nyába. Mai szemlélettel az eredmények elképzelhetőek. A környező országokban az érsebészet még gyengébb helyzetben volt, mint nálunk, mert még Bécsben és Pozsonyban sem operáltak eret. Prágában viszont igen. Hogy az NDK-ban milyen lehetett a helyzet, arra csak az jellemző, hogy a 60-as évek elején a Schmidt nevű professzor megjelent itt nálunk – ez már Kudász idejében volt persze – és elmondta, hogy szeretne szív- és érsebészetet létesíteni Lipcsében. Mellkasi műtétek után mellkasi szívóra kell tenni a beteget. Akkor még drainek nem voltak, hanem egy piros, vastag, kemény gumicsövet helyeztünk a mellkasba. Igen ám, de nem volt szívó. Volt egy kis 5 kilogramm súlyú szívógép, amivel időnként le lehetett szívni, utána a csövet eszközzel lefogni. Az már nagy előrelépés volt, amit Keszler valósított meg, hogy a tüdőosztályon meg a szívosztályon a folyosókon ún. vízszívókat létesített. Tehát ahol sugárban jött le a víz, ott volt egy kis oldalcső, amely levegőt szívott be. Erre voltak rákötve 2-3 kórteremnek a betegei. Szaladgáltak lenn a földön a piros csövek, három-négy, és a vízszívóval szívták azokat. De előtte még ez sem volt. Jóval később létesült – messze Kudász idejében – a központi szívó. Nem volt műanyag fonal, nem voltak megfelelő tűk. A régi tűk – amelyek hajlítottak – túl nagyok, de főleg vastagok voltak. A fonal pedig egyszerű lenfonal volt, amit olajban sterilizáltak a műtősnők, hogy jobban csússzon. Tudniillik az érműtéteknél minden egyes öltés összehúzta az adventitiát, deformálta az eret, tehát minden öltés után igazítani kellett. Ennek következtében rendkívül sokáig tartott minden érvarrat.” Részletek dr. Papp Sándor (Soltész professzor utódja az érsebészet élén) önéletrajzi leírásából: „Mindig orvos akartam lenni. Apám vármegyei tisztviselő volt Nagyenyeden. 1928-ban – akkor én 5 éves voltam – meghalt. Nagyenyeden is érettségiztem. Ekkor Erdély már kettéosztott állapotban volt, nem iratkozhattam be az orvosi fakultásra, mert Romániában nem vettek fel magyarokat. Átszöktem a határon, és Kolozsvárott sikerült beiratkoznom az orvostudományi egyetemre. Jött a II. világháború, majd az amerikai hadifogság. Amikor hazahoztak Magyarországra, kiderült, hogy Erdélybe már nem mehetek vissza, mert a románok – mint katonaszökevényt – köröztek, így a budapesti egyetemen fejeztem be tanulmányaimat 1949-ben. Ettől kezdve az egyetemhez „ragadtam”, az I. sz. Sebészeti Klinikán kezdtem el sebészkedni. Abszolút véletlen volt, mert ideggyógyásznak készültem, a sebészetről nagyon rossz véleményem volt. Amikor a felavatásom utáni nap bementem a Dékáni Hivatalba, hogy kikérjem a diplomámat, közölték, hogy nem tudják kiadni, mert a sebészeti cselédkönyvezésemből 2 hét szabálytalan. Semmelweis óta volt egy olyan rendelkezés, hogy kórbonctan szigorlat előtt nem lehet sebészetet cselédkönyvezni. Én a sebészeti cselédkönyvezésem megkezdése után 2 héttel tettem le a kórbonctani szigorlatot. Tehát az azt előző 2 hét szabálytan volt. Hova menjek? Az udvar túlsó 132 A Vá ros m a j o r i K l i n i ka
első
100
éve