U. Nagy Gábor
ÕRSÉGI HÁZAK I.
AZ ÖRÖKSÉG
36
Hagyomány és örökség
A hagyomány a szerves közösségekben a kultúra valóságos létformája, a közvetítője és egyben a folytonosságának a záloga. Mivel az élet teljességére vonatkozik, maga a kulturális alapminta. A jelenléte átfogó és közvetlen – vagyis a közvetítő nem válik ki az egészből, nem autonóm. (Az i.e. 6. században Hérakleitosz azért korholja Homéroszt, mert leírta azt, amit az élő emlékezetnek kellene fenntartania).
A felbomlott hagyomány fennmaradó részei alkotják az örökséget. A tudományos megismerés – a néprajz, az antropológia, a régészet – vizsgálatának tárgya is már csak az örökség köre lehet. Az örökséggel való viszonyunk így többnyire reflektív, önkényes, vagy rosszabb esetben csupán leltározó. Ez a számbavétel lehet ugyan alapos, tudós feldolgozás, de a hagyományhoz közvetlenül nem tud hozzáférni, mert hiányzik belőle az „ártatlanság”, vagy a költői, a műalkotói erő.
Az örökség elemei viszont felhasználhatók szabadon is, ha ez a felhasználás inspiratív – önkéntelen vagy művészi. Ez már több ezer éve folyik az európai kultúrában, a folytonos megújulások sorában. Ebben a sorban a hitelesség nem a tárgyszerűség vagy a tényszerűség, hanem éppen a megújulás képességének kérdése. A leltározók tehát sohasem lehetnek hitelesek – a leltár mindig csak mennyiségeket lát, a minőséghez nincs köze.
37
Az építészeti hagyomány is egyfajta megformálódása az életnek, az életmódnak egy adott helyen. Ugyanakkor nem csak megjelenítője, hanem továbbörökítője is annak. Ez a kettős természet a hagyomány minden elemére érvényes.
A kánon – a hagyomány szabályrendszere – szigorú törvény, a kanonizált tradíció nem igényli, de nem is tűri az invenciót – a személyiség itt csak árnyalhatja annak egyes formáit.
Az örökséggé vált kánon majdnem ugyanilyen szigorú rendszer, de már az éltető evidencia élménye nélkül. Az önkéntelen és a művészi inspiráció szabadsága viszont szinte végtelen – az örökség figyelmes ismerete megtermékenyítheti a megújulást. Konzerválni csak a megóvandó örökséget lehet – a hagyományban lakozó életet azonban nem szabad (nem is lehet) a halott kánon bilincsébe zárni.
A népi építészet hagyománya is eleven, a folyamatos időben él, mint ahogy a csiga növeszti a házát belülről. Az épület anyagokban – fában, kőben, téglában – megjeleníti a formát, ugyanakkor tovább is örökíti. Hiszen ezek között a falak között élve és halva, ezeket belakva adták tovább a tudást, azokat az ismereteket, amik a forma létrehozásához szükségesek voltak. Mint ahogy a népviselet sem pusztán öltözet és külső dísz, hanem viselőjének tartást ad és azt a tartást örökíti tovább. És a néptánc sem csupán a szórakozás egyik formája, hanem a társas kapcsolatok, a társas viselkedés megformáltsága és továbbadásának eszköze.
Építészet alatt – úgy gondolom – nem csak a házakat kell érteni, hanem mindazt, ami egy tájra jellemző. Az Őrségben talán kisebb részben érdekesek a házak, sokkal érdekesebb maga a táj. Itt az emberek nem a házakban laktak, hanem a tájban éltek, a tájat használták és formálták. Az, hogy ma egyáltalán Őrségről és Vendvidékről beszélhetünk, az itt élő, közel ezer éves közösségek egyik legnagyobb produktuma, legjelentősebb kulturális tette.
Nem stiláris kérdéseket kell felvetnünk tehát, amikor egy vidék építészetéről gondolkodunk. Még nagyobb hiba, és csak látszat eredményhez vezet, ha a szokásos leltározó szemlélettel közelítünk hozzá. A formai elemeket könnyű ugyan számba venni és számon kérni, de az arányokat, a léptéket, az anyaghasználatot, a felszín, a festék alatti
38
dolgokat nagyon nehéz. A külső kép nem választható el a mögöttes dolgoktól – ha igen, akkor csak álarc. A hagyomány nem csupán a formában mutatkozott meg, hanem magában a létrehozásban is. Építészet és építés nem válhat szét egymástól. Az építés is a kultúra része, az élet része. Az ember egyik legfontosabb, legősibb, legalapvetőbb tevékenysége, a legnagyobb erőforrásait is erre fordítja.
Az építés kultúrája, a mesterség tudása és művelése nem választható el attól, amit létrehozunk általa.
Van egy gazdag örökségünk, amihez közünk van, amihez valamiképpen viszonyulnunk kell. Mit kezdjünk vele? Az emberben benne van a vágy, hogy ebbe az örökségi körbe beleképzelje az életet, azt, ami mindezt létrehozta. Építészként magam is mindig ebbe a lehetséges elevenségbe próbálom beleélni magamat.
Hiszem azt, hogy az itt bemutatott képek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy megtaláljuk a kapcsolatot a vágyott elevenség világához.
A léptékrõl és az arányokról
Talán a legkevésbé kiismerhető sajátosságai az építészetnek. Egyes kikristályosodott formái ugyan leírhatók az arányrendekkel, számtani összefüggésekkel, de ez utóbbiakból mechanikusan arányosságot létrehozni nem lehet. Minden viszonyítási pontjuk változó – függenek a helytől és a helyzettől, a tartalomtól és a mérettől, az anyagoktól és a formáktól. Az arányérzék ami felfogja őket, csak részben ösztönös, biztossá csak a műveltség teszi.
40
41
A ritmusról
Amint az élet minden megnyílvánulásának, úgy az építészet elevenségének is legközvetlenebb bizonyítéka, hogy ritmusa van. Mind a terekben, mind a formák ismétlődésében, mind az azokat létrehozó mozdulatokban.
45
A formákról
Az építészeti formák az anyagoknak és a köztük lévő erőknek az alakba reneződései. A formák nem csak megjelenítik az összefüggéseket, de megjelenésükkel fel is idézhetik azokat. Ebből következik, hogy leválva helyükről önálló életre kelhetnek. Éppen ettől a képességüktől a legcsalfább megnyílvánulásai az építészetnek. Az összefüggéseit vesztett forma valójában csak álarc.
49
50
51
53
Az anyagokról
Az anyagok önmagukban nem hordoznak minőséget, csak tulajdonságaik vannak. Minőséget a velük való munkálkodás által nyernek. A természet és az emberi kéz által létrehozott faktúrák között nincs lényegi különbség.
54
55
A szerkezetrõl
A hagyományos építészetben – így az őrségiben is – a szerkezet az egyes elemek szerepének, viszonyának a megformáltsága. Valódi, ha minden annak látszik – ami, és szép, ha arányos és kifejező. Kiolvasható belőle az egymásra épülés hierarchiája.
56
58
A díszítésrõl és a színekrõl
A díszítés mindig fontos „eseményekhez” kötődik egy házon – legyen az szerkezethez tartozó, mint egy oromfal lezárása, vagy praktikus, mint a falazott szellőzők. A legtalányosabb mégis az architektonikus – ilyenek a párkányok, lizénák, nyíláskeretek.
Ha elveszítik arányosságukat, vagy ha túljátszák tektonikus szerepüket –groteszké, komikussá válnak. A szerepét vesztett dísz csak puszta cifraság. A szín, ha természetes – mindig valaminek a színe. A rábai agyagból égetett cserép és tégla vöröse, az elszürkült fenyő ezüstje, vagy a kiszáradt gyanta meleg sárgája. Ugyanúgy igaz ez a festésre: a mész fehére, a feloldott agyag okkeres barnája, a vasoxid vöröse, feketéje, a réz zöld árnyalata. A falakra festett szín öregedése a idő egyik legszebb megmutatkozása. Kár félni tőle.
60
61
62
A részletrõl
A részlet az építészetben az egész megmutatkozása, tapinthatóvá, átélhetővé, vagyis személyessé válása. Mint a szavak a mondatokba rendeződött gondolatban. Van egyéni ízük, karakterük, fordulataik – ettől felismerhetőek. A részletek változásának története egyben a ház és lakóinak a története. Egymásból következnek. Figyelmes szemmel, mint egy krónika, úgy olvashatók. A részlet nélküli ház csak elvont tárgy, nem építészet.
65
66
67
A kertrõl és a gondosságról
A gondosság a dolgok természetének megfelelő rend fenntartása. Ahogy az Őrség tája rendben volt, amíg kaszálták, úgy volt rend a házakon és a kertekben is. A folyamatos odafigyelés, a dolgokkal való együtt élés, a gondoskodás által. Nem az akkurátusság mechanikus szigorával, hanem az értő figyelem arányosságával.
A szépség felismerése a tökéletlenben – a csorba téglákban, a szertelenül tekergő szőlőlugasban. A kertészkedésben ezt jobban értjük, de nincs ez másképpen a házakon sem.
69
70
71
73
Az otthonosságról
Mindannyian őrzünk róla valamilyen képet, hiszen ez az, amit állandóan keresünk. Egy helyet, ahol harmóniában lehetünk a világgal. Ha része az emlékeinknek, a visszatalálás vágya öntudatlanul is oda vezet. De ha sohasem tapasztaltuk meg, a hiánya késztet újabb és újabb elvágyódások felé.
Izrocilo in dedišcina
Izročilo je v naravnih skupnostih resnična oblika obstoja kulture, njen posrednik in hkrati zagotovilo njene neprekinjenosti. Nanaša se na celoto življenja in je osnovni kulturni vzorec, njegova prisotnost je vseobsegajoče in neposredno: posrednik se ne loči od celote, ni avtonomen. (Heraklit je v 6.st.pr.n.št. oštel Homerja, ker je zapisal tisto, kar bi moral ohranjati živ spomin).
Z razrahljanjem izročila se celota zdrobi na koščke in njegovi ohranjeni deli tvorijo dediščino . Predmet opazovanja anstvenega spoznanja – etnografije, antropologije in arheologije – je zgolj dediščina. Naš odnos do nje je večinoma reflektiven, samovoljen ali, v slabšem primeru, zgolj popisujoč. Preštevanje je lahko temeljita znanstvena obdelava, toda do izročila nima neposrednega dostopa, ker mu manjkata »nedolžnost« ali pesniška, ustvarjalna moč.
Elementi dediščine naj bi bili svobodno uporabni, če je uporaba inspirativna: samodejna ali umetniška. V evropski kulturi to poteka v nizu stalne prenove že tisoč let,. V tem nizu verodostojnost ni vprašanje predmetnosti ali faktičnosti, ampak sposobnosti prenove. Izvajalci inventure ne morejo biti nikoli verodostojni, inventura je vedno kvantitativna, s kvaliteto nima nič opraviti.
Tudi arhitekturno izročilo je neke vrste oblikovanje življenja, načina življenja na danem mestu. Hkrati pa ni samo njegova pojavnost, ampak tudi ohranjanje. (Ta dvojnost velja za vsak element izročila). Kanon, sistem pravil izročila, je strog zakon. Kanonizirana tradicija niti ne potrebuje niti ne prenaša invencije: osebnost lahko zgolj niansira posamezne oblike kanona. Kanon, ki je postal dediščina, je skoraj enako strog - lahko bi rekli tog - sistem, toda že brez doživetja poživljajoče evidence. Svoboda neprisiljene in umetniške inspiracije je skorajda neskončna. Pozorno poznavanje dediščine lahko naredi prenovo plodnejšo. Konzervirati je možno samo dediščino, ki jo je treba varovati; življenja, ki je v izročilu, pa ne smemo (niti ne moremo) vkleniti v okove mrtvega kanona.
Tudi izročilo ljudske arhitekture je živo, živi v času, tako kot polž odznotraj veča svojo hišo. Zgradba v materialih: lesu, kamnu in opeki, upodobi obliko, hkrati pa jo ohranja. Saj so med temi zidovi bili živi in mrtvi, bivajoč med njimi so posredovali znanje in poznavanje, ki je bilo potrebno za izoblikovanje forme. Saj tudi narodna noša ni le oblačilo in zunanji okras, ampak svojemu nosilcu daje držo, ki jo ohranja. In tudi folklora ni samo oblika zabave, ampak izoblikovan sistem in sredstvo ohranjanja. Pod arhitekturo, menim, ni treba razumeti samo hiše, ampak vse, kar je za pokrajino značilno. Pokrajina v Stražni pokrajini je morda bolj zanimiva kot hiše. Ljudje tukaj niso živeli v hišah, ampak so živeli v pokrajini, uporabljali in oblikovali so pokrajino. Da lahko danes govorimo o Stražni pokrajini in Porabju, je največji dosežek, najpomembnejše kulturno dejanje skupnosti, ki v teh pokrajinah živijo tisoč let.
Ko razmišljamo o arhitekturi neke pokrajine, nam torej ni treba postavljati stilskih vprašanj. Če se ji približujemo z običajnim inventurnim nazorom, bomo dobili zgolj navidezen rezultat ali pa bomo ujeli zrak. Formalne elemente je še možno izmeriti, toda proporce, merila, uporabo materiala, stvari pod površjem zelo težko. Zunanje slike ni mogoče ločiti od stvari zadaj – če je to mogoče, gre zgolj za masko. Izročilo se ni pojavljalo samo v obliki, ampak tudi v samem udejanjanju. Arhitekture in gradnje ni mogoče ločiti. Gradnja je del kulture, del življenja. Je ena
Felhasznált irodalom
Bálint János: Ember és fa a Nyugat-Dunántúl faépítészetében – Nyugat-Dunántúl népi építészete –Szentendre–Szombathely, 1995
Bárdosi János: A felsőszölnöki szlovén füstösház– Savaria – A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 11-12 kötet
Bárdosi János: Szalafő–Pityerszer népi műemlékegyüttes –Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 40. szám
Bárdosi János: Szombathely Vasi Múzeumfalu – Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 22. szám
Benczik Gyula: Az Őrség és a Vendvidék kialakulása és későbbi története – Az Őrség és a Vendvidék –Szombathely, 1998
Bíró Friderika: Füstösház az Alpok alján – Nyugat-Dunántúl népi építészete – Szentendre–Szombathely, 1995
Bíró Friderika: Az Őrség ház- és lakáskultúrája a 18. sz. végétől napjainkig – Szombathely, 1975
Bonczó Kálmánné: Őrség Tájvédelmi körzet – Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 136. szám
Buzás Miklós: Téglaépítkezés gyakorlata a Nyugat-Dunántúlon – Nyugat-Dunántúl népi építészete –
Szentendre–Szombathely, 1995
Csiszár Károly: Őrség – Szombathely, 1996
Dömötör Sándor: Őrség – Szombathely, 1987
Féja Géza: Embert becsülő Őrség – Szombathely, 1966
Gazda Anikó: Vas megye szlovének lakta településeinek építészeti sajátosságai – Műemlékvédelem, 1967
Gráfik Imre: Adatok a füstösház, illetve a füstöskonyhás ház nyugat-magyarországi elterjedéséhez –
Nyugat-Dunántúl népi építészete – Szentendre–Szombathely, 1995
Gyöngyössy Péter – Víg Károly: A térség természetföldrajzi jellemzése – Az Őrség és a Vendvidék –
Szombathely, 1998
H. Sallay Marianne: Velemér római katolikus templom – Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 293. szám
Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása – Budapest, 1943
M. Kozár Mária:A Vas megyei szlovén ház a századfordulón – Nyugat-Dunántúl népi építészete –
Szentendre–Szombathely, 1995
Nagy Endre: Az Őrség és a Vendvidék népi építészete – Az Őrség és a Vendvidék – Szombathely, 1998
Nagy Endre: Tetőszerkezetek a Nyugat-Dunántúlon – Nyugat-Dunántúl népi építészete –
Szentendre–Szombathely, 1995
Nemesnépi Zakál György: Eőrséghnek leírása…1818 – szerk: Vörös Ottó – Szombathely, 1985
Tóth János: Göcsej népi építészete – Budapest, 1965
Tóth János: Népi építészetünk hagyományai – Budapest, 1961
Tóth János: Az Őrségek népi építészete – Budapest, 1971
Valter Ilona: Őriszentpéter plébániatemplom – Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 232. szám
Valter Ilona: Őriszentpéter középkori téglaégető kemence – Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára 334. szám
