Interjú ‘Bán Laci 60’ A Grossturwaller Musikanten év végi koncertje a megszokottakhoz képest kis mértékben rendhagyó volt, hiszen Bán László, a zenekar vezéregyénisége és karmestere 60. születésnapját ünnepelte - ebből az alkalomból pedig Elek Sándor polgármester is felköszöntötte. TbMA: Mindig meghatározta az életét a zene? Bán László: Elég hamar az életem részévé vált, 13 évesen az Úttörővasúttal és annak zeneiskolájával kezdődött. Rengeteg csoport volt, ami közül választhattam, végül a zenekar mellett döntöttem, ott kezdtem el trombitálni. A nyolcadik osztály végén a Vasútforgalmi Szakközépiskolát és a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolát is megjelöltem. Úgy gondoltam, hogy a vasút mellett lehet zenélni, de a zene mellett nincs vasút, így a vasúti szakközépiskolát választottam. A mai napig ebben a szakmában dolgozom, Biatorbágy állomáson vagyok forgalmi szolgálattevő. A zene hamar a mindennapok részévé vált. A törökbálinti fúvószenekar munkájába 1973-ban kapcsolódtam be mint zenekari trombitás. Már kezdetektől fogva érdekelt a zene “belseje”, így autodidakta módon kezdtem el foglalkozni a zeneelmélettel és a komponálással. 1974 tájékán már önálló darabokkal próbálkoztam. Mindenféle szólamban kipróbáltam magam és elkezdett érdekelni a vezénylés is. Sokat figyeltem Jani bácsit, hogy tartja a kezét, hogy int be, milyen instrukciókat ad. Szívtam magamba a tudást és hamarosan én is a pulpitusra léphettem. 1990-ben alakult újjá a törökbálinti fúvószenekar Grossturwaller Musikanten néven, melynek azóta is művészeti vezetője, karmestere vagyok. Bár akkor még sok fiatal volt a zenekarban, azonban a hagyományos sváb fúvószene ápolásához több régebbi, ám még aktív tapasztalt tagot is bevontuk, akiktől rengeteget tanulhattunk. A sváb ritmust,
8
előadás módot így lehetett a legjobban megismerni. Egyidőben tanultam jazzt, majd 1990ben elvégeztem a nemzetiségi karmesterképzőt. A komponálás, zeneszerzés, hangszerelés egyre jobban kibontakozott bennem, így próbáltam új darabokat és stílust megismertetni a zenekarral, miközben a hagyományokat továbbéltettük. TbMA: Mit ad Önnek a zene? B.L.: A jó kérdés inkább az, hogy én mit adhatok a zenével. Nagyszerű érzés, amikor régi emlékeket idézhetek fel a sváb zenével a közönség soraiban ülő idősebbekben! De akkor is “adtam”, amikor elkezdtem figyelni a sváb tánc ritmusát, és ezt később beleépítettem a darabokba, így könnyebb volt rá mozogni. Folyamatosan tanulok és tapasztalok, amit arra fordítok, hogy én hogyan adhatok másoknak. TbMA: A zenekarban már látni egyegy fiatalabb tagot is. Nehéz utánpótlást találni? B.L.: Nagy szívfájdalmam, hogy a csapat csak lassacskán fiatalodik. Fúvós utánpótlás van a zeneiskolában, ugyanakkor ők nem szívesen jönnek a hagyományos sváb műfajba, holott mi nem csak ezt játsszuk. Egy évben minimum 12 alkalommal, de mindig van lehetőségünk
kiszakadni ebből a béklyóból. Természetesen más zenei felkészültséget jelent komolyzenét vagy könnyűzenét eljátszani, ami szintén nem könnyíti meg az utánpótlás bevonzását. TbMA: Hogyan írná le a hangszerelés folyamatát? B.L.: Számos alkalommal előfordul, hogy a kottapiacon bár fellelhető egy darab leírata, ám az hatalmas zenekarokra hangszerelték. Ahhoz, hogy nálunk is jól szóljon, át kell dolgoznom, ami rengeteg munka. Nálam sokat segít, hogy amit látok azt hallom is. Megragadom a fő dallamot, amihez apró díszítéseket, melódiákat rakok. TbMA: Miért választotta a karmesteri vonalat? B.L.: Amikor beülök a zenekarba és trombitálok, akkor csak egy szólam van rám bízva, annak kell megfelelnem. De ha karmester vagy és hangszerelsz, akkor mindent látsz! Ismerni kell az összes szólamot. Nagyon szeretem ezt a fajta kihívást. A fúvószenekari hangszerelés Magyarországon elég szűk rétegű, és bár nem szoktam ezzel dicsekedni, de én vagyok az egyedüli, aki több mint ezer darabot alkotott.