Roginer Oszkár: A város mint (ellen)érv – Újvidék a (jugoszláviai) magyar irodalomban

mélyfuratokba sem, és inkább a pillanat erejére, a jelenlegire, a mostanira helyezi a főhangsúlyt. Az Új Symposion első nemzedéke egy olyan viszonyítási keretet indított útnak, amelynek köszönhetően Újvidék, elsősorban Domonkos István és Végel László életművében, de másoknál is a megállíthatatlan, maga előtt minden hagyományt ledózeroló haladás mítoszával fonódik össze.

Ennek természetesen politikai és szellemi vonzatai is voltak egyaránt, hiszen az érvelési pozíció ekkor szinkronban állt a kor politikai eszméivel, amely a fiatalságot, a megkésett felvilágosodást, a városiasodást, a bal-oldalról előző progresszivitást, a technika vívmányait helyezte szembe a vidéki elmaradottsággal, a hagyományos értékekkel és termelési formákkal, a meghaladott falusi babonákkal. A városnak a (jugoszláviai) magyar irodalomban végigkövethető alakulásgörbéje ilyen értelemben egy széleskörű, párhuzamosan zajló jelentéselvonással és jelentésfeltöltéssel, továbbá asszociációs mezőinek fokozatos bővülésével ment végbe, miközben a folyamatosan városba özönlő egyetemisták és fiatal munkavállalók – annak ellenére, hogy a mítosz már a nyolcvanas években megfeneklett és anakronisztikussá vált – átvették és továbbépítették ezt a referenciamezőt egészen a kilencvenes, de még a kétezres években is. „Túrú Jancsira hagyom budlibicskám is legyen az övé hadd kerüljön végre már tekintélyben a limáni srácok fölé íme részemről még egy hatalmas áldozat árverésre bocsátom az összes gyufásdobozokat a szalvétaktól már régebben 102