Ladik Katalin lírája, hangköltészete és performanszai egyaránt bemutatják „a Másik” világot is: a stigmatizáltat, az ősit, a véreset, a mágikust, a letűntet, a tagadottat. Szubjektuma felbontja a hagyományos térbeli kötődéseket és idődimenziókat, megcsavarja a nyelvet és az ideologémákká csontosodott erkölcsi jelölőket, ami által gyökeresen más viszonyulási módok, gyakorlatok és metaforák válnak lehetővé. Ladik egyrészt a valóság redukciója és meghaladása, másrészt a térbe rejtett múlt-narratívák által azonosul a világgal. Az életmű kései szakaszában viszont a térbeli valóságelemek beépítése során fokozatosan racionalizálódik a reprezentált valóság. Akárha a próza másfajta viszonyulási módokat követelne meg. A helyszínek elválaszthatók, izolálhatók lesznek egymástól, sőt még a szubjektum is sokszor puszta szemlélőként, szinte passzív szereplőként marad jelen, és egy addig elképzelhetetlen módon leválasztható lesz magáról a térről, amelyben régen csakis központi figuraként, demiurgoszi erőket kifejtő, érzékin túli szubjektumként lehetett jelen. „- Ez egy akció! Újvidék leeresztése a Dunán! - kiáltotta felém a folyó felszínén sodródó képeslapról a katedrális mellett a Vajdasági Írók Közössége felé úszva. Megkapaszkodott a Miletić-emlékműben, onnan még idekiáltotta, hagyjam leereszkedni őt a képeslapban a Dunán! A sétálók, a gyerekek, mindannyian a folyót bámultuk, hogyan úszik le Újvidék a Dunán. Úszott a város és mindmegyannyi gyár, a Sport- és Üzletközpont, a tv-torony, a péterváradi vár az erődítménnyel, és úszott, távolodott, eltűnőben volt barátnőm arcának déli oldala felé. Amikor teljesen egyedül maradtam a fákkal körülvett homokos parton, egyszer csak távoli röfögés hallatszott. A folyó túlsó partján, a szerémségi oldalon egy piros buldózer vájta a homokos talajt.”106 Ladik Katalin: Élhetek az arcodon? 55.
106
128