előtt, és néztem, amint félhomályban leülnek a lányok a bordó fotelekbe, és megigazítják a szoknyájuk szegélyét. 1961 tavaszán én is bemerészkedtem, egy lerongyolódott plüssfotelbe süppedve fagylaltoztam, és az újvidéki Polja című folyóiratot olvastam, majd az ablakon keresztül bámultam a székesegyház előtt várakozó emeletes »Shakespeare«-autóbuszokat.”129 Ugyanerről egy másik helyen is említést tesz: „Gimnazista koromban hányszor, de hányszor baktattam a Dornstädter mellett, míg végül rászántam magam, és betértem. Akkor meg Zagrebnek nevezték. Körülnéztem, de nem ültem le. Egyedül nem volt se kedvem, se merszem. Végül az első pártértekezlet után rászedtem Tölgyesi Arankát, hogy ünnepeljük meg a nagy napot. Csasztizom. [...] A Zagreb cukrászdában 1960-ban nemcsak kávét árultak, hanem konyakot, barackpálinkát, slyivovicát, likőrkülönlegességeket. Bő választékú itallapjuk volt. Aranka limonádét kért, én csapolt sört szerettem volna, viszont a kedvéért magamnak is limonádét rendeltem.”130 Végelnél a Dornstädter emellett a várost életre hívó és életben tartó, de végzetét is megpecsételő multikulturális, többnyelvű és különböző felekezetekhez tartozó lakosságának is szimbóluma egyben. A cukrászda bezárása, átnevezése, cégérének cseréje ilyen értelemben, pontosan ennek a törökök kiűzése utáni, napi gyakorlatban megnyilvánuló etnikai sokszínűségnek szándékosan végrehajtott megcsorbítása, valamint több ezer lakosának a történelem vágóhídjára hajtása is volt egyben. Jelzésértékű az is, hogy a kilencvenes évektől íródó szövegekben a végeli narrátor szinte csak ezt a lefelé ívelést, ezt a diagnózist térképezi fel szövegről szövegre, miközben regényeiben, esszéköteteiben azokat a helyszíneket járja egyenként be, amelyek másmilyenek, amelyek láthatóan magukon viselik a megváltozott idő nyomát, és, amelyek már semmiképpen sem olyanok, amilyenek voltak vagy, amilye Végel László: Peremvidéki élet. 79. Végel László: Áttüntetések. 91.
129 130
152