Shakespeare színház · Shakespeare Theatre 1987, heliogravür / heliogravure, 540 x 200 mm
Shakespeare! Egymaga fele a teremtésnek – mondja Petőfi. Sohasem naiv – mondja Babits. Vagy az a furcsa, álomszerű vers Juhász Gyulától, inkább Shakespeare ürügyén, és mégis hozzá méltón: „Violás alkony, opálos színekkel, Nézi a néma, nagy, magányos Ember: Szívében kong, bong a Téli rege!” Magyar költők után magyar grafikus-művész: Orosz István idézi meg a Globe Színház szellemét. Erzsébet-kori színházat látok hosszú, részletező panorámaképen. Aztán egy idő múltán minden kellék eltűnik, Shakespeare-t látom csak a képen, ahogyan szembefordul velem. Látószög kérdése csupán? Nézőponté a térben? Az időben? Kamasz koromban, mikor kinyílt előttem a világirodalom, válogatás nélkül faltam regényeket, drámákat, költeményeket. Évek-évtizedek alatt a megtévedt könyvek, a rossz versek, a hazug drámák szétfoszlottak, miközben rongyosra-koszosra olvasott Shakespeare-em egyre fényesebben ragyogott. Hogyan tudott ilyen friss maradni? Miféle sugallat repítette túl babonákon, korlátoltságokon, előítéleteken? Mikor válik közkinccsé gondolkozásunkban, életünkben mindaz, amivel ez a négyszáz éve élt ember megajándékozott bennünket?
Shakespeare! He alone was half of all Creation – said Petőfi. Never naïve – said Babits. Or that strange, dreamlike poem from Gyula Juhász, rather taking Shakespeare as its pretext, yet worthily: “Violet down with opaline colours, The silent, lonesome Man observes: In his heart peals, resounds the Winter’s tale!” And after the Hungarian poets, the Hungarian graphic artist: István Orosz evokes the spirit of the Globe Theatre. I can see an Elizabethen theatre in a long, detailed panorama picture. Then, after a while all the deteils disappear, and I can only see Shakespeare in the picture, as he is facing me. Is it only the matter of perspective? The aspect of space? Of time? In my adolescence, when the literature of the world opened before me, I devoured novels, plays and poetry indiscriminately. Through the years and the decades, the wrong books, bad verse and false plays dissipated, while my Shakespeare, read until worn into tatters, shone ever more resplendent. How could it remain so fresh? What sort of inspiration sent it soaring above superstition, restrictions, or prejudices? When does all that bestowed upon us by the man who lived four hundred years ago become public property in our thinking and in our lives?
Lénárt István
István Lénárt
56
OroszIstvan-album-final-1021.ind56 56
2008.10.22. 9:58:21