga helyét és értelmét. De Chardin mindazonáltal antropológusként szerzett magának hírne­ vet azzal, hogy tevőlegesen hozzájárult az ember fejlődéstörténe­ tének megértéséhez. Rámutatott arra a tagadhatatlan tényre, hogy a


spiritualitás és a mitikus tudat nemcsak jelen van a tudományban, de jól meg is fér a racionális kutatási módszerekkel. Az emberiség evolúciós eredetének kutatása végül az ember természeti kozmosz­ ban elfoglalt helyének nagyszabású látomásává fejlődött. 71 Teilhard de Chardin századunk 30-as és 40-es éveiben alkotott, olyan időszakban, amikor a mechanisztikus szemléletmód még szi­ lárdan tartotta magát annak ellenére, hogy a kifejtett kvantumelmé­ let nyomán körvonalazódó világkép már nem volt ismeretlen. Ajezsuita pap szellemi nagyságát éppen az tükrözi, hogy a kor tudomá­ nyos közéletében tudott olyan emberi és transzcendens világképet megalkotni, amely helyet biztosít az embernek a kozmikus rend hi­ erarchiájában. A mechanisztikus modellből hiányzott valami, ami ahhoz kellett volna, hogy a természet függőleges dimenziói is kibontakozhassa­ nak. Ezt a valamit Teilhard de Chardin radiális energiának nevez­ te el. Ez az anyag elválaszthatatlan sajátossága, „amely azt előrevi­ szi a mind összetettebb és központosulóbb állapot irányába". 7 2 De Chardin szerint ez az energia hajtja az anyagot a mind bonyolul­ tabb, szervezett struktúrák kialakulása felé. Az elképzelés forradalmiságát csak akkor látjuk igazi fényében, ha nem felejtjük el azt a tényt, hogy a kor fizikájának mechanisztikus szemléletmódja ép­ pen a termodinamika második főtételére helyezte a hangsúlyt. Ez az entrópia törvénye, amely szerint a fizikai rendszerek rendezet­ lensége az idő előrehaladtával növekszik. A termodinamika második főtétele azonban csak zárt rendsze­ rekre érvényes, amelyek nem állnak kölcsönhatásban környezetük­ kel. Az élő szervezet természetesen nem tekinthető zárt rendszer­ nek, de a kor gondolkodói ennek ellenére úgy tettek, mintha az ent­ rópia elvét minden további nélkül alkalmazhatnák a bonyolult rendszerek fejlődésére is. De Chardin ezzel szemben feltételezte, hogy a radiális energia ellensúlyozhatja az entrópia hatását. Sheldrake-hez hasonlóan felismerte, hogy nagyon kevés energia elegendő új formák születéséhez, és a radiális energia kettős szere­ pe éppen az, hogy megszabja egy dolog alakját és helyét a többi do­ log között. „Lehetséges ugyanis, hogy az igen tökéletes elrendező­ déshez mindössze igen csekély munka szükséges." 7 3 Teilhard de Chardin szerint a kozmosznak két összetevője van: a külső, anyagi valóság és a belső valóság vagy tudat. „A dolgoknak külsejükkel együtt van egy belsejük is." Igaz ez az anyagi világ min-


den szintjére, kezdve az atomtól, a bonyolult kémiai struktúrákon és az egészen kezdetleges élő szervezeteken át a bonyolultabb élő­ lényekig. A sor végén maga az ember áll. A külső és a belső párhu­ zamosan fejlődik, állandóan összhangban vannak egymással. Ahogy a külső folyamatok bonyolultabb formákat eredményeznek, a belső valóság is mind összetettebbé, minőségileg magasabb ren­ dűvé válik. „Bármilyen legyen is a szemügyre vett eset, biztosak lehetünk felőle, hogy a fejlettebb tudatnak mindig gazdagabb és jobban rendezett építmény felel meg." 7 4 E minőségileg magasabb rendű, bonyolult szerveződésű (fizikai) rendszer az ember ideg­ rendszere. Teilhard de Chardin munkájának legizgalmasabb része azonban nem az anyag és a tudat összeházasítása - ami annyit jelent, hogy a bonyolultabb anyagi rendszer minőségileg magasabb rendű tudat­ ra utal -, noha már ez a gondolat nagy hatást tett a kor tudományos közösségére. (Gondoljunk csak Arthur C. Clark halhatatlan 2001. Urodüsszeia című művére, amelyben a szerző tudattal ruházza, fel Halt, a szuperszámítógépet, azon az alapon, hogy hihetetlenül bo­ nyolult anyagi rendszerekből áll.) Teilhard de Chardin legnagyobb érdeme, hogy megpróbálta elképzelni az ember fejlődéstörténe­ tének következő szakaszát. A Föld jövőjén töprengett, és azt latol­ gatta, milyen irányba fognak továbbfejlődni a meglévő élő szerve­ zetek, különösképpen maga az ember. De Chardin úgy képzelte el az emberiség szellemi tevékenységét, mint valamilyen hálózatot, vagy membránt, amely behálózza az egész Földet. A bioszféra (a földi, szerves élet tere) analógiájára megalkotta a núszféra* (a szellem tartománya) fogalmát. Anúszféra a természet belső valósága, a tudat vagy a szellem világa. Az embe­ ri társadalmak fejlődésével párhuzamosan halad előre a természet belső valóságának, a szellem birodalmának növekvő, az egész föld­ golyóra kiterjedő központosítása. Az emberek mind közelebb kerül­ nek egymáshoz, tevékenységük, kapcsolataik és a kommunikáció révén. Manapság, amikor jó úton haladunk a globális világfalu felé, végbemegy a természet belső fejlődése is, és Teilhard de Chardin el­ mélete szerint az egyes emberi tudatok bolygószintű egységgé ol-

*Az összetétel a núsz és a szféra szavakból származik. A núsz az antik görög filozófia egyik fontos terminusa észt, értelmet jelent. Akifejezés Írásmódjában eltértem az idézett Chardin műben használt Nooszféra formától. (A ford. megj.)


vadnak össze, amely a létezés új és magasabb lépcsőfoka, a globális tudat kialakulása, más szóval: az ómega pont. Mai terminológiával szólva a globális evolúció újabb kvantum­ ugrásának tekinthetjük az ómega pontot, amely úgy viszonyul az egyes ember tudatához, mint a neuronok az agyhoz. Épp úgy, mint az emberi tudatnak, az ómega pontnak is megvannak a maga kiug­ ró és minőségileg magasabb rendű sajátosságai. Egyszerre transz­ cendens és misztikus, egyesíti magában az egyedi tudatok összes­ ségét, működésüket összefogja, ahogy az egyes ember tudata is be­ folyásolja az agyi idegsejtek működését. A egyének közös tudatban való egyesülése azonban nem jelenti az ember személyiségének el­ vesztését, mert a legszemélyesebb emberi vonások kölcsönösen be­ ágyazódnak a többi ember tudatába. Ezáltal az ómega pontban megvalósul a legfontosabb emberi tapasztalat - a szeretet. Teilhard de Chardin nem abban hitt, hogy az ómega pont majd valamikor a reményteli jövőben fog megvalósulni. Meggyőződése szerint e folyamat már ebben a fejlődéstörténeti pillanatban is tart. Az emberi személyiség misztikus oldala titkon, szüntelenül e cél felé von bennünket. Ha alaposan szemügyre vesszük a világ jelen­ legi állapotát, akkor észre fogjuk venni az erre utaló jeleket. Mivel az ómega pont szempontjából nincs lényegbevágó kü­ lönbség a mentális és a fizikai folyamatok között, könnyen belát­ hatjuk, hogy az eszményi módon szervezi és hangolja össze a vi­ lágban zajló történéseket. De úgy tűnik, még további szervező el­ vekre is szükség van. Ira Progoff, Carl G. Jung tanítványa, a szinkronicitás talán legsi­ keresebb kutatója szerint még nem teljes Teilhard de Chardin elmé­ lete. A núszférának a fejlődéstörténet magasabb szintjein érvénye­ sülő szervező elvei közül ugyanis még egy hiányzik. A Jung, Synchronicity and Humán Destiny (Jung, szinkronicitás és az em­ ber rendeltetése) című könyve első fejezetében felveti, hogy a szinkronicitás tölthetné be ezt a szerepet. 7 5 A szinkronicitás esetei egyértelműen és közvetlenül valamilyen felsőbb rendező elvre utalnak, amelyet nevezhetünk ómega pont­ nak is. Ezért a szinkronicitás mintegy utat nyit a létezés magasabb szintjei felé. A későbbi fejezetekben látni fogjuk, hogy Jung a ma­ ga módján szintén egy felsőbb elv megnyilvánulásának tekintette a szinkronicitást.


ÖNSZERVEZŐ RENDSZEREK 1977-ben Ilya Prigogine kapta a kémiai Nobel-díjat, az egyensúlyi állapotukat vesztett kémiai rendszerekkel kapcsolatos kutatásaiért. Pontosabban szólva, Prigogine megmutatta: ha összetett (kémiai és másféle) rendszerekkel elegendő energiát közlünk, akkor egyre ma­ gasabb szerveződési szintű struktúrák képződhetnek. Vegyünk egy egyszerű példát. Felteszünk egy fazék vizet a tűzhelyre, és lassan melegíteni kezdjük az edényt. Kémiai szempontból a víz moleku­ lákból áll, amelyek ide-oda vándorolnak. Ez az ide-oda vándorlás (szakkifejezéssel Brown-mozgás) a melegítés hatására felgyorsul, a víz felforr. Egy ponton a vízben felfelé tartó áramlások jelennek meg, és ezzel a folyadék másfajta szervezettségi szintre kerül. Szembetűnő változás áll be, hiszen az addigi egynemű víztömegben új struktúra keletkezik. Ettől kezdve bonyolult konvekciós áramlá­ sok rendszere szabja meg a vízmolekulák mozgását. A kezdeti ideoda vándorlást felváltotta egy magasabb szintű szervezet, amely ma­ gában foglalja a molekulákat anélkül, hogy azok egyedi jellegüket elveszítenék. Az alacsonyabb szintű rendszerek magasabb szintű struktúrákká alakulása egyaránt jellemző az élő szervezetek sejtjei­ re, és az élő szervezetek közösségeinek viselkedésére is. Ha más-más szívből származó sejteket teszünk petricsészébe, akkor mindegyik a saját ritmusában húzódik össze. Amennyiben azonban a sejtek száma meghalad egy kritikus határt, hirtelen összehangolják az összehúzódás ritmusát, ahogy azt a szív normá­ lis működésénél megszoktuk. Még egy példa. Tegyünk néhány hangyát egy homokkupacra. Céltalanul bolyonganak, tudomást sem vesznek egymásról. Ha azonban növelni kezdjük a számukat, akkor egy ponton azt tapasztaljuk, hogy munkamegosztási szerve­ zet alakul ki közöttük, mindegyik hangya végzi a maga dolgát. Ilyen esetek részletes elemzését találja az olvasó Erich Jantsch The Self-Organizing Universe (Az önszervező világegyetem) című könyvében. 7 6 Prigogine, Erich Jantsch és más, rokon szellemű kutatók elméle­ tei tartalmazzák Teilhard de Chardin korszakalkotó meglátásait. Mivel Prigogine többek között kiváló matematikus is volt, így el­ méletének megfogalmazása eleget tesz a legszigorúbb tudományos követelményeknek. Míg Teilhard de Chardin gondolatai a tudósok


és a filozófusok egyéni gondolkodását befolyásolták alapvetően, addig Prigogine eredményei hamar felkeltették a tudományos köz­ vélemény érdeklődését. Nem egyértelmű azonban, hogyan kapcso­ lódik Prigogine tudományos munkája az ómega ponthoz. Tovább kell haladnunk az általa megkezdett úton, és ki kell dolgoznunk a legmagasabb szerveződési szintű rendszerek elméletét. Annyi az eddigiekből is világos, hogy a kozmoszt sok emeletes, hierarchikusan felépülő rendszerként kell elképzelnünk. Minden szint - mint például a test sejtjei - önálló életet él. De az azonos faj­ ta sejtek egyúttal a test egyes szerveinek - a szívnek, a májnak és a többinek - az építőkövei is. Önálló életüket egy nagyobb egész az emberi test - szerves részeként folytatják tovább. E bonyolult bi­ ológiai szervezet azonban új sajátosságra tett szert: megszületett benne a tudat. A társadalmat, mint a következő nagyobb szervező­ dési szintet, már a tudatos emberek alkotják. E közösség belső vi­ lágát hívta Teilhard de Chardin núszférának, amelyben majd meg fog születni az ómega pont. Azt a gondolatot, hogy a természeti folyamatokat jobban meg­ értjük, ha hierarchikus szerveződési szintekre osztjuk őket, Ludwig von Bertalanffy vetette fel először, századunk első felében, jóval Prigogine előtt. Von Bertalanffy nevéhez fűződik a rendszerek álta­ lános elmélete, amely nagyjelentőségű volt ugyan, szerzője mind­ azonáltal nem vált ismertté szélesebb körben. Az eddigiekben durván körvonalaztuk a rendszerek általános el­ méletét. A legfontosabb az alapgondolat, miszerint az összetett (szervezeti, társadalmi, gazdasági) folyamatokat szintekre bonthat­ juk. Ezek saját szabályaiknak és korlátaiknak megfelelően működ­ nek, miközben egyúttal részt vesznek az egész egység működésé­ ben is. A szív például a saját maga szabta ritmusban ver, de része egy nagyobb egésznek: az emberi testnek, amely szintén önállóan létezik, és megvan a csak rá jellemző viselkedése - a maga szint­ jén. Ezt már mind tudjuk. Prigogine annyival egészítette ki az el­ mondottakat, hogy rámutatott: az anyag szüntelenül a szerveződés új és magasabb szintjére és egységére törekszik. Ira Progoff felvetette, hogy fogjuk fel a szinkronicitást a fizikai és a tudati szerveződési szintek magasabb egységének jeleként. Eb­ ben az esetben nem kell tovább keresnünk az ómega pontból hiány­ zó rendszerező elvet. Erich Jantsch rendszerelméleti kutató, Progofftól függetlenül ugyanerre a következtetésre jutott: a szink11


ronicitás a legmagasabb szintű kozmikus egység megnyilvánulása. Végül harmadikként Arthur Koestler - egy életen át tartó vizsgáló­ dások után - fogalmazta meg a legvilágosabban a szinkronicitás lé­ nyegét: az ember életében megvalósuló, legmagasabb szintű egy­ ség ajándéka és alapja. Von Bertalanffy hatására Koestler a maga szellemes, alkotó módján, az egység fogalma köré egyedülálló fogalmi rendszert te­ remtett. Az egységet elnevezte holonnak (holos görögül egészet je­ lent). 7 7 A hólon egyszerre önálló létező, és egy nagyobb egész ré­ sze. Önmagában is teljesen életképes, de egy nagyobb rendszerben is tökéletesen el tudja látni a feladatát. Eddig nincs benne semmi új, Koestler azonban felruházza a holont öntudatos célzatossággal is: Az élő szervezet és a társadalom mint egész, nem egy­ szerűen elemek halmaza, hanem olyan sokszintű, hie­ rarchikusan szervezett rendszerekből áll, amelyek ala­ csonyabb szintű alrendszerekből tevődnek össze, akár az orosz matrjoska-babák. Ezek az alrendszerek - vagy holonok, ahogy én hívom őket - Janus-arcú létezők, hi­ szen egyszerre rendelkeznek az egész független, és a részek függő sajátosságaival. 78 Koestler vallotta, hogy a szinkronicitás az ember szerveződési szintjén elérhető legmagasabb fokú egységből fakad. Tehát, „ha az egységesítő hajlandóságot olyan általános elvként fogjuk fel, amely az oksági elvvel nem magyarázható eseményeket is magá­ ban foglalja, akkor igencsak egyszerűvé válik, mégha ez meghalad­ ja is a felfogóképességünket". 79

MI IS AZ A HOLOMOZGÁS? Bohm elméletében a rendek sorozatai - explicit rend, implicit rend, szuperimplicit rend és a továbbiak - nem hierarchikusan követik egymást. Bizonyos értelemben világos, miért ragaszkodik Bohm ehhez. Tökéletesen félreértenénk az elképzelését, ha az egyes ren­ deket a valóság egymás fölött álló síkjainak gondolnánk. Bohm ép­ pen azt hangsúlyozza, hogy ezek a rendek kölcsönösen áthatják egymást, hiszen végül is csak egyetlen valóság létezik.


De más értelemben kénytelenek vagyunk Bohm modelljét még­ iscsak a valóságszintek egymásra épülő rendszerének tekinteni. Az explicit rend, életünk mindennapi világa ugyanis szüntelenül ki­ bomlik az implicit rendből, ez pedig a szuperimplicit rendből, és így tovább a végtelenségig. Valójában azonban nem áll egyik rend sem a másik fölött, hanem ugyanazon valóságot mutatják más és más szemszögből. Sokan latolgatták már azt a lehetőséget, hogy különös, ihletett pillanatokban közvetlen kapcsolatba kerülünk az implicit renddel, és olyan információk birtokába jutunk amelyeket az explicit rend, mindennapi világunk adott darabkája, nem tartalmaz. Dávid Loye pszichológus és jövőkutató egyenesen azt állítja, hogy az ember képes szondázni az implicit rendet. 8 0 Képletesen szólva, a tudatunk értesüléseket merít a kozmosz örökkévaló, végtelen kútjából. En­ nek alapján esetleg könnyebben megérthetjük az érzékszerven túli érzékelés jelenségeit, amelyeket nem korlátoz a tér és az idő. Az ESP egyik legmegbízhatóbb fajtája az úgynevezett távolba látás. A laboratóriumban ülő kísérleti alanyt megkérik, mondja el, szerinte mit lát egy bizonyos kiválasztott személy, messze a laboratórium­ tól. 8 1 Az eredmény szempontjából közömbös, milyen messze van­ nak egymástól. Ebben az esetben az implicit rend szondázásáról van szó? A szondázás talán kevésbé látványos, de annál fontosabb formá­ ja az intuíció. P. Goldberg a The Intuitíve Edge (Az intuíció határ­ mezsgyéjén) című könyvében a hirtelen felismerés olyan eseteit vizsgálja, amelyekben az explicit rend 8 2 érzékszerveinkkel elérhe­ tő valósága mögül elősejlik az implicit rend. A hirtelen felismeré­ sek a kétségbevonhatatlan bizonyosság érzésével töltenek el ben­ nünket, már születésük pillanatában. Noha meg nem tudnánk mon­ dani, miért, de pontosan és magabiztosan végezzük teendőnket, még ha a körülmények nem igazolják is cselekedetünket. John Walton például vérszomjas tigrisekre vadászott a Bengál őserdőben a század első éveiben. Amint a dzsungelben a tigrisek nyomát kö­ vette, többször csaknem maga esett a vadállatok áldozatául. Rejté­ lyes hatodik érzéke azonban mindig idejében figyelmeztette a ve­ szélyre, és így még ki tudott térni a támadás elől. Az implicit rend szondázásához tudatunknak nem szükséges el­ hagynia testünket, hogy összegyűjtse a keresett adatokat, még ak­ kor sem, ha azokat számtalan helyről kell felcsipegetnie. A


holografikus modell értelmében ugyanis a világegyetem bármely kis darabja magában foglalja az egész mindenséget. A csan (zen) buddhizmus alapszövege ékesen fejezi ki ezt a gondolatot: Noha a végső valóság eredendően egy, mégis vala­ mennyi dolog részesül belőle, amelyek mindegyike vi­ szont tartalmazza a végső valóságot a maga teljességé­ ben. Az égen is csak egyetlen Hold jár, melynek ezüst­ je beragyogja a folyókat meg a tavakat, s fényét minde­ nütt láthatjuk. De azért még nem mondjuk, hogy felap­ rózódott a Hold. 8 3 Csak észre kell vennie az embernek a lényeget. Nyilvánvalóan számos akadály hátráltatja, hogy még a mi éle­ tünkben megérthesse az emberiség a szinkronicitás okát és értel­ mét. Fölöttébb hiányosak még róla a fizikai ismereteink, a tudatról talán még ennél is kevesebbet tudunk, sőt még az agyról sem állít­ hatja senki, hogy minden titkát kikutattuk volna. A végső magyará­ zatot pedig - legalábbis e könyv keretei között - valószínűleg csak azután fogjuk meglelni, ha alaposan szemügyre vettük a világ legzavarbaejtőbb képződményét: az emberi agyat, valamint szám­ ba vettük a lélektan elért eredményeit.


A fenséges és a misztikus az éj csodája, néha... a legélénkebb beszélgetés közepette előálló súlyos csendben is megnyilatkoznak - azt mondják ilyenkor, hogy Hermész lépett a terembe... WALTER OTTÓ The homeric Gods (A homéroszi istenek)

A BAL ÉS A JOBB EREDETE Az elmúlt évtizedek kutatásai révén közelebb kerültünk az agy mű­ ködésének a megértéséhez, mégsem szabad elbíznunk magunkat, mert az univerzum e talán legkülönösebb szerkezete bizonyosan tartogat még számos meglepetést, A megszerzett ismereteket ter­ mészetesen fel fogjuk használni jelen vizsgálódásunk tárgyának a szinkronicitásnak - mind alaposabb felderítéséhez. Legalább ar­ ról képet akarunk kapni, milyen összefüggés van a szinkronicitás és az agy működése között. A legjobb esetben pedig választ kapha­ tunk a szinkronicitás eredetének kérdésére is. . A természet előszeretettel tér el, ha nem is nagy mértékben, a tö­ kéletes szimmetriától. Jobb és bal kezünk első pillantásra egymás tökéletes tükörképének látszik, valójában azonban nem az, mint ahogy két lábunk sem teljesen egyforma: Erről rögvest bizonyságot szerezhetünk, ha bemegyünk egy cipőboltba és felpróbálunk egy pár cipőt. Egyik lábunkra mintha ráöntötték volna, a másikat vi­ szont vagy szorítja vagy nagy rá. A múlt században Louis Pasteur felfedezte, hogy a borkősav molekulának két típusa van, amelyek


egymás tükörképei. Az a penészgombafaj azonban, amellyel éppen kísérletezett, csak az egyiket kedvelte. „E szembetűnő eltérés (az asszimetria) korunkban az első határozott jele annak, hogy lényeg­ bevágó különbséget kell tennünk a holt és az élő anyag között" 8 4 vonta le a következtetést a kutató. Az élő szervezetekben megfigyelt szimmetriasérülés fontosságát mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy az élet egyetlen alapvető molekulái - a fehérjék és a DNS kettős spirálja - sem szimmetrikusak, hiszen csupán egyik irányba csavarodnak. Az el­ múlt évtizedek kísérleti és elméleti kutatásai egyaránt megerősítet­ ték, hogy a tökéletes szimmetria hiánya sokkal mélyebben gyöke­ rezik, mintsem gondolták, mert még az atomok világára is érvé­ nyes. Ezek után már nem lep meg bennünket, hogy a két agyfélte­ ke sem teljesen egyforma. Az eltéréseket jól tükrözi a lélektan két, egymást kiegészítő vonulata, amelyek egészen más, egymást ki­ egészítő tulajdonságokkal jellemzik a két féltekét. 1861-ben Párizsban Paul Broca francia neurológus egy olyan férfi agyát mutatta be az Antropológiai Társaságnak, aki halála előtt fokozatosan elvesztette beszédképességét. A vizsgálatok sú­ lyos károsodásokat állapítottak meg az agy bal felőli homloklebe­ nyében. „Broca agya" vált a tudomány történetének leghíresebb szervévé, mert ez szolgáltatta az első bizonyítékot a két agyfélteke alapvetően eltérő működésére. Broca úgy találta, hogy a legtöbb ember esetében a bal félteke felelős a beszéd képességéért. Ide tartozik azonban még a logikus gondolkodás is. Ezek nélkül pedig nem volna sem tudomány, sem matematika, sem könyv. Nagyon kevés tudást lenne csak képes egyik nemzedék a másikra hagyni, enélkül pedig nem születhetne meg az emberi kultúra sem. Broca nagy érdeme, hogy első ízben bizonyította, mi mindent köszönhetünk a bal féltekének. Akkor mi szükség a jobb féltekére? Ezt a kérdést 1865-ben tette fel az angol Hughlings Jackson, a XIX. századi klinikai neurológia óriása: ha „további tapasztalati megerősítést nyer, hogy a kifejezés képessége (a nyelv) az egyik féltekéhez kötődik (a balhoz), akkor jogosan kérdezhetjük, nem székelhet-e az észlelés - a nyelvet ki­ egészítő képesség - a másik féltekében". 8 5 Ha az „észlelés"-t tá­ gan, egy helyzet átfogó megértéseként használjuk, akkor Jackson-


nak tökéletesen igaza van. Mai tudásunk szerint a jobb agyfélteke működésére jellemző a teljességre törekvő, átfogó gondolkodás. A jelenlegi tudományos eredmények különböző funkciókat tu­ lajdonítanak a két agyféltekének. A bal féltekéhez kapcsolódik a lo­ gikus, analitikus és racionális gondolkodás, míg a jobb félteke fe­ lelős az észlelésért, a holisztikus és a kreatív látásmódért; nem kö­ ti a lineáris logika, a helyzeteket a maguk egészében ragadja meg. Ennek megfelelően a jobb féltekéhez tartozik a művészet, az alko­ tóképesség és az érzelmek. E felosztás igaz az emberek többségé­ re, akiknek a beszédközpontjuk a bal féltekéjükben található (a jobbkezesek 95 vagy nagyobb százaléka, és a balkezesek 70 vagy nagyobb százaléka). A többi ember esetében a felsorolt agyfunkci­ ókat éppen a másik féltekében találjuk, vagy pedig az egyes funk­ ciók máshogy oszlanak meg a két félteke között. Noha a bemuta­ tott képet kissé eltúloztuk, ahhoz azonban elég szemléletes, hogy a szinkronicitás olyan elméleteit tárjuk fel, amelyek a kétkamrás vagy bikamerális agymodellen alapulnak. Az imént vázolt agymodell mintegy száz éves. A jobb és a bal megkülönböztetése ellenben évszázadokra nyúlik vissza. Azért, hogy jobban megértsük, miről is van szó, kezdjük azzal, hogy a két agyfélteke a vele ellentétes testféllel áll kapcsolatban. Másképpen fogalmazva: az agyat úgy huzaloztúk, hogy a bal félteke a test jobb, a jobb félteke pedig a test bal oldalát ellenőrzi. Értelemszerűen igaz ez a kezekre is, a bal félteke a jobb, a jobb félteke a bal kezet irá­ nyítja. Olyan betegségeknél, amelyek során a bal féltekét (itt a be­ szédközpont) súlyos károsodás éri, a beteg nemcsak a beszédkész­ ségét veszítheti el, hanem a jobb testfele is teljesen megbénulhat. A testfelek szabályozásának e keresztcsatolásához hasonló az észlelés működése is. Amit a bal szemünkkel látunk vagy bal testfelünkkel érzékelünk, azt a jobb agyfélteke, amit a jobb szemünkkel, azt a bal félteke dolgozza fel. Ezek után jobban fogjuk érteni a jobb és a bal jelképrendszerének ki nem mondottan, már olyan régóta ismert kü­ lönbségeit. Jerome Bruner pszichológus, az alkotó gondolkodás és az intuí­ ció kutatásának egyik úttörője 1962-ben a következőket írta: Gyermekkorom óta elbűvöl a jobb és a bal jelképtana egyik cselekszik, a másik álmodozik, a jobb a rend és a törvényesség, le droit (a jog). A bal szépségeszménye a


geometria és a következetesség. Ajobb kezünk a tudás után nyúl - és tudományt fog. Nem több és nem keve­ sebb ez, mint hogy elménk sok izgalmas játéka közül egybe belefeledkezünk, így tudományos elméleteinket a bal féltekének köszönhetjük. 86 Dávid Loye, többek között, összegyűjtötte a hagyományosan a balhoz és a jobbhoz társított jellemzők legjavát. 87 Ajobb oldal (bal agyfélteke): a beszéd, az analitikus, egymásra következésen alapu­ ló tudás, amely az értelem terméke, kijelentésekben megfogalmaz­ ható és a lényegre összpontosít. Ajobb oldal (bal agyfélteke) továb­ bi jellemzői: a már ismert, a kifejezett, az el nem rejtett, a férfi jel­ leg és a Nap. A bal oldalhoz (jobb agyfélteke) számítjuk rendsze­ rint: a térlátást, az alakfelismerést, a holisztikus gondolkodásmódot és az egyidejű tudást; ilyen az érzékszervi (a közvetlenül érzékelt), az appozícionális (több elem egyidejű jelenléte) és a nem rendsze­ rezett tudás. A bal oldal (jobb agyfélteke) egyéb jellemzői még: a ki nem fejezett, az ismeretlen, a rejtélyes, a termékenység, az alko­ tóképesség, a női jelleg és a Hold.

AZ ISTENEK SÍRJA Barbara Honegger 1979-ben ismertette a Parapszichológiai Társa­ ság előtt az agyműködésen alapuló szinkronicitás-elméletét. Dol­ gozatának végkövetkeztetése, hogy azok az egybeesések, amelyek­ nek valaki rendkívül nagy jelentőséget tulajdonít, olyan, a külvilág­ ba kivetülő, álomszerű folyamatok, amelyeket a jobb agyfélteké­ ben lévő második beszédközpont szabályoz. 8 8 Az, hogy ajobb félteke is rendelkezik önálló beszédközponttal, nem újdonság. 1976-ban jelent meg Julián Jaynes pszichológus könyve a The Origin of Consciousness in the Breakdown of the Bicameral Mind (Akétkamrás agy megszűnése nyomán keletkezett tudat). A szerző szerint a körülbelül Krisztus születését megelőző utolsó évezredig a jobb agyféltekében lévő beszédközpont is mű­ ködött, de a bal féltekén találhatótól függetlenül és tőle eltérő sze­ repkörben. E manapság másodlagosnak tekintett beszédközpont kemény hangú utasításokat adott a bal félteke beszédközpontjának bizonyos, a két féltekét összekötő idegpályákon keresztül. A bal

80


félteke, amelyet Jaynes a tudatos énnek tekint, hallotta ezeket az utasításokat, de úgy érzékelte, mintha valahonnan kívülről érkeztek volna - egy barlangból, az égből vagy mintha egy istenszobor szólt volna. így Isten hangjának vélték. 8 9 A tudatos én az abszolút tekintélynek kijáró tisztelettel kezelte ezeket az utasításokat a hétköznapi élet valamennyi kérdését érintő döntésekben, állítja Jaynes. Az ősi mezopotámiai írásokban számos példát találunk erre. Például egy régi sumér mondás így szól: Cse­ lekedj gyorsan, és örömet szerzel Istenednek. (Ne feledjük, hogy ezekben az antik civilizációkban a lehető legtermészetesebbnek te­ kintették, ha valaki beszélget a személyes istenével, aki szobor alakjában élt együtt a háziakkal. Az átlagember ugyanis nem állt kapcsolatban a főistenekkel.) Az ékírásos szövegekből kitűnik, hogy a személyes istennel folytatott párbeszédet éppolyan valósá­ gos beszélgetésnek tekintették, mintha a szomszéddal társalogtak volna. Egy Kr. e. 1700 körül keletkezett szöveg például így szól Ningal istennőről: „tanácsadó, kiemelkedő, bölcs parancsoló, a főistenek hercegnője, magas rangú szónok, akinek a parancsait szó nélkül végre kell hajtani". Jaynes elméletében - az agy két féltekéjére jellemző sajátos mű­ ködést alapul véve - feltette, hogy inkább a jobb agyféltekére sza­ bott feladat a döntéshozás, mivel e félteke képes csak egyszerre át­ látni a helyzet döntéshez szükséges valamennyi vonatkozását. így minden tényezőt figyelembe tud venni a helyes döntés érdekében. A bal féltekére hárul viszont a végrehajtás, és a végleges megoldás­ hoz szükséges részletek kidolgozásának feladata. A Közép-Kelet ősi mezőgazdasággal foglalkozó kultúráiban jól működött ez a munkamegosztás az agy két féltekéje között, hiszen a mezőgazda­ sági művelés során csupán a felmerülő, többé-kevésbé megjósolha­ tó kereslettel kapcsolatos döntésekre volt igény. A Krisztus születé­ sét megelőző második évezred folyamán azonban alapvetően meg­ változott a világ. A nemzetek egymással háborúztak, és az istenek utasításai szinte kizárólag a háborúkra vonatkoztak. A pusztítást természeti katasztrófák sora követte, mire az addigi társadalmi rend teljesen összeomlott. A legfőbb érték a túlélés képessége lett. E vi­ haros történelmi helyzetben túlélési előnyt jelentett a két félteke működésének összehangolása, az egyesült tudat, mert gyorsabban, és a körülményekhez rugalmasabban alkalmazkodva dönthetett az ember. Az új tudat kialakulása azonban végleg elnémította az iste-


nek hangját. Az agy olyan egésszé vált, amelyben a két félteke kö­ zötti információcsere mind nagyobb hatásfokkal zajlott, és az iste­ nek hangja lassan a múlté lett. Mára a jobb agyfélteke beszédköz­ pontjából már csak hírmondó maradt. Jaynes elmélete meglepő megerősítést kapott Wilder Penfield, 90 kanadai idegsebész műtéti beavatkozásai folytán. Az 50-es évek­ ben Penfield megfigyelte, hogy ha a jobb agyfélteke feltételezett beszédközpontját gyenge elektromos árammal ingerli, akkor a be­ tegben hang-hallucinációikat idézhet elő. Noha Penfield úgy vélte, valamilyen emlékközpontot aktiválhatott, és gyermekkori emlékek szabadultak fel, Jaynes azonban rámutatott, hogy ez már csak azért sem valószínű, mert a betegek többsége nem tudta senkihez sem kötni az elhaló, határozatlan hangokat. Szerinte Penfield a jobb fél­ teke beszédért felelős területét ingerelte az elektromos impulzusok­ kal, ami viszont újra aktiválta az istenek hangját keltő régi mecha­ nizmust. Penfield bizonyos értelemben belépett az istenek sírbolt­ jába, és az egykori istenek szellemét hallotta. Mára e hangok elnémultak. Jaynes szerint azonban a tudathasa­ dásban szenvedő betegek egy részében valahogyan helyreállt a ré­ gi mechanizmus, és ők még jelen korunkban is hallják az istenek hangját. Mielőtt a gyógyszeres kezelés bevett szokássá vált, a szkizofrén betegeknek gyakran voltak ilyen tapasztalataik. Engedelme­ sen követték a hang utasításait, és csak nagy erőfeszítéssel sikerült parancsolóiktól megszabadulniuk. Nem volt könnyű feladat ellen­ állni az isteni parancsnak, hiszen nem belülről jött, hanem kívülről, mintha a szobában tartózkodók közül mondta volna valaki, máskor pedig még a hang forrásának helyét sem lehetett meghatározni. Julián Jaynes és Barbara Honegger vallják, hogy a jobb agyfél­ tekében feltételezett beszédközpont még mindig működőképes. Honegger neki tulajdonítja az álmokat és azokat az egybeeséseket, amelyek valaki számára üzenetet közvetítenek. Penfield eredmé­ nyeinek ellenére is spekulatívnak kell tartanunk minden olyan el­ képzelést, amely a jobb félteke beszédközpontjáról akar állítani va­ lamit. Igaz ugyan, hogy Honegger elmélete nem követeli meg e vi­ tatott beszédközpont tényleges beszédképességét. Csupán a nyelvi folyamatok mély struktúráját feltételezi. A nyelvészek kétféle struktúrát különböztetnek meg: a felszíni struktúra - mondjuk egy mondat kimondott vagy leírt formája; és a mély struktúra pe­ dig e tényleges mondat mintája. Például elképzelhető, hogy egy


felszíni struktúráját tekintve egészen különböző angol és francia mondatnak ugyanolyan mély struktúrája legyen. Honegger tehát a jobb agyféltekében szunnyadó mély struktúrában véli felfedezni az álmok, a szinkronicitás és egyéb más paranormális jelenség forrá­ sát is. Érdekes, hogy Honegger elméletét nem Jaynes és nem is Penfield kutatásaira alapozta, hanem az álmok és a szinkronisztikus egybeesések tartalmának elemzésére. Egészen Freudnak a szá­ zad első évében megjelent klasszikus művéig - Alomfejtés -, az ál­ mokat magyarázó elméletek többsége szerint az álmok valamilyen nyelvi mély struktúrán nyugszanak. Más szóval, az álom igazi je­ lentését akkor leljük meg, ha megtaláljuk az alapjául szolgáló nyel­ vi formulát. Ennek egyik egyszerű példája, ami Freud szerint is igen gyakori, amikor nyelvi játékok jelennek meg álmainkban. E könyv egyik szerzőjének ilyen álma volt két nappal az előtt, hogy ezt a szakaszt papírra vetette. Nagyon későn tért nyugovóra, egé­ szen kimerülten hamarosan mély álomba zuhant. Mielőtt elaludt, a Twilight Zone című sorozat felújítását nézte a tévében. A film há­ rom űrhajósról szólt, akik egy aszteroidán szálltak le, amelyről ki­ derült, hogy egy fejlett civilizáció temetőnek használja. Kétségte­ lenül ez váltotta ki az aznap éjszakai álmát. A szerző álmában tény­ leg egy temetőben (angolul cemetery) aludt. Az álom üzenetének mély struktúrája így hangzott: a holtak álmát alszod. Az angol ér­ telmező szótárból megtudjuk, hogy a cemetery (temető) szó a gö­ rögből ered, és hálókamrát jelent! Honegger úgy véli, a szinkronicitás eseteit is csak akkor fogjuk valóban megérteni, ha megtaláljuk a mögöttes nyelvi mély struktú­ rát, mint az álmoknál. Szemléltetésül nézzünk egy példát, amely néhány évvel ezelőtt történt Texasban. A két szereplő: egy közleke­ dési rendőr, aki súlyosan megsérült egy balesetben, és egy üzletem­ ber, aki megmentette az életét. A motoros rendőrt Allén Falbynek hívták, és motorjával belerohant egy kamionba. A helyszínre érke­ ző Alfréd Smith üzletember kiugrott a kocsijából, hogy megnézze, segíthet-e még a bajbajutotton. Falby egyik lábából ömlött a vér. Smith levette a nyakkendőjét, érszorító kötést tett fel, s ezzel meg­ mentette a rendőr életét. Öt év eltelt, amikor újra találkoztak. A sors fintora, hogy ekkor Smith szenvedett súlyos sérülést egy autóbal­ esetben. Falby ért oda hozzá elsőnek, és a sors újabb fintora, Smith egyik lába erősen vérzett. Falby felrakta az érszorító kötést, mely


elállította a vérzést, és csak ezután ismerte fel az ápoltban Smith-t. Később így tréfálkoztak egymással: Egy jó érszoritó kötés megér még egyeit E példa jól mutatja, hogy értelmezi Honegger a szinkronicitást. A freudi hagyományoknak megfelelően a mögöttes nyelvi tartalmat hangsúlyozza, ami ebben az esetben egy szójáték volt. De nézzünk egy másik példát. A történet Honegger egyik ismerőséről szól, egy hölgyről, aki meglepetten tapasztalta, hogy a Webster's értelmező szótárban nincs benne a congeniality (rokon beállítottságú) szó. El­ mesélte ezt a nővérének is. Később, mivel el akarták adni a családi házat, éppen a könyveket pakolták, mikor a hölgy észrevette, hogy a Don Quijote kötetet emelte le a polcról, és ugyanebben a pillanat­ ban a nővére a szoba másik végén megjegyezte, hogy ez a könyv az ő kezében van. Kis idő múlva a hölgy apja hintaszékében ringat­ ta magát, és egy vállfát vett észre a földön. Odament, lehajolt, hogy felvegye, és ekkor éles fájdalom nyilallt a hátába. Kiderült, apjuk kedves, nagy tiszteletnek örvendő Don Quijote-szellemű úriember, a Webster család tagja. Családi ügyekben hajlamos volt a mártírt játszani, és egyáltalán nem örült, hogy el kell adni a házat. Honegger így értékeli a történetet: Az elmondottakból arra következtettem, hogy (a höl­ gyet) nagy elkeseredettséggel töltötte el, hogy családjá­ ban nincs szellemi közösség (azaz: congenality), és nő­ vérével egyetértettek abban, hogy apjuk a felelős ezért, mert Don Quijötéként szüntelen késztetést érzett, hogy neki kell rendbe raknia a világ dolgait. A vállfa pedig arra utalt, hogy valamilyen akasztásos tragédiát rejt a család története, ezt az apa meg is erősítette. Az apa nő­ vére felakasztotta magát azok után, hogy a fivére éve­ ken át a család vagyonát sem kímélve mindent feláldo­ 92 zott a kedvéért. Honegger még arról is beszámol, hogy a hölgyből iszonyúan nagy energiák szabadultak fel, miközben mesélt. Nagyon hatásosak és összetettek Honegger példái. Az iménti még az egyszerűbbek közül való. Csábító, ahogy a szinkronicitás kérdését megközelíti, mindazonáltal a legújabb kutatások a legke­ vésbé sem igazolják egy beszédközpont létét a jobb agyféltekében.


A Penfield betegeiben elektromosan keltett hang-hallucinációkat például csak epilepsziásoknál sikerült előidézni. Ez pedig kétséget kelt az emberben, hogy a jobb agyfélteke volna bizonyos nyelvi je­ lenségek forrása, legalábbis az emberek többségénél biztosan nem. Honegger természetesen nem akarja azt mondani, hogy a jobb agyfélteke általa feltételezett beszédközpontja beszélni tudna. Csu­ pán annyit állít, hogy az álomban és a szinkronicitás eseteiben megfigyelhető mély struktúrájú nyelvi folyamatokat vezérli. Ha Penfield rejtélyes hang-hallucinációit nem számítjuk, akkor nincs bizonyíték arra, hogy a jobb agyfélteke képes volna egyszerűbb mondatokat megérteni. Továbbá arra sincsen jelenleg tudományos bizonyítékunk, hogy az álmok a jobb agyféltekéhez kötődnének. A dolgok ilyetén állása azonban kétségessé teszi, hogy a szinkronisztikus egybeeséseket - az álmokhoz hasonlóan - hitelt érdemlően magyarázni tudnánk. A legmegdöbbentőbb Honegger elméletében azonban az, hogy a jobb agyfélteke befolyásolni képes a külvilág eseményeit. A kutató szerint a szinkronicitás példáinak java részében valamilyen kíván­ ság teljesüléséről van szó. Megkérdezhetjük azonban, hol van a kí­ vánságok határa? Például az üzletember balesetét, amely öt évvel a rendőré után történt, úgy kell értelmeznünk, hogy csak azért kellett bekövetkeznie, mert a rendőr szerette volna meghálálni, hogy az üzletember megmentette az életét? (Nem tette volna meg egyszerű­ en egy képeslap?) Az álom és a valóság olyan furcsa összefüggése ez, mint amiről Ursula Le Guin The Lathe of Heaven (Égi eszter­ ga) című könyvében ír. Ha a főszereplő fiatalember álmában meg­ fogalmaz egy kívánságot, akkor az szempillantás alatt megvalósul. Egy másik példa a fantasztikus könyvek világából: Larry Niven Ringworld (Gyűrűvilág) című regénye, amelyben egy hölgy örök­ letes adottsága a jó szerencse. Mivel a dolgok a hölgy jó szerencsé­ jét kovácsolják és érdekeinek megfelelően alakulnak, ezért ember­ társaira gyakran csőstül zúdul a szerencsétlenség. Csupán a kellemetlen egybeesések miatt, hiba volna rögtön fél­ retenni Honegger elgondolását, hogy a szinkronicitás szerepet játszhat a kívánások teljesülésében. Sokkal fontosabb, hogy a kuta­ tó szerint az agy kelti a szinkronisztikus egybeeséseket. Vonzó öt­ let, de a tudomány mai állása szerint nem tudjuk eldönteni, igaz-e. Okunk van azonban feltételezni, hogy talán maga Jung is támogat­ ná ezt az elképzelést. 1929-ben így ír az Aranyvirág titkának kom-


mentárja című munkájában: „a kollektív tudattalan egyszerűen a különböző fajú emberek agyi struktúrájának azonosságát fejezi ki" 9 3 . Jung szerint ez megmagyarázná, miért bukkanunk minden népnél nagyon hasonló mitikus témákra. Ne feledjük, hogy e miti­ kus témák a lélektani archetípusokra vezethetők vissza, amelyek­ ből Jung felfogása szerint a szinkronicitás fakad.

N É M A REZONANCIA A szinkronicitás és az agy közti összefüggések megértéséhez veze­ tő út következő állomása a meditáció. Nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a szinkronicitás és a meditáció között: minél mélyebb meditá­ ciós állapotba jut valaki, annál több szinkronisztikus egybeesés tör­ ténik vele. Péter Russell így ír Global Brain (Globális agy) című könyvében: Sok meditáló, függetlenül attól, milyen meditációs módszert használ, ahogy a nyugalom mind mélyebb és mélyebb szintjére merül, különös egybeeséseket ta­ pasztal maga körül. Rendszerint hosszúra nyúlt meditá­ ciós üléseket követően, mialatt az ember fokozatosan visszatér a hétköznapi élet rendes kerékvágásába, rend­ kívül valószerűtlen és szerencsés egybeesések halmo­ zódnak egymásra. 9 4 Hasonló hatása van az imának is. William Temple brit püspök így beszél erről: „Míg imádkozom, egyre-másra egybeesések tör­ ténnek. Ha befejezem az imát, megszűnnek". 9 5 Néhány évvel ezelőtt divatos beszédtémának számított, hogy a meditáció jobb agyféltekés tevékenység. Néhány egyszerű esetet mint például a légzés számolását és a mantra ismételgetését - le­ számítva, az egyén holisztikus tapasztalatának tényleg nem sok kö­ ze van a bal agyfélteke logikus és elemző működéséhez. Mind­ azonáltal meg vagyunk róla győződve, hogy a meditáció során az ember agya, mindenek előtt ideggyógyászati szempontból kiegyen­ súlyozott állapotba kerül. Ezért nehéz elképzelni, hogy e folyamat csupán az egyik féltekét érintené, hiszen a jelek szerint mindkét fél­ teke nyugodtan és optimálisan működik.


A legújabb kutatási eredmények azonban inkább a mi elképzelé­ sünket erősítik meg, miszerint a meditáció alatt az egész agy ki­ egyensúlyozott állapotba jut. Külön kiemeljük a Dávid OrmeJohnson 9 6 vezetése alatt álló kutatócsoport munkáját a Maharishi European Research Universityn (Maharishi Európai Kutatási Egyetem). Elektroenkefalográf segítségével az agykéreg számos pontján mérték az agyhullámokat alvás közben, éber állapotban és a transzcendentális meditáció során. Kimutatták, hogy az agyhullá­ mok a meditáció alatt egymáshoz igazodnak és kiegyensúlyozód­ nak mindkét agyféltekében. Érdekes adalék, hogy nem csupán az EEG-hullámok rezgésszáma, hanem az alakja is messzemenően egymáshoz idomul. A két félteke EEG-hullámai egymás tükörké­ pei. Szakkifejezéssel élve ilyenkor azt mondják, hogy koherens hullámmintázat jön létre. A többi vizsgált állapot egyikében sem ta­ pasztaltak ehhez hasonlót. E tudatállapotot Orme-Johnson és cso­ portja elnevezte tiszta tudatnak, amely a meditáció haladó szintjé­ re utal. Mivel a meditáció egyéb fajtáit még nem kutatták ilyen ala­ posan, ezért legfeljebb feltételezhetjük, hogy az agy a meditáció során általában egyensúlyi és szinkronizált állapotba kerül. Mindent egybevetve, elég okunk van azt gondolni, hogy a szinkronicitásnak leginkább az a lecsendesült tudatállapot kedvez, amely mély meditáció és ima során is kialakul. Ezt az állapotot kí­ sérik a koherens EEG-hullámok, az agy néma rezonanciája.

A HOLOGRAFIKUS AGY A meditáció során létrejövő koherens agyhullámok holografikus folyamatra engednek következtetni. A hologram készítéséhez kü­ lönleges fényre van szükség, szakszóval koherens fényre. Általá­ ban lézert használnak, amelynek legfőbb jellemzője az alkotó fény­ hullámok összehangolt mozgása. Emlékszünk rá, ezt tapasztalták a meditáció alatt vizsgált agyhullámoknál is. Kari Pribram neurológus 20 évvel ezelőtt azzal az elmélettel állt elő, hogy bizonyos magasabb agyi folyamatok esetleg holografikus 97 mechanizmus szerint működnek. Nem állította ugyan, hogy tud­ ja, mely agyi működés felel meg a látható hologramnál használt ko­ herens lézersugárnak, mindazonáltal elképzelhető, hogy az agysej­ tek felszínén szüntelenül ide-oda táncoló parányi elektromos hulla-


mokbol keletkezik a kívánatos koherencia. Ezt mar ki tudnak mu­ tatni EEG-vel, különösen meditáció alatt. Bármi legyen is a forrás, Pribram vallja, hogy az észlelés és az emlékezet holografikus elve­ ket követ. Néhány tapasztalati bizonyíték Pribram elmélete mellett szól. Először, az észlelés sokkal inkább hasonlít a holográfiára. A látha­ tó világról szerzett tapasztalatainknál megszokott a mélységérzet és a látottak összetettsége, ami inkább emlékeztet a hologramra, mint a lapos, kétdimenziós fényképre. Az észlelés és a mesterséges in­ telligencia kutatásának legújabb eredményei fényében kiderült, hogy a robotok részére tervezett látórendszereknél használhatatlan­ nak bizonyulnak a hagyományos, lépésről lépésre elvet követő in­ formáció-feldolgozó számítógépek, mivel képtelenek megbirkózni az irdatlan adattömeggel. 9 8 Ezért kellett áttérni a holografikus el­ ven működő látórendszerekre, amelyek rugalmasabbak, és sokkal jobban megfelelnek a gyakorlati feladatoknak. Az idegrendszer működésével foglalkozó laboratóriumokból is egyre több bizonyí­ ték támogatja a feltételezést, hogy az agy az észlelési adatokat úgy raktározza el, ahogyan azt egy holografikus rendszertől elvárnánk. A holografikus folyamatoknál például alapvető követelmény, hogy az információt - mondjuk egy képet - le lehessen fordítani rezgés­ számokra, és azok tér- és időbeli változásaira. A látási központok tanulmányozása kimutatta, hogy az e régiókban lévő sejtek szinte biztosan ilyen átalakításokat végeznek. Másodszor, a többi bizonyíték azzal kapcsolatos, miként tárolja az agy az emlékeket. Ha például károsodás éri az agyat - bizonyos határokon belül -, akkor nem bizonyos, meghatározott emlékek tűnnek el az ember emlékezetéből. Abban az esetben, ha erős ütés éri a fejet, akkor az áldozat nem egy valakit felejt el és mindenki mást továbbra is fejben tart. Pedig erre számítanánk, ha az agy a különböző emberekről őrzött emlékeket egy adott területen tárolná, mint a fénykép. Ezzel szemben ha a károsodás elég kiterjedt, akkor az emlékek nem eltűnnek, hanem homályossá, zavarossá válnak. Nem is várnánk mást, ha tudnánk, hogy az agy úgy őrzi meg az em­ lékeket, mint egy holografikus lemez. Ne felejtsük el, hogy a holografikus lemez minden pici darabja tartalmazza a teljes képet. A fényképtől eltérően, ha a hologram egy része megsemmisül, akkor a maradékból is rekonstruálható a teljes kép. Ha ellenben jelentős darab pusztul el, akkor a kép, mint ami-


kor az agy súlyos károsodást szenved, zavarossá válik. A hologra­ fikus lemezen rengeteg képet raktározhatunk el egyidejűleg anél­ kül, hogy azok összekeverednének. Ezzel szemben, ha a negatívot többször világítjuk meg, akkor a keletkezett többszörös kép kive­ hetetlen massza lesz. A hologram óriási előnye a hatalmas információ-tárolóképessége, és ebben megint csak az emlékezetre hasonlít, amely szinte végtelen mennyiségű adatot képes megőriz­ ni. Tegyük fel, bizonyos körülmények között képes az agy egy átfo­ góbb holografikus valóságnak - Bohm implicit rendjének - a Dávid Loye által a 2. fejezetben leírt szondázására." Van okunk feltételezni, hogy a mély meditációban észlelt koherens EEGhullámok a holografikus agy olyan állapotára utalnak, amely lehe­ tővé teszi a szondázást. Ha az implicit rend, ahogy arról már szin­ tén szó volt a 2. fejezetben, tartalmazza azokat a kozmikus formá­ kat vagy kozmikus archetípusokat, mint például a spirálalak a kagylóban, az örvényben, a napraforgó magjainak elrendezésében és a spirálgalaxisokban, akkor a mély meditáció a legeszményibb állapot, hogy az ember befogadóan megnyíljon az archetípusok előtt. Az implicit rendben találjuk ugyanis a Jung által leírt és a mi­ tológiákból ismert archetípusok székhelyét. A meditációval vagy az imával ösztönözhetjük a szinkronisztikus egybeesések megjelené­ sét, ami viszont egyúttal az archetípusok feltűnését is jelenti. Jung hitt abban, hogy a szinkronicitás kaput nyit egy olyan való­ ságra, amely - Bohm implicit rendjéhez hasonlóan - egyesíti a tu­ dati és az agyagi világot. Középkori kifejezéssel unus mundusnak (egy világnak) nevezte el a két valóság e közös alapját. Ezt a 4. fe­ jezetben fogjuk részletesen megvizsgálni. A fejezet zárásaként is­ mét felvetjük azt a lehetőséget, hogy ha megtaláljuk a kaput ehhez a valósághoz, akkor működésbe hozhatjuk az archetípusokat, ame­ lyek viszont elvezetnek magának a szinkronicitásnak a lényegéhez.

HERMÉSZ Néha egy élénk beszélgetés közben hirtelen egy pillanatra súlyos csend támad, a régi görögök úgy tartották, ekkor lépett Hermész a terembe. O jelképezte a határok átlépését: faluk, emberek, valamint a tudat és a tudattalan közti határok áthágását. Hermész szárnyas


sarujában és láthatatlanná tevő sapkájával a fején, felszabadítja a tudattalan hatalmas energiáit a hétköznapi világban, amivel szám­ talan szinkronisztikus egybeesést okoz. A szóban forgó terem azonban nem fából és kőből készült. Az emberi agy bikamerális terme ez - az emberi koponyában. A ben­ ne folyó beszélgetés sem más, mint a tudatban száguldozó miriád gondolat. Ha sikerül őket lecsendesítenünk, akkor színre léphetnek az archetípusok. A végállomás már maga a szinkronicitás, amelyet az archetípusok megjelenése vált ki.


Egy mitológia elsődleges feladata, hogy feléb­ ressze és fenntartsa az egyénben azt az érzést, hogy csoda, ami körülveszi, és ő maga is részt­ vevője e végső soron kifürkészhetetlen világegye­ tem misztériumának. Másodlagos, hogy Michelangelóhoz hasonlóan egy emberszerű teremtő akarata termékének gondoljuk-e, vagy a mo­ dern fizikai tudományok állásfoglalására vokso­ lunk - vagy a sok keleti vallási és filozófiai tan­ nak hiszünk - és mintegy egészen transzcen­ dens, de mégis általánosan immanens, rejtélyes tremendum et fascinas folyamatosan teremtett, dinamikus jelenvalósága, amely egyszerre e nagyszabású látványosság és önmaga alapja. JOSEPH CAMPBELL The Way of Animál Powers (Az állati erők útja), 1. kötet


Az a gondolat, hogy a véletlennek szándékot tu­ lajdonítsunk, vagy az abszurditás csúcsa, vagy a mélyértelműség legmélye - ez attól függ, mit ér­ tünk rajta. ARTHUR SCHOPENHAUER Az ember sorsában felfedezhető tervszerűség

JUNG ÉS A SZINKRONICITÁS

Paul Kammerer káprázatos személyiségű ember volt. Ragyogó, el­ vektől nem korlátozott elméjét dicséri a kísérlet, hogy elsőként ma­ gyarázatot adjon az ember személyes életét is befolyásolni képes egybeesések létére. Megközelítése azonban sajnos elzárta előle a válaszhoz vezető utat. Carl Jung ezzel szemben ráérzett a probléma természetére, és megtalálta a helyes, sikerrel kecsegtető utat. Jung kezdettől fogva tisztában volt vele, hogy az egybeesések csupán egy alapvetőbb, holisztikus valóságra utaló jelek. A szinkronicitásban meglátta annak a lehetőségét, hogy közös alapon egyesítheti az ember belső természetét és az anyagi valóság külvi­ lágát. E közös alapot az unus mundus (egy világ) középkori kifeje­ zéssel illette. Úgy vélte, a kínai taó fogalma pontosan ezt fejezi ki: valamilyen meghatározatlan egység, amely a létező dolgok alapjá­ ul szolgál, formát ad nekik és elrendezi őket. Jung javarészt századunk első felében élt, és valójában ő volt az első, a keleti gondolkodás iránt érdeklődő nyugati ember. Ebben nem kis része volt Richárd Wilhelmnek, nagyon jó barátjának.


Wilhelm kiváló sinológusként lefordította, és első ízben használha­ tó formában kiadta a Ji Csinget. Jung úgy vélte, hogy e könyv a bölcsesség és a jóstudomány figyelemreméltó tárháza, amely a taoizmus gazdag tanításából született. „Az egyik legrégibb, ismert módszer, amellyel egy élethelyzetet a maga teljességében ragadha­ tunk meg, és a részleteket a világegyetemmel való összefüggésé­ ben szemlélhetjük." 1 0 0 Jung a jóslás sok, ha nem az összes módsze­ rét olyan erőfeszítésnek tekintette, amellyel az ember ellenőrzött módon próbál ismereteket szerezni abból a kútfőből, ahonnan ma­ ga a szinkronicitás is táplálkozik. (Lásd az I. Függeléket a jóslás kérdésével kapcsolatban.) Jung szerint a tudattalan kapcsolja össze az embert a valóság ho­ lisztikus alapjával. Nem véletlen tehát, hogy az ember személyes életét is befolyásolni képes egybeeséseket a tudattalan működése nyomán keletkező jelképeknek tekintette. Ahogy már említettük, Jung maga alkotta a szinkronicitás fogalmát, a mélylélektani folya­ matokat tükröző egybeesések leírására. Emlékezzünk csak a már említett szkarabeuszbogár példára, amely a szó legszorosabb értel­ mében sorsfordítónak bizonyult. E bogár európai rokona éppen ak­ kor ütődött Jung ablakának, amikor betege a szent egyiptomi szka­ rabeuszról szóló álmát mesélte. - Kinyitottam az ablakot, és röpté­ ben elkaptam a bogarat - írta Jung. Kutatásai során kiderült, „a szkarabeusz az újjászületés klasszikus jelképe", amely az én átala­ kulására és az újjászületésre utal. A beteg számára éppen az okoz­ ta a válságot, hogy ott állt átalakulása küszöbén, de még vonako­ dott átlépni rajta. A bogár megjelenése a döntő pillanatban azonban kimozdította a holtpontról, ledöntötte lelki gátjait, és elindult az át­ alakulás útján. 1 0 1 Junggal is számos szinkronisztikus egybeesés történt élete folya­ mán. 1949 áprilisában például huszonnégy óra alatt nem kevesebb­ szer, mint hat alkalommal fordult elő a hal különféle helyzetekben. Az esetről így ír könyvében, Synchronicity: An Acausal Connecting Principle (Szinkronicitás: az okságtól eltérő rendező elv): Péntek van. Halat eszünk ebédre. Valaki megemlíti azt a szokást, hogy valakinek „áprilisi halat" készítünk. Még ugyanazon a reggelen a következő bejegyzést tet­ tem egy feliratról: „Est homo totus medius piscis ab imo." (A feliratban egy félig embert, félig halat ábrázó-


ló lény képe szerepelt.) Aznap délután egyik betegem, akit már hónapok óta nem láttam, megmutatta egyik időközben készült, rendkívül megkapó festményét, amely halakat ábrázolt. Este egy halszerű, tengeri ször­ nyetegeket mintázó kézimunkát láttam. Másnap reggel, április 2-án, szintén egyik betegem, aki már évek óta nem járt nálam, elmesélte az álmát: Egy tó partján állt, és megpillantott egy nagy halat, amely feléje úszott, és a lábánál kötött ki a fövenyen. Ez idő tájt éppen a hal mint jelkép történeti vizsgálatával foglalkoztam. 1 0 2 Jung egy tó partján készítette ezeket a feljegyzéseket. Amikor befejezte az utolsó mondatot, felállt, és elindult a töltésen. Egy kö­ rülbelül 30 cm-es elpusztult halat pillantott meg az úton, nem lát­ szott rajta sérülés nyoma, és előző este még biztosan nem feküdt ott. Ha ezt is hozzászámítjuk, akkor nyolc halakkal kapcsolatos helyzet halmozódott egymásra, igen rövid idő alatt. Ahogy a szkarabeusz esetében már tapasztaltuk, egy dolog meg­ jelenési formáiban rejlő jelképes tartalom gazdagsága itt is egészen nyilvánvaló. A hal-jelképet ugyanis számos dologgal társítják: Krisztussal, egy hős születésével, a tudattalan életével és ösztönei­ vel. Máskor meg termékenységi szimbólumként tűnik fel. Jung úgy kapcsolódik e témához, hogy ebben az időben tanulmányozta e jel­ kép történeti megjelenési formáit. E század húszas éveiben Jung egyszer Einsteinnel vacsorázott, és állítólag a beszélgetés közben született meg a fejében a szinkronicitás gondolata. Elképzelni is nehéz lenne kiválóbb hely­ színt, mint két olyan ember beszélgetése, akik a maguk módján egész életükben azon fáradoztak, hogy megmutassák a világegye­ tem egységét. Jung a belső, Einstein a külvilágban. Láttuk már, az okságilag egymással össze nem függő események nyomán felsejlő üzenet még további következményekkel is jár. Jung szerint a szinkronicitás gondolatának igazi „atyja" valójában Schopenhauer. 1850-ben Schopenhauer írt egy tanulmányt, melynek címe: Az ember sorsában felfedezhető tervszerűség. Ez az „okságilag egy­ mással össze nem függő események egyidejűségét" tárgyalja, amit 103 „véletlen"-nek nevezünk. Schopenhauer elképzelése szerint minden ember a neki kiszabott sorsot kapja. Az egyes ember életé­ nek eseményeit az okság elve fűzi egésszé, amelyet a filozófus egy


gömb meridiánjához hasonlított, míg a szélességi fokokat kifejező vonalak ábrázolják az emberek közötti kapcsolatokat: Az egyes ember sorsa mindig illeszkedik a többi ember sorsához, mindenki a saját drámája hőse, de egyúttal mások darabjában is szerepel - olyasmi ez, amit igazá­ ból felfogni nem tudunk, csak a lehetőségét képzelhet­ jük el, hogy ez a legcsodálatosabb eleve elrendelt har­ mónia szerint történik így. 1 0 4 Schopenhauer tanítása kétségkívül Leibniz filozófiáján alapszik, aki szerint a lélek „örökös eleven tükre a világegyetemnek". Az el­ gondolás az alkímiából ered. Eszerint a lélek magában őrzi a világ­ egyetem kicsinyített képmását. Innen pedig eljutunk a középkori szimpátiákhoz, amelyekről a Bevezetésben már volt szó. Mindezek az elképzelések így vagy úgy a világ egységét fejezték ki, és ez a cél lebegett minden misztikus gondolkodó előtt is. Mahmun Shabistari szavaival: Megtaláljuk a világmindenséget Akár egy moszkitó szárnyában is, De ha csak egyetlen atomot elmozdítunk a helyéről, Pillanat alatt felborul az univerzum rendje. 1 0 5 Nagy hatást tettek Jungra Einstein számításai, hogy milyen félel­ metes mennyiségű energia rejtőzik egy piciny atomban. Igazából minden ember hitetlenkedve fogadta, különösen az atommag/zasadás nyomán felszabaduló pokoli energiáról szóló híradást. Jung el­ töprengett, nem lehet-e megfelelője ennek a lélekben, amely épp­ oly bonyolult és rejtett, amelyben legalább annyi energia szunnyad, és várja a lehetőséget a kiszabadulásra. E ponton már kezd körvo­ nalazódni a szinkronicitás lélektani működése és hatása. Ahhoz, hogy jobban megértsük e folyamatokat, meg kell ismerkednünk az emberi lélek természetével, abban a formában, ahogy Jung azt el­ képzelte.


A SZINKRONICITÁS LÉLEKTANI ALAPJA A szinkronisztikus egybeesések egyik jellemzője, hogy az érintett személy összefüggést fedez fel az anyagi valóság valamely esemé­ nye és a tudatának történése között. Észrevesz valamilyen közös vonást, amely számára fontos üzenetet hordoz - ahogy ezt a szka­ rabeusz példája is mutatta. Az egybeesés eredetét tehát az anyagi és a hétköznapi tudat tartományán túl kell keresnünk. Ha a szinkronicitás eredetére vagyunk kíváncsiak, a lélek, vagy más né­ ven a psziché legmélyebb szintjére, az unus mundusba kell alászállnunk. Jung lélekszerű, lélekformájú vagy pszichoid szintnek hívta, mivel nem tisztán lelki természetű, hanem részben az anyagi valóság egy darabja is. E pszichoid szintnek nincsen egyértelműen megragadható vonása, mivel benne a külső és a belső valóság szétválaszthatatlanul egyesül. Eltűnik a jövő és a múlt számunkra meg­ szokott megkülönböztetése. E tartományban találjuk meg Jung hí­ res archetípusait. Ezek a lélekenergia sűrűsödései, lényegük szerint egyetemesek, ahogy azonban felemelkednek a tudattalan mélyéről, mindig valamilyen egyedi formát öltenek, jelképes tartalmat kap­ nak. A tudattalan e legmélyebb szintjének, az egyetemes archetípu­ sok tartózkodási helyének Jung a kollektív tudattalan nevet adta. Ezzel próbálta visszaadni a psziché e szintjének egyetemes (kollek­ tív) sajátosságát, azt, hogy minden emberben közös, és döntően be­ folyásolja a tudatos tapasztalatot és viselkedést. Ha egy archetípus működni kezd, szinkronicitás-eső hull a nyomában. Az archetípus mindaddig szunnyad az emberben, amíg nem adó­ dik olyan helyzet, vagy nem támad az embernek olyan gondolata, amely életre kelti, és ekkor valamilyen jelképes formában tényle­ gesen is megjelenik. Rezgésbejön, mint egy megkondított harang, és átjárja az ember lényét. Az archetípus működhet bennünk, de ki­ vetíthetjük másokra is. A Hős-archetípus megtestesülhet élő sze­ mélyben, például Sir Lancelotban, Arthur király lovagjában, vagy egy cowboy-film, esetleg egy detektívtörténet hősében. Ha e hús­ vér személyek vagy kitalált alakok megérintenek és izgalomba hoznak bennünket, akkor ez azért van, mert működésbe lendítették bennünk ezt az archetípust. Akár a fényképeket egy képernyőre, ki­ vetíthetünk egy archetípust valóságos személyre is. Ezek az embe­ rek ettől kezdve nagyobbnak tűnnek a szemünkben. Azonosulha-


tunk is egy archetípussal, bizonyos értelemben birtokba vehet ben­ nünket. Jung felfúvódásnak nevezte ezt a folyamatot. Ha valakit teljesen elural egy archetípus, akkor felfúvódni látszik, nagyobb lesz, mint a korábbi, élő ember, mintha forró levegőt pumpáltak volna bele! Ezek az emberek gyakran arról álmodnak, hogy mind magasabbra emelkednek, mind magasabbra, és képtelenek a lábu­ kat a földön tartani. A bölcs öregember archetípusa szintén megtestesülhet valós sze­ mélyben vagy filmhősben, aki birtokolja a régi, mély bölcsességet, mint például Merlin, a varázsló, a szürke Gandalf vagy Obi-Wan Kenobi a Csillagok Háborújában. Mágikus erejüket a régi, elve­ szett tudásnak köszönhetik. Egy másik archetípus az istenember, vagy Jung elnevezésével a manaember, aki kevésbé rejtélyes, in­ kább jóakaratú, mint például a keleti bölcsek. Az isteni lényeg ölt bennük emberi alakot. Ha ezt az archetípust vetítjük másra, akkor alárendeljük magunkat az illetőre ruházott érzelmi hatalomnak. Nem szükséges hangsúlyozni, milyen veszélyeket rejt, ha a kivá­ lasztott nem megbecsülésre méltó ember. De az legalább ilyen ve­ szélyes, ha az ember saját magát azonosítja ezzel az archetípussal, mert ezzel gátat vet személyisége fejlődésének, és minden aláza­ tosságot kitöröl magából. Természetesen felemelő, ha mások mondják ránk, ahogy Mohandas Gandhit Mahatmának, nagy lélek­ nek hívták. Óvakodjunk azonban azoktól, akik maguknak osztogat­ nak ilyen címeket. Az archetípus megjelenhet élő személyben, mint Sir Lancelot, vagy más formában, de az archetípusnak magának nincs semmi­ lyen alakja. A fizikáról szóló 2. fejezetben említettük a Nagy Anya achetípusát, ami nemcsak a számtalan istennő megtestesüléseként tűnhet fel, hanem állatként is - medveként, nyúlként, tehénként vagy egyéb természeti képződmény formájában, például felszántott földként vagy virágként. Jung azt tartotta, hogy a psziché középpontjában, az unus mundusban, eggyé válik a psziché belső és az objektív valóság kül­ világa. Schopenhauer és különösen Leibniz tanítása nyomán, Jung felfogása szerint a psziché belső világa a külvilág tükre, „örökös eleven kollektív tükre a világegyetemnek". 1 0 6 Apszichoid szinten a külső és a belső világ szétválaszthatatlan egységben forr össze. Ezért az archetípusok e szintről felemelkedő megnyilvánulásai nemcsak belső, hanem egyetemes igazságokat fejeznek ki. Mindig


mitikus formában tűnnek fel életünkben, a valóság felszínén, hi­ szen mi csak így tapasztalhatjuk meg őket. Folytassuk hát vizsgá­ lódásunkat a mítoszok világában.

MÍTOSZOK ÉS ARCHETÍPUSOK Junggal együtt úgy gondoljuk, hogy az archetípusok lényegi tartal­ ma felmerül a tudattalanból, és a mítoszok építőanyagául szolgál. A mítosz szót többféle értelemben használjuk. A legfelszínesebben annyit jelent csupán, hogy egy állítás nem igaz. Például az, hogy a férfiaknak és a nőknek egyenlő a munkához jutási esélye, egysze­ rűen hazugság. Egy másik értelemben mítoszról beszélünk, ha va­ lamilyen kitalált, gyakran romantikus elbeszélésre gondolunk, amely érzelmi igazságot fejez ki, de nem tényeken alapul. Legtöbb­ ször így értjük a görög mítoszokat. William Irwin Thompson mitológiakutató és történész rámutat arra, hogy a mítosz egy másik értelemben olyan elbeszélést jelent, amelynek választ kell adnia a következő kérdésekre: Mik vagyunk? Honnan jövünk? Hová tartunk? 1 0 7 Ebből a szempontból nem több a hivatalosan elfogadott vallásoknál. Krisztus története például ér­ telmet adhat egy ájtatos keresztény életének. Jelentőségük és mű­ ködésük szempontjából másodlagos a mítoszok történeti és tény­ szerű jellege. A görög mítoszokat vélhetően maga a legtöbb görög is ekként fogta fel, sőt a mitológiakutatás java része is ezen a szin­ ten mozog. Amikor az Odüsszeiában Télemakhosz apja keresésére indul, akkor tekinthetjük ezt a hivatását kereső fiatalember prototí­ pusának, vagy akár magát az Odüsszeiát a férfi pszichéjében tett utazásnak. Hasonlóképpen Krisztus szeplőtelen fogantatásában is láthatjuk tisztasága tanúbizonyságát. Az elbeszélések e szimboli­ kus értelmezése arra hivatott, hogy színt csempésszen mindennapi életünkbe. Az ember életének egyedi, történeti eseményei fontosak lehet­ nek az érintett személy fejlődése szempontjából, de lehet, hogy egyidejűleg valamely általánosabb igazság alapján is értékelhetjük őket. Krisztus élete például az Isten fia archetípus megnyilvánulá­ sának is tekinthető. Joseph Campbell egy másik történettel szem­ lélteti, hogyan kap az egyedi élet egyetemes jelentést. Az Aadja ne­ vű szibériai sámán legendájáról van szó. Fiatalon hunyt el, és


visszakerült a szellemvilágba, ahol különböző kalandokon ment keresztül. A nagy világfa tetejére ültették, ahol egy fehérszárnyú rénszarvas szoptatta. Kiváló panoráma tárult eléje, és jól látta, mi­ ként más sámánok érkeznek a szellemvilágba, hogy visszavigyék a Földre az elveszett vagy lopott lelkeket. Végül Aadja egy emberi anya gyermekeként ismét megszületett. Campbell figyelmeztet, hogy efféle történeteknél külön kell választani a legenda történeti és jelképi síkját: A „tompaagyúak" vallási életében - mivel vagy túl el­ foglaltak, vagy egyszerűen nincs tehetségük - a törté­ neti oldal a mérvadó. Tapasztalataik a helyi közösség mindennapos életéből táplálkoznak, ezért történész szemmel kiválóan elemezhetőek. Spirituális válságok során, és az „érzékenyebb szellemű", misztikus hajla­ mú emberek munkáinál azonban inkább a jelképi oldal a meghatározó. Számukra a helyi közösség hagyomá­ nyaiban élő képzeletvilág - bármilyen fejlett légyen is - többé-kevésbé megfelelő eszköz csupán, hogy a más forrásból szerzett tapasztalataikat elfogadhatóvá tegyék a közösség többi tagja számára. 1 0 8 Campbell azt állítja, hogy a közösség tagjai között a mitológiai tapasztalat az összeütközés forrása, mivel vagy a történeti, vagy a helyileg elfogadott elképzeléseknek mond ellent. E tapasztalatok ugyanis túllépnek a csak az esetlegeshez és a véletlenszerűhöz ra­ gaszkodó gondolkodásmód szabta szűk határokon. Aadja halála, megérkezése a szellemvilágba, majd visszatérése az emberek közé valószínűleg egy látomáson alapul, jelentését azonban - az embert átalakítja a halál, a szellemvilág erői táplálják, és megint megszü­ letik emberként - sokféleképpen kifejezhette volna a szerző. Ilyen mitológiai tapasztalatok valóban archetípusosak: olyan lélektani valóságot fejeznek ki, amelyet nem lehet a történeti megközelítés­ sel egyszerűen a szőnyeg alá söpörni. A sors iróniája, hogy amikor a nyugati tudomány Thompson há­ rom kérdésére keresi a választ, kényszerűen maga is mítoszok vilá­ gába téved. Ebben az értelemben Freud és Darwin éppolyan mí­ toszalkotók voltak, mint Dante vagy Milton. Igazából a mechanisz­ tikus tudományfelfogás Galilei, Descartes és Newton óta mitikussá


vált, hiszen arra tanít bennünket, hogy a kozmosz hatalmas gépe­ zet, amelyben az egyes ember jelentéktelen porszem csupán. Miközben a mítosz jelentését próbáljuk tisztázni, hirtelen a sze­ münkbe ötlik a mítosz újabb és még mélyebb értelme, amely min­ den igazi mitológia forrása. Talán dramaturgiai értelemnek mond­ hatnánk, hiszen az egyes ember most már, mint egy színpadon, el­ játssza a mítoszt. Krisztus életét és Campbell Aadja-történetét nem­ csak jelképes értelmében vehetjük, hanem ebben a dramaturgiai formában is. Az előző szinten beleélte magát az ember a mítoszba, esetleg értelmezte, e legmélyebb szinten azonban megéli. Az arche­ típus magával ragadja őt, nem elvonatkoztatás többé életének szim­ bolikus jelentése, hiszen a maga bőrén érzi a valóságát. Sőt, alakít­ ja és formálja a világot, függetlenül attól, hogy az illető tudatában van-e ennek vagy sem. Freud klinikai gyakorlatában a korai gyermekkor emlékeinek vizsgálata során azt tapasztalta, hogy a gyermekek körülbelül kéthárom éves koruk körül erősen kötődnek az ellenkező nemű szülő­ höz. Ödipusz-konfliktusnak nevezte el a jelenséget, mert úgy talál­ ta, egy görög mítosz elevenedik meg az életben. A témából Oidipusz király címmel Szophoklész írt színdarabot. A történet rö­ viden: Oidipusz tudtán kívül megöli apját, majd szintén mit sem tudva arról, mit tesz, feleségül veszi saját anyját. Egészen nyilván­ való, hogy Freud nagyon is célzatosan nevezte Ödipuszkonfliktusnak a gyermekeknél megfigyelt jelenséget. A történet a lélekben zajló drámai tusakodás leírása. Jung szellemében úgy mondanánk, az archetípusos belső dráma kivetült a külvilágba és mítosz lett belőle. Ahhoz, hogy megtapasztalhassuk a mítoszt, meg kell élnünk a dramaturgiai szinten. Ha szemügyre vesszük életünket, és mitológiai tartalmak után kutatunk, gyakran személyiségünk több vonását azonosíthatjuk kü­ lönböző mitológiai alakokkal. Jung elgondolása szerint mitológiai személyiségek - leggyakrabban istenek és istennők - sokszor azo­ nosíthatóak ezzel vagy azzal az archetípussal. Erről majd a 6. feje­ zetben fogunk részletesen szólni, elöljáróban csak annyit, hogy az emberek könnyen egyes archetípusok befolyása alá kerülhetnek, és viselkedésük is tökéletesen idomulhat hozzá. Olyan benyomást keltenek, mintha egy mitológiai drámában játszanának. Micheal Meade író egyszer így beszélt az önvédelem különféle útjairól:


Női szemszögből az önvédelem egyik módszere, ahogy Artemisz távolságot tart másokkal szemben. Artemisz szűz istennő, és meg is őrzi ezt az erényét. A szüzesség mint önvédelmi stílus nem más, mint az érintetlenség megtartása. Érintetlenségét pedig úgy tudja megvédeni, hogy ha ennek megfelelő a kapcsolata a környezetével. Artemisz őz módjára védi a territóriumát. Gyors moz­ gás és éber figyelem jellemzi, mindenre ügyel, ami te­ rületének megsértésével fenyegethet. Artemisz íjat és nyilakat hord magánál, és ha túl közel merészkedik hozzá az ember, akkor kíméletlenül lenyilazza a beto­ lakodót. Vannak nők, akik ugyanígy tesznek - azért a nőket hozom fel példaként, mert Artemisz istennő -, például mond az ember valamit egy nőnek, mire az fel­ húzza az íját és kilövi a nyilát. Ez pedig nem jelent mást, mint azt, hogy visszal109 Rengeteg példát mondhatnánk férfiakról és nőkről egyaránt, és ha megfigyeljük magunkat, kideríthetjük, milyen mitológiai tartal­ mak a meghatározóak éltünkben, és hogy melyik mitikus alakot játsszuk a mitológiai élet-drámánkban.

NEM-OKSÁGI KAPCSOLATOK Jung elmélete szerint az archetípusok a pszichoid szinten lakoznak. Működésük - az atommaghasadás mintájára - hihetetlenül nagy energiát szabadít fel, amely kiváltja és táplálja a szinkronisztikus egybeeséseket. A személyiség e primitív szintjén zajló energiafo­ lyamatok időnként „megszaladnak" és ez okozza a szinkronisztikus egybeeséseket világunkban. A pszichoid szinten még differenciá­ latlan energia felszabadulása után határozott formát ölt, majd e for­ ma függvényében befolyásolja a psziché és a külvilág eseményeit. E külsőt és belsőt átrendező folyamat azonban nem az okság elvé­ nek megfelelően működik. Az energiafelszabadulást Jung numinozitcisnak nevezte el. Ezt szó szerint isteni, esetleg kozmikus érzésnek mondhatnánk. Ira Progoff, Jung tanítványa a következőképpen jellemezte a kifeje­ zést: „a transzcendens érvényesség és eredetiség érzése, az istenség


lényege". 1 1 0 Anuminozitás jó példáját olvashatjuk az Iliászban. Ar­ ról a jelenetről van szó, amikor Hermész fiatal férfinak öltözve Priamosz trójai király elé toppan: (...) s az öreg szörnyen megijedt, zavarodva eszében, hajlékony testén borzadt minden haja szála, állt bénán; de a Hasznotadó (Hermész) maga jött közelébe és megfogta a kezét az öregnek, kérdve ekképp szólt... 111 Hermész segítségével a király belopakodik a görög sereg táborá­ ba, és könyörög Akhilleusznak, hogy adja ki Hektor holttestét. E Hasznotadó az, akinek az összes isten közül a legtöbb köze van a szinkronicitáshoz. Az 5. fejezetben részletesen szólunk róla és az őt jelképező archetípusról is. A szinkronicitás nem az okság elvén alapuló természetét Jung Wolfgang Paulival, a kiváló kvantumfizikussal közösen kutatta. Pauli 1930-ban megjósolta a neutrínó, egy igen különös, de annál fontosabb szubatomi részecske létezését. Csak huszonhat évvel ké­ sőbb sikerült e részecskét kísérletileg is kimutatni. Pauli legfonto­ sabb felfedezése azonban az úgynevezett Pauli-féle kizárási elv. Ez azt mondja ki, hogy az atomban két elektronnak nem lehet minden tulajdonsága egyforma. Az elv, noha csupán az egyenletek szim­ metriákkal kapcsolatos formális matematikai sajátosságának lát­ szik, mégis alapvető szerepet játszik a kvantumfizikában - például a kémiai kötések és az anyag szilárdsága, tehát - a valós világ je­ lenségeinek leírásánál. Arthur Koestler szerint egyáltalán nem meglepő, hogy az az em­ ber, aki felfedezte a kizárási elvet - ami „úgy működik, mint vala­ mi erő, noha nem az" -, egyúttal az elsők egyike, aki felismerte a hagyományos tudomány korlátait. Jung és Pauli felvetették, hogy a klasszikus fizika megszokott triádját - a teret, az időt és az okságot - ki kellene egészíteni egy negyedik elemmel, a szinkronicitással, és így tetramert kapnánk. E negyedik elem az okság ellenpólusa lenne, mivel nem oksági elven működik. Szemléltetésül egy ábrát is készítettek.


Pauli tisztában volt azzal, hogy egy nem oksági elven alapuló fo­ lyamatot metafizikainak kell tekintenünk, mert az okság elvénél alapvetőbb szinten működik. Már említettük, Pauli életéből sem hiányzott a szinkronicitás: a híres Pauli-hatás következtében a tudományos berendezések rend­ re tönkrementek a fizikus jelenlétében. Az elnevezés tréfás utalás a kizárási elvre. Pauli egész életét keresztül-kasul szőtték az egybe­ esések, különösen élete válságos időszakaiban.

JUNG ÉS KAMMERER Az egybeesésekben Jung a jelképes tartalmat, Kammerer pedig a számok, betűk és nevek ismétlődésének szigorú tényszerűségét emelte ki. Első pillantásra a kettőnek semmi köze sincs egymáshoz. Mintha a véletlen játékának érdekes kuriózumai volnának. Jung ha­ tározott kritériumhoz akarta kötni, hogy egy eset szinkronicitás-e vagy sem. Az osztályozás mércéje szerint szinkronisztikus egybeeséseknél mindig találunk valamilyen jelképes vagy mitikus tartalmat. Lélek­ tani szempontból ilyen egybeeséskor a tudat két eltérő állapota nyilvánul meg egyidejűleg. Az egyik a hétköznapi tudatállapot,


amely az érintett személy pillanatnyi tevékenységével kapcsolatos. A másik pedig az archetípus életre kelése következtében áll elő. Ez utóbbi jórészt tudattalan ugyan, de mindig a numinozitás vagy va­ lamilyen feltétlen kozmikus tekintély jelenlétének érzése kíséri. Noha már korábban is jelen volt, tudatosulása pillanatában való­ sággal földbe gyökerezik az ember lába. Vélhetőleg Kammerer sem csupán szórakozásból gyűjtötte a könyvében - Das Gesetz der Serié (A sorozatok törvénye) - sze­ replő eseteket. Végül is húszéves korától szorgalmasan kereste és rendszerezte az ismétlődéseket. Mindenesetre ne söpörjük félre olyan gyorsan őket, mert e megszállottság erős tudattalan meghatá­ rozottságra utal - a véletlennél több kellett, hogy ilyen elszántan eredjen az egybeesések nyomába. Jung úgy vélte, elengedhetetlen efféle megszállott érdeklődés az ESP működéséhez, amely végső soron ugyancsak a szinkronicitás körébe tartozik. J. B. Rhine Duke egyetemen végzett ismert paranormális kísérletei erősen foglalkoztatták Jungot. Rhine számos esetben bizonyította a telepátia, a prekogníció és a telekinézis léte­ zését, nehézséget inkább az okozott, hogy miként tartsa fenn kísér­ leti alanyai érdeklődését, hogy ne csökkenjen a hatékonyságuk. Bármilyen sikeresek voltak is az első néhány próbálkozásnál, ered­ ményeik a napok, a hetek és a hónapok előrehaladtával fokozato­ san visszaestek a véletlennél várható szintre. Rhine tehetetlenül állt a problémával szemben, mire Jung felvetette, hogy talán az érdek­ lődés hiánya a kudarc oka. Az ESP kísérletekben jórészt földhözra­ gadt feladatokat kell megoldani, mint például a közismert fej vagy írás játék. A pénzérme azonban csak azután kerül elő, hogy a kísér­ leti alany már elsorolta az elkövetkezendő több száz érmedobálás vélt eredményét. Ilyen körülmények között nem csodálkozhatunk, ha az eredmények hamar romlani kezdenek. Az érdeklődés csökke­ nésével a psziché kivonja magát a kísérletekből, ez pedig a tudatta­ lan közreműködésének hiányát váltja ki. Kammerer a jelek szerint évtizedeken át meg tudta őrizni érdek­ lődését. Annyira foglalkoztatta a kérdés, hogy ez ösztönözte az egybeesések megjelenését, amelyeket aztán megfigyelt. Erre a kö­ vetkeztetésre jutott Alan Vaughan is Incredible Coincidence (Hihe­ tetlen egybeesés) című könyvében: ha valakit érdekel a szinkroni­ citás, akkor lépten-nyomon belebotlik! Tréfásan a szinkronicitás szinkronicitásának nevezte el ezt az összefüggést. A szinkronici-


tásról tartott előadásai során számos érdekes eset fordult elő. Sze­ rinte senki nem kerülheti el ezt, ha bármi köze is van a szinkronicitáshoz. 1 1 2 Kammerer lelkesen, őszintén és eredeti módon közeledett a problémához, elemző és statisztikai módszere azonban lerontotta eredményei értékét, és tiszta kuriózum lett a szinkronicitásból. Jung felismerése és holisztikus megközelítése ellenben kiállta az idő próbáját, és bebizonyította, az egybeesésekben kifejeződő mi­ tológiai tartalom életünk valamelyik kényes problémájára hívja fel a figyelmünket.


Nem kis igazság van abban, hogy a görögök a ma szinkronicitásként ismert tapasztalatnak a Hermész nevet adták. MUPvRY STEIN In Midlife (Az élet delén)

Az archetípusokban kifejeződő jelképek egyetemesek: sem a belső, sem a külvilághoz nem tartoznak egészen, hanem összefonódnak, és meghatározzák a kozmosz szerkezetét. Jung az unus mundus ne­ vet adta az archetípusok e születési helyének. „Világ", amely meg­ alapozza a pszichét és az objektív, anyagi világot. Bohm a hologra­ fikus világegyetem elméletével szintén erre törekedett. Mint láttuk, az archetípusok a mítoszokban fejeződnek ki, ezért joggal számí­ tunk arra, hogy segítségükkel mind az objektív világról, mind pe­ dig a lélek valóságáról képet alkothatunk. Ha alaposabban szem­ ügyre vesszük a görög mítoszokat, akkor tapasztalhatjuk, hogy a görög istenek valóban egyszerre személyesítették meg az ember belső világát, valamint a természet és a társadalom külvilágát. A Zeusz név például fényt vagy fényzuhatagot jelent. A természet­ ben a nappali égbolttal és a légköri jelenségekkel társították. Jelleg­ zetes, félelmet keltő megnyilvánulásai, a villámlás és a dörgés Gö­ rögország egyes hegyvidéki tájain szokatlanul gyakoriak, s nem vé­ letlen, hogy e helyeken Zeusz különösen nagy tiszteletnek örven­ dett. E görög főisten fejezte ki azonban egyúttal a lelki világosságot vagy a megvilágosodást is. E fény kihatott a többi istenre is, és nem utolsó sorban beragyogta a görög kultúrát. Megtaláljuk nyomát a gö­ rög képzőművészetben, a költészetben és a filozófiában. Walter F. Ottó, a neves ókorkutató kimutatta, hogy a többi görög istent felfog­ hatjuk Zeusz számos tulajdonsága kivetülésének. 1 1 3 Nincs túlzás abban az állításban, hogy ha megértjük Zeuszt, ak­ kor közelebb kerülünk a görögök világához. Zeusz eddigi jellem-


zése is alátámasztja az imént mondottakat, miszerint a mítoszok egyszerre fejezik ki az ember belső valóságát (megvilágosodás) és a külvilágot (mennydörgés és villámlás). Mindez ma éppoly igaz, mint ahogy a görögöknek is az volt. A mítoszok az útjelzőink, ame­ lyek segítségével eligazodhatunk a tudat és az anyagi világ meg­ nyilvánulásai között. Már volt szó arról, hogy számos tudományos elképzelés mitoló­ giai eredetű. Nem kivétel ez alól az okság elve sem, amelyet az ér­ telmünkkel felfogható, rendezett kozmoszban való ősi hitre vezet­ hetünk vissza. Einstein egyik híres mondása - Isten nem kockázik a világegyetemmel - a bizonyítéka, hogy e hit még századunkban is elevenen él. Marie-Louise von Franz rámutat, hogy az atom fo­ galma, Jung szavaival, „a legkisebb részecske mitológiai elképze­ léséből", a lélekatomból ered. 1 1 4 Nyugaton Démokritosz és Leukipposz képviselte az atomelméletet, de az számos más kultú­ rában is előfordul: a Közép-ausztráliai Aboriginesben, és az ősi kö­ zép-keleti gnosztikusok tanában fényrészecskékről van szó, ame­ lyek minden létező és potenciális dolog lehetőségét magukban hor­ dozzák. Dieter Mahnke alapos tanulmányt írt a gömb szerepéről a nyugati gondolkodásban. E munkájában kimutatta, hogy a modern fizika atom-, tér- és időfogalma „végeredményben a mandala-alakú Isten-képmásból származik". 1 1 5 Jung pedig bebizonyította, hogy ez az Isten-képmás az én archetípusának jelképe is, és a személyiség egységét fejezi ki. Érdeklődésünket most a természet egy másik vonatkozásának szenteljük. Ennek legfőbb jellegzetessége, hogy megtaláljuk a mí­ toszokban, az objektív valóságban és a psziché világában egyaránt. Nem más ez, mint a szinkronicitás. A hétköznapi dolgok megszo­ kott menetébe váratlanul tör be, és a rejtélyesség légköre lengi kö­ rül. Nyomában pillanatokra behatol ismerős világunkba az élet ér­ telmének mögöttes valósága. A szinkronisztikus egybeesések mindig úgy jelennek meg, mintha valaki, de az embernél hatalma­ sabb lény rendezné őket így. Könnyen gondolhatunk egy szeszé­ lyes istenre, aki azzal szórakozik, hogy saját elképzelése szerint alakítsa a dolgok menetét. A görögöknek Hermész személyesítette meg e kópét. Róla fog szólni ez a fejezet, de előtte térjünk még ki azokra a váratlan pillanatokra, amelyek kizökkentik az embert éle­ te rendes kerékvágásából.


Minden emberi tevékenység folyamán történhet valami teljes­ séggel váratlan dolog, amely forradalmi változások csíráját rejthe­ ti magában. Thomas Kuhn, fizikus és tudománytörténész híres mű­ vében - A tudományos forradalmak szerkezete - a tudományos ku­ tatás folyamatát vizsgálja. Az ismert és megjósolható folyamatok kutatásának hosszú, eseménytelen időszakait alkalmanként érthe­ tetlen és megmagyarázhatatlan események szakítják meg. 1 1 6 Ezek az anomáliák felboríthatják a módszeresen felépített tudományos paradigmát (az alkalmazott tudományos módszerek, valamint az elfogadott tények és ismeretek rendszerét). Ilyen anomália volt, amikor Wilhelm Röntgen felfedezte a röntgen-sugarakat, vagy ilyenek azok az adatok, amelyek cáfolták az úgynevezett ultraibo­ lya-katasztrófát a termodinamikában. Többek között ezek is hozzá­ járultak a kvantumfizika megszületéséhez. A szinkronisztikus egybeesések is ilyen váratlan dolgok - emlé­ kezzünk csak az aranybogárra, amely éppen a megfelelő időpont­ ban ütődött az üvegnek. Ezek az egybeesések élesen kiugranak a hétköznapi események hátteréből, mert valamilyen szándékot vagy üzenetet sejtünk bennük. De egyúttal aláássák a mindennapi világ­ ban megszokott időrendbe, és az ok-okozat összefüggésbe vetett bizalmunkat is. Szakadást okoznak a számunkra ismert valóságban, és helyet teremtenek a csodának. A kópé a legtöbb ember mitológiájában a váratlan eseményeket okozó mitikus alak, aki hirtelen, a valóság kárpitján támadt réseken keresztül toppan az ember elé, hogy jó vagy rossz szerencsét hoz.zon. A kópé alakja egyetemes. Megtaláljuk az amerikai őslakosság hiedelemvilágában Ictinike, Coyote, a Nyúl és mások személyé­ ben. A polinéziai szigetlakók Mauinak hívják, a germánok Lokinak nevezték, az indiai mitológiában pedig Krisnaként tisztelik. A nyu­ gati kultúra számára Hermész, a görög isten a legismertebb, akit Homérosz Hasznotadónak mondott. Valamennyi kópéistent ellent­ mondásos viselkedése jellemez. Hermész továbbá az utazók és a tolvajok támogatója, és lélekvezető, aki a lelkeket az alvilágba kí­ séri, ő az istenek hírvivője is. Legfontosabb vonása az eddigi tulaj­ donságai alapján, hogy mindig két világ határán mozog, és az át­ menetek idején kap szerepet. Egészen nyilvánvaló tehát, mi köze van a világ megszokott menetében előforduló váratlan események­ hez és a csodákhoz.


A HATÁRJÁRÓ Hermész egyedülálló képességét a váratlan dolgok előidézésére an­ nak köszönheti, hogy szabadon jár-kel a valóság különböző szint­ jei között. Ahol csak változás és átmenet van folyamatban, biztos­ ra vehető, hogy ő ott rejtőzik valahol, lévén a küszöbök és az átme­ net istene is. A 4. fejezetben idézett Iliász-részletben is akkor jele­ nik meg az öreg Priamosz előtt, amikor a király át akarja lépni a gö­ rög és a trójai csapatokat elválasztó határvonalat, hogy kikérje Hektor holttestét. Hermész fiatalember képében tűnik fel, és sértet­ lenül juttatja el az öreget Akhilleusz elé, majd biztonságban újra hazavezeti. Az Odüsszeiában akkor találkozunk vele, amikor Odüsszeusz bajtársai után kutatva Kirké szigetén a boszorkány há­ zához ér, aki társait disznókká változtatta. Az isten megint fiatal­ ként testesül meg, és egy varázslatos növényt ad Odüsszeusznak, hogy az megvédje magát Kirké bájával szemben. Eddig a kópé jótéteményeire láttunk példákat, s ezért joggal mondták, „Hermész az, aki szívesen szegődik oda társul az ember­ h e z " . 1 1 7 Ez a két epizód is bizonyította a legalapvetőbb tulajdonsá­ gát: mindig határhelyzetekben tűnik fel. Nem véletlenül tartják a küszöbök istenének, és nemcsak az anyagi küszöbökének, hanem átvitt értelemben, az ember életében küszöbön álló változásokénak is: a nappal és az éjszaka, az álom és az ébrenlét, a tudat és a tudat­ talan, az élet és a halál határmezsgyéjén. Kerényi Károly az ókori görög és római kultúra nemzetközi hí­ rű kutatója mutatja be a legalaposabban Hermészt a maga sokolda­ lúságában. Hermetikus utazásnak nevezi az emberi lélek szintjei közötti barangolást. Míg a hétköznapi értelemben vett utazó egyik helyről jut el a másikra, addig a hermetikus utazó határterületeken jár, az emberi tapasztalat megszokott tartományait elválasztó tér­ ben lebeg. „Valóban, mindenkitől elszökőben van, önmagától is" 1 1 8 . Aházak bejáratánál és az országutak mentén elhelyezett her­ mák mélyebb jelentése is ezt fejezi ki. Hermész jelenlétére utalnak a ház bejárata fölött látható feliratok, amelyek a küszöbnél, a hi­ daknál a határ átlépésére hívják fel az utazó figyelmét. Ugyanezt a célt szolgálták a bejárat mellett vagy fölött olvasható, neki szentelt feliratok is.


Közvetítői tisztében az éjszakai és a nappali világ közt, a kísértetvilág és az embervilág közt, ha pedig egy templom előtt áll: az emberek és az istenek világa kö­ zött, ő a Propylaios és Pylaios. (...) Egy felirat Pyliosnak és Harmeteus-nak nevezi: „az ajtónál levő"-nek és „fuvaros"-nak. Két további jelzője: strophaios és stropheus szoros kapcsolatát mutatja az ajtó sarokvasá­ nál: tehát a bejárattal és egyúttal egyfajta középponttal, amely a legfontosabbnak, az élet-halál-élet váltakozá­ sának átmenő pontja". 1 1 9 Mivel a sarokvasnál van az isten, az életből a halálba, és megint csak az életbe átalakulás határán, ezért Hermész éppen azon a lé­ lektani határmezsgyén tevékenykedik, ahol a változások zajlanak. Amikor új tények vagy tapasztalatok megváltoztatják személyisé­ günketjelképesen meghalunk, hogy újjászülethessünk. Ha áttörjük a tapasztalataink szabta határokat, és belevetjük magunkat az isme­ retlenbe, valószínűleg nyomára akadunk a Hermész vagy egy má­ sik kópéisten alakjában feltűnő archetípusnak. Jung felfogása alapján a szinkronicitás is határeseménynek szá­ mít. Jellemző módon a belső valóság és az anyagi világ találkozási pontján tűnik fel. A szkarabeusz megjelenése az álomban és a való­ ságban, vagy Jung gyakori találkozása halakkal és halakat ábrázoló képekkel igen rövid idő leforgása alatt, mialatt a hal-jelkép történe­ ti jelentésén dolgozott - mindezt tekinthetjük a tudattartalom anya­ givá válásának a hétköznapi világ színpadán. Az álmokhoz hasonló egybeesések azonban jelképes tartalmat is kapnak, midőn a tudatta­ lanból a tudatba lépnek. Meglehet, az érintett személy nem érti meg azonnal e tartalmat, de a kísérő érzelmi töltés figyelmezteti, hogy valami rendkívüli történik. Amikor Jung betege meglátta az arany­ színű bogarat a kezelőorvosa kezében, olyan érzelmi sokkon esett át, amely szétzúzta a betegségét kiváltó beidegződéseket. Az esetek tanúsága szerint akkor lehetnek a miénk a kópé szinkronisztikus ajándékai, ha változások előtt állunk vagy bizony­ talan, átmeneti állapotban vagyunk. Például a meditáció során el­ hagyjuk a tudat hétköznapi világát, elhalványulnak a tudattalant és a tudatot elválasztó határok, ami nagy mértékben előmozdítja olyan egybeesések feltűnését, amelyek valamilyen tartalmat akar­ nak közölni velünk. 1 2 0 Ken Wilber, az emberek közötti kapcsolatok

111


lélektanának kutatója felveti, hogy a meditáció olyan tudatállapotot hoz létre, amelyben „magas fokú, archetípusos megvilágosodás és különböző felismerések részesévé válik az ember". 1 2 1 Ha ez így van, akkor nem csodálkozhatunk, hogy meditáció alatt megélénkül az archetípusok működése, ami pedig végső soron a szinkronicitás bölcsője. E könyv szerzőinek tapasztalata szerint az utazás, különösen a nyilvános közlekedési eszközökön, például repülőn, buszon vagy vonaton, szintén ösztönzi a szinkronicitást. Látszólag véletlenül összefutunk valakivel, és a találkozásnak fontos következményei lesznek, vagy véletlenül már régen keresett könyvek, cikkek stb. kerülnek a kezünkbe. Az utazás a szó szoros értelmében átmeneti állapot: a fizikai tér egyik pontjáról eljutunk egy másikra, és ezt ál­ talában tudati változások is kísérik. Gondoljunk csak arra, hogy el­ indulunk dolgozni vagy szabadságra megyünk, egészen biztos, hogy más lelki beállítottsággal nézünk az események elébe. Hacsak nem vagyunk folyton úton, várakozással és nyitottan, kíváncsian tekintünk a jövőbe. A szinkronicitást életutunk jelentősebb mérföldköveinél is ott ta­ láljuk. Személyiségünk fejlődése nemcsak serkenti az egybeesések gyakoriságát, amelyek valamilyen üzenetet tudatnak velünk, de ugyanezek az egybeesések teszik egyúttal elviselhetővé is az átme­ neteket. Murry Stein az In Midlife (Az élet delén) című könyvében szintén arról ír, hogy az ember életének derekán bekövetkező vál­ tozásokat - a változáskori válságot - gyakran fűszerezik szink­ ronisztikus egybeesések, amelyek hátterében maga Hermész áll. 1 2 2 Jelképes értelmet is tulajdoníthatunk annak, hogy Hermész akkor jelenik meg az agg Priamosz életében, amikor az Hektor fia holt­ testét keresi. Felfoghatjuk ezt úgy is, hogy az idős ember élete de­ lén elveszett hősi ifjúságát keresi. Meg kell békélnie a múlttal - el kell temetnie egyszer s mindenkorra -, hogy helytállhasson az élet második felvonásában, amikor - Jung felfogása szerint - be kell teljesítenünk küldetésünket a világban. Az élet nagy átmeneteinek sorából nem hiányozhatnak a hivatás­ beli változások sem. Ez idő tájt feltűnő szinkronisztikus egybeesé­ sek sem mennek ritkaságszámba. Max Gunther a The Luck Factor (A szerencse szerepe) című könyvében beszámol írói pályafutása kezdetéről a The Time magazinnál. Az első állását csak azért kapta


meg, mert a kellő időben volt a megfelelő utcasarkon, ahol találko­ zott valakivel, aki felajánlotta neki az állást. Az ember életének utolsó változása a halál. Hermész természe­ tesen ekkor is színrelép, most pszükhopomposzként vagy lélekvezetőként az a feladata, hogy az elhunyt lelkét az alvilágba kísérje. Sokan rámutattak már, hogy az elemek nincs még egy szakasza, amely annyira bővelkedne lelki megnyilvánulásokban, mint a ha­ lál. Közéjük tartozik a szinkronicitás is. Valószínűleg nem sokan vannak, akik ne tudnának különös egybeesésről beszámolni vala­ melyik szerettük halálával kapcsolatban. Sok történet óment rejt magában, olyan szinkronisztikus egybeesést, amely valakinek a ha­ lálára utal. Jung szinkronicitást tárgyaló könyvéből vett második példánkban ilyen ómen szerepel. Jung éppen befejezte egyik bete­ ge aznapi kezelését, amikor a férfinál - orvosi gyakorlata azt súgta - aggodalomra éppen okot nem adó szívpanaszok jeleit fedezte fel. Azonnal el is küldte őt egy szakorvoshoz kivizsgálásra, aki min­ dent rendben talált. Időközben otthon a férfi felesége egészen meg­ rémült, mert egy madárcsapat telepedett le a háztetőre. Az asszony nagyon jól emlékezett erre az előjelre, mert anyja és nagyanyja ha­ lála előtt is ugyanez játszódott le. A férj úton hazafelé, zsebében az orvosi zárójelentéssel, összeesett és meghalt. 1 2 3 Az eset elgondolkoztatta Jungot, és utánanézett, mi a madár szimbolikus jelentése. Az ősi Babilóniában a lelkek az alvilágban tollruhát viseltek, Egyiptomban a bát vagy a lelket madárnak kép­ zelték. Homérosz és más antik források is csivitelő és szárnycsap­ kodó lelkekről beszélnek. E példa és még sok másik megerősíti, hogy a madár bizonyos helyzetekben a halált vagy a közeledő ha­ lált jelképezi. Érdekes módon az ómenek sokkal gyakrabban kö­ tődnek természeti jelenségekhez, és kisebb számban fordulnak elő az embertől származó dolgokkal - például számokkal, szavakkal, könyvekkel és gondolatokkal - kapcsolatos szinkronisztikus egy­ beesések. (Az ómenekről részletesebben lásd az I. Függeléket.)

HERMÉSZ ÉS A KÉPZELET Az amerikai síksági indiánok legendáiban is feltűnik a szellemes kópé alakja, Coyote, aki legfőképpen megbízhatatlanságáról híres. Szerepe szerint a világ mitikus rendjéért felelős, sőt egyes történe-


tek a világ teremtését is neki tulajdonítják. De nem volna kópé, ha nem volna kellőképpen ellentmondásos figura. Szüntelenül tréfál­ kozik, hol önző, hol megbízhatatlan, ami éppen soron van. Coyote tanította meg az embereket enni, öltözködni, házat építeni, vadászni, halászni stb. Sok jó dolgot tett, de semmit sem fejezett be rendesen. Máskor tévedett, és bár bölcs és hatalmas volt, sok bolond dolgot müveit. Túl bolondos volt ahhoz, hogy tréfáit a maga szórakoz­ tatására űzze. Emellett még önző, gonosz és hiú híré­ ben is állt.124 Coyote egyszerre bohóc, teremtő, adományozó és tolvaj. Elősze­ retettel gúnyolja és zülleszti a konvenciókat, a megszokott rendet és az előítéleteket. Csínyei, tolvaj szenvedélye és a konvenciókkal szembeni ellen­ szenve miatt Coyote kísértetiesen hasonlít Hermészre, különösen, ha a görög isten gyermekkorát nézzük. Amikor Hermész megszületett a Külléné-hegyen, anyja, Maia, bepólyálta, és egy szelelő kosárba tette. Hermész azonban bámulatosan gyorsan megnőtt, s mihelyt any­ ja hátat fordított neki, megszökött, és elindult kalandot keresni. Elérkezett Píeriába, ahol Apollónnak egy csor­ dára való gyönyörű marhája legelt, s elhatározta, hogy ellopja őket. Mivel azonban tartott tőle, hogy a nyomok esetleg elárulják, egy kidőlt tölgyfa kérgéből sarukat készített, összefont fűszálakkal a marhák lábára kötöz­ te őket, aztán éjnek idején elhajtotta a csordát.125 Apollón a barlang bejáratáig követte a kis tolvaj nyomát. Her­ mész időközben gyorsan visszabújt a pólyába, és onnan hallgatta Apollón vádaskodását, miszerint ellopta volna a marháit. Védeke­ zésül felhozta, túl fiatal még ahhoz, hogy marhákat lopjon (ugyan­ aznap született!). Apollón nem nagy meggyőződéssel, de folytatta a szemrehányások áradatát. Kikapta a ravasz csecsemőt a bölcső­ ből, mire a kicsi a homéroszi himnusz szavai szerint „jósmadarat küldött, mialatt tartotta Apollón, fájdalmas korgást gyomrából, tüsszentett gyorsan", más szavakkal: szellentett jókorát, és ezzel az

114


olümposzinak éppen nem nevezhető tettel sikerült megszabadulnia a fenséges Apollón további gyötrésétől. A történetben a csecsemő Hermész nemcsak azzal vétett egy ti­ lalom ellen, hogy kezet emelt Apollón marháira, de egészen sem­ mibe vette az Apollónt megillető komolyságot és tiszteletet, és ar­ ra vetemedett, hogy képen szellentse a messze nyilazó istent (aki az undortól elejtette a gyermeket). 1 2 6 Ezzel azonban még koránt sincs vége a történetnek. A csecsemő a lopás után két barmot mindjárt fel is áldozott a tizenkét istennek - immár ő maga is közéjük tartozott. Áldozati tüzet gyújtott, és igazi Olümposzi istenhez méltóan meg­ tartóztatta magát, és megfontoltan csak annyit vett magához az ál­ dozati húsból, amennyi jogosan járt neki, bármennyire „vágyott is ekkor az áldozatok húsára". Jól látható e példából is, hogy egyfelől csínyt követett el, másfelől azonban hagyományt teremtett az tűz­ áldozattal. Hamarosan hallunk még a kópé és a tűz kapcsolatáról. Hermészt, Coyotot és a többi kópéistent egyaránt jellemzi a tisz­ teletet nem ismerő életrevalóság és alkotóerő. Ok testesítik meg az emberi képzelet határtalan teremtőerejét. Walter Ottó szerint „min­ denütt felbukkannak". 1 2 7 Ahogy a kópék sem, úgy a képzelet sem ismer határokat, semmi sincs elzárva előle. Hermész az utazók vé­ delmezőjeként, lélekvezetőként és a képzelet patrónusaként megis­ mertet bennünket a tapasztalat csúcsaival és mélységeivel, Olüm­ posz ragyogásával és Hádész árnyékvilágával. Átrepít a valóság megszokott határain, és a tudat eddig ismeretlen térségeit tárja elénk. Midőn éjszakánként átlépünk az álmok világába, jelképesen szintén Hermész, a Hádész lélekvezetője mutatja nekünk az utat. Az álmok birodalmában éber állapotunk eseményei mintha fordít­ va peregnének előttünk, mintha a színfalak mögül szemlélnénk őket. James Hillman, a jungi iskola analitikusa megjegyzi a The Dream and the Underworld (Az álom és a túlvilág) című könyvé­ ben, hogy az egyiptomiak az alvilágot a hétköznapi világ fordított­ jaként képzelték el, ahol az ott lakók a fejük tetején járnak128 kelnek. E megváltozott szemszögből más fényben láthatjuk min­ dennapi életünket és nehézségeinket, és ennek nyomán számos fel­ ismerésre juthatunk. Jung az álomvilág e fordított szemléletének jelentőségét a kompenzációban jelölte meg: az álmok helyrebillen­ tik éber világunk egyensúlyvesztettségét, megmutatják, mi hiány­ zik életünkből.


Tegyük fel például, hogy egy este csak úgy bosszantásképpen jól felhúzom a feleségemet. Éjszaka arról álmodom, hogy kétfős csapat vagyunk egy futóversenyen, amelyen kitaszítom a nejemet a pályá­ ról. Ennek nyomán nyomasztó érzések gyötörnek, hogy a saját csa­ patom vesztét okoztam. Másnap talán együttműködésre sokkal ké­ szebbnek mutatkozom, mégha csak homályos érzések maradtak is az álomból. Ajelenlegi érzéseim, hogy a feleségem bosszantásával a kettőnkből álló csapat esélyeit rontom, a fordítottja annak, mint amit előző nap éreztem vele szemben, amikor felmérgesítettem. Az álom hozzásegített kapcsolatunk normalizálásához. Sőt, minél töb­ bet töprengek az álmon, annál valószínűbb, hogy ráébredek, mi a baj a feleségemmel szembeni viselkedésemmel. Hermészt a görögök egyaránt tisztelték mint Olümposzi istent, aki élettől duzzad, és távol áll a holtak világától, és mint chthoniost („gyors, mint a halál")* is az ősi görög anteszteria vagy mindenlelkek ünnepén, ami pedig a holtakkal kapcsolatos. Achthonios jelző jól illik a követhez (Hermészhez), akinek bejárása van az istenek, az emberek és a holtak világába. Feladatát sebesebben látta el, mint a gondolat vagy a képzelet, amely pillanat alatt bárhol lehet. Felre­ píthet az ihletettség csúcsaira, de le is taszíthat a búskomorság mélységeibe. Ha Hermész személyesíti meg a képzeletet, akkor egyúttal világ­ teremtő is, 1 2 9 hiszen képzeletünk alkotja meg a világot olyannak, amilyenek látjuk, és ebből a szempontból a görög isten semmiben sem különbözik Coyottól, akit az amerikai síksági indiánok szintén világteremtőnek neveztek. Ám a kópét az elmében gyúló világos­ sággal is azonosítják, ami a tűzhozó archetípusának felel meg. Em­ lékezzünk, hogy a csecsemő Hermész áldozati tüzet gyújtott, és ahogy Campbell rámutat, a tűz mítoszaiban a világ minden táján az égiektől lopják el a tüzet. Ez megint Hermészre, a tolvajra, vagy ál­ talánosabban a kópé számtalan megnyilvánulására utaló jegy. Le­ gyen Coyote az észak-amerikai indiánok, Prométheusz (aki több vonásában osztozik Hermésszel), a görögök vagy az andamanesei halászkirály, a bengáli öböl egy félreeső szigetének őslakosai szá­ 130 mára. Amikor Hermészt a tudattal hozzuk kapcsolatba, akkor az *E helyütt eltértem az eredetitől és átalakítottam a szöveget. Mivel a szerzők is Kerényi Károly Hermész, a lélekvezető című művét használták, ezért jogosnak érzem, ha e könyv magyar fordítását veszem alapul a chthonios fogalmának magyarázatához. A többit lásd az említett mű 24. oldalán. (Aford. megj.)


isten fejének, a kocka alakú hermákon látható ábrázolásaira, és Apollón feláldozott barmainak húsa iránti, titáni étvágyát ellensú­ lyozó, önmérsékletet kifejező arcvonásaira gondolunk. A tudat fénysugara az emberi alkotóképesség igazi forrása, amely nélkül a gondolat puszta gondolat maradna - ha egyáltalán megszületne -, és nem válhatna valósággá. Ha így fogjuk fel Hermészt, akkor be­ látjuk, elképzelhetetlen nélküle az emberi lét. Kerényi Hermész chthonicus eredetének tárgyalásakor odáig megy, hogy azt állítja: „Alighanem ugyanaz a sötét mélység ő, amelyből mi is származunk. Talán azért lebeghet Hermés oly meg­ győzően előttünk, vezethet bennünket útjainkon, mutathat nekünk aranyló kincseket minden találó és rabló szellemtől áthatott pilla­ natunkban, mert világosságát mibelőlünk, vagy pontosabban: álta­ lunk meríti, ahogyan vizet is egy kútból, vagy pontosabban: a kú­ ton át nyerünk a világ sokkal mélyebb mélységeiből". 1 3 1 Megfo­ galmazhatnánk-e szebben, hogy képzeletünkön és tapasztalatain­ kon keresztül nyilatkozik meg a kópé, a határjáró archetípusa? Hermész központi alkotó szerepét bizonyítja a kadukeuszán, vagy futárpálcáján egymásba fonódó és közösülő kígyók jelképe is. 1 3 2 Ez a kígyó-jelkép a Közel-Keletről származik, és Campbell szerint „a kígyószörny és a kígyó istennő egyaránt megújítja a vi­ lágot". 1 3 3 Kerényi Hermésznek a Nagy Istenanyához fűződő kapcsolatát a Görögország északi felén élt kabírok misztériumvallására vezeti vissza. Feltételezi, hogy Hermész, mint a férfi teremtőképesség ki­ fejezője, Birmo - a Nagy Istenanya helyi elnevezése - egyik meg­ 134 nyilvánulása. Megerősítik ezt Hermész ithyphallikus ábrázolá­ sai is - a hímtagot rendszerint a hermák elülső oldalán találjuk -, amelyek alapvetően férfi jellegű kreatív erőkre utalnak. Hermész, mivel az életadó Nagy Istenanyától származik, maga is az élet for­ rásává vált, immár nem a női princípium szolgálatában, hanem tő­ le független teremtő erőként, eltérő megjelenési formát öltött a töb­ bi kópéistennel egyetemben. Nem termékenységi isten, mint a Nagy Istenanya, hanem sajátos férfiúi alkotóerő, amely a fallosz ré­ vén jelképesen behatol a világba, hogy életre keltse. A maga sajá­ tos módján jelenik meg a világban, hogy életet leheljen belé. Azzal, hogy Hermész ellopta Apollón marháit, titáni önzéséről tett tanúbizonyságot, és ezt csak megerősítette a lant feltalálásának módja, amikor a még élő teknősben meglátta a zeneszerszám alap-


a n y a g á t . Másfelől p e d i g a tűz használatával, és az Olümposzi iste­

nek és istennők tiszteletére feláldozott marhákkal h a g y o m á n y t te­ remtett. Egyik afrikai, törzsi kultúrában például a kópénak tulajdo­ nítják a hitvesi hűség és a nászágy szentségének bevezetését. Máshelyütt meg az elbeszélés művészete fűződik a nevéhez. 1 3 5 Amennyiben Hermészt a képzelet csodás képességével kapcsol­ juk össze, akkor egyúttal fontos szerepet játszik életünkben is. Je­ len van fejlődő, hanyatló és egyáltalán változó világunkban, meg bennünk magunkban is, s ebből a szempontból a többi kópéval a történetmesélés feltalálójaként a mítoszalkotás ősatyja is. Hiszen a mítoszok szervezik egységgé a bennünket körülvevő világot és ad­ nak értelmet létünknek. A mítoszok is csak történetek vagy tanme­ sék - hogy Arisztotelész kifejezését használjuk -, amelyek segítsé­ gével megismerjük környezetünket és magunkat. Joseph Campbell így fogalmazta ezt meg: „Amítoszok is képzeletünk termékei, mint az álmok. Ezért, szintén az álmokhoz hasonlóan, bennük fogalma­ zódnak meg legmélyebb reményeink, vágyaink, félelmeink, lehető­ ségeink és konfliktusaink, amelyek akaratunk és a külső világ köl­ csönhatásából erednek". 1 3 6 Ebbe az irányba mutatnak egyes, az agykutatásban megfogalma­ zott elképzelések is. Gordon Glóbus nemrégiben azzal az elmélet­ tel állt elő, hogy az agy működése a hologramra emlékeztet. Az agy belső holomozgása vagy implicit rendje magához hasonló külső vi­ lágot teremt. 1 3 7 Ez azon az elgondoláson alapul, hogy az agy rop­ pant lehetőségei révén bármilyen lehetséges és megtapasztalható valóságot létrehozhat. Az álom- és az éber világunkat éppúgy más és más valóságként kezeljük, mint a különféle misztikus és módo­ sult tudatállapotokat. Az, hogy adott esetben melyik az aktuális, at­ tól függ, milyen korlátokat szab képzeletünknek pillanatnyi mentá­ lis állapotunk, testünk és objektív környezetünk. A kópéisten ellentmondásos tulajdonságai és megjelenési formái - egyszerre az utazók és a tolvajok patrónusa - szintén a korlátlan képzelet lehetőségeiről tanúskodnak. A kópé nem ismer el semmi­ féle határt vagy korlátot. A képzelethez hasonlóan „isteni szférában mozog", amelyet „nem a földhözragadt emberi kívánságok jelle­ meznek, hanem a létezés totalitása. Ebbe egyaránt beletartozik a jó és a gonosz, a vágyakozás és a csalódás, a fenséges és az alan­ tas."138


A görögök számára Hermész alakjában testesültek meg az emlí­ tett ellentmondásos tulajdonságok, amelyek a középkorban Mer­ kúrban, az alkímia egyik kulcsfigurájában éltek tovább. Jung az al­ kímia lélektani alapjának kutatása során arra a következtetésre ju­ tott, hogy Hermész és Merkúr nem különböznek egymástól, és en­ nek alátámasztására felsorolja néhány közös sajátosságukat: Merkúrt általában a következő jelzőkkel illetik: az arkánum, a príma matéria, a fémek atyja, az ősi káosz, a paradicsomi föld, az anyag, „amelyen a természet dolgozott egy kicsit, de ennek ellenére tökéletlen ma­ radt". De ő egyúttal a végső matéria, saját átalakulásá­ nak célja, a kő, a tinktúra, a bölcsek aranya, a gránátkő, a bölcs ember, a második Ádám, Krisztus hasonmása, a király, a fények fénye, a földi isten, tehát vagy az isten­ ség maga, vagy tökéletes ellenlábasa. 1 3 9 A lista egyes elemei - a príma matéria, a kő, a tinktúra - kizáró­ lag az alkimisták tevékenységének nyersanyagait jelölő fogalmak. A többi ellenben már emelkedettebb tartalmat fejez ki: Merkúrt Krisztussal vagy magával Istennel hozzák összefüggésbe, esetleg Isten tökéletes ellenlábasával azonosítják. Jung megjegyzi még, hogy Hermész/Merkúr gyakran jelenik meg az alkímiai házasságot ábrázoló búja és obszcén képeken. E házasság jelképezi az alkími­ ában a teljességet, az alkímiai tevékenység célját, ám ezt a kívülál­ lók - Jung szerint - tisztán pornográfiának tartották. Sőt, olyan ké­ peken is megtaláljuk Hermészt, amelyeken a szereplők „ürülékük­ től szabadulnak meg, vagy hánynak". Jung úgy véli, ezek a képek az alvilági Hermészt mutatják be igazi valójában. Az emelkedett és az alantas e kiáltó ellentéte tárhatja csak fel ugyanis Hermész, a kó­ péisten egész lényét, és a szinkronicitáshoz fűződő kapcsolatát. A kópé valójában nem egyéb, mint ellentmondások egysége. Mindent magába foglal, de ő maga nem része semminek. Szabadon mozog maga alkotta világában, és bárhol feltűnhet. Ellenőrizhetetlen és megjósolhatatlan viselkedése folytán a szinkronisztikus egybeesé­ sek - hozzanak bár jó szerencsét vagy rosszat - előfordulását sem csorbítja semmilyen korlát.


A KÓPÉ A PIACTÉREN Hermész a hétköznapi valóság kárpitján támadt résekben tűnik fel, és úgy avatkozik bele a dolgok menetébe, hogy a már ismertet összekapcsolja az ismeretlennel. E működése - talán meglepő - a kereskedelmet védelmező funkciójából ered. Norman O. Brown, ókorkutató és Freud-tanítvány a Hermes The Thief (Hermész, a tol­ vaj) című munkájában rámutat arra az érdekes tényre, hogy a korai görög falvakban a piacteret a települések közötti határon alakítot­ ták ki. „A településhatáron folytatott kereskedelem e primitív for­ májában mágikus jelentőséget tulajdonítottak a határ átlépésé­ n e k " . 1 4 0 Az ismeretlen és félelmetesnek tartott szomszédokkal le­ bonyolított csere valóságos misztériumnak számított. Mivel úgy hitték, az ügylet létrejöttében döntő szerepe van Hermész isteni be­ avatkozásának, csoda számba ment, az ismert saját falu és az isme­ retlen szomszéd település közötti kapcsolatfelvétel. Ennek az a ma­ gyarázata, hogy a települések lakói igazából sohasem találkoztak. Aki túl akart adni valamilyen áruján, az letette az erre a célra kije­ lölt helyen (a piactéren, a falu határában), majd hazament. Bizo­ nyos idő elteltével aztán visszatért és ott találta a csereárut, ezzel pedig vége is volt a műveletnek. Még a klasszikus korszakban is a kereskedelem e primitív formáján alapult Hermésznek a piacterek­ hez fűződő kapcsolata. Az ókori kereskedelemben játszott szerepe is jól szemlélteti, hogy Hermész miként kapcsolja össze az ismertet az ismeretlennel, a kettő határvonalán. Ha általánosítjuk ezt az eredményünket, ak­ kor levonhatjuk a következtetést: Hermész átfogja „a létezés teljes­ ségét". Feltűnését csak ösztönzik az élet teljességét elutasító néze­ tek. Nincs jelentősége, hogy mi magunk vontuk-e meg a határokat, esetleg tudattalanul, vagy pedig kultúránk hagyományos megrögzöttségeiről van-e szó. A tudomány mechanisztikus szemléletmódja az okság elvének kizárólagosságán nyugszik. Ám a kópé előszeretettel hágja át e korlátot, és ahol eddig a megszokottat találtuk, ott most valami vá­ ratlan dologgal kell szembenéznünk. A szinkronicitás jelensége azért tűnik első pillantásra homályosnak, félelmetesnek és fenyege­ tőnek, mert a régi világkép keretén belül nincs rá magyarázat, sőt aszerint nem is lenne szabad léteznie. Egészen váratlanul robban be életünkbe, valósággal gúnyt űz az okság elvéből. A kópé minden


megjelenése felhívja a figyelmünket az élet teljességére, amelytől a tudomány megrögzött határhúzói igyekeznek megfosztani ben­ nünket. És ha mégis engedünk a csábításnak, azonnal az ördög cimborájának kiáltanak ki bennünket. Tudományos szemmel két­ ség sem férhet ahhoz, hogy tiltott dolgokról van szó, hiszen e jelen­ ségeket nem vethetjük alá objektív kísérletnek, nem ellenőrizhetjük a jóslatainkat, és egyáltalán, nem tarthatjuk kézben a dogok mene­ tét. A szinkronicitás tehát valóságos botránykő, hiszen ellentmond az ok-okozat elvére épülő, bevett mítosznak, és azt hirdeti, hogy a valóság egészen másképpen működik.

ELSZÓLÁSOK Az elvetés (Felhleistung) kifejezés Freudtól származik. Olyan ese­ tek leírására használta ezt a szót, melyek során valakinek akaratla­ nul kicsúszik a száján egy megjegyzés. Freudi nyelvbotlásnak is mondják ezt. E nyelvbotlások általában sokat elárulnak az ember­ ről, az adott helyzetről alkotott igazi véleményéről stb. Ekkor egy pillanatra a külvilágnak mutatott álarc mögé pillanthatunk, és meg­ ismerhetjük az illető leplezetlen természetét. Egy egyetemi hallga­ tó például hosszú, száraz előadáson ül, amikor hirtelen kicsapódik az ajtó, és friss levegő áramlik a terembe, mire önkéntelenül a kö­ vetkező szavak csúsznak ki a szájából: - Valaki kivágta az unal­ mast (a tanárt)*. Mindannyiunkkal megesik az ilyesmi, és vagy za­ varba jövünk, amikor eszünkbejut, vagy pedig jót nevetünk rajta. Egészen ismerős kép tárul elénk, ha a freudi elvetést a jungi termi­ nológiával értelmezzük: Ismét a kópé tréfálkozik velünk. Szemé­ lyiségünk magunk megvonta határaival vagy felvett álarcunkkal in­ cselkedik, amikor tévedéseket és botlásokat követtet el velünk, akár akarjuk, akár nem. Énünk e szilárd mázán támadt hajszálrepe­ déseken aztán felszínre törhet igazi valónk egynémely, gyakran nem véletlenül titkolt vonása.* Nem okoz nagy nehézséget az elszólások és elkövetőik szemé­ lyisége közötti kapcsolat kimutatása, hiszen ezek az akaratlan cse­ lekvések jól tükrözik saját tökéletlenségünket, büszkeségünket, va*Az elszólás a door (ajtó) és a hore (unalmas ember) hangzásbeli hasonlóságán alapul. (A szerk.)


lamint az énünkről alkotott, eltorzult vagy pontatlan képünket. Ám a szinkronisztikus egybeeséseknél nem ennyire magától értetődő, mi az összefüggés életünk és e jelenség között. Az egybeesésekben kifejeződő jelentés pedig végképp nem nyilvánvaló első pillantás­ ra. Az elvetés és a szinkronicitás összefüggésének mélyebb megér­ téséhez vizsgáljuk tovább az elszólásokat. Kiindulásképpen nézzük meg, hogyan bontják ki a hagyományos parapraxes-ek jelentését. E könyv egyik szerzője meghallgatta egyszer egy éltes pro­ fesszor előadását Ingmar Bergman A nap vége című filmjéről. Az előadás végén az elbűvölt hallgatóság hatalmas tapsviharral jutal­ mazta a professzort, aki előrelépett és így szólt: - Nézzék! Ahogy öregszem, úgy növekszik a szexuális - elnézést - mentális energi­ á m . 1 4 1 (Kiemelés tőlünk.) A nyelvbotlás valószínűleg rejtett lelki vagy érzelmi szükségletekre hívja fel a figyelmet. Ha nem lélekta­ ni szempontból közelítünk hozzá, akkor csupán jelentéktelen baki­ nak tekinthetjük. Ám ha számításba vesszük az idős professzor fé­ lelmét, hogy kora előrehaladtával nemi potenciája meg fog szűnni, akkor a nyelvbotlás egészen más fényben tűnik fel. Gyakran e nyel­ vi kisiklások leplezik le a külvilágnak mutatott álarc, és a mögötte megbújó igazi érzelmek közti szakadékot. Ebből a szempontból ha­ sonló a szinkronicitás jelensége is, hiszen szintén két eltérő szférát kapcsol össze: a hétköznapi valóságot és a tudattalan mitikus vi­ lágát. Jung elképzelése szerint a szinkronicitás azon alapul, hogy a tu­ dattalan nagy energiára tesz szert, másutt ellenben csökken a men­ tális energia. Ennek hatására a psziché differenciálatlan tartomá­ nya, a pszichoid jut szerephez. Mivel ezen a primitív szinten érvé­ nyüket vesztik a tudat korlátai, amelyek a pszichét elválasztják a külvilágtól, kapcsolat létesül a tudattalan és a külvilág között, és ez a tudat számára szinkronicitásként jelenik meg. Mint a freudi nyelvbotlások, amelyeknél a feszülő belső vágyak váltják ki az el­ szólást, úgy a szinkronisztikus események a psziché energiafelsza­ badulásának kísérőjelenségei. Szemléltessük ezt egy-egy példával. Freud egyik híres klinikai esetében egy jómódú fiatal nőről van szó. Hisztériás vakságban szenvedett - tehát nem szervi, hanem lé­ lektani okok miatt vakult meg. Betegsége kialakulásának körülmé­ nyeiről annyit sikerült csupán kideríteni, hogy olasz protestáns apja kórházban halt meg. Valami nem volt rendben ekörül, a nő azonban semmi olyasmit nem tudott elmondani, amiből következtetni lehe-


tett volna a válaszra. Egyszer azonban elkövetett egy elszólást: az apját ápoló nővéreket nem protestánsoknak, hanem prostituáltaknak nevezte. Természetesen azonnal helyesbített, de a szög már kibújt a zsákból! Apja valójában bordélyházban, egy prostituált karjaiban hunyt el. A lányt kényszerítették, hogy odamenjen és azonosítsa a holttestet. Az eset okozta érzelmi sokkhatáson úgy próbált úrrá len­ ni, hogy megpróbálta elfojtani, ami végül a vaksághoz vezetett. A benne szunnyadó érzelmi töltés váltotta ki aztán az elvetést, és ez le­ hetővé tette, hogy Freud rájöjjön a neurózis valódi okára. Marie-Louise von Franz a szinkronicitás kapcsán elmesélt egy történetet egy férfiról, akinek az volt a rögeszméje, hogy ő a Meg­ váltó. Ettől hajtva fejszével támadt feleségére, hogy „kiűzze belőle a gonoszt". A nő segítségért kiáltott, mire egy arra járó rendőr és egy pszichiáter rögtön berohant a házba. Az egész épületben csak az az egy lámpa égett, amely megvilágította a folyosót, ahol a tör­ ténet összes szereplője éppen tartózkodott. A következő pillanatban azonban nagy csattanással az is szétrobbant. Sötétség és üvegszi­ lánkok borították be valamennyiüket. A férfi diadalmasan felkiál­ tott: - Lám! Mint Krisztus keresztrefeszítésekor, elsötétült a Nap. A beálló sötétséget a maga igazolásának tekintette. Von Franz azonban rámutat, hogy a férfi tévesen, az ember készítette izzót a Nappal azonosította - a Nap ugyanis a felsőbb én szimbóluma. Ehelyett inkább arról van szó, hogy az izzó a férfi egóját jelképezi, s innen már kézenfekvő az eset magyarázata. Az izzó szétrobbanása fejezte ki a férfi egójának összeomlását. Az esemény az álmok nyelvén mondta el, mutatta meg a férfinak azt - már ha képes lett volna meglátni -, amit rögeszmés állapotában helyesen értelmezni képtelennek bizonyult. Talán felesleges megemlíteni is, hogy mivel a pszichéjében felhalmozódott energiától nem tudott megszabadul­ ni, ezért összeomlott a személyisége. 1 4 2 Jung szinkronicitás-elméletében nem azt állítja, hogy a psziché­ ben felhalmozódott energia - a szó megszokott értelmében - váltja ki az egybeeséseket, hanem csupán annyit, hogy lehetővé teszi a bekövetkezésüket. Az egybeesés jellegzetességét adó jelentés vagy üzenet, a psziché mélyebb szintjeinek eseményei és a külvilág tör­ ténései közötti jelképes összefüggésből ered. A szinkronisztikus egybeesés ugyanis nem függ a kialakulását elősegítő mentális álla­ pottól. A psziché érzelmi viharainak és a külvilág eseményének kapcsolata sem nem lélektani eredetű, sem nem az anyagi valóság


következménye. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kettő, tehát a külvilági és a lélektani történés - az érzelem, a komplexus, az ener­ gia felhalmozódása - egyidejűleg, párhuzamosan bomlik ki. Egyik sem okozza a szó megszokott értelmében a másikat, hanem kölcsö­ nösen és együtt fejezik ki az üzenetet vagy a jelentést. Mondanunk sem kell, mennyire hasonlít ez a középkori szimpatikus rezonancia elképzeléséhez. De legalább annyira emlékeztet Bohm elméletére, miszerint a szuperimplicit rend kibomlik az implicit rendben, ez pedig a valóság explicit rendjében válik érzékeink számára is fel­ foghatóvá. A 2. fejezetben már felvetettük, hogy ilyen alakzatok számtalan formában feltűnhetnek: némelyik fizikai tárgyban ölt testet, míg egy másik a mentális szférában. Erre még a 6. fejezet­ ben vissza fogunk térni. Az ember lelkivilágában lezajló események jelképes módon kap­ csolódnak külvilági vagy az anyagi valóság bizonyos történései­ hez, és a kettőben együttesen kifejeződő jelentés olvasztja őket szétválaszthatatlan egységgé. Mivel azonban e kapcsolat nem az okság elvén nyugszik, ezért véletlennek hat, váratlanul félbeszakít­ ja a dolgok megszokott menetét. A kópé ekként, a maga sajátos módján tudatja üzenetét az érintett személlyel.

A KÓPÉ AFRIKÁBAN A kópé a szinkronisztikus egybeesések révén néha személyiségünk olyan oldalával szembesít, amelyről mit sem tudunk, mégis nagyon fontos, ha tényleg meg akarjuk ismerni a valóságot a maga teljes­ ségében. Róbert Pelton, kanadai pap és az afrikai kultúra kutatója a The Trickster in West África (A kópé Nyugat-Afrikában) című könyvében beszámol az asantik Anansze nevezetű kópéistenéről, akinek a működése „merő szinkronicitás". Anansze addig ismeret­ len látásmódra tanítja az embereket. Hermészhez és Coyote-hoz hasonlóan „nem nemes indítékból, racionálisan és jól megragadha­ tó módszer szerint cselekszik, hanem a maga sajátos módján kap­ csol össze dolgokat, miközben szétzúzza a nyelv, a cselekvés és egyáltalán a létezés megszokott rendjét". 1 4 3 Ha azonban egy te­ remtményt nem tartanak vissza határok, akkor létezése és tényke­ dése nem köthető helyhez többé. Anansze életünk folyását megsza-


bó határokat átlépve különféle dolgokat párosít, ellentéteket békít ki egymással, és rejtett összefüggésekre hívja fel figyelmünket. Pelton beszél egy másik kópéról is, Esuról, aki az egyik történet szerint a következő tréfát űzte két farmerrel. Az esetből kitűnik, hogy a két férfi közötti baráti viszonyban nincs rendben valami: Egymás mellett volt a két farm. A farmerek egyformán öltözködtek, és tényleg mintaszerű barátok voltak, mígnem Esu elhatározta, hogy szétválasztja őket. Esu szokása szerint minden reggel, a két farmot elválasztó határvonalon sétált, fején tarka-barka sapkával... a ru­ hája elejét pedig a hátán, a hátát meg elől hordta. Kö­ szöntötte a két barátot, akik már szorgosan dolgoztak a mezőn, majd továbbállt. A két férfi élénk vitába bocsát­ kozott a sapka színéről meg arról is, merre ment Esu. (A történet egyik változata szerint Esu ekkor visszajött és a másik irányba ment. A két farmer éktelenül elkez­ dett veszekedni, mindegyik ragaszkodott a maga igazá­ hoz.) Végül ölre mentek. Amikor a király elé vitték őket, Esu bevallotta, hogy ő keverte a bajt, mert „örö­ mömre szolgál a viszálykeltés". A király megparan­ csolta, vessék béklyóba Esut, a kópé azonban kereket oldott, tüzet dobott egy bokorra, az égő füvet a városra vetette, összekeverte az emberek tulajdonát, mire a vá­ roslakók kiözönlöttek házaikból. Szörnyű lárma tá­ madt, Esu pedig nevetve elszaladt, és aztán eldicseke­ dett vele, hogy mindenki megkapta a magáét. 1 4 4 Pelton szerint a kópé megmutatta, hogy a két barát mintaszerű viszonya gyűlöletből táplálkozik. A látszólagos barátságból vereke­ dés támadt, amint a kópé végigsétált a két farm határán, amely jel­ képesen tekintve az azonosnak látszót választja szét. Noha mind­ ketten jól látták Esut, „az azonban, hogy valójában ki mit lát, már egészen egyéni. Esu ruháját, botját és a pipáját figyelték, és egyi­ kük sem azt nézte, merre megy - vagy hogy mit is lát a másik". Esu továbbállt, és a vitát társadalmi szintre helyezte, bebizonyítván, hogy még a király sem parancsolhat neki, és ő tetszése szerint ku­ szálhatja az emberek tulajdonát. A kópé leckéjéből a következő ta­ nulságot vonhatjuk le: ha az emberek nem ügyelnek a köztük lévő


határokra, és ha leplezni próbálják őket látszatkapcsolatokkal és jó­ akarattal, akkor nagy árat kell fizetniük a végén. Jól tudjuk, még a legjobb barátok sem járnak mindig egyforma utakon. A két farmer, tágabb értelemben a társadalom, elkendőzte a kezdetektől létező különbségeket. Ez arra késztette Esut, hogy szóval és tettel hozzá­ segítse az embereket egészségesebb és valószerűbb kapcsolatok ki­ alakításához. A történet jelképesen értelmezett eredménye a következőkben összegezhető: Esu fordítva viselte a férfiasság szimbólumait: a bo­ tot és a pipát, felégette az emberek házait, és összekeverte tulajdo­ nukat, amelyek személyes azonosságuk forrásai voltak. A példa lát­ szólag káoszba fullad, amely végső soron még mindig jobb, mint az a lelki nyomás, mely abból származik, hogy pedáns renddel pró­ bálják elrejteni a különbségeket. Ezt fejezte ki jelképesen a két far­ mer esete. A kópé első ízben két azonos dolog határán vagy küszöbén tűnik fel. Az azonban rögtön látszik, hogy a társadalmi renden kívüli, amikor kudarcra ítéli a király békítő szándékát. Megjelenése első pillantásra külsődlegesnek hat, lélektani szempontból nézve vi­ szont úgy látszik, a két farmer lelki szükséglete idézte elő a műkö­ dését. Tetten érhetünk benne a kópékra oly jellemző ellentmondást: azáltal teremti meg az ellentétek egységét, hogy a két farmernak, il­ letve a falu lakóinak tudatos és tudattalan világát egybefogja. Fe­ szül itt azonban még egy vaskos ellentmondás: olyanná akarja ten­ ni a világot, amilyen az volt, és nem olyanná, amilyenné a farme­ rek sorvasztották. Mindezt mégis önös szándéktól vezetve, tisztán a csíny kedvéért.

A KÓPÉ A MODERN VILÁGBAN Kultúránkban alapvető szerepet játszik a dolgok megértésében, hogy megtaláljuk-e a létrejöttüket kiváltó okot. Mivel valóság­ szemléletünket kizárólag ez jellemzi, ezért nehéz elfogadnunk olyan elgondolásokat, amelyek nem az okság elvén nyugszanak. Ha mégis olyan egybeeséssel kerülünk szembe, amely nyilvánva­ lóan tudatni akar velünk valamit - szinte már kiszúrja a szemünket -, akkor is kényelmesebb azt mondani: á, csak véletlen volt, nem érdekes. A statisztikák meg csak megerősítik ezt a hozzáállásunkat;


félreérthetetlenül a newtoni mítosz anakronisztikus maradványával van dolgunk. Eszerint az emberek nem különböznek lényegesen az atomoktól, amelyek a Brown-mozgás folytán véletlenszerűen kap­ csolatba kerülnek egymással, időlegesen együtt maradnak, majd szétválnak. Ha esetleg néha úgy tűnne, szándékos célzatosságot fe­ dezünk fel egy alakzatban vagy helyzetben, akkor ezt érzékcsaló­ dásnak kell tulajdonítani, semmi egyébnek. Sikerült jól elrejtőz­ nünk a racionalitás várában, és aligha fenyeget bennünket az a ve­ szély, hogy szembe kelljen néznünk az élet irracionális oldalával, mert holmi jelképes üzenetek nem juthatnak át az értelem vastag várfalán. Nem sokan állítanák, hogy az üzenetet kifejező egybeesések so­ ha nem tekinthetők tisztán véletlennek - még maga Jung sem. Sri Aurobindo indiai jógi és bölcs egyszer a következőt írta: A világ folyását alighanem, A véletlen vezérli, hű egyetértésben az anyaggal. Képtelen történések esetleges sora, Melyhez csupán az értelem költ magyarázatot. 1 4 5 Aurobindo sem úgy gondolja, hogy minden, de legalábbis az egybeesések jó része „képtelen történés, melyhez csupán az érte­ lem köt magyarázatot". Ha ezt a következtetést vonnánk le, akkor abba a hibába esnénk, mint az az ember, aki szemtanúja, amikor egy járókelő az utcán éppen pénzt talál, és ebből arra a meggyőző­ désrejutna, hogy az illető az összes pénzét ezen a módon szerezte. A szinkronicitás gyakran elkerüli a figyelmünket, mivel jelképes formában tűnik fel, és ez alaposan megnehezíti a jelentése megfej­ tését. A szimbólumok magyarázata időnként óriási nehézségeket okoz, mert számtalan értelmezési lehetőség kínálkozik. Alapvetően eltér a meghatározott jelentésű és rögzített kifejezési formájú alle­ góriától, mert a szinkronisztikus egybeesések mindig egyediek, ott, akkor és abban a helyzetben fejezik ki azt a bizonyos jelképes tar­ talmat. Mégha megfejtjük is az egybeesés vagy álom e tartalmát, akkor is megmarad a rejtélyesség fátyla: a numinozitás. Ez nyitja meg számunkra az utat a jelképek és a szinkronicitás révén az alvi­ lág feneketlen mélységeibe, és utazásunk során Hermész lesz a ve­ zetőnk.


Mivel jelképek és jelképes események szegélyezte utunk az is­ meretlenség homályába vezet, hiába az alapos és lelkiismeretes ku­ tatómunka, a szimbólumokat körüllengő misztériumot - az élet misztériumát - nem vezethetjük vissza egyenletekre. Nem tudja el­ dönteni az ember, zavarja vagy elbűvöli-e inkább ez a furcsa világ, hiszen nem találhatja ki előre, jó-e vagy rossz, ami vár rá; vajon mit kap a kópétól. A szinkronisztikus egybeesésben kifejeződő jelképes tartalom a még mindig alig ismert psziché és az anyagi valóság tör­ ténése közötti összhang eredménye. Legyünk azonban őszinték: az anyagi valóság történéseinek végső okáról szintén kénytelenek va­ gyunk hallgatni. A szinkronicitás tehát jelképes formában kapcsol össze két, végső soron egyaránt rejtélyes szférát. A paradoxonok és a logikánknak látszólag ellentmondó megfi­ gyelési eredmények kényszerítették ki az elmúlt ötven-hatvan év­ ben, hogy a szubatomi részecskefizika a világegyetem leírásánál már számításba vegyen nem oksági összefüggéseket is. Ennek elle­ nére kultúránk továbbra sem akar tudomást venni életünknek az okság elvével nem magyarázható, szimbolikus jelenségeiről, és a lélek létezéséről. Ezért a kópé tovább bosszant bennünket a csíny­ tevéseivel, és szüntelenül zavart okoz az adományaival (a régi gö­ rögök adománynak tekintették az út szélén, a hermáknál hagyott ajándékokat). És mindez mindaddig tovább fog folyni, amíg ra­ gaszkodunk ahhoz a beidegződésünkhöz, hogy mindent meg tu­ dunk magyarázni, a történések kizárólag az ok-okozat elvével ér­ telmezhetőek, és hogy bármit megérthetünk racionális gondolko­ dásmódunk segítségével. A kópé teszi élettelivé az életünket, akár elismerjük ezt, akár nem. Egyre csak a kópé furcsa ajándékai között botladozunk, ha a jószerencse napjait éljük, akkor nem törődünk az ajándékok furcsa­ ságaival, ellenben, ha rossz passzban vagyunk, akkor valami bi­ zonytalan sorsot okolunk a sikertelenségünkért. Pelton így ír: a kópé azért jelenik meg az emberek világában, hogy menjenek a dolgok... hogy véget vessen és újrarendez­ ze az összefüggéseket, megint ráirányítsa a figyelmet a szent Középpont, és a forma nélküli Külső létezésére és alkotóerőire. Visszajuttat bennünket az általa megsze­ mélyesített titkos határvonalra, ahonnan utat mutat „a megmenekülésre a pusztulás helyett". 1 4 6


Hermész, Anansze, Coyote vagy bármilyen más nevű kópé be­ csempészi az isteni szférát a világunkba - külső és belső világunk­ ba egyaránt -, mégpedig úgy, hogy fittyet hány az általunk meghú­ zott határokra, amelyeket mi gyakran már észre sem veszünk. A kó­ pé csínyei révén belépünk a mítoszok és a képzelet világába, és ez­ által választ kapunk a minden embert foglalkoztató végső kérdé­ sekre: Honnan jövünk? Hová tartunk? E jelképes belépést a szinkronicitás furcsa, nem oksági elven nyugvó jelenségei közé, a kópé adományának tekinthetjük.


Ha ott áll az ember szemtől szemben egy szögletes ténnyel, látni fogja minden oldalán a Nap ragyogását, mintha valami (tőr) volna, és mintha érezné az ember, amint szívébe mélyed vagy átjárja a velejét, és boldogan végződik e halandó sors. Halál vagy élet, egyre megy, csupán a valóság felszínét kapirgáljuk. HENRY THOREAU WALDEN

Tedd könnyűvé a lelkedet! T O M ROBBINS

Jitterbug Perfume

A szinkronicitás személyes ügy. Az benne az elbűvölő, hogy min­ den egybeesés kizárólag egy embernek szól. Az üzenet azonban, amint láttuk, minden csak nem magától értetődő. Talán azért olyan nehéz megfejteni a szinkronisztikus egybeesé­ sek jelentését, mert ugyan objektív események, de jelképesen tük­ rözik vissza a személyes, szubjektív valóságot. Ha azonban tud­ nánk, mi kapcsolja össze a fizikai események objektív világát a szubjektív világ belső, személyes valóságával, akkor más volna a helyzet. Dávid Bohm implicit-rend elmélete erre a kérdésre kísérel meg válaszolni, de ez még nem a végső megoldás. Hiszen az ő el­ gondolása nagyon új még, és nincs elég részletesen kidolgozva ah­ hoz, hogy számot adhasson az egybeesésekben rejlő, személyhez szóló üzenetről. Jung elmélete azonban pótolja ezt a hiányosságot, és kutatásai alaposan feltárták a belső, személyes és lélektani való­ ságot, az archetípusok világát, amely a tudattalan legmélyebb szint­ je, az unus mundus. Ebben az egy világban a szubjektív és az ob­ jektív valóság tökéletesen egybeolvad. Az unus mundusból merül-


nek fel azok a mitológiai eredetű hajtóerők, amelyek meghatároz­ zák az egyes ember lelki életét. A szinkronicitás és a kópé-archetípus kapcsolatát már részlete­ sen elemeztük. Ez az archetípus jelképezi a váratlanság mozzana­ tát, azt a mitikus folyamatot, melynek során egy addig rejtett igaz­ ságra ébred rá az ember. Lélektani értelemben a kópé a többi arche­ típus - mondjuk az én archetípusa - megnyilvánulásának ősmintá­ ja. Hermész például egy személyben az istenek (az archetípusok) küldötte és hírnöke. Erre utal, hogy mindig hírnöki pálcával ábrá­ zolják. Egyfelől tudatja az emberekkel az istenek kívánságát, más­ felől pedig hírül adja az istenek érkezését. Lélektanilag a szinkronicitás is egyszerre játssza mindkét szerepet. Utalhat egy már működő archetípusra, vagy hírül adhatja ténykedése kezdetét azáltal, hogy elsöprő erővel robban be az ember tudatába. Amikor Jung befejezte a szinkronicitásról szóló írását, bollingeni házában volt egy látomása a kópéról, amelyet emlékeztetőként kőbe vésetett. Egészen a kópéra vallott a megjelenése: teljesen váratlanul tűnt fel. A szinkronicitásban azonban nem csupán a váratlanság jel­ lemző rá, hanem van még valami kedves báj trükkös csínyjeiben, és a magukkal ragadó helyzetekben. Az amerikai őslakosok gyakran nevezték a kópékat örömhozónak, kedves gonoszkodásaikért. Hermészt nemegyszer összekapcsolják még az éjszakával is, ami szorosan összefügg a körülötte lebegő misztikummal. Ez azonban korántsem korlátozódik a napnyugta utáni időszakra; ebben az alakban ugyanúgy feltűnhet fényes nappal is, „amint hirtelen elsö­ tétedik egy pillanatra, vagy egy rejtélyes mosolyban. Az éjszaka nappali misztikuma, és a varázslatos sötétség ragyogó napsütésben - ez Hermész igazi világa." 1 4 7 Mintha Hermész játszaná a szinkronicitásban az istenek udvari bolondjának szerepét, aki szüntelenül a „valósággal bűvészke­ 148 dik". De a játék lényegéhez az is hozzátartozik, hogy megpró­ báljuk megfejteni a kópé trükkjeit, azaz magát a szinkronicitást. Ez által pedig felfedezzük a bennünk rejlő isteni lényeget. E zárófejezetben látni fogjuk, hogy a kópé végtelen sok megje­ lenési formájának megfelelően, megszámlálhatatlanul sokféle szinkronisztikus egybeesés is lehetséges. Az istenek küldöttjeként és hírvivőjeként a tudattalannak vagy a mitikus alakok sokaságá­ nak érdekeit tartja mindig szem előtt. Legkedveltebb játéka azon­ ban akkor is a tréfacsinálás. Szüntelenül piszkálja az embert, s azon


van, hogy orra bukjunk bosszantó egybeeséseiben, amelyet német nyelvterületen majomkomédiának neveznek. Ebben a szerepkörben a kópé a Jung által árnyéknak nevezett tudattalan tartomány szol­ gálatában cselekszik.

ÁRNYJÁTÉK Jung szerint személyiségünk két részből áll: az egyik a külső sze­ mélyiség, a jungi szóhasználatban a persona. - A régi görög szín­ házban nem a saját arcjátékukkal fejezték ki érzéseiket a színészek, hanem maszkot (persona) viseltek, és az jelenítette meg a kívánt ér­ zéseket. - Amásik pedig a külső személyiség fordítottja vagy árny­ oldala, ezt Jung árnyéknak hívja. Az árnyék olyan tulajdonságok összessége, amelyeket a legkevésbé sem vagyunk hajlandóak ma­ gunkénak elismerni. A sors iróniája, hogy az árnyék meghatározó összetevői éppen azok a tulajdonságok, amelyeket valaki másban ki nem állhatunk. Tegyen egy próbát, kedves olvasó! Gondoljon valakire, akit végletesen utál. Kísérelje meg pontosan leírni, me­ lyek azok a vonások, amelyek önt a legjobban zavarják. Ha elké­ szült a listával, akkor biztos lehet benne, hogy saját árnyéka jellem­ zőit tartja a kezében. Amikor erős érzelmek támadnak bennünk va­ lakivel szemben, akkor ez árnyékunk jelenlétére utal, amelyet ráve­ títünk a másikra. Olyan személyiségjegyekről van tehát szó, ame­ lyeket - úgy hisszük - elég nyomós okunk van takargatni. Szaksze­ rűbben megfogalmazva: az árnyék olyan tulajdonságokból áll, amelyeket elfojtunk magunkban, vagy legalábbis nagyrészt még magunk előtt is tagadunk, mert ellentétesek az én-ideálunkkal. Ez az eszményi én a tudatosan vagy tudattalanul elfogadott, értékes­ nek tartott tulajdonságaink összessége, mert úgy gondoljuk, szemé­ lyiségünk önazonossága és viselkedésünk szempontjából ezek a legmegfelelőbbek. 149 Rendszerint úgy hisszük, az árnyék a legkedvezőtlenebb tulaj­ donságaink gyűjteménye, és ez az esetek nagy részében így is van. Egy pozitív gondolkodású embernek nagyon negatív árnyéka lehet. Vagy egy elragadó személyiség végletesen kritikus és rossz termé­ szetet rejthet. De elképzelhető a fordítottja is, amikor az árnyék po­ zitívabb, mint a persona. Ez akkor fordulhat elő, ha valaki tudato­ san elfogadja személyiségének rossz vagy kedvezőtlen tulajdonsa-


gait. Gondoljunk csak Humphrey Bogartra! A keményfiú-persona mögött ott rejtőzött a gyengéd és gondoskodó árnyék. Eddig az ember személyes árnyékát vizsgáltuk, amely átélt ta­ pasztalataiból és személyisége lélektani adottságaiból formálódik. Ez azonban beágyazódik egy átfogóbb, archetípusos árnyékba a tu­ dattalanban. Amikor kivetítjük személyes árnyékunkat más embe­ rekre vagy tárgyakra, és nekik tulajdonítjuk természetünk elfojtott tulajdonságait, ezzel tudatos énünk felügyelete átengedi a vezető szerepet az archetípusos árnyéknak, amely hasonlóságánál fogva felerősíti a személyes árnyék hatását. Egy ponton aztán a szemé­ lyes árnyék önálló életre kel és mint egy tréfacsináló, különféle csí­ nyeket űz a kárunkra. Nincs mit csodálkoznunk a tréfák összefüggéstelenségén, hiszen a kópé mint valami szatócs csak értéktelennek ítélt, tudatos personánkkal összeférhetetlen tulajdonságaink maradékából válo­ gathat. Egy nap például azt tapasztaljuk - Jung szavaival -, hogy „minden rosszul sül el, és hacsak véletlenül nem, semmi értelmes dolog sem akad az utunkba". 1 5 0 Alighogy kimászunk az egyik szo­ rult helyzetből, máris a következő nehézség szakad a nyakunkba. Már reggel néhány óra leforgása alatt annyi balszerencse ér ben­ nünket, hogy elmegy a kedvünk az egész naptól. Csak annyit tu­ dunk mondani: „ez a nap is jól kezdődik!" Bárkit akarunk is felhív­ ni, mindig foglalt a vonal, el kell mennünk tankolni, szakad az eső, az esernyőnket persze a hivatalban felejtettük, és természetesen minden közlekedési lámpa pirosra vált, mire odaérünk. Bizonyosan ilyen balszerencse-széria nyomán született meg Murphy következő törvénye is: ami elromolhat, az el is romlik. Kifogyhatatlanul sok példát tudnánk mondani: ha leejtünk egy szelet vajaskenyeret, ak­ kor ki van zárva, hogy ne a vajas felével lefele érjen földet. E könyv egyik szerzője az ilyen eseteket elfajult szinkronicitásnak nevezte el. De mit lehet tenni ilyen alkalmakkor? Marie-Louise von Franz úgy véli, ekkor - bizonyos értelemben - magunkon kívül vagyunk. A legjobb megoldás, ha lazítunk és magunkba szállunk. A majom­ komédia jellemzően akkor kezdődik, amikor sietünk vagy kibille­ nünk lelki egyensúlyunkból. A legcélszerűbb, ha görcsös akarás he­ lyett elengedjük magunkat és tudatosítjuk, hogy attól még nem dől össze a világ, ha a következő lámpa pirosra vált. Meg fogunk le­ pődni, mert azok a végzetesnek tűnő szerencsétlenségek valójában


egészen ártalmatlanok. Sőt, látni fogjuk, hogy a nehézséget rövide­ sen követi a megoldás, csak észre kell vennünk. Tegyen egy kísér­ letet adandó alkalommal! Megfigyelte már, hogy akárhányszor csak elromlik valami a kocsiján, megkönnyebbüléssel tapasztalja, hogy ez mindig egy szerviz közelében történik, ahol rögtön helyre is hozzák a hibát? A pszichénk árnyoldalának szolgálatában álló kópé gonoszkodása nem ártatlan kis bosszantás. Ha ugyanis tudatunk személyisé­ günk túlnyomó része fölött elveszti az ellenőrzést, és az árnyék ve­ szi át az irányítást, akkor súlyos lélektani válság léphet fel - elfa­ jult szinkronisztikus egybeesések kíséretében. Jó példa erre Jung barátja, Wolfgang Pauli, aki egyoldalúan csak az intellektuális ké­ pességeit használta, és az érzelmi életét teljesen háttérbe szorította. Ennek következtében érzelmi világa áttolódott az árnyék tartomá­ nyába: Pauli esetében a gondolkodás oly mértékben uralkodott az érzelmek felett, hogy azok - a Jung-féle szakkifeje­ zéssel élve - az árnyék birodalmába kerültek... Mivel a gondolkodás az érzelmeket alacsonyrendű, primitív erőknek tartja, igyekszik őket mind hatékonyabban el­ fojtani. Egy idő után olyan helyzet áll elő, mint egy kuktában, amelyen eldugult a vészszelep. 1 5 1 Az eredményt mindannyian ismerjük: kiegyensúlyozatlan életvi­ tel, állandó, heves, felesleges gúnyolódó támadások a munkatár­ sakkal szemben, ami végül alkoholizmusba fulladt. Ezt a kiegyen­ súlyozatlan állapotot kísérte a híres Pauli-hatás: Igen drága kísérle­ ti berendezések már Pauli puszta jelenlététől tönkrementek!

HERMÉSZ, A TOLVAJ Nem nagy örömünkre, a kópé gyakran úgy ösztönzi személyisé­ günk fejlődését, hogy legintimebb titkainkat teszi közszemlére. Úgy tűnik, örömét leli benne. Az árnyék palástjának redői közül tit­ kokat varázsol elő, amelyeket szinkronisztikus egybeesésekbe cso­ magol, és a szó szoros értelmében az utcán szembesít bennünket velük. A hétköznapi élet forgatagában kénytelenek vagyunk szem-


benézni hibáinkkal, amelyeket esetleg még álmainkban is sikeresen el tudunk nyomni. Mivel foglalkoznunk kell e gyengeségeinkkel, ezzel mintegy kihúzzuk a kínzó méregfogat, amely egyszerre hát­ ráltatott és segített épülésünk útján. Egy sereg kultúrában a kópé személyesíti meg az archetípusos tolvajt. A mienkben Hermész tölti be ezt a szerepet, aki elcseni szándékainkat, hogy felhasználja őket apró gonoszkodásaihoz. Amikor fontos volna, hogy jó benyomást tegyünk valakire, valami elképesztően nagy szamárságot csinálunk: nyelvbotlásba fullad egy fontos ember neve, kilöttyintjük a kávét, vagy más, kevésbé zavarbaejtő dolgot művelünk. A kópé az árnyék küldötteként kitud­ ja céljainkat, és amikor minden erőnkkel hibátlanságra törekszünk, - csupán a maga szórakoztatására - bolondot csinál belőlünk. De ha rájövünk e zaklatás céljára, arra hogy csupán ember voltunkra akar emlékeztetni bennünket, melyből következik, hogy tévedhe­ tünk, akkor beláthatjuk: ne akarjunk tökéletesnek látszani, ha egy­ szer nem vagyunk azok. Furcsa módon a lopás a társadalmi összetartás forrása is lehet. Norman O. Brown megfigyeléseinek tanúsága szerint egyes kultú­ rákban a lopás nem egyéb, mint a csere egyik bevett formája, ame­ lyet élesen elhatárolnak a rablástól és a betöréses lopástól. 1 5 2 E kö­ zösségekben egészen megszokott dolog, hogy a vendég egy idegen lakásban fog egy tárgyat és hazaviszi. Például megtetszik neki a ba­ rátja kandalló párkányán álló váza. Mi sem természetesebb, mint hogy berakja egy szatyorba, és máris az övé. Éppen az váltana ki megütközést, ha valaki szólna érte. E szokás megerősíti a társadal­ mi kötelékeket és a hovatartozás érzését. Hasonló szokás dívott az antik Görögországban, Számosz szigetén, a Hermész Kharidotész ünnepen, ahol „megengedett volt a rablás és az útonállás". 1 5 3 Úgy látszik, egy önző cselekedet megszilárdíthatja az emberek közötti kapcsolatokat. A tulajdon efféle cseréjével fenntartják a közösségi szellemet, és nem hagyják feledésbe menni, hogy a fennálló tulaj­ donviszonyok mesterségesek és időlegesek csupán. Ellentétben a humanitással és a halandósággal, amelyek természetes módon tar­ toznak minden emberhez. Ha problémáinktól úgy akarunk megszabadulni, hogy állandóan kivetítjük őket másokra vagy az ellenségesnek tartott sorsra, akkor elszalasztjuk a személyiségünk kiteljesítéséhez kapott lehetősége­ ket, amelyeket a kópé vagy az árnyék a szinkronicitásban kínál fel


nekünk. Noha a kópét csakis önző szempontjai vezetik, újra és új­ ra ugyanazokat a nehézségeket hozza elő, s ezzel a kétségbeesésbe kerget bennünket. Mindaddig nem nyugszik ugyanis, amíg végér­ vényesen meg nem oldjuk a problémát. Lassan azonban felismer­ jük az én archetípusának rejtett, irányító sugalmazását, ami a pszi­ chét további fejlődésre ösztönzi. Az Abu Kasem papucsáról szóló perzsa m e s e 1 5 4 nagyon szemlé­ letesen mutatja be az árnyék állandó visszatérését. Egész Bagdad jól ismerte Abu Kasemet, a hírhedt papucs hihetetlenül zsugori tu­ lajdonosát. Noha Kasem gazdag volt, mégis sanyarú körülmények között tengette életét. Elrongyolódott papucsa tökéletesen jelle­ mezte viselőjét. A város legszegényebb koldusa is szégyenkezett volna ilyen lábbeliben járni! Egy napon Kasem kiváló üzletet hozott tető alá: egy csődbe ment illatszerkereskedőtől potom pénzért nagy mennyiségű rózsa­ olajat vásárolt kristályüvegekben. A sikeres üzlet örömére megen­ gedte magának, hogy ellátogasson a városi fürdőbe. Undorító, ócs­ ka papucsa ugyancsak zavarta a fürdővendégeket, úgyhogy egyik kereskedőtársa kioktatta, e méltóságon aluli viselet milyen hátrá­ nyos a hímevére. Abu Kasem azonban egyre bizonygatta, a papu­ csa nincs még olyan rossz állapotban, hogy el kellene dobnia. Ha­ marosan egy híres bíró érkezett, és Kasem ruhái mellé rakta a sa­ játját, majd ő is bement a vízbe. Amikor Kasem öltözködött, rozzant lábbelije helyén, illetve majdnem ugyanott, egy pár vadonatúj papucsot talált. Azt hitte, ke­ reskedőtársa nem bírta tovább, ezért inkább vett neki egy újat. Be­ lebújt hát új szerzeményébe és elment. Hamarosan a bíró is öltöz­ ni kezdett, de hiába kereste a papucsát. Szolgái mindent felforgat­ tak, de csak az az elrongyolódott pár lábbeli árválkodott ott, amely­ ről mindenki tudta, hogy Kasemé. A bíró haladéktalanul a törvényszék elé idézte a bűnöst, és mivel tudta róla, hogy igencsak tehetős, súlyos pénzbírságra ítélte. Több sem kellett Abu Kasemnek, dühében úgy döntött, megszabadul a sok gondot okozó lábbelitől. Odament az ablakhoz és kihajította a háza mellett hömpölygő Tigris mocskos vizébe. Pár nappal később a papucs a helyi halászok hálójába akadt és elszakította azt. Ami­ kor ráismertek a bajt okozó tárgyakra, fogták, visszavitték Kasem házához és behajították az ablakon. A papucs nagy csörömpöléssel az asztalra esett és összetörte a rózsaolajas kristályüvegeket, és va-


lami elképesztő koszos és büdös massza keletkezett a szennyes pa­ pucsra ömlött rózsaolajból. Kasem alig látott a dühtől. Kétségbeesésében úgy határozott, hogy a kertjében fogja elásni az átkozott papucsot. Neki is állt, de a szomszédja megleste, és azt hitte, Kasem kincset ás a földbe. Mivel a törvény értelmében min­ den, így a föld is a kalifa tulajdona volt, ráadásul a szomszéd nem kedvelte Kasemet, így hát bepanaszolta őt a kormányzónál. Hala­ déktalanul a kormányzó elé idézték az állítólagos kincsásót, aki hi­ ába állította, hogy a papucsától akart csak megszabadulni, senki sem hitt neki. Ujabb súlyos pénzbírságot kellett fizetnie. A csalódott Kasem már rá sem bírt nézni az utálatos lábbelire. Fogta, kiment vele a mezőre és egy tóba dobta. Türelmesen meg­ várta, amíg elsüllyed, s csak akkor mert hazamenni. Szerencsétlen­ ségére ez a tó látta el ivóvízzel Bagdadot, a papucs viszont vala­ hogy a csővezeték szájához került, és eldugaszolta. A karbantartók elhárították a hibát, és rögtön ráismertek a hírhedt papucsra. Abu Kasemet nyomban bepanaszolták a kormányzónál, hogy szennyezi a város ivóvizét. A vétkesnek újabb büntetést kellett fizetnie. Teljesen összetörve, végső kétségbeesésében Abu Kasem elhatá­ rozta, hogy elégeti az átkozott papucsot. Ki is rakta az erkélyre szá­ radni, de egy kutya a szájába fogta és játszott vele. Egy óvatlan pil­ lanatban azonban az egyik papucs leesett az utcára, és mit tesz Is­ ten, éppen egy terhes nő fejére, aki ennek következtében elvetélt. A férje azonnal rohant is a bíróhoz kártalanításért. A megtört Abu Kasemnek megint fizetnie kellett. Mielőtt távozott volna a törvény­ székről, fogta a papucsot és így szólt: „Uram, e végzetes, istenver­ te lábbeli okozta minden szenvedésemet, és olyan szegény lettem miatta, mint a templom egere. Kérlek hirdesd ki, hogy soha többé nem tartozom felelősséggel érte, bármi bajt okozzon is a jövőben, mert bizonyosan sok kínt fog még a nyakamba zúdítani." Állítólag a bíró meglágyult e könyörgésre, és megtette, amit a szerencsétlen férfi kért. Ezzel lett vége a történetnek. De milyen tanulságot szűrhetünk le ebből a meséből? A sokféle magyarázat közül, minket most a kópéval és az árnyékkal kapcso­ latos értelmezés érdekel. Először is a papucs Abu Kasem fösvény­ ségének nyilvánvaló külső jele. Maga előtt ugyan próbálja tagadni ezt a rossz tulajdonságát, környezete azonban időről időre emlé­ kezteti rá. Ennek lehetünk tanúi, amikor a fürdőben kérdőre von­ ják, miért nem vesz már új lábbelit, mire Kasem megpróbálja meg-


magyarázni, hogy a papucsa még nincs is olyan rossz állapotban, hogy ki kelljen dobnia. Nem hajlandó tudomást venni személyisé­ ge eltorzulásáról, helyette inkább elfojtja és az árnyékba kénysze­ ríti. Több sem kell a kópénak, aki gondoskodik arról, hogy Kasem minden terve visszafele süljön el. A zsugori nem jön rá, hogy ele­ jétől a végéig saját árnyékával harcol, amely minduntalan valódi személyiségével akarja szembesíteni. Az árnyék nem csupán mélyen elfojtott tartalmakat őriz, hanem nagyobb részt olyan személyes tulajdonságokat - többek között a fösvénységet is -, amelyekkel nem akarunk szembenézni. Ritkán vagyunk képesek elismerni egy-egy gyengeségünket, még magunk előtt is, hát még akkor, ha ezek már megszállottsággá fajultak. Kasem mit sem tudott fösvénységéről, mígnem szembesítették ve­ le a fürdőben: a kereskedő megmutatta neki a rongyos papucsa és a zsugorisága közötti összefüggést. Mivel ezek után sem akarta be­ látni, hogy tényleg fösvény, szabad kezet adott a kópénak, aki Kasem saját kibúvóját használta fel ellene, és jól szórakozott a zsu­ gori vergődésén. Először azt a trükköt alkalmazta, amelyet a nyu­ gat-afrikai kópénál már láttunk: összekeverte Kasem és a bíró láb­ belijét. Ha Kasem gazdagságához méltó papucsban járt volna, nem támad ebből olyan nagy baj. De hát ő nem ezt tette. Büntetésül egész vagyona elúszott a sok galiba miatt, amelyet a végzetes láb­ belik okoztak. Ha a zsugori már a fürdőben tudomásul veszi a fösvénységét, ak­ kor megkíméli magát a későbbi fejleményektől. Mivel azonban to­ vábbra is görcsösen próbálta kendőzni, azt hitte, úgy szabadulhat meg a kínzó beismeréstől, ha eltünteti a papucsot a szeme elől, így hát kidobta az ablakon. A kópé persze nem hagyta magát, és Kasem a vagyonával fizetett az értetlenségéért. Az első kísérlet kudarca megfontoltabb cselekvésre ösztönözte. Először elásta, majd vízbe dobta a kínossá vált lábbelit. Képletesen úgy is érthetjük, hogy igyekezett a tudattalanja legmélyére rejteni fösvénységét, csak hogy ne kelljen beismernie. A kópéval szemben persze eleve esélytelen a harc, és ezt ő csak a végén látta be. Kasem utolsó próbálkozása, hogy elégeti az átkozott lábbelit, már eredetibb, mint az előzőek. Ismert metafora szerint a megszál­ lottságtól csak úgy lehet megszabadulni, ha gyökerestül kiégetjük magunkból. A fösvény Kasemnek azonban ezzel sem volt több sze­ rencséje, mint a többivel. Ekkor a bíró - modern társaihoz méltóan


- figyelembe vette, hogy Kasem tanult az esetből, és ígéretet tett a változásra, ezért kihirdette, hogy bármi galibát okoz is a papucs a jövőben, azzal nem vádolhatják az immár szegény Kasemet.

ELCSENT SZÁNDÉKOK A kópé ellopja a szándékainkat, hogy a maga szórakoztatására el­ lenünk használja fel őket, és ezzel kimozdítja a tudattalanunk mé­ lyén szunnyadó árnyékot, mondhatni a napfényre. Amikor nem si­ kerülnek a terveink, azt szoktuk mondani: Ember tervez, Isten vé­ gez. A kópé időnként mesélőként is tevékenykedik, sőt Hermész még íróként is. Mark Twain világszerte kedvelt regényéből Huckleberry Finn - hozunk erre egy példát. A történet Huckról és Jimről, egy szökött rabszolgáról szól, akik lefelé hajóznak a Mississippin. Huck fehér ember, néha gazember­ ként, máskor lázadóként viselkedik. Jim ezzel szemben fekete, és teljesen idegen számára a társadalmi középosztály gondolkodás­ módja, ahová örökbefogadója, az özvegy Douglas révén átmeneti­ leg, Huck is tartozik. A fehérek kultúrája nem fogad be egy feketét, hiszen Huck is a fehér emberek közül választja példaképeit, mint például az özvegyet vagy első számú ideálját, Tom Sawyert. Jim te­ hát egészen kívül áll azon a világon, amely felé Huck törekszik. Dániel Hoffman irodalomkritikus rámutat még arra a tényre is, hogy Jim a maga babonás módján tiszteli a természet misztériumát, valamint a fehéreket és a feketéket egyaránt körülvevő szellemek 155 világát. Jim egy másik valóság képviselője. A fekete férfi nagyon emberséges, sőt időnként egészen megin­ dító. Ez azonban többnyire elkerüli Huck figyelmét, mivel vitáik során társát egyszerűen tudatlan niggerként kezeli. Tréfákat eszel ki Jim kárára, amelyek rendre visszafele sülnek el, ebből aztán Huck lassan megérti a fekete férfiban rejlő emberséget. Erre már az utazás kezdetén láthatunk példát, amikor képtelenek egymásra ta­ lálni a sűrű ködben. Huck egy kenuban evez, Jim pedig a tutajon marad. Az éjszaka jó részét azzal töltik a folyó egy veszélyes sza­ kaszán, hogy egymást szólongatják, de a hangok segítségével sem képesek egymásra találni. Ez így megy több óra hosszat, mire mindketten kimerülten álomba zuhannak. Hajnalhasadás előtt Huck felébred, és az időközben megjavult látási viszonyoknak kö-


szönhetően megpillantja a tutajt, amely az éjszaka egy kis sziget partjára sodródott. Hamar odaevez, és Jimet a tutajon egy iszapból, levelekből és faágakból összetákolt fekhelyen alva találja. Miközben Huck átmászik a tutajra, elhatározza, megtréfálja a társát. Lefekszik és úgy tesz, mintha most ébredne, majd fölrázza Jimet. A fekete férfit határtalan öröm tölti el, amikor megpillantja Huckot. Biztosra vette, soha többé nem találják meg egymást, és aggódott, hogy társa nem fulladt-e vízbe az éjszaka. Huck gonoszul megdöbbenést színlel, és megkérdezi Jimet, nincs-e berúgva. Sike­ rül meggyőznie a fekete férfit, hogy az egészet, amit elmondott, biztosan csak álmodta. Mivel Jim hisz benne, hogy a természetfö­ lötti hatalmak bármit megtehetnek, elfogadja, hogy biztosan csak álmodta az egészet. Sőt magyarázatot is kerít hozzá hamar. Huck türelmesen hallgatja és hagyja, hogy Jim bolondot csináljon magá­ ból. A pirkadat első sugaraiban közben előtűnnek a tutajt borító ágak és levelek. Miután Jim befejezte álma magyarázatát, Huck felteszi a kérdést neki: - (...) de mit jelentenek ezek itt? - s közben az iszapra és az ágakra mutat. Huck úgy vélte, ezzel a kérdéssel na­ gyon jól sült el a tréfája, és a maga részéről befejezettnek tekintet­ te a dolgot. A kópé azonban nem hagyta meg Huck örömét. Ahogy Jim kör­ bepillantott a tutajon, észrevette, egyáltalán nem álmodott, és hogy Huck bolondot csinált belőle. Egyáltalán nem volt tréfás kedvében. Az éjszaka azt hitte, elvesztette egyetlen társát, ezt a szeretnivaló fickót, aki az imént megpróbálta megalázni. Odafordult Jimhez és így szólt: Hogy mit jelentenek? Na jó, azt is megmondom. Mikor már egészen ki vótam merülve a munkátul és a kiabálástul utánad, és elaludtam, a szívem majd meg­ szakadt, hogy elvesztél, és már nem is bántam, mi lesz velem itt a tutajon. És amikor fölébredtem és látom, hogy itt vagy épen, egészségesen, könnyek potyogtak a szemembül, és legszívesebben letérdeltem vóna, hogy megcsókoljam a lábod, olyan boldog vótam. Te pedig csak arra gondútál, hogy csinálj bolondot szegény öreg Jimből. Az ott piszok, de az is piszok dolog vót, hogy az orránál vezetted az öreg Jimet, és nem szégyelled magad miatta! 1 5 6


Miután Jim befejezte a beszédet, visszavonult a tutajon összetá­ kolt menedékébe, és otthagyta a szégyenkező Huckot, aki már megbánta a tettét, és így szól hozzánk: „(...) legszívesebben én csó­ koltam volna meg az ő lábát, hogy visszaszívja." Negyedóra vívó­ dás után odamegy Jimhez és bocsánatot kér tőle: „ (...) és nem bán­ tam meg azután se. Nem is próbáltam becsapni máskor, és azt se csináltam volna, ha tudom, hogy ennyire megbántom." Azzal, hogy a tréfa visszafelé sült el, Huck erkölcsi érzéke folytán beláttatta a Jimben rejlő mély emberséget, és megértette, mennyire gonosz volt a fekete férfival. Ha lélektani szempontból nézzük ezt a példát, akkor a kópé sze­ repét nem abban kell látnunk, hogy megváltoztatta Huck viszonyu­ lását Jimhez, mert ez nem a kópé műve. O csupán azt mesterkedte ki, hogy a tréfa fordítva süljön el, s ezzel Huck lehetőséget kapott a változásra. Az már Huck saját emberségének az érdeme, hogy tu­ dott élni a felkínált lehetőséggel. Hermészt már ismerjük a tolvaj és a tolvajok védelmezőjének szerepkörében, de ne felejtsük el, furcsa módon, egyúttal ő az uta­ zók patrónusa is. A kópé tolvajként a maga szórakoztatására be­ avatkozik, és a visszájára fordítja a tréfát; Huck a szégyenteljes lec­ kéből megérti társa érzéseit, és tudatára ébred, hogy ő is ember. A kópét nem látjuk a maga teljességében, ha csupán egy tolvaj bohóc­ kodásait vesszük figyelembe. Mert nem lehet nem észrevenni, hogy egyúttal az utazók védelmében is fellépett, amikor mindket­ ten életben maradtak a ködös éjszaka után. Az utazás valamilyen céllal történik, egyik helyről el akarunk jutni egy másik helyre. Ezt azonban - az irodalom és a mitológia keretében - felfoghatjuk a személyiség fejlődése céljából tett uta­ zásként is. A Tom Jones vagy a Huckleberry Finn, és más hozzájuk hasonló pikareszk regények a főhős fejlődését követik nyomon egy adott társadalomban. A hős különböző helyzetekbe kerül, amelyek azt a célt szolgálják, hogy leleplezzék a társadalmi visszásságokat. Elképzelni is nehéz jobb működési teret a kópé számára, hiszen a főszereplő személyiségének érését számos veszélyes és humoros kaland segíti, amelyek bővelkednek szatirikus és fordulatos helyze­ tekben. A Huckleberry Finnből származó iménti részlet felszínre hozza a kópé működésének egy további, árnyalt oldalát, amely Hermész lélekvezető szerepéhez kapcsolódik. A görögök úgy hitték, hogy a


halál után Hermész átvezeti a lelket vagy a pszichét az alvilágba, vagy más néven a Hádészba. Esetenként azonban ez fordítva is le­ hetséges, amikor az alvilágból visszatérhet a lélek a földi világba, ahogy ezt Eurüdiké és Orfeusz mítoszából jól ismerjük. 1 5 7 A hiede­ lem szerint Hádészt a gazdag Plútón (jelentése: gazdag, vagyonos) kormányozza. Ha lélektani szempontból nézzük, akkor Hádész megfelel a tudattalannak, amelyet a psziché gazdagsága jellemez. Hermész vezeti át az alvó ember lelkét is a tudat éber állapotából az álmok világába. Az utazók támogatójaként pedig úti élmények­ kel gazdagítja a lelket. De ugyanő hozza napvilágra Hádészt a szinkronicitás egybeeséseiben is. A Hermész beavatkozása nyomán visszájára fordult tréfa tárta fel Huck számára Jim emberségét. Lel­ kileg gazdagodott, és megismerte a Jimből, mint emberi lényből fa­ kadó élet csodáját, és ezzel közelebb került az élet valódi forrásá­ hoz. A kópé vagy Hermész mindig a saját szórakozására cselekszik, de egyúttal lehetőséget ad nekünk is, hogy felismerjük saját gyen­ geségeinket. Ha javunkra változunk, és lelkileg továbbfejlődünk, akkor abban nem kis szerepe van a kópénak. A fejlődés mindig nö­ vekedést jelent, ember mivoltunk gazdagodását, végső soron tehát lelkünk növekedését.

SZIMBÓLUMOK JÁTÉKA A kópé előszeretettel csintalankodik a szimbólumokkal. A szink­ ronisztikus jelenségek jellegzetessége, hogy jelképekben tükröződ­ nek a psziché legmélyén zajló folyamatok. Annak nyomán, hogy a kópé a tudatos és a tudattalan, a belső és a külső világ között szökell, a képzelet gazdagságát bizonyító jelkép-eső hull a nyomá­ ban. A 4. fejezetben már leírtuk, hogy Jung rövid idő alatt többször botlott a hal valamilyen megjelenési formájába, mialatt a hal jelké­ pes jelentésével foglalkozott. Lelki tartalma kivetült az anyagi va­ lóságba. A tudós azonban úgy véli, ennél sokkal többről van szó: A hal jelképezi „a tudattalan tartalmának éltető befolyását, hiszen szüntelenül energiával látja el a tudatot, következésképpen nem a tudat termeli a működéséhez szükséges energiát". 1 5 8 Ajungi lélek­ tan a hal feltűnését álmokban, fantáziákban vagy szinkronisztikus egybeesésekben, rendszerint pozitív jelnek tartja, ami arra utal,


hogy a tudattalan megfelelően működik, azaz a tudattalan tápláló forrása élteti a psziché tudatos szféráját. Természetesen Jungot is hihetetlen mértékben éltette. Elmesélünk egy szemléletes esetet, miként játszik a kópé a jel­ képekkel. Példánkban egy hároméves kisfiúról lesz szó, akit pillan­ gók látogattak meg. A gyermek abban az időben fizikai és lelki al­ lergiáktól szenvedett, amelyek gyakran elviselhetetlenné tették az életét. 1986. szeptember 26. azonban sorsa vízválasztójának bizo­ nyult. E napon több alkalommal pillangók tűntek fel körülötte. Kipihentnek és egészen jól érezte magát azon a napon, mintha semmiben sem különbözne a többi gyerektől. Reggel nagy, tarka pillangókat festegetett. Késő délután apjával sétált, és a fák koro­ nája közelében sok-sok pillangót vettek észre. Este a szabadban va­ csoráztak, és több pillangót csábított oda hozzájuk a fény. Lefekvés előtt anyja mondott neki két mesét, amelyekben - egészen véletle­ nül - ugyancsak pillangókról volt szó. Az elsőben egy tündér pillangó módjára szállt. A másodikban pedig egy kínai filozófus egy pillangóról álmodott, és amikor felébredt, nem tudta, azt ál­ modta-e, hogy pillangó, vagy pillangóként álmodja-e most, hogy ember. Anyja mindkét történetet a megszokott könyvből választot­ ta, amelyből minden este egy vagy két mesét felolvasott gyermeké­ nek. A pillangó ősi jelkép, és a jelentését sem túl nehéz kitalálni. Az élőlények között talán az egyetlen, amely ilyen drámai átalakulá­ son megy keresztül, amikor hernyóból gyönyörű pillangóvá válik. Tehát az átalakulást jelképezi, ebben az esetben a gyógyulást. A történetben szereplő fiú nem egyik napról a másikra javult föl lát­ ványosan, mégis úgy tűnik, ennek az egy napnak döntő jelentősé­ ge volt a gyógyulásában. Ha alaposan megvizsgáljuk a szinkronisztikus egybeeséseket, akkor látni fogjuk, hogy gyakran valamely személyes szükségletre válaszolnak, vagy képességbeli hiányossággal kapcsolatosak. Az 5. fejezetben már említettük, hogy az álmok is kiegyensúlyozzák éber életünket, és most kiterjesztjük ezt a szinkronicitásra is: az egybe­ esések tehát arra hivatottak, hogy teljessé tegyék életünket. Az ese­ tek egy részében egészen nyilvánvaló e kiegyensúlyozó szerep. A szerzők egyik közös ismerőse például a következőket mesélte: az apja korábban üzletemberként dolgozott, most pedig nyugdíjban van. Az utóbbi időben előszeretettel végez apró-cseprő házi mun-


kákát, mint szerelés, asztalosmunka és egyszerűbb, elektromos be­ rendezések javítása. Régen egyáltalán nem volt valami nagy ezer­ mester, de mióta nyugdíjas lett, ezzel tölti ki a szabadidejét, hivatá­ sa helyett újabban efféle munkákban talál kielégülést. És ezzel ter­ mészetesen megkönnyíti magának a nyugdíjas hétköznapokba való átmenetet. Nyárelőn a feleségével ismerősünk családjánál töltött egy hetet, és ez alatt az egy hét alatt több dolog ment ott tönkre, mint a teljes hat év alatt, mióta az övék a ház. Nem lehetett kinyit­ ni az ablakot, beragadt az ajtó, izzók égtek ki egymás után. Egyik este a fürdőszobában, érthetetlen okokból csőtörés történt és ömle­ ni kezdett a falból a víz. A szóban forgó apának szinte minden perc­ re jutott valami szerelnivaló. Amikor hazautaztak a feleségével, a problémák egy csapásra megszűntek. Az embernek olyan érzése tá­ mad, mintha az apa barkácsolhatnéka okozta volna a műszaki hibá­ kat, hogy aztán kijavíthassa őket. A szinkronicitás eseteinek e kiegyensúlyozó szerepe azonban nem mindig ilyen nyilvánvaló. Elég, ha a szkarabeusszal rokon bo­ gárra gondolunk, amely éppen a döntő pillanatban ütközött Jung rendelője ablakának. E váratlan esemény megroppantotta a beteg kényszeres beidegződéseinek vastag burkát, és a hölgy a gyógyulás útjára lépett. Jung már a harmadik kezelőorvosa volt, aki szerint: „Nyilvánvalóan valamilyen irracionális eseményre volt szükség, amelyet képtelen voltam előidézni". 1 5 9 Már talán mondanunk sem kell: ebben az esetben is a kópé működött közre. A bogár megjele­ nésének megmagyarázhatatlansága annyira megrázta a hölgyet, hogy az eset nyomán a merev szemléletmódja burkán keletkezett repedéseken át felragyogtak egy új világkép első sugarai. Ha a szinkronisztikus esetek kiegyensúlyozó szerepéről van szó, akkor épp olyan óvatosan kell eljárni az egybeesés értelmezésénél, mint például az álmoknál. Emlékezzünk csak az 5. fejezetben em­ lített pszichopata férfira, aki azt képzelte magáról, hogy a világ megváltója, és fejszével támadt a feleségére, hogy kiűzze belőle a gonoszt. De azért nem lesz mindenki pszichopata, akinek felfúvódott az énképe. Mindannyiunkkal előfordul, hogy néha többre tartjuk ma­ gunkat, mint kellene. Ilyen alkalmakkor meglátogat bennünket a kópé, és visszahoz a földre. Bolondot csinál belőlünk vagy nevet­ séges helyzetbe hoz, éppen amikor a legjobb képet akarjuk mutat-


ni magunkról. Felfúvódott énünk számára mindig kéznél van nála egy tü. Emlékezzünk csak Esura, a nyugat-afrikai kópéra, aki egymás­ nak ugrasztott két férfit, tisztán a tréfa kedvéért, hogy megmutassa, a látszólag kiváló barátság mögött gyűlölet lappang. Mivel azok a tökéletes barátság kétes fényében sütkéreztek ahelyett, hogy egy­ szerűen társak lettek volna minden hibájukkal együtt, kihívták ma­ guk ellen a kópét. És azt az energiát, amit álbarátságuk fenntartásá­ ra fordítottak, a kópé a kínzásukra használta fel. Valójában több élet volt a veszekedésükben, mint a barátságukban. Esu csínye ellensúlyozta a két farmer eszményinek beállított ba­ rátságának túlzását. Nem az a lényeg, hogy nem voltak igazi bará­ tok, hanem az, hogy barátságuk - bár annak állították be - nem volt teljes értékű, következésképp saját személyiségük sem volt tökéle­ tes, hiába tetszelegtek ebben a hitben. Esu bajkeverésének célja ép­ pen az volt, hogy lehetőséget adjon nekik a teljessé váláshoz. Sánta Őz, a nyugat-amerikai sziúk sámánja megismerteti velünk a törzs bohócát vagy kópéját, akinek szintén az a szerepe, hogy tel­ jessé tegye az ember életét. Senki sem lesz önszántából tréfacsiná­ ló, hanem attól, hogy villámokkal és mennydörgéslényekkel álmo­ dik. Amikor reggel felébred, már szent bohóc, egy „fenn-lenn, elő­ re-hátra ember, vagyis szentember". 1 6 0 Kötelessége eljátszania ál­ mát a többieknek - nincs más választása: (...) ha én ma héjóká-álmot látnék, amit aztán el kell játszanom mások előtt, a mennydörgéslény olyan vala­ mit mutatna benne, amit szégyellnék reprodukálni. Olyan valamit, amit nyilvánosság előtt szégyellnék megtenni, szégyellném bevallani. Valami olyat, ami el­ lenkezést keltene bennem, ami miatt nem akarnám el­ végezni a rám bízott feladatot. És az önmagammal ví­ vott harc gyötörne meg. Reggel ugyanis, alighogy az álomból felserkentem, máris hallanám a morajt a föld alól, félelmetes halk mennydörgést, pont a talpam alatt. És tudnám, hogy mielőtt még a nap véget érne, ha ad­ dig nem teljesíteném az álom újraeljátszását, a dörgés feltör és szétzúz. Rettegnék, a pincébe bújnék, zokog­ nék, segítségért könyörögnék, csakhogy addig nincs


segítség, amíg meg nem teszem, amit elvárnak tőlem. Csak a tett árán szabadulhatok. Miközben megteszem, talán valamennyi erő is száll belém, de a legtöbben azonnal el is felejtik majd. 1 6 1 Mi lehet ilyen zavarbaejtő ezen a bemutatón? Mit kell csinálnia a kiválasztottnak? Nyilvánvalóan nem olyasvalamit, amire büszke az ember, hanem olyasmit, amit inkább rejtegetne. A bohóc azonban elsősorban a saját megaláztatására -, ha tetszik neki, ha nem, kény­ telen elvégezni a köz szórakoztatására, amit kiróttak rá. Egyértelmű­ en az árnyék késztetéséről van szó, amely a kívánatos lelki egyen­ súly kialakítását szorgalmazza. Akiválasztott személy nem rejtheti többé véka alá árnyoldalát, hanem együtt kell nevetnie közössége többi tagjával, és úgy kell elfogadnia magát, mint akinek úgymond tréfából meztelen fenékkel kell az utcán sétálnia. Valószínűleg sem­ miben sem különbözik a többiektől, akik, ha az ő helyében volná­ nak, ugyanúgy megalázottnak éreznék magukat. Nem egyedül a bo­ hóc szembesül árnyékával, hanem sokan mások is, és ezt könnyeb­ ben viseli el az ember nevetés közben. A sziúk ugyanis szent dolog­ nak tartják a nevetést, és az egész előadást sem veszik halálosan ko­ molyan. Jó alkalom a nevetésre, amely építi az ember lelkét. A szinkronisztikus egybeesések gyakran visszaállítják a lélek egyensúlyát, akár az álmok vagy a szent bohóc bemutatója. A kópé személyiségünk olyan oldalával szembesít, amelyet még magunk előtt is leplezni próbálunk. Felfoghatjuk úgy is, hogy lehetőséget kapunk magunk jobb megismerésére. A szent bohóc bemutatójától eltérően azonban, rajtunk áll, élünk-e ezzel a lehetőséggel vagy sem. Huckleberry Finn példája jól mutatja, hogy ő alázatosan elfo­ gadta a kegyet, és tanult abból a tapasztalatból, amelyben a kópé részesítette. INDIVTDUÁCIÓ ÉS A MÉLY-ÉN A kópé játéka nem mindig merő tréfa. Ha az árnyék kioldja elfoj­ tott jellemvonásaink zsákjának száját, akkor a legrosszabb is nap­ világra kerülhet; és amikor az árnyék a legádázabbul támad ránk, akkor nyújtja a legjobb szolgálatot a személyiség magjának, a Jung által mély-énnek (Selbst) nevezett archetípusnak. Az árnyék és a mély-én e kapcsolata pedig arra utal, hogy a szinkronisztikus egy-


beesések szerepet játszanak a lelki fejlődés individuációnak neve­ zett folyamatában. E fejlődés az élet delén a legszembetűnőbb, mert ekkora a mély-én már a psziché egészét irányítja. Jung a mély-ént mint archetípust írja le, amelynek a középpont­ ja mindenütt van, kerülete pedig sehol. Amikor megérezzük ennek az archetípusnak a vonzását, meghalljuk rendeltetésünk hívó sza­ vát, akkor tudatosul helyünk és egyéni célunk a világban. 1 6 2 E han­ got nevezhetjük akár Istennek is. Rendszerint akkor szólal meg bennünk, amikor már magunk mögött tudhatjuk ifjúságunk hősi céljait, mint például a ranglétra megmászását, hozzátartozóink tisz­ teletének és bámulatának kivívását. Ezek azonban közösségi célok, abban az értelemben, hogy mindenki ezekre törekszik, és kevéssé tükrözik egyéniségünket. Az individuáció ellenben egészen egyedi, senki máséihoz sem fogható tulajdonságaink kibontását jelenti. E folyamatot a hősi célok feladása vezeti be, amit az ego válságként él meg. Ez az a bizonyos életutunk derekán tapasztalt válság, amelyből az ego egyedül nem képes kikeveredni. Az egyénben rej­ lő legfőbb vezető erő, a mély-én archetípusa nyújt hozzá segítséget. A kópé és a mély-én nyilvánvaló kapcsolatáról tanúskodnak azok a mitológiák, amelyekben a kópé közvetít az emberek és a halhatatlan istenek között, miként Hermész közvetített Zeusz és a halandók között. Azzal, hogy egyfelől tolmácsolta az istenek óha­ ját, másfelől pedig az emberek javát szolgálta, eszményien láthatta el a feladatát. Pelton szerint ugyanezt a szerepet töltötte be a nyu­ gat-afrikai kópé is. Ebből is láthatjuk, hogy a kópé a határok iste­ ne, aki különösen az ismert és az ismeretlen közti mezsgyén mozog nagy biztonsággal. A legfőbb istenek többnyire távoli istenek, köz­ vetlenül nem megismerhetők a halandók számára, a kópé éppen azért van itt, hogy átívelje ezt a távolságot. A kópé a küszöbök és a határok isteneként - Pelton szavaival él­ ve - „hatalmas kreatív erők" birtokába juttatja az emberi nemet. Azzal, hogy elköveti csínjeit, és azzal, hogy az alvilágba kíséri a lelkeket, „az emberek világának fontos szereplőjévé válik, aki ese­ ményeket befolyásol, új határokat szab, kapcsolatokat létesít, ismét a jelent állítja a tudat gyújtópontjába, és felszabadítja a szent Kö­ zéppont és alak nélküli Külső kreatív erőit". 1 6 3 Szinte szóról szóra így jellemezte Jung is a mély-én archetípusát. Róbert Johnson az Inner Work (Lélekmunka) című könyvében egy olyan esetről számol be, amelyben a mély-én egyszerre nyilvá-


nul meg álomban és szinkronisztikus egybeesésben. A történet sze­ rint egy hölgy azt álmodta, hogy kolostorban él. Celláját csupán rács választja el a szomszédos kápolnától, ahol éppen istentisztelet folyik. O lábát keresztbe vetve, az úgynevezett zazen-pózban ül, és hallgatja a beszűrődő hangokat, amelyek nyomán határtalan békes­ ség önti el. Egyedül lévén, lehunyja a szemét és megtapasztalja az eggyéválás élményét. Amikor véget ér az istentisztelet, észrevesz egy virágágyást a cellája mellett. A hölgy katolikus családban nőtt fel, de amint nagykorú lett, há­ tat fordított a neveltetésének, és egészen a zennek szentelte magát. Tökéletesen elsajátította a zen buddhizmus gyakorlatát és filozófi­ áját. Az álom arra utal, hogy visszatér eredeti vallásához, de a lótuszülés jelzi, hogy a zennel sem fog szakítani. A kolostor a keresz­ ténységben, a lótuszülés pedig a buddhizmusban egyaránt a lélek szemlélődő beállítottságát fejezi ki. Végül a lelki megbékélését jel­ képező virágok az archetípusos mély-én jelenlétére utalnak, amely az egység szimbóluma. Johnson így ír erről: Egy ilyen jelkép arra az archetípusra utal - a mély-én­ re -, amely meghaladja az ellentéteket azzal, hogy megmutatja a mögöttük feltáruló végső valóságot, amelyben minden ellentét egységben olvad össze. A virágok nemcsak a nőiség jelképei, hanem az egye­ sült én is: a kereszténységben a rózsa Krisztust, míg a keleti vallásokban az ezer szirmú lótusz az Egy-et jel­ 164 képezi. Johnson úgy véli, ha valakit az iméntihez hasonló, segítő álom­ mal ajándékoz meg a tudattalan, akkor azt illik megköszönni egy egyszerű kis szertartással. A hölgy nem tudta, mi mást tehetne, fo­ gott hát néhány szál, az álomban látotthoz hasonló virágot, levitte az óceán partjára, és a hullámokra helyezte, hogy „viszonozza a Földanyának, a tudattalan feminin tengerének ajándékát". Amikor hazaért, már várt rá az egyik barátja, aki csak ritkán szokta meglátogatni őt. Vendégével együtt hajtottak el kocsival, és útközben egy kolostor mellett vezetett az útjuk. A hölgy megdöb­ bent, hiszen előző éjszakai álma óta is úgy érezte, mintha még mindig egy kolostorban volna. Meglepődött, amikor megtudta, hogy a barátja azon kevesek közé tartozik, akik beléphetnek a ko­ lostor területére. Saját kulcsa volt a kapuhoz, ezért felvetette, men-


jenek be néhány percre. Amikor beléptek, a hölgy úgy érezte, mint­ ha visszakerült volna az álmába! Bármerre nézett, minden apró részlet tökéletesen egyezett. Lótuszülésben helyezkedett el, mire elöntötte az álmában is tapasztalt végtelen nyugalom érzése. Ha­ marosan engedélyt kapott, hogy egyedül is visszatérhet a kolostor­ ba meditálni. Táplálhatja pszichéjének azt a részét, amely az álmot küldte neki. Időnként mindannyian találkozunk a szinkronicitás egyik-másik drámai megnyilvánulásával, de az esetek túlnyomó részében nem látványos történésekről van szó. Eletünk hétköznapi forgatagában könnyen elkerüli a figyelmünket a kópé egy-egy leheletfinom be­ avatkozása. Gyakran teljesen spontán gondolatok, fantáziaképek és álmok utalnak csak a szinkronicitásra, de ha alaposan szemügyre vesszük őket, felfedezhetjük, hogyan kapcsolódnak egymáshoz. Első pillantásra, úgy tetszik, az események véletlenszerű kavalkád­ ja vesz körül bennünket. Alaposabb vizsgálat azonban fényt derít azokra a - Ira Progoff kifejezésével élve - mikrofolyamatokxa, amelyek egy időszakban újra és újra megismétlődnek. 1 6 5 Például kötetlenül felbukkanó emlékek, gyakran látott, de érdeklődésünket csak most, első ízben felkeltő dolgok - a visszatérő szándék, hogy elolvasunk egy könyvet vagy találkozunk valakivel -, tehát csupa olyasmi, amiről esetleg már régóta tudtuk, hogy ott van, de csak most került igazából figyelmünk középpontjába. Ira Progoff szerint könnyen nyomon követhetjük e visszatérő témákat, ha naplót veze­ tünk, de az is elég, ha néhanapján elmélyedünk magunkban, mert nyomban feltárulnak a mikrofolyamatok működés közben. A mikrofolyamatok természetes sorsa, hogy vagy elenyésznek, vagy pedig más mikrofolyamatokkal együtt nagyobb egységeket formálnak. Amikor hivatásunkat építjük, gyermeket nevelünk vagy spirituálisán fejlődünk, akkor hosszabb-rövidebb időre egy feladat­ nak szenteljük magunkat. Progoff fő é\&tegysegeknek hívja ezeket az időszakokat. Minden ember életében számos ilyen életegységet találhatunk. Progoff felfogása szerint ezek a kreativitásmagból fej­ lődnek ki, amely egyéni alkotóképességünk központja. Nem a vé­ letlen műve, hogy Jung is hasonlóan jellemzi a mély-én archetípu­ sát, Progoff ugyanis Jung tanítványa volt. Mind a kreativitásmag, mind pedig a mély-én archetípusa kreativitásunk forrása, amely egységbe foglalja életünk főbb szakaszait. 1 6 6


Henri Bergson* XIX. századi, francia filozófus emérgenciának nevezte el azt a folyamatot, amikor a fejlődés során a kreatív mag­ ból új és egyedi, a lelki életet gazdagító struktúrák keletkeznek. Progoff szerint az emergencia az okság elvének kiegészítője, hi­ szen nem jelezhetjük előre, nem számolhatunk vele. Ez a megálla­ pítás arra utal - noha Progoff maga nem vonja le ezt a következte­ tést a Jung, Sychronicity and Human Destiny (Jung, szinkronicitás és az emberi sors) című könyvében -, hogy az emergencia szoros kapcsolatban áll a szinkronicitassál. Emellett szól az a tény is, hogy az emergencia tudattalan, kreatív folyamatok eredménye. A szer­ zők véleménye szerint ez az emergencia a kisebb-nagyobb szinkronisztikus egybeesésekkel tartja fenn az élet áramlását. Pél­ dául látszólag véletlenül olyan könyvekre, barátokra és versekre akadunk, amelyek teljesebbé teszik életünket. Ha a bennünk rejlő kreatív magra hallgatunk életünk döntései­ nél, azt tartjuk szem előtt, hogy lelkünk mit tanácsol, és nem a tár­ sadalmi elvárásokat vagy mások javallatait, akkor mindent megtet­ tünk boldogulásunk érdekében. Ebben áll ugyanis az individuáció folyamata. Joseph Campbell tömör megfogalmazásában: „Töre­ kedj a boldogságra". 1 6 7 A The Power of Myth (A mítosz hatalma) című beszélgetéssorozatban, amelyet Bili Moyers készített rövid­ del Campbell halála előtt, a mitológiakutató nem győzi hangsú­ lyozni, hogy milyen fontos megtalálnunk személyes boldogságun­ kat és megelégedésünket. Másodlagos, hogy ezt hivatásunkkal, írással, festéssel, mások szolgálatával vagy magányos hegyi séták­ kal érjük-e el. A lényeg, hogy azt tesszük, amit bensőnk diktál, amit fontosnak tartunk, és nem mások utasításainak vetjük alá ma­ gunkat. Ehhez az kell, hogy tudjunk nemet mondani a személytelen, bü­ rokratikus világ szüntelen követelésére. Ellenkező esetben, mutat rá Campbell, mind jobban belebonyolódunk a teljesítendő felada­ tok dzsungelébe, és végtére még elégedettséget sem érzünk az el­ végzett munka után. Meglehet, az az érzésünk, mind tovább és to­ vább jutunk a hivatásunkban, ezért viszont súlyos árat kell fizet­ nünk: lelki életünk kiüresedik és sivár pusztasággá válik. Az elért eredmények közömbösek a tudattalan szempontjából, és mind job* Henri Bergson 1859-ben született és 1941-ben halt meg. Munkásságának ja­ va tehát a XX. századra tehető. (A szerk.)


ban eltávolodunk igazi énünktől, a bennünk rejlő kreatív magtól, végső soron a mély-én archetípusától. Amennyiben az individuáció útjára akarunk lépni, el kell döntenünk, mi fontos és értékes, és mi nem az. Campbell és Moyers egyetértenek abban, ha úgy döntünk, hogy a boldogságra törekszünk, és nem a külső követelmények, hanem a beteljesedés belső érzésére hagyatkozunk a választásnál, segítő ke­ zek kínálnak fel nem várt lehetőségeket, és bocsátanak rendelkezé­ sünkre rejtett tartalékokat. Ezzel járul hozzá a szinkronicitás az individuációhoz. A mély-én befolyást gyakorol az emberi ügyek vi­ lágára, ezt érezzük akkor, amikor valahol, mélyen bennünk egy hang sugalmazza, mit tegyünk. Amikor összhangban cselekszünk egy archetípusos folyamattal, az archetípus - ebben az esetben a mély-én - számunkra kedvező módon alakítja a külvilág esemé­ nyeit. Ezt a jelenséget nevezte el Jung a. szinkronicitás törvényének. Gyönyörűen fogalmazza meg ezt egy régi taoista mondás: „Az eré­ nyes ember otthon ül, és erényes gondolatok járnak a fejében, ame­ lyeket azonban sok száz kilométerrel messzebb is meghallani". Még ha nem tudatosan törekszik is valaki a boldogságra, vannak az életben olyan pillanatok, amikor a tudattalan átveszi az irányí­ tást - ez történik a szinkronisztikus egybeesések során -, és gyöke­ resen megváltoztatja életünk megszokott menetét. A szív útja című közös könyvükben Joyce Vissel elmeséli Berry-vel, a férjével való házassága történetét. A kezdeti súlyos traumák - az eltérő vallási neveltetés következményei - után rendkívül kreatív társra találtak egymásban. Kapcsolatukban volt egy időszak, amikor soha többé nem akarták látni egymást. És amikor a helyzet már teljességgel menthetetlennek látszott, Joyce egyik barátjának az édesanyja késztetést érzett, hogy megmutasson Joyce-nak egy sort az ima­ könyvéből: „A szeretet soha el nem fogy". Ennek hatására Joyce feladta elzárkózó magatartását, és ismét hajlandó volt szóba állni Berry-vel. Nemsokára összeházasodtak. 1 6 8 Az egybeesések időnként még ennél is drámaibb módon befo­ lyásolják az ember életét. Progoff megjegyzi, hogy Ábrahám Lincoln váratlanul egy kacattal teli láda - benne a Blackstone's Commentaries (Blackstone Kommentárok) teljes kiadása - birto­ kába jutott, ennek köszönheti jogi pályafutását, és végső soron az elnökséget. Ez a könyv keltette fel ugyanis az érdeklődését a jog


iránt. 1 6 9 Az Előszóban pedig már bepillantottunk Winston Churchill és Adolf Hitler egybeesések tarkította életébe. Néha valóban az életünk múlik egy véletlennek tűnő egybeesé­ sen. Ilyenkor kénytelenek vagyunk elgondolkodni azon, mit is je­ lent az: véletlen. Arthur Koestler a The Challenge of Chance (A vé­ letlen játéka) című könyvében beszámol egy esetről, amely Sir Alee Guinness brit színésszel történt. Egyik vasárnap reggel el­ aludt, annak ellenére, hogy két csörgőórát is felhúzott, s így lekés­ te azt a vonatot, amellyel Londonból haza, Petersfieldbe szokott utazni. Mint később kiderült, a vonat szerencsétlenül járt, és ráadá­ sul éppen az a kocsi szenvedett súlyos károkat, amelyikbe a jegye szólt. Az eset tartogat még egy furcsaságot. Amikor felébredt, el­ nézte az órát, és azt hitte, egyáltalán nem aludt el. Ha idejében rá­ jött volna a tévedésre, valószínűleg úgy dönt, hogy a mise helyett inkább rohan a pályaudvarra, hogy elérje a vonatot. De mivel nem vette észre a tévedését, elment a kilencórás misére abban a hiszemben, hogy nyolc óra van. így csak a későbbi vonattal tudott hazau­ tazni. 1 7 0 Időnként az újságok szalagcímekkel számolnak be esetekről, amikor gyermekek csodával határos módon túléltek autóbalesete­ ket, vagy nagy magasságból zuhantak le anélkül, hogy említésre méltó sérülést szenvedtek volna. 1950 és 1955 között huszonnyolc vonatszerencsétlenséget vizsgáltak ki, és kiderült, hogy a balesetet szenvedett vonatokon lényegesen kevesebben tartózkodtak az el­ múlt hetek és hónapok azonos napjának forgalmához képest. 1 7 1 1950. márciusában a Life magazin arról tudósított, hogy Nebraskában a teljes beatrice-i templomi kórus csak azért menekült meg, mert az este 7 óra húsz percre kiírt próbára a tagok öt perccel később érkeztek. A megbeszélt időpontban ugyanis hatalmas rob­ banás rázta meg az épületet. Kiderült, hogy a lelkész és a felesége azért késett, mert a hölgy a lánya ruháját vasalta. Egy másik kórus­ tagnak egy geometriai kérdést kellett megoldania. A harmadik a kislányát nem tudta felkelteni. Valaki egy rádióműsort szeretett volna végighallgatni. Egy hölgynek az autóját nem sikerült beindí­ tania stb. Warren Weawer a Lady Luck: The Theory of Probability (Fortuna: A valószínűség-számítás elmélete) című könyvében ki­ számította, mennyi egy ilyen képtelen eset valószínűsége. Az ered­ mény: egy a millióhoz. 1 7 2


De térjünk vissza az individuáció kérdésköréhez. Egyik ismerő­ sünk mesélte a következő esetet. A történetben a mély-én archetí­ pusa vagy Progoff kreativitásmagja rendkívül változatosan fejező­ dik ki: egy álomban, egy szinkronisztikus egybeesésben és egy spontán született költeményben. Ezek az összefüggéstelennek lát­ szó események szorosan kapcsolódnak egymáshoz ismerősünk éle­ tében. Néhány évvel ezelőtt kezdődtek a különös jelenségek, ami­ kor ismerősünk még egy tengerparti munkahelyen dolgozott, ahol nap mint nap láthatott vitorlázó repülőgépeket. A dolog mély nyo­ mot hagyhatott benne, mert hamarosan azt álmodta, hogy egy szik­ lafal peremén áll, és madárszárnyai nőttek. Lent a mélyben azon­ ban nem a tenger hullámai nyaldosták a partot, hanem pusztaság tá­ rult a szeme elé, ameddig csak ellátott. A távolban a sivatag egybe­ olvadt a kelő Nap izzó sugaraival. Olyan volt, mintha a sivatag fö­ lött a lenyugvó Napba repülne. Két nap múlva könyveket kapott az édesanyjától. Amikor kibontotta a csomagot, egy kép nézett szem­ be vele, amely egy szárnyas embert ábrázolt, aki éppen azon volt, hogy a levegőbe emelkedjék. Az eddigiekből is látható, hogy a re­ pülés, különösen a látóhatár fölé emelkedő Nap felé, nem jelentett újdonságot ismerősünknek. Két évvel ezelőtt, nem sokkal azután, hogy visszatért a látomáskereső útjáról - a bizonyos értelemben spirituális sivatagba-vonulásból -, késztetést érzett, hogy írjon egy verset. Meglepve tapasztalta, hogy a költemény is a már ismert jel­ képrendszerre épült: Amint a test mozdulatlanná dermed, A repülés vágya tölti el az embert. Az égi madár verdes szárnyaival. Kelet felé lassan pirkad. Tovaszállva a csipkézett meredélyek felett, A gyógyírt hozó az élő vizeket kutatja. Ismerősünk ehhez annyit fűzött csak magyarázatul, hogy amikor a test megnyugszik, a lélek azonnal tevékenykedni kezd. A versike a hermészi felfelé vezető útra emlékeztette, ez a gondolat az ezote­ rikus hagyományban Hermész Triszmegisztoszig nyúlik vissza. A lélek számára a felfelé vezető út a testtől való szabadulást jelenti. Emlékezzünk csak vissza a Hermész és az utazás közötti kapcsolat­ ra (lásd az 5. fejezetet). A csipkézett meredélyek az álombéli szik-


lafalra utalnak, az emelkedés a kelő Nap sugarai felé, mindkét eset­ ben a fény eljövetelét jelképezi. Az eseménysorozat spirituális tartalmat fejez ki. A Nap a mély­ én archetípusát jelképezi, de egyszerre az emberi szellem tetőpont­ ját, átmant is kifejezi. Jung a mély-ént tekintette a személyiség gyökerének, amely „a személyfeletti atmanhoz fűzi az embert vagy egyenesen azonos vele". 1 7 3 A mély-én távlatokat ad a tágabb mély­ én, vagy más néven az atmanhoz. Végül a költeményben említett víz a kollektív tudattalant, az archetípusok forrását, és a felemelke­ dő lélek táplálóját szimbolizálja.

SPIRITUÁLIS MUNKA Az eddigiekből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a lélekvezetőnek fontos szerep jut az ember spirituális törekvéseinek meg­ valósításában. De más források is kiemelik, hogy a spirituális fej­ lődés során elengedhetetlen az archetípusos lélekvezető szink­ ronisztikus egybeesésekben kifejeződő segítsége. Ha valaki elhiva­ tottságot érez magában a lelki fejlődése iránt, akkor az rálépett a maga által kijelölt, a személyiségében rejlő ellentéteket meghaladó egység felé vezető ösvényre. A mély-én természetes működése az ellentétek feloldása és kibékítése. A kópé játéka - akárcsak a többi individuációs instancia tevékenysége - sokféle módon járulhat hozzá az egyéni út megtalálásához. Például sok hagyományban él az a hit, hogy ha egy tanítvány számára elérkezett az idő, akkor meg fogja keresni őt egy mester, hogy felügyelje a további kitelje­ sedését. E szinkronisztikus találkozás is Jung szinkronicitás törvé­ nyének egyik bizonyítéka. Egy régi alkimista így tanította egyik tanítványát: „Nem számít az elkülönülésed, vagy hogy milyen magányosan élsz, ha szívből és kitartóan munkálkodsz, leendő barátaid meg fognak téged keres­ n i " 1 7 4 . Ezek szerint az alkímia az individuáció lelki fejlődésének régi útja. Az ősi egyiptomi (ha nem korábbi) kezdetek óta azonban összefonódott azzal a törekvéssel, hogy a hétköznapi anyagot ma­ gasabb rendű vagy isteni szubsztanciává emeljék. E gondolat gyö­ kerei az egyiptomi múmiakészítés folyamatáig nyúlnak vissza. Úgy képzelték, a mumifikálási szertartás során az elhunyt teste va­ lamilyen varázslatos átalakulás révén finomabb anyaggá válik. 1 7 5


A középkorban az alkimisták elsőrendű feladatuknak tekintették, hogy megtalálják a módját, miként lehet az ólomból, vagy más ef­ féle, hétköznapi anyagból az úgynevezett bölcsek köve segítségé­ vel aranyat készíteni. De ezt ne úgy képzeljük el, mintha ma egy tu­ dós különféle anyagokkal és eszközökkel ügyködne, mert az alki­ mista lélektanilag is részt vett a folyamatban. Morris Berman törté­ nész a The Reenchantment of the World (Varázsoljuk el újra a vilá­ got) című művében megerősíti, hogy az alkimistának lelkileg rá kellett hangolódnia a tevékenységére, és nem tehette meg, hogy személytelenül, objektíven közeledjék a vizsgálat tárgyához. 1 7 6 Egy középkori alkimista valószínűleg elképzelhetetlennek tartotta, hogy például az arannyá alakítás műveletét pusztán eszközökkel, vegyi anyagokkal, és minden személyes, lelki közreműködése nél­ kül végezze. Felfogása szerint ez tevékenységét eleve kudarcra ítélte volna. A külső anyagi és a belső lelki átalakulás igazából egy és ugyanaz. Jung nem véletlenül tanulmányozta olyan alaposan az alkimisták írásait. Kutatásai nyomán megállapította, hogy a szöve­ geket kétféleképpen lehet érteni: a leírtak egyfelől az anyagi folya­ matokra vonatkoznak, másfelől pedig a lelki átalakulásra. Ebben az utóbbi értelemben a bölcsek köve talán a mély-én archetípusát jel­ képezi. Az alkimista individuációjának folyamata akkor fejeződik be, amikor a pszichéje a bölcsek köve segítségével átesik a transz­ mutáción. Úgy tartották, a kő csodálatos hatalmánál fogva képes az anyag tulajdonságait megváltoztatni. Ha a legkisebb mennyiséget is sikerül előállítani, akkor - mondjuk - az ólomból arany lesz. Amennyiben szó szerint vesszük ezt az elméletet, több mint fan­ tasztikus, de ha a lelki átalakulás metaforájaként olvassuk, nagyon fontos tanítás válik belőle: Elvégeztük a nagy munkát, nem az egónknak engedelmeskedünk többé, hanem belső vezetőnknek, amely hatalmas erejével hat környező világunkra. A keleti bölcse­ let szerint is nagyon fontos a spirituális fejlődés során, hogy a ta­ nítvány minél többet legyen a mester közelében, hiszen a kifejlett személyiség már a puszta jelenlétével is befolyásolja a tanítvány spirituális fejlődését. Von Franz megemlíti e tanítás talán legszebb megfogalmazását, egy zen hagyományban szereplő pásztor-rajzsorozatot. A történet­ ben a pásztor elindul megkeresni az elveszett ökröt, amely Budd­ ha-természetét, vagyis a mély-énjét jelképezi. Nagysokára megta-


lálja és hazatér. Az utolsó képen már aggastyánként látjuk, amint barátságosan mosolyog, a kezében egy kolduscsészével. A képet kísérő versike így hangzik: „Elfeledte az isteneket, elfeledte a meg­ világosodást. Egyszerűen csak elsétál a piacra koldulni, s útja men­ tén virágba borulnak a cseresznyefák". Itt is láthatjuk, magyarázza von Franz, „a mély-én gyógyító hatását, mely nyomot hagy a kül­ ső dolgokon, magán a természeten is". 1 7 7 Spirituális fejlődésünk során, de az élet más területén is, nem mindig szembetűnő a kópé segítő szándéka. Valaki például minden napra kitűz magának egy célt, és törekszik a megvalósítására. Swami Rama ezzel kapcsolatban tréfásan megjegyzi: „Egy nap azt mondja magának, kedves olvasó: Ma mindenkit szeretni fogok és senkit sem gyűlölök. Szinte az összes ellensége előkerül még azon a napon. Vagy telefonálnak, vagy levelet írnak, vagy megtudja, hogy ezt meg azt mondták önről". 1 7 8 Ez egyáltalán nem ellentétes lelki törekvéseinkkel, sőt ez szolgálja csak igazán épülésünket, és ki tudná ezt jobban a kópénál? A szinkronicitás adományait annál nagyobb örömmel fogadjuk, minél előrehaladottabb fejlettségi állapotba jutunk. Anya, a neves jógi és Sri Aurobindo társa egyszer a következőt mondta: Ha megtalálod ... (belső lényeged)... és elég fejlett már, hogy vigyázzon rád, hogy vezessen utadon, mindent odavonz, amire csak szükséged lehet: könyveket, em­ bereket, vagy neked kedvezően alakítja a körülménye­ ket, csupa apró kis egybeesés történik veled, mintha egy láthatatlan segítő kéz egyengetné sorsodat. Apró fi­ gyelmességgel adja tudtodul jelenlétét, támogat a dön­ tésnél, és megmutatja, merre menj tovább. Amikor pe­ dig elhatározod magad, hogy megismered igazi való­ dat, és elindulsz az úton, úgy fog tűnni, az egész világ a kedvedben akar járni. 1 7 9 Ha figyelmesen olvassuk Anya és Sri Aurobindo műveit, rájö­ vünk, a szóban forgó belső lényeg nem más, mint a mély-én arche­ típusa, amely az individuáció előrehaladtával mind alapvetőbben befolyásolja lelki fejlődésünket. Ezt szokták úgy mondani, hogy az ember megadja magát a sorsának.


Amennyiben megadatik valakinek, hogy egy bölcs közelében le­ hessen, tapasztalni fogja, mennyi kedvező egybeesés történik körü­ löttük. Egyszer megkérdeztek egy bölcset erről: „A természet kész az együttműködésre" - hangzott a lakonikus válasz, amely a pász­ tor-rajzsorozat utolsó darabját idézi. Azt sejteti, felejtsük el meg­ szokott kényszerünket, hogy uralni akarjuk az objektív világot. Ehelyett arra ösztönöz, hogy megtaláljuk az összhangot a termé­ szettel. Ram Dass, a keleti spiritualitás neves képviselője egyszer e könyv egyik szerzőjének azt mondta, hogy a mesterével, Neem Karoli Babával nem azért történt annyi „csoda", mert tökélyre fej­ lesztette a természet feletti uralmát, ellenkezőleg, azért mert teljes harmóniában élt a környező világgal. Azt tartotta, nem a porhüve­ lyével azonos, hanem a valóság egészével. A meditálókban lassan elmosódnak a külső és a belső közötti határok, és ez - mint láttuk - szinkronisztikus egybeesések ösztönzője. Az ember fejlődésének magasabb fokán elengedhetetlen, hogy megtanuljunk harmóniában élni a környező világgal. Csodálatosan fogalmazta meg ezt a gondolatot Swami Rama Tirtha 1906-ban, San Franciscóban, a Golden Gate Hallban tartott beszédében: Tagadhatatlan igazság: amíg tökéletes harmóniában élünk a természettel, amíg lelkünk és a világegyetem megbonthatatlan egész, amíg érezzük és tudjuk, egyek vagyunk mindennel, tapasztalni fogjuk, hogy környe­ zetünk dolgai - mint például a szél, a hullámok - és a körülmények azon lesznek, hogy a kedvünkben járja­ nak. ... (...) Ne feledjük, belső lényegünk semmiben sem különbözik a természet, a világ és a világegyetem közös alapjától, a felsőbb éntől. Ha énünk összhangban rezeg vele és testünk az egész világ, mindenütt, életünk minden pillanatában láthatatlan segítő kezek egyenge­ 180 tik utunkat. Rama Tirtha 1902-ben érkezett az Egyesült Államokba első íz­ ben. Amikor a gőzhajó kikötött San Franciscóban, egy kíváncsi amerikainak feltűnt, hogy Rama nem igyekszik gyorsan partra szállni, ezért megszólította: - Hol a poggyásza, uram? - Nincs poggyászom, csak ami rajtam van - válaszolta a Swami.


- Akkor hol tartja a pénzét? - Nincs pénzem. - Akkor miből él? - Abból, hogy mindenkit szeretek. Amikor szomjas vagyok, mindig találok valakit, aki ad egy pohár vizet. Amikor éhes vagyok, mindig van valaki, aki ad egy darab kenyeret. - Tehát vannak amerikai barátai? - Ó, igen, ismerek egy amerikait - önt. 1 8 1 - ( . . . ) Hamarosan jó barátok lettek.

A KÓPÉ JÁTÉK KÖZBEN Az emberek többségének ennél sajnos küzdelmesebb élet jutott. De hogyan érthetjük meg a szinkronicitást mindennapi életünkben? És hogyan tisztelhetjük jótevőnket, a kópét, gondolatainkban, érzése­ inkben és tetteinkben? Először is a kópé játékosságával kell tisztá­ ban lennünk. Edward Whitmont, a jungiánus analitikus a The Return of the Goddess (Az istennő visszatérése) című könyvében a minden újra való nyitottságot emeli ki: (A játék) akkor a legélvezetesebb, ha csupán önmagá­ ért űzzük, és nem valamilyen cél vagy eredmény ked­ véért. Ajáték során itt és most ismerjük meg magunkat. Spontán, mégis szabályokhoz igazodik. Fény, amelyet a szenvedélyünk kelt. Játékos formában fedezzük fel a saját és a többiek lehetőségeit, képességeit és határait. A legtöbb, ha nem az összes felfedezés - még a tudo­ mányban is - úgy született, hogy a kutató csillapíthatat­ lan kíváncsisággal és felfedező kedvvel kereste a titkok 182 magyarázatát. Whitmont még a következőt fűzi hozzá: „a játék jin oldala a ku­ tatás mint kutatás és a kísérletezés, a jang oldala pedig a felfedezés­ ből fakadó játékosság, az élvezet és az érzések". 1 8 3 Ajáték tehát egyszerre férfias vállalkozás nőies tulajdonságokkal, és nőies tevé­ kenység férfias jellemzőkkel. A bennünk rejlő, archetípusos kópé játéka során mindent fel­ használ, hogy szétzúzza észlelésünk megszokott, belénkrögzült ha-


tárait. A kópé másik egyetemes jellemzője, hogy azt teszi, amihez kedve van, és a legkevésbé sem törődik a következményekkel. Eb­ ben az önző vonásában fejeződik ki az emberi psziché öntörvényű, ellenőrizhetetlen természete, mely kívül esik a tudatos én hatókö­ rén. Következésképpen a kópé működését mélylélektani okokra kell visszavezetnünk. Az árnyékban megbúvó tulajdonságainkkal szembesít bennünket, vagy bosszantó szinkronisztikus egybeesé­ sekkel áraszt el. De eközben nem szabad elfelejtenünk, hogy bár­ milyen kellemetlen is ez számunkra, mindig csak személyiségünk kiteljesedése érdekében történik, végső soron az archetípusos én szolgálatában. Ne feledjük: a kópé nem erkölcsös hős. A szinkronisztikus egy­ beesések megértéséhez ezt a fontos tényt mindig szem előtt kell tartanunk. Számos róla szóló történet tanúsítja a gátlástalanságát. Barry Lopez a Giving Birth to Thunder, Sleeping with his Daughter (Megszülte a dörgést, majd ágyba vitte a lányát) című könyvében számos ilyen történetet olvashatunk Coyote-ról, az amerikai indián kópéról. Nem ritkák benne a trágár kifejezések, a szexuális mohó­ ság dicsérete, és az összes elképzelhető tabu megszegése. Ahogy már sokszor hangsúlyoztuk: a kópét nem korlátozza semmilyen szabály, sem erkölcs, sem a fair play. Ha elfogadjuk is, hogy a mély-én archetípusának szolgálatában működik, időnként mégsem könnyű lenyelni az adományait. John Lilly egyszer a következőket mondta a szinkronicitásról tartott előadásában: „A kozmikus szere­ tet eredendően nyughatatlan és teljesen közömbös: keresztülviszi, amit akar, ha tetszik nekünk, ha n e m " . 1 8 4 A kópé függetlensége az erkölcstől, lélektani szempontból annyit jelent, hogy teljesen közömbös számára, milyen lelkiállapot­ ban van az ember a szinkronisztikus egybeesés idején. Ha dühösek vagyunk, még jobban dühbe hoz! Ha boldogok vagyunk, két eset lehetséges: vagy elrontja az örömünket, vagy tovább fokozza bol­ dogságunkat. Amikor meg teljes magabiztossággal kitartunk a vé­ leményünk mellett, amelynek a helyességéről meg vagyunk győ­ ződve, ő olyat tesz, amitől rém ostobának fogunk tűnni! Bohócko­ dásában nem ismer határt. Örömmel űz gúnyt szokásainkból, világ­ szemléletünkből és megszokott korlátainkból. Kizökkent bejáratott életrendünkből, és mindig valami egészen új helyzet elé állít. így játszik a kópé, és ha készek vagyunk vele játszani, harmóniában meglehetünk egymással.


A JÁTÉK HANGULATA Ha belemegyünk a szinkronicitás nevű játékba, vállaljuk, hogy kö­ vetjük a kópét, bárhová vetődjünk is - végső soron kiben bízhat­ nánk, ha nem a lélekvezetőben. Az iránta érzett tiszteletünket azzal fejezzük ki legjobban, ha kíváncsian megvizsgáljuk a szink­ ronicitás fénypászmájában felragyogó jeleket. Ez azonban közel sem jelenti azt, hogy minden furcsaságnak és jelentéktelen ügynek az isteni megnyilatkozásnak kijáró figyelmet kellene szentelnünk, mert ne felejtsük el, jótevőnk igazából tréfamester, aki mindennél jobban élvezi, ha bolondot csinálhat belőlünk. Többet ér szemlé­ lődni és résen lenni, mint szolgai módon alávetni magunkat a kényének-kedvének. Nagyon vigyázzunk, amikor a véletlen a tréfa­ mester tisztében tetszeleg, és zaklatott, szorongásos lelkiállapotban talál bennünket, nehogy szorult helyzetünkben elfojtsuk elkesere­ dettségünket, mert akkor az árnyékba kerül, ahol aztán a kópé já­ tékszerévé válik. A szinkronicitás azonban személyiségünk fejlődé­ sének új irányát is kijelölheti, amikor könyveket, új barátokat és hi­ vatásbeli lehetőségeket sodor az utunkba. Joggal feltételezzük ilyenkor a mély-én archetípusának működését, de ajánlatos éberen figyelni - nemcsak a szinkronicitás egybeeséseit, hanem az álmo­ kat és a fantáziálgatást is. A szinkronicitás a legtágabb értelemben nemcsak a külvilágban bekövetkező egybeeséseket foglalja magában, hanem képzeletünk csodás adományait is: a fantáziaképeket, a semmiből előtoppanó ihletet és az érzelmeket. Láttuk, hogy Hermész többek között a képzelet istene is, aki a tudatos én szféráján kívülről küldi ajándé­ kait. Azzal, hogy teret engedünk a képzeletünknek és a fantáziánk­ nak, megbecsüljük e nagy isten adományait. Ellenben, ha nem fi­ gyelünk e lehetőségeinkre vagy esetleg elfojtjuk őket, akkor az ár­ nyékba szorulnak vissza, ahol a kópé már a kezét dörzsölve várja őket. Jót tesz időnként hagyni szabadon csapongani a képzeletünket. Ehhez azonban engednünk kell merev szemléletmódunkból és er­ kölcsi szigorunkból. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesítsük er­ kölcstelen kívánságainkat, hanem hogy tudatosan kövessük nyo­ mon képzeletünk szárnyalását, nehogy a tréfacsináló áldozatává váljunk. Ekképpen sok mindent megtudhatunk a kópétól tudattalan


reményeinkről, félelmeinkről és szenvedélyeinkről. így elkerüljük annak a veszélyét, hogy ismeretlen eredetű késztetéseknek enge­ delmeskedjünk. Ez ugyanis már nem játék, mert ha egy archetípus egészen a hatalmába keríti az egót, az súlyos lelki vakságot okoz. A játék bizonyos követelményeket is támaszt velünk szemben. Például, hogy bármilyen lehetőséget megragadunk-e, akár olyat is, amit erkölcstelennek ítélünk. Altalánosságban ez annyit jelent, hogy erkölcsi érzékünk kikapcsolásával megszabadulunk egy kul­ turális kötöttségtől, tehát a valóság korlátozott szemléletmódjától. És ez alól a saját énünk sem kivétel. Legyen bár mégoly alapos ké­ pünk a valóságról, a kópé fel tud vetni olyan lehetőségeket, ame­ lyekkel még nem számoltunk. Személyiségünk fejlődése természe­ tesen nem csupán a felmerülő lehetőségektől függ. Tudatosan kell mérlegelnünk, részt veszünk-e a játékban és élünk-e egy lehetőség­ gel vagy sem. Ha így teszünk, jobban megismerjük, végtére is kik és mik vagyunk. Ha engedjük szabadon szárnyalni képzeletünket, cserébe el kell fogadnunk az irracionális erők természetes működéséből fakadó bi­ zonytalanságot. Képzeletünk szabadsága ezért fenyegetőleg hathat mindennapi életünk otthonosság-érzetére, mert túllép a mélyen gyökerező, megszokott gondolkodási és viselkedési mintáinkon. Ez az oka, hogy vonakodunk átadni magunkat irracionális képzele­ tünknek. Szerencsére azonban a játék kellemes és humoros légkö­ re bizonyos fokú védelmet is nyújt, mert ezáltal nem vesszük a kel­ leténél komolyabban, és könnyen elhatárolhatjuk más, alapvető te­ vékenységeinktől. Ajáték e „szabályai" paradox módon a zabolát­ lan kópét is kötik. A biztonságérzetünk háborítatlansága kedvéért kijelölhetünk egy külön kuckót magunknak, hogy ezzel is segítsük különféle tevé­ kenységeink elkülönítését. Egy színész vagy író berendezhet magá­ nak egy szobát olyan tárgyakkal, amelyek szárnyalásra késztetik a fantáziáját, és szabad folyást engednek alkotóképességének. De az is megteszi, ha megfelelő öltözékkel érjük el ugyanezt a hatást. So­ kan sétálni mennek, hogy akadálytalanul áramoljanak a gondolata­ ik. E kiegészítő tevékenységek csökkentik a képzelet kötetlen játé­ kával szembeni idegenkedésünket, és mivel egyértelműen jelzik a játék kezdetét és végét, gondolataink könnyebben visszatérnek a „földi" kérdésekhez.


Azzal, hogy keretek közé foglaljuk a játékot, rituális jelleget kölcsönzünk neki. A rítusok formális kötöttségei is azt a célt szolgál­ ják, hogy könnyen elválaszthassuk őket mindennapi tevékenysége­ inktől. Whitmont szerint a rítusoknak fontos szerep jut még az élet dolgainak elrendezésében, és a különféle cselekvések összekapcso­ lásában is. 1 8 5 Az esküvői ceremónia például a házasság rendezett viszonyában köt össze két embert. A rítus kifejezés az indo-európai nyelvből származik. Jelentése: összeilleszteni. Dolgok összekap­ csolását és elrendezését kifejező szavakkal áll rokonságban, mint például a művészet, az ügyesség, a rend, a szövés és a számtan. A kópé játékának legfontosabb szabályai: a váratlanság és a dol­ goknak a szokásostól eltérő összekapcsolása. Szándékosan rendet­ lenséget okoz, hogy teremtsünk rendet, ha tudunk. Megpróbáljuk kitalálni, miért tette azt, amit tett, például megkíséreljük megfejte­ ni álmaink jelentését. Az árnyékunkról akarnak valamit tudatni ve­ lünk? Felsőbb énünk akar utat mutatni? Milyen szerepük van egyé­ niségünk fejlődésében? Jung az aktív imaginációnak elnevezett önmegismerő módszert a rítus két alapvető funkciójára - a hétköznapi eseményektől való elkülönülésre és a rendteremtésre - alapozta. A módszer abból in­ dul ki, hogy a fantáziaképeket önálló élettel ruházzuk fel, és úgy bánunk velük, mintha valóságosak volnának. Képzeletünk egyes fi­ guráinak azonos gondjaik és érdekeik lehetnek, másik alkalommal meghívnak a világukba, mert szeremének mutatni nekünk valami fontosat. Róbert Johnson az Inner Work (Belső munka) című köny­ vében érzékletesen írja le a folyamatot, amelynek során önismere­ tünk rohamosan növekszik, és személyiségünk addig rejtett voná­ sait ismerhetjük meg. Az aktív imagináció módszerét használók, a tapasztalatok szerint akkor érnek el kiváló eredményeket, ha kije­ lölnek maguknak egy kis zugot, és napi időbeosztásukból szakíta­ nak rá némi időt.

AZ ÉLET M I N T JÁTÉK Ha módunkban áll és elég bátrak vagyunk hozzá, leélhetjük életün­ ket úgy is, mint egy hosszú játékot. Ettől még nem válunk könnyel­ művé és érzéketlenné mások iránt. Csupán életfelfogásunk fejező­ dik ki abban, hogy könnyű szívvel, bizalommal és nyitottan tekin-


tünk a jövő felé. Egy Kr. e. XIV. századból származó egyiptomi pa­ pirusz egy elhunyt férfi utolsó ítéletét ábrázolja. Egy hatalmas mér­ leg egyik serpenyőjében a férfi szíve, a másikban egy pávatoll lát­ ható. Alant várakozik Amentet, a lélekelnyelő, készen arra, hogy elvigye a lelkét, ha nem felel meg az ítéletnek. Jobb oldalon áll Ozirisz, az alvilág királya, szintén készen arra, hogy magával vigye a lelkét, ha megfelel az ítéletnek. Az üzenet teljesen világosnak lát­ szik: Tedd könnyűvé a lelkedet! Ahhoz hogy kedvező ítéletben ré­ szesüljünk, könnyebbnek kell lennie szívünknek a pávatollnál. A tibeti buddhizmus szerint az embert nem az értelem különböz­ teti meg az állattól, hanem a humorérzék. Ahhoz, hogy az ember já­ téknak tekinthesse életét, nagyon jó humorérzékkel kell rendelkez­ nie, mert csak ez segíthet, hogy az emberi létezés tragikuma mel­ lett észrevegyük az élet csodáját is. Bátorság pedig ahhoz szüksé­ ges, hogy egyfelől fenntartás nélkül vessük magunkat a külvilág eseményeinek sűrűjébe, másfelől szembe merjünk nézni lelkünk ir­ racionális mozgatóival. Ajátékos életszemlélet, még ha kérészéletű is, valósággal vonz­ za a szinkronicitást. Ha könnyű szívvel éljük napjainkat, egyre ki­ sebb szerepet fog játszani lelki fejlődésünkben az árnyék, hiszen megszűnik bennünk az ellenállás, bizalommal és nyitottan tekin­ tünk a világra, s a hétköznapi problémák szinte maguktól megol­ dódnak. És elvesszük a kópé kenyerét is, mert alig adunk neki al­ kalmat, hogy bosszanthasson bennünket. John Lilly így ír: Vannak napok, amikor az aznapra, a jövő hétre és a kö­ vetkező hónapokra tervezett események - találkozók, határidők és kifizetések - szinte maguktól összefüggő rendbe állnak. Valaki (A) felhív bennünket, és egy hét­ tel előre időpontot kér egy találkozóra. Szépen felírjuk a határidőnaplónkba. Hamarosan olyan nehézségbe botlunk, amely veszélyezteti a találkozót. Nem telik be­ le egy óra sem, A ismét telefonál és arra kér bennünket, tegyük át a találkozót más időpontra, mert közbejött neki valami, aminek persze semmi köze sincsen a mi ügyünkhöz. Ezáltal időt nyerünk a saját problémánk megoldására. 1 8 6


Lilly még hozzáteszi, hogy efféle váratlan helyzetekre minden nap, minden órában és minden percben számíthatunk. Ha könnyű szívvel és játékosan tekintünk az események elé, igen gyakran ráérzünk, mi fog történni. Nem véletlen, hogy vala­ mennyi spirituális hagyomány fontos szerepet tulajdonít az intuíci­ ónak, hiszen olyan gnózisz vagy tudás birtokába jutunk általa, amely pszichénk ismeretlen mélységeiből emelkedik tudatunk vilá­ gosságára. Ráérzéseinktől még nem leszünk persze médiumok - a szó megszokott értelmében -, inkább arról van szó, hogy kifejlődik egy különleges érzékünk, amelynek a segítségével előre láthatunk helyzeteket. Már néhány kísérlet bizonyítani fogja e különleges ér­ zékünk megbízhatóságát. Az intuíciót különös kapcsolat fűzi a szinkronicitáshoz, sokan kifejezetten fejlesztik ráérző képességü­ ket. Péter Caddy egyike annak a három alapító tagnak, akik Skóciá­ ban megnyitották a Findhorn alternatív közösséget. Caddy éveken át kitartó munkával fejlesztette ráérzőképességét. Beszámol egy különös eseménysorozatról, amelyet annak köszönhetett, hogy ha­ bozás nélkül azt tette, amit az érzései sugalltak neki. A skóciai Óban egyik kávéházában üldögélt a kávéja mellett, csupán egyet­ len shilling árválkodott a zsebében. Hirtelen úgy érezte, egyik, Londontól több száz kilométerre lakó barátjának szüksége van a se­ gítségére. Felállt, kiment a kávéházból, és megpillantott egy köze­ ledő Rovert. Leintette, és próbaképpen megkérdezte a vezető höl­ gyet, nem vinné-e el egy darabon. Kiderült, hogy a hölgy is Lon­ don felé tart, így hát szívesen magával viszi. A hátsó ülésen, egy kosárból sült csirke gusztusos illata terjengett a kocsiban. A hosszú út alatt jót falatoztak a csirkéből. Barátjánál tett rövid látogatása után Caddy hazaindult. Sikerült felkéredzkednie egy észak felé tar­ tó buszra. Egy közlekedési lámpánál megpillantott egy sportkocsit, amelyben volt még egy szabad hely. Belső késztetésére hallgatva leszállt a buszról és megkérdezte az autó vezetőjét, nem északnak tart-e véletlenül. A következő percben már kettesben robogtak, óránként 150 kilométeres sebességgel. Ez a hölgy is készségesen megosztotta Caddy-vel a szendvicseit. Amikor a férfi kiszállt a ko­ csiból, sötét éjszaka ült a tájon, és még elég hosszú út választotta el otthonától. Ekkor ismét stoppolt, mire megállt neki egy halat szál­ lító kamion. A sofőr már tizenhat órája vezetett egyfolytában, ezért nagyon megörült, amikor Caddy felajánlotta, szívesen vezet, amíg


ő pihen. A kamionsofőr olyan hálás volt, hogy meghívta Caddy-t reggelizni. Caddy így összegezte a történteket: „Az egész utazás négy napig sem tartott, és egyetlen shillinggel a zsebemben indul­ tam el. Nem kellett egyebet tennem, mint engedelmeskedni a meg­ érzéseimnek". 1 8 7 Péter Caddy története jól példázza a ráérzőképesség fejlesztésé­ ben rejlő lehetőségeket, és az intuíció sugalmazásának való fegyel­ mezett engedelmeskedést. Caddy nem habozott félbehagyni tevé­ kenységét, csak hogy a belső hang finom késztetésének eleget te­ gyen. Sorsát, bizonyos értelemben, a külső események és a rájuk adott belső válasz irányította. A következő történet egy Hakuin nevű zen mesterről szól, aki minden ellenkezés nélkül fogadta sorsa ilyen vagy olyan fordulatát. Egy alkalommal fiatal lány látogatta meg a templomban, akiről ha­ marosan kiderült, hogy terhes. Felháborodott apja követelte, hogy nevezze meg a szeretőjét. - Hakuin - felelte a lány. A magából ki­ kelt apa elviharzott a templomba, karján a gyermekkel. Hakuin lá­ ba elé tette a kicsit, és kemény szavakkal ostorozta a férfi méltat­ lan viselkedését. Mire Hakuin: - O, valóban? - felvette a gyerme­ ket a földről és elrongyolódott ruhájába burkolta. Nemsokára híre ment, hogy a nagyrabecsült mester neveli a törvénytelen gyerme­ két, és tényleg, miközben a férfi a várost járta a kolduscsészéjével, ott tartotta a kicsit a karján. Valóban botrányos, ha egy zen mester ilyesmibe keveredik, ezért tanítványai sorjában el is hagyták. Már az egész város róla pletykált, Hakuin azonban nem törődött vele. Végül a lány félt, hogy elveszíti gyermekét, és bevallotta apjának, hazudott, nem Hakuin a kicsi apja. A lány apja ismét a templomba rohant, és Hakuin bocsánatáért esedezett, kérve őt, adja vissza a gyermeket. Mire Hakuin: - Ó, valóban? - és visszaadta a gyerme­ ket. 1 8 8 A kópé kemény próbának vetette alá Hakuint, egymás után két­ szer is, ő azonban sziklaszilárd hittel, mindenre készen fogadta, bárhogyan forduljon a sorsa. Péter Caddyhez hasonlóan békésen tudomásul vette rendeltetését. Metaforikus értelemben Hakuin ké­ pessé vált arra, hogy akárcsak a kópé, bármilyen alakot öltsön: le­ het akár az apja is a leányanya gyermekének, és ugyanúgy lehet nem az. A középkori alkímia is azt a célt tűzte maga elé, hogy elérje a kó­ pé tetszés szerinti alakváltozásának képességét. Úgy képzelték, ha


lélektani értelemben meghalunk, majd feltámadunk, ahogy az ősi Egyiptomban az alvilág istene, Ozirisz is tette, akkor elértük a kí­ vánt célt: A feltámadás legfőbb céljának azt tartották, hogy az ember szabadon, bármilyen formát ölthessen (...) az al­ kimisták összekapcsolták e gondolatot a bölcsek kövé­ ről szőtt elképzeléssel, amely szerint van az emberben egy halhatatlan mag, amely mindenütt jelen van és minden anyagi tárgyon képes áthatolni. Ebben ragadták meg azt a lényeget, amely túléli a fizikai halált. 1 8 9 Korábban láttuk, hogy a bölcsek köve a mély-én archetípusát jel­ képezi. Amikor az ember személyisége egészen ennek az archetí­ pusnak a befolyása alá kerül, a psziché a külső valóság ingereire ér­ zéketlenné válik, vagy Jung szavaival: „A személyiség fejlődése során elér arra a pontra, ahol a fájdalmak úgymond csak a psziché alsó régióiban hatnak, míg a felsőbb tartományok teljesen mente­ sek mind a gyötrelmes, mint pedig az örömteli eseményektől". 1 9 0 A külvilágban ezt a szinkronisztikus egybeesések halmozódása ta­ núsítja. Von Franz így ír: Mivel kapcsolatban vagyunk a mély-énnel, ezért az bi­ zonyos hatást fog kelteni (...) Ha valaki belsőleg áll kapcsolatban az énnel, akkor minden élethelyzettel megbirkózik. Ha nem bonyolódunk bele egy dologba, akkor akár egyszerűen túl is léphetünk rajta. Ez arra utal, hogy személyiségünk legbelső magját érintetlenül hagyják a mégoly borzalmas események is. Abból lát­ juk ezt, hogy a tragédia nyomán először nem egy gon­ dolat ötlik fel bennünk, nem is egy fizikai reakció, ha­ 191 nem azt kutatjuk, mit jelent számunkra ez a helyzet.


AZ ISTENI KÓPÉ

„Vidámság, szerelem és édes álom" ejtette rabul Hermész lantjátékának hallgatóságát. 1 9 2 Egyes régi vázafestményeken Hermészt szilénoszként ábrázolták. A szilénoszok a szatírokhoz hasonló, Dionüszoszt, a bor, a mámor és a tánc istenét tisztelő lények voltak, akik életük jelentős részét erősen italos állapotban töltötték el! Azzal, hogy összefüggést talál­ tunk Hermész és a szilénoszok, valamint Dionüszosz között, a kó­ péisten - és vele együtt a szinkronicitás - két fő jellemzőjéről leb­ bentettük fel a fátylat. Látható tehát, hogy Hermésznek nem ismeretlen sem az Olümposzi istenek vakító ragyogása, sem pedig a tudattalan fene­ ketlen mélysége. A fény és az árnyék világának kiváló ismerője­ ként személyében olvad szétválaszthatatlan egységbe a valóság e két átellenes pólusa: „a sugárzó élet elővarázsolása az ős mélység­ b ő l " . 1 9 3 Jung meggyőződéssel vallotta, hogy a tudat nem létezhet csupán a maga okán, hanem a tudattalan az, amely életet lehel be­ lé. Azzal, hogy Hermész a tudattalan mélyéről elővarázsolja a kép­ zelet és a szinkronicitás tüneményeit, összefüggő valóságot teremt a szellem és az anyag kettőségéből. Végső soron tehát a tudattalan pszichoid tartománya, az unus mundus, a valóság minden szférájá­ nak közös alapja. Valószínűleg Bohm is erreaz egységes valóság­ ra gondolt, amely a tudat és a nagyléptékű világegyetem kozmikus méretű, archetípusos alakzatainak bölcsője. Már a szinkronicitás puszta léte, hogy egy hasonló forma ismétlődik a külső és a belső világban, ezt az alapvető igazságot sugallja újra és újra. Hermész, a szilénoszok és Dionüszosz imént kimutatott össze­ függésének másik fontos eleme az isteni mámorral, a tánccal és a zenével kapcsolatos. Hermész, a lant feltalálója, valamint Dionü­ szosz és az indiai Síva, a tánc istenei a teremtés megszemélyesítői, akik a zene, a ritmus, a mozgás és a tánc ősrégi, fennkölt jelképei. A görög Lukianosz így ír: „Úgy tűnik, minden dolog kezdete a tánc (...) elég, ha az égitestek balettjére, vagy a bolygók és a csillagok egymást kerülgető mozgására gondolunk, és menten észrevesszük a kölcsönös viszonyukban rejlő harmóniát" 1 9 4 . Síva a tánc istene,


az isteni alkotó az indiai mitológiában. Ritmikus tánca járja át a vi­ lágegyetemet, melynek nyomán a létező dolgok keletkeznek és pusztulnak. Sok közös vonást találhatunk a táncban és a játékban, hiszen egyaránt jellemzi őket a feszültség és az önfeledtség. A szabályok­ hoz való ragaszkodás és a felrúgásuk nem ellentmondás, hanem a teremtés egységes alapja. Mint láttuk, a játék elengedhetetlen felté­ tele a nyitottság, az előítéletmentesség és a jövő fenntartások nél­ küli elfogadásának képessége. A tánc lelke pedig egy ritmus meg­ felelő kombinációban való ismétlődése. Gondoljuk végig! Jelle­ mezhetnénk ennél jobban a szinkronicitást? De álljunk még meg egy pillanatra, és vizsgáljuk meg ismét a szinkronicitás rejtélyét, majd térjünk vissza az előző gondolathoz. Bármennyire törekedtünk is e könyv lapjain és másutt is a szinkronicitás megértésére, nem sokkal kerültünk közelebb a meg­ oldáshoz. A kvantumfizikai folyamatokhoz hasonlóan, a szinkroni­ citás is megoldhatatlannak tűnő rejtvényeket ad fel számunkra. Nem túlzás, ha a zen koanokat idézzük fel, amelyekre még elvileg sincsen az értelem számára felfogható válasz. Józan eszünkre hall­ gatva ugyan mit is mondhatnánk, a következő koanok esetében: Milyen hangot ad, ha csak egyik kezünkkel tapsolunk? Hogy fes­ tett az arcod a világegyetem születése előtt? Efféle feladványokkal a zen tanítvány nem sokra megy, ha az értelmétől várja a választ. Körülbelül annyi esélye van, mint egy bolhának az elefánt ellen. Hiábavaló próbálkozás! A bolha jobban jár, ha feladja, mert csak kudarc lehet a végeredmény a fölé tornyosuló elefánttal szemben. Legalább ilyen kilátástalan kísérletnek tűnik a szinkronicitás ma­ gyarázata. Amikor szembesülünk vele hétköznapi valóságunkban, esetleg sikerül kiötlenünk ilyen vagy olyan értelmezéseket, de mi­ nél mélyebbre ásunk, annál nagyobb zavarba jövünk. Tudomásul kell vennünk, mint ahogy a kvantumfizikusok is belátták, nem jó­ solhatják meg a kvantumfolyamatok végeredményét, legfeljebb az egyes, lehetséges végeredmények valószínűségét számíthatják ki csupán. A szinkronicitás félreérthetetlenül a kozmosz céltudatos rende­ zettségére utal. Ha e rejtélyes egybeesések magyarázatára törek­ szünk, kénytelenek vagyunk megismerkedni e céllal. A legdráma­ ibb szinkronisztikus egybeeséstől kezdve a legbanálisabbig, éle­ tünk minden helyzetében megtaláljuk e célszerűséget. Ez azonban


nem a logosz rendje, tehát nem egy olyan rendező elvé, amely az értelmünkhöz hasonlít, és amelyet a görög-római civilizáció óta a világegyetemnek tulajdonírunk. Sokkal inkább a kópé céljairól van szó, melyeket a váratlanság és a megjósolhatatlanság jellemez. Ér­ telmünk egymagában semmire sem megy, mert ezt a célt nem értel­ mezni kell, hanem megélni. Rama Tirtha, Péter Caddy és Hakuin zen mester példája arra ta­ nít, hogy fenntartások nélkül várjuk a jövőt, és ami jön, azt ellenál­ lás nélkül fogadjuk el. Ha sikerül magunkévá tenni ezt az életszem­ léletet, közelebb kerülünk a szinkronicitás lényegéhez. Szellemünk szüntelenül eszközök után kutat, amelyekkel uralma alatt tarthatja a kozmoszt. Láttuk, a szinkronicitás nem fér bele ebbe a képbe. A bolhához hasonlóan, ha már uralni nem tudjuk, kénytelenek va­ gyunk hát engedelmeskedni neki. Nem szégyen ez, hanem inkább becsületünkre válik, hogy bölcsen alávetjük magunkat a megvál­ toztathatatlannak. Le kell csillapítanunk egónk követelőző uralmi vágyát, és hagynunk kell lazán, nyugodtan sodortatni magunkat a dolgok természetes áramlásával. A logika helyett az intuíció halk suttogására figyeljünk, és humorérzékünkre támaszkodva, alázato­ san füleljünk. Az ellenőrzés igénye mindig a személyiségből indul ki, míg a tudatos alávetés a többi élőlénnyel, és valamennyi dolog­ gal összhangban és közösen megy végbe. Ezáltal belevetjük ma­ gunkat az életbe, úszunk a habjain, és örömmel fogadjuk a kópé adományait. Táncolunk vagy játszunk, egyre megy, a lényeg, hogy egyszerre lazán és fegyelmezetten tegyük, amit tennünk kell. Nyis­ sunk kaput a ráérzéseinknek, tárulkozzunk ki környezetünknek, hogy felvegyük a ritmusát, a dallamát, a tragédiáját és a humorát. Táncolni annyit tesz hát, mint beleolvadni a mindenség ritmusába, s létünk célja e tánc maga. „Ismerd meg az Igét - mely a Bölcsességé -, hogyha az enyémet akarod ismerni, Igével dicsőítsd a nagy mindenséget és nem szégyenülsz meg teljes egészében. Én táncban szökelltem..." 1 9 5


Később a három öreg dajka (Apollón dajkái) megmu­ tatta Hermésznek, hogyan kell jósolni a vízmedencé­ ben táncoló kavicsokból; ő maga meg föltalálta a koc­ kajátékot és az abból való jóslást. RÓBERT GRAVES

A görög mítoszok

Az ómenek vagy előjelek, rendszerint olyan természeti események - mint például egy madárcsapat vagy a mennydörgés -, amelyek előre jeleznek jövendő történéseket. A jóslás ezzel szemben aktív részvételt kíván. Kérdéseket kell feltennünk, majd feldobjuk a cic­ kafarkkóró botocskákat, esetleg pénzérmét, vagy teknőspáncélt ve­ tünk a tűzbe, hogy a véletlenszerűen kialakuló repedésekből kiol­ vashassuk a választ. De kezdjük az ómenekkel. A szinkronisztikus egybeesést többnyire valamelyik archetípus által kiváltott eseménynek tekintjük. Jung idézett példájában egy archetípus hívta elő a hölgy álmát a szkarabeuszról. Ez történt ak­ kor is, amikor Jung huzamos ideig foglalkozott a hal szimbolikus jelentésével, és ennek következtében rövid idő leforgása alatt szá­ mos, halakkal kapcsolatos helyzetbe került. Fordított esetben, ha az anyagi valóságban történik meg először az esemény, akkor ómen­ nel van dolgunk. Az 5. fejezetben már megvizsgáltuk Jung másik példáját, amely igazából az ómen szemléletes esete. A szívinfarktusban elhunyt fér­ fi feleségét elfogta az aggodalom, amikor sok fekete madár telepe-


dett a háztetőre. Az asszony jól emlékezett, hogy anyja és nagyany­ ja halála előtt is ugyanez játszódott le, ezért joggal tartott a leg­ rosszabbtól, ami sajnos be is következett. Említettük, hogy az ókor­ ban a repülő madarakat a halál pillanatában a testből távozó lélek­ kel hozták kapcsolatba, valamint, hogy az ómenek rendszerint ter­ mészeti eseményekkel függenek össze, szemben a valódi szinkronisztikus egybeesésekkel, amelyek olyan emberi alkotások­ ban nyilvánulnak meg, mint a számok és a szavak.

Ó M E N E K ÉS A SÁMÁNIZMUS Mivel az ómenek szoros kapcsolatban állnak a természeti jelensé­ gekkel, ezért feltételezhetjük, hogy a korai emberek számára az egybeesésekben megnyilatkozó üzeneteket közvetítették. Számos antropológusnak és pszichológusnak az a véleménye, hogy e régi­ ek - mint a gyerekek - mágikusnak képzelték világukat, a kor tu­ dósait pedig varázslónak hívták. 1 9 6 Róluk tanúskodik számos, a korai kőkorból származó barlangfestmény, amelyeken - Joseph Campbell szerint - a legelésző állatok között nem kevesebb mint ötven varázslót azonosítottak. Őket tekinthetjük a modem sámánok elődeinek. Mind az ősi, mind a modem sámánok kettős szerepet töltöttek be: egyfelől közvetítettek a közösség és a szellemek világa között, másfelől népük orvosai is voltak. Ezek az emberek egészen más szemmel nézték az élet misztériumát és egészen más képet alkottak róla, mint hétköznapi társaik. Valószínűleg nekik kellett a termé­ szeti jeleket - madarak röptét, a vízhullámokat és a felhőformákat - is megfejteni és kitalálni, mit jelentenek a közösség jövője szem­ pontjából. Már említettük, hogy az ómenek és a szinkronicitás az érme két oldala. Ezért okkal gondolhatjuk, hogy a szinkronicitásnak van né­ mi köze a sámánizmushoz. Mivel a sámánok rendhagyó képesség­ gel megáldott, és titkokba beavatott embereknek számítottak, nyil­ ván kialakult bennük is a szinkronicitás előidézéséhez elengedhe­ tetlen tudatállapot. Micheal Hamer a The Way of the Shaman (A sá­ mán útja) című vidám könyvében így ír:


A sámánnak szüntelenül szemmel kellett tartania kör­ nyezete eseményeit, hogy el ne kerüljék a figyelmét a szinkronicitás esetei, amelyek bár elég valószínűtlenek, mégis bizonyítják a rejtélyes erők működését. A szinkronicitás tehát mint valami leszállásjelző a repülő­ téri kifutópálya két oldalán, tudatta a sámánnal, hogy jó nyomon jár, és megfelelő módszereket használ. 1 9 7

JÓSLÁS EGYKORON ÉS MA A Közép-Kelet földművelő kultúráiban a jóslás két alapvető mód­ szerét alkalmazták. Az egyikben a jós kristálygömbre, vagy a tó si­ ma felszínén tükröződő égboltra meredt, míg transzba nem esett. Delphoiban pedig egy széndioxiddal dúsított levegőjű teremben ült, ahol a gáz hatására révületbe esett. E megváltozott tudatállapot­ ban látomásai támadtak, és furcsán viselkedett. A másik módszer, amely bennünket igazából érdekel, abból áll, hogy a jós látszólag véletlen eseményekből próbálja a jövendőt kihámozni. Minél véletlenszerűbbek ezek, annál jobb, hiszen annál nagyobb ügyesség kell a ,jelek" olvasásához. Mezopotámiában a megszállottságig űzték a jóslást. Szinte mindennek valamilyen jelentőséget tulajdonítottak. Seligman, az okkultizmus szakértője így ír: A jövőbe látás tudományának mesterei jósoltak a levá­ gott állatok májából és beleiből, tűzből és füstből, vala­ mint a drágakövek ragyogásából; jövendöltek a forrá­ sok csobogásából és a növények alakjából. Beszéltek a fákkal, ahogy a kígyókkal, „minden állatok legbölcsebbikével" is. A torzszülött állatokat és embereket csodának tartották, s az álmokat képzett álomfejtők magyarázták. A légköri jelenségeket, esőt, felhőket, szelet és villám­ lást baljós előjelként értelmezték; a bútorok és falapok recsegése elmondta a jövő eseményeit. (...) A legyek és más rovarok - ahogy a kutyák is - okkult üzeneteket hordozhattak. 1 9 8


A mezopotámiai mágusok és varázslók messze földön nagy hír­ névnek örvendtek. De a jóslást minden ősi civilizációban tisztelték, és ritkaságszámba ment, ha valahol nem kutatták a jövőt. Minden­ napos gyakorlatként fürkészte az akkori ember az eljövendőt Euró­ pában, Egyiptomban, Japánban, Kínában és Izraelben egyaránt. A régi Kínában az volt a gyakorlat, hogy kérdéseket karcoltak csontokra vagy teknőspáncélra, majd tűzbe vetették őket, és a ki­ alakuló repedésekből próbálták meg kitalálni a választ. 1 9 9 Egy má­ sik, ősi eljárás egészen a középkorig fennmaradt: az áldozati álla­ tokat - disznót, tehenet, kecskét, madarat - a szertartás során fel­ vágták, és a belsőségeik alapján fürkészték a rejtett feleleteket. Első pillantásra úgy tűnik, az efféle jóslás nagy ráérzőképességet igényel. De nem feltétlenül. Találtak ugyanis hat babilóniai agyag­ táblát, amelyek részletesen leírják, hogyan kell elvégezni a jóslást olajjal és vízzel. Vagy olajat kell vízbe csorgatni, vagy fordítva: Ha az olaj kettéválik: hadjárat esetén a két sereg egy­ más ellen vonul; amennyiben pedig beteg emberről van szó, meg fog halni az illető. Ha egy olajcsepp úgy vá­ lik ketté, hogy az egyik nagyobb, mint a másik, akkor a férfi felesége fiút hoz a világra; a beteg ember pedig meg fog gyógyulni. 2 0 0 Hasonló leírásokat találhatunk Loewe és Blacker Oracles and Divination (Orákulum és jóslás) című válogatásában is. Két tábla a füstjósláshoz ad segítséget: Amennyiben a füstpamacsok kelet felé, a baru (a pap) combjának irányába szállnak, győzedelmeskedni fogsz ellenséged felett. Ha a füst jobbra és nem balra száll, győzedelmeskedni fogsz az ellenséged felett. De ha balra és nem jobbra száll, ellenséged fog legyőzni té­ 201 ged. Eltöpreng az ember, hogy ezek a módszerek hogyan adhattak he­ lyes választ a kérdésekre. Mert ha valóban működtek, akkor inkább arról lehetett szó, hogy a döntő ebben a jós hozzáállása volt. Meg­ erősítik ezt e könyv szerzőinek tapasztalatai is a Ji Csinggel, mert amikor tisztelettel és hódolattal végezték a jóslást, ez nagyban be-


folyásolta az eredményeket. Ezt az ősi kínai módszert egyébként még manapság is előszeretettel használják a jövendő kutatására. Ugyan már sohasem fogjuk megtudni, hogy ezek a módszerek tényleg használhatók-e, de képet kaphatunk e régi civilizációkról, ha megismerkedünk a tibeti kultúrával, ahol egészen a kínai hata­ lomátvételig általánosan alkalmazták a jóslás ősi technikáit. Szinte minden módszer szerepelt a palettán, a madárjóslástól az orákulum egyéb más formáiig. Ajóslást főképpen a lámák (papok) végezték, de bárki mopa (jós) lehetett, aki akart. Csime Rada Rinpocse láma így ír róla: „Ajós mestersége nem tartozott a legbiztosabb állások közé, amelyből az ember a maga és a családja megélhetését merí­ tette, mert ha az események nem igazolták az előrejelzéseket, az az illető hírnevébe került, és az üzlete csődbe jutott". Majd így foly­ tatja: „egyes jósokban bíztak, ezek megbecsülésnek örvendtek, má­ sokat viszont kóklernek tartottak, és semmibe vették őket". 2 0 2

HÉTKÖZNAPI JÓSLÁS Ajóslás mind a mai napig nem ment ki a divatból. Sámánokat is ta­ lálunk a világ számos pontján törzsi közösségekben. De a jóslás nem korlátozódik valamilyen kivételes tudással rendelkező keve­ sekre. A Földön mindenütt sokféle, érdekes módszert fejlesztettek ki a jövő fürkészésére Európától az Egyesült Államokig. Kezdve a gyertya lángjából felszálló füstpamacsok alakjának értelmezésétől, az állatok viselkedésének kémlelésén át (a feljegyzett, ősi jóslási eljárások egyike), egészen a korábban már említettekig. Néha annyira elmerülünk a rejtett, mögöttes jelentés keresésé­ ben, hogy a fától nem látjuk az erdőt, azaz nem vesszük észre a je­ let az orrunk előtt. A szerzők egyikének ismerőse már nagyon sze­ retett volna egy gyermeket, feleségével állandóan a sarki üzletben is kapható terhesteszteket faggatták, hogy végre sikerült-e. Ha po­ zitív a minta, akkor az üvegcsében körülbelül egy centiméter átmé­ rőjű, színes karikák jelennek meg. Egy reggel a teszteredmény nem lett ugyan pozitív, de ki sem zárta, hogy ez alkalommal szerencsé­ jük volt, a férj mégis nagyon lelkesen indult munkába. Furcsán fel­ dobottnak érezte magát. Ahogy kocsijával munkahelye felé tartott, kinézett az ablakon, és egy karika alakú felhőt pillantott meg az amúgy felhőtlen égbolton. Öt percre különös érzés lett úrrá rajta.


Határozottan érezte: apa lesz. Néhány nap múlva a tesztüvegcsében is feltűntek a kis, színes karikák. A most leírt eset nagyon hasonlít a szinkronicitáshoz, amelynél az erő és a numinozitás érzése fogja el az embert. Olyan, mintha Is­ ten érintene meg bennünket. Határtalan öröm és bizalom önt el bennünket, mint a példában szereplő férjet, vagy pedig félelem, mint amikor a madarak megjelentek a ház közelében. Annak az asszonynak nem kellett találgatnia, miről is van szó, hiszen már kétszer megtörtént vele ugyanez. Tudta, valami baj lesz a férjével.

JÓSLÁS A GYAKORLATBAN Aki maga is ki akarja próbálni a jóslást, számos módszer közül vá­ laszthat. A régi madárjósok szabadon engedtek madarakat, hogy a röptükből olvassák ki a jövőt. Manapság a két legelterjedtebb eljá­ rás a Ji Csing {A változások könyve) és a tarot (ejtsd: taró). Ha belelapozunk a Ji Csingbe203, részben a természeti világból, részben az ősi Kína politikai és társadalmi valóságából vett köz­ mondások és képek gazdag tárházát találjuk. A könyv anyaga a konfuciánus hagyományból ered, amely a politikai és társadalmi élet harmóniájára helyezte a hangsúlyt, de a legrégebbi gyökerek a taoizmusig nyúlnak vissza, amely talán minden idők leginkább ho­ lisztikus világképe. Ha a maga egészében tekintjük a könyvet, a bölcseleti kultúra egyik becses darabját láthatjuk benne, amelyet csak úgy is érdemes tanulmányozni. A Ji Csingtöl úgy kérhetünk tanácsot, hogy a kérdésünkre gon­ dolunk, miközben feldobunk 50 szál cickafarkpálcikát (nyugaton három pénzérmét használnak). Ennek nyomán különféle alakzato­ kat kapunk, amelyekhez a könyvben rövid szövegek tartoznak. Ha ügyesek vagyunk, kiolvashatjuk belőlük a választ a kérdésünkre. Első alkalommal a Ji Csing valósággal lenyűgözi a kíváncsisko­ dót. A rövid kis szövegek rejtélyes fogalmazásmódja a kérdés vele­ jét érinti, és még a kétkedőt is meggyőzi. A példabeszéd jellegű vá­ laszok elgondolkodásra késztetik a kérdezőt, miközben az ősi böl­ csesség mélyére hatol. Jung nagyon megkedvelte a Ji Csinget, gyakran kérte a tanácsát, és ez nem kis részben barátjának, Richárd Wilhelmnek, a kiváló sinológusnak köszönhető. Wilhelm fordította le először nyugati


nyelvre a A változások könyvét olyan formában, hogy egy európai is élvezhette a keleti bölcselet e gyöngyszemét. 1930-ban barátja emléke előtt tisztelegve fogalmazta meg Jung a szinkronicitás gon­ dolatát. Olyan elvnek képzelte, amely „nem oksági, hanem egy olyan (eddig még névtelen) összefüggésen alapul, amelyet próba­ képpen szinkronisztikus elvnek neveztem el". Felvetette, hogy esetleg a Ji Csing működése is erre az elvre vezethető vissza. A cic­ kafark pálcikák vagy a pénzérmék dobálásával lehetőséget adunk olyan alakzatok kialakulásának, amelyek az élet nagybani esemé­ nyeit tükrözik. A Ji Csing nyugati megfelelője a tarot. Az összesen 78 lapból ál­ ló kártyacsomag figurái a középkori bírósági ügyek szereplőiből kerülnek ki, de okunk van feltételezni, hogy a tarot gyökerei sok­ kal régebbre nyúlnak vissza. A használata a következőképpen tör­ ténik: a kíváncsiskodó egy kérdésre gondol, miközben megkeveri és néhányszor elemeli a csomagot, majd kiteríti az asztalra. Ezek után kezdődhet a lapok magyarázata. A hozzáértők szerint a tarot használata és a mögötte húzódó filo­ zófia sokkal bonyolultabb, mint a Ji Csing. Sőt, azt is állítják, hogy a tarot messze pontosabb válaszokat ad, mint A változások könyve, amelyhez hasonlóan, a tarot-t is kellő tisztelettel kell kezelnünk. A változások könyvével ellentétben, ne vessünk tarotot a magunk szá­ mára, mer^ fennáll a veszélye, hogy elveszítjük az objektivitásunkat. A szerzők mind a Ji Csing, mind pedig a tarot eredményeit na­ gyon meggyőzőnek találták, bár a tarot-ról nincsen még elég ta­ pasztalatuk. Az Orákulum, ahogy a Ji Csinget gyakran nevezik, életünk számos nehéz döntésén segített át bennünket. Tiszteljük ugyarfc, de csak ritkán vesszük igénybe a segítségét. Maga Jung is így fogalmazott élete alkonyán: „Tudja, több mint két éve nem vet­ tem elő (a Ji Csinget), mert úgy éreztem, meg kell tanulnunk egye­ dül bemerészkedni a sötétbe, vagy magunknak kell rájönnünk (ha még nem tudunk úszni), hogy fennmaradunk-e a vízen". 2 0 4


Talán sokkal radikálisabb elméleteket leszünk kényte­ lenek felállítani, mint ahogy eddig megszoktuk. Lehet, a tények sokkal sokrétűbbek és plasztikusabbak, mint ahogy azt eddig feltételeztük. E. A. BURITT

The Metaphysical Foundations of Modern Science (A m o d e r n tudomány metafizikai megalapozása)

A szinkronicitás valószínűség-számításon nyugvó értelmezése sze­ rint nincs egyébről szó, mint a szerencse forgandóságáról. A fő szö­ vegben nem akartunk részletesen kitérni erre a lehetőségre, mert úgy véltük, sokkal nehézkesebbé válna a könyv gondolatmenete, ha érvek és ellenérvek végeláthatatlan sora kövemé egymást. Ezen­ kívül egyetértünk Michael Shallisszel, aki szerint a valószínűség­ 205 számításon alapuló értelmezéssel valami nincs rendben. Tekint­ sük át röviden ezt az érvet. Ahhoz, hogy megtudjuk egy bizonyos esemény bekövetkeztének valószínűségét, ismernünk kell az összes eshetőséget. Ha például a lóversenyen négy ló versenyez, és ezen kívül nincs róluk más in­ formációnk, akkor mindegyiknek egy a négyhez az esélye a győze­ lemre. Ha azonban azt is tudjuk, hogy az egyik ló még sohasem ve­ szített, a másik három pedig még sohasem nyert, akkor a jobb ló­ nak nagyobb az esélye a győzelemre. A matematikai precizitásról


mégis le kell mondanunk, mert egy lóra olyan sok körülmény hat egyszerre, hogy lehetetlen valamennyit számításba venni. Tegyük fel továbbá, hogy nem tudjuk, hány ló fog versenyezni, illetve a be­ nevezettek mindegyike ló-e, vagy végső soron megrendezik-e a versenyt egyáltalán. Ezek után számoljuk ki a valószínűségértéke­ ket! A helyzet előzetes, pontos és alapos ismerete nélkül lehetetlen kiszámítani bármit is. Töprengjük el a következő kérdéseken: Elméletileg hány rovar repülhetett Jung szobája ablakának, míg betege beszámolóját hall­ gatta? Mi a valószínűsége annak, hogy az a hölgy szkarabeuszbo­ gárról álmodik? Mennyi az esélye, hogy éppen akkor mondja el Jungnak az álmát? Milyen gyakorisággal veszi Jung észre, hogy egy bogár ütközött az ablaknak? Ilyen események valószínűségé­ nek mégcsak a megbecsülése is képtelenség. Arról már nem is szól­ va, miként lehetne bevonni a számításokba azt a szubjektív üzene­ tet, amely a betegben kiváltotta a numinozitás élményét. Vegyünk egy másik példát Arthur Koestler The Challenge of Chance206 (A véletlen játéka) című könyvéből. Jeffry Simmons, a W. H. Alien & Company kiadó vezetője életében először került ab­ ba a helyzetbe, hogy egy könyv teljes raktárkészletét be kellett zú­ zatnia - azaz tisztán a papír árán kellett túladnia a könyveken. Mi­ vel fogalma sem volt róla, merre talál egy zúzdát, amelyik megven­ né a könyveket, felment hát az emeletre a gyártási vezetőhöz, hogy megkérdezze. A gyártási vezető szintén nem tudta, de véletlenül ott volt az áruházból egy fiatalember, aki hallotta a beszélgetést. Azon­ nal mondta is, hogy a Phillips Mills zúzda nincs messze a lakhelyé­ től. Simmons azonnal megkérte a telefonközpontost, hogy keresse ki a telefonszámot, mire a telefonközpontos hölgy azt válaszolta: Éppen itt van a cég képviselője. - Simmons azt hitte, szórakoznak vele, de az illető néhány másodperc múlva már ott is termett. Az idős ember a kiadókat látogatta, és szinte nap mint nap elment már Simmons cége mellett is, de sohasem állt meg. Ez alkalommal késztetést érzett, hogy bemenjen. Elvégezte a dolgát, és soha többé nem látták. A könyv záró fejezetének példájában maga Koestler is feltűnik. Simmons hallotta, hogy az író szokatlan egybeeséseket gyűjt, de nem tudta rászánni magát, hogy elküldje az iménti történetet. Egy nap Viscount Maugham, Somerset Maugham unoköccse kereste fel Simmonst üzleti ügyben, és mint kiderült, éppen Koestlertől jött.


Ennek a „véletlennek" az ösztönzésére a kiadóvezető végül elküld­ te az írónak a történetet. A valószínűség-számítás elmélete azon alapul, milyen gyakran fordult elő egy bizonyos esemény a múltban (ezt nevezik gyakori­ ság-elméletnek). Simmons sohasem zúzatott még be könyvet, Phillips Mills képviselője még sohasem kereste fel a kiadót. Akkor hát hogyan számítsuk ki az eset valószínűségét? Arról már nem is szólunk, mennyi az esélye, hogy az a fiatalember az áruházból ép­ pen ott tartózkodott és ráadásul ismerte a zúzdát. A legfontosabb azonban: Ez mind szinte egyszerre történt, különben nem lett vol­ na, ami ilyen feltűnést kelt. Az i-re a pontot végül Viscount Maugham látogatása tette fel, hiszen éppen Koestlertől jött, akinek Simmons el akarta küldeni a történetet. A statisztikai valószínűség-számítást az életben igazából csak ki­ vételes esetekben használhatjuk. A laboratóriumban például, ahol a tudósok vagy a mérnökök a kísérlet minden fontos feltételét ellenő­ rizhetik. Vagy a tömegesen előforduló események területén, mint például, hogy hányan vesznek július negyedikén hamburgert egy gyorsétteremben. Nem tudjuk, kik vesznek, de nem is érdekes. De ez az egyedüli módszer a kvantumfizikában is, mivel a szubatomi világ kutatásához nem áll rendelkezésünkre más lehetőség. A szinkronicitás azonban egyik területtel sem rokon, hiszen itt alap­ vetőjelentőségű, hogy kivel, mi és mikor fordul elő, ráadásul távol­ ról sem ellenőrizhetjük a körülményeket. Már a valószínűség-számítás értelme is kérdéses. Mindenkinek van ugyan közelítő elképzelése arról, mi az esélye ennek vagy an­ nak, de vegyük inkább Bertrand Russell példáját: Mit jelent az, ha azt mondjuk: egy repülőgép-katasztrófa esélye egy a tízezerhez? 2 0 7 Agyakoriság-elmélet szerint annyit tesz: tízezer útból egyszer tör­ tént csak baleset! De ez tévedés. Ha a repülőgép lezuhant volna, most nem ülnénk rajta. Vegyük észre: mindig a jövőről beszélünk, és nem a múltról. Minden repülés egyedi, mert nem azonosak két­ szer a légköri feltételek, a pilóta, a másodpilóta és így tovább. Ho­ gyan befolyásolhatja a múlt a jövőt? És ugyanez az ellenvetés te­ hető, ha az egy a tízezerhez arányt az azonos típusba tartozó repü­ lőgépek összes útjára vonatkoztatjuk. Ugyan már miért kellene a múlt eseményeinek befolyásolnia egy bizonyos repülőutat? Hasonló nehézségek merülnek fel, ha a szinkronicitásra próbál­ juk alkalmazni a gyakoriság-elméletet, hiszen a szóban forgó ese-


mény még sohasem történt meg, és ezért teljesen értelmetlen a gya­ koriságáról beszélni. A spanyol királynő egyszer arról álmodott, hogy egy disznó kószál a trónteremben. Legnagyobb meglepetésé­ re, másnap reggel egy disznót talált a trónteremben! Állították, ilyen még soha nem történt, akkor viszont hogyan lehetne kiszámí­ tani a valószínűségét? Arról már nem is beszélve, mi az esélye, hogy a királynő egy disznóról álmodjon. De térjünk vissza példánkhoz: egy a tízezerhez az esélye, hogy lezuhan a repülőgép. Igazából nem tudjuk, lezuhan-e vagy sem. Ha lezuhan, akkor ennek a repülés előtt nem egy az egyhez (azaz száz százalék) volt a valószínűsége? Ha azonban nem zuhan le, akkor ennek a repülés előtt nem nulla volt az esélye? Világos, vagy bekö­ vetkezik egy esemény vagy nem. El tudunk képzelni más esélye­ ket, mint egy az egyhez, és a nulla valószínűséget? T. R. Fine a Theories of Probability: An Examination of Foundations (Valószínűség-számítási elméletek: Az alapok vizsgá­ lata) című könyvében hat elméletet elemez részletesen. Köztük a gyakoriság-elméletet, a korlátozott relatív-gyakoriság-elméletet, az algoritmus-elméletet és így tovább. Fine következtetése: semmi sem igazolja, hogy az elméletek bármelyikét is alkalmazhatnánk a valós világra. Ott ezek nem léteznek. 2 0 8 Véleményünk szerint teljesen mindegy, mennyit vitatkozunk még azon, hogy egy egybeesés véletlen volt-e vagy sem. Igazából minden azon múlik, hogyan neveltek, mert annak megfelelő értel­ mezést fogunk találni furcsa tapasztalatainkra. Nincs olyan hely, ahová fellebbezni lehetne, hogy megtudjuk, mi az igazság; ha len­ ne, akkor a filozófia már több ezer éve megszűnt volna. Az elmúlt háromszáz évben a tudományos szemléletmód előíté­ lete megcsontosodott, és ennek nyomán merev, redukcionista vi­ lágkép vált uralkodóvá. Már érezhető a változás szele, de még ele­ venek a beidegződések. Az, hogy valamit a valószínűség-számítás segítségével döntünk-e el, nem tapasztalat, hanem választás kérdé­ se. Nem vezethetjük vissza a szinkronicitást szilárd tapasztalati té­ nyekre, s emiatt egyaránt felhozhatunk érveket mellette és ellene. Mindannyian nagyon jól ismerjük a redukcionista gondolkodásmó­ dot. Nem kell hinnünk a könyvben leírt nézetekben, Lilly szavai­ val: „tegyünk úgy, mintha hinnénk bennük", és nézzük meg, hová vezetnek.


JEGYZETEK

1 L. Broad: Winston Churchill. Hawthorn, New York, 1958 2 J. Toland: Adolf Hitler. Doubleday, New York, 1976 3 C. G. Jung: Svnchronicity. An acausal connecting principle. CW, vol. 8. N. J. Princeton Univ. Press, Princeton, 1973 4 Uo. 22. o. 5 Uo. 6 Hippokrates: on diet and hygiene. Transl. J. Prescope, London, 1952, 174. o. 7 W. I. Thompson: The time falling bodies take to light. St. Mertin's Press, New York, 1981. 8 I. G. Barbour: Myths, models, and paradigms. Harper & Row, New York, 1974. 9 A. N. Whitehead: Science and the modern world. Free Press, New York, 1967, 24. o. 10 Novalis: Pollen and Fragments. Cited in R. Bly (1980) News of the uni­ verse. Sierra Club Books, San Francisco, 1978, 48. o. 11 J. W. Heywood: Perceiving ordinary magic. Shambhala, Boulder and London, 1984. 59. o. 12 A. Comfort: Reality and empathy. State Univ. of New York Press, Albany , New York, 1984. 13 E. W. Barnes: Scientific theory and religion. Cambridge Univ. Press, Cambridge, 1933, 583. o. 14 René Descartes: Elmélkedések az első filozófiáról. Ford. Boros Gábor, Atlantisz, Budapest, 1994. 15 D. Bohm: Wholeness and the implicate order. Routledge & Kegan Paul, London, 1980. 16 Lásd Comfort: Reality and empathy. 17 Uo. 25. o. 18 E. Jantsch: The self-organizing universe. Pergamon, New York, 1980. 19 Lásd Heywood: Perceiving ordinary magic. 174. o. 20 A. Hardy - A. Harvie - A. Koestler: The challenge oj"chance. Random House, New York, 1973., 194-195. o. 21 G. Gamow: Thirty years that shook physics. Anchor, Garden City, 1966., 64. o. 22 Lásd Thompson: The time falling bodies take to light. 23 J. Campbell: The inner reaches of outer space: Metaphor as myth and reli­ gion. Alfred van der Marek, New York, 1986., 17. o. 24 Uo. 18. o. 25 J. Smuts: Holism and evolution. Macmillan, New York, 1926.


26 L. Watson: Lifetide. The biology of consciousness. Simon & Schuster, New York, 1980. 27 D. Bohm: Nature as creativity. A conversation with David Bohm. Re Vision 5., February, 35-40. és 39. o. 28 P. Kammerer: Das Gesetz der Serie. Versagts-Anstalt, Stuttgart und Berlin, 1919. 29 A. Koestler: The case of midwife toad. Random House, New York, 1972., 136. o. 30 Lásd P. Kammerer: Das Gesetz der Serie. 31 A. Koestler: The roots of coincidence. Random House, New York, 1972., 87. o. 32 Lásd A. Koestler: The case of midwife toad. 139-140. o. 33 J. P. Briggs - F. D. Peat: Turbulent mirror. An illustrated guide to chaos theory and the science of wholeness. Harper & Row, New York, 1989. 34 M. Shallis: On time. Schocken Books, New York, 1983. 35 Lásd A. Koestler: The case of midwife toad. 36 Lásd Comfort Reality and empathy. 37 Lásd Bohm: Wholeness and the implicate order. 38 B. d'Espagnat: Quantum theory and reality. Scientific American, 1979. november, 158-181. 39 Uo. 40 N. Herbert: Quantum reality. Anchor/Doubleday, New York, 1985. 41 Lásd Bohm: Wholeness and the implicate order. 42 Lásd Comfort: Reality and empathy. 43 Lásd Bohm: Wholeness and the implicate order. 44 M. Shabistari: The secret garden. Saját fordításom (D.Z.). E. P. Dutton, New York, 1974. 45 Lásd Hardy - Harvie - Koestler: The challenge of chance. 46 Uo. 173. o. 47 R. Sheldrake: A new science of life. Blond & Briggs, London, 1981. 48 R. Sheldrake: Part I: Mind, memory and archetypes — Morphic resenance and the collective unconscious. Psychological Perspectives 18, 1987 január, 925, 12 .o. 49 Lásd Sheldrake: A new science of life. 50 R. Sheldrake: The Presence of the past. Random House, New York, 1988. 51 Uo. 52 Uo. 53 Uo. 54 R. Sheldrake and D. Bohm: Morphogenetic fields and the implicate order. A conversation, Revision 5, 1982 február, 41-48. o. 55 L. Ervin: The psi-fteld hypothesis. IS Journal 4, 1987, 13-28. o. 56 D. Bohm and F. D. Peat: Science, order and creativity. Bantam, New York, 1987. 57 B. McWaters: Conscious evolution. Personal and Planetary transformation. San Francisco - Institute for the Study of Conscious Evolution, 1981, 64. o. 58 Lásd .lung: Synchronicity.


59 S. Grof: The adventure of self-discovery. State University of New York Press, Albany-New York, 1987. 152. o. 60 M-L. von Franz: Projection and recollection in Jungian psychology. Open Court, Lasalle 111, 1980. 61 S. Padfield: Archetypes, synchronicity and manifestation. Psychoenergetics 4, 1981 január, 77-81. o. 62 S. Padfield: Mind-matter interaction in the psychocinetic experience. In: D. D. Josephson and V. S. Ramachandran (eds.): Consciousness and the physical world. Pergamon Press, New York, 1980, 167. o. 63 Lásd S. Padfield: Archetypes, synchronicity and manifestation. 80. o. 64 Lásd Hardy - Harvie - Koestler: The challenge of chance. 65 Lásd Koestler: The roots of confidence. 66 Lásd S. Padfield: Mind-matter interaction in the psychokinetic experience. 169. o. 67 A. Bailey: The yoga sutras of Patanjali. Lucis, 1972., 394. o. 68 Lásd S. Padfield: Archetypes, synchronicity and manifestation. 80. o. 69 O. Stapledon: Starmaker. Penguin, Baltimore, 1972 (eredeti 1937), 79. o. 70 A. N. Chester: A physical theory of psi based on similarity. Psychoenergetics 4, 1981. február, 89-111. o. 71 P. Teihard de Chardin: Az emberi jelenség. Gondolat, Budapest, 1980. 72 Uo. 84. o. 73 Uo. 85. o. 74 Uo. 74. o. 75 I. Progoff: Jung, synchronicity and Human Destiny. Acausal dimensions of human experience. Dell, New York, 1973 76 Lásd E. Jantsch: The self-organizing universe. 77 A. Koestler: Janus: A summing up. Random House, New York, 1978. 78 Uo. 79 Uo. 270. o. 80 D. Loye: The sphinx and the rainbow. Shambhala, Boulder, 1983. 81 R. Targ - K. Harary: The mind race. Villard Books, New York, 1984. 82 P. Goldberg: The intuitive edge. J. P. Tarcher, Los Angeles, 1983. 83 Chu Hsi: The philosophy of human nature by Chu Hsi. Probstrain, London, 1922. Saját fordításom. 84 R. L. Dubois: Pasture and modern science. Heinemann, London, 1960. 85 J. H. Jackson: Some clinical remarks on cases of defects of Expression (by words, writing, signs stb.) in diseases of the nervous system. Lancet 2, 1864, 604. o. 86 J. Bruner: On knowing. Essays for the left hand. Harvard Univ. Press, Cambridge, Mass., 1962, 2. o. 87 Lásd D. Loye: The sphinx and the rainbow. 88 B. Honegger: Spontaneous waking-state psi as interhemispheric verbal communication. Washington Research Center, San Francisco, 1979. 89 J. Jaynes: The origin of consciousness in the breakdown of the bicameral mind. Houghton Mifflin, Boston, 1976.


90 W. Penfield and P. Perot: The brain s record of auditory and visual experi­ ence. A final summary and discussion. Brain 86, 1963, 595-702. o. 91 B. Honegger: Spontaneous waking-state psi as interhemispheric verbal communication. 92 Uo. A12. 93 C. G. Jung: Commentary on the secret of the golden flower. In: R. Wilhelm: The secret of the golden flower. Brace & World, New York, Harcourt, 1962. 94 P. Russell: The Global brain. J. P. Tarcher, Los Angeles, 1983, 214. o. 95 Uo. 96 D. W. Orme-Johnson: Higher states of consciousness. EEG-coherence, cre­ ativity and experiences of siddhis. Electroencephalography and Clinical Neurophysiology 4, 1977, 581. o. 97 K. Pribram: The holographic hypothesis of brain function. A meeting of minds. In: S. Grof: Ancient wisdom and modern science. State Univ. of New York Press, Albany, New York, 1984. 98 Y. Abu-Mostafa - D. Psaltis: Optical neural computers. Scientific American 256, 1987 március, 88-95. o. 99 Lásd D. Loye: The sphinx and the rainbow. 100 Lásd C. G. Jung: Synchronicity. 101 Uo. 22. o. 102 Uo. 10. o. 103 A. Schopenhauer: Sämtliche Werke, 8. kötet, 1851. 104 Uo. 225. o. 105 Lásd M. Shabistari: The secret garden. 106 C. G. Jung: Synch ronicity. 107 Lásd W. I. Thompson: The time falling bodies take to light. 108 J. Campbell: The masks of god. Vol. 1: primitive mythology. Viking, New York, 1959, 263. o. 109 M. Meade: "I'll answer in three days. " An interview with Mecheal Meade. Inroads: A Journal of the Male Soul 1 1988 január, 4-13, 7. o. 1101. Progoff: Jung, synchronicity and Human Destiny. Acausal dimensions of human experience. 83. o. 111 Homérosz: Iliász, ford. Devecseri Gábor, Budapest, Európa, 1985., 358361. 112 A. Vaughan: Incredible coincidence. J. B. Lippincott, New York, 1979. 113 W. F. Otto: The homeric gods. Pantheon, New York, 1954. 114 Lásd M-L. von Franz: Projection and recollection in Jungian psychology. 115 Uo. 61. o. 116 Th. Kuhn: A tudományos forradalmak szerkezete. Ford.: Bíró Dániel Gondolat, Budapest, 1984. 117 Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető. Ford: Tatár György, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1984., 14. o. 118 Uo. 19. o. 119 Uo. 99. o. 120 S. S. R. Swami - R. Ballentine - A. Swami: Yoga and psychotherapy: The evolution of consciousness. Himalayan Press, Pa. Honesdale, 1976.


121 K. Wilber: Eye to eye: The quest for the new paradigm. Doubleday, New York, 1983., 122. o. 122 M. Stein: In midlife. A Jungian perspective. Spring, Dallas, 1983. 123 125 Lásd C. G. Jung: Synchronicity. 124 A. Teit - L. Farrand - M. K. Gould - H. J. Spinden: Folk-tales of Salishan and Sahaptin tribes. F. Boas (ed.). G. E. Stechert, Lancaster, 1917. 125 Robert Graves: A görög mítoszok. 1. kötet, ford. Szíjgyártó Lászó, Európa, Budapest, 1981., 84-85. o. 126 W. Burkert: Greek religion. Harvard Univ. Press, Cambridge, Mass., 1985. 127 Lásd W. F. Otto: The homeric gods. 123. o. 128 J. Hillman: The dream and the underworld. Harper & Row, New York, 1979. 129 Lásd Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezető. 130 Lásd J. Campbell: The masks of god. 131 Lásd Kerényi Károly: Hermész, a lélekvezetö. 61. o. 132 Lásd Burkert: Greek religion, 158. o. 133 Lásd Campbell: The masks of god, 416. o. 134 Lásd Kerényi Károly: Hermész, a lélekx'esztő. 135 R. Pelton: The trickster in West Africa. A study in mythic irony and sacred delight. Univ. of California Press, Berkeley, 1980. 136 Lásd Campbell: The inner reaches of outer space, 55. o. 137 G. Globus: Three holonomic approches to the brain. In: David Bohm: Physics and beyond. B. Hiley and D. Peat (eds.), Routledge & Kegan Paul, London, 1986. 138 Lásd Otto: The homeric gods, 121. o. 139 C. G. Jung: Alchemical studies. CW, vol. 13. Princeton Univ. Press, Princeton, N. J., 235. o. 140 N. O. Brown: Hermes the thief. Vintage Books, New York, 1969. 141 Az eredetiben a precreative (alkotó, nemző) és a creative (alkotó) szavakon alapul a nyelvbotlás, amit megpróbáltam közelítőleg visszaadni. (A ford.) 142 M. L. von Franz: Alchemical active imagination. Spring, Dallas, 1979, 94. o. 143 Lásd Pelton: The trickster in West Africa, 49. o. 144 Uo. 141. o. 145 S. Aurobindo: Savitri. Sri Aurobindo Ashram Press, Pondicherry, India, 1974., 20. o. 146 Lásd Pelton: The trickster in West Africa, 60. o. 147 Lásd W. F. Otto: The homeric gods. 117. o. 148 Lásd R. Pelton: The trickster in West Africa. 149 E. C. Whitmont: The symbolic quest: Basic concepts of analytical psychol­ ogy. Harper & Row, New York, 1969. 150 C. G. Jung: Four archetypes: Mother, rebirth, spirit, trickster. Bollingen Series, vol. 9, pt. 1, Princeton Univ. Press, Princeton, N. J., 1959, 147. o. 151 D. Peat: Synchronicity: The bridge between matter and mind. Bantam, New York, 1987, 18. o.


152 Lásd N. O. Brown: Hermes the thief. 153 Lásd Kerényi, im. 100. o. 154 H. Zimmer: The king and the corps. Bollingen Series XI, Princeton Univ. Press, Princeton, N. J., 1971. 155 D. Hoffman: Form and fable in American fiction. Oxford University Press, London, 1961. 156 Mark Twain: Huckleberry Finn. Ford. Koroknay István, Európa, Budapest, I960., 293. o. 157 Lásd W. F. Otto: The homeric gods. 158 C. G. Jung: Aión. Adalékok a mély-én jelképiségéhez. Ford: Viola József, Akadémia Kiadó, Budapest, 1993. 159 Lásd C. G. Jung: Synchronicity 23. o. 160 John Fire/Lame Deer - Richard Erdoes: Sánta őz, a sziú indián sámán. Ford. Simoné Avarosy Éva, Európa, Budapest, 1988., 237. o. 161 Uo. 243. o. 162 Lásd Stein: In midlife. 163 Lásd R. Pelton: The trickster in West Africa. 60. o. 164 R. Johnson: Inner work. Harper & Row, San Francisco, 1986, 59. o. 165 I. Progoff: The practice of process meditation. Dialoge House, New York, 1980. 166 Uo. 167 J. Campbell - B. Moyers: The power of myth. Parabala Magazine, Mystic Fire Video, New York, 1988. 168 B. Vissell - J. Vissell: A szív útja. Ford.: Gellért Marcell Édesvíz Kiadó, Budapest, 1995. 169 Lásd I. Progoff: Jung, synchronicity and Human Destiny. 170 Lásd Hardy - Harvie - Koestler: The challenge of chance. 171 W. E. Cox: Precognition. An analysis II. ASPR 50, 1956, 99-109. o. 172 W. Weaver: Lady Luck: The theory of probability. Anchor, New York, 1963. 173 C. G. Jung: Mysterium coniunctionis. CW, vol. 14, pt. II, Princeton Univ. Press, Princeton N. J., 1965, 535. o. 174 M. Serrano: Jung and Hess. A record of two frendships. Schocken, New York, 1968, 86. o. 175 Lásd M. L. von Franz: Alchemical active imagination. 176 M. Berman: The reenchantment of the world. Cornell Univ. Press, Ithaca, N. Y, 1981. 177 Lásd M. L. von Franz: Alchemical active imagination. 83. o. 178 S. S. S. Rama: Developing strength and willpower. Dawn 6, March, 1987, 6-14. o. 179 The Mother: Questions and Answers - 1950-1951. Sri Aurobindo Ashram Press, Pondicherry, India, 1972, 233. o. 180 R. Swami Tirtha: The practical Vedanta. Himalayan Press, Honesdale, Pa., 1978, 36-37. o. 181 Uo. 6-7. o.


182 E. C. Whitmont: The return of the goddess. Crossland, New York, 1982, 231. o. 183 Uo. 231. o. 184 J. Lilly - A. Lilly: The dyadic cyclone. Simon & Schuster, New York, 1976, 27. o. 185 Lásd E. C. Whitmont: The return of the goddess. 186 Lásd J. Lilly - A. Lilly: The dyadic cyclone. 25-26. o. 187 D. Spangler: The laws of manifestation. DeVross, Marina Del Ray, California, 1975, 55. o. 188 T. Leggett: A first Zen reader. Tuttle, Rutland, Vermont, 1960, 178. o. 189 M. L. von Franz: Alchemy: an introduction to the symbolism and the psy­ chology. Inner City, Toronto, 1980, 236. o. 190 Lásd C. G. Jung: Commentary on the secret of the golden flower. 124. o. 191 Lásd M. L. von Franz: Alchemy. 237. o. 192 Lásd W. F. Otto: The homeric gods. 115. o. 193 Lásd Kerényi: Hermész, a lélekvezető, 108. o. 194 Lucián (i. sz. 2. század): Dialogues of the gods. 195 A János-akta Krisztus-himnusza. (Ford. Ladocsi Gáspár) In: Apokrifek, Szent István Társulat, Budapest, 1980., 18. o. 196 K. Wilber: Up from Eden. Doubleday, Garden City - New York, 1981. 197 M. Harner: The way of the shaman. Harper & Row, New York, 1980, 89. o. 198 K. Seligman: Mágia és okkultizmus az európai gondolkodásban. Ford. Greskovits Endre, Dondolat, Budapest, 1987., 14. o. 199 H. Chou: Chinese oracle bones. Scientific American 240, április, 134-144 és 148-149. o. 200 M. Loewe - C. Blaker: Oracles and divination. Shambhala, Boulder Colorado, 1981, 152. o. 201 Uo. 152-153. o. 202 Lásd M. Loewe - C. Blaker: Oracles and divination. 7. o. 203 R. Wilhelm. Ji Csing. A változások könyve. Ford: Deseő László, Édesvíz, Budapest, 1994. 204 C. G. Jung: Personal letter to Dr. Liliane Fry-Rohn 1945. február 27., idézi: A. Jaffé: C. G. Jung: Word and symbol. Princeton Univ. Press, Princeton N. J., 45. o. 205 Lásd Shallis: On time. 206 Lásd Hardy - Harvie - Koestler: The challenge of chance. 207 B. Russell: Human knowledge. Allen & Unwin, London, 1961. 208 T. R. Fine: Theories of probability: An Examination of foundations. Academic Press, New York, 1973.


Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás"  

Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás"

Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás"  

Allan Combs és Mark Holland "Szinkronicitás"

Advertisement