Page 1

vizitkártya

BÖJTÖS KINGA ROVATA

Ötven gigabájt

a liszteszsákban

Kis angol nyelv és nagy mosoly. Vörös Jancsi, a harminc éve életmódszerűen barangoló honfitársunk szerint ennyi kell a világjáráshoz. Meg az a pár dolog, ami az útikönyvekből kimaradt...

„Várj csak, mutatok egy kis Lisszabont neked” – nevet, és rám borítja azt a két tucat memóriakártyát, amit legutóbbi utazása során lőtt tele képekkel. Már egy ideje győzködöm, hogy adja ki könyvben azt a több százezer fotót, melyet évtizedek alatt készített, bármelyik csücskében járt is a világnak. Bánom is én, rendszerezze országok, vidékek, földrészek, mélységek és magasságok, tengerek és hegycsúcsok alapján, válogassa a gazdagság és a nyomor arcai szerint, vagy a kamerába meredő kíváncsi szemek színe szerint... És feltétlenül rakja a képek mellé saját történe-

teit is, mert azokkal szkanderben lenyomná a világ legnagyobb travel-magazinjait és dokumentumfilmeseit, akik szerint „nem járt még itt fehér ember mielőttünk…”. Dehogynem. Jancsi már egész biztosan járt ott, és erre tanú a zambiai falusi kocsma sötét tekintetű közönsége, akiket egy pofa sörre hívott meg a nézeteltérések elkerülése és a bizalom kiépítése érdekében. Tán még ma is széles vigyorral emlegetik a furcsa kis országból jött idegent, aki a kocsmárostól ajándékba kapott italért cserébe egy üveg jó aszút küldött vissza a következő magyar Afrika-utazóval. Mert János szerint ebben

Lakáskultúra 77


áll a lényeg: megismerni a helyet, ahova megyünk, elfogadni a szokásokat és embereket, akiket nem ismerünk, és minél gyorsabban barátságokat kötni bőrszínre, kultúrára és nyelvjárásra való tekintet nélkül. Így aztán lassan elérhetjük, hogy egyetlen országban sem kell szálloda, idegenvezető és bérelt gépkocsi. Ily módon lehet saját szobánk minden városban, víkendházunk az összes tájon és hétvégi telkünk bárhol a kerek földgolyón. Viszonzásként néha a mi pesti lakásunkba csöngethet be pár hátizsákos jó barát – Jerôme Párizsból, José Mexikóból vagy

78 Lakáskultúra

Rene Hollandiából. Ma divatos, weben terjedő utazási forma ez, melyet a mi Jánosunk már a hetvenes években kitalált, kezében első ötablakos útlevelével Lengyelország felé vonatozva. Aztán jött a többi baráti ország, a KGST-kaláka, ’86-tól a mesés Nyugat, ’88-tól az egész világ. A család szerint a tengerész nagypapa nyughatatlan vére buzgott a gyerekben, amikor már hatévesen világtérképeket böngészett és hosszú buszozásokra indult a nyolcadik kerületből a főváros határáig és onnan vissza gyalog, utcákon és tereken át megismerve a város minden háztömbjét.

Külföldi kocsikba szállt be, hogy célba juttassa az eltévedt idegeneket és otthon megkapja az anyai pofonokat érte. „Tőlem Új-Zélandra is elmehetsz, de nyolcra itthon légy!” – szólt hajdanán a szigorú, de célt mutató atyai parancs a kisfiúnak, akinek azóta tucatszor megvolt Új-Zéland, Ausztrália, Óceánia és megannyi távoli vidék. Könyvespolcán az első gyermekkori atlaszok mellett már alig férnek az útikönyvek, albumok, ám kezdeti utazásait képeslapok fotói és a vasfüggöny résein át beszivárgott filmek ihlették. Ma már zsebében a világ, de mindig megható-

dik a lisszaboni Április huszonötödike híd lábánál, melyet minden napszakban ezer szögből lefényképezett már, mióta huszonévesen meglátta Alain Tanner filmjében, „A fehér városban”… Útikönyvek nélkül ad tanácsot minden hozzáforduló, utazni készülő ismerősnek, mert tőle még egy kiflit sem loptak el a tömött indiai vonatokon, és önvédelemből felpofozott már néhány késes zsebtolvajt Dél-Amerikától Ausztráliáig. „Az ostoba turistaként viselkedők vonzzák a bajt” – összegzi kompakt intelmeit, ezért csak két váltás ruhával utazik akár négy napra, akár

négy hónapra, mert mosni bárhol lehet. Nem feltűnősködik, nem hangoskodik, értékes fotós masináját nem lóbálja, inkább a piacon vett liszteszsákba teszi, mielőtt felszáll a mexikói autóbuszra. Szervezett csoporttal és hisztis nőkkel nem utazik, leggyakrabban csak párjával, Claudiával, aki gond nélkül megmássza vele a hatezres magasságot, bírja a nepáli sátrazást és akinek nemzetközi táskagyűjteménye utolérhetetlen. János mára társtulajdonosa az egyik legpatinásabb, legtöbb árut kínáló hazai egzotikus lakberendezési cégnek, mely

lánya nevét viseli: Aura. Így nyugodtan hátradőlhetne tíkfa foteljében a többhetes árubeszerzések, a százötvenszer megjárt Indonézia–Thaiföld–India útvonal helyett. Vízipipára gyújthatna és memoárjait írhatná, ha nem élvezné éppoly lelkesedéssel a felfedezés örömét, mint legelső kalandozásai alkalmával. Sietve átnézi még e sorokat, majd feltölti fényképezője akkuját a következő, ezúttal szolid európai körútjához. Bár szavai szerint „romlik az arány”, azaz egyre több időt tölt itthon, mégis három-négy nap után gyógyíthatatlan vágy gyötri, a „mehetnék” vágya.

FOTÓ: SCRIPTFOTO, AURA ARCHÍV, WWW.AURAHOME.HU

vizitkártya

Lakáskultúra 79

Ötve gigabájt a liszteszsákban  

A cikk a Lakáskultúra Vizitkártya c. rovatában jelent meg. Szöveg és képek: Böjtös Kinga

Advertisement